A gyergyószentmiklósi Népfőiskola okt. 7-én három történésszel szervezett találkozót: Pál Antal Sándorral, a marosvásárhelyi levéltár munkatársával, György Bélával, aki a 80-as években a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Líceum tanára volt, azóta áttelepült Budapestre, jelenleg a Széchényi Könyvtár munkatársa, továbbá Zepeczaner Jenővel, a székelyudvarhelyi múzeum és a Haáz Rezső Kulturális Egyesület elnökével. Zepeczaner Jenő ismertette az egyesület tevékenységét, elmondta, hogy a Múzeumi Füzetek sorozatban eddig 12 füzet és 5 tanulmánykötet látott napvilágot. A sorozat központi témája Udvarhelyszék, illetve a székelység múltjának, néprajzának kutatása. A Haáz Rezső Egyesület Magyarország történetét is kiadta románul, Gergely András tollából, Herman Gusztáv Mihály fordításában, majd megküldte az ország múzeumainak, intézményeinek.- Pál Sándor a készülő Gyergyó helytörténeti lexikon anyagának kiegészítésére hívta fel a tanárok figyelmét. György Béla az általa válogatott Erdélyi út című tanulmánykötet kapcsán ismertette a méltatlanul elfeledett Krenner Miklós személyiségét, aki 1919 után jelentős kisebbségi politikusa volt Erdélynek. A Duna menti népek, a román-magyar összefogás eszméjében gondolkodott, a transzszilván liberalizmus szellemét hirdette. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 13./

Gyergyószárhegyen április 23-25 között szakmai tanácskozást tartottak a helybeli Lázár kastélyról, Erdély s egyben Európa legkeletibb reneszánsz műemlék épületéről. Hargita megye önkormányzata a kastélyt reprezentatív művelődési központtá óhajtja fejleszteni. A tervezésnél figyelembe kell venni, hogy a szárhegyi képzőművészeti gyűjtemény az erdélyi kortárs művészet teljes keresztmetszetét nyújtja. - A készülő román-magyar műemlékvédelmi megállapodás része a szárhegyi kastély helyreállítása. Ezúton komoly pénzösszegekre lehet számítani. Lehetőleg községen belüli ingatlan(ok) megszerzésével kell a kastély terhelésén csökkenteni. - A homlokzat nagyon alapos festőrestaurálási munkát igényel. Ennek előkészítését Maszelka János festőrestaurátor végzi el. - A tervezői feladatok irányítását Máthé Zoltán vállalta fel azzal a feltétellel, hogy megfelelő segítséget kap. Erre Samu Viktória, Tóth Ibolya és Szekér György vállalkozott. A konferencián a magyarországi szakembereken kívül részt vett, többek között Kovács András - Babes-Bolyai Tudományegyetem, Pál-Antal Sándor - Állami Levéltár, Marosvásárhely, Csortán Ferenc - Művelődési Minisztérium, Bukarest, Mihály Zita - Hargita Megye Műemlékvédelmi felügyelője, Lukács Mária - Tarisznyás Márton Múzeum, Szabó András - Csíki Székely Múzeum, Kolumbán Gábor - Hargita Megye Közgyűlésének elnöke, Túros Endre - Hargita Megye Közgyűlése Kulturális Szakbizottságának elnöke, Papp Kincses Emese - Hargita Megye Közgyűlése Kulturális Szakbizottságának titkára, Zöld Lajos - gyergyószárhegyi táboralapító. /Mi lesz veled, szárhegyi kastély? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 14./

"Máramarosszigeti Dr. Bernády György - Marosvásárhely város újjá építő volt polgármestere majd főispánja a helybeli református kollégium volt főgondnoka stb. szül. 1864 megh. 1938" - ez áll a marosvásárhelyi Bernády-síron. Oldalakat tölthetne ki a stb. felsorolása. Legfőbb műve: elindította Marosvásárhelyt a korszerűsödés útján; nevéhez fűződik a csatornarendszer, az utcák aszfaltozása, a páratlanul szép Városháza és Kultúrpalota felépíttetése. Emlékének ápolása érdekében jött létre 1992-ben a marosvásárhelyi Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, létrehozva a Bernády Házat, mely a város mai "magyar háza", ahol szinte minden nap, de hét végén biztosan könyvbemutatók, szemináriumok, vitanapok és egyéb rendezvények zajlanak, és egymást érik benne a képzőművészeti kiállítások. Okt. 20-án, az idei Bernády Napok keretében ifjúsági vetélkedőt tartottak. A zsűri elnöke, Pál Antal Sándor, a marosvásárhelyi állami levéltár munkatársa hirdette ki az eredményt: első lett a bolyais Királykút együttes. Az estet a marosvásárhelyi színis növendékek közreműködtek. Felléptek a helyi Művészeti Líceum diákjai, vonósnégyese, valamint a Marosvásárhelyi Filharmónia harsonaegyüttese. Ezután Majd Borbély László államtitkár, az alapítvány kuratóriumának elnöke második alkalommal adta át a Bernády emlékplakettet egy olyan személyiségnek, aki sokat tett a városért. tavaly Fodor Imre volt a kitüntetett, az idén Frunda György szenátort érte ez a megtiszteltetés. /(Máthé Éva): Bernády Napok. Ezúttal a fiatalokat vonták be. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 24./"

"Ötvenéves a marosvásárhelyi állami levéltár, hivatalos nevén: Románia Országos Levéltára Marosvásárhelyi Igazgatósága. Ebből az alkalomból okt. 31-én Szovátán tudományos ülésszakot tartottak Levéltárak a tudomány és a kultúra szolgálatában címmel, bukaresti, marosvásárhelyi, kolozsvári, nagybányai, brassói, sepsiszentgyörgyi, aradi, zilahi, galaci és besztercei levéltárosok, történészek részvételével. Az előadások után levéltárosok könyveit mutatták be, többek közt a Pál-Antal Sándor közlésében megjelent Marosszék és Marosvásárhely 1848-1849 című korabeli iratokat, jegyzőkönyveket, lajstromokat tartalmazó vaskos kötetet. 1950-ben, amikor bevezették a szovjet típusú tartományi közigazgatást, minden tartományi központban létrehoztak levéltári hivatalokat, ekkor alakult meg a marosvásárhelyi levéltár is, továbbá fiókintézeteket indítottak Csíkszeredában, Székelyudvar-helyen, Sepsiszentgyörgyön és Szászrégenben. 1968-tól lett a Maros Megyei Állami Levéltár a Központi Levéltár fiókhivatala. 1996-ban az új levéltári törvény értelmében a volt megyei fióklevéltárak átalakultak megyei igazgatóságokká. - Pál-Antal Sándor egyik elődjéről, Derzsi Biás Istvánról, a Teleki család levéltárosáról emlékezett meg előadásában, aki tudományos szinten dolgozott a századelőn, rövidebb lélegzetű írásokat közölt a Bolyaiakról, és fontosabbak genealógiai kutatásai. /(lokodi): Levéltárosok tudományos ülésszaka Szovátán. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 2./"

"Aug. 16-án Mádl Ferenc köztársasági elnök megbízásából Görgey Gábor kulturális miniszter az államalapító Szent István király ünnepe alkalmából állami kitüntetéseket adományozott. A kitüntetettek között található néhány erdélyi személyiség is. A díjazottak névsora: Pauler Gyula-díjat kapott Pál-Antal Sándor, a Román Országos Levéltár marosvásárhelyi igazgatója, Életfa-díjjal Szilágyi Ferenc szilágysámsoni népdalénekest tüntették ki. Szinnyei József-díjat vehetett át Muckenhaupt Erzsébet, a Csíki Székely Múzeum könyvtárosa, a Népművészet Mestere-díjat pedig Demeter Antalné Jánó Annának adományozták. Kolozsvári kitüntetettje is van az augusztus 20-i ünnepségnek, Dávid Gyula irodalomtörténésznek, a Polis Könyvkiadó vezetőjének személyében, aki Wlassics Gyula-díjat kapott. A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést vehette át Szilágyi Enikő erdélyi származású színésznő, a Thália Színház színművésznője. Szilágyi Enikő a kolozsvári színházban is vendégszerepelt a nyolcvanas években, és játszott több román filmben is. /Augusztus 20-i állami kitüntetések. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 19./"

"Pál-Antal Sándor, az Országos Levéltár marosvásárhelyi igazgatóságának főmunkatársa, akit Pauler Gyula-díjjal tüntettek ki, a 60-as évektől kezdődően együttműködött magyarországi kollégáival. Most jelent meg A székely önkormányzatok története című kötete. Több évtizedes munka eredménye a kötet, életműnek is tekinthető. A hónap végén jelenik meg a Kádár Zsombor marosvásárhelyi nyugalmazott erdészmérnökkel közösen írt A székelyföldi erdészet és faipar történeti kronológiája című munka. Készül további két kötete: A marosszéki intézmények pecsétjei, illetve a Búzásbesenyő falutörténete. /Antal Erika: Miről mond le a kutató? Beszélgetés Pál-Antal Sándorral, Pauler Gyula-díjas levéltárossal. = Krónika (Kolozsvár), aug. 23./"

"Okt. 26-án Csíkszeredán, a Hargita Megyei Kulturális Központ szervezésében társadalomkutatók, meghívott történészek szakmai tanácskozást tartottak Források a közelmúlt kutatásában címen. Gagyi József programvezető ismertette a találkozó célkitűzését, majd Oláh Sándor, a volt Magyar Autonóm Tartomány (MAT) történelmének kutatási forrásairól s a feltárások eddigi eredményeiről értekezett. Elmondása szerint a volt hatalmi intézmény iratanyaga (melynek zöme a marosvásárhelyi és csíkszeredai levéltárakban, a volt rajoni intézmények még fellelhető irattárában található) több mint 500 folyómétert tesz ki. Olyan kutatási lehetőségeket kínál, mint az akkori társadalom szerkezetének vizsgálata, az új elit szelektálásának módszerei, az állampolitika beépülése a gazdasági életbe, munkaerő-gazdálkodás, a paraszti ellenállás megnyilvánulási formái, az osztályharc mesterséges gerjesztése. Bárdi Nándor, a budapesti Teleki László Intézet tudományos kutatója számba vette a kisebbségkutatás eddigi helyzetét az utódállamokban, s kiderült, hogy a tudományos megbízhatóság tekintetében még sok a tennivaló. A kutatásokat úgy kell végezni, hogy bekapcsolható legyen a magyarországi kutatási programok főáramába is. /Kristó Tibor: Közelmúltunk kutatása. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 28./"

"A kolozsvári Kiss András után második erdélyiként Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi főlevéltáros vehette át a Pauler Gyula-díjat. Pál-Antal Sándor 1963 óta dolgozik a marosvásárhelyi levéltárban. Kutatómunkáját 1984-ben, a diktatúra nyomása fel kellett adnia. Több mint negyed évszázad alatt a kéttucatnyi tanulmánya közül mindössze három jelenhetett meg magyarul. Nem volt publikációs lehetőség. Pál-Antal Sándort elsősorban a középkor érdekli, levéltári kutatásai során inkább a történelem segédtudományaival: intézmény- és pecséttörténettel, illetve a levéltárosi tevékenységgel összefüggő dolgokkal foglalkozott. Társszerzője a Backamadaras 600 éve /1992/ című kötetnek, Csíkmadarasról szóló helytörténeti munkája követte 1995-ben, majd a legutóbbi, az idén megjelent Karcfalva múltjából című. Helytörténetnek számít a Marosvásárhely helynevei című kötete: Vígh Károly könyvtáros kutatásait neki kellett befejeznie, kiegészítenie. Megjelentek a gyűjteményes kötetek - A Maros megyei magyarság történetéből 1-2, valamint a Marosvásárhely múltjából címűek. - Manapság igen nehéz a pályakezdő történészek dolga, szinte lehetetlen szakintézménybe bekerülniük. A fiatal történészek a különböző pályázati lehetőségeket keresik. A kényszerűségből egyéni műhelyekben munkálkodó történészek számára szervezett tevékenységi keretet kellene létrehozni, a már működő kolozsvári, székelyudvarhelyi és sepsiszentgyörgyi kezdeményezések mintájára. Pál-Antal Sándor megjegyezte: levéltáros-utánpótlás sajnos nem létezik. Romániában, más európai államoktól eltérően, az állami levéltár a belügyi tárcához tartozik, a képzést is ők szervezik. A Bukarestben már több mint tíz esztendeje működő fakultáson egyetlen magyar anyanyelvű fiatalt sem képeztek még. Az állami levéltári hálózatban ő az egyetlen magyar nemzetiségű szakember, az utolsó mohikán, hisz nyugdíjasként egy évre szóló meghosszabbított munkaszerződéssel dolgozottam. Ki kellene harcolni, hogy a levéltári fakultáson bizonyos számú magyar nemzetiségű fiatalnak is helyet biztosítsanak. Az értékes anyagokat tartalmazó egyházi levéltárakból is hiányoznak a képzett szakemberek, bár Nagyváradon indult ilyen képzés. Pál-Antal Sándor kedvenc témája a székely önkormányzatok történetének kutatása, egy kötetnyi anyag az idén már meg is jelent. /Szentgyörgyi László: Aki eleget tesz a "társadalmi megrendelésnek". Interjú Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi főlevéltárossal, a Pauler Gyula-díj idei kitüntetettjével. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 5./"

"Takács Péter, a debreceni egyetem professzora értékes kiadvánnyal gazdagította a Csíki Székely Múzeum könyvtárát, az általa szerkesztett és gondozott Székelyföldi urbárium öt kötetével, melyet Cziráky-féle urbáriumként is ismernek a történészek. E kiadvány eddig csak a budapesti és a marosvásárhelyi levéltárakban volt hozzáférhető. Immár kötetekbe szedve az 1820-ból származó, a jobbágyok földesuraikkal szembeni kötelezettségeit tartalmazó iratanyag szélesebb körben is ismertté válhat. /Kristó Tibor: Értékes ajándék a csíki múzeumnak. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 7./"

"Negyedik alkalommal rendezték meg ápr. 12-én a Romániai Doktorandusok és Fiatal Kutatók Szövetségének (RODOSZ) konferenciáját Kolozsváron. A rendezvényen irodalmárok, társadalomtudósok, természettudósok, műszaki tudományokkal foglalkozó fiatal kutatók tartottak előadást. "Az idén 125 doktorandus és magiszterjelölt jött el a RODOSZ-ra - számolt be Veres Valér, a szövetség elnöke. - Az előző évekhez hasonlóan az idei konferencia előadásait is kötetekben jelentetjük meg, a kiadványokat az ötödik konferencián mutatjuk be." A rendezvényen kerekasztal-beszélgetést is szerveztek, amelyen a hazai kutatás finanszírozásáról és oktatásszervezési kérdésekről esett szó. Sipos Gábor, az Erdélyi Magyar Ösztöndíjtanács elnöke a beszélgetésen elmondta: a hazai kutatóintézetekben komoly gondot okoz az utánpótlás hiánya, a marosvásárhelyi levéltárban egyetlen magyar levéltáros sincsen. /P. ZS.: Kutatók találkozója. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 14./"

A levéltárak és a tudományos kutatás, a kutatók hozzáférhetősége a levéltári dokumentumokhoz – címmel tartottak június 20-án kerekasztal-megbeszélést az országos levéltár Maros megyei igazgatóságánál. Módosult az 1880 előtti iratok tanulmányozására vonatkozó előírás, míg korábban csak másolatban, mikrofilmen lehetett ezekbe betekinteni, jelenleg a levéltár igazgatója engedélyezheti az eredeti dokumentumok kézbevételét, ha azok megfelelő állapotban vannak. Pál-Antal Sándor nyugalmazott levéltáros szóvá tette, hogy változtatni kell a jelenlegi feltételeken. Túl kevés dokumentumot kap kézbe egy alkalommal a kutató, az 1800 előtti iratok tanulmányozására vonatkozó szabály meghozatalakor nem vették figyelembe az erdélyi helyzetet – vélekedett. Más kutatók a tematikus útmutatók kiadását hiányolták. Marosvásárhelyen a megyei levéltárban közel hét kilométernyi 1369-1989 között készült dokumentumot őriznek. Megtalálható Marosvásárhely város, Marosszék, Küküllő vármegye, Maros- Torda megye valamint Kis- és Nagy-Küküllő vármegye közigazgatási dokumentumanyaga. A XX. századból több mint 150 község levéltára, a bírósági és törvényszéki levéltárak, egyházi és iskolai (református kollégium, római katolikus gimnázium és más tanintézetek) levéltárai, a gazdasági szervek, vállalatok, gyárak valamint a Román Kommunista Párt, illetve az 1945 utáni szervek dokumentumanyaga, a Teleki és a Toldalaghi család levéltára. /(bodolai): Levéltárak hete. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 21./

A magyar forradalom 50. évfordulójára jelenik meg a Polis Könyvkiadó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában az 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 című kötet. A kiadványt Dávid Gyula tanulmánya és egy, a nagyobb pereket adatszerűen bemutató fejezet vezeti be. Dávid Gyula, a Polis Kiadó igazgatója elmondta, a kolozsvári magyar főkonzulátusáról Szentpéteri István konzul megkereste őt azzal, hogy országos kiterjedésű adatgyűjtést kellene elkezdeni, ennek kiadását támogatnák. Közel 1400 személy az adatait sikerült összegyűjteni. Szükség volt levéltári kutatásra is. Fennmaradt a Magyar Autonóm Tartomány katonai ügyészségének az irattára, ez a marosvásárhelyi Állami Levéltárban van, innen származott 700 embernek az adata. Az egyházközségektől is sok anyag érkezett be. A könyvben a főanyag 1956–1965 között letartóztatottakra és elítéltekre vonatkozik, 1956-nak a romániai utótörténete ugyanis 1965-ig tart. /Köllő Katalin: Könyv az ’56-os politikai elítéltekről. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 5./

Indulatot váltott ki Marosvásárhelyen a Kossuth utca „visszakeresztelése”. A nacionalista megnyilvánulások sorát az a bírósági döntés zárja, amely a záróbeszédek után újabb tárgyalást tűzött ki a névváltoztatás ügyében. A marosvásárhelyi tanács RMDSZ-frakciója másodszor próbálkozik, hogy a volt Kossuth utca visszanyerje az 1893-ban kapott eredeti nevét. Kerekes Károly ügyvéd, parlamenti képviselő elmesélte, kivette a Megyei Levéltárban fellelhető adatokat, és csatolta a törvényszéki dossziéhoz, ugyanis azt állították, hogy a szóban forgó utca csak a Maros Magyar Autonóm Tartomány idején kapta a nevét, mert a kommunisták pártolták a magyarokat. A tanácsi döntést ugyanis megtámadta az Avram Iancu Egyesület, a Vatra Romaneasca, úgyszintén a Nagy-Románia Párt és egy helyi tanácsos. Kerekes hallhatta a gyalázást: Kossuth gyilkos volt, a negyvenezer kivégzett román, satöbbi-satöbbi. Az ellenfél ügyvédje az az egykori bíró volt, aki a márciusi események kapcsán a magyarokat elítélte. Megdöbbentő volt, hogy a bíró eltűrte a sok gyalázkodást. A tárgyaláson Kerekest elküldték Budapestre, a magyar parlamentbe, hogy ott ugráljon. A bíró elhúzza az ügyet, még nem döntött. /Lokodi Imre: Megint Kossuth Lajos lesz a bűnös? = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 17./

„Ha 1848. március 15. a magyar nemzet születésnapja, akkor 1956. október 23. a magyar nemzet újjászületésének napja” – jelentette ki Egyed Ákos, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke a Kolozsváron megtartott Magyar Tudomány Napja Erdélyben elnevezésű fórumon. 1956 – A vég kezdete. Forradalom és ellenállás Közép- és Kelet-Európában című konferencia második napján Egyes Ákos elmondta: 1956 a huszadik század egyik történelemformáló eseménye, amelynek hatása kiterjedt Erdélyre, a Kárpát-medencére, az egész világra. Az értekezleten tizenöt előadást hallgathattak meg a jelenlévők, jeles magyarországi és hazai történészek elemezték az 1956-os forradalom eseményeit, illetve annak hatását Erdélyben, a Kárpát-medencében, a világtörténelemben. Előadást tartott Pomogáts Béla irodalomtörténész, Gyarmati György, a magyar Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója, Fischer Ferenc, a Pécsi Tudományegyetem tanára, Pál-Antal Sándor, a Román Országos Levéltár Maros Megyei Igazgatóság nyugalmazott főlevéltárosa, Dávid Gyula irodalomtörténész, Novák Zoltán Csaba, a marosvásárhelyi Gheorghe Sincai Kutatóintézet képviselője, továbbá Tófalvi Zoltán, az ELTE doktorandusza, Buzogány Dezső egyetemi tanár, Vekov Károly docens, Bura László irodalomtörténész, Olti Ágoston, valamint az ELTE doktoranduszai, Ioanid Ilona és Benkő Levente kutatók. A rendezvényen hidvégi Gróf Mikó Imre emléklapokat nyújtottak át Pál Antal Sándornak, Dávid Gyulának és Bura Lászlónak az ’56-os események kutatása terén, illetve az EME-ben kifejtett munkásságuk elismeréseképpen. Ez alkalomból jelentette be Hámori József, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) alelnöke, hogy 2007. január 1-től létrejön az MTA hatodik, egyben első határon túli akadémiai bizottsága. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB), amelynek az EME ad majd otthont, feladata a romániai magyar tudományos közösség munkájának a segítése és a tudományos ismeretterjesztés lesz. /P. A. M.: Magyar Tudomány Napja Erdélyben. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 25./

Székelyudvarhelyen, a Haáz Rezső Múzeumban mutatták be Pál-Antal Sándor nyugalmazott marosvásárhelyi levéltáros legújabb forráskötetét, az Áldozatok – 1956. A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban címűt. A szerző az elítéltek peranyaga – kihallgatási jegyzőkönyvek, vádiratok, ítéletek alapján írta könyvét. Hiánypótló, mert a forradalomról erdélyi vonatkozású, tudományos igényű könyv elenyésző számban jelent meg. A kötet a képet ad a korabeli hangulatról, társadalmi, szociográfiai helyzetről, illetve a megtorlásokról, perekről, másrészt bibliográfiát, forrásanyagot tartalmaz, periratokat, jegyzőkönyveket. A marosvásárhelyi állami levéltárba a selejtezésre szánt katonai ügyészség levéltári anyagát (pl. Brassóból) átküldték megvizsgálásra. Ez Pál-Antal Sándornak jutott feladatául, így született meg a könyve. (bb): Vádlottak, elítéltek, áldozatok (1956). = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), márc. 22./

A politika általában a pillanatnyi pártérdekek szempontjai szerint pocskondiázta vagy, ritkábban, dicsérte a munkát – állapították meg Marosvásárhelyen a Tismaneanu-jelentés szakemberei. Fiatal történészek voltak a marosvásárhelyi Belvárosi szerdák rendezvénysorozat októberi estjének meghívottjai. László Márton, Lázok Klára és Novák Csaba Zoltán tagjai lehettek annak a szakértői csoportnak, amely elkészítette a kommunista rendszer bűntetteit fellajstromozó Tismaneanu-jelentést. Markó Enikő moderátorként örömének adott hangot, amiért a három fiatal szakember egyaránt Marosvásárhelyen talált magának munkát: László Márton az Állami Levéltár Maros megyei fiókjának levéltárosa, Lázok Klára a Teleki Téka kutatója, Novák Csaba Zoltán pedig a Román Akadémia Társadalomkutató Intézete vásárhelyi fiókjának munkatársa, mindhárman doktoranduszok. Kutatási területük is megegyezik: a jelenkorral foglalkoznak. 2006 áprilisában alakult meg még a Tismaneanu-bizottság. Magyar részről Salat Leventét, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzorát kérték fel a részvételre, neki köszönhetően kapcsolódhatott be az a történészcsoport, amelynek a három fiatal kutató is tagja. A magyar rész megírását két hónapnyi kemény kutatómunka előzte meg, amelynek során minden levéltári anyaghoz hozzáférhettek, munkájuk elé sehol sem gördítettek akadályokat. A decemberre elkészült hatszáz oldalas kötetből mindössze huszonöt oldal jutott a magyar vonatkozásoknak. A kutatók igyekeztek, már amennyire a terjedelmi megkötések engedték, mindenről szólni, ami fontos. /Tismaneanu-jelentés elemzés. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 1./

„A két hazának közelgő országgyűlése gondoskodni fog, hogy a Székely és Oláh népnek minden ügyeik felvétessenek... Gondoskodni fog, hogy földjeiket tulajdonul bírhassák, és legyen szabad földön szabad nép” – gróf Batthyány Lajos 1848. június 28-án kelt sorai mottószerűen fogalmazzák meg az Országos Levéltár Maros Megyei Igazgatósága és a Megyei Múzeum 100 aláírás a szabadságért, 1848–1849 a Maros és Küküllő mentén című közös kiállításának üzenetét, melyet május 15-én nyitottak meg Marosvásárhelyen. Az 1848-49-es dokumentumokat az eredeti elképzelés szerint a Maros Megyei Prefektúra előcsarnokában helyezték volna el, a helyi önkormányzat azonban elzárkózott a rendezvény támogatásától. /Nagy Székley Ildikó: Szabadságharcosok kézjegye. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 16./

A novemberben megrendezett XIV. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár egyik legjelentősebb újdonsága volt Stefano Bottoninak Sztálin a székelyeknél című kötete. (Megjelent a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadónál a Múltunk könyvek sorozatban; sorozatszekesztő: Bárdi Nándor.) A kötet eligazító alcíme: A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). A fiatal olasz történész, Stefano Bottoni, aki 1977-ben született Bolognában, s az ottani egyetemen szerzett diplomát 2001-ben, majd doktori fokozatot 2005-ben, szülővárosában tanított megbízott előadóként; jelenleg a Kelet-Piemont Egyetem kutatója és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének külső munkatársa. Pályájának kezdete óta lankadatlan érdeklődést tanúsít az erdélyi magyarság huszadik századi sorsa, s ezen belül különösképpen a székelység iránt. Véleménye szerint a MAT hajdani létrehozásáról, szűk nyolcesztendős történetéről, megszüntetésének körülményeiről eleddig magyar nyelven is csak elvétve születtek érdemleges tanulmányok, szükséges volt összegzés elkészítése. Könyve születéséről Bottoni így vall az Előszóban: „A kötet alapját egy 2002–2004 között elkészített olasz nyelvű disszertációm képezi, melyet a bolognai Egyetemen védtem meg 2005 májusában. 2007 őszén olasz nyelven jelent meg ennek meglehetősen átdolgozott változata (Transilvania rossa. Il comunismo romeno e la questione nationale. 1944–1965. Roma. Carocci Editore.) Az eredeti kézirat magyar nyelvre való átültetése során azonban kiderült, hogy az olaszból való visszafordítás nem elégítheti ki az olvasóit: új, adatokban gazdagabb és a magyar autonómia történetére fókuszáló kötetre van szükség. Hosszú és bonyolult folyamat eredményeként született meg az itt olvasható kötet. ”Nagy Pál nem történész, Stefano Bottoni könyvét a szóban forgó történések egy részének közvetlen ismerőjeként vizsgálta. Az Igaz Szó szerkesztőjeként 1956-ban egyike volt a szellemi forrongások résztvevőinek, többek között annak a megalázó kihívásnak is, hogy a magyarországi forradalmat elítélő nyilatkozat aláírására kényszerítették őket. (Később ezt az aláírást négyen visszavonták – számot vetve a legsúlyosabb következményekkel.) Érzékelhető volt a kommunista párt, a kormányzat nacionalista, beolvasztó célzatú politikája a MAT létezésének éveiben is. A kegyes „sztálini ajándék”, ahogyan Bottoni találóan jelezte a Magyar Autonóm Tartomány létrejöttének lényegét, sokak számára olyan illúziókat szült, hogy ilyenképpen megoldódott Erdély földjén az úgynevezett nemzetiségi kérdés. Bottoni éveken át kutatott a romániai levéltárakban, gyűjtögette, tanulmányozta a Magyar Autonóm Tartományra vonatkozó dokumentumokat, megnézte a korabeli sajtókiadványokat. (Előre, Igaz Szó, Igazság, Korunk, Scinteia, Utunk, Vörös Zászló stb.) Hatalmas forrásanyag birtokában kereste a választ arra, hogy mi volt a Magyar Autonóm Tartomány, és milyen emlékezet maradt róla ötven év távlatából? Bottoni leszögezte, a sztálini autonómiát kirakatnak, magyar gettónak lehet tekintetni. Szerinte a MAT létrehozása teljesítette egy városnak, Marosvásárhelynek a kulturális-gazdasági központ szerep iránti vágyát. Bottoni tehát elsősorban a levéltárakban fellelhető dokumentumokra épített. Nagy Pál némiképpen mellőzöttnek érezte a korabeli emberi vonatkozások bemutatását, a székelyföldi autonómia mindennapi életének meghatározó jegyeire való utalásokat. A korszak szellemi életét, kulturális arculatát illetően körültekintőbb, árnyaltabb megközelítést igényelt volna ez a bonyolult kérdéskör. A fennmaradt dokumentumok egy részét csakis kellő kritikával, megfelelő tárgyismerettel lenne célszerű kézbe vennie, használnia egy történésznek. Bottoni közölte például annak a jegyzőkönyvnek levéltárban őrzött szövegét, amelyet a marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel 1956. október 24-én tartott gyűlésről vettek fel. Ebben olvasható, hogy a gyűlésen jelen volt – többek mellett – Tompa László és Tomcsa Sándor is Székelyudvarhelyről. Valójában sem Tompa, sem Tomcsa egyetlen alkalommal sem volt jelen azokon a gyűléseken, amelyeket ezekben a napokban tartottak Marosvásárhelyen. Mégis: a nevük is szerepel a második, november 4-i gyűlés után született, Lelkiismeretünk parancsszava címet viselő levéltári nyilatkozatban is. Azonban a jegyzőkönyv levéltári példányának élén kézírással ez a feljegyzés olvasható: „A jegyzőkönyvvezető hiányzott. ”Mennyiben lehet hitelesnek tekintetni egy olyan jegyzőkönyvet, amelyet utólag „valakik” fabrikáltak? Továbbá: a Lelkiismeretünk parancsszava című levél-nyilatkozat köztudomásúlag nem jelent meg a központi magyar napilap, az Előre hasábjain, amelynek akkori főszerkesztője, Robotos Imre – írja Bottoni – „állítólag megtagadta a nyilatkozat közlését, mivel az aláírók közül ketten, Sütő András és Gálfalvi Zsolt arra kérték, törölje nevüket, mert ők »szolidaritást vállalnak a magyar ifjúsággal«. ”Ezzel szemben az az igazság, hogy a nyilatkozatról aláírásunkat négyen vonták vissza /köztük a cikkíró, Nagy Pál is/, s Robotos nem „állítólag”, hanem ténylegesen megtagadta a közlést. Ezt írta meg Sütő Andrást Szemet szóért című naplókötete Egy októberi éjszakának aknamezején című fejezetében: „Érthető, hogy ’56 októberének eseményei folytán a belügy megbízottai minden lépésemet figyelni kezdték. Ugyanúgy három barátomat is, akik közös szellemiségű politikai fellépésekben a következők voltak: Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor. (…) A mi levelünk pedig jogos sérelmekből támadt, ám ellenforradalomba torkolló katasztrófát emlegetett többek között. – Négyen ültünk lakásomon a rádió előtt: Gálfalvi Zsolt, Oláh Tibor, Nagy Pál és jómagam. Késő este volt már. Azonnal fölhívtam telefonon Robotos Imrét, közöltem vele, hogy négyünk nevét törölje a levél aláíróinak névsorából. A levél nem a valót mondja, nem vállaljuk… (…). ”Bottoni nem vette figyelembe Sütő András hiteles emlékezését. Kár, hogy Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél című kötetében az úgynevezett Földes-ügy kapcsán ezúttal sem fogalmazott kellő körültekintéssel. (2005-ben A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma című tanulmánya erről az „ügyről” heves vitát váltott ki a sajtóban. Nincs jele annak, hogy ezúttal lényegbevágóan hasznosította volna az akkori helyreigazító, kritikai véleményeket.) 1958 őszén Földes Lászlót eltávolították az Utunk főszerkesztői székéből. Előzőleg tanulmányt közölt lapjában Irodalomunk eszmei tisztaságáért címmel, s ebben súlyosan elmarasztalta – pártos érveléssel – nem csak az Utunkat, de különösképpen az Igaz Szót, túlzott „liberalizmussal” és „nacionalizmussal” vádolva ezeket a kiadványokat. Erre a Földes-tanulmányra többen reagáltak; az Igaz Szó főszerkesztője, Hajdu Győző terjedelmes (25 gépelt oldalas) feljelentést küldött Bukarestbe 1958. augusztus 20-án a Román Munkáspárt Központi Bizottságához. (Hajdu feljelentésének teljes szövege megtalálható a marosvásárhelyi Állami Levéltárban. Bottoni nem vette figyelembe ezt a perdöntő jelentőségű dokumentumot.) Feljelentésében Hajdu Győző utal arra is, hogy 1956 őszén Marosvásárhelyen „Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor, akik akkoriban Földes László közvetlen baráti köréhez tartoznak és ők is szembehelyezkedtek a marosvásárhelyi kommunista írók magatartásával” – épp úgy, mint Kolozsváron például Marosi Péter, Bajor Andor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor és mások. Ennek ellenére a Sztálin és a székelyek című könyvében Bottoni így fogalmazott: „A marosvásárhelyiek, Hajdu Győző és a körülötte csoportosulók (Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Papp Ferenc, valamint az idősebb Kovács György), úgy gondolták, ha Bukarest mellé állnak a kolozsvári magyar elit elleni harcban, nemcsak egyéni pályafutásukat alapozzák meg, hanem az autonóm tartomány számára is erős politikai pozíciót biztosítanak. ”Hajdu Győző feljelentését azonnal eljuttatta a belügyi szervekhez, a Földes elleni hadjáratban tehát Hajdu Győző volt a fővezér, nem pedig Sütő András, vagy valaki más, ahogyan a 2005-ös vita némely hangadói (élükön épp Stefano Bottonival) ezt állították. A Hét hetilap berkeiben 2005-ben Sütő András lejáratása, rágalmazása volt a legfőbb szerkesztői célkitűzés. Most azonban itt lett volna az alkalom a valóságnak, a tényeknek megfelelő helyreigazításra. /Nagy Pál: Egy „ajándék” története. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 12. / Emlékeztető: Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Parászka Boróka főszerkesztő: Fegyelmezett csend. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Ezzel a két írással kezdődött az A Hétben zajló vita.

A Don-kanyari áldozatokra emlékeztek január 12-én Marosvásárhelyen a római katolikus temetőben felállított emlékműnél. Ábrám Zoltán, a megemlékezést szervező Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Maros megyei szervezetének elnöke a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményének nevezte a 66 éve történt Don-kanyari offenzívát. Az EMKE kezdeményezésére alakult Don-kanyari Emlékbizottság hat évvel ezelőtt állított emlékművet a Don-kanyar áldozatainak, és azóta minden évben megemlékezik az elesettekről. A Bocskai Vince szobrászművész alkotta szobornál főleg idős emberek gyűltek össze, hogy meghallgassák a felszólalókat és közösen énekeljék el az ilyenkor szokásos katonadalokat, majd a magyar és a székely himnuszt. 1943. január 12-én történt az első áttörés a Don-kanyarnál állomásozó magyar hadsereg alakulatainál, köztük az erdélyi alakulatoknál. A Don-kanyarnál az áldozatok száma hozzávetőlegesen százötvenezerre tehető, az emberek a nagy hidegben, megfelelő felszerelés hiányában vesztették életüket, megfagytak – mondta el László Márton történész, a Maros Megyei Levéltár munkatársa. A Maros megyei helységekből eltűnt, meghalt vagy megsebesült személyekről néhány évvel ezelőtt névjegyzék készült, amely hamarosan az interneten is elérhető lesz, és helység, név, illetve az anya neve szerint lehet majd keresni. Kutatnivaló még így sok van, hiszen az orosz levéltárak gyakorlatilag feltáratlanok. /Antal Erika: Névjegyzék az elesettekről. A Don-kanyari áldozatokra emlékeztek Marosvásárhelyen. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 13./

Míg húsz évvel ezelőtt mindössze öt magyar történész élt Marosvásárhelyen, ma ennek az ötszöröse dolgozik és kutatja a múlt különböző szakaszait. Pál-Antal Sándor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókjának elnöke május 4-én a Magyar Tudományos Akadémiától Arany János-emlékérmet vehetett át. Pál-Antal Sándor elmondta, negyvenkét évig volt aktív levéltáros, s e tevékenysége elismeréseként 2002-ben megkapta a magyar levéltárosoknak járó legnagyobb elismerést, a Pauler Gyula-díjat. Kutatási területe Székelyföld története, a székely társadalom alakulása a különböző korszakokban. Ezen belül a legtöbb dolgozatot a népmozgalom és a társadalomkutatás terén írta, egy több mint 500 oldalas kötetben dolgozta fel a székely önkormányzat történetét 1848-ig. Egy másik kötet a marosszéki intézmények és pecséthasználatuk történetét taglalja, de megírta az erdélyi pecséttani kutatások történetét, a vármegyék, a székely és szász székek, valamint a városi pecséthasználat históriáját is. Forrásfeltáró és -közlő tevékenységet is folytat. E téren öt kötetet adott ki. Egyet Marosvásárhely jogszabályairól, kettőt az 1848/49-es forradalomról és szabadságharcról (az egyik Marosszékre, a másik Udvarhelyszékre vonatkozik) és elindított egy sorozatot A székely székek a 18-ik században cím alatt, amelynek keretében már a második kötet is megjelent és a következő két kötet kézirata is kiadásra kész. Marosvásárhely története egy évtizede a szívügye. Elérkezett az ideje annak, hogy végre egy átfogó Marosvásárhely-történet napvilágot lásson. Kiadás előtt áll Marosvásárhely történetének első kötete, amely a kezdetektől 1848-ig tárgyalja a város múltját. A közelmúltban jelent meg Sebestyén Mihály Időtára, amely a vásárhelyi események időrendi sorrendjét ismerteti. Pál-Antal Sándor az EME marosvásárhelyi fiókjának elnökeként célul tűzte ki a fiatal, pályakezdő történészek támogatását, irányítását. Rendszeresen tartanak tudományos ülésszakokat, az ülésszakok anyagának kötetekbe foglalják és kiadják. Így láttak napvilágot a Mentornál a Maros megyei magyarság történetével és Marosvásárhely múltjával foglalkozó tanulmánykötetek. A levéltár hivatalosan közigazgatási intézmény, ha valaki ott tudományos munkát akar végezni, a megszabott feladatok elvégzése és a munkaidő után gyakorolhatja azt. Pál-Antal Sándor (Karcfalva, 1939) az egyetemet a Babes-Bolyai Tudományegyetemen végezte (1963). Disszertációját 2004-ben védte meg Kolozsváron. 1963–2005 között, 42 éven át a marosvásárhelyi Állami (utóbb Nemzeti) Levéltár munkatársa. Fontosabb munkái: Székely önkormányzat-történet (2002); A Székelyföld és városai (2003); Maros-széki intézmények és pecsétjeik (2004); Székelyföldi erdészet és faipar (társszerző Kádár Zsombor, 2002); Marosvásárhely XVII-XVIII. századi jogszabályai és polgárnévsorai (2006); Csíkmadaras története. (1996); Áldozatok – 1956 (2006); A székely székek a 18. században (Marosszék, Udvarhelyszék 2007,2009). /Antal Erika: A történelem vonzásában. Pál-Antal Sándor történész úgy véli, a történésznek nemcsak hivatali munkáját kell elvégeznie. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 29./

„Az erdélyi magyar történetírásban az 1980-as évektől elmélyült szakemberhiány maradandó nyomokat hagyott a szakmában. A rendszerváltás után az intézményes keretekben (múzeum, kutatóintézet, egyetem, állami levéltár) alulreprezentált magyar történészek még jó néhány évig úgynevezett egyszemélyes műhelyként művelték a történetírást Marosvásárhelyen. Mindezek ellenére Bónis Johanna, Pál-Antal Sándor, Spielmann Mihály és Szabó Miklós tanulmányai, monográfiái nemcsak a helytörténeti munkákat gyarapították, hanem sok esetben az összmagyar történetírás szerves részévé váltak. A kilencvenes évek közepétől a történészképzés látványosan megváltozott. Megjelent a pályán egy, a kutatói munka és a történetírás iránt érdeklődő új nemzedék. ” – olvasható Novák Csaba Zoltán: Fiatal társadalomkutatók Marosvásárhelyen című tanulmányában. (Korunk, 2007. október). Az új kutatónemzedéket tömörítő egyesület, a 2002-ben létrejött Borsos Tamás Egyesület elnöke, László Márton elmondta, az egyesület céljai: társadalmi és művelődéstörténeti tanulmányok, értékelések, dolgozatok és kutatások végzése és támogatása. Kapcsolatteremtés és együttműködés az erdélyi magyarság nemzetiségi jellegű tudományos intézményeivel. Értekezletek, tudományos tanácskozások, konferenciák, szemináriumok és előadások szervezése, időszakos kiadványok, könyvek kiadása. Az egyesület tagjai Barabás Kisanna művészettörténész (Marosvásárhelyi Katolikus Gyűjtőlevéltár), Berecki Sándor, Győrfi Zalán, László Keve régészek (Maros Megyei Múzeum), Berekméri Róbert hadtörténész (Marosvásárhelyi Református Gyűjtőlevéltár), László Márton levéltáros (Maros Megyei Állami Levéltár). A Teleki Téka munkatársai közül Kimpián Annamária művészettörténész, Lázok Klára jelenkortörténész, Márton Krisztina restaurátor, Petelei Klára térképtörténész, Weisz Szidónia címertankutató tagjai egyesületnek. További tagok Novák Csaba Zoltán jelenkortörténész, Simon Zsolt újkorkutató (a Román Akadémia Gh. Sincai Kutatóintézetének tagjai), Soós Zoltán régész (a Maros Megyei Múzeum igazgatója), Tamási Zsolt egyháztörténész (7. sz. Általános Iskola történelem szakos tanára), László Lóránt újkorkutató, és Nemes Gyula helytörténész (Nagyernye). Az egyesület 2004 novemberében a marosvásárhelyi Bethlen Alapítvánnyal és a Pósta Béla Egyesülettel közösen megszervezték II. Erdélyi Magyar Régészeti Konferenciát. 2005 októberében helytörténeti konferenciát tartottak Marosvásárhely történetéből címmel. 2006-ban több előadásból-beszélgetésből álló rendezvénysorozat volt. 2006 novemberében tartották a IV. Erdélyi Magyar Régészeti Konferenciát, majd 2007 augusztusában a IV. Kisebbségtörténeti Konferenciát Kisebbségi életpályák címmel. Ebben az évben is több tudományos előadást szervezett az Egyesület. László Márton /sz. Marosvásárhely, 1976. nov. 2./ a Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán végzett. 2003–2004-ben szakmai referensként dolgozott a Jakabffy Elemér Alapítvány Kortörténeti Gyűjteménynél, Kolozsvárott. 2004 és 2006 között Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájában tanult tovább, disszertációjának tárgya: kollektivizálás Székelyföldön. 2007-től az Állami Levéltárak Maros Megyei Igazgatóságán levéltárosként tevékenykedik. Az ötvenes évek társadalomtörténetét kutatja, és több, a világhálón is elérhető tanulmányt közölt a Maros tartománybeli kollektivizálásról, a kulák-névjegyzékekről. Eddigi legnagyobb szakmai eredményének Máthé János: Magyarhermány kronológiája c. kéziratának megjelentetését tekinti /Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008/. A világhálón is megtalálható László Márton román-magyar állambiztonsági szótára, amelyben a korabeli román nyelvű dokumentumok szakterminológiáját magyarázza és fordítja. László Márton szerint egyes erdélyi jelenkortörténészek által művelt „sérelemtörténet” és „szenvedéstörténet” helyett a tárgyilagos hangvételű, elemző és összehasonlító megközelítésre kell törekedni. /Bölöni Domokos: Új kihívások előtt a fiatal történészek. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 22./

Forrásközelből hangyaszorgalommal
Jó érzés volt vásárhelyinek lenni kedden délután a Kemény Zsigmond Társaság estjén, amelynek vendége Pál-Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros volt. A szerző egy régen hiányolt és valószínűleg hamar népszerűvé váló könyvet, Marosvásárhely történetének első kötetét, Marosvásárhely története, I. kötet. A kezdetektől 1848-ig, mutatta be, amely a kezdetektől 1848-ig követi településünk múltját. A műhöz illő zenéről a vendéglátó Csíky Boldizsár zeneszerző gondoskodott, aki a szerzőt azzal a reménnyel ajánlotta a közönség figyelmébe, hogy várjuk a kötet folytatását.
A történetírás nagyon adós volt ezzel a kötettel, amelyet egy olyan hangyaszorgalmú ember írt meg, aki hiszi magáról, hogy köze van a "közhöz", szereti ezt a mi kis városunkat. Pál-Antal Sándor, a történelemírás nagymestere, hajnaltól késő estig dolgozva az elmúlt másfél évtized alatt, tizenöt történelemmel kapcsolatos könyvet írt, amelyek a Mentor Kiadónál láttak napvilágot – hangzott el Káli Király István, a kiadó vezetőjének ajánlásában.
Az1989-es fordulat és az utolsó húsz év irodalma nélkül, amikor több könyv jelent meg, mint korábban együttvéve, Pál-Antal Sándor műve nem születhetett volna meg. Ahogy az éveken át tartó magányos levéltári kutatómunka nélkül sem, amelynek során új dokumentumok kerültek elő. A hét évszázad történelmét felölelő anyag egybeszerkesztése nem volt egyszerű dolog. Pál-Antal Sándor nem lineárisan mutatja be a történelmet, hanem témakörök – gazdaság, politika, művelődés – szerint fogalmazza meg a lényeget arról a fejlődési folyamatról, amelynek során a város a Székelyföld keretéből kilépve Erdély negyedik településéve vált – méltatta a könyvet Spielmann Mihály főkönyvtáros, aki a két világháború közötti próbálkozások bemutatására is kitért.
Majd a szerző lépett a Kultúrpalota kistermének pódiumára, s beszámolt arról, hogy csíki születésű fiatalemberként hogyan vált igazi, vitathatatlan marosvásárhelyivé. A kolozsvári egyetem történelem szakának végzős hallgatójaként, 1963-ban az Állami Levéltár marosvásárhelyi fiókjához helyezték, ahol 42 éven át dolgozott. Fél évszázada él fogadott szülőföldjén, amelynek történelmét a legtermékenyebb erdélyi történészként az említett 15 kötet mellett száz tanulmányban és újságcikkek sokaságában dolgozott fel. Mivel tevékenysége első felében olyan írásokat kértek tőle, amelyeket az olvasó könnyen megért, ezt a stílust vitte át a szakdolgozatokra és a könyvekre is.
Helyzeti előnyét kihasználva, történészként a levéltárban arra törekedett, hogy a források tiszta vizéből ihletődjön. Kezdetben alkalomszerűen foglalkozott a város történelmével, elsősorban olyan cikkek helyesbítése kapcsán, amelyek nem a történelmi hűséget tükrözték. S bár 1989-ig alig jelent meg néhány tanulmánya, a levéltári dokumentumok rendezése és leltározása kapcsán elraktározta az emlékeket, s amikor lehetőség adódott, csak a pontos forrásokat kellett megkeresnie. Tófalvi Zoltán ajánlására fordult a Mentor Kiadóhoz, amellyel azóta is tart az állandó munkakapcsolat.
Bernády György 1916-ban egy történészcsoportot kért fel Vásárhely történetének megírására, s a hetvenes években egy 22 tagú munkacsoportot bíztak meg ezzel a feladattal, de számottevő eredmény egyik próbálkozásból sem született. Pál-Antal Sándorban egy évtizeddel ezelőtt merült fel egy Marosvásárhely történetéről szóló, hozzáértéssel megírt tanulmánykötet összeállításának gondolata, amihez résztanulmányokra volt szükség. Ebben volt segítségére két, Marosvásárhely történetére vonatkozó tanulmánykötet, a város történetéről szóló kisebb tanulmányok, valamint az a négy könyv, amelyek a történelem különböző vonatkozásait dolgozták fel. A már készen levő forrásanyagot újabb levéltári munkával kiegészítve született meg az átfogó mű, amelyre ezentúl lehet majd hivatkozni, részleteiben kiegészíteni – mondta a szerző, aki ígéretet tett, hogy a folytatás sem marad el. Majd hozzátette, hogy résztanulmányok hiányában sok időt felemésztő kutatómunkához az eddiginél jelentősebb támogatás, anyagi fedezet szükséges, hogy ne csak az erkölcsi elégtétellel maradjon a könyvespolcot megtöltő kiadványok nyomán.
A továbbiakban a marosvásárhelyi boszorkányüldözéssel valamint a levéltárral kapcsolatos kérdésekre válaszolt.
A rendezvény hangulatához illő zenét, Metz Albert Vonósnégyesét a filharmónia művészeiből álló együttes, Láni Oszkár dalait Tróznerné Szabó B. Kincső adta elő Ávéd Éva zongorakíséretével.
A szerző előtt pedig hosszú sor állt, hogy dedikáltassa a kötetet. Mert ahogy Spielmann Mihály mondta, "ezt a könyvet jó beilleszteni a könyvespolcra, asztalra tenni, forgatni". Tegyük hozzá, hogy minden vásárhelyi családban.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Létrejött az Erdélyi Magyar Levéltárosok Egyesülete
Az egyesületet 2011 tavaszán-nyarán Kolozsváron alapították azzal a céllal, hogy az állami, egyházi és privát szektorban dolgozó levéltárosokat és iratkezelőket megszólítsa és stabil hátteret biztosítson a szakma népszerűsítéséhez és a szakmai konzultációhoz.
Debütáló projektjüket a Kolozsvári Magyar Napok keretében indítják útjára: Kolozsvár város régi iratai, konkrétan az oklevélgyűjtemény megőrzésén szeretnének segíteni azzal, hogy egy örökbefogadási programot indítanak "Fogadd örökbe a múltad" címmel. Célja, hogy korszerű, savmentes, méretre vágott dobozokba csomagolják át a város közel 500 oklevelét. Szintén a város történetéhez kapcsolódik egy jövő évi tervük is: Kolozsvár első levéltári jegyzéke 420 éves lesz, s ennek apropóján egy egész tematikus év indulna (Diósy-év), amelyhez más civil szervezetek is kapcsolódnának. 
Az egyesület első elnöke: Flóra Ágnes levéltáros (Kolozs Megyei Állami Levéltár)
Két alelnöke: Dr. Sipos Gábor levéltáros (Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári Gyűjtőlevéltára) és Nagy Botond levéltáros (Kovászna Megyei Állami Levéltár)
Az egyesület ellenőre (felügyelőbizottság): László Márton levéltáros (Marosvásárhelyi Állami Levéltár)
Az új egyesület máris elérhető a világhálón. Bár önálló honlappal egyelőre nem rendelkezik, de a Facebook-os profiljukon lehet informálódni róluk. leveltaros.hu/node/9

Bizonytalan a levéltári restitúció
Beláthatatlan ideig kitolódhat az egyházaktól elkobzott levéltári anyagok teljes körű visszaszolgáltatását lehetővé tevő, a hét elején elfogadott törvény hatálybalépése, miután csütörtökön a Szociáldemokrata Párt (PSD) nevében Lia Olguţa Vasilescu szenátor, az alakulat szóvivője bejelentette: az alkotmánybíróságon kívánják megtámadni a jogszabályt.
Mint hangsúlyozta, az 1950/153-as rendelet értelmében az egyházak nyilvántartásait az anyakönyvi hivatalok vették át, nem pedig az Állami Levéltár, ez utóbbihoz később kerültek át megőrzésre történelmi dokumentumokként. Hozzátette: az 1971/472-es rendelettel az egyházaktól, különféle – akár szocialista – szervezetektől, de még magánszemélyektől is vettek át iratokat, „azonban ha minden ezen rendelet alapján történt átvételt önkényesnek minősítenek, az fölöslegessé teszi az Állami Levéltárat”.
Vasilescu szerint az is aggályos a visszaszolgáltatásban, hogy miközben most bárki által kikérhetőek és kutathatóak az egyházi dokumentumok, ha azok visszakerülnek az egyházakhoz, akkor az állampolgárok – szerinte – már nem fognak tudni ezekhez hozzáférni, s nem fogják tudni például örökségüket bizonyítani. „Mindez oda vezet, hogy eltűnik a nemzeti archívum. Elismerjük, hogy a tulajdonhoz való jog alapjog, és tiszteletben kell tartani, de fontos az információkhoz, illetve a személyek kilétéről szóló adatokhoz való hozzáférési jog is” – indokolta a korábban a Nagy-Románia Párt (PRM) sorait erősítő szenátor, hogy pártja szerint miért alaptörvény-ellenes a levéltári törvény.
Levéltári vétó
A jogszabálytervezetet egyébként korábban az Állami Levéltár is negatívan véleményezte, amikor a képviselőház kulturális bizottsága kért szakjelentést. A testület végül ettől függetlenül pozitívan véleményezte a jogszabálytervezetet.
Válaszában a levéltár leszögezte, három ponton is kifogásolja a jogszabályt, ezért nem javasolja azt elfogadásra. Elsőként – akárcsak csütörtökön Lia Olguţa Vasilescu – azzal érveltek, hogy csak utólag kapták meg az iratokat az anyakönyvi hivataloktól mint történelmi dokumentumokat. Ugyanakkor – hívták fel a figyelmet – Erdélyben 1895-ig, míg az Ókirályságban 1865–66-ig csak az egyházak vezettek anyakönyvet, így sehol máshol nincsenek regisztrálva a korábban született személyek. Ha az egyházaknak ezeket visszaszolgáltatnák, akkor kikerülnének a levéltár tulajdonából, s tulajdonképpen egy magánlevéltárba kerülnének át, amelyek helyzetét Romániában egyetlen törvény sem szabályozza.
Másodsorban azt hozták fel, hogy amennyiben önkényesnek neveznék az 1971/472-es rendelet alapján megszerzett dokumentumok átvételét, akkor vissza lehetne igényelni valamennyi, ez alapján átvett okmányt, ami pedig semmissé tenné az Állami Levéltár szerepét. Ennél a pontnál említették meg rendellenességként azt is, hogy a levéltári anyagok a visszaszolgáltatás nyomán a püspökségekhez jutnának vissza, nem pedig korábbi tulajdonosaikhoz. A harmadik pontban arról írnak, hogy a parlament jogharmonizációért felelős tanácsának 2009-es állásfoglalása szerint annak a megállapítása, hogy az esetleges átvételek önkényesnek minősíthetőek-e, és az egykori tulajdonosoknak joga van-e azok visszaszerzésére, kizárólag a bíróságok döntését képezhetik. Emellett szerintük nem megvalósítható az sem, hogy a jogszabály értelmében 30 napon belül vissza kellene szolgáltatni az igényelt dokumentumokat, mivel igen sok közülük nincs is leltárba véve, vagy éppen nincs még szakemberek által feldolgozva. A képviselőházhoz címzett válaszzáró gondolataként pedig azt is nehezményezik, hogy az új törvény nem jelöli meg konkrétan, hogy miként biztosítják majd az egyházak a szabad hozzáférést a visszakapott iratokhoz, s az sincs előírva, hogy ellenőrizni kell ezt, mivel semmiféle szankciót nem helyeznek kilátásba a jogszabálytervezet kidolgozói.
Paradox módon a Máté András és Kerekes Károly RMDSZ-es képviselő által kezdeményezett jogszabálytervezetet ellenző szakértői jelentést Dorin Dobrincu levéltár-igazgató helyett helyettese, az RMDSZ által az intézmény vezetőségébe delegált Nagy Mihály látta el kézjegyével. Nagy a Krónika kérdésére elmondta, felettese éppen szabadságon volt, a választ, amely már korábban megszületett azonban határidőre vissza kellett juttatni, így kénytelen volt azt ellátni kézjegyével.
További késlekedés kilátásban
Az igazgatóhelyettes ugyanakkor lapunknak elmondta, a levéltárosok egy része azzal érvel, hogy az Állami Levéltárban kell őrizni a hasonló iratokat, így történik ez tőlünk nyugatabbra, például Franciaországban és Németországban is. Nagy elmondta, a jogszabály szerint azonban a dokumentumok abban az esetben átadhatóak az egyházaknak, ha megfelelő tárolási körülményeket tudnak biztosítani, szakképezett levéltárost alkalmaznak, s hozzáférhetővé tesznek mindent a nagyközönség számára. Szerinte ennek a magyar történelmi egyházak próbálnak is maximálisan megfelelni, hiszen nekik is érdekük, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsák ezeknek a felbecsülhetetlen értékű dokumentumoknak.
Nagytól azt is megtudtuk, hogy tulajdonképpen két típusú irat visszaszolgáltatását teszi majd lehetővé a jogszabály, amennyiben az alkotmánybíróság elutasítja a PSD kifogásait, illetve Traian Băsescu államfő is kihirdeti azt. Elsősorban rengeteg anyakönyvről van szó – hogy pontosan mennyiről, arról sem az egyházaknak, sem pedig a levéltárnak nincs pontos kimutatása. Az 1974-es levéltári törvénnyel elkobzott történelmi jellegű iratok, dokumentumok átvételekor viszont már készült jegyzőkönyv – de ezek összegzését még nem végezték el.
Fontos azonban, hogy legyenek bizonyítékok a visszaigényléskor, mivel a jogszabály szerint az egyháznak, azaz a püspökségnek a megyei levéltárnál kell kérvényeznie a visszaszolgáltatást, a szakhatóságnak 30 napon belül kell a kérvényt elbírálnia, s pozitív döntés esetén legtöbb egy éven belül vissza kell szolgáltatnia a kért iratokat. Nagy szerint viszont ez ennél tovább is elhúzódhat, mivel az RMDSZ-es képviselők által beterjesztett jogszabálytervezetbe a bizottsági vita során, a nagyobbik kormánypárt, a demokrata-liberálisok kezdeményezésére még beiktattak egy módosítást, ami szerint a levéltáraknak a visszaszolgáltatást megelőzően valamennyi dokumentumról mikrofilmet kell készíteniük. Ez Bukaresten kívül korábban is a 42 megyei levéltárból ötben volt lehetséges, ma azonban már a folyamat túl költséges volta miatt csupán a fővárosban foglalkoznak ezzel. Információi szerint a 2012-es évi büdzséből fogják majd előirányozni a szükséges forrásokat, de az már a parlamenten múlik, hogy jóváhagyja-e majd ezeket.
Máté András képviselő kérdésünkre elmondta, nem hiszi, hogy akkora összegről lenne szó, hogy ne lehetne előirányozni, azt azonban nem tudja megbecsülni, hogy pontosan mennyire lenne szükség.
Az egyházak már rég erre várnak
Az erdélyi magyar történelmi egyházak már több mint két évtizede várnak erre a jogszabályra, elfogadását így lapunk megkeresésére valamennyi püspökség képviselője üdvözölte. Igaz, többen közülük szkeptikusak még a tekintetben, hogy mikor indulhat be a tényleges visszaszolgáltatás. Ők azonban már készülnek az iratok fogadására, legtöbb helyen már meg is van a tárolásukra alkalmas tér, s szakembereket is alkalmaztak.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség korszerű levéltári raktárai, az érseki levéltár és még nyolc gyűjtőközpont biztosítani tudja a megfelelő tárolási körülményeket, az optimális mikroklímát, a dexion fémállványzatot, savmentes levéltári dobozokat, tűz- és víz elleni védelmet, a szakembereik által pedig az iratanyag feldolgozottságát és a kutatóknak a hozzáférhetőséget is – mondta el a Krónikának Bernád Rita, a gyulafehérvári főegyházmegye főlevéltárosa. Az érsekség államosított plébániai anyakönyveit, amelyek megközelítőleg 120-150 iratfolyóméter mennyiségű kötetgyűjteményt jelentenek és mintegy ezer darab anyakönyvi kötetet az Állami Levéltár jelenleg tíz megyei – Fehér, Szeben, Hargita, Kovászna, Maros, Brassó, Máramaros, Hunyad, Kolozs és Beszterce-Naszód – igazgatósága őrzi. Ezt a mintegy ezer darab anyakönyvi kötetet veheti vissza az egyház.
„Amennyiben a felekezeti iskolák levéltárait is visszakapnánk, úgy az még 150-200 folyóméternyi mennyiségű iratanyag gondozását jelentené. A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség esetében kisebb mennyiségű egyéb plébániai irattípust államosítottak az anyakönyvek mellett. Ezek, mivel külön fondokba lettek sorolva, nehezen lesznek majd azonosíthatók” – véli a főlevéltáros. Bernád Rita elmondta, számukra egyaránt fontos a tulajdonjog, és a levéltári anyag őrzési állapota, a biztonsági másolat készítése az eredeti levéltári anyag védelmét kell, hogy szolgálja. „Bízunk benne, hogy a tervezett mikrofilmezések a megígért időn belül elkészülnek, és mihamarabb beindíthatjuk központilag anyakönyveink és egyéb államosított egyházi levéltári anyagaik visszaigénylését” – szögezte le Bernád Rita.
Az EREK kevés anyagot vár
Az Erdélyi Református Egyházkerület nem kap vissza túl nagy anyagot a levéltári törvény módosításával – jelentette ki kérdésünkre Ősz Sándor Előd. Az egyházkerület levéltárosa kifejtette, az anyagaik jelentős részét, a kollégiumi levéltári dokumentumokat 1948-ban az iskolákkal együtt államosították, és ezek nem kerültek a törvénymódosítás hatálya alá, így nem jutnak vissza az egyház tulajdonában. Ősz ugyanakkor hangsúlyozta, jóvátétel a levéltári anyagok restitúciója, hiszen ilyen jellegű visszaszolgáltatásra még nem volt példa.
Üdvözli a levéltári törvény módosítását Pap Géza erdélyi református püspök is, aki a Krónikának elmondta, bízik benne, hogy a levéltári anyagok visszaszolgáltatása nem lesz olyan hosszas, mint az egyházi ingatlanok restitúciója. Ugyanakkor abban is bíznak, hogy egészében és épségben kapják meg az anyagot, nagyon komoly és értékes dokumentumokról van szó, a református egyház felelőssége teljes tudatában fogja ezeket gondozni és megőrizni, szögezte le a püspök. Régóta tervezik, hogy új levéltárba költöznek, a jelenlegi ugyanis szinte telített. Már ki is nézték a megfelelő ingatlant, még apróbb javításokat végeznek, s alkalmas is lesz a levéltári anyagok fogadására.
A KREK évente kérte az iratokat
Régóta várja a törvény ilyen irányú módosítását a Királyhágómelléki Református Egyházkerület – mondta el lapunknak Csűry István püspök. Mint elmesélte, mostanáig is évente legalább egyszer próbálkoztak az egyházi archívum viszszaigénylésével, bár törvényi keret híján mindhiába. „Nagyon lényeges, történelmi és vagyoni jelentőségű dokumentumokról van szó” – fogalmazott. Elmondta azt is, számít rá, hogy a dokumentumok tárolására nagyon szigorú szabályozás születik majd. A püspök azt mondja, bármilyen erőfeszítést megér, hogy az anyagok visszakerüljenek a jogos tulajdonosokhoz, hiszen felbecsülhetetlen értékről van szó. Csűry István azonban azt sem tartja kizártnak, hogy a visszaigényelt anyagokat nem szolgáltatja majd vissza hiánytalanul az állam. Mint mondja, a királyhágómelléki kerülethez tartozó egyházközségeknél nagyjából az összes fontos adat megtalálható, így ellenőrizhetik majd, hogy valóban minden megvan-e.
Pesszimista váradi katolikusok
Sokkal pesszimistább ennél a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség levéltárosa, Emődi András. A szakember szerint ugyanis a román sajtóban, illetve az ellenzék berkeiben tapasztalható hisztéria nyomán egyhamar nem válik jogerőssé a szabályozás. Nagyvárad esetében is óriási anyagról van szó egyébként – nemcsak magának a püspökségnek van archívuma, hanem például a székeskáptalannak is, de vannak személyes iratok is. „Vitális kérdés, hogy az esetleg visszakapott anyagokat hol tároljuk majd. Nagyváradon ebből a szempontból jó a helyzet, hiszen a püspöki palota várhatóan hamarosan teljes egészében visszakerül a püspökség birtokába, és az én személyemben levéltáros is van” – mondta Emődi.
Unitárius egyház: kevés a bizonyíték
A törvény elfogadása mindenképpen üdvözlendő, hiszen nagy lépést jelent a történelmi igazságszolgáltatás terén – nyilatkozta a Krónikának Nagy László, az Erdélyi Unitárius Egyház püspökhelyettes-főjegyzője. Mint mondta, felértékelhetetlen eszmei értékkel bíró anyagról van szó: elsősorban egyházközségi anyakönyvekről, emellett kolozsvári, tordai és székelykeresztúri unitárius kollégiumok levéltári dokumentumai, illetve egyéni hagyatékok is a jogtalanul elszállított iratok részét képezik. A főjegyzőtől azt is megtudtuk: az anyagmennyiségről nem áll rendelkezésükre pontos adat, ezeknek ugyanis csak egy részéről készült jegyzőkönyv elvitelük során.
„Nem lepett meg, hogy több mint két évtizednek kellett eltelnie a rendszerváltás után a levéltári anyagok visszaszolgáltatásáig. Az általános törvényhozási és politikai viszonyokra jellemző a késlekedés” – fogalmazott a püspökhelyettes, aki úgy véli, a visszaszolgáltatás üteme az Állami Levéltár helyi kirendeltségeinek élén álló személyek jóindulatán múlik.
Bálint Eszter, Bíró Blanka, Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Marosvásárhely magyar lakossága
Ki gondolná, hogy Erdély 1100 éves történelme során az erdélyi magyarság lélekszáma az 1977-89-es években volt a legnagyobb? Márpedig a száraz statisztikai adatok ezt egyértelműen bizonyítják!
Paradox helyzet, hogy Marosvásárhely magyar lakossága a Ceausescu-korszakban tetőzött! Sajnos nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy mely évben, mivel 1977 és 1992 között nem volt népszámlálás. 1977-ben Marosvásárhelyen a magyarok száma 81234, míg 1992-ben 83239 volt. Kérdés, hogy e két évszám között mikor volt maximális a magyarok lélekszáma.
Észre kell vennünk, hogy Erdélyben három lokális maximuma volt a magyarok számának, 1910-ben, 1941-ben és a kommunizmus éveiben, pontosabban Ceauşescu Romániájában, az 1980-as években. A lokális maximum azt jelenti, hogy a lélekszámot szemléltető görbének van három csúcspontja. A csúcspontok jól kifejezik a lényeget: abban az időben a magyarok lélekszáma viszonylag a csúcson volt!
A statisztikai összeírások és adatok alapján egyértelműen kimutatható, hogy Erdélyben a magyar lakosság sohasem érte el a 2 milliót. Persze abszolút számról beszélünk, az erdélyi magyarok maximális száma nagyjából 1740000 körül volt! (Nagyon jelentéktelen eltérés, hogyha Románia teljes területén vizsgáljuk a magyarok számát, akkor az 1977-es összeírás szerint Romániában 1713928 magyar volt, míg Erdélyben 1691048).
Ez az adat elgondolkoztató. Az 1980-as évektől kezdtünk el fogyni, míg a Székelyföld területén a fogyás enyhe, addig Erdély többi régiójában a fogyás igen jelentős! Ezt igazolja a 2002-es összeírás és az utána eltelt tíz esztendő!
A Marosvásárhelyen történt összeírások sok érdekes adattal szolgálnak. Természetesen Marosvásárhely – akár a többi székely város – esetében kiemelkednek azok az időszakok, amikor közigazgatásilag a városhoz csatolják a peremfalvakat, községeket, így Meggyesfalvát, Remeteszeget stb. Mi ezt nem vizsgáljuk külön, mert a lényegi tendenciát nem befolyásolja.
Érdemes egy kicsit visszapillantani Marosvásárhelynek, a két Bolyai városának történelmébe. A Marosvásárhelyi Állami Levéltárban a Bolyaiak korából a következő évekből őrizték meg az összeírási könyveket (egy kis része hiányos): 1832, 1833, 1835, 1836, 1838, 1839, 1841, 1843, 1847, 1849,1850, 1857.
Eddigi kutatásaim alapján Bolyai Farkas csak az 1835-ös és 1843-as összeírási íven szerepel. Persze ha több összeírási íven is szerepelne Bolyai Farkas lakása, akkor abból pontosan megtudhatnánk, mikor lakott vele Bolyai János (véleményem szerint Bolyai János korai nyugdíjaztatása után csak néhány hetet!), milyen volt az anyagi helyzete, tartott-e háziállatot? Ugyanis ez akkortájt igen gyakori volt. Természetesen érdekel Bolyai Farkas szomszédsága is. Ezekkel az emberekkel naponta találkozott, részesei voltak életének, mindennapjainak. Bolyai János – eddigi kutatásaim alapján – név szerint az 1847-es és 1857-es összeírási íven szerepel. Természetesen csak albérlőként és nem tulajdonosként.
Viszont megvannak a gazdasági összeírások és lakossági összeírások is. Minket most csak a lakossági összeírások érdekelnek1.
Mind Csíkszereda, mind Sepsiszentgyörgy magyar lakosainak száma a kommunizmus idején ugrott meg. A város infrastrukturális fejlődésében is ez a szakasz a meghatározó, ellentétben Marosvásárhellyel, ahol a város modernizálása Bernády polgármester idején volt a meghatározó! Látható, hogy az első világháború és a trianoni békediktátum után a magyarság száma egy kicsit megfogyatkozott, de utána újból növekedni kezdett. A második világháború egy újabb jelentősebb lakosságfogyást eredményezett, utána már csak a 1990-as évek utáni szakasz hozott igen számottevő csökkenést. A statisztikai előrejelzések azt mutatják, hogy ez a csökkenés folytatódik!
Összefoglalás
A statisztikában a számok értelmezhetősége igen sokszínű: Sepsiszentgyörgy polgármestere mondja, hogy Erdélyben Sepsiszentgyörgy a legnagyobb magyar város.
Mire is gondolhat a polgármester? Valóban, ha rendezési kritérium az, hogy melyik a legnagyobb város, ahol többségében élnek magyarok, akkor az Sepsiszentgyörgy.
Ha viszont azt vesszük, hogy abszolút számban melyik városban él a legtöbb magyar, akkor az Marosvásárhely. De ha azt vesszük, hogy arányban melyik a legmagyarabb város, akkor az Székelyudvarhely. De könnyen fel tudunk állítani olyan rendezési feltételt, hogy például Csíkszereda legyen az első. Például, ahol arányában a legmagyarabb a megyeszékhely. Ez a jó a statisztikában, mindenkinek lehet igaza. Tény, hogy a magyarság száma erősen fogy. Vigasztaló lehet, hogy Erdély aranykorában sem élt több magyar Erdélyben!
Tény, hogy Székelyföldön van az erdélyi magyarság bázisa. Székelyföldön a magyarság fogyása tíz év múlva is „csak” 15%-os, 20 év múlva 25%-os. Tehát a jelenlegi lélekszám 25%-kal kevesebb lesz 20 év múlva. Erdély más régióiban, 20 év múlva akár 50%-os is lehet a magyarság lélekszámának a fogyása.
10 év múlva Marosvásárhelyen és Csíkszeredában lesz a legtöbb magyar diák, míg 20 év múlva Csíkszeredában lesznek a legtöbben. Tehát igen jól tették a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megálmodói, amikor Csíkszeredába és Marosvásárhelyre tették az egyetem legtöbb karának székhelyét. Hol érdemes egyetemet fejleszteni? Hol lehet garantálni a diáklétszámot? Ezek az adatok hosszú távú tervezésben segítik a válaszadást.
HIVATKOZÁSOK
1. Adatainkat Varga E. Árpád monumentális munkáiból vettük: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. Teleki László Alapítvány, Pro-Print Könyvkiadó, Budapest, Csíkszereda, 1998.
Szeretném hangsúlyozni: ezek az adatok ellenőrizhetők a Megyei Statisztikai Hivatal weblapján.
2. Értékes adatforrás Csata István–Kiss Tamás: Népesedési perspektívák (Az erdélyi magyar népesség regionálisan tagolt előreszámítása húsz és harminc- éves időtávra) c. könyv, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007 (Kiadja a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Ügyvezető Elnöksége megbízásából a Kriterion Könyvkiadó)
Oláh-Gál Róbert. Népújság (Marosvásárhely)

Kérdezett: Sipos Zoltán
A SZABADSÁG TERHE
Etnikai dimenziót kaptak Marosvásárhelyen az átmenet problémái
A fekete március eseményeinek történeti feltárására törekszik László Márton és Novák Csaba Zoltán könyve, A szabadság terhe.
Az utóbbi években viszonylag sok anyagot – filmet, visszaemlékezést, könyvet, meg persze egy színházi előadást – láthattunk a márciusi eseményekről. Miben más könyvetek, A szabadság terhe?
László Márton: – Könyvünk különféle forrásanyagok (levéltári iratok, interjúk, videofelvételek) alapján az események történeti feltárására törekedett: azaz az események tényszerű leírására, az ok- okozati összefüggések feltárására. Lábjegyzetelt – azaz visszakereshető – munka, amely a két fél szempontjainak megértésére összpontosít.
Novák Csaba Zoltán: – A legnagyobb eltérést a fent említett tényeken túl abban látom, hogy ez a munka egy szélesebb történeti kontextusba helyezi bele az eseményeket. Ebben helyet kap a város sajátos történetének, váltakozó szerepköreinek alakulása, Románia és Magyarország 1989 előtti és utáni viszonyának alakulása, a rendszerváltás sajátosságainak leírása.
Fontosnak tartom, hogy sok helyi jellegű forrásanyag (pl. a Nemzeti Megmentési Front iratanyaga) elemzésével sikerült kibontanunk a konfliktus kialakulását, kiterjedését és az azt mozgató események folyamatát.
Ha tömören szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, ez egy kimondottan elemző munka, és talán nem túlzás azt gondolni, remélni, hogy egy megfelelő alap egy magyar-román szakmai párbeszéd elkezdéséhez.
Az előszóban szó van arról, hogy nem sikerült szakmai együttműködést kialakítani a román történészekkel. Mi volt ennek az oka?
N.CS.Z.: – A könyv megírása ötletének megfogalmazásakor nyilvánvaló volt, hogy egy közös, román és magyar történészeket bekapcsoló munka hozná meg leginkább a kívánt eredményt, azt, hogy egy kimondottan szakmai mederben történő vita során szülessen meg a kézirat.
Megkerestünk egy bukaresti intézetet az ötlettel, amely az akkori viszonyok között ún. erkölcsi támogatást ígért, semmi mást. Ennek hiányában az általunk megkeresett román történész barátaink nem vállalták a munkát.
Így fordultunk a Bernády György Alapítványhoz (amelynek dokumentumtárába már összegyűjtöttek egy jelentős mennyiségű, nagy fontossággal bíró forrásanyagot), hogy támogassák kutatásainkat. Utólag, a kézirat elkészülése után belegondolva, talán nem is rossz megoldás a részünkről már kialakított és valamennyire letisztított narratíva megvitatása a román szakmával.
Ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódik a könyv román fordításának problémája. Milyen stádiumban áll ez a projekt, és főként: ki finanszírozza?
N.Cs.Z.: – Menet közben kiderült, hogy kettesben dolgozva sokkal könnyebb adminisztrálni a kutatást. Eldőlt az is, hogy megírjuk a könyvet és a kézirat román nyelvre történő fordításával nyitunk a román szakma, illetve közvélemény felé. Jelen pillanatban ezen a téren a tanácskozás, a tervezgetés stádiumában vagyunk, keressük és fontolgatjuk a lehetőségeket.
Magán jellegű pályázat során valószínű, hogy viszonylag hamar lehetne fordítót találni, de mi intézményes keretben (egy szakmai intézet programjának részeként) szeretnénk ezt megvalósítani.
Szintén a bevezetőben említitek, hogy az eseményeknek továbbra is vannak homályos pontjai. Melyek lennének ezek?
L.M.: – A jelenleg rendelkezésre álló forrásanyag nem biztosítja a rendőrség, a hadsereg, a Hazafias Gárdák és – ha még/már működött – a belföldi titkosszolgálat tevékenységének pontos ismeretét a kutatott időszakban.
N.CS.Z.: – Ezek az iratok a jelenleg érvényben levő levéltári szabályozások értelmében titkosítottak. Ezek hiányában bizonyos részletkérdésekre nem kaphatunk választ. Például nem tudni, milyen típusú és mekkora mennyiségű iratanyagot állíthatott elő a titkosszolgálat, kik voltak a szolgálat aktív emberei, milyen utasítást kaptak a város bejáratait lezáró vagy az azt elmulasztó kisebb katonai egységek.
Ugyanakkor felmerül az a kérdés is, hogy egy ilyen történelmi helyzetben, egy ilyen ütemben pörgő eseménysorozatról mennyi írott forrás készülhetett, maradt fenn. Azt viszont egyértelműen fel tudjuk vázolni a rendelkezésünkre álló anyagból, hogy a konfliktus hogyan jelentkezett a városi és a megyei vezetői szervekben.
Hozhatnak-e 180 fokos fordulatot az események értelmezésében a jelenleg hiányzó, titkosított dokumentumok? L.M.: – Véleményem szerint azt a következtetést, hogy mesterségesen gerjesztették tovább a helyi szinten már meglévő feszültségeket, nem hiszem, hogy módosítaná bármilyen a jövőben előkerülő irat. Természetesen óriási meglepetések fognak még érni minket az események megszervezésére, lebonyolítására, a résztvevő személyekre vonatkozóan, de nem hiszem, hogy ez alapjaiban módosítaná a végkövetkeztetésünket.
Mit gondoltok, mennyire sikerült feltárni az események mozgatórugóit?
L.M.: – Kitapintható az 1989. decemberi fordulatot követően a marosvásárhelyi román elit félelme: egy demokratizálódási folyamat óhatatlanul is addigi pozícióik meggyengülését eredményezhette volna, esetenként addigi egzisztenciájuk megszűnésével járt volna.
Ez volt az események fő mozgatórugója: kellett egy olyan eseményt találni, amely igazolja, hogy egyrészt szükség van egy, az országot felügyelő titkosszolgálatra, másrészt szükséges a többségében nemzeti kisebbségek lakta területeken a helyi román eliteket a központból támogatni, akár a demokratikus elvek és gyakorlat figyelmen kívül hagyásával is.
Arra viszont, hogy az 1989-ig működő románosítási projektet felfüggesztették-e, vagy csupán a megváltozott körülményekhez igazítva tovább működtették-e, nem tudunk választ adni.
Az, hogy erre az Erdély elvesztésétől való lappangó félelmet használták fel, egy kézenfekvő megoldás volt, akárcsak egy (ebben az esetben nemzetiségi alapon szerveződött) csoport felhasználása egy másik ellen – az 1989. decemberi fordulatot követő többrendbeli bányászjárásnak is ugyanez volt a forgatókönyve.
Én ezeket tekintem az események fő mozgatórugójának, természetesen rengeteg technikai részletkérdést nem látunk még tisztán.
N.CS.Z.: – Én személy szerint azt emelném ki, hogy sikerült egy folyamatban leírni az eseményeket, ok-okozati összefüggésekkel alátámasztva. Ebben az ún. mozgatórugókat a maguk folyamatában mutatjuk be, amit a könyvben úgy fogalmaztunk meg, hogy az átmenet etnicizálódása. Vagyis a Marosvásárhelyen a fennálló sajátos (etnikai, politikai stb.) helyzet folytán a rendszerváltás alapvető kérdései (politikai, gazdasági szerkezetváltás, elitcsere) etnikai színezetet kapott. Így, 20 év távlatából és a dokumentumok (részleges) ismeretében meg lehet-e nevezni az események felelőseit?
L.M.: – A végrehajtók és a nyilvános vezetők személye már az események időpontjában is, vagy kevéssel utána ismert volt, de a nyomozati és az igazságszolgáltatási szervek szándékosan senkit sem vontak közülük felelősségre, és nem büntettek meg.
A szervezők és a tervezők személye természetesen nem ismert, bár feltételezések vannak, és az intézményi struktúrák ismeretében ki lehetne sakkozni a személyüket. De nem látom sok értelmét a személyes felelősök megtalálásának, hiszen nemhogy felelősségre vonás, hanem még magyarázatkérés, elszámoltatás sincs.
Milyen más végkifejlete lehetett volna az eseményeknek magyar szempontból? Mennyire voltak a helyzet magaslatán a magyar elitek?
L.M.: – Nem hiszem, hogy ennek az eseménynek lenne magyar vagy román szempontú végkifejlete – a kettő összefonódik. Sokan sokfélét mondanak, hogy mi történhetett volna, polgárháborútól etnikai tisztogatásig.
De ha “magyar szempontú” végkifejletről esett szó – azaz a magyarság szempontjából szerencsés végkifejletről, akkor is elég széles skálán mozoghatunk: rendkívül szerencsés lett volna a román intézmények – különösen a hatalmi szervezetek – vezetőinek cseréje 1990 januárjában, márciusában. De ez csak egy országos szintű vezetőségcsere esetében történhetett volna meg.
Még ennél is nagyobb léptékű tisztulás lehetett volna, ha a kommunista párttagsággal rendelkezőknek megtiltották volna a köztisztviselői, közalkalmazotti tisztségek betöltését, netán a közszereplést is. Egészen biztos, hogy az új vezetők tapasztalatlanságából adódó hibák kevesebb kárt okoztak volna, mint a helyükön hagyottak tudatos és begyakorlott szervezőmunkája, amely a márciusi események “profi” megszervezésében mutatkozott meg. De az országos események ismeretében – no és tudva, hogy ma sem működik a lusztráció – ez is utópia.
A valóság talajára visszatérve: szerencsésebb lett volna, ha Maros megye és Marosvásárhely nem katonai vezetőket választ döntéshozóknak az átmeneti időre, hiszen kevesebb rugalmasságot tanúsítottak komplex társadalmi problémák kezelésében – és az események későbbi alakulásában nagy súllyal bírt tevékenységük.
De az események végződhettek volna úgy is, hogy mondjuk 19-én este az ostromlott RMDSZ székházhoz nagyobb erőkkel vonul ki a pár száz méterre lévő rendőrség, vagy a jelentős erőkkel rendelkező katonaság – több óra állt a rendelkezésükre, hogy ezt megtegyék.
És 1990. március 20-án pedig végződhettek volna úgy is az események, hogy a város bejáratánál lévő két páncélozott jármű nem engedi be a városba a görgényvölgyieket szállító konvojt, a főtéren pedig a szóváltásokon kívül nem történik más összecsapás, mert a két felet elválasztó rendőrök sorfalát könnyedén meg lehetett volna erősíteni más egységekkel. Az este/éjszaka folyamán, amikor gyérül a tömeg, lassan el lehetett volna távolítani egymástól a két felet.
A magyar elitek – mint mindig – a tényleges lehetőségek és az általuk képviseltek elvárásai között kellett lavírozzanak. Azt, amit tettek – egészen 1990. március 19-e estéig –, az adott körülmények között ma sem nagyon lehetne másképpen tenni, utána – másnap – pedig elmosta őket a tömeg elemi erejű felháborodása, már csak követték az eseményeket, próbálták kordában tartani az indulatokat. De hát akkor már ők nem rendelkeztek eszközökkel a helyzet kezelésére.
(Novák Csaba Zoltán
1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989.
László Márton
köztisztviselő, levéltáros a Román Nemzeti Levéltárak Maros Megyei Hivatalában. Tanulmányait a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakán végezte, jelenleg doktorandusz a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetemen.
Kutatási területe a 20. századi Erdély had- és társadalomtörténete, doktori disszertációjának témája a székelyföldi kollektivizálás.)
Transindex.ro,

Pál-Antal Sándor: kuncsorgás által jogot szerezni lehetetlen!
Pál-Antal Sándor történészről mindenekelőtt azt kell tudni, hogy bármennyire furcsa is, de az egyetemi tanulmányait közgazdaságtan szakon indította. Történelem szakra csak másodévesként iratkozott át. Ezen a héten vele beszélgettek a Központ munkatársai. Az olvasóknak elmondja, hogy miként lesz egy csíki gyerekből történész, elárulja, hogy kik voltak azok, akik lépteit irányították.
1990-ig mindössze három magyar nyelvű tanulmányt tehetett közzé… Beszéltek a kutatási területeiről és az ars poeticájáról is. Szót ejtettek a mai román és magyar történetírás viszonyáról, a magyar történész utánpótlásról, a díjairól, és nem utolsó sorban a székely autonómiatörekvésről. Beszélgetésük végén elmondja, hogy mi hiányzik az életéből, és azt is, hogy mit tartalmaz számára a „hogyan tovább”.
– Kezdjük a legelején. Miként lesz egy csíki gyermekből történész? Kik irányították lépteit, kik egyengették útját a pályán?
– Már elemi iskolás koromban sokat olvastam, középiskolásként pedig még többet. Jókai történelmi tárgyú regényeivel szívtam magamba a múlt iránti érdeklődést. Az egyetemre mégse a történelem szakra iratkoztam be, hanem a közgazdaságra. És csak másodéves egyetemistaként váltottam a történelemre, amikor a két kolozsvári egyetem összevonásakor a Bolyain megszűnt a közgazdaságtan. Itt pedig abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy kiváló tanároktól sajátíthattam el a történelmi ismereteket, és a múltkutatáshoz szükséges alapot, amit a későbbiekben levéltárosként kamatoztathattam. Most is büszkén említem, hogy Jakó Zsigmond, Pataki József vagy Imreh István tanítványa voltam. Volt tanáraimmal az egyetem elvégzése után sem szakítottam meg a kapcsolataimat. Tanácsaikat évek múltán is igénybe vettem.
1990-ig mindössze három magyar nyelvű tanulmányt tehetett közzé. A fordulat után egymást követték a megjelent könyvei. Milyen témakörök foglalkoztatták és foglalkoztatják? – Mivel levéltáros lettem, kutatási területemet is a szakma igényeihez igazítottam. Érdeklődési körömet nem a nagy történelmi események, politikai harcok, hanem a történelem segédtudományainak a művelése képezte, főként az intézménytörténet. Ez pedig a történetírás nehezebb válfaja. Az első ilyen írásom Marosszék intézményeinek a története, amely később kiegészült a marosszéki intézmények címeres pecsétjeinek a feldolgozásával és közzétételével is. Ez több évi munkát igényelt. Egyik legkedveltebb témám a székely önkormányzat története volt. Vagy három évtizeden át foglalkoztatott ez a kérdés, míg 2002-ben egy önálló kötetben napvilágot látott. A 89-es változások előtt – azokban az időkben alig volt Marosvásárhelyen kutatással is foglalkozó magyar történész – különböző történelmi eseményekhez kapcsolódó rendezvények közreműködőjeként írogattam hosszabb-rövidebb anyagokat, amelyek rendszerint újságcikként láttak napvilágot. A rendszerváltás után, amikor a közlés elé állított tiltó falak ledőltek, ezek közül válogatva és kiegészítve egy tanulmánykötetet is közzétettem Székelyföld és városai címen, amely több utánnyomást is megért.
– Beszéljünk egy kicsit a kutatási területekről is…
– Kutatásaim során a 17-18. századi Székelyföld múltjára összpontosítok elsősorban. De az igények változásaira is reagálni kényszerültem. Egy ilyen kitérő eredménye az Áldozatok – 1956. c. munkám, amely a magyar forradalom után, a Magyar Autonóm Tartományban lefolyt megtorló intézkedéseket ismerteti.
– A levéltárosi feladatkör igencsak maghatározta munkáját…
– Levéltárosként feladatomnak tartottam és tartom a forráskiadást. A kiadott források révén a kutatók munkáját igyekeztem megkönnyíteni. Ilyen jellegű kiadványaim: a Maros– és udvarhelyszéki 1848-49-es eseményekre vonatkozó iratok, Marosvásárhely jogszabályai és polgárnévsorai, a Székelyföld 18. század eleji összeírásai és mások. Nem hagyhatom ki foglalatosságaim közül a helytörténetet sem, hiszen több falutörténetet is írtam. De ide sorolandó Marosvásárhely története is, amelynek az 1. kötete néhány éve már az olvasóhoz is eljutott.
– Mi a történészi ars poeticája?
– Több is van. Például: Csak az igazat, még ha az fájdalmas is. A valóság elhallgatása bűn. Arra a kérdésre válaszolj, hogy miért.
– Lesznek-e székely történelem tankönyvek a felsőbb osztályok számára is?
– Remélem, igen.
– Hogyan látja-tapasztalja a mai román és magyar történetírás viszonyát? – Szerény próbálkozások vannak, de még mindig olyan párhuzamos úton haladunk, amely sehogy sem akar találkozni. Pedig a két út közeledését sokféleképpen lehetne egyengetni. Talán áttörést hoz a közeljövőben a Székelyek története c. kézikönyv és tankönyv kapcsán kibontakozó vita, ha a nagypolitika lehetővé teszi azt, és ha a nacionalizmus nem emel ismét áthághatatlan akadályokat elébe. – Milyen az erdélyi magyar történész utánpótlás?
– Jó úton haladunk. De az eredmények több vonatkozásban sem kielégítőek. A most végzők messze nem kapják meg azt a képzést, amiben annak idején mi részesültünk. És ennek első sorban az oktatási rendszer az oka, amely egy elnyúló krízisen megy át. Ugyanakkor még mindig nem sikerült lefedni minden korszakot. Kevés a középkorral és az 1849-1945 közötti időszakkal foglalkozók száma. Ugyanakkor – más korszakokhoz képest – túlságosan felkapott lett a kommunista időszak. És érzékelhető egy kevésbé biztató jelenség is fiatal kutatóink körében: nem nagyon akaródznak nagyobb horderejű témákkal foglalkozni. De bízom benne, hogy ezt a bátortalanságot hamarosan leküzdik, és komoly szakemberekké válnak.
– 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották. Mit jelentett, és mit jelent ez önnek szakmailag és magánemberként?
– Mindenekelőtt azt, amit a székfoglaló előadásom végén mondtam: „1990-ig magyar nyelven három tanulmányt közölhettem csupán. A sors kegye folytán ekkor kedvező szelek kezdtek fújni számomra. Elhárultak nálunk is a tudományos kutatást nehezítő akadályok, és megnyíltak előttem az érvényesülés kapui. Már rég túlszárnyaltam valamikori szerény tervem, és – számos tanulmányom és közleményem mellett – a 21. kötetem megjelenése előtt állok… Igyekezni is fogok, hogy az Akadémia külső tagjaként tehetségemhez és lehetőségeimhez mérten tovább szolgáljam a magyar tudományosságot.”
– Egy ilyen rangos elismerés rendkívül magas szakmai helytállást igényel, hiszen az ember tevékenysége mások számára is mércévé válik...
– A magasrangú szakmai elismerés természetes velejárója, hogy megszaporodnak a közéleti megnyilvánulások, megsokszorozódik az ember saját munkájával szembeni igényessége. Példaként említem, ha addig egy tanulmány véglegesítéséhez elégségesnek tartottam az utólagos egyszeri vagy kétszeri átolvasást, azóta már többszöri ellenőrzés és pontosítások végzését is kötelességemnek érzem.
– Széchényi Ferenc-díj, Arany János és Gróf Mikó Imre Emlékérem, Mikó-emléklap, A szabadság hőse emlékérem (Magyar Köztársaság), Pauler Gyula-díj, díszoklevél a levéltári tevékenységért... Szinte lehetetlen felsorolni a sok kitüntetést. Köztudott, hogy nemrég a Gábor Áron-díjjal is jutalmazták… – Igen, váratlanul ért. Meg is kérdeztem az illetékesektől, miért gondoltak rám? A választ pedig meggyőzőnek találtam. Hiszen történészként én is támogatom az SZNT autonómiaküzdelmét. Olyan megható ünnepélyes díjazásban, mint a Kultúrpalotában, mindeddig nem volt részem. Ezt csak az tudja átérezni, aki részt vett azon a gálaesten.
– Mi a véleménye a székely autonómiatörekvésekről? Reálpolitika vagy utópia?
– Szögezzük le: kuncsorgás által jogot szerezni lehetetlen! Azt a jogot, amiért alázatosan könyörgünk, soha nem kapjuk meg. Az a nyíltan, és demokratikus eszközökkel folytatott harc, amit az SZNT folytat, az egyedül célravezető. De ezt mindannyiunknak akarnunk kell, és nyíltan ki kell állnunk érte. Nem úgy, ahogyan azt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke tette, aki nemcsak elutasította, hanem félre is magyarázta az autonómia fogalmát. Szerinte ugyanis – olvastam a minap egy helyi napilapban – ha az autonómia netán az ölünkbe hullana, nem tudnánk mit kezdeni vele...
– Végezetül: mi az, ami hiányzik az életéből?
– Céljaimat, elvárásaimat a lehetőségekhez szabtam, és tudatosan, lépésről lépésre haladtam feléjük. Szakmai vonalon nincs hiányérzetem, hiszen nem vagyok becsvágyó. Ami a családomat illeti, kevésnek tartom az unokáim számát, és várom a dédunokákat.
– A „hogyan tovább” is érdekelne…
– A minap egy csendes hétvégi házban számvetést végeztem. Hiszen ideje volt felmérnem még meglévő tartalékaimat, és összevetnem elképzeléseimmel. Remélem, lesz még annyi időm, hogy közzétegyek egy-két forráskötetet, befejezzem a Bodor Péter életrajzot és folytassam Marosvásárhely történetét, levéltári vonalon pedig, hogy tovább folytassam a már beindult magyar-román közös levéltári tájékoztatónak szánt „fond-jegyzékek” sorozat részére tett vállalásomat.
Névjegy: Pál-Antal Sándor Csíkkarcfalván született 1939. szeptember 26-án. Középiskoláit Nagybányán és Csíkszeredában végezte. 1963-ban a Babeş-Bolyai Egyetemen történelem szakos tanári diplomát szerzett. A Marosvásárhelyi Állami Levéltárban kezdte pályáját, levéltáros (1963-67), majd főlevéltáros, 1981-től a magyar paleográfia lektora az Állami Levéltár bukaresti továbbképző központjában. 1995-től Marosvásárhelyen levéltári szakértő. Az EME marosvásárhelyi fiókjának elnöke. 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották.
Nagy-Bodó Tibor
kozpont.ro
Erdély.ma,

Egyházunk levéltárainak kifosztásáról
Ez kétszer is végbement, ha nem háromszor, a kommunista diktatúra idején.
Mivel ismét aktuális a visszaszolgáltatás ügye, megpróbálom tömören vázolni, hogy miként is jutott hajdan a román állam ezen kultúrértékeinkhez.
Teszem ezt kizárólag annak az egy egyházközségnek a levéltárát illetően, amelyet Sáromberke református lelkészeként és levéltárosaként negyvenegy éven át őriztem, rendszereztem és mindenki számára áttekinthetővé tettem. Ahogyan a hatóságok eljártak ebben az akcióban Sáromberkén, az nagyjából jellemző egész Maros megyére.
Az első kifosztás 1950-ben volt, amikor az egyházi anyakönyveinket vitték el a községi megbízottak, belügyminiszteri rendelkezés alapján. Egyfajta rekvirálás volt ez, úgy is mondhatnánk, hogy az 1896 előtti anyakönyvek "államosítása". (1895. okt. 1- jétől veszi kezdetét az állami anyakönyvezés.) Ha lett volna egy kis becsület a hajdani sztálinista diktatúrában, akkor ezeket az anyakönyveket könyvkötői szakértelemmel le választották volna, és csakis az 1896 előtti részt vitték volna el. Ehelyett azonban az egész kötetet "lefoglalták". Sáromberke esetében az 1907. évben záródtak az anyakönyvi kötetek. De Erdőszengyel fíliában 1949-ben. Tehát a kis egyházközségek vagy fíliák anyakönyveinek elrablása még nagyobb kárt okozott egyházunknak.
Csak mint különös furcsaságot jegyzem meg, hogy a sáromberki parókián felvett átadási- átvételi jegyzőkönyvet a levéltáros, azaz a tiszteletes úr nem írta alá. (1950!)
A második kifosztásra 28 év múlva, 1978-ban került sor. De ennek az akciónak az ördöge már zavaros és ellentmondó rendelkezések tömkelegéből bújt elő.
Cseles félrevezetéssel és megfélemlítéssel hajtották végre olyan állami megbízottak és egyházi vezetők, akik erre kaphatók voltak.
Az Állami Levéltár megbízottja áttanulmányozta egyházközségi levéltárunk anyagának lajstromkönyvét, és kiválogatta azokat az irományokat, amelyeket aztán a marosvásárhelyi esperesi hivatalba behozni elrendelt. A kiválogatási szempont egy fondorlatos fogalmi tág zsák alapján ez volt: "iratok és levéltári darabok, melyek nincsenek közvetlen kapcsolatban az egyházak tevékenységével". Hát elsősorban az egykori egyházi-iskolai ügyiratok soroltattak ezek közé.
Presbitériumunk határozata és saját lelkiismeretem ellenére én is beálltam a megfélemlítettek sorába, és egy bőröndnyi irattal megjelentem esperesi hivatalunkban. Minden lelkészt utasítottak, hogy saját kezűleg írja meg a jegyzőkönyvet, miszerint a kért és behozott anyagot átadta az Állami Levéltárnak. Néhányan ellenálltunk, és csak úgy voltunk hajlandók az átadást megírni, hogy az anyagot – ideiglenes megőrzésre – átadtuk a Marosvásárhelyi Református Egyházmegye Esperesi Hivatalának. Az Állami Levéltár megbízottja cinikusan jegyezte meg: "tiszteletes uram, azt ír, amit csak éppen akar, a dolgok úgyis mennek a maguk kijelölt útján". Meg kell azonban jegyeznem, hogy levéltári iratainknak bármely módon való kicsikarása vastag törvénytelenség volt a lelkipásztorok részéről éppúgy, mint az akkori román állam részéről.
Ami ezután történt, az már egy sátáni praktikával megszerkesztett forgatókönyv. Az egyházmegye minden felhatalmazás nélkül, az egyházmegyei levéltáron keresztül, átadta az anyagot az Állami Levéltárnak (asszimilált kollaboráció).
A csellel átjátszott és az állam kezébe került irattári anyag jelenleg az Állami Levéltár Maros megyei fiókjában van.
Az "új világ" kezdetén én is, akárcsak sokan mások, reménykedtem abban, hogy a rendeletek szeméthalmazában rejtőzködő ördögöt ki lehet űzni fedezékéből.
Beadványban követeltem a megyei levéltártól, hogy adják vissza azt, ami a miénk és amit ők elcsentek. "Jogos cselekedetüket" egy 1971-ből származó és még mindig érvényes rendelettel igazolták, és tudtomra adták, hogy nem szolgáltatnak vissza semmit.
Én pedig vívtam tovább a magam szélmalomharcát, írogatván a beadványokat.
Vigaszt végül is Kányádi Sándor szavaiban leltem: "egy beadvány egyszer majd megér sok kiadványt".
Nagy Géza sáromberki nyugalmazott ref. lelkész
Népújság (Marosvásárhely)

A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben) 2.
A kolozsvári képzőművész-hallgatók, majd a szovátai szervezkedők első csoportjának 1956. október 28–29-ei letartóztatása – Kelemen Imre elsőrendű vádlottat és hét társát fegyveres szervezkedés vádjával 1956. december 16-án ítélte el négy és tíz év közötti börtönbüntetésre a Kolozsvári Katonai Törvényszék – részben cáfolja azt az állítást, miszerint a legfelsőbb román párt- és államvezetésben a magyar forradalom kitörésének hírére óriási pánik uralkodott volna.
Való igaz, a Magyarországon és Budapesten történtekről a romániai sajtó először 1956. október 25-én tájékoztatott, a jól ismert „fasiszta-horthysta terror”, a „fasiszta huligánok”, az „imperialista ügynökök”, a „csőcselék ellenforradalmi kalandja”, „ellenforradalmár bandák fegyveres támadása a magyarországi népi hatalom ellen”  mantrázó fordulatok kíséretében. A román sajtó mindvégig ellenforradalomnak minősítette mindazt, ami Magyarországon, Budapesten történt. A sajtó „kivárását” Moszkva, a szovjet pártvezetés sugallta. A Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár vezette Román Munkáspárt központi vezetősége az első sokk után 1956. október 24-én déli egy órára összehívta a szűk pártvezetést, a Politikai Bürót, és döntöttek arról, hogy a magyarok által nagyobb számban lakott tartományokba teljhatalmú megbízottakat küldenek, vezetésük alá rendelik a hadsereget, a tartományi Securitatét, a milíciát, a vállalatok igazgatóit. Ugyanakkor döntöttek arról, hogy a román–magyar határt lezárják, a hadsereget mozgósítják, a Magyarországról érkező sajtótermékeket, leveleket a legszigorúbban ellenőrzik. A magyar nyelven is jól beszélő Miron Contantinescut Kolozsvárra, Fazekas Jánost a Magyar Autonóm Tartományba, Szenkovics Sándort Nagyváradra, Muzsik Mihályt Nagybányára vezényelték, az 1955-ben a börtönből kiszabadult Márton Áron erdélyi római katolikus püspök „mozgását” – e sorok írójának véleménye szerint a 20. század legnagyobb magyarja, aki hajszálpontosan tudta, hogy a kompromisszum keresésében meddig lehet elmenni! – a püspöki székhelyre korlátozták, magyarán: hivatalosan „felkérték”, nehogy elutazzék Gyulafehérvárról! Fazekas János – akinek a szerepét  a Trabant-kiutalásoknak köszönhetően számos történész, író, publicista még ma is egyértelműen pozitívan értékeli (!?) – politikai tőkét akart kovácsolni, és már Bukarestből összehívta a legnagyobb tekintélyű marosvásárhelyi  értelmiségiek gyűlését, pontosan körvonalazta: minél keményebb és zaftosabb kifejezések kíséretében – „a fasiszta huligánok a csecsemők, az ártatlanul meglincselt kommunisták vérében gázolnak”! – ítéljék el a „magyar ellenforradalmat”, kötelezően nyilvánítsák ki a hűségüket, elkötelezettségüket, odaadásukat a Román Munkáspárt, személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, a szocializmus vívmányai iránt! A Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának levéltárában az 1956. október 24-ei, az 1956. november 2-ai, a hírhedt Lelkiismeretünk parancsszava elítélő nyilatkozatot „kigyöngyöző” gyűlések teljes és gyorsírásos jegyzőkönyve megtalálható az Országos Levéltár Maros megyei fiókjában, lefénymásoltattam, és a dokumentumok birtokában hiteles képet próbálok nyújtani a Magyar Autonóm Tartomány, a Székelyföld akkori politikai és szellemi elitjének megalkuvásáról. Fazekas Jánossal néhány évvel a halála előtt  nagyinterjút készítettem. Beismerte: a korabeli román, magyar sajtóban futószalagon gyártott hűségnyilatkozatok – Simó Géza Bútorgyár, Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet – „vérgőzös” kifejezéseit az ő javaslatára illesztették a szövegekbe. Azt is kijelentette: a román hivatalos párt- és állami küldöttség élén Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkárral – forródróton – közvetlen telefonkapcsolatban állt, és az ő – Fazekas János – érdeme, hogy sikerült megakadályoznia mintegy 2500 székelyföldi jeles és nagy tekintélyű magyar értelmiségi letartóztatását. Ezzel a „bravúros hőstettével” szédített számos írót – köztük Sütő Andrást –, egyetemi tanárt, orvost. Fazekas állítása szerint: a Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel folytatott telefonbeszélgetés után Kolozsvárra, Miron Constaninescuhoz utazott, s a Securitate javasolta letartóztatandók névsorát összetépték és megsemmisítették. Ekkor jegyeztem meg: a román kommunista hatalom a későbbiek során nem 2500 személyt, hanem tízezreket tartóztatott le, tartott vizsgálati fogságban, akkor miért nem lépett közbe? Mivel Romániában mindig „kettős könyvelés” volt és van, ha valóban létezett az ominózus névsor, hátha sikerül a nyomára bukkannom. Fazekas János a Bolyai Egyetem perében – mint a hiteles levéltári dokumentumok ismeretében látni fogjuk – áldatlan szerepre vállalkozott!        A legfelsőbb román pártvezetés aggodalommal és felfokozott érdeklődéssel követte a budapesti Petőfi Kör vitáit, a magyarországi erjedési folyamatot. A budapesti román nagykövetségről küldött sifrírozott táviratok, a központi vezetőség üléseinek jegyzőkönyvei azt bizonyítják: a román pártvezetés szerint a Magyar Dolgozók Pártja túlságosan sok engedményt tett a belső ellenzéknek, kiengedte a kezéből a gyeplőt, a marxista-leninista világnézet eszmerendszerének mellőzésével ideológiai káoszt teremtett. A kommunista hatalommal teljes mértékben azonosuló erdélyi magyar párttitkárok, aktivisták, néptanácselnökök, instruktorok egymást túllihegve bizonygatták a párt, a hatalom iránti hűségüket. Az íróként is számon tartott Tompa István Kolozsvár tartományi párttitkár a forradalom kitörése utáni napokban az egyetemeket, a főiskolákat járta, a Bukarestből kapott ukáz szellemében – „Magyarországon ellenforradalmi mozgalom tört ki horthysta tisztek, volt fasiszták, az amerikai imperialisták aktív segítségével…” – a Bolyai Tudományegyetem tanárait, diákjait, írókat, művészeket, elsősorban a kolozsvári magyar értelmiséget kellett meggyőznie a párt álláspontjának helyességéről. Szabédi László (eredetileg Székely László, Sáromberke, 1907. május 7.–Ko­lozsvár, 1959. április 18.) öngyilkossághoz vezető tragédiájának fontos stációja 1956. Bár 1945-ben belépett a Román Kommunista Pártba, 1947-től esztétikát tanított a Bolyai Tudományegyetemen, 1952 és 1956 között a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetője volt, pártos elkötelezettségű versei ellenére a román hatalom kellemetlen értelmiségiként tartotta számon. A magyar forradalom és szabadságharc első napjait a Szovjetunióban töltötte. Naplóját a kolozsvári Szabédi Emlékház munkatársainak segítségével a Szabédi-hagyatékból sikerült megszereznem. Szabédi 1956. november 2-án szállt le a repülőgépről a Băneasa repülőtéren. A magyarországi „eseményekről” csak a Szovjetunióban begyűjtött információi voltak. A repülőtéren a bukaresti magyar rádióadás egyik szerkesztője – évek óta nem sikerült kiderítenem: ki volt a kérdező? – az orra alá dugta a mikrofont, és megkérdezte: mi a véleménye mindarról, ami Magyarországon zajlik? Szabédi – annak rendje és módja szerint – elítélte a „magyar ellenforradalmat”, sőt, Kolozsváron is ezt tette a visszatérése utáni első napon. Időközben hiteles információk birtokába jutott, felrohant a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárához, Vasile Vaida elvtárshoz, és kérte a bukaresti nyilatkozata visszavonását. Enyhén szólva kinevették. Az 1956 erdélyi mártírjai sorozatom harmadik, az „ENSZ-memorandum”-ról szóló kötetében közöltem utolsó leveleinek egyikét, amelyet közvetlenül az 1959. április 18-ai öngyilkossága előtt – Szamosfalva határában a vonat elé vetette magát – Vasile Vaidának, a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárának címzett, és amelyben „megmagyarázza” azt a katonai ügyészségtől és a tartományi pártbizottságtól származó vádat, miszerint ismerte a dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász által összeállított „ENSZ-memorandum”-ot, azaz: a román–magyar lakosságcseretervet. Elhatárolódott a szerzőtől, a tervtől egyaránt, holott dr. Dobai István és Varga László református lelkész visszaemlékezése szerint nemcsak ismerte a tervet és egyetértett vele, hanem széljegyzeteket is készített hozzá.
Kései egyetemtörténet
Abban mindenki egyetért: csak az egyetemi oktatás képes biztosítani egy nép, népcsoport legmagasabb fokon képzett értelmiségi elitjét, a tanítványok később tanítómesterekként folytatják az elődök munkáját. Báthori István 1580–1588 közötti kolozsvári egyetemétől 1945-ig, a Bolyai Tudományegyetem megalakulásáig közel négyszáz év telt el. 1872. november 10-én Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter, majd utódai, Pauler Tivadar és Trefort Ágoston előkészítő munkája után megnyílt a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem, amely 1881. január 4-én kelt királyi alapítólevél alapján felvette a Kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem nevet. Budapest után ez volt az akkori Magyarország második egyeteme. Ebben nagy szerepe volt az Erdélyi Múzeum Egyesületnek. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés után a Nagyszebenben székelő román kormányzótanács közoktatásügyi államtitkára, Onisifor Ghibu – haláláig a magyar nép egyik legádázabb ellensége, kifosztója – jól megérdemelt büntetését a román nacionalistáktól a börtönben nyerte el! – „1919. május 12-én a román állam számára jelképes erőszakkal lefoglalta az egész egyetemet, és hűségesküre szólította fel alkalmazottjait. A hűségeskü megtagadása után az egyetem Szegedre távozott, ezért egyik napról a másikra román egyetemmé nyilvánították, s megkezdődött magyar jellegének és emlékének máig tartó eltüntetése” – összegzi a megcáfolhatatlan tényeket Faragó József kiváló néprajz-, népballada-kutató, a néprajztudomány doktora. I. Mihály, Románia királya és Ştefan Voitec nemzet-nevelésügyi miniszter aláírásával az 1945/407-es számú királyi törvényrendelettel „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül”.
A történelem keserű fintora, hogy a királyi rendelet meg sem említette a Ferenc József Tudományegyetem 63 épületét, hanem kizárólag a román Regina Maria (1919 előtt és 1940–1944 között a magyar De Gerando) Leánygimnázium Arany János utcai épületét adományozta az új magyar egyetemnek. Ez a Farkas utcai központi épületnek csupán negyven százalékát jelentette.  A Bolyai Tudományegyetemen az 1950-es évek elejére kialakult az a szervezeti struktúra, amely kisebb változtatásokkal 1959-ig, felszámolásáig fennmaradt.
 (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Utazások az idő sodrában – újabb Marosszentgyörgyi Füzetek
A Nico Kiadó gondozásában megjelent Marosszentgyörgyi Füzetek második kötetét múlt hét végén mutatták be Marosszentgyörgyön, a helyi iskola könyvtárában. A kétnyelvű, a község múltjáról, épületeirol, a hagyományokról, népszokásokról szóló kiadvány elsősorban azokhoz szól, akik többet szeretnének megtudni a településről. Az igényes kivitelezésű könyv megjelenését a polgármesteri hivatal és a helyi tanács támogatta.
– Sok érdekes és izgalmas dolgot tudhatunk meg a község múltjáról, megismerhetjük a település híres embereit, családjuk történetét, de a közelmúlt egyes, Marosszentgyörgy életének fontos eseményeiről is részletesen írnak a könyv szerzői – jelentette ki köszöntőbeszédében Sófalvi Szabolcs, a község polgármestere, aki szerint a kiadvány megjelenése azon marosszentgyörgyiek igényeire adott válasznak is tekinthető, akik szeretnék jobban megismerni a helyi hagyományokat, jellegzetességeket, látványosságokat. Az egyre bővülő község lakosságának mintegy 70 százalékát ugyanis azok teszik ki, akik az utóbbi években, évtizedekben költöztek a településre.
– Sokan megkerestek és érdeklődtek egy-egy épületről, arról, hogy milyen hagyományai, népszokásai vannak a településnek, milyen kulturális csoportok, civil szervezetek tevékenykednek, hogyan tudnának ők is aktív módon bekapcsolódni a község életébe. Egyesek arra voltak kíváncsiak, hogy miért növekszik a község ilyen rohamosan urbanisztikai szempontból és a lakosság számát tekintve is, ezért az egyik fejezet Marosszentgyörgy urbanisztikai fejlődéséről szól, sokakat pedig a község székely múltja érdekel. Baricz Lajos plébános Székely kapuk Marosszentgyörgyön című írása számukra érdekes, értékes olvasmányt jelenthet. De megemlíthetem Bartos Zoltánnak a Csiki család tulajdonában levő, egyköri községi vámőrlő malomról szóló, román nyelvű írását, vagy Nemes Gyulának a tófalvi perről készült tanulmányát is – mondta a községvezető. A kétnyelvű könyv érdekessége, hogy a román nyelvű tanulmányok végén magyar nyelvű összefoglaló található, és fordítva, a magyar nyelvű írásokat román nyelven összegezték. – Ezáltal is közelíteni próbáljuk a két közösséget egymáshoz – tette hozzá Sófalvi Szabolcs.
A tavaly megjelent Marosszentgyörgyi Füzetek folytatását méltatta köszöntőbeszédében Ilarie Opris, a Szentgyörgy Egyesület elnöke, Marosszentgyörgy díszpolgára, dr. Liviu Boar, a Maros Megyei Levéltár igazgatója a történészek kutatómunkáját segítő "élő levéltárakról" szólt. A kiadvány hitelességét, az írások történelmi igényességét hangsúlyozták a további felszólalók, illetve köszönetet mondtak a helyi tanácsnak és Sófalvi Szabolcs polgármesternek a könyv megjelenéséhez nyújtott támogatásért. Méltatások, előadások hangzottak el, felszólaltak Laura Frent, Ioan Eugen Man, Constantin Bogosel, Elena Mihu, Moldovan Péter, Adriana Moldovan, Bartos Zoltán és Mircea Moldovan, majd megtekintették a könyvben is említett malmot. "Jó dolog, hogy a múltról beszélünk, mert egy olyan marosszentgyörgyi, aki pár éve, évtizede költözött ide és megismeri a község múltját, sokkal befogadóbb lesz, jobban érezheti magát, adott helyzetekhez, emberekhez sokkal pozitívabban viszonyulhat, toleránsabbá válhat" – összegzett Sófalvi Szabolcs.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)