"Mádl Ferenc köztársasági elnök megbízásából Rockenbauer Zoltán, a Nemzeti Kulturális Örökség minisztere aug. 20. alkalmából magyar állami kitüntetéseket adott át. Ezúttal öt erdélyi kapott magyar állami kitüntetést. Pauler Gyula-díjat Kiss Andrásnak, a kolozsvári Állami Levéltár nyugalmazott főlevéltárosának, Széchényi Ferenc-díjat Kónya Ádámnak, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum nyugalmazott igazgatójának, Szinnyei József-díjat Kiss Jenőnek, a sepsiszentgyörgyi Megyei Könyvtár igazgatójának, Wlassics Gyula-díjat pedig Gazda Józsefnek, a kovásznai líceum nyugalmazott magyar szakos tanárának és dr. Kötő József nyugalmazott kolozsvári színháztörténésznek adományoztak. Mádl Ferenc államalapító Szent István király ünnepe alkalmából a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést adományozta mások mellett - a magyar kisebbségek védelmében, érdekei képviseletében és érvényesítésében végzett több évtizedes, példaértékű tevékenysége elismeréseként - dr. Hámos Lászlónak, a New York-i székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítvány (HHRF) elnökének. /Az aug. 20-i nemzeti ünnep alkalmából. Erdélyi magyarokat is kitüntettek. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 20./"

"Kolozsváron az állami levéltárak helyzetéről értekeztek egyházi méltóságok és történészek. A konferenciát a Jakabffy Elemér Alapítvány Kortörténeti Gyűjteménye szervezte. Székelyudvarhelyről az Areopolis kutatócsoport tagjai - Gidó Csaba történelemtanár, Róth András könyvtáros-történész - vettek részt, akik az Udvarhelyszéki Református Esperesi Hivatal levéltári rendezését mutatták be. Az állami levéltárak anyagának kutathatósága és az egyházi, községi levéltári rendtartás volt a konferencia témája. Egyetlen állami levéltárban sincs magyar levéltáros, valamint a kutatók nehezményezik a levéltárak anyagainak körülményes hozzáférését, mondta Gidó Csaba történelemtanár. Leggyakrabban az intézmény igazgatójának önkénye okozza ezt az állapotot. Gyakran olyan kifogásokkal tanácsolják el a kutatókat, akiknek magyar vonatkozású adatok kellenének, hogy a levéltár anyaga rendezetlen. Továbbá nemrég lépett életbe egy kutatótermi szabályzat, amely hátrányosan érinti a kutatókat, ugyanis csak egy témával kapcsolatban lehet anyagot kikérni, illetve korlátozzák a kívánt anyagmennyiséget, melyet harminc nap után vissza kell szolgáltatni, és mindez ismét csak fél év múltán kérhető ki a levéltárból. Folytatva a nevetséges szabályzatot: tilos a hordozható számítógép (laptop) használata, bár sehol Nyugaton ilyen előírás nem létezik. A jelenlévők közt ott volt Márton Árpád Kovászna megyei és Garda Dezső Hargita megyei RMDSZ-képviselő, akik ezennel egy levéltári törvénytervezet megvitatásában vettek részt. Javaslat született arra vonatkozóan, hogy az SZDP-RMDSZ-protokollumban megjelenjen a magyar levéltárosi helyek biztosítása, valamint azon levéltárosok büntetése, akik akadályozzák a kutató munkáját. A konferencián döntöttek az állami levéltári anyagok digitalizálásáról. Pillanatnyilag egy levéltáros szak működik a Babes-Bolyai Tudományegyetemen - a 2002- 2003-as legelső évfolyam -, ahol öt magyar elsőéves tanul. /(barabás): Az állami levéltárak helyzetéről. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), júl. 1./"

"December 31-éig kérhetnek kárpótlást az etnikai alapon meghurcolt emberek. A második bécsi döntés nyomán a Romániában maradt országrészekből a visszatért Észak-Erdélybe menekült magyarok közül csak kevesen kérték a kárpótlást. Szakemberek szerint a magyar nemzetiségűek kárpótlását nehezíti, hogy még nem kerültek elő azok az iratok, amelyek a menekülő magyarok adatait rögzítik. Történeti források szerint az 1940. aug. 30-ai második bécsi döntést követően Dél-Erdélyből közel 200 ezer magyar menekült a Magyarországhoz visszatért Észak-Erdélybe, ahonnan viszont legalább annyi román távozott a Romániában maradt országrészbe.A kárpótlást igénylő román nemzetiségű állampolgárok legnagyobb része azzal igazolja etnikai alapon történt meghurcoltatását, hogy amikor 1940 őszén Észak-Erdélyből Dél-Erdélybe menekült, a román hatóságoknál jelentkezett, ahol nyilvántartásba vették, és segélyben is részesítették őket. Kolozsváron az utóbbi időben egyre többen keresik fel az állami levéltárat, amely kiállítja a kért dokumentumot. Kiss András kolozsvári nyugalmazott főlevéltáros szerint a Dél-Erdélyből Észak-Erdélybe menekült magyarokat is minden bizonnyal nyilvántartásba vették a magyar hatóságok, a baj csak az, hogy erről még nem került elő irat. A nemzeti hovatartozása miatt 1940. szeptember 6-a és 1945. március 6-a közötti időszakban meghurcoltak kárpótlásáról törvény rendelkezik. Valamennyi román állampolgár, akit a vonatkozó időszakban külföldi gettókba és koncentrációs táborokba hurcoltak, koncentrációs lágerekben vagy más helyeken fogva tartottak, kitelepítettek, kiutasítottak vagy menekülésre kényszerítettek, kárpótlásban részesül. Hasonlóan kárpótlásra jogosultak, akiket kényszermunkaosztagokba hurcoltak el, akik túlélték a "halálvonatot", akiknek férjét vagy feleségét nemzetiségi hovatartozása miatt kivégezték, és utólag nem házasodott újra. Az érintettek a besorolásuktól függően havi 300 ezer lejes juttatást kapnak a fogságban töltött minden hónapra, továbbá ingyenes gyógykezelésben és gyógyszeres ellátásban részesülnek, a városi közszállításban mindig, vasúton első osztályon, autón vagy folyami eszközön kísérőjükkel együtt évi 6 alkalommal ingyen utazhatnak. Emellett jár még évi egy ingyenjegy gyógyfürdőre, díjmentes rádió-, telefon- és televízióbérlet, elsőbbség telefonbeszerelésre, igénylésre pedig ingyenes nyughely.A nemzetiségi alapon történt meghurcolást kérésre az illetékes intézmények által kibocsátott hivatalos papírokkal lehet bizonyítani. Ilyen okmány lehet például a katonakönyv vagy a kényszermunkára hurcoltak esetén a pitesti-i 02405. számú katonai egység által kibocsátott bizonylat, de a tanúsító okmány származhat a Nemzetközi Vöröskereszttől vagy bármelyik koncentrációs táborból is. Kerekes Károly RMDSZ-es képviselő elmondta: Maros megyében a Tg. Jiu-i lágert megjárt magyarok már kapják a kárpótlást. Kovászna megyében több mint 500 kérvényt tárgyaltak eddig, az esetek több mint 90 százalékában pozitív döntés született.Háromszéken több olyan egykori fogoly nyújtotta be kárpótlási kérelmét, akit 1944 őszén a barcaföldvári haláltáborba hurcoltak a román hatóságok. Az elbíráló testület azzal utasította el kérvényüket, hogy bár a benyújtott papírokból egyértelműen kiderül, hogy Földváron tartották őket fogva, nem igazolt az etnikai meghurcoltatás ténye. A kézdialbisi Bod András szerint igazságtalanság történt akkor is, amikor 1944 őszén otthonából sok társával együtt magyarságuk miatt Földvárra internálták, és most is, amikor kérvényét elutasították. /Benkő Levente: Csak a magyarok nem szenvedtek? = Krónika (Kolozsvár), szept. 11./"

Kolozsvár 600 éves szabad királyi város című nemzetközi történészkonferencia részeként az Országos Levéltár kolozsvári részlegén 25 eredeti latin nyelvű kiváltságlevélből rendeztek rövid időre kiállítást. /Ö. I. B.: Magyar királyi adománylevelek tárlata. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 26./

Március 11-én Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézetben tisztújító közgyűlést tartott az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Az erdélyi magyar tudományos élet legrangosabb egyesületi eseményén Egyed Ákos elnök vázolta az elmúlt négy esztendő munkájának legjelentősebb eredményeit. Az EME helyzete stabilizálódott. Nem mondott le elsődleges feladatairól: az anyanyelven történő tudományművelésről, az erdélyi tudományos ismeretek hagyományának ápolásáról. Önállósodott a Matematikai és Informatikai Szakosztály, megalakult az Agrártudományi Szakosztály. Állandó fórummá nőtte ki magát a magyar tudomány napja Erdélyben rendezvénysorozat, az EME-t együttműködési megállapodás köti a Magyar Tudományos Akadémiához. A munkatervben helyet kapott a szervezet könyvtári anyagának elektronikus feldolgozása, az EME 150 éves fennállása megünneplésének előkészítése, az 1956-os magyarországi forradalom romániai eseményeit feltáró bizottság munkába állása stb. A hozzászólásokban volt, aki a Rhédey-házbeli központi könyvtár állományának bővülésére hívta fel a figyelmet (Újvári Mária főkönyvtáros), és volt, aki nagyobb gazdasági hatékonyságot, minél kevesebb meddő gyűlést sürgetett (Gyenge Csaba alelnök). Kovács Dezső, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerésztudományi Szakosztály vezetője, több gazdasági önállóságot követelt az egyes szakosztályok számára, és azt, hogy az elkobzott ingatlanok visszaszerzése érdekében kérjenek politikai támogatást. Az elnöki válaszból kiderült: Ha minden szakosztály autonómiát kapna, széthullna az EME. Garda Dezső hangsúlyozta, hogy Székelyföldön a román állam az erdők visszaszolgáltatásának elodázásával valóságos genocídiumot hajt végre, mert az ottani lakosság középosztályának megélhetése került ezáltal veszélybe. A közgyűlés elfogadta a létrejövő Kutatóintézet szervezeti szabályzatát. Elfogadott felhívásuk értelmében összehangolt eljárást indítanak az EME államosított gyűjteményeinek visszaigénylésére. Ezek az ingó javak jelenleg a Központi Egyetemi Könyvtár, az Állami Levéltár, a Történelmi Múzeum, a Művészeti Múzeum és a Babes–Bolyai Tudományegyetem tulajdonában találhatók. Az EME vissza akarja szerezni a tulajdon- és felügyeleti jogot ezen tudományos kutatási értékek fölött, ehhez kérik az RMDSZ és a hazai közvélemény támogatását, szükség esetén a nyugati világ segítségét is igénybe fogják venni. Tiszteleti tagokat választottak /Antal Árpád irodalomtörténész, Benkő Samu művelődéstörténész, Gazda Klára néprajzkutató, Péter Mihály orvosprofesszor/. A Gróf Mikó Imre Alapítvány elnöke, Monok István (főigazgató, Országos Széchenyi Könyvtár) életműdíjként nyújtotta át Jakó Zsigmond professzornak az újonnan létrehozott Teleki József–díjat, amelyet ötévente adományoznak az erdélyi, partiumi, máramarosi és bánsági magyarság történetét, néprajzát, szociológiai értékeit legigényesebben feltáró munkák szerzőinek. A közgyűlés második alkalommal osztott ki Mikó Imre–emlékplaketteket. Ezúttal Vizi E. Szilveszternek /a MTA elnökének/, Czirják Árpádnak, Murádin Lászlónak, Soó Tamásnak és Várhelyi Csabának. A tisztújítás eredményeként az új elnökség: Egyed Ákos elnök, Brassai Zoltán, Péntek János, Sipos Gábor, Gyenge Csaba alelnökök, Bitay Enikő főtitkár, Farkas Mária gazdasági tanácsos, Bányai József jogtanácsos, Somai József ellenőr. A választmány, a szokásos évi egyharmados megújítása során, a következő tagokkal cserélődött: Gaal György, Fejér Tamás, Kovács András, Csomortáni Magdolna, Jakó Zsigmond, Balla Árpád, Bocskay István, Feszt György, Bódizs György, Feyné Vincze Mária, Vallasek Magdolna, Kolumbán József és Farkas Zoltán. /Ördög I. Béla: Az EME tisztújító közgyűlése. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 13./

Erélyesen tiltakozik az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) az ellen, hogy a tulajdonát képező gyűjteményekben a kommunista időkből való módszerekkel akadályozzák a tudományos kutatás teljes szabadságát. A szervezet közgyűlése által elfogadott nyilatkozat szerint az EME kéri, hogy az 1950-ben állami kezelésbe vett tudományos gyűjteményeihez szabadon férhessenek hozzá. Az EME levéltárát és könyvtárát többnyire a Központi Egyetemi Könyvtár és a Román Nemzeti Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága kezeli. „Minthogy az eddigi kísérletek a gyűjteményekkel kapcsolatos jogi és használati kérdések rendezésére eredménytelenek maradtak, az EME közgyűlése a magyar tudomány nemzeti intézményeihez és a romániai magyarság politikai csúcsszervezetéhez fordul, hogy támogassák az egyesületet tudományos gyűjteményei tulajdonjogának visszaszerzésében, valamint a kezelés és az akadálytalan használatot biztosító megegyezés elérésében” – áll a nyilatkozatban. /Korlátozzák az EME-gyűjtemény használatát. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 29./

Érdekes kiállítás nyílt a dévai Magna Curia épületében működő Történelmi és Régészeti Múzeumban. A legendás arany- és ezüstbányák bemutatása nagyszámú érdeklődőt vonzott a kiállításra. A kiállítás anyaga a németországi gundelsheimi és bohumi bányamúzeum, valamint a Kolozs és Hunyad megyei levéltár támogatásával állt össze. Nagyágon 1742-ben bukkantak az első aranyleletekre, két évvel később német bányászok betelepítésével megindították az érckitermelést. Közel 150 év alatt 40 tonna aranyat bányásztak ki e vidéken. Nagyágot a korabeli Európa legjövedelmezőbb bányájának tekintették. Még az első világháborút követően is évente közel 50 kg arany és 130 kg körüli ezüst került felszínre. A múlt század első 30 évében 1138 kg aranyat és 3065 kg ezüstöt termeltek ki Nagyágon. Ezt követően azonban az itteni bányászat hanyatlásnak indult. /Gáspár-Barra Réka: Erdély kincseskamrája a Magna Curiában. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 17./

Évek óta téma az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) hajdani vagyonának visszaszerzése. Az egyik alapvető cél a kolozsvári Főtér 11. szám alatti Wass Ottilia grófnő által az EME-nek adományozott épület visszaszerzése, amelynek érdekében régóta folyik a pereskedés. Az EME számos más vagyontárgyat igényel vissza, amelyeket jelenleg a román állam használ. Ide tartoznak: a Jókai és a Majális utcák sarkán lévő telek, amelyet 1974-ben az állam javára kisajátítottak, beépítettek és telekönyveztek; a Babes–Bolyai Tudományegyetem használatában levő, 64 839 tételt tartalmazó állattani tár, a 73 227 darabból álló ásványi-földtani gyűjtemény, valamint a 100 000 példányt meghaladó botanikai gyűjtemény; 35 000 darabból álló régiségtár és több mint 20 000 darabból létrehozott éremtár az Erdélyi Történelmi Múzeumban; 210 ezer kötetnyi, 1850 és 1944 közötti hírlapirodalom, 3549 darabból álló kézirattár, 1880 darab régi magyar könyv, amelyeket az egyetemi központi könyvtárban őriznek; néprajzi gyűjtemény; a 17. század végéig visszanyúló arcképcsarnok-gyűjtemény (a Bánffy-palotában); családi és intézményi iratok, dokumentumok a kolozsvári Állami Levéltárban, valamint a Román Tudományos Akadémia itteni könyvtárában; 9 500 darab füvészkert-történeti herbárium a kolozsvári botanikus kertben. /Ördög I. Béla: Lassan halad az EME javainak visszaszolgáltatása. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 6./

Hints Miklós kolozsvári tanár olvasói levelében javasolta, foglalkozni kell a kolozsvári székhelyű, erdélyi érdekeltségű művelődési intézmények nemzetiségi arányával, ugyanis sem az Állami Levéltárban, sem a Történelmi Intézetben, sem az Akadémiai Könyvtárban egyetlen magyar alkalmazott sincs. Különben a Hargita és Kovászna megyei Állami Levéltárakban sincs egyetlen magyar kutató sem. Ezen intézetek, könyvtárak állaga magyar eredetű. Az olvasó ezt említette Markó Béla RMDSZ-elnöknek is, eredménytelenül, éppúgy, mint a kolozsvári Szabadság napilapnak. Újévkor elmaradt a magyar nyelvű jókívánság, a rádióriport szerint Boros János, Kolozsvár alpolgármestere azt vallotta, hogy politikai egyezség miatt. Ki javasolta ezt? /Hints Miklós: Tisztelt Szerkesztőség! = Erdélyi Napló (Kolozsvár), febr. 13./

Kiállítás nyílt az Országos Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága székhelyén, Európai történelem a kolozsvári dokumentumokban címmel. Erdély és Európa évszázadokra (XVI–XX.) visszanyúló kapcsolatát akarták bemutatni. A tárlatnyitás után tanácskozás kezdődött, a dokumentumokhoz való hozzáférés kapcsán. Elhangzott: az igazi reform még várat magára, hogy a dokumentumokhoz hozzájuthassanak ne csak a kutatók, hanem a többi állampolgárok is. /Ö. I. B. : Erdély és Európa múltbeli kölcsönhatásai. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 18./

Digitálisan tárolnák a Kolozsvári Állami Levéltár középkori okiratait, ehhez azonban ezen dokumentumok előzetes restaurálására van szükség – nyilatkozta Livia Ardelean, az Állami Levéltár Kolozs Megyei Igazgatóságának főtanácsadója, akinek feladatkörét az 1221 és 1600 közötti erdélyi okiratok alkotják. Hozzátette: a restauráló felszerelés nem működik. Az iratokat sikerült rendszerezni, átmásolni, lefordítani, de súlyos gond a szakemberhiány: a diákok nem szakosodnak magyar és latin írástörténetre. A szkennelt, digitalizált tárolási forma élettartama egyelőre ismeretlen, a mikrofilmes tárolása többszáz éves hozzáférést biztosít ezen dokumentumokhoz. /Nincs restauráló felszerelés a kolozsvári levéltárban. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 27./

Mócföldi magyarok közt
Utunk nem sok jót ígér. Ahogy Rézbánya felől kapaszkodunk fölfelé a Vértop hágó szerpentinjén, egyre sűrűbb, gomolygó ködfelhőbe keveredünk. Mire felérünk a vízválasztó tetejére, mintegy varázsütésre felragyog a nap. A fenyvesek övezte, még behavazatlan lepusi síparadicsom, majd lefelé ereszkedtünkben a Torockói havasokat szegélyező folyó völgye Mócország szerte megállásra csábítana bennünket. Az Aranyos, az Ompoly és a Maros övezte hegytömb szeszélyes domborzata, az akár ezerméternyi szintkülönbségei miatt magasabbnak tűnik, mint a valóságban. De időnkből nem futja félreportyázni az ördögszántások, dolinák és zsombolyok vadregényes világába, hiszen Abrudbányán várnak a református parókián.
Ahogy Topánfalvánál délnek kanyarodva közelítjük meg az Aranynégyszög néven emlegetett régiót, a város bejáratánál hatalmas meddőhányó fennsíkja meredezik elibénk az út jobboldalán. A vörös színű plató annyira magas, hogy az oldalán fel s alá mászkáló erőgépek apró bogaraknak tűnnek. Mint később a helybeliektől megtudom, világbanki támogatással egyengetik-szelíditik az évtizedek alatt felhalmozódott iszapos zúzalékhalmot, fóliával „becsomagolják”, termőföldet hordanak rá és füvesítik. Sürgős feladat, mert a bányák „végterméke” minden esőzés alkalmával a patak vizét színesíti akadálytalanul. Az ökologizálás ideiglenes, hiszen a meddőhegy nem annyira meddő, hogy ne volna érdemes majdan kivonni belőle a maradék aranyat… Norok bun. Bármennyire törekszem arra, hogy riporterként inkább ennek a tragikus történelmű tájnak a jelenéről és jövőjéről írjak, lépten-nyomon elkerülhetetlenül előbukkan a múlt is. Bő másfélszáz esztendeje, kilenc évvel a szabadságharc leverése után itt forgolódó „ripoter elődöm”, bizonyos Jókai Mór efféléket jegyzett fel úti naplójába megpillantva Abrudbánya piacát: „Az egyik templom a katholikusoké, a másik a reformátusoké, rom mindkettő, a harmadik tornyát most födelezik, ez az unitárius atyafiaiké. A város többi része is ilyen, minden három épület közül kettő még rom… Sajátságos világ ez itten. Minden ember élete egy regény, tele rémes eseményekkel s Isten csodáival, amik azokból kiszabadíták: most már hozzá vannak szokva emlékeikhez, most már azt is megszokták, hogy utcán, piacon szanaszét találkozzanak azokkal, kik erről meg amarról emlékezetesek előttük, s egymásnak köszönnek és azt mondják: »Norok bun«, hanem aki azt először látja, hallja, annak valami végig fut a lelkén. (…) Itt egy patak mellett láttuk üldögélni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja bámult arcát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült senkire sem ügyelve. (…) Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik, közben emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélytől szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szívekben látó Isten ítél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk bezöldülni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot.” Hogy a Szegény gazdagok megírására készülődő regényíró abrudbányai látogatása előtti időkből is bőven voltak „szomorú évek”, melyeknek sírját hagyták „bezöldülni”, arra nézvést hadd idézzük Szabó Pál református lelkipásztor (1760-1809) emlékiratainak néhány töredékét: „Ezenn follyo 1784dik esztendőben 9bernek 3dik Napján jőve ide az hír Abrud Bányára hogy edj Horja nevezetű Olá Pap vezérlése alatt igen teméntelen Nép a Kőröst pusztittya a Nemességet öli a mely hír más nap meg is erősödik. (…)5ta 9bris egészsz nap a Város körüll nevezetesenn a Tsernittz hegyén az oláhok tsoportoznak, de nem lévén elégséges számmal, az Nap bé nem ütöttenek a Városra; hanem fel mentek Topánfalvára ottan a Magyarságot el pusztították, magokot otthon nem tanálván házokot mind el rontották, vagyonokot elhordották. Más Napra viradolag u. m. 6a 9bris Topánfalvárolis sokat vévén magok mellé Circiter 6000nyi Nép; Abrud Bánya felett a Verespatak felé való hegyet mint a felleg el borittotta és reggeli nyoltzora tájbann, rettentő ordittassal a Városra Abrudbányára bé rohantanak egybe a várost el borittották, eszt kiáltván megöllyük mind edj lábig a magyarokot. Azért 6a 9bris setét egészsz éttzakáig le rajzolhatatlan sirás jajgatás lövöldözés között a Házokot rontották (…) A Sz[ent] hellyek[ne]k sem kedveztenek Abrud Bányán a Ref[ormá]tus templomban bé menvén ottan az Orgonát porrá tették, a Pap feje felett való Koronát a mennyire el érték mind el rontották, oda le tett véghetetlen kincsét el vitték, akik oda recipialtak volt magokot sullyok bottal a templom közepén mind főbe verték, ezenn pusztittásban akik megölettettek a Magyarok[na]k azokhoz nem volt nyúlni szabad, hanem nemellyek harangszo nélkül edj gödörbe be hányattak, nemellyek pedig aVadak[na]k predájava lettek, itten Abrud Bányán három millió kár legalább is lett.” A magyar jövő napszámosai. Nem a legalkalmasabb pillanatban állítunk be a papilakba, hiszen padlófelújítás zajlik – a szó szoros értelmében – a református parókián. Ennek ellenére Gábor Ferenc tiszteletes és a párja, Krisztina asszony szíveslátásban részesítenek. Mi több, a lelkipásztor, és az egyházközség hamarosan előkerülő gondnoka, Kopenetz Loránd gyógyszerész délelőttjük nagy részét reánk áldozzák. Az ifjú pap Küküllőszéplak szülötte, tanulmányai befejeztével 2001-ben került Abrudbányára, rövidesen papnét is kerített maga mellé: Krisztina Nagyenyedről származott ide, matematika tanár, de a gyermekek születése miatt csak egy évig tanított. Ferenc itteni szolgálata alatt ötször keresztelt, két ízben a saját, két ízben a gondnok gyermekeit – ennyire tellett kilenc esztendő alatt a félszáz lelket számláló gyülekezetből. Egyfajta „egészséges verseny” alakult ki a két fiatal házaspár között. Bár a gondnokék egyik gyermeke csecsemő korában meghalt, Lorándék ismét gyermeket várnak. Egyebütt nincs sok reménységük újszülötteket illetően, hiszen csak egyetlen magyar esküvőt tarthattak a városban. 2001-ben mindössze 46 tagja volt az egyháznak, és azóta tizenkétszer temettek, de részint az idehúzódott verespatakiaknak, részint az utólag felfedezett reformátusoknak köszönhetően a népmozgalmi adatok szórványviszonylatban (!) kedvezőeknek bizonyulnak. És van jónéhány külföldön, Spanyolországban, Németországban dolgozó hívük is, akit számon tartanak, hiszen ide fizeti az egyházfenntartói járulékát. A gyülekezetnek több mint egy évig nem volt saját lelkipásztora, a beszolgáló kolléga mellett teológusok pásztorolták a kis közösséget. A templomban már akkor elkezdődtek, és azóta is folynak a felújítási munkálatok, viszont a papilak meglehetősen elhanyagolt állapotban volt. „A portának nem volt kerítése, az udvaron kötésig ért a burján. Amikor idejöttem, szereztem egy kaszát, a nagyapámtól tanultam meg a kaszával bánni, és levágtam a gazt. Nagyobb gond volt, hogy a parókiának csupán két szobáját használhattuk. A falakkal leválasztott tanácsteremben – a kommunista kor örökségeként – a polgármesteri hivatal néhány irodája működött, az épület többi helyisége, ez a szoba is, ahol most beszélgetünk, a Nagyrománia Párt székháza és parlamenti irodája volt. Szerencsénkre hamar megértésre találtunk mind a polgármester, mind a nagyromániás képviselő részéről, pereskedés nélkül, a határidő lejárta előtt kihurcolkodtak a parókiáról, Vadim Tudor portréját is magukkal vitték, csupán a piros-sárga-kék trikolórt hagyták itt, mondván, nekünk is szükségünk lesz a nemzeti lobogóra… Rendbehoztuk a tetőzetet, visszaalakítottuk az eredeti beosztást, bevezettük a központi fűtést. Nemrég nagy fába vágtuk a fejszénket: elkezdtük a templombelső renoválását.”
A legutóbbi népösszeíráskor 72 főnyi, a hatezres kisváros 1,2 százalékát kitevő maroknyi magyarság közélete is fellendült, éppen ifjú beszélgető partnereimnek köszönhetően. Egyrészt megalakult a helyi RMDSZ, elnöke: Kopenecz Loránd, másrészt, ami a jövőépítés szempontjából még fontosabb: létrehozták az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesületet, melynek elnöke… Kopenecz Loránd, alelnöke Gábor Ferenc, titkára Gábor Andrea Krisztina, a tiszteletes asszony. A világhálón előzőleg már rábukkantam a kis csapat tartalmas, elegáns, jól megmódolt honlapjára: „Az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület 2007 tavaszán alakult. Kitűzött célunk többek között a magyar kultúra ápolása, helyi és vidékünkön található épített örökségünk megőrzése, kulturális turizmus fellendítése.” S hogy nem afféle provinciális gittegyletről van szó, a bemutatkozó szöveg következő mondatai már a tettek mezejére terelik az érdeklődő tekintetét: „Egyelőre főleg különleges építészeti jegyeket hordozó, számunkra nagyon értékes épületekre terjed ki figyelmünk. Három, tevékenységünk és elképzelésünk kereteibe beilleszkedő épületről van szó: az abrudbányai református egyház tulajdonát képező, Apafy Mihály fejedelem adományából származó egyemeletes ház 1672-ből, aztán a XIX. század második feléből való, a verespataki református egyház hatalmas, szinte kastélynak is beillő egyemeletes parókia épülete, végül pedig az abrudbányai unitárius templom.”
Ezek után azon sem csodálkozom, hogy az egyesület fentemlített tervei mellett egyéb, identitásőrző célkitűzéseik is vannak. Az egy százalékot alig meghaladó magyar jelenlét mellett szorgalmazzák a magyar, pontosabban: a többnyelvű táblák, feliratok kitűzését a városban, és a közösség két kézen megszámlálható gyermekei számára az anyanyelv oktatásának valamilyen formában való bevezetését!… Nem jelentünk veszélyt. Az alcímbe foglalt megállapítás a gondok-elnök mondása: „Már annyira kevesen vagyunk Abrudbányán, hogy az elsöprő román többség nem tart veszélyesnek bennünket, bizonyos mértékig megértéssel viszonyulnak hozzánk, sőt, néhány jeles román értelmiségit, a város néhány fontosabb emberét még az egyesületünkbe is befogadtuk. Vannak román barátaink, akik támogatják az ügyeinket, a magyar feliratok kérdése már naprendre került a városi tanácsban, meg is szavazták. A megvalósítása azért késlekedik, mert amikor nemrég az egyik rendezvényünkön vendégül láttuk Magyarország bukaresti nagykövetét, az egyik irányunkba nem igazán toleráns megyei napilap hisztériát keltve hirdette, hogy »a mócok soha nem fogják eltűrni a magyar feliratokat Abrudbányán«. A sajtóbeli kirohanás után némileg megtorpant a megvalósítása, de tovább ütjük a vasat, míg meleg. A mócok kozmopoliták lettek, a szó jó értelmében, a mócok Nyugatra járnak dolgozni, a mócok már nem Félixfürdőre járnak termálfürdőzni, hanem… Hajduszoboszlóra. Éppen ott futottam össze nemrég a polgármesterünkkel. Eddig bokros teendői miatt nem igazán volt alkalmam hosszabban eszmét cserélni vele, de Szoboszlón minden este együtt söröztünk, átbeszéltük a dolgainkat. Még atekintetben is megértést tapasztaltam a részéről, hogy szeretnénk a gyermekeinket anyanyelvi oktatásban részesíteni, sőt elfogadta azt a felvetésemet, mely szerint »nem ártana« lehetőséget teremteni érdeklődő román polgártársaink részére is a magyar nyelv megtanulására, nemcsak avégett, hogy Hajduszoboszlón szót érthessenek a pincérrel vagy a masszőrrel, hanem hogy kellőképpen fogadhassák az évről-évre gyarapodó magyar turistákat. Polgármesterünk tisztában van azzal, hogy az itt áthaladó idegenforgalom fellendülése nyolcvan százalékban a Verespatak-Abrudbánya-Zalatna-Magyarigen-Gyulafehárvár-Nagyenyed felé zarándokoló magyaroknak köszönhető. Városunkban és vonzáskörzetében a bányászat és a színesfémipar haldoklása miatt a munkanélküliség meghaladja a hetven százalékot, tehát a vendéglátóipar fejlesztése létkérdés mifelénk.”
Lorándék nem titkolt vágya, hogy a legközelebbi választásokon a várható, legfeljebb 1,2 százaléknyi szavazótáboruk mellett román barátaik, román házastársaik segítségével (szinte minden magyar vegyesházasságban él) bejuttassák egy képviselőjüket a városi tanácsba. „Már eddig is több javaslatunkat elfogadták, több akciónkat támogatták, de hatékonyabban lobbizhatnánk, ha egy emberünk állandóan jelen lenne a testületben. Szórványban nem lehet kisebbségi magyar politikát mellveregetéssel, zászlólengetéssel űzni, csupán okosan, szépen, apró lépésekkel és hosszú távú tervekkel leszünk képesek eredményeket elérni.” A kulturális egyesület bejegyzésénél támadt némi bonyodalom. Amikor 2006-ban kigondolták, hogy a kis közösség érdekképviseletét egy civil szervezet köntösébe öltöztessék, amiatt támadt fennakadás, hogy az illetékes bíró nem igazán értette, mit is akarnak ezek a magyarok, ráadásul tájékozatlan volt az efféle ügyekben. Ekkor lépett közbe az egyesület és a presbitérium egyik oszlopos tagja, Szűcs János nyugalmazott ügyész, aki évtizedekig Topánfalva fűügyésze volt, és nagy tekintélyt szerzett „román körökben” is. Mindenki János bácsija már az egyházi ingatlanok zökkenőmentes visszaszerzésében is jelentős érdemeket szerzett, most pedig személyesen felkereste törvényszéki kollégáját, elmagyarázta neki, hogy a magyarok nonprofit szervezete teljesen legális alapokon nyugszik, törekvéseiben nincsen semmi kifogásolható, alkotmányellenes, rá is szólt az iratcsomót egy esztendeig az íróasztala fiókjába elfektető jogszolgáltatóra, és 2007-ben megtörtént a bejegyzés. Egy dolgozat a bécsi döntés előtti évekről. A tolerancia és a bizalom kérdéskörének taglalása idején, riportom megírása közben bukkantam egy, Abrudbánya helytörténetét szorgalmasan búvároló riportalanyaim számára is érdekes tanulmányra, bizonyos Elena Cojocaru tollából. A történész doktori dolgozata 2010 májusában jelent meg könyv formájában Kolozsváron, Revizionismul maghiar si starea de spirit a populaţiei minoritare maghiare in perioada anilor 1938-1940. Studiu de caz: oraşul Abrud címmel. A magyar revizionizmus kérdését és a magyar kisebbség 1938 és 1940 közötti lelkiállapotát elemző, abrudbányai „esettanulmány” pikantériáját fokozza, hogy a szerző a helybeli rendőrség korabeli titkos jelentéseit és egyéb, szigorúan bizalmas dokumentumait kutatta a kolozsvári Állami Levéltárban. A tudományosság köntösébe öltöztetett doktori értekezés a szerző publicisztikai erényeit is felcsillantó, indulatok koloncait hordozó, nyíltan magyarellenes produktum, mely gyakran tragikomikus ügyszeretettel igyekszik bebizonyítani, hogy a város akkor még harminc százaléknyi, félezer lelkes, száz „elmagyarosított más nemzetiségű kisebbségit”(?) is magába foglaló közössége, pontosabban ennek a közösségnek mintegy félszáz fős aktív magja mennyire nagy veszélyt jelentett a város, a régió, Nagyrománia számára. Mert az abrudbányai magyarok működési engedélye bevonása után is jártak a Magyar Párt klubjaként is működtetett Kaszinóba, ahol „revizionista, soviniszta és románellenes” propagandát fejtettek ki. A rendőrségi jelentések szerint hasonlóan veszélyes, irredenta fészek volt az 1935-ben létrehozott Református Vegyeskórus, melynek nem csak kálvinista, hanem római katolikus és unitárius tagjai is voltak. A kórus „minden magyar ünnepségen, minden jótékonysági rendezvényen fellépett, csak magyar műveket adtak elő, a város kisebbségi lakosságából rögtönzött (?) művészekkel, akik a legjelentősebb propagandatényezőt képezik, akik valamennyien szerepelnek az általunk gyanúsnak tartott és megfigyelt személyek listáján”. A derék abrudbányai rendőröknek ugyancsak megszaporodhatott a dolguk, hiszen „a revizionizmus és a xenofóbia” két másik fészkének bizonyult a 38 tagú Református, illetve a 21 tagú Unitárius Nőszövetség is. Hasonló felforgató tevékenység folyt a református felekezeti iskolában épp úgy, mint a bibliakörben, avagy az istentiszteletek alkalmával. Ráadásul azok a revizionista, irrendenta stb. magyarok megszervezték a magyar rádió közös hallgatását, a rádiótulajdonosok kitették az ablakba a készüléküket, hogy a többiek is hallhassák a budapesti híreket, emiatt a helybeli rendőrparancsnok kénytelen volt elrendelni a magyarok rádióinak lepecsételését. Egyik feltűnő esemény az Arcesy Toma esperes és Gomboasy Ioan (sic!) lelkipásztor vizitációja volt az abrudbányai unitárius parókián. Amikor híre kelt, hogy a Szovjetunió annektálta Besszarábiát, a helybeliek „nevezett Fodor Anton kizárólag magyarok által frekventált kocsmájába gyülekeztek, és az asztalok körül elhelyezkedve hallgatólagosan arra törekedtek, hogy megünnepeljék az országot sújtó szerencsétlenséget.” A történelemtudományok doktora bő teret szentel értekezésében az aranycsempészet kérdésének. Elena Cojocaru búvárlatai szerint a rendőrségnek tudomása volt arról, hogy irredenta stb. magyar bányatulajdonosok a magyarországi kémszolgálatokkal karöltve, főleg 1938-tól kezdődően virágoztatták fel ezt a tevékenységet. A csempészett arany meg sem állt a Magyar Nemzeti Bankig, s a magyar állam – úgymond – románellenes propagandára, Romániában elkövetendő diverziókra és fegyverkezésre fordította az illegálisan beözönlő aranyat. Jó biznisz lehetett a Verespatak-Abrudbánya-Kolozsvár-Szatmár csempészútvonalon kijuttatott nemesfém, hiszen míg a Román Nemzeti Bank 220 ezer lejt fizetett ki egy kilogramm aranyért, odaát, az Erdélyre ácsingózó ellenséges ország ennek több mint háromszorosát fizette érte. A legnagyobb felvásárló a kolozsvári Erstern Khaim Hermann zsidó üzletember volt, aki a horthystáknak szállított arany ellenében, jogi védelmet is biztosított a számukra. Doktornőnk ki is emelt két büntetőperi esetet: „Cârlig şi Sicoe”, illetve „Nicolae Goţoi” vádlottakkal. A tanulmányból nem derül ki, hogy milyen mértékben volt irredenta, revizionista, románellenes a három fentebb emlegetett úriember.
Templomnézőben. Aki Topánfalva felől érkezik Abrudbányára, a város emblematikus, régi képeslapokon gyakran szerepelő képe fogadja, a református, a katolikus és az unitárius templom egymás szomszédságában felbukkanó tornyaival. A felhergelt mócoknak kétszer is áldozatául esett három istenháza közül ez első kettő félig-meddig rendben volna, a harmadik, az unitáriusoké a hívek elfogytával csupa rom.
Mielőtt megtekintenők a három egyházat, a főtéren, a Jókai által emlegetett piactéren tartunk szemlét. „Itt látjuk meg a híres Husztékucznét is, ki egy időben csizmaszárral mérte az aranyat, s selyembundában járt, ezüstpatkós csizmában, most pedig méri a diót és mogyorót, de nem csizmaszárral, hanem becsületes legális iccével a piacon” – jegyezte fel naplójába a Szegény gazdagok szerzője, majd a téren fungáló aranybeváltó hivatalt is meglátogatva így folytatta: „Hétfőn reggel a környékből jön ide mindenféle fajú és osztályú ember, hozza magával egy heti munkájának eredményét. Tisztességes férfiak előcsavargatják a zsebkendő szegletéből az aranyport, amit összeszedtek; elegáns delnők hozzák bársonyos táskákban bányáik nyereményét, bocskoros románok szedik elő a tüszőből a mogyoróformára összegyűrt kis sárga sarat, s az aranymosó szurtos kezéből is odahull a mérlegre a vízből kifogott sárarany.”
A téren és a belőle nyíló utcákban számos két-háromszáz éves, műemléki minősítést nélkülöző épületet látunk. Valamennyiről hull a vakolat, egyik-másik hosszú udvartérben leszakadt épületszárnyak kínálnak „hálás” fotótémát kollégám számára. Loránd barátunk büszkesége a kilencvenes évek elején visszakapott, 18. századi ősi családi fészek, Abrudbánya legrégibb polgárháza. Kopenetz gyógyszerész úr benne működteti a patikáját, a bejárata fölött szaladó fénybetűk románul, magyarul és németül futtatják a GYÓGYSZERTÁR feliratot. Az épület hangulatával harmonizáló kovácsoltvas kapu közepén a magyar koronás címer díszeleg. Egy ügyes móc, Ghiţa mester – közismertebben: Ghiuri – kalapálta-görbítette hidegen. „Bár néhány polgártársunk háborgott ellene, de megszokták már, akár a patikám magyar feliratát” – magyarázza Loránd, majd betessékel bennünket a félig rendbe hozott épület udvarára. A benti falmezőkre néhány renováláskor előkerült régi kő épületelemet, ajtókeretet, kerékvetőt rögzített, köztük egy farkasfogas Báthori-címerre a legbüszkébb. „Amikor kanalizálás végett felástuk a feltöltődött udvart, kiderült, hogy a jelenlegi talajszint alatt a porta teljes udvarfelületét téglaborítással látták el bányatulajdonos őseim.”
Az első református templom építésének időpontja vitatott, egyes dokumentumok 1625-re, mások 1672-re datálják. Az utóbbi adat tűnik hitelesebbnek. Az Apafy Mihály fejedelemsége idején emelt istenháza 1849 májusában vált a móc hadak martalékává, maga a lelkipásztor sok száz hívével együtt vesztette életét. A helybeli reformátusság lassan talált magára az öldöklés-rombolás után. Előbb a papilakot és az iskolát építették újra, majd a leégett, majd földig rombolt templom helyébe kezdtek építeni másikat. Negyven évnek kellett eltelnie, hogy a kálvinisták új istentiszteleti helye felemeltessék. A templom sajátossága, hogy 300 négyzetméter területű üzlethelyiségekkel van körülvéve (ilyesmit a középkorban Nyugat-Európa számos egyháza köré építettek), oly módon, hogy a gótikára emlékeztető támpilléreket egy boltívvel megnyújtották s ezt téglával töltötték ki, aminek külső felén ajtókat és kirakatokat nyitottak. Ezek a fecskefészek-boltocskák ma is működnek, nem kis jövedelmet biztosítva a szegény és kislélekszámú eklézsiának. 1972-ben keríthettek sort a templom általános renoválására. Viszont az akkori lelkész és a presbitérium ízlés tekintetében nem állt a helyzet magaslatán. A templomkülső engem paplanmintára emlékeztető, szobafestést idéző „rollnizását” a mostani lelkipásztor „macskalábnyom”-nak minősíti. Az újabb külső renoválásra nem keríthetnek egyhamar sort, hiszen sok gondjuk támadt a templombelsővel. Ugyanis hat éve egy – mint utólag kiderült – hozzá nem értő mester kezére bízták a felújítást. Leverte a nedves vakolatot, beszurkozta, lekátrányozta a falakat, majd cementvakolatot húzott rá. A régi téglapadlózatra is rakott egy vastag betonréteget. A szakszerűtlen munka következtében a templom néhány éven belül rondább lett, mint azelőtt. A verespataki Gold Corporation (!) két szakembere, Szabó Csongor és Moscu Judit sietett önzetlenül a segítségükre. Alaposan megvizsgálták az épület állapotát, és azt tanácsolták, hogy végig verjék le a rongyos vakolatot, fél évig hagyják száradni, az újravakoláskor messze kerüljék el a cementet, törjék fel újra a padlózat felpúposodó betonrétegét, állítsák vissza az eredeti állapotába: lássák el téglaburkolattal. Nagyon kellett sietni a munkálatokkal, hogy június végéig, a Magyar Közösség Napjáig használhatóvá varázsolják a templomot. Az ünnepi rendezvényt megelőzően két esztendeje, 2008. augusztus 20-án, Szent István napján, emberemlékezet óta először telt meg zsúfolásig a reformátusok temploma. Autóbuszok sorával érkezve gyülekezett egybe Fehér megye magyarsága. A parókián kiállítás nyílt Legendy Géza zalatnai festőművész munkáiból, s Gudor Botond magyarigeni lelkipásztor tartott történelmi előadást – akivel novemberi Etnosz mellékletünkben ismerkedhetnek meg olvasóink. Az ünnepi istentisztelet keretében, melyen mindenki jelen volt, aki számít a városban, egy emléktáblát is avattak a templomban, a következő felirattal: „Az 1849 májusában legyilkolt mintegy ezer abrudbányai és 334 verespataki magyar polgári áldozat emlékére. 2008. augusztus 20-án állították: az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület és a Fehér megyei RMDSZ.” Hogy ennek a régebben elképzelhetetlen cselekedetnek nem lettek veszedelmes következményei a maroknyi helybeli magyarság számára, azt az a tény is bizonyítja, hogy a Magyar Közösség Napján, 2010 június 26-án ismét megtelt a templom. Magyar ruhába, szász, román népviseletbe öltözött fiatalok fogadták a vendégeket, Ezen az ünnepségen a helybeli notabilitások mellett a kolozsvári magyar konzul, a megye prefektusa, a megyei tanács alelnöke is megjelent. Segítségükre volt Bendea Augustin helybeli megyei tanácsos, a Magyar Kulturális Egyesület tagja, aki a rendezvény hatékony szponzorizálása érdekében elkísérte a lelkészt, a gondnokot a vállalatok, cégek vezetőihez. „Akár felvágottra, akár hűsítőre volt szükségünk segített, elsősorban neki köszönhetően a megyei tanácstól is kapunk támogatást a templom további renoválásához. Így kell a szórványban dolgozni, együtt kell működni a románsággal, annál is inkább, mert a pénzforrások náluk vannak” – bizonygatják beszélgetőpartnereink. Az egyetlen műemlék. Mire a katolikus templomhoz érünk, társaságunk a nagyérdemű főügyésszel, Szűcs Jánossal, fiával, az RMDSZ-alelnök Attilával és Szilágyi László tornatanárral gyarapodik. Vannak még „hiányosságok”: az épület műemlék voltát egy háromnyelvű, román, angol, francia szöveg jelzi, pedig bőven volna hely magyar mondatok számára is. A város német bányásztelepesei már a tatárjárás előtt privilégiumot kaptak IV. Bélától. Ekkor már Szent Miklós tiszteletére emelt román stílusú templomuk volt, amelyet a tatárjárás után gótikus stílusban újítottak fel. A katolikus hívek 1569-től unitáriusok lettek, így a templom is az unitárius felekezet kezébe jutott. Az újraéledő katolikus egyházközség csak Mária Terézia idejében, 1775-ben szerezte vissza az épületet. A templom legrégebbi részét a 12. századi hajó- és szentélyfalak képezik. A nyugati hajófalon befalazott körablak látható, amely még az eredeti, torony nélküli Szent Miklós templom emléke. A 14-15. századi átépítés és bővítés során épült a torony a földszinten faragott kőkeretekkel, és csúcsíves bejárattal. Amikor 1775-ben újra katolikussá lett, barokk átalakítással újraboltozták a templomot. 1849-ben a mócok felgyújtották a templomot és a plébániát. A harminc éve Abrudbányán szolgáló esperes-plébános, Kovács József is az öldöklés áldozatul esett. A gyújtogatók leszármazottai előszeretettel látogatják a Szent Miklós védelmére bízott egyházat. Imáikkal, gyertyáikkal nem a védőszent elébe, hanem Szent Antal szobrához járulnak, számos imameghallgatásért mondottak köszönetet a szegények védelmezőjének… Sajnos, a templom legújabb kori felújítását ugyanaz a mester végezte, mint a református templomét. Minden műmelékvédelmi engedély és szakvéleményezés nélkül dolgozott, s emiatt a város legrégibb, közel nyolc évszázadot átvészelt épületét nagy veszély fenyegeti. Nemrég egy művészettörténész falkutatásokat végzett, több helyütt 13. századi freskó nyomaira bukkant – egy arc tisztán kivehetően fordul a 21. századi látogatóra. Riadtnak tűnő tekintete mintha segítségért esedezne: mentsetek meg bennünket…
A plébániaudvarra lépve gyönyörködünk a reneszánsz kori oldalsó bélletes kapuban. Körülötte gondos kezek a falfelületre mentették Alburnus Maiornak, a római kori városnak a nyomait, feliratos köveket, oroszlánokat, egy házaspár jellegzetes sírkövét. Maga a plébánia a főtér más, pusztulásra ítélt épületéhez hasonlóan védelemért kiált. Szent Miklós abrudbányai, az immár alig húsz hívővel bíró egyházközségének nincs saját, itt élő lelkésze, besorolása: „oldallagosan ellátott plébánia”…
Teteje a csillagos ég. Az unitárius templomot kevésbé rongálták meg 1849 májusában, a tornyát se döntötték le, így 1864-ben már helyreállíthatták. Amikor ez megtörtént, istentisztelet tartására a reformátusoknak is készséggel felajánlották. A reformáció első évszázadában az „egy az Istent” vallók bizonyultak a legerősebbeknek, 1569-ben szerezték meg a katolikusok templomát. Első papjuk Karádi Pál volt, aki nyomdát működtetett a városban. Az abrádubányai műhely első és egyetlen terméke Karádi műve, a Komédia Balassi Menyhárt árultatásáról című dráma, melyben egyaránt támadja a katolikus és a református dogmákat is. Karádi Pálnak az unitárius fejedelem, János Zsigmond halála után el kellett hagynia a várost. Előbb Bethlen Gergely temesvári főkapitány udvari papja, később az unitárius egyház püspöke lett.
Az unitáriusok 1786-ban építettek új templomot. A barokk épület sorsa azonban többször megpecsételődött. 1849 májusában a mócok tettek kárt benne, ekkor vesztette életét Füzi Ferenc, Abrudbánya unitárius lelkésze. Az egyház anyakönyve 182 legyilkolt unitáriust sorol fel név szerint, de ez a szám valószínűleg nagyobb volt. 1927. július 8.-án tűzvész pusztította. Akkor még felújították, de a 20. század második felében elfogytak a hívei. Állaga rohamosan romlani kezdett, s így többszöri felszólítás után tulajdonosa 1986-ban lemondott róla a helyi tanács javára. Az épületet hosszú ideig só-, illetve bútorraktárként használták, nem csoda, hogy tetőszerkezete erősen megrongálódott. Megalakulása után a Magyar Kulturális Egyesület első akciója az unitárius templom maradványainak a megmentése volt. „A városi tanács eldöntötte, hogy lebontatja a tető nélkül maradt műemléket – idézi Kopenecz elnök a történteket. – Szerencsére, most élő ortodox polgártársaink nagyon babonásak, még a börtönbeli rabok se mertek kezet emelni a templomra. Amikor neszét vettük, hogy egy cigány vállalkozó hajlandó jó pénzért lerombolni, rohantunk a polgármesterhez. Bizonyára nem szeretett volna templomrombolóként bekerülni a város történelmébe, ezért a tanács megszavazta, hogy 15 évre ingyen átadják a használati jogot az egyesületünknek, azzal a feltétellel, hogy felújítjuk. Kitakarítottuk a romokat. A polgármester is adott embereket, fő támogatónk a Gold Corporation volt, munkásokat, gépeket és főleg szakembereket adott. Óvatosan bántunk a törmelékkel, hiszen római köveket is találtunk köztük. Úgy takarítottuk ki, hogy ne kövessünk el olyan visszafordíthatatlan hibákat, amiket később megbánnánk. Elkészült a látványterv is, jártunk az unitárius püspöknél, javasoltuk, hogy Amerikában, Magyarországon és főleg Erdélyben indítsunk gyűjtést is.” Bár barátaink sokat meséltek a templomról, annak látványa felkészületlenül ér bennünket. Döbbenetes látni, hogy a falak fölött az ég kéklik, s a belül leszakadt tornyot támasztó oldalsó bolthajtásokon – akár a kambodzsai Angkorban – bokrok és kisebb fák zöldellnek…
Közösségi Ház, Magyar Kávézó. Az egyesület merész tervei közé tartozik az Apafy Ház, a hajdani iskola megmentése. Jellegzetes „abrudbányai látvány”: külső-alsó szintjét még valami üzlethelyiségnek használják, belül már leszakadóban az emeleti rész, életveszélyes volna felkapaszkodni a lépcsőkön. Többször pályáztak sikertelenül az épület érdekében, a minap itt járt RMDSZ-es miniszterek, Borbély László és Kelemen Hunor is csupán azzal biztatták őket, hogy… vetessék fel a veszélyeztetett műemlékek listájára. Az épület jelentőségét, históriáját egy korabeli tábla őrzi: „Ezer hat szaz hetvenkettoben ezen hely / Apafi Mihalytol lett Tanulo Myhely / Ezerhetszaz negyvenhatba ujittatott /Meg segeszen fabol talpra allittatott / Kobol rakattattaM ILLy renDel Sokara / Hogy tartsak es Legyek az Ekkle hasznara.” Nos, valóban az egyesület és az eklézsia „hasznára” szeretnék megmenteni és használhatóvá varázsolni Közösségi Házként a maroknyi magyarság számára.
Addig is, amíg ez a vágyálmuk teljesül, van egy kedvenc tanyájuk: a Magyar Kávézó. Azért hívják így, mert… valóban ki van írva magyarul is a cégtáblájára, hogy „kávézó”. A tulajdonos román, a felesége magyar. A kirakatban szép kis gyűjteményük van százéves, magyar feliratos, abrudbányai sörösüvegekből. A falakat Trianon előtt készült, felnagyított, magyar és román feliratú képes levelezőlapok díszítik. Az egyesület lelkes helytörténészei gyűjtötték a 19-20. század fordulójának pezsgő életét illusztráló lapokat. Mint ahogy egy hajdani orvos padlásán város- és fotótörténeti értékű üveglemezre alkalmazott felvételeket is találtak, számos, román polgártársaik kulturális emlékével, a bányaváros Kiegyezés utáni életével kapcsolatos dokumentummal együtt. Lesz majd mit kiállítani az Apafy-házban!
Mialatt újabb helybeli magyarok csatlakoznak kávéházi asztalunkhoz, Loránd elmeséli, hogy képviselői helyért indult a legutóbbi választásokon az RMDSZ színeiben. Nem jutott be a parlamentbe, de háromszász magyar voks mellett ugyanannyi „móc” szavazatot is begyűjtött a népszerű gyógyszerész. Elárulja, legközelebb a szenátust célozná meg. „Végig román iskolába jártam, anyanyelvemet újra, jobbára székely évfolyamtársaimtól tanultam meg, ezért néha góbéságokat keverek a beszédembe. Ha bejutnék, azt hiszem minden RMDSZ-es kollégámnál szabatosabban tudnék román nyelven szónokolni, vitatkozni mindannyiunk érdekében…”
Szilágyi Aladár, Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Erdélyi örökségünk digitalizálva
Erdélyi Digitális Adattárat hozott létre az Erdélyi Múzeum-Egyesület, mellyel a társaság az erdélyi magyar tudományos és művelődési örökséget teszi elérhetővé digitalizálva. Az adattárral széles körben lehet terjeszteni az erdélyi magyarság teljes gyűjteményét, és az könnyen elérhető bárki számára. A másfél évszázada működő egyesület regionális tudásközpont létrehozását is tervezi a kolozsvári Wass Ottilia-házban, amely az összmagyarság érdekében végzett kutatások egyik bázisa lehetne Romániában.
„Egybehordani a szép Erdély ritkaságait, régiségeit, természeti kincseinek válogatott darabjait, és egy táborba egyesíteni azokat, kik a tudomány örök céljáért dolgoznak és lelkesednek” – e gondolatok jegyében alapította 152 évvel ezelőtt az Erdélyi Múzeum-Egyesületet (EME) gróf Mikó Imre művelődés- és gazdaságpolitikus. Ez az egyesület azóta is, ha nem is töretlenül, de él, és szolgálja az erdélyi magyar közösséget és a tudományt. Legújabb terveik egyike egy Erdélyi Digitális Adattár létrehozása volt azzal a céllal, hogy archiváló és szolgáltató intézményként gyűjteményeket alakítson ki és gondozzon, valamint szolgáltatásokat fejlesszen és üzemeltessen az oktatás és a kutatás elősegítésére. – Az Erdélyi Digitális Adattár gondolata a 2005 februárjában aláírt EME–OSZK együttműködés tervezetéhez vezethető vissza. A fejlesztés többéves munkát vett igénybe, hiszen a keretrendszer kiépítése s főleg a digitális adatok folyamatos létrehozása időigényes munka – mondta lapunknak Bitay Enikő, az EME főtitkára.
Az EME – hagyományához híven – kiemelt figyelmet fordít a gyűjteményében lévő örökség megőrzésére és gyarapítására, tudományos feldolgozására és publikálására. Az információs társadalom követelményeit szem előtt tartva a digitális adattár révén szeretné a világhálón elérhetővé tenni tudósok hagyatékából, levéltári anyagokból, kéziratokból, könyvekből és fotókból álló gyűjteményének jelentős részét. A digitális adattáron keresztül az erdélyi tudományos munkákat széles körben meg lehet ismertetni, és lehet terjeszteni, illetve könnyebben elérhetők a kiadványok, s teljes szövegükben mód van a keresésre. Az adattár fejlesztéseként hosszú távon lehetőség nyílik az EME elkobzott gyűjteményeinek feldolgozására is, mely az erdélyi magyarság egyik legfontosabb gyűjteménye; mielőbbi feldolgozása és közzététele legalább annyira fontos, mint a tulajdonjogának tisztázása – emelte ki Bitay Enikő, hozzátéve, hogy az adattárban helyet kapnak az intézetben folyó kutatási programok által gyűjtött forrásanyagok, illetve a kutatások eredményei is: tanulmányok, publikációk majd minden tudományterületen. A szöveg, a kép és az audiovizuális anyagok megőrzése, interneten való elérhetősége, a dokumentumok teljes szövegű kereshetősége, az adatok letölthetősége a további kutatást, valamint az oktatást is egyértelműen és nagymértékben segítheti.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1859. november 23-án alakult meg, könyvtárat, természettudományi és történelmi gyűjteményt (régészet, numizmatika, műtárgyak), levéltárat, képtárat, néprajzi gyűjteményt tartott fenn azzal a céllal, hogy az erdélyi magyarság múltjának tárgyi és írásos emlékei fennmaradjanak – mondta Sipos Gábor, az EME elnöke, aki hangsúlyozta, az egyesület gyűjteményei tették lehetővé a kolozsvári tudományegyetem megalapítását 1872-ben. Az egyetem szerződés alapján használatba vette a tudományos gyűjteményeket, és bért fizetett értük. Az egyesület az erdélyi tudomány kutatási eredményeinek közzététele céljából folyóiratokat is megjelentetett: 1874-től az Erdélyi Múzeumot, 1878-tól pedig az Orvostudományi Értesítőt. A kommunizmus az Erdélyi Múzeum-Egyesületet sem kímélte, tevékenységét 1950 februárjában szüntette meg a román kommunista kormányzat. Működését 1990-ben kezdhette újra öt szakosztállyal, melyek száma azóta hétre emelkedett. Az említett folyóiratok is újraindultak, ezenkívül évente 10-12 tudományos kiadványt jelentet meg mindenféle tudományágból. 1995-től kutatóintézetet tart fenn, és az új könyvtár több mint 80 ezer kötetet tartalmaz, kézirattára az erdélyi magyar tudósok hagyatékait őrzi.
– Munkánkat a magyar állam, az MTA, a romániai Communitas alapítvány támogatja rendszeresen, és egy romániai CNSIS (a magyar OTKA megfelelője) pályázatot is elnyertünk három évre. Egy-két rendezvényünket a kolozsvári városi tanács is támogatja évente – fogalmazott Sipos Gábor, hozzátéve, az egyesület gyűjteményeit ma a kolozsvári BBTE és más intézmények kezelik, az EME tulajdonjogát a román állam egyelőre nem ismeri el.
Arra a kérdésre, hogy milyen kapcsolatuk van más intézményekkel, az elnök elmondta: – A gyűjteményeket kezelő intézmények közül a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárral a legjobb a viszony, ott őrzik 300 ezer kötetnyi könyvtárukat a kézirattárral és más különgyűjteményekkel együtt. Az egyetemi könyvtár többször rendezett kiállítást az EME könyvtárának történetéről, és ugyancsak jó kapcsolatban vagyunk az EME gyűjtőlevéltárát és intézményi irattárát kezelő megyei levéltárral (Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága). Az EME digitális adattárának avatása június 10-én lesz Kolozsvárott.
Az EME tevékenysége itt még korántsem ér véget. A fejedelmi kancellárián keletkezett dokumentumokat tartalmazó Királyi könyvek közzététele is folyamatban van. Az erdélyi Királyi könyvek az erdélyi fejedelmek által kiállított oklevelek szövegét tartalmazza, ezt a kéziratos jegyzőkönyvsorozatot a Magyar Országos Levéltárban (MOL) őrzik, az EME tudományos munkatársai az oklevelek információit magyar nyelvű kivonatokban közlik. A kiadványból eddig két kötet jelent meg, és Magyarországon is kapható.
Szabó T. Attila nyelvészprofesszor szótörténeti vonatkozású levéltári kijegyzéseit közli az Erdélyi magyar szótörténeti tár, ami a 16–19. századi beszélt nyelv fordulatait teszi közismertté. Első kötete 1976-ban jelent meg a bukaresti székhelyű Kriterion Könyvkiadónál, az EME 1995-től kapcsolódott be a sajtó alá rendezés munkálataiba, A IX. kötettől az EME társkiadóként szerepel az Akadémiai Kiadó mellett. Most az utolsó, XIV. kötet szerkesztése folyik.
Az EME tervei közt szerepel a Wass Ottilia-ház rendezetlen jogviszonyának megszüntetése is. Ahogy az elnök kifejtette, a házat Kolozsvár főterén a névadó adományozta az egyesületnek az I. világháború után, jövedelméből sikerült az egyesületet fenntartani a két világháború közötti időszakban és másfél évtizedes szünet után újból megjelentetni az Erdélyi Múzeumot. Az EME most egy regionális tudásközpontot szeretne létrehozni a Wass Ottilia-házban. – A Regionális tudásközpont lényege, hogy a visszaigényelt kolozsvári főtéri ingatlanunkat a tudomány szolgálatába állítsuk úgy, hogy az oktatási intézményekkel karöltve kutatási programokat működtethessünk, melyek révén a régiót, a kutatást s egyben az oktatást is fejlesszük, s mindemellett a tudós-oktatói utánpótlást is biztosítsuk. Amennyiben sikerül az ingatlan tulajdonjogát tisztázni, a Wass Ottilia-ház az erdélyi magyar közösség és az összmagyarság érdekében végzett kutatások egyik bázisa lehetne Romániában.
mno.hu 
Erdély.ma

Kolozsvári levéltárosok gyűjteménye
A Román Országos Levéltár Kolozs megyei levéltárában őrzött rendkívül értékes oklevélgyűjtemény korszerű tárolásának biztosítása céljából indít kampányt az Erdélyi Magyar Levéltárosok Egyesülete. Az oklevélgyűjtemény a város évszázadokon át elnyert kiváltságleveleit, jogbiztosító okleveleit, iratait tartalmazza.
A Fogadd örökbe a múltad elnevezésű kampány kezdeményezői elsősorban a levéltárban levő oklevelek tárolására szolgáló korszerűtlen, savas papírból készült palliumokat és dobozokat szeretnék kicserélni, jó minőségű és méretre szabott tároló anyagokkal.
Hangsúlyozzák, Kolozsvár város levéltárának oklevélgyűjteménye közel 500 értékesebbnél értékesebb iratot tartalmaz, papír és pergamen irathordózón egyaránt, 1224-től 1832-ig terjedő időszakra. A kezdeményezők hangsúlyozzák, a kampány alkalom arra, hogy olyan történelmi érték felé irányítsuk a szakma és a széles közönség figyelmét, amiről alig esik szó a médiában vagy a közbeszéd szintjén. Az adományokat a Kolozsvári Magyar Napok keretén belül az egyesület standjánál illetve bankszámlájára várják. Erdély.ma

Fogadd örökbe a múltad – kampány a történelmi iratokért
A történelmi iratok fontosságára kívánják ráirányítani a szakma és a széles közönség figyelmét a Fogadd örökbe a múltad elnevezésű kampány szervezői, az Erdélyi Magyar Levéltárosok Egyesületének munkatársai. „Fogadj örökbe egy oklevelet, és örökbe fogadod a múltad! – nem túlzás ezt kijelenteni, hiszen Kolozsvár város levéltárában az évszázadok során összegyűlt, közel 600 folyóméternyi irat mindegyikében ott van a múltunk”, olvasható a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményben.
A Flóra Ágnes egyesületi elnök által jegyzett irat nyomatékosítja: az oklevélgyűjtemény a város évszázadokon át elnyert kiváltságleveleit, jogbiztosító okleveleit, iratait tartalmazza. Olyan jelentőségű iratokat, amelyek döntően befolyásolták a város fejlődését, történelmét. „Éppen emiatt, a gyűjtemény mindig kitüntetett figyelemnek örvendett, s történelmi értékük miatt évszázadokon át megőrizték. A gyűjtemény legrégibb eredeti oklevele 1326-ból való, azonban átiratban megtalálható az 1224-es Andreanum is. A fontosabb oklevelek közül, a teljesség igényét mellőzve, megemlíthető Zsigmond király 1405-ös kiváltságlevele, amellyel Kolozsvárt a szabad királyi városok sorába emelte, Mátyás tucatnyi különböző jogokat biztosító oklevelei. Szapolyai János oklevele, amelyben a várost a leghűségesebbnek nevezte, Izabella királyné adománylevelei vagy éppen Bethlen Gábor reneszánsz díszítésű oklevele, az 1668-as szabad királyi városi rang elvesztése utáni szabályrendelet, és annak visszaszerzésének bizonyítéka, az 1709-ik évi I. József kiváltságlevele”, írják. Emellett számos más, gazdasági és társadalmi, a város belső életét szabályozó oklevél és irat is gazdagítja a gyűjteményt.
A most induló kampány célja, hogy a Román Országos Levéltár Kolozs megyei levéltárában őrzött iratok egy részének, a rendkívül értékes oklevélgyűjteménynek, korszerű tárolást biztosítsanak. Elsősorban a korszerűtlen, savas papírból készült palliumokat és dobozokat szeretnék kicserélni jó minőségű és méretre szabott tároló anyagokkal. Egy korszerű, pergamen tárolására alkalmas doboz és pallium maximum 20 euróba kerül. Kolozsvár város levéltárának oklevélgyűjteménye közel 500 értékesebbnél értékesebb iratot tartalmaz, papír és pergamen irathordózón egyaránt, az 1224-től 1832-ig terjedő időszakra. Ez csupán egy töredéke a teljes városi anyagnak, de ha összefogással sikerül ezek tárolásán javítani, teljes sikerként értékelhető. A kolozsváriak, a történelem, a múlt iránt érdeklődők, valamint mindazok, akik a cél érdekében adományoztak, büszkén mesélhetik unokáiknak múltuk örökbefogadásának történetét. Hogy ezt elősegítsék, az örökbefogadói oklevél mellé elküldik Mátyás király azon oklevelének másolatát, amelyben a király büszkén utalt arra, hogy Isten kegyelméből ebben a városban született.
Az örökbefogadható oklevelek közül néhány, illetve Kolozsvár város levéltárában található régi iratok másolataiból összeállított kiállítás augusztus 18–19-én tekinthető meg a Román Országos Levéltár (Kogălniceanu/Farkas u. 10. szám) emeleti előcsarnokában. Csoportos tárlatvezetés augusztus 18-án és 19-én 13 és 14 órától. Tárlatvezető Flóra Ágnes levéltáros, találkozó a levéltár előtt. Az adományokat a Kolozsvári Magyar Napok keretében, az Erdélyi Magyar Levéltárosok Egyesületének standjánál, illetve banki átutalással tehetik meg. További információk a 0745-198501-es telefonszámon (Flóra Ágnes) és az emle.kvar@gmail.com címen igényelhetnek az érdeklődők. Szabadság (Kolozsvár)

Létrejött az Erdélyi Magyar Levéltárosok Egyesülete
Az egyesületet 2011 tavaszán-nyarán Kolozsváron alapították azzal a céllal, hogy az állami, egyházi és privát szektorban dolgozó levéltárosokat és iratkezelőket megszólítsa és stabil hátteret biztosítson a szakma népszerűsítéséhez és a szakmai konzultációhoz.
Debütáló projektjüket a Kolozsvári Magyar Napok keretében indítják útjára: Kolozsvár város régi iratai, konkrétan az oklevélgyűjtemény megőrzésén szeretnének segíteni azzal, hogy egy örökbefogadási programot indítanak "Fogadd örökbe a múltad" címmel. Célja, hogy korszerű, savmentes, méretre vágott dobozokba csomagolják át a város közel 500 oklevelét. Szintén a város történetéhez kapcsolódik egy jövő évi tervük is: Kolozsvár első levéltári jegyzéke 420 éves lesz, s ennek apropóján egy egész tematikus év indulna (Diósy-év), amelyhez más civil szervezetek is kapcsolódnának. 
Az egyesület első elnöke: Flóra Ágnes levéltáros (Kolozs Megyei Állami Levéltár)
Két alelnöke: Dr. Sipos Gábor levéltáros (Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári Gyűjtőlevéltára) és Nagy Botond levéltáros (Kovászna Megyei Állami Levéltár)
Az egyesület ellenőre (felügyelőbizottság): László Márton levéltáros (Marosvásárhelyi Állami Levéltár)
Az új egyesület máris elérhető a világhálón. Bár önálló honlappal egyelőre nem rendelkezik, de a Facebook-os profiljukon lehet informálódni róluk. leveltaros.hu/node/9

Bizonytalan a levéltári restitúció
Beláthatatlan ideig kitolódhat az egyházaktól elkobzott levéltári anyagok teljes körű visszaszolgáltatását lehetővé tevő, a hét elején elfogadott törvény hatálybalépése, miután csütörtökön a Szociáldemokrata Párt (PSD) nevében Lia Olguţa Vasilescu szenátor, az alakulat szóvivője bejelentette: az alkotmánybíróságon kívánják megtámadni a jogszabályt.
Mint hangsúlyozta, az 1950/153-as rendelet értelmében az egyházak nyilvántartásait az anyakönyvi hivatalok vették át, nem pedig az Állami Levéltár, ez utóbbihoz később kerültek át megőrzésre történelmi dokumentumokként. Hozzátette: az 1971/472-es rendelettel az egyházaktól, különféle – akár szocialista – szervezetektől, de még magánszemélyektől is vettek át iratokat, „azonban ha minden ezen rendelet alapján történt átvételt önkényesnek minősítenek, az fölöslegessé teszi az Állami Levéltárat”.
Vasilescu szerint az is aggályos a visszaszolgáltatásban, hogy miközben most bárki által kikérhetőek és kutathatóak az egyházi dokumentumok, ha azok visszakerülnek az egyházakhoz, akkor az állampolgárok – szerinte – már nem fognak tudni ezekhez hozzáférni, s nem fogják tudni például örökségüket bizonyítani. „Mindez oda vezet, hogy eltűnik a nemzeti archívum. Elismerjük, hogy a tulajdonhoz való jog alapjog, és tiszteletben kell tartani, de fontos az információkhoz, illetve a személyek kilétéről szóló adatokhoz való hozzáférési jog is” – indokolta a korábban a Nagy-Románia Párt (PRM) sorait erősítő szenátor, hogy pártja szerint miért alaptörvény-ellenes a levéltári törvény.
Levéltári vétó
A jogszabálytervezetet egyébként korábban az Állami Levéltár is negatívan véleményezte, amikor a képviselőház kulturális bizottsága kért szakjelentést. A testület végül ettől függetlenül pozitívan véleményezte a jogszabálytervezetet.
Válaszában a levéltár leszögezte, három ponton is kifogásolja a jogszabályt, ezért nem javasolja azt elfogadásra. Elsőként – akárcsak csütörtökön Lia Olguţa Vasilescu – azzal érveltek, hogy csak utólag kapták meg az iratokat az anyakönyvi hivataloktól mint történelmi dokumentumokat. Ugyanakkor – hívták fel a figyelmet – Erdélyben 1895-ig, míg az Ókirályságban 1865–66-ig csak az egyházak vezettek anyakönyvet, így sehol máshol nincsenek regisztrálva a korábban született személyek. Ha az egyházaknak ezeket visszaszolgáltatnák, akkor kikerülnének a levéltár tulajdonából, s tulajdonképpen egy magánlevéltárba kerülnének át, amelyek helyzetét Romániában egyetlen törvény sem szabályozza.
Másodsorban azt hozták fel, hogy amennyiben önkényesnek neveznék az 1971/472-es rendelet alapján megszerzett dokumentumok átvételét, akkor vissza lehetne igényelni valamennyi, ez alapján átvett okmányt, ami pedig semmissé tenné az Állami Levéltár szerepét. Ennél a pontnál említették meg rendellenességként azt is, hogy a levéltári anyagok a visszaszolgáltatás nyomán a püspökségekhez jutnának vissza, nem pedig korábbi tulajdonosaikhoz. A harmadik pontban arról írnak, hogy a parlament jogharmonizációért felelős tanácsának 2009-es állásfoglalása szerint annak a megállapítása, hogy az esetleges átvételek önkényesnek minősíthetőek-e, és az egykori tulajdonosoknak joga van-e azok visszaszerzésére, kizárólag a bíróságok döntését képezhetik. Emellett szerintük nem megvalósítható az sem, hogy a jogszabály értelmében 30 napon belül vissza kellene szolgáltatni az igényelt dokumentumokat, mivel igen sok közülük nincs is leltárba véve, vagy éppen nincs még szakemberek által feldolgozva. A képviselőházhoz címzett válaszzáró gondolataként pedig azt is nehezményezik, hogy az új törvény nem jelöli meg konkrétan, hogy miként biztosítják majd az egyházak a szabad hozzáférést a visszakapott iratokhoz, s az sincs előírva, hogy ellenőrizni kell ezt, mivel semmiféle szankciót nem helyeznek kilátásba a jogszabálytervezet kidolgozói.
Paradox módon a Máté András és Kerekes Károly RMDSZ-es képviselő által kezdeményezett jogszabálytervezetet ellenző szakértői jelentést Dorin Dobrincu levéltár-igazgató helyett helyettese, az RMDSZ által az intézmény vezetőségébe delegált Nagy Mihály látta el kézjegyével. Nagy a Krónika kérdésére elmondta, felettese éppen szabadságon volt, a választ, amely már korábban megszületett azonban határidőre vissza kellett juttatni, így kénytelen volt azt ellátni kézjegyével.
További késlekedés kilátásban
Az igazgatóhelyettes ugyanakkor lapunknak elmondta, a levéltárosok egy része azzal érvel, hogy az Állami Levéltárban kell őrizni a hasonló iratokat, így történik ez tőlünk nyugatabbra, például Franciaországban és Németországban is. Nagy elmondta, a jogszabály szerint azonban a dokumentumok abban az esetben átadhatóak az egyházaknak, ha megfelelő tárolási körülményeket tudnak biztosítani, szakképezett levéltárost alkalmaznak, s hozzáférhetővé tesznek mindent a nagyközönség számára. Szerinte ennek a magyar történelmi egyházak próbálnak is maximálisan megfelelni, hiszen nekik is érdekük, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsák ezeknek a felbecsülhetetlen értékű dokumentumoknak.
Nagytól azt is megtudtuk, hogy tulajdonképpen két típusú irat visszaszolgáltatását teszi majd lehetővé a jogszabály, amennyiben az alkotmánybíróság elutasítja a PSD kifogásait, illetve Traian Băsescu államfő is kihirdeti azt. Elsősorban rengeteg anyakönyvről van szó – hogy pontosan mennyiről, arról sem az egyházaknak, sem pedig a levéltárnak nincs pontos kimutatása. Az 1974-es levéltári törvénnyel elkobzott történelmi jellegű iratok, dokumentumok átvételekor viszont már készült jegyzőkönyv – de ezek összegzését még nem végezték el.
Fontos azonban, hogy legyenek bizonyítékok a visszaigényléskor, mivel a jogszabály szerint az egyháznak, azaz a püspökségnek a megyei levéltárnál kell kérvényeznie a visszaszolgáltatást, a szakhatóságnak 30 napon belül kell a kérvényt elbírálnia, s pozitív döntés esetén legtöbb egy éven belül vissza kell szolgáltatnia a kért iratokat. Nagy szerint viszont ez ennél tovább is elhúzódhat, mivel az RMDSZ-es képviselők által beterjesztett jogszabálytervezetbe a bizottsági vita során, a nagyobbik kormánypárt, a demokrata-liberálisok kezdeményezésére még beiktattak egy módosítást, ami szerint a levéltáraknak a visszaszolgáltatást megelőzően valamennyi dokumentumról mikrofilmet kell készíteniük. Ez Bukaresten kívül korábban is a 42 megyei levéltárból ötben volt lehetséges, ma azonban már a folyamat túl költséges volta miatt csupán a fővárosban foglalkoznak ezzel. Információi szerint a 2012-es évi büdzséből fogják majd előirányozni a szükséges forrásokat, de az már a parlamenten múlik, hogy jóváhagyja-e majd ezeket.
Máté András képviselő kérdésünkre elmondta, nem hiszi, hogy akkora összegről lenne szó, hogy ne lehetne előirányozni, azt azonban nem tudja megbecsülni, hogy pontosan mennyire lenne szükség.
Az egyházak már rég erre várnak
Az erdélyi magyar történelmi egyházak már több mint két évtizede várnak erre a jogszabályra, elfogadását így lapunk megkeresésére valamennyi püspökség képviselője üdvözölte. Igaz, többen közülük szkeptikusak még a tekintetben, hogy mikor indulhat be a tényleges visszaszolgáltatás. Ők azonban már készülnek az iratok fogadására, legtöbb helyen már meg is van a tárolásukra alkalmas tér, s szakembereket is alkalmaztak.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség korszerű levéltári raktárai, az érseki levéltár és még nyolc gyűjtőközpont biztosítani tudja a megfelelő tárolási körülményeket, az optimális mikroklímát, a dexion fémállványzatot, savmentes levéltári dobozokat, tűz- és víz elleni védelmet, a szakembereik által pedig az iratanyag feldolgozottságát és a kutatóknak a hozzáférhetőséget is – mondta el a Krónikának Bernád Rita, a gyulafehérvári főegyházmegye főlevéltárosa. Az érsekség államosított plébániai anyakönyveit, amelyek megközelítőleg 120-150 iratfolyóméter mennyiségű kötetgyűjteményt jelentenek és mintegy ezer darab anyakönyvi kötetet az Állami Levéltár jelenleg tíz megyei – Fehér, Szeben, Hargita, Kovászna, Maros, Brassó, Máramaros, Hunyad, Kolozs és Beszterce-Naszód – igazgatósága őrzi. Ezt a mintegy ezer darab anyakönyvi kötetet veheti vissza az egyház.
„Amennyiben a felekezeti iskolák levéltárait is visszakapnánk, úgy az még 150-200 folyóméternyi mennyiségű iratanyag gondozását jelentené. A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség esetében kisebb mennyiségű egyéb plébániai irattípust államosítottak az anyakönyvek mellett. Ezek, mivel külön fondokba lettek sorolva, nehezen lesznek majd azonosíthatók” – véli a főlevéltáros. Bernád Rita elmondta, számukra egyaránt fontos a tulajdonjog, és a levéltári anyag őrzési állapota, a biztonsági másolat készítése az eredeti levéltári anyag védelmét kell, hogy szolgálja. „Bízunk benne, hogy a tervezett mikrofilmezések a megígért időn belül elkészülnek, és mihamarabb beindíthatjuk központilag anyakönyveink és egyéb államosított egyházi levéltári anyagaik visszaigénylését” – szögezte le Bernád Rita.
Az EREK kevés anyagot vár
Az Erdélyi Református Egyházkerület nem kap vissza túl nagy anyagot a levéltári törvény módosításával – jelentette ki kérdésünkre Ősz Sándor Előd. Az egyházkerület levéltárosa kifejtette, az anyagaik jelentős részét, a kollégiumi levéltári dokumentumokat 1948-ban az iskolákkal együtt államosították, és ezek nem kerültek a törvénymódosítás hatálya alá, így nem jutnak vissza az egyház tulajdonában. Ősz ugyanakkor hangsúlyozta, jóvátétel a levéltári anyagok restitúciója, hiszen ilyen jellegű visszaszolgáltatásra még nem volt példa.
Üdvözli a levéltári törvény módosítását Pap Géza erdélyi református püspök is, aki a Krónikának elmondta, bízik benne, hogy a levéltári anyagok visszaszolgáltatása nem lesz olyan hosszas, mint az egyházi ingatlanok restitúciója. Ugyanakkor abban is bíznak, hogy egészében és épségben kapják meg az anyagot, nagyon komoly és értékes dokumentumokról van szó, a református egyház felelőssége teljes tudatában fogja ezeket gondozni és megőrizni, szögezte le a püspök. Régóta tervezik, hogy új levéltárba költöznek, a jelenlegi ugyanis szinte telített. Már ki is nézték a megfelelő ingatlant, még apróbb javításokat végeznek, s alkalmas is lesz a levéltári anyagok fogadására.
A KREK évente kérte az iratokat
Régóta várja a törvény ilyen irányú módosítását a Királyhágómelléki Református Egyházkerület – mondta el lapunknak Csűry István püspök. Mint elmesélte, mostanáig is évente legalább egyszer próbálkoztak az egyházi archívum viszszaigénylésével, bár törvényi keret híján mindhiába. „Nagyon lényeges, történelmi és vagyoni jelentőségű dokumentumokról van szó” – fogalmazott. Elmondta azt is, számít rá, hogy a dokumentumok tárolására nagyon szigorú szabályozás születik majd. A püspök azt mondja, bármilyen erőfeszítést megér, hogy az anyagok visszakerüljenek a jogos tulajdonosokhoz, hiszen felbecsülhetetlen értékről van szó. Csűry István azonban azt sem tartja kizártnak, hogy a visszaigényelt anyagokat nem szolgáltatja majd vissza hiánytalanul az állam. Mint mondja, a királyhágómelléki kerülethez tartozó egyházközségeknél nagyjából az összes fontos adat megtalálható, így ellenőrizhetik majd, hogy valóban minden megvan-e.
Pesszimista váradi katolikusok
Sokkal pesszimistább ennél a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség levéltárosa, Emődi András. A szakember szerint ugyanis a román sajtóban, illetve az ellenzék berkeiben tapasztalható hisztéria nyomán egyhamar nem válik jogerőssé a szabályozás. Nagyvárad esetében is óriási anyagról van szó egyébként – nemcsak magának a püspökségnek van archívuma, hanem például a székeskáptalannak is, de vannak személyes iratok is. „Vitális kérdés, hogy az esetleg visszakapott anyagokat hol tároljuk majd. Nagyváradon ebből a szempontból jó a helyzet, hiszen a püspöki palota várhatóan hamarosan teljes egészében visszakerül a püspökség birtokába, és az én személyemben levéltáros is van” – mondta Emődi.
Unitárius egyház: kevés a bizonyíték
A törvény elfogadása mindenképpen üdvözlendő, hiszen nagy lépést jelent a történelmi igazságszolgáltatás terén – nyilatkozta a Krónikának Nagy László, az Erdélyi Unitárius Egyház püspökhelyettes-főjegyzője. Mint mondta, felértékelhetetlen eszmei értékkel bíró anyagról van szó: elsősorban egyházközségi anyakönyvekről, emellett kolozsvári, tordai és székelykeresztúri unitárius kollégiumok levéltári dokumentumai, illetve egyéni hagyatékok is a jogtalanul elszállított iratok részét képezik. A főjegyzőtől azt is megtudtuk: az anyagmennyiségről nem áll rendelkezésükre pontos adat, ezeknek ugyanis csak egy részéről készült jegyzőkönyv elvitelük során.
„Nem lepett meg, hogy több mint két évtizednek kellett eltelnie a rendszerváltás után a levéltári anyagok visszaszolgáltatásáig. Az általános törvényhozási és politikai viszonyokra jellemző a késlekedés” – fogalmazott a püspökhelyettes, aki úgy véli, a visszaszolgáltatás üteme az Állami Levéltár helyi kirendeltségeinek élén álló személyek jóindulatán múlik.
Bálint Eszter, Bíró Blanka, Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

A magyar heraldikus, aki megalkotta Románia címerét
Köpeczi Sebestyén József neve alighanem ismeretlen a nagyközönség számára. Kevesen tudják, hogy az egyik legnagyobb erdélyi címerfestő, képzőművész, család- és művelődéstörténész nevéhez fűződik Románia első világháború utáni címerének megalkotása is. Sas Péter budapesti művelődéstörténész kétkötetes könyvében a heraldikus Köpeczi Sebestyén József életét és életművét átfogó alkotását szerda este mutatták be Marosvásárhelyen, a Bernády Házban.
A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent Sas Péter A heraldikus. Köpeczi Sebestyén József élete és munkássága című kétkötetes alkotását mutatták be a szerző jelenlétében szerda este a Bernády Házban. Az esemény „fogadott házigazdája” dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul volt, a kiadványt Nagy Miklós Kund művészeti író méltatta. „A jó könyvnek még inkább kell a cégér, szűk a vásárlóréteg, ezért nagy hírverésre van szükség ahhoz, hogy minél több emberhez eljuthasson” – fejtette ki a főkonzul.
A Köpeczi Sebestyén József életét és munkásságát bemutató alkotás mélyen erdélyi, ugyanakkor az összmagyarság könyve is, amely mélyen a múltba gyökerezik, ám a mába is beleágyazódik – méltatta a kétkötetes vaskos alkotást Nagy Miklós Kund, aki azt is hozzátette: azon sem csodálkozna, ha a mostanában meghirdetett Szép Magyar Könyv Versenyen e két kötet is megjelenne. „Az alkotással Köpeczi Sebestyén József heraldikus, családtörténész, képzőművész, művelődéstörténész előtt tiszteleg a szerző, aki egy jól felvértezett kutató, író, ezért kellő kitartással és az értékek iránti hűséggel alkotta meg a könyveket” – mondta a tudományos igényességgel, ám olvasmányosan megalkotott, illusztrált kötetekről. 
Legendás személyiség
Az erdélyi heraldikus, Köpeczi Sebestyén József 1878. november 12-én a Beszterce-Naszód megyei Széken született, ifjúkorát Besztercén töltötte, majd 1902-ig festészetet tanult a budapesti Országos Mintarajziskolában. Tanulmányait Bécsben, Münchenben a festészeti főiskolán és Párizsban tökéletesítette. Hazatérése után élt Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban és Budapesten. A monarchia összeomlása idején hadnagyként teljesített szolgálatot a Székely Hadosztályban. Hadifogolyként a brassói fellegvárban együtt raboskodott Márton Áron főhadnaggyal, lelkésszel, ahol sikerült a kivégzést elkerülnie. Az anekdota szerint azért, mert olyan magas volt, hogy nem sikerült felakasztaniuk.
Kiszabadulása után előneve miatt Köpecre száműzték, ahol korábban soha nem járt. Itt élt egyszerű gazdálkodóként húsz éven át. „Legendás személyiségéhez sok anekdota, karikatúra fűződik. Sok felesége volt, jó kedélyű, színes egyéniség volt, bohém életéről, személyiségéről filmet lehetne forgatni” – részletezte Nagy Miklós Kund. 
A bohém heraldikus
Sas Péter budapesti művelődéstörténészt, kutatót már ismerheti a marosvásárhelyi közönség, ugyanis két éve Kós Károly képeskönyv című könyvének bemutatóját is Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota Tükörtermében tartották. Az anyaországi történész időt és fáradtságot nem kímélő munka során kutatta fel az erdélyi heraldikus életművét, akiről úgy tartja: nem volt igazi tudós ember, hanem olyan bohém, aki szerette a bort, az asszonynépet és a jó társaságot, ám a munkáját komolyan vette, a címereken keresztül pedig festőművész lehetett. „Erdélyi kutatásaim origója Kelemen Lajos, marosvásárhelyi születésű levéltáros, történész, aki Gidófalvy István királyi közjegyző családjának házitanítója volt. Legjobb barátja pedig a tőle teljesen különböző habitusú Köpeczi Sebestyén József” – mondta Sas Péter. 
Románia királyi címerének megalkotója
A Székely Hadosztályban szolgált címerfestő fél szemére megvakult, majd több mint két évtizedig a Kovászna megyei Köpecre száműzték, ahol gazdálkodásból tartotta el kétgyermekes családját. Ezért akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy I. Ferdinánd román király az eke szarvától hívta Bukarestbe, Románia államcímerének megtervezésére. A feladatot heraldikailag kifogástalanul teljesítette, Erdély is méltóképpen van rajta ábrázolva. Jutalomképpen 1922. július 6-án egy villásreggeli keretében a sinaiai palotában maga a király részesítette a legfelsőbb elismerésben: Királyi Koronarend Kitüntetést kapott – mesélte a szerző. Az ország mai, 1992-ben elfogadott címerének alapjául is a Köpeczi Sebestyén József által tervezett címer szolgált. 
A gyűjtés volt a legnehezebb
A heraldikus 1942-ben családjával Kolozsvárra költözött. Kelemen Lajos, levéltári főigazgató és jó barátja ajánlására az Egyetemi Könyvtár tisztviselőjeként alkalmazták. „Itt születtek a csodálatos alkotásai, ma is a címertan alapvető munkái ezek” – mondta Sas Péter, aki azt is bevallotta: kutatómunkája során a gyűjtés bizonyult a legnehezebb feladatnak. „A heraldikus kolozsvári felesége nem volt tisztában férje hagyatékának jelentőségével, ezért rengeteg okmány, műalkotás elkallódott” – részletezte a szerző. Köpeczi Sebestyén József számos anyagát beadta a Kolozsvári Állami Levéltárba, 1961-ben próbálta visszaszerezni azokat, ám hiába. A heraldikus levelezéseinek kutatása során jött rá Sas Péter erre, és végül a nyugalmazott kolozsvári levéltáros Kiss András segítségével jutott hozzá az anyagokhoz, amelyek munkája kétharmadát teszik ki. Az első kötet a címerfestő életét, a második pedig a megjelentetett és kéziratban maradt munkáit – rajzait, családok, városok, múzeumok és a székelység címerfestményeit – tartalmazza.
A nemesi családból származó Köpeczi Sebestyén József neve – mint általában a heraldikusoké – a szűk szakmai és családi körön kívül nem túl ismert. Sas Péter hiánypótló, „fehér foltokat kitöltő” kutatómunkájának gyümölcse pontosan ezért bír óriási jelentőséggel. A szerző arra kéri az erdélyieket, hogy amennyiben valakinek a birtokában Köpeczi Sebestyén József által festett címer van, értesítse a Pallas-Akadémia Könyvkiadót, hogy lefényképezhessék, hogy majd a kötet egy bővített kiadásába bekerülhessen.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro

Művelődéstörténeti okiratok Vályi Gyula hagyatékában
Vályi Gyula marosvásárhelyi születésű, kolozsvári matematikaprofesszor emlékére immár a matematikát művelő közösség szobrot állított Marosvásárhelyen – Sebestyén Júlia tanárnő kitartó munkálkodása által –, és emléktáblát Kolozsváron – Kása Zoltán professzor kivitelezése által –, a Majális (Republicii) utca 20. szám alatt lévő volt Vályi Gábor-féle ház, jelenleg CFR Kórház falára. (Vályi Gyula eredetileg a Majális utca 2. szám alatt lakott, de aztán átköltözött a bátyjához, a Majális utca 20. szám alá.) Méltó elismerés mindkettő.
A Kolozsvári Állami Levéltárban őrzött Vályi-hagyatékban találtam olyan okiratokat, amelyek tanúsítják, hogy annak idején, amikor Kolozsváron, a Mátyás király szülőházán az emléktáblát leleplezték, akkor arra Vályi Gyulát is meghívták. Úgy gondolom, hogy érdekes helytörténeti adalék ennek a két okiratnak a tartalma:
OLÁH-GÁL RÓBERT. Szabadság (Kolozsvár)

Tudósok a fronton is
A Magyar Tudomány Napja Erdélyben kiállításmegnyitóval és fogadással, tudományos ülésszakkal zárult a hétvégén. A tárlaton korabeli fotográfiák és szövegek szemléltetik mindazt, ami Az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az első világháború témakörhöz tartozik.
Elveszített háborúról kellett pozitív kicsengést találni, miközben nem volt szabad elszakadni a valós eseményektől sem – vázolta az előkészítő munka nehézségeit Flóra Ágnes (Román Nemzeti Levéltár Kolozs Megyei Osztálya), aki oroszlánrészt vállalt a kiállítás megszervezésében. Ezért ő az iratok mögött a mindennapi embert kereste, és talált sok nyomot, amely arról tanúskodik, hogy az EME behívottjai a fronton pihenőidőben sem szűntek meg szenvedélyüknek élni, és tudományos anyagot gyűjtöttek. A tárlat sok darabja személyi hagyatékból származik, Flóra Ágnes bárkihez fordult, mindenütt segítőkész emberekre talált. Sipos Gábor EME-elnök emlékeztetett, hogy annakidején az intézmény levéltárosaként még Kelemen Lajos szorgalmazta e kordokumentumok gyűjtését.
Szabadság (Kolozsvár)

Kutatómunka a frontvonalon – Az erdélyi tudományosságot ünnepelték
Messze látó tudomány: felelős válaszok a jövőnek címmel szervezte meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) a magyar tudomány napja Erdélyben című rendezvényét Kolozsváron a hétvégén.
A tudományos rendezvénysorozat egyik fő célkitűzése, hogy az erdélyi magyar tudományosság fóruma legyen, tükrözve a hazai eredmények s gondok mellett az összmagyar és nemzetközi tudományművelés irányait, kiemelkedőbb megvalósításait is.
Műemlékvédelem a háború idején
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az I. világháború című kiállítást nyitották meg a rendezvény keretében – az EME és a Román Nemzeti Levéltár Kolozs Megyei Osztálya közös szervezésében megvalósult tárlat kurátora Flóra Ágnes levéltáros volt, összeállításában Pakó László, az EME kutatóintézetének történésze is részt vett.
„A kiállítás az EME első világháború alatti tevékénységére szeretne rávilágítani, azt bemutatni. Elsősorban az értékmentő, ingó műemlékek védelmére tett erőfeszítéseket, illetve a háborús emlékek, levelek gyűjtését. Ugyanakkor hangsúlyosan az emberi tényezőt kerestem, az egyéni erőfeszítéseket igyekeztem bemutatni, nem a megszokott eseménytörténeti vonalat követve" – fejtette ki a Krónika kérdésére a kiállítás kurátora.
Mint fogalmazott, néhány, a keleti frontra vezényelt, hadifogságba esett vagy hősi halált halt EME-személyiségnek külön posztert szenteltek, kicsit adózva ezzel emléküknek is, de főként azért, hogy rávilágítsanak: ezek az emberek háborús viszonyok közt sem feledkeztek el hivatásukról, hiszen a frontvonalban ásatásokat, néprajzi gyűjtéseket végeztek, és a leleteket, gyűjtéseket hazaküldték az EME tárainak.
„Itthon elsősorban Kelemen Lajos történész, levéltáros nagyszerű módon – mint egy tehetséges marionettszínész – mozgatta a gyűjtő- és értékmentő munkák szálait. Az EME első világháború alatt kifejtetett tevékenységének köszönönhetően ma 30 000-nél is több, a harctérről küldött tábori levelezőlap kutatható, a múzeumi anyagokban számos, a frontról begyűjtott műtárgy látható, a harangtornyokban pedig sok helyen olyan harangok teljesítenek szogálatot, amelyet éppen az EME közbenjárására mentettek fel a rekvirálás alól" – mutatott rá Flóra Ágnes.
Hozzátette, 1916-ban a front közvetlen közelében háromhetes ingóságfelmérést végeztek, és számos iratot, műtárgyat menekítettek biztonságos helyre.
Átmenteni a szellemi örökséget
A kiállítás anyaga elsősorban a Román Nemzeti Levéltár kolozsvári fiókjának őrzésében található EME-levéltárból, a volt Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárából, illetve egykori EME-vezetők személyes hagyatékából származik. „Ez tudatos döntés volt, ezzel is hangsúlyozzuk az EME levéltári anyagának gazdagságát" – fogalmazott a kurátor.
„A különleges tárlat rávilágít, hogy az EME munkatársai annak idején a fronton és a háborús időkben sem hagyták abba a kutató- és gyűjtőmunkát, megpróbálván átmenteni Erdély szellemi örökségét a jövő számára" – fejtette ki a Krónika érdeklődésére Pakó László történész.
Mint részletezte, a tárlat egyik része azt mutatja be, hogy az EME levéltárának, kézirattárának, érem- és régiségtárának munkatársai közül kiket vittek el a frontra, és az ő életük világháborús vonatkozásait tárja pannókon a nagyközönség elé.
„Közéjük tartozott például Roska Márton régész is, aki a fronton a tábori fém- és ötvösművességre vonatkozó tárgyakat és emlékeket gyűjtötte össze, és azokat elküldte az EME-nek – ily módon is bizonyítván elkötelezettségét az erdélyi szellemiség megőrzése iránt" – mondta Pakó László.
A tárlat ugyanakkor betekintést nyújt abba a munkába is, amit a világégés idején az egyesület itthon maradt munkatársai végeztek, hogy a háború rombolásai elől megmentsék az ipar- és képzőművészeti értékeket.
„Kelemen Lajosék 1916-ban például kiszálltak a Székelyföldre, hogy ott összegyűjtsék ezeket az értékeket, elhozzák Kolozsvárra, így mentvén meg az erdélyi szellemiség jövője számára. Ugyanakkor a budapesti Nemzeti Múzeumba menekítették az Erdélyi Nemzeti Levéltár anyagát – többek közt a Teleki-, Bánffy-levéltárból. Ezek a világháború után visszakerültek Kolozsvárra" – mutatott rá az EME kutatóintézetének történésze. A kiállítás munkanapokon látogatható a kolozsvári EME-székház előadótermében.
Kiss Judit |
Krónika (Kolozsvár)

Művészetpártolók ma és egykoron
Alapításának százharmincadik évfordulóját ünnepli április 10-én és 11-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). A jubileum alkalmából kétnapos rendezvénysorozatot tartanak Kolozsváron, és kiosztják az idei EMKE-díjakat. 
Az egyesület az erdélyi kultúrához, művészethez és közművelődéshez való hozzájárulásáért tizenkét elimerést oszt ki. Bányai János-díjban részesül Zepeczaner Jenő néprajzkutató a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum szakszerű vezetéséért, gyarapításáért és működtetéséért. Gróf Bánffy Miklós-díjat kap Szebeni Zsuzsa a Bánffy Miklós-életművet bemutató, Ignácz Rózsa, Kiss Manyi, Szilvássy Carola hagyatékát feltáró kiállítások fáradhatatlan szervezéséért, Gróf Mikó Imre-díjat pedig Péter Pál szerteágazó, folyamatos és igényes mecénási tevékenységéért.
Kacsó András-díjjal jutalmazzák Könczei Csongort a néprajz- és néptánckutatás, valamint a néptáncoktatás területén elért kimagasló eredményeiért, Kovács György-díjjal pedig László Csaba színészt (portrénkon) elmélyült karakterformáló képességéért és a szerepformálásán átizzó személyességéért. Kőváry László-díjban részesül Vincze Zoltán odaadó oktatói munkásságáért, honismereti és helytörténeti ismeretterjesztő tevékenységéért valamint a kolozsvári régészeti iskola történetének feltárásában szerzett pótolhatatlan érdemeiért
Gróf Kun Kocsárd-díjat adományoz az egyesület Zsigmond Emesének a színvonalas erdélyi gyermekkultúra alakításában és szervezésében vállalt kiemelkedő szerepéért, az erdélyi gyermeklapok szerkesztőségi munkájának irányításáért. Monoki István-díjat kap Kelemen Katalin könyvtári gyűjtemény- és adatbázis-építő, valamint helyismereti munkájáért, a közművelődés szolgálatáért.
A Nagy István-díjat dr. Péter Éva kapja az erdélyi magyar kórusmozgalomban kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és önzetlen oktatói tevékenységéért. A Poór Lili-díjat idén Albert Csilla színművésznek ítélték oda változatos és ihletett szerepskálájáért, gazdagon kibontakozó színművészetéért. Spectator-díjat kap Tasnádi-Sáhy Péter közösségszolgáló riportjaiért és publicisztikai írásaiért, valamint Szolnay Sándor-díjat dr. Tosa Szilágyi Katalin kiemelkedő művészi és közművelődési tevékenysége elismeréseképpen. Az elismeréseket április 11-én osztják ki.
Társadalmi szerepvállalás és részvétel a 19. század végén: az EMKE indulása címmel jubileumi kiállítás nyílik az egyesület megalakulásának 130-ik évfordulójára április 10-én 5 órakor a szervezet Györkös Mányi Albert Emlékházában, Kolozsváron. A rendezvény a dualizmuskori Magyarország legnagyobb és hatásában legátfogóbb közművelődési egyesületének kezdeti időszakát eleveníti meg korabeli írásos és képi dokumentumok, valamint tárgyak révén.
Az 1885-ös alakulástól a század végéig számos korabeli politikus, művész, valamint művelődés- és művészetpártoló sorakozott fel az egyesület mögé, illetve azonosult az EMKE célkitűzéseivel az Európa-szerte uralkodó egységesítő-nemzetiesítő program korabeli szellemében. Mindezt tanúsítják a korai filléres adományok vagy a Kun Kocsárd gróf fejedelmi alapítványának dokumentumai, korabeli rangos és kevésbé ismert előadóművészek, műalkotások és művek EMKE-s kapcsolódásai, az egyesületi működést lehetővé tevő szereplők tevékenységi dokumentumai.
Ugyanakkor az EMKE-nek az erdélyi oktatásügyben, illetve gazdaságban betöltött korabeli szerepét is bemutatja a tárlat. A kiállított anyagok főként a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában található EMKE-levéltárban, családi, egyházi, egyéni és közgyűjteményekből származnak. A tárlatot megnyitja dr. Széman Péter EMKE-elnök, Gaal György irodalomtörténész és Bartha Katalin Ágnes, a kiállítás kurátora. A kiállítás 2015. május 15-éig látogatható.
Ünnep Marosvásárhelyen
A 130 éves EMKE szervezésében Marosvásárhelyen április 10-én délután 5 órakor a Bernády-házban tartják azt az ünnepséget, amelynek keretében a Marosvásárhelyi Örmény–Magyar Kulturális Egyesület (MÖMKE) átveheti az EMKE országos díját. „Nagy kitüntetés ez számunkra, remélhetőleg sokan ott leszünk, hiszen nekünk és rólunk szól” – mondta az eseménnyel kapcsolatban az egyesület elnöke, Puskás Attila. Az egyesületet dr. Pál-Antal Sándor akadémikus méltatja. További díjazott a Bandi Dezső Kulturális Egyesület, Erdélyi Kárpát-Egyesület, a mezősámsondi citera- és népdalcsoport. Vasárnap, április 12-én déli 12 órakor az unitárius egyházközség Dersi János Termében nyílik meg a genocídium emlékére Ábrám Zoltán Örmény múlt és jelen című fotókiállítása. Örmény, latin és magyar énekekkel közreműködik a Cantuale együttes.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kolozsvár, 1885: „ezer meg ezer emberből álló élő sorfal”
A dualizmus korának legnagyobb magyar egyesületéhez, az EMKE-hez Erdély s részben Magyarország társadalma is kapcsolódott valamilyen szállal, a cselédektől a főurakig, politikusoktól művészekig és értelmiségiekig, tisztviselőktől iparosokig, óvodásoktól egyetemi tanárokig. Erős társadalmi mozgósító ereje volt, sikeres kulturális és gazdasági „akcióival”, intézményépítéssel, segéllyel befogta az elkülönülő kulturális és társadalmi csoportokat – magyarázta Bartha Katalin Ágnes, a Szabédi Emlékház vezetője pénteken a Társadalmi szerepvállalás és részvétel a 19. század végén: az EMKE indulása című jubileumi kiállítás megnyitóján a Györkös-házban.
Az egyesület szerepvállalásának vonatkozásában kitért a nép- és cselédkönyvtárak, kisdedóvók, iskolák, olvasókörök, daloskörök, műkedvelő csoportosulások létesítésére és ösztönzésére, különböző társadalmi események szervezésére – színháztól irodalomig, klasszikus koncerttől az erőművészetig és nemzeti ünnepekig –, ipari kiállítások lebonyolítására és a mindennapi fogyasztói kultúra befolyásolására. A különböző tevékenységekben való részvételt az egyesület szervezeti felépítése biztosította Erdélyben és részben Magyarországon: átfogó fiókválasztmányaival, számos szervezet működtetésével „tudták elérni, hogy céljaikat lokálisan is képviselték, Szilágysomlyótól Andrásfalváig, Budapesttől Triesztig, Kolozsvártól Petrozsényig és Bukarestig”.
Ebbe a sokrétű vállalkozásba nyújt betekintést a Bartha Katalin Ágnes összeállította kiállítás, korabeli írásos és képi dokumentumok, tárgyak révén megelevenítve az EMKE kezdeti időszakát, mobilizáló erejét, társadalmi támogatottságát. A molinókat nézegetve egyre inkább megbizonyosodhatunk arról, hogy az 1885-ös alakulástól a század végéig számos politikus, művész, művelődés- és művészetpártoló sorakozott fel az egyesület mögé, illetve azonosult az EMKE célkitűzéseivel az Európa-szerte uralkodó egységesítő-nemzetiesítő program korabeli szellemében. Igazolják ezt a korai filléres adományok és Kun Kocsárd gróf fejedelmi alapítványának dokumentumai, korabeli rangos és kevésbé ismert előadóművészek, műalkotások és művek EMKE-s kapcsolódásai, az egyesületi működést lehetővé tevő szereplők tevékenységi dokumentumai. Emellett az EMKE-nek az erdélyi oktatásügyben és gazdaságban betöltött korabeli szerepébe is bepillanthatunk.
Bartha Katalin Ágnes elárulta: párhuzamosan több közgyűjteményben kutatott, főként a Román Országos Levéltár Kolozs megyei fiókjában, ahol több évnyi várakozás után végre engedélyt kaptak az EMKE 1892-ig tartó időszakát felölelő anyag vizsgálatára. További munkára sarkallta aztán ez az impozáns olvasnivaló: fotótárakat, családi gyűjteményeket, az EMKE gazdag kiadói termését, periodikákat tekintett át, hogy az írásos dokumentumokat képileg is kiegészítse, ezáltal érdekesebbé, „fogyaszthatóbbá” tegye a nagyközönség számára.
– Felmerült, hogy korlátozott térben egyáltalán milyen mélységig lehet megmutatni bizonyos témát, életutat. A kutatás során például kíváncsi lettem, mi indíthatta arra a 86 éves grófot, Kun Kocsárdot, hogy gyakorlatilag teljes vagyonát az EMKE-re hagyja. Számos érdekesség derült ki vele kapcsolatban, az eddigi portrékból hiányzó dolgok. Ezeket most nem lehetett megmutatni, akkor egészen más kiállítást kellett volna szervezni – részletezte Bartha Katalin Ágnes, aki Algyógyon és Szászvárosban is megfordult ennek kapcsán az elmúlt időszakban.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

EMKE-emlékkiállítás Nagyenyeden
Társadalmi szerepvállalás és részvétel a 19. század végén: az EMKE indulása címmel jubileumi kiállítás nyílik az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület megalakulásának 130-ik évfordulója alkalmával. A kiállítás kurátora: Bartha Katalin Ágnes, grafikai arculatát Demeter Vincze András tervezte.
A 2015. június 25-én, csütörtökön du. 5 órakor a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi ház (Nagyenyed, Malom u. 24.) sorra kerülő kiállítás a dualizmus kori Magyarország legnagyobb és hatásában legátfogóbb közművelődési egyesületének kezdeti időszakát eleveníti meg korabeli írásos és képi dokumentumok, valamint tárgyak révén. Az 1885-ös alakulástól a század végéig számos korabeli politikus, művész, valamint művelődés és művészetpártoló sorakozik fel az egyesület mögé, illetve azonosul az EMKE célkitűzéseivel az Európa-szerte uralkodó egységesítő-nemzetiesítő program korabeli szellemében. Mindezt tanúsítják a korai filléres adományok vagy Kun Kocsárd gróf fejedelmi alapítványának a dokumentumai, korabeli rangos és kevésbé ismert előadóművészek, műalkotások és művek EMKE-s kapcsolódásai, az egyesületi működést lehetővé tevő szereplők tevékenységi dokumentumai. Ugyanakkor az EMKE-nek az erdélyi oktatásügyben, illetve gazdaságban betöltött korabeli szerepébe is beleláthatunk. A kiállított anyagok főként a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában található EMKE-levéltárban, családi-, egyházi-, egyéni és közgyűjteményekből származnak.
A kiállítás törzsanyaga kolozsvári bemutatója után érkezik a városba, s egyik célja az egyesület jelentőségére újra felhívni a figyelmet Nagyenyeden, az EMKE egykori alsófehérvármegyei választmányának székhelyén, ami a Nagyenyed városi körrel együtt a kolozsvári alakuló közgyűlés után igen hamar, 1886 nyarán jött létre, és fejtett ki kiemelkedő tevékenységet. A kiállítás tárgyi anyagát helyi magángyűjteményből származó dokumentumok egészítik ki.
Köszöntő: Kerekes Hajnal, a Dr. Szász Pál Egyesület alelnöke. A kiállítást megnyitja: dr. Széman Péter, EMKE-elnök és Bartha Katalin Ágnes, a kiállítás kurátora. Józsa Miklós ny. magyartanár Az EMKE nagyenyedi alapítói címmel tart előadást.
A kiállítás 2015. június 25-től július 8-ig látogatható.
Nyugati Jelen (Arad)

Kemény Zsigmond naplója
Apor Károly gazdag munkásságából kézirat- és könyvgyűjtő tevékenysége bizonyult a legmaradandóbbnak. Apor Károly személyes kézirati hagyatékából került elő Kemény Zsigmond naplója is. Apor Károly legtöbb könyve a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban található, mert Apor Károly unokaöccsének özvegye a Székely Nemzeti Múzeumban helyezte el örökletétbe. Kéziratainak legnagyobb része a Sepsiszentgyörgyi Állami Levéltárban található, mert az államosítás után a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumból az Állami Levéltárba vitték. De könyvei és kéziratai gyűjteményéből került a MOL, az OSZK, a Kolozsvári Állami Levéltárba, a Kolozsvári Egyetemi (Lucian Blaga) Könyvtárba stb. is.
Talán akkor tudjuk igazán megérteni és értékelni Apor Károly szenvedélyes kéziratgyűjtő tevékenységét, ha kezünkbe vesszük Apor Károly kézzel lemásolt Sepsi Laczkó Máthé-krónikáját, mely a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban található1:
"Sepsi Laczkó Máthé Lorandffi Mihály udvari loncionatora Kronikája, és emlékezetre méltó hazai dolgoknak rövid meg-jegyzései. 1521–1624.
Est Autor hujus libri Mathuz Laczko Szepsi loncionator Hulicus Michaelis Lorandffi in Hunagia
A Gróf Teleki Marosvásárhelyi Könyvtárában lévő eredeti kézirat után írta le B. Apor Károly."
Szádeczky Lajos Apor Péter verses művei és levelei című kétkötetes művének előszavában leírja az Apor-könyvtár és levéltár egy részének vándorlását:
"Br. Apor István úrnál Abosfalván (Kisküküllő vármegyében) megtaláltam az Apor-levéltár és könyvtár egy részét, melyet ő br. Apor Károlytól, a marosvásárhelyi kir. ítélőtábla elnökétől örökölt volt. Apor Pétertől ott keveset találtam. A régi Apor- levéltár zöme az 1885-ben elhunyt br. Apor Károlytól br. Apor Gábor, Ő Felsége személye körüli miniszteri államtitkár birtokába ment át, ki a családi levéltárt egy ideig a háromszéki kőröspataki [Sepsiköröspatak (románul Valea Crisului)] birtokán tartotta, s méltó utódja kívánván lenni a történelemíró Apor Péternek, a levéltárt nemcsak megbecsülte, hanem rendeztette is, szakértő (Barabás Sámuel) által. Az emberi végzet kegyetlensége azonban Apor Gábor bárót férfikora javában elszólítá nemes törekvései és sokoldalú munkássága színteréről (1898. aug. 19.): s az elárvult levéltárat ládákban szögezve elvitték az Aporok ősi fészkébe, Altorjára, Bálványos vára vadregényes vidékére, hogy ott pihenjenek az ősök hamvai közelében, míg az utódok, vagy a történelembúvárok meg nem zavarják ott a komor csendet s meg nem szólaltatják a néma betűket.
Ott találtam én rá a leszögezett ládákban Apor Péter irataira, leveleire s annak a kincsnek legnagyobb részére, mely ebben a két kötetben foglaltatik."2
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum 1910–1911. évi jelentéséből megtudhatjuk, hogy hogyan kerültek a múzeum tulajdonába az Apor-féle könyvek és iratok.
"Múzeumunk 1911-ik évi krónikájába azonban külön kell feljegyeznünk s ezzel évlapjainkon megörökítenünk az özvegy báró Apor Gábor, szül. gróf Pállfy Fidéle őméltósága nevét, a ki mindnyájunk igaz elismerésére, és őszinte köszönetére érdemesítette magát azzal a szép s különösen a Székelyföldön követésre méltó hazafias tettével, hogy néhai nemes emlékűférjének, báró Apor Gábor államtitkárnak hagyatékából származó könyvtárát és levéltárát, mint családi letétet a Székely Nemzeti Múzeum gondozására bízta, annak használatára felajánlotta s így valóságos közkincsé tette.
A könyvtár kb. 4200 darabból áll s úgy látszik, hogy tekintélyes részét báró Apor Károly, a marosvásárhelyi kir. ítélőtábla és a Kemény Zsigmond irodalmi társaság elnöke hagyományozta báró Apor Gábornak, a ki az értékes gyűjteményt újabb vásárlásokkal tovább fejlesztette.
A báró Apor-család e két kiváló tagjának ismert élethivatásánál fogva a könyvtárban főleg jogi és történelmi, de széleskörűműveltségénél fogva ezen kívül szépirodalmi, természettudományi és különböző gazdasági stb. műveket egyaránt találunk.
Nagy kár, hogy az Apor-család régebbi szereplő tagjainak, s különösen az írói tehetségével mindnyájunk közül kimagasló Apor Péternek könyvtárát csak alig egy pár mű képviseli a múzeum gondozásába juttatott letétben. Kár továbbá, hogy a sorozatos művek néha feltűnő hiányokat mutatnak s különösen, hogy csak egy kis töredéke jutott hozzánk a br. Apor Károly 1848-49-ből származó s újságokból, röpiratokból, rendeletekből, hirdetésekből s más apróbb nyomtatványokból álló gyűjteményének, mely hosszú időn át a maga nemében szinte páratlan volt az egész országban s mely tudomásunk szerint a nemes báró áldozatkész hazafiságából a gr. Mikó Imre közbenjárásával a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Múzeum tulajdonába került."3
Kemény Zsigmond naplója is Apor Károly kézirati hagyatékából került elő. Illés Endre (Csütörtökhely, 1902. június 4 – Budapest, 1986. július 22.), a neves író, megemlékezett Kemény Zsigmond naplójának előkerüléséről, és nagyon elmarasztalóan említi Apor Károly nevét: "Kemény Zsigmond ismeretlen naplója nyolcvanévi lappangás után került elő. Erről a naplóról eddig csak azt tudtuk, hogy van. A szabadságharc bukása után Kemény a naplót jó barátnéjára Kenessey Idára bízza, aki híven őrzi, majd harminc év múlva, már Kemény halála után, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságnak ajándékozza. Tolnai Lajos, a társaság titkára, még hírt ad az érdekes ajándékról, néhány mondatot idéz is belőle, megígéri, hogy a naplót hamarosanközlik.
De Kemény naplóját többé senki nem láthatja, egyszerű halandó ezentúl nem olvashatja. A társaság elnöke, Apor Károly báró magához veszi, otthoni levéltárába süllyeszti, s hiába keresik írók, irodalomtörténészek, nem árulja el, hogy nála van. Nyilván úgy ítéli meg egy másik erdélyi báró bizalmas vallomásait: nem való plebejus szemek elé. És csak amikor az Apor-levéltár végre a sepsiszentgyörgyi múzeumba kerül, majd az állami levéltárba, a hatalmas anyag feldolgozása során fedezi fel a levéltár őre, Árvay József, a naplót tartalmazó kötetet."4
Illés Endrének egyáltalán nincs igaza. Mégpedig azért nincs, mert 1884-ben Kemény Zsigmond naplója még Tolnai Lajosnál volt. Köztudott, hogy Tolnai Lajost lényegében elűzték Marosvásárhelyről, és akkor a Kemény Zsigmond Társaság iratai fölött természetesen annak elnöke rendelkezett. A társaság Tolnai Lajos Vásárhelyről való távozása után megbénult. Szerintem Apor érdeme, hogy megmentette a Társaság iratait, úgy, hogy magánlevéltárába szállítatta. De Apor Károly (Altorja, 1815. december 11 – Marosvásárhely, 1885. október 31.) Tolnainak Marosvásárhelyről való elköltözése után tíz hónappal elhunyt. Tehát Illés Endrének az az állítása is tévedés, hogy az irodalomtörténészek hiába keresték, Apor Károly nem mondta meg senkinek, hogy nála van. Valóban nem mondta meg senkinek, mert mikor keresni kezdték, Apor Károly már halott volt, és a halottak csak igen ritka esetben szoktak beszélgetni.
Idézem a Kemény Zsigmond naplója című könyv jegyzetét [Kemény Zsigmond naplója. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi: Benkő Samu, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1966. Jegyzetek a naplóhoz pp. 208–209.]
»A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság 1879. december 7-én tartott rendes havi gyűlésén Tolnai Lajos társasági titkár az alábbi érdekes levelet olvasta fel: "Alsó-Körtvélyes. 1879. nov. 30- án. Tekintetes Társaság! Néhai báró Kemény Zsigmondot a negyvenes években szerencsénk volt barátaink sorába számíthatni: e napló-töredéket nekem, mint emléket hagyta vissza a 49-ki catastropha alkalmával. Értésemre esvén, hogy a boldogult emlékének fenntartására egylet alakult: emlékiratainak elhelyezésére méltóbb helyet nem találtunk, mint midőn azokat a nevezett társaságnak annál is inkább felajánlom, mert a napló nem bír oly magánjelleggel, hogy az tartalmának közlését tiltaná. Tisztelettel Décsey Lajosné, sz. Kenessey Ida." A "tagok nagy örömmel fogadták a becses ajándékot", s nyomban megbízták az elnökséget, hogy "köszönő iratot" küldjön Décseynének, és példája követésére hívta fel azokat, akiknek Kemény-levelek vagy éppen kéziratok volnának birtokukban – Mindezt Tolnai Lajos írta meg a Társaság Erdélyi Figyelő című közlönyében (I. évf. 15 sz.). Ugyancsak ott ígérte meg, hogy a felette érdekes tartalmú Naplót a lapban ismertetni fogja. Erre azonban nem került sor, sőt maga a kézirat is eltűnt. 1884-ben Tolnai még kiírt néhány mondatot belőle Tóth Sándor részére, aki a Magyar Helikon című gyűjteményes kötetben megírta Kemény életrajzát. Ennek alapján emlékezett meg az ismeretlen munkáról egyetemi előadásaiban Gyulai Pál is, majd a nyomába lépő irodalomtörténész nemzedék.«
Véleményem szerint szerencse, hogy Apor Károlyhoz került, mert így megőrződött az utókor számára. (Gondoljunk csak arra, hogy Bolyai Farkas és Bolyai János kézirataiból is sok eltűnt, de tűntek el értékes darabok Benkő Károly kézirataiból vagy a Kultúrpalota építési irataiból stb. is.) Apor Károly és jogutódai igen sokra értékelték a kéziratokat, ősnyomtatványokat, levéltári dokumentumokat. Tehát, ezer szerencse, hogy Kemény Zsigmond naplója Apor Károlyhoz került!
1Köszönetet mondok Boér Hunornak, a Székely Nemzeti Múzeum muzeológusának ezekért az információiért ésútbaigazításaiért. Ugyancsak köszönettel tartozom Gyenge Gabriellának, a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárosának.
2Apor Péter verses művei és levelei: 1676-1752; szerk. Szádeczky Lajos. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1903.
3Jelentés a Székely Nemzeti Múzeum 1910–1911. évi állapotáról. Sepsiszentgyörgy Jókai – Nyomda – Részvény – Társulat,1912.
Székely Oklevéltár, kiadja a Székely Történelmi Pályadíj-alap felügyelő bizottsága, Szerkesztette: dDr. Szádeczky Lajos. V.kötet 1296–1603. Kolozsvárt, Ajtai M. Albert Könyvnyomdája 1896.
4Illés Endre: Zsigó Báró, Kemény Zsigmond, A naplóíró című írása, in Mestereim, barátaim, szerelmeim I. kötet. Budapest(1972)
Oláh-Gál Róbert
Népújság (Marosvásárhely)

Elkészült a Maros megyei levéltári források kimutatása
Hasznos forrásmunka
A levéltári dokumentumok már a középkorban féltve őrzött kincsek voltak. Ezek az okiratok elsősorban a jogi érdekekhez fűződtek, így évszázadokon át az egyházi okiratokat, birtokleveleket templomok, kolostorok legvédettebb helyiségeiben tárolták, megóva őket az pusztulástól. A levéltár mindig fontos intézménye volt az államnak. A történelmi időket átvészelő okiratok ma is bizonyítékok arra, hogy miként szervezte meg Szent István a Magyar Királyságot. Majd arról is szólnak a dokumentumok, miként váltott gazdát az ország a török hódoltság alatt, majd a Habsburg Birodalomban, s tükrözi mindazt a társadalmi, politikai átalakulást, amely 1918 után bekövetkezett határon innen és túl. Nem véletlen, hogy a kommunista hatalom állambiztonsági szerveinek szigorú felügyelete alatt lehetett – kizárólag a kutatóknak – a múltba tekinteni a dokumentumokon keresztül. A rendszerváltást követően közel egy évtizeddel sikerült feloldani ezt a görcsösséget, s így lehetővé vált, hogy a román és a magyar levéltárosok hozzáférhessenek mindkét ország közös fondjához. S újabb évtized kellett ahhoz is, hogy hozzáfogjanak a Kárpát-medencei magyar levéltári források kimutatásának elkészítéséhez, amely új fejezetet nyit mindkét ország (Magyarország és Románia) történelmi múltjának levéltári kutatásában. Erről beszélgettünk a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával, dr. Pál-Antal Sándor történésszel, nyugalmazott főlevéltárossal.
– Melyik a legrégebbi magyarországi levéltári dokumentum?
– Az első levéltári okleveleket az egykori egyházi intézmények, a püspökségek, a káptalanok állították ki. A pannonhalmi kolostorban 11. századi oklevelet is megőriztek. Vannak kutatók, akik a hivatalos írásbeliség kezdetét III. Béla 1181-ben kibocsátott okleveléhez kötik. Ahogy kialakulnak az egyházmegyék, majd az állami közigazgatási egységek, úgy jelenik meg egyre több okirat. Tájainkon ismert az 1332-1337 között készített pápai tizedjegyzék, amelyből kikövetkeztethető, hogy hány lakosa volt középkori településeinknek. Sajnos, az évszázadok során, a tatárdúlásban, török pusztításban nagyon sok dokumentum elpusztult, de több esetben a hanyagság, a nem megfelelő tárolási körülmények között is tönkrementek okiratok a 16-17. században. Igaz, voltak mentési kísérletek is olyan képzett levéltárosok személyében, mint Szamosközy István, aki az országgyűlések dokumentumainak megőrzésére tett kísérletet, több középkori okirat pedig a főméltóságok családi oklevéltárában maradt fenn és vészelte át a pusztításokat, mígnem 1723-ban létrehozták az Archivum Regnit, a nádori és országbírói levéltárat. Aztán ezt követően felépültek a levéltárral ellátott megyei székhelyek, mígnem 1756-ban elkezdte működését nyugati mintára a régi magyar országos levéltár is. 1874-ben megalakult a Magyar Országos Levéltár, amely a 20. században építi ki hálózatát, dolgozza ki tárolási, kutatási koncepcióját. Trianon után az erdélyi levéltárak elszakadtak a Magyar Országos Levéltártól, és a román állami levéltári hálózat részévé váltak. 1950-ig a román közoktatási minisztérium, azután pedig a belügyminisztérium felügyelete alatt működtek.
– Az 1918-as országváltást követően az a paradox helyzet állt elő, hogy a magyar dokumentumok – amiatt, hogy más lett a közigazgatás – a román levéltárak gyűjteményébe kerültek. Túl azon, hogy rendszerezettebb anyagot vehettek át, hiszen a Román Királyság sem tekintett vissza nagy múltra, az "ajándékba kapott" dokumentumok nem a román államiság múltjáról szóltak. Mindezek tükrében miként alakult az erdélyi levéltárak sorsa az 1918 utáni Romániában?
– A modern román nemzeti állam történelmi országrészei közül, mint az köztudott, Erdélyben keletkeztek és őrződtek meg a legrégebbi és leggazdagabb levéltárak. Az erdélyi levéltári rendszer a térségre az 1918 előtti időszakban politikai és kulturális befolyást gyakorló két állam, a Magyar Királyság és a Habsburg Birodalom által kínált modellt követte. A levéltári anyag a tartomány kulturális sokszínűségét igazolja, híven tükrözve a három, nagyobb számban együtt élő nép – a románok, magyarok/székelyek és németek – politikai és társadalmi helyzetét. Erdélyben az 1874-ig terjedő időszakban a közlevéltári feladatokat a hiteles helyeknek (loca credibilia) nevezett káptalanok és egyéb intézmények végezték. Ezek biztosították a hivatásos levéltárosokat (requisitores), és a reformáció nyomán bekövetkezett szekularizáció (1575) után létrehozták a mai Románia területén az első levéltári szabályzatot is.
Amikor 1867-ben Erdély ismét Magyarország szerves része lett, ott földrajzilag szétszórt, de igen gazdag és a létrehozó intézményeknél viszonylag ép állapotban megőrzött levéltárak voltak. A kormányhatósági levéltári anyagok nagy része az 1880-90-es években a budapesti Magyar Országos Levéltárba került. Az 1918 előtti időszakban a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület történeti levéltára volt a legjelentősebb, amely némiképp pótolta egy tartományi központi levéltár hiányát. Az 1918–1920 folyamán történt területi gyarapodásokat követően a Román Állami Levéltár Főigazgatósága az új tartományok (Besszarábia, Bukovina és Erdély) területén is megszervezte az állami levéltárat. Az 1925. évi, 1932-ben kiegészített levéltári törvény egységes szervezetet biztosított a romániai közlevéltárak számára. Az Állami Levéltár a Közoktatási Minisztérium Főigazgatóságaként az egyetemekkel és a múzeumokkal együtt a Felsőoktatási Főosztályhoz tartozott. A bukaresti főigazgatóság felügyelte Munténia és Dobrudzsa területét, ugyanakkor regionális igazgatóságok működtek Kolozsvárott a széleskörűen értelmezett Erdély és a Bánság, továbbá Csernyovicban Bukovina és Kisinyovban Besszarábia területeinek ellátására. A bukaresti levéltár keretén belül létrehoztak egy levéltári múzeumot is. Az 1925. évi levéltári törvény az ország megyei közigazgatási beosztásával együtt 1950-ig maradt érvényben, mely időszak alatt regionális igazgatóságok és aligazgatóságok létesültek Krajován (1931), Temesvárott (1936), Naszódon (1937), Brassóban (1938), Nagyszebenben (1944), Bodzavásáron, Szucsáván, Konstancán és Máramarosszigeten (1945). Ezt követően 1951-ben 16 tartományi hivatal és a fontosabb rajoni központokban 54 fióklevéltár létesült. Az 1968. évi közigazgatási átszervezést követően a területi levéltárak száma 42-re csökkent (41 megyei fióklevéltár és Bukarest municípium levéltára), amelyhez hozzáadódott a Központi Levéltár, amely szervezeti felépítés a mai napig is fennáll.
– Mikor jött létre a Maros Megyei Levéltár, és hogyan alakult a története?
– A Marosvásárhelyi Nemzeti Levéltár 1952. január 2-án kezdte meg tényleges működését. Az új intézmény kezdetben – megalakulásától 1952 szeptemberéig – az Állami Levéltár Maros Tartományi Hivatala néven működött. 1952 szeptemberétől 1960 végéig az Állami Levéltár Magyar Autonóm Tartományi Hivatala volt, míg 1961–1969 között, miután a Magyar Autonóm Tartomány összetétele módosult, a levéltár neve Állami Levéltár Maros-Magyar Autonóm Tartományi Hivatala lett. 1961 előtt a hivatalnak Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Szászrégenben és Székelyudvarhelyen volt fióklevéltára. Az 1961. évi területi átszervezés után a sepsiszentgyörgyi fiók Brassó tartományhoz került. A levéltárak 1969. évi átszervezése alkalmával a marosvásárhelyi tartományi levéltár a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi rajoni fiókokkal együtt megyei intézménnyé vált, a másik kettő pedig megszűnt. 1969 és 1996 között a marosvásárhelyi levéltár az Állami Levéltár Marosi Fiókjává alakult, majd 1996- tól a Nemzeti Levéltár Maros Megyei Igazgatóságaként működött, 2009-től pedig az intézmény neve Románia Nemzeti Levéltárának Maros Megyei Hivatala.
– Miből állt össze a Maros Megyei Levéltár levéltári alapja?
– Az Állami Levéltár 1952-ben létrehozott marosvásárhelyi egysége egy-két kisebb termen kívül 1961-ig gyakorlatilag nem rendelkezett raktárhelyiségekkel. Néhány év után azonban ez az épület is szűknek bizonyult, mivel az 1200-1300 iratfolyóméternyi befogadóképességű és a higiéniai követelményeknek csak részben megfelelő raktárai megteltek. 1978 nyarán – az intézmény 1200 ifm-nyi levéltári anyaggal rendelkezett, ma pedig mintegy 6500 ifm-mel. A marosvásárhelyi levéltár igazi levéltári intézménnyé, levéltárrá akkor vált, amikor 1956-tal kezdődően átvette előbb Marosvásárhely város 1470-1944 közötti történelmi levéltárát, majd – 1962-1967 között – több részletben Marosszékét is. Ma a levéltár raktáraiban öt törvényhatósági (Marosszék, Küküllő vármegye, Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő és Maros-Torda megye), három városi és 150 községi levéltár található. A levéltárba kerültek a megye területén 1950-1968 között működött tartományi és rajoni, valamint a marosvásárhelyi, a szászrégeni, a marosludasi, a nagysármási és az erdőszentgyörgyi rajoni) néptanácsok levéltárai is. Gyarapították az állami kezelésbe vett levéltárak anyagát a bírósági szervek 1968 előtti (a Maros, a Nagy- és Kis-Küküllő megyei törvényszékek, a dicsőszentmártoni, a marosludasi, a nyárádszeredai, a segesvári és a szászrégeni bíróságok), valamint a felső- és középfokú iskolai intézmények, továbbá egyes gazdasági létesítmények 1965 előtti iratai is.
A levéltári törvénykezés 1974-ben végrehajtott módosítása révén a levéltár állománya kiegészült a marosvásárhelyi Teleki Tékától, a Maros Megyei Könyvtártól, a Maros Megyei Múzeumtól és az egyházi (esperesi és egyházközségi) intézményektől átvett iratokkal. Az utolsó nagyobb méretű levéltár-gyarapodás 1990-1992-ben történt a megszűnt Román Kommunista Párt Maros megyei bizottsága levéltárának és a volt politikai pártok ott őrzött iratainak a levéltár raktáraiba történt átvételével.
– Nemrég elkészült A Kárpát-medence levéltári forrásai c. sorozat 1918/19 előtti Erdélyre vonatkozó részében az a vaskos kötet, amely a Maros megyei fondjegyzéket tartalmazza, aminek ön a szerzője. Miért fontos ez az útmutató a levéltárosok, kutatók számára?
– Fontos a levéltárosok számára is, de elsősorban a kutatást szolgálja. Megemlítem, hogy nagyon nehezen, mondhatni rögös úton jött létre a két állam, illetve a bukaresti és a budapesti levéltárak közötti együttműködési kapcsolat, ami lehetővé tette azt, hogy a tudósok, a kutatók mindkét országos intézmény levéltári anyagát zavartalanul tanulmányozzák. A kérdésben említett fondjegyzék egy nagyméretű vállalkozás része. Ugyanis a Kárpát-medencei levéltári források része az erdélyi is, ahol tekintélyes mennyiségű magyar levéltári anyag található. Az útmutató eligazít a levéltárban található dokumentumok tömkelegében, anélkül hogy a tájékozódás érdekében az érdeklődők személyesen is felkeresnék az iratőrző szervet. Átfogó képet nyújt az érdeklődőnek a kutatás tárgyát illetően, és ennek folytán több olyan anyag válik így rendszerezettebben hozzáférhetőbbé, amely a történelem során fennmaradt és a múltunkat igazolja. De túl a szakmai vonatkozáson, a kötetet azért is jelentősnek tartom, mert új fejezetet nyithat mindkét ország történelmi múltjának levéltári kutatásában.
– Említette, hogy nem volt könnyű az út idáig.
– A magyar–román levéltári együttműködés több évtizedes múltra tekint vissza, melynek során sok hasznos szakmai program megvalósult, főleg tapasztalatcserék a levéltáros kollégák részére, illetve iratanyagok kölcsönös feltárása és mikrofilmezése. Az együttműködés ezen formái az 1989 utáni években esetlegessé váltak, annak ellenére, hogy a két ország levéltárai 1996-ban és 2007-ben is együttműködési egyezményt kötöttek. A közeledés konkrét lépése 2009 novemberében volt, amikor a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának képviselői találkoztak Bukarestben Románia Nemzeti Levéltárának vezetőivel. Ezután a 2010 márciusában Marosvásárhelyen megtartott szakmai összejövetelen a Magyar Országos Levéltár főigazgatója, a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának elnökei egyeztettek Románia Nemzeti Levéltárának és Románia Nemzeti Levéltára Kolozs és Maros megyei hivatalának vezetőivel. Végül 2011 júliusában Gyulafehérváron a két intézmény vezetői megkötötték az együttműködési szerződést. Az aláíró felek vállalták, hogy a romániai levéltárakban 1918/1919-ig keletkezett, illetve a Magyarország e tekintetben meghatározó levéltáraiban található erdélyi vonatkozású fondokról, állagokról és sorozatokról részletes jegyzéket készítenek, és azokat kölcsönösen lefordítják. Az együttműködés eredményeként várhatóan 21 kötet lát napvilágot. Ebből 17, a megyék betűrendjében szerkesztett kötet az Erdélyben keletkezett 1918/1919 előtti levéltári dokumentumokat, míg négy kötet a Magyarországon őrzött erdélyi vonatkozású levéltári forrásokat öleli fel. 2014-ben megjelent a Hargita és Maros megye fondját tartalmazó jegyzék, 2015-ben a Máramaros megyei, az idén még öt megye, köztük külön Budapest levéltári alapjának romániai, főként erdélyi vonatkozású iratainak a jegyzékét is papírra vetik. (Ez utóbbi román nyelvre fordítását már elvégeztem.) A kiadványt a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára finanszírozza. A minket is érintő, szóban forgó kötet 150-150 példányban jelenik meg, ezeket elsősorban levéltárakhoz, könyvtárakba, egyetemekhez, kutatóközpontokhoz juttatták el. Megjegyzem, hogy a Maros megyei fondjegyzék készült el elsőnek, és mintapéldányként szolgál a többi megyei fondjegyzéknek.
– Egy újságoldal sem lenne elég ahhoz, hogy felsoroljuk Pál-Antal Sándor kutatómunkáját. Csak néhány témát: a székelység történetét kiegészítő, a Bodor Péter életét feltáró, a madéfalvi veszedelemről, az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásáról szóló írásokat emelnénk ki, ugyanakkor alaposan feltárta az erdélyi boszorkánypereket is. Beszélgetésünk során azt is említette, hogy a fondjegyzék megkönnyíti a kutatómunkát, s így várhatóan érdekes adalékok, tudományos munkák jelennek majd meg Erdély történetéről. Az ön munkássága tükrében van-e olyan területe a levéltári kutatásoknak, amely eddig kevésbé ismert, milyen újabb, meglepő epizódokat hámozhatunk ki a dokumentumokból az amúgy is igen kusza történelmi múltunkról?
– Ez egy nagyon fogas kérdés, hiszen a kutatandó és feltárandó területek és kérdések köre rendkívül nagy, és csak szemlélet kérdése, hogy ki mit tart elsődlegesnek és időszerűnek. Amikor a rendszerváltás után belemélyedtem az akadályoktól lassan megtisztuló kutatómunkába, megdöbbenve tapasztaltam, hogy újra kell értékelni múltismeretünket, hiteles források alapján le kell vetkőzzük egyoldalú történelemszemléletünket, hiszen az utolsó fél évszázadból alig van egypár olyan munka, amely mentes az egyoldalúságtól, túlzásoktól és ferdítésektől. És hol vannak még az elhallgatások, azok a tények, amelyeket nem lehetett megírni?!
Ma történetírásunk új fejezetét írjuk. Van fiatal történész- utánpótlás, akiknek munkája révén tovább csökkenthetők a történelmi fehér foltok. De még mindig lemaradásban vagyunk más tudományágakhoz képest. A lemaradást pedig hiteles forrásokon alapuló újabb, főként levéltári kutatások révén számolhatjuk fel. És eredményes levéltári kutatás csak jó levéltári nyilvántartások, útmutatók alapján lehetséges. Ehhez nyújt gyakorlati segítséget a beszélgetésünk tárgyát képező kétnyelvű kötet is.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

70 éves a felsőfokú magyar színészképzés Erdélyben
Intézményesítési kísérletek Kolozsváron az 1940-es években
1. Magyar Királyi Kolozsvári Zenekonzervatórium (1941–1944)
A második bécsi döntést követően, 1941 decemberében Kolozsváron az újjászervezett Nemzeti Színház mellett egy államilag finanszírozott hároméves színitanoda indult Táray Ferenc színházigazgató, majd az ő lemondása (1942. július) után a helyébe lépett Mihályfy Béla vezetésével, a színház szakemberi gárdájából összeálló tanári testülettel.
Az iskola egykori növendéke, Szabó Duci a rövid életű intézmény tanárai közül Tompa Miklós, Kőmíves Nagy Lajos, Szabó Lajos és Kemény János nevét emlegeti emlékezésében (vö. Nagy M. Kund Szabó Duci, 2007:13). Szavai szerint a hároméves képzést harmincheten kezdték el, ám csak nyolcan vagy kilencen fejezték be, s közülük csak ketten maradtak Erdélyben (Kudelász Ildikó Sepsiszentgyörgyön, Szabó Duci Marosvásárhelyen lett tagja az induló két színház társulatának). Tanáraik közül többen maradtak Erdélyben: Szabó Lajos és Kőmíves Nagy Lajos 1946 őszén immár román állami keretek között kezd a magyar színészképzés megszervezéséhez Kolozsváron, míg Kemény János és Tompa Miklós a marosvásárhelyi Székely Színháznak lesznek társszervezői és vezetői (előbbi csak az intézményszervezés időszakában).
Az első évfolyam 1944 nyarán végzett a kolozsvári színitanodában, ám új osztály indítására a közeledő front miatt ekkor már gondolni sem lehetett. A színház vezetősége és a társulat nagyobb része engedelmeskedett a kiürítési parancsnak: a szeptember 15. és október 9. közötti időszakban elhagyták Kolozsvárt. Az ellenpéldát Szabó Lajos, az intézmény akkori irodalmi titkára jelentette. A háborús események kaotikus kavargásában, 1944. október elején, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként ő volt az, aki a kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. A zömmel kolozsvári lakhelyű műszak és a helyben maradó kisszámú színművész személyzet segítségével biztosította a működés folytonosságát a város katonai megszállásának körülményei között is.
2. Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium (1946–1948)
Az egyetemünk könyvtárában őrzött gépiratos intézménytörténet szerzője, Zsigmond Ferenc egykori főtitkár furcsa kijelentést tesz dolgozata első oldalán: "a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet hétéves története valójában 1948-ban, a kolozsvári magyar és román művészeti intézet megalapításával kezdődött… Magyar tanítási nyelvű színészképzés azelőtt is folyt, […] azonban nem volt főiskolai jellege" (Zsigmond 1955, 1).
A korszak történelmi hátterének ismeretében tudnunk kell: egy 1955-ben írt intézménytörténetben ajánlatos volt az 1948-as tanügyi reformot megelőző előtörténettől elhatárolódni, főleg, ha az szervezetileg az 1940-1944 közötti magyar főhatalomhoz kötődött. Az ideológiai óvatosságnak még az 1946-os román állami alapítású új intézményre is ki kellett terjednie, hiszen annak alapító okiratát az időközben trónfosztott Mihály király írta alá. Az óvatos szerzőnek tehát ezeket a szempontokat kellett figyelembe vennie, és a szükséges korrekciókat megtennie, amikor az intézmény történetének kiindulópontjaként 1947. december 30-át határozza meg: "tudományosan megalapozott és főiskolai jelleggel bíró művésznevelésről csak azóta beszélhetünk, mióta a kultúrforradalom országos viszonylatban gyökeresen megváltoztatta egész nevelési rendszerünket, a Szovjetunió e téren szerzett tapasztalatainak felhasználásával" (Zsigmond, 1955, 1).
Csak e kortörténeti magyarázatok alapján válik érthetővé, hogy az egyébként sok értékes adatot tartalmazó munkában miért nem esik egyetlen szó sem a kolozsvári magyar tannyelvű Zene- és Színművészeti Konzervatórium alapító dokumentumáról, noha az okirat eligazító jelentőségű az itt folyó képzés felsőfokú jellegének eldöntésében. A továbbiakban – éppen ezért – magyar fordításban, kivonatosan megadjuk az alapító okirat erre vonatkozó passzusát.
I. MIHAI
Isten kegyelméből és a nemzet akaratából Románia királya […]
Elrendeljük és törvénybe iktatjuk:
TÖRVÉNYRENDELET
a Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium létrehozásáról Kolozsváron
I. cikkely – E törvényrendeletnek a Monitorul Oficialban való megjelenésétől számított hatállyal Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] létesül Kolozsváron.
II. cikkely – A Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] a felsőoktatás működésére és megszervezésére vonatkozó jogszabályok rendelkezései alapján fog működni.
III. cikkely – A Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] a következő tanszéki, tanársegédi és adminisztratív állománnyal fog működni
[…]
VI. cikkely – a Kolozsvári Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] ingyen fogja használni a volt Kolozsvári Magyar Állami Konzervatórium Mócok útja 5. sz. alatti épületét és ingóságait.
VII. cikkely – Az e törvényrendelettel létrehozott Kolozsvári Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] állásainak betöltésére az 1946. április 1. utáni időszakban került sor.
A Művészetügyi Minisztérium 1946/1947. évi költségvetésébe fogja iktatni a létrehozott konzervatórium [Főiskola] működtetéséhez szükséges személyi és anyagi kiadásokat fedező összeget.
Kelt Bukarestben, 1946. április 8. [miniszteri aláírások és a király ellenjegyzése]
Forrás: Monitorul Oficial, nr. 85., 1946. április 9.
A szövegből teljes egyértelműséggel kiderül, hogy az új intézményt a román felsőoktatás megszervezésére és működésére vonatkozó szabályok alapján, a király által ellenjegyzett alapító okmánnyal hozták létre, tehát nem "egy- vagy kétéves színészképző tanfolyamként indult", ahogyan azt a Magyar színháztörténet harmadik kötetében olvashatjuk (i.m. Budapest, 2005:1171). Az új intézmény elhelyezésének és anyagi-műszaki felszerelésének megoldására a román kormányzat – nyilván kisebb léptékben – ugyanazt a taktikát alkalmazta, ami a Bolyai Tudományegyetem esetében előző évben, 1945-ben már sikeresen működött: egy magyar állami oktatási intézményt úgy tudtak megszüntetni, hogy a kolozsvári magyarság várható ellenállását jórészt sikerült leszerelni egy magyar tannyelvű román állami oktatási intézmény indításával. A magyar lakosság ugyanis valamiféle jogfolytonosságot érzékelt a megszüntetett régi és a létrehozott új intézmény között, s ennek okán utólag, az 1948-as tanügyi reform idején még az adott épület és a felszerelés államosítását is könnyebben "emész- tette" meg.
3. Magyar Művészeti Intézet (1948–1950)
Esetünkben a történet 1949 elején fejeződik be, az 1948-as román tanügyi reform és államosítás jegyében és szellemében. 1948 őszén, a magyar tannyelvű konzervatórium átszervezése révén létrehozták a kibővített, három karral induló Magyar Művészeti Intézetet Kolozsváron. Az új intézmény vezetősége 1949. január 22-én beadványban kérte főhatóságától: adják át a jogilag már létrehozott, valójában azonban még működésképtelen új művészeti intézetnek az időközben megszüntetett magyar konzervatórium felszerelését.
Kolozsvári Magyar Művészeti Intézet,
1949. január 22., Kolozsvár, 47/1949. szám
Miniszter Úr,
Tisztelettel felterjesztjük itt csatolt mellékletünkben a volt Kolozsvári Magyar Magánkonzervatórium javainak leltárát, azzal a kéréssel, hogy szíveskedjék elrendelni e javak átadását Intézetünk birtokába.
Kérésünk kedvező megoldása érdekében tudomására hozzuk, hogy Intézetünk – amelyet alig két éve hoztak létre, és súlyos anyagi nehézségekkel kellett megküzdenie – csak azáltal lett működőképes, hogy a volt Magyar Magánkonzervatórium rendelkezésünkre bocsátotta hangszereit, bútorzatát, könyvtárát stb., a mellékelt leltár szerint. Intézetünk működése ezek nélkül nem lett volna biztosítható, mert hangszereink száma (3 zongora, 2 pianínó) és bútorzatunk elégtelen lett volna az előadások megtartására. Az anyagi nehézségek miatt nem tudtuk beszerezni a szükséges hangszereket; [most] a felsőoktatás reformja nyomán jóval inkább kibővült intézetünkben az előadások elkezdését sem tudnánk biztosítani a volt Magyar Magánkonzervatórium javai nélkül.
A volt Magyar Magánkonzervatórium megszüntetése után a Kolozs megyei Kultúrfelügyelőség az 584/1948. aug. 26-i jegyzőkönyvében elvégezte e javak felleltározását, majd 1948. dec. 18-án a volt Magyar Magánkonzervatórium teljes vagyonát – a tekintetes Minisztérium újabb rendelkezéséig – a mi Intézetünknek adta át megőrzés végett.
A Közoktatásügyi Minisztériumnak a közjavak felleltározására vonatkozó 28776. sz. rendelete értelmében a volt Magyar Magánkonzervatórium minden vagyontárgya intézetünk leltárába került, az eredetét feltüntető megjegyzéssel. Tekintettel arra, hogy új tanév küszöbén állunk, tisztelettel kérjük felterjesztésünk sürgős és kedvező megoldását.
Kérjük, fogadja megkülönböztetett tiszteletünket és nagyrabecsülésünk kinyilvánítását.
Igazgató [Egyetemi] első titkár
[olvashatatlan] [olvashatatlan]
Forrás: Kolozsvári Állami Levéltár, 1188. fond, 113. dosszié
A szöveg egyértelműen bizonyítja, hogy 1946-ban a haszonkölcsönként átengedett, majd 1948-ban a hivatalosan államosított magyar konzervatóriumi felszerelés sorsdöntő jelentőségű volt a Zene- és Színművészeti Főiskola, illetve a Magyar Művészeti Intézet indulásában; jól érzékelhető, hogy a bukaresti kormányzat egyik esetben sem gondoskodott a létrehozott új oktatási intézmény kellő felszereltségéről, de mindkét esetben számításba vette a kolozsvári magyar egyesületi zeneiskola vagyonának felhasználását erre a célra.
Hamarosan sokatmondó válasz érkezett a Magyar Művészeti Intézet beadványára. A válasz gordiuszinak nevezhető; a bukaresti minisztérium ugyanis a felszereltség nehéz kérdését egyetlen jól irányzott csapással megoldotta:
"47/1949. sz. felterjesztésükkel kapcsolatban közöljük, hogy a 176/1948. aug. 2-i törvényrendelet értelmében a volt Kolozsvári Magyar Magánkonzervatórium leltára Minisztériumunk tulajdonába megy át, és azt az Önök intézete részére kiutaljuk."
Kolozsváron 1946–1954 között, az ekkor formálódó, többször átszervezett romániai magyar felsőfokú színészképzés újabb és újabb intézményi és személyi változásaiban Szabó Lajos vezetői működése jelentette a stabilitást és a folytonosságot. Az 1950-ben Kolozsváron létrehozott művészeti főiskola, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanszékvezető tanára és tanulmányi igazgatója volt; 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol az eredeti nevét változatlanul megtartó színészképző intézet tanára és rektora nyugdíjazásáig (1976). A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának ez a három évtizede elválaszthatatlan része lett, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
Lázok János
Népújság (Marosvásárhely)

Beomlott a kolozsvári levéltár mennyezete – állítólag iratokban nem esett kár
A Országos Levéltár Kolozs megyei fiókjának épületében augusztus elején beomlott az egyik raktár mennyezete. Jelenleg a károk felmérése zajlik, és még nem egyértelmű, hogy a javítás kit fog terhelni.
A levéltár ugyanis abban a különös helyzetben van, hogy az intézmény a belügyminisztériumhoz tartozik, az épület Kolozsvár Polgármesteri Hivatalának tulajdona, de ennek adminisztrációja már a levéltár hatásköre. A Farkas utcai épületben 20 kilométernyi iratot őriznek, a legkorábbiak a 13. századból származnak.
A levéltár Kolozs megyei fiókjának igazgatója szerint a beomlott mennyezetű raktárban semmilyen archív anyag nem károsult. Paula Ivant megkérdeztük, hogy digitalizálták-e az archívumot, hogy egy nagyobb kárt is túlélhessenek az őrzött dokumentumok. Elmondta: ez csak részben történt meg, például a középkori dokumentumok esetében, mert nagyon időigényes volna mindent digitalizálni.
A polgármesteri hivatal illetékeseitől megtudtuk, hogy jelenleg a károk felmérése zajlik. Mivel az épület adminisztrálása a levéltár feladata, a javítási munkálatok csak akkor hárulnak az önkormányzatra, ha arra a következtetésre jutnak, hogy strukturális hiba miatt omlott be a raktár mennyezete – közölték városházi forrásaink. maszol.ro

Művészettörténészek műhelyében: erdélyi építészpályák több száz év távlatából
Ugrai László a modern értelemben vett erdélyi építészek korai előfutára volt, aki a 18. század végén Bécsben szerzett tudását kamatoztatta itthon a 19. század első évtizedeiben. Életpályájáról nemrég jelent meg tanulmány a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben /Maros Megyei Múzeum, Erdélyi Múzeum Egyesület, 2016/ című kötetben. Hogy lehet 200 év távlatából hitelesen, tényszerűen rekonstruálni egy építész pályáját, döntéseit, az építkezések társadalmi kontextusát? Többek között erről beszélgettünk Orbán János művészettörténésszel, a kötet szerkesztőjével, az Ugrairól szóló tanulmány szerzőjével. Az Erdélyben dolgozó régi építészek pályáját vizsgáló, kilenc tanulmányt tartalmazó kiadványt tavasszal mutatták be Kolozsváron, nemrég pedig Budapesten, az ELTE Művészettörténeti Intézetében is.
– A kötet címében, de a tanulmányokban is olvashatjuk az épületekkel kapcsolatos munkakörök különböző régi megnevezéseit. Milyen különbségek voltak a fundáló, a pallér, a geometra, vagy az architectus státusok között?
– Ezek a történeti elnevezései az építkezéssel foglalkozó szakembernek, koronként eltérő jelentéstartalommal. A fundáló kifejezés a kora újkori forrásokban jelöli a tervezésben, a kivitelezés irányításában részt vevő személyt, a pallér szavunk a barokk időkben vált mindennapossá, jellemzően az építkezést irányító kivitelező mestert értették alatta, ám ezeknek az építőmestereknek a többsége tervek készítésére is képes volt szükség esetén. Az architectus már az ’építész’ megfelelője a latinban, olyasvalakit jelölt, aki főként a tervezés munkálataiban működött közre és akár már képesítéssel is bírt; ám a kifejezés jelentéstartalmának határai a használójától is függtek, adott esetben építőmesterekre is utaltak ezzel a terminussal.
A latin geometra jelentése elsődlegesen ’földmérő’ és általában mérnöki tudással rendelkező személyt fed. Ám látnunk kell, hogy a 18. század végétől a Habsburg Birodalmat már a közigazgatási egységekben tevékenykedő mérnökök hálózata szőtte be, ekkoriban nálunkfele a geometra kifejezés ezt a hivatali funkciót is jelölte. Ezek a szakemberek kisebb-nagyobb mértékben építészeti tudással is rendelkeztek, el kellett tudniuk készíteni egy-egy középület tervét, költségvetését. A kifejezések – és végső soron maguk a kötet tanulmányai – tehát annak a fejlődésnek az állomásait jelzik, melynek során az utóbbi pár száz évben nálunk is letisztultak a modern értelemben vett építészt meghatározó igények és feladatok, amint a kötet bevezetőjében is olvashatjuk.
A Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben című kötet a Maros Megyei Múzeum és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában jelent meg 2016 végén. A gazdagon illusztrált, igényes kiadvány kilenc tanulmányt tartalmaz. Kovács András Giovanni Morando Viscontiról, Terdik Szilveszter és Bara Júlia a Partiumban tevékenykedő barokk építészekről, Orbán János Ugrai Lászlóról ír. Kolozsvár nagy hatású építészéről, Pákei Lajosról két tanulmány is szól, Bordás Beáta és Székely Miklós tollából. A marosvásárhelyi századforduló nagy hatású építészeivel három dolgozat foglalkozik.
Ugrai László útja Bécstől Udvarhelyszékig
– A kötetben a 17. századtól a 20. századig szerepelnek építészek, és jellemző, hogy a korábbiak nem erdélyi származásúak. A Károlyi-családnak dolgozó Joseph Bittheuser Würzburgban született, a gyulafehérvári váron dolgozó Giovanni Morando Visconti Lombardiából származott. Az egyik első erdélyi, aki Bécsben tanult, majd hazatérve Udvarhelyszék és környéke geometrájaként dolgozott, a kolozsvári Ugrai László volt (1769–1830). Tanulmányodból kiderül, hogy bár alig áll napjainkban Ugrai által tervezett épület, az 1930-as években jelentős erdélyi építésznek vélték a kutatók. Szerinted miben áll a jelentősége?
– A tanulmány épp arról igyekszik meggyőzni olvasóit, hogy Ugrai fontos szereplő az erdélyi építészettörténetben, kevés kivitelezett munkája ellenére is. A két világháború között nagyra tartotta a szakirodalom, ezzel csak egy gond volt, hogy akkoriban alig lehetett érdemlegeset tudni róla. Az új levéltári kutatások azonban azt erősítik meg, hogy az egyébként kolozsvári születésű Ugrai több éves építészi képzést követően tért haza a bécsi Képzőművészeti Akadémiáról, itáliai tanulmányútra tett kísérletet, egyike volt azon keveseknek erdélyi kortársai között, akik tisztában voltak a korabeli Európa építészeti fejleményeivel, ez pedig finoman szólva sem volt magától értetődő akkoriban.
Kiváló felkészültséggel tért tehát haza, az már más kérdés, hogy az akkori viszonyok közepette ezzel mire mehetett hazájában, talán ez a kérdés volt a legizgalmasabb a kutatás során. Az vált nyilvánvalóvá, hogy harminc esztendeig geometraként, hivatali mérnökként kereste a kenyerét az Erdélyi Nagyfejedelemség közigazgatási apparátusában, elsősorban Udvarhelyszéken, ez nagyban behatárolta tevékenysége jellegét és földrajzi kereteit.
Az ideáltól a szegényes valóságig
– Ugrai több ideáltervét is megmutatod a tanulmányodban. Mi célt szolgált a 18. században divatos ideálterv, és az Ugrai által jegyzettek mit árulnak el az építészről?
– Az ideáltervek valamely építészeti feladathoz, épülettípushoz készített eszményi tervek, melyek a kivitelezési lehetőségeket általában meghatározó reális adottságok, kötöttségek nélkül mutatják be azt, hogy az adott téma milyen lehetne a maga ideális állapotában, így értelemszerűen széles teret engednek sokszor a fantáziának is. Nagy számban ismerünk ilyeneket az újkori építészet történetéből, szerencsés módon Ugrai rajzasztaláról is, nem véletlenül épp az 1792–1799 közötti bécsi tanulóévek időszakából.
Eddig is ismertek voltak a Teleki Téka építéstörténetének forrásanyagában fennmaradt nyolcszögű könyvtártervek (látványosságuk miatt ezek illusztrálják a kötet borítóját is). Ezekről épp azt igyekeztem bizonygatni, hogy kevés közük lehet magához a Téka építéséhez, inkább a nyilvános könyvtárakkal kapcsolatos korabeli eszményképet közvetítik. Mindenesetre az ilyen típusú tervek azok, melyeken építészeti tájékozottságát, rajztehetségét kötöttségek nélkül meg tudta csillogtatni, a kutatás mai állása szerint főként ezekből következtethetünk ismereteire, rajztehetségére. Hasonlóképpen látványos az a Piranesi hatását tükröző börtönrajza is, melyet a Bánffy család levéltára őrzött meg számunkra a Román Állami Levéltár Kolozs Megyei Igazgatóságánál.
– Többségben vannak az olyan tervei, amelyek nem valósultak meg, mert az Aedilis Directio főmérnökei folyton beleszóltak, kijavították. Milyen stílust képviselt ez a hivatalos szerv, és ettől mennyire térhettek el Erdélyben a 18–19. század fordulóján?
– Hangsúlyozni kell, hogy ezekben az esetekben állami támogatásból zajló középítkezések felülvizsgálatáról van szó, a felvetés tehát nem vonatkozik a magánépítkezésekre. A kormányhatóságok ezektől elsősorban a költséghatékonyságot várták el, ez pedig nem tett különösebben jót az építészeti fejlődésnek, az írott források szinte minden esetben a támogatások elégtelensége, vagy az elszámolási nehézségek körül forognak.
Ami a stílust illeti, számos jel arra utal, hogy a 19. század elején a hivatali építészet Erdélyben főként az ún. klasszicizáló késő barokk (copf) ekkor már lassan idejétmúlt formanyelvét részesítette előnyben az Ugrai által kedvelt, néha egészen különleges klasszicista megoldások helyett. Két esetet legalábbis biztosan ismerünk, ahol javaslatát ebben a hagyományosabb szellemben dolgozták át a központi szervek: a székelyszenttamási templom, illetve a gyergyószentmiklósi székház tervét.
Az idő múlásával persze változott a közízlés, változtak a szereplők, Ugrai életének utolsó évtizedében már a főkormányszék mérnökei között is számos Bécsben végzett mérnök dolgozott. De a stílus kérdése a lényeget tekintve egy mellékszál – a középítkezések sorsát elsősorban az anyagiak léte vagy hiánya határozta meg ezekben az évtizedekben, a fő konfliktusok ezek körül bomlanak ki.
– Ugrainak lett volna Erdélyben más lehetősége kibontakozni? Például ha uradalmi építészként dolgozik?
– Erdélyben nemigen léteztek a magyarországiakhoz hasonló, nagy kiterjedésű uradalmak, így az ezeknek megfelelő építési szervezet sem, olyanszerű jelenségek tehát, amelyekről a Bara Júlia Joseph Bittheuserről szóló tanulmányában olvashatunk a Fundálók...kötet lapjain. Ettől függetlenül főúri családok számára dolgozni Erdélyben is a művészi értelemben vett „kibontakozás”, ha nevezhetjük ezt így, hatékonyabb módja volt, mint a hivatali mérnökösködés, hiszen ezek a megrendelők más építési igényekkel és anyagi lehetőségekkel rendelkeztek, magyarán másfajta kihívást jelentett kastélyt tervezni, mint hidat a Küküllőre, vagy épp felmérni a Csík- és Udvarhelyszék közötti országutat. De azt is látnunk kell, hogy a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, alkalmanként tervezhetett Ugrai is nemesi megrendelők számára, nagy örömömre szolgálna, ha a jövőben kerülnének elő levéltári források ilyen irányú tevékenységével kapcsolatban is.
Igényes forráskutatás az alternatív tények korában
– Hogyan zajlik tulajdonképpen ez a kutatómunka? Milyen eszközökkel, módszerekkel lehet egy ilyen alkotói pályát vizsgálni? Milyen élményekkel szembesül a kutató?
– Ebben a munkában a forrásfeltárás volt a döntő. Ugrai pályájának rekonstruálása számomra az építészettörténeti vonatkozások mellett izgalmas kísérletet jelentett az adott történelmi idő, az események logikájának és ezen belül az egyén helyzetének, motivációinak, döntéseinek megértésére. Ez úgy is roppant érdekfeszítő, ha tudjuk, hogy 200 év távlatából lehetetlen tökéletesen rekonstruálni a tényeket, megérteni az összefüggéseket, de hát a történésznek óhatatlanul törekednie kell rá. A saját érzékenységem is inkább ebbe az irányba sarkall, hiszen mindig is az volt a tapasztalatom, hogy a történeti háttér teheti teljessé egy-egy műemlék megértését. Bár mindez rettentően időigényes tud lenni, és az az igazság, hogy nincs mindig lehetőség az ilyen aprólékos feltárásra.
Ennél a tanulmánynál a szerteágazó, nagy mennyiségű forrásanyag gyűjtése éveket vett igénybe, ezek egy részét aztán az arányosság kedvéért végül mégis kiszerkesztettem a szöveg közölt változatából; emellett olykor hetekig kellett gyötrődni egy-egy történeti helyzet rekonstruálásával, majd újabb adatok fényében annak radikális újragondolásával. Így is mindig maradnak elvarratlan szálak, kerülnek elő újabb adatok – a teljesség hiánya sajnos egyfajta lélektani alapállás ebben a munkában.
– A kötet előszavában az erdélyi építészettörténeti kutatások hagyományára hivatkozol, amelynek egyik kiemelt alakítója volt B. Nagy Margit (1928–2007). A művészettörténész emlékére készült a Maros Megyei Múzeum és az EME korábbi, Stílusok, művek, mesterek. Erdély művészete 1690–1848 között című tanulmánykötete is. Miért fontos az ő munkássága?
– Mint ismert, a barokk örökség szakszerű feltárása Erdélyben a két világháború között vette kezdetét, a tragikus körülmények között elhunyt Biró József munkásságával, aki a budapesti műhelyekben szerzett kiváló felkészültség birtokában, a közép-európai horizont jó ismerőjeként látott hozzá az időszak erdélyi művészetének feldolgozásához, ám munkássága fájdalmas torzó maradt.
Az 1950-es évek közepétől publikáló B. Nagy Margit volt az, aki ennek a kornak a kutatását a 20. század derekának mostoha körülményei között tovább éltette az erdélyi művészettörténet-írásban, ha úgy tetszik, kulcsszerepet játszott a szóban forgó „hagyomány” megszilárdításában és átörökítésében, arról nem is beszélve, hogy a barokk mellett az erdélyi késő reneszánsz kutatásában is maradandót alkotott.
Amikor az 1990-es években a kolozsvári egyetemen egykori tanáraim szinte a semmiből újjászervezték a szakmánkat, az ő műveire alapozva bátran el lehetett valamerre indulni a hazai barokk és klasszicizmus kutatásában is. Nélküle ma nem itt tartanánk, ez teljesen biztos. Ennek köszönhető, hogy rendre elő-előbukkan a neve, és nemcsak megkerülhetetlen eredményei okán, hanem olyankor is, amikor az erdélyi művészettörténet-írás próbálja a saját hagyományait, identitását körvonalazni.
– Miben volt példaértékű a tevékenysége, miért hivatkoztok ilyen gyakran rá?
– Számos érdeme közül a magam részéről, persze szubjektív módon, elsősorban a nagy igényességgel végzett forráskutatást szoktam kiemelni: elképesztően sokat dolgozott, a maihoz képest sokkal mostohább feltételek mellett, hatalmas mennyiségű forrásanyagot értelmezett, máig alapvető szakirodalomnak számító adattárakat állított össze. Igyekezett a részterületek megértését követően vázolni a teljes képet, megfontolt álláspontot közvetíteni a vizsgált kérdésekben, ezt is nagyon tudom a munkáiban értékelni.
Ebből a tárgyilagosságból adódóan, bár szakterületének legjobb ismerője volt, átfogó szintéziseket alig írt, tisztában volt vele, hogy az adott ismeretek alapján meddig mehet el következtetéseiben.
Látványos, hogy épp ennek a kísértésnek nem tudott például ellenállni az 1940-es években (a kedvező konjunktúrától sem függetlenül) elődje, Biró József: az erdélyi kastélyokról írt, szerkezetében és stílusában egyedi könyvének a gyér alapkutatások és a szárnyaló szerzői fantázia áldatlan frigyéből származó következtetései számos ponton téveseknek bizonyultak. (Gyorsan tegyük hozzá: nagy érdeme viszont, hogy az utolsó pillanatban adott áttekintést ennek az emlékcsoportnak a hajdani pompájáról.)
Az elődök példája azért is intő lehet, mert manapság a kutatás és publikálás felgyorsulása a digitális világ fék nélküli információáramlásával és -éhségével társulva sokszor épp a felületességet táplálja a hitelesség és az alaposság rovására. A történészi habitus alapjaihoz tartozó, B. Nagy Margit által is képviselt racionális megfontoltság ma is érték, az alternatív tények és a fake news korában talán fontosabb is ez a szemlélet, mint valaha. A tárgyilagosság, hitelesség és a kritikai szemlélet a történettudomány minden ága számára alapvető kell maradjon – ezzel persze nem mondtam az égvilágon semmi újat, de nem árt manapság minél többször hangsúlyozni. Zsizsmann Erika / maszol.ro