Helytörténet – A két honvéd vértanú kivégzőhelye, sírja
A Világos utáni véres megtorlás Kolozsvárt sem kerülte el. Az utókor a Szamosfalvi út elején, közvetlenül a vasútvonal fölötti híd után jobboldalt, a vaspálya közelében állított emlékművet a közelben kivégzett két vértanúnak, Tamás Andrásnak és Sándor Lászlóak.
A kivégzést az országúttól délre, egy kis halmon hajtották végre. A kortársak szerint Szamosfalva határdombján, a határkő közelében. Ma már nehezen meghatározható, hol. Lénárt Dénesnek és Parajdi Józsefnek köszönhetően azonban gyaníthatjuk a helyet. A Bali nevű szomszéd által mondottakból is sok mindent megtudhattunk.
Az emlékoszlopot nem itt, ezen a félreeső, sem az országútról, sem a vasútról, nyáron a fák lombja miatt nem látható helyen, hanem az országút melletti emelkedőn állították föl. A sír a kivégzőhely közelében, az emlékoszloptól néhány száz lépésre, körülbelül 170 méterre, a mai Tóköze nyugati szélén, a vasút jobb oldalán volt. 1896-ban Kelemen Mihály földjén. Szerinte itt, a sírgödör kiásása miatt, kavicsosabb volt a föld.
Az emlékoszlop felállításakor ezt a helyet feliratos sírkővel jelölték. Valószínűleg nem pontosan, hiszen a kivégzés után, az önkényuralom idején nem volt lehetőség sírkő elhelyezésére. Orosz Ferenc 1933. évi városismertetőjében ez olvasható: „Az emlékoszlop mögött távolabb, a vasúti töltés túloldalán [jobb oldalán], felirattal ellátott kőoszlop jelzi sírjukat.” [OF 61.]. Ennek ma nyoma sincs.
1949-ben, a két honvéd vértanú, Tamás András és Sándor László kivégzésének századik évfordulójára emlékezve, megkoszorúzták a vasútvonal nyugati oldalán, a kivégzésük helyén – a mostani Selgros bevásárló központ közelében – álló sírját. A szamosfalvi tanító és a református lelkész vezetésével az iskolások is részt vettek a megemlékezésen és virágot helyeztek el a nagy kőtömbre, a feliratos sírkőre. Lénárt Dénes iskolásként részt vett a megemlékezésen. A feliratot látta ugyan, de szövegére nem emlékszik. Az 1960-as években a területet parcellázták. Az 1960-as évek vége felé épültek itt az első kis házak. Valószínűleg ekkor tüntették el a síremléket [Lénárt Dénes közlése]. Mint nemrég kiderült, később, 1995 után.
Lénárt Dénes ma is emlékszik arra helyre, ahol annak idején a kő állt. Idén májusban járt ott. Többszöri beszélgetésünk után, augusztus 3-án ketten fölkerekedtünk, hogy Tamás András és Sándor László kivégzésének helyét és sírját, pontosabban mindezek egykori helyét, fölkeressük. A Tóköze nyugati szélén, a vasútvonaltól légvonalban mintegy 220–230 méterre, a Zsilvölgyi (Jiului) utca végén, az 58A. szám alatti ház Bali nevű lakója, 1992-ben vásárolta meg a telket. Melyen most a háza áll. Innét, az utca végéről, a kb. 4 méteres magaslat széléről, gyaloglépcsőn lehet leereszkedni a Lófő (Oargă) utcára.
Bali úr, a tulajdonos, 1995-ben kezdte el háza építését. Mint mondta, előzőleg el kellett távolítani a telekről azt a követ, amit ő a város határkövének gondolt. Arra nem emlékszik, volt-e rajta felirat. Először a mostani udvarra tolták, majd az utca végének a túlsó oldalára. Az ottani tulajdonos nemrég keríttette be telkét. Mikor május végén Lénárt Dénes ott járt, a kerítés még nem létezett. Erre az ugyancsak a Lófő utcára szakadó telekre tolták a követ. Innét a ház építésekor a szakadásba taszították. Most ott van, a bokrokkal részben benőtt omlásban, ahol föld meg gyom borítja.
A Zsilvölgyi utca egyik régi lakója másképp emlékszik a kőre. A 47. szám alatti Parajdi József 1960-tól lakik itt. Akkoriban, gyermekkorában a mai utca végén, akkor még puszta területen, a mostani úttestnek majdnem a közepén, nagy, faragott, négyszögű kőtömb állt, rajta egy kisebb, ugyancsak négyszögű kő. Arra nem emlékszik, volt-e rajta felirat vagy sem. Ekörül játszottak, kergetőztek a gyerekek. A Zsilvölgyi utca akkor még nem ért idáig, csak a Kőmíves Kelemen (Meşterul Manole) utcáig. A Lófő utca helyén füves terület volt, itt rúgták a labdát.
A kisebbik kő egy idő után eltűnt. Parajdi József nem emlékszik, mikor. A nagy követ valóban eltoltál helyéről, majd letaszították a szakadásba. Minden bizonnyal, most is ott van.
1995-ben az utca végén, a Lófő utcára ereszkedő lépcsőtől néhány méterre, hozzáláttak Baliék háza alapjának ásásához. Amint Parajdi József mondta és mutatta, a két vértanú sírja fölötti kettős kő ettől néhány, akár tíz méterre, majdnem az úttest közepén állt. Az alapnak kiásott gödör az esőtől megázott, s a széle beomlott. Ekkor a földből egy koponya, majd több csont került elő. Egyik gyerek, amint Parajdi József mondja, kezében a koponyával szaladgált az utcában. Kiszállt a rendőrség, majd a házépítő szomszéd, Bali szerint, a régészek is kijöttek. Feltárták a sírt. Ecsettel, óvatosan takarították le a csontokat. Parajdi József határozottan két csontvázra emlékszik. Bali szomszéd csak egyre. Nem tudja, kitől származott. Szerinte a második világháború idején lövészárok húzódott a telkén, s az ott elesett katona csontváza került napvilágra.
Az emberi maradványokat végül műanyagzsákba csomagolták és elvitték. Valószínűleg a Régészeti Intézetbe. Jó lenne megtudni, mi lett a sorsuk. Gergely Balázs régész szerint kevés a valószínűsége, hogy megőrizték őket.
Minden jel arra utal, hogy 1849. október 18-án itt volt a kivégzőhely, ahol Tamás András és Sándor László életét vesztette. És itt a két kővel megjelölt sírjuk, melyet Orosz Ferenc 1933-ban megjelent könyvében említ.
Az áldozatokról hosszú évekig nem lehetett megemlékezni. De az elnyomatás ellenére emlékük elevenen élt. 1868-ban, egy évvel a kiegyezés után, a csíki honvédegylet a kivégzés helyéről a Házsongárdi temetőbe akarta vitetni Tamás András hamvait.
„A vértanúhalált szenvedett Tamás András honvédezredes teteme nyughelyéről reméljük, hogy közelebb biztos adatokat fogunk nyerni. A hulla annak idején koporsóba tétetett, s így nyomai könnyebben lesznek feltalálhatók. Az ünnepélyes eltakarítás alkalmával a csíki honvédegylet küldöttség által fogja magát képviseltetni. Azon esetben, ha az átszállítás a köztemetőbe már lehetetlen volna, a csíki honvédegylet folyamodni kíván, engedtessék meg mostani nyugvóhelyen állítani fel az emlékoszlopot s egyúttal kérni fogja nemes Kolozs megyét, hogy az esetben szüntessék meg a gonosztevők vesztőhelyéül használt ama helyet és környékét. Az obeliszket képző emlékrajzon a következő sorok olvashatók: »Kik becsület, honszerelem székely vitézzé avatták / Tamás András honvédezredes hős csontjai nézd itt porladnak / Koszorút a hősnek sírhalmához. Tűzz rá honti babérkoszorút / Emléke legyen örökre áldva. Áldva legyen ő, a vértanú! 1849«
Megragadjuk az alkalmat felhívni a Kolozs megyei és kolozsvári honvédegyletet az emlék felírását eszközölni s munkásságával oda törekedni, hogy a Székelyföld vértanúinak porai minél előbb a vesztőhelyről eltakaríttassanak. Az egyletnek ez gyöngéd és hazafias kötelessége, hogy felszólításunk bizonyosan nem fog siker nélkül maradni.” (Magyar Polgár, 1868. május 1.)
Tervük nem sikerült, Tamás András földi maradványai a kivégzés helyén maradtak. Ennek ellenére 1869-ben, a csíkszéki honvédegylet, több lelkes kolozsvári polgár támogatásával a Házsongárdi temetőben, sír nélküli követ állíttatott Tamás András emlékére. Van, aki ezért tévesen azt állítja, hogy itt is nyugszik. Felirata nem az egy évvel korábban, a Magyar Polgárban közölt lett.
A csíki honvédegylet a kivégzőhelyet gonosztevők vesztőhelyeként említi. Több mint valószínű, a kivégzés után szárnyra kelt alaptalan híresztelésnek köszönhetően. És Kolozsvár ismeretének hiányában. Mert a vesztőhely nem itt volt. A halálra ítélteket 1848-ig az Akasztófa-dombon, a Holdvilág utca (Marinescu) végéhez közeli Gödrös utca (Gropoasă, Colibiţa) végében, a Hajnal utca (Zorilor) elején, a Gyep utca (Pajiştei) fölötti, másképp Agyagdombon végezték ki. A császári hatóság 1849 októberében valószínűleg azért választotta ezt a várostól akkor távoli, a szamosfalvi országúttól délre, félreeső kis magaslatot, mert ez messze volt minden lakott helytől. Itt elkerülhető volt bármilyen zavargás. Ezt a jól áttekinthető, ellenőrizhető helyet senki sem közelíthette meg észrevétlenül, a katonaság tudta nélkül, s itt zavartalanul végrehajthatták az ítéletet.
Az itteni vesztőhelyről szóló híresztelést azután mások is átvették. Egy román szerző például azt állítja, hogy a két vértanú négy román foglyot végeztetett ki ezen a helyen, majd az osztrák császári tábornok, Urban, „háborús bűnösként” ítéltette el és ugyanitt akasztatta fel őket. Állítása téves, mert Tamás András és Sándor László Székelyföldön harcolt. A szabadságharc vérbefojtása után hurcolták őket Kolozsvárra.
Tamás András a forradalom kitörésekor elvállalta, hogy csíkszeredai térparancsnok legyen. 1849. március 7-én Segesvárt Bem alezredesnek nevezte ki. Lándzsás csapatot szervezett, s ennek élén részt vett a sepsiszentgyörgyi csatában. A fegyverletétel után hazatért. Elfogták, Kolozsvárra szállították, ahol a forradalomban való részvétele miatt, felségsértés vádjával halálra ítélték.
Sándor Lászlót gyilkosság vétkéért ítélték halálra. A vád szerint 17 pálosit, akit Székelyudvarhelyre kellett kísérnie, az úton agyonlövetett. Udvarhely felé fegyveres csapat támadt rájuk, hogy a foglyokat kiszabadítsa. Sándor László tüzet vezényelt, s a foglyok meghaltak. A kortársak szerint ezek kegyetlen gyilkosok voltak, akik nőket nyúztak meg elevenen, földobott kisdedeket lándzsával fogtak ki. Sándor Lászlót a szabadságharc bukása után Csíktaplócán fogták el és „a lehető legkíméletlenebb módon hurcolták Kolozsvárra”.
Tehát egyikük sem járt Kolozsvárt, míg ide nem hurcolták és ki nem végezték őket.
Ideje volna földi maradványaik hollétének kiderítése, végső nyughelyre való tétele, továbbá kivégző- és sírhelyük ismeretében ezek illő megjelölése.
Asztalos Lajos. Szabadság (Kolozsvár)

Sutba dobott Horatius
Az egyetemi tanévhez lassan közeledve ideje lenne egy olyan kapun döngetni, amelyet talán sokan már lezártnak tekintenek. Miközben a jelen a digitalizáció korszakában igyekszik a kulturális örökséget maradandóvá tenni, és a világ vezető egyetemei könyvtáraikat digitalizált változatban is elérhetővé teszik hallgatóik számára, addig felénk visszájára fordult a helyzet.
A kolozsvári Történeti Múzeumban található, egykor több ezer kötetet számláló könyvtár az ország egyik leggazdagabb ókortörténeti és régészeti szaktára volt, kincsestára és kutatási lakomahelye egy olyan tudományág híveinek, amely amúgy is nehéz sorsra és küzdelemre van ítélve a tudományos munkát is megfertőző pénzügyi hajszában. Az említett könyvtár gazdag gyűjteménye számos intézmény, többek között a Központi Egyetemi Könyvtár és a Régészettudományi Intézet tulajdonát képezi. A gazdag könyvtár olyan országosan is ritkaságszámba menő köteteket tartalmaz, mint a Corpus Inscriptionum Latinarum, vagy számos latin és görög auktor kétnyelvű kiadását a XIX. századból. Évtizedeken át ez a könyvtár jelentette régész és történészhallgatók számára a kaput az őskor és az ókor felé, kutatóknak jelentett biztos alapot és kezdetet. Patinás szekrényei és egyedisége kellemessé tette a hangulatát és a klasszikusok fölött merengőknek templomi illatot ajándékoztak.
Jelenleg ez a könyvtár intézmények és személyes érdekek szégyenteljes harcának áldozatává válik. A botrányos körülmények között felújított és máig átadásra váró Történeti Múzeumban található könyvtárnak közel egyharmada a Régészettudományi Intézet tulajdonát képezi. A tavaly új székhelyet kapott Régészettudományi Intézet a Központi Könyvtárral történő sikertelen egyezkedés eredményeképpen könyvállományát elköltöztette a múzeumból, amelyhez jelenleg a hallgatók még nem juthatnak hozzá. A nemegyszer botrányba fulladt tárgyalások eredményeképpen Kolozsvár és egyben Erdély legnagyobb ókortörténeti és régészeti szakkönyvtára feldarabolódott, érdekháborúk áldozatává vált. A régi szekrények ma üresen állnak, folyóiratok hiányosan, nemegyszer rendszertelenül kénytelenek tudományukat szolgálni az amúgy is megcsappant hallgatóság számára. A siralmas helyzetet csak tragikomikusabbá teszi a könyvtárban dolgozók alacsony munkamorálja, szakmai hiányosságai és az arcukra ülő unottság.
A három intézmény közötti vita áldozatává lett, szétszabdalt könyvtár helyzete nemcsak az intézetvezetők felelőtlenségét jelzi, de a jövőbeni régész és történészhallgatók viszontagságos kálváriáját is elővetíti: megfelelő könyvtár nélkül az amúgy is válságos helyzetben lévő Történelem Kar hallgatóinak újabb nehézségek elé kell majd a jövőben nézni, nemcsak a kurzusokra való felkészülés, de kutatásaik terén is.
Az ókortörténeti könyvtár sorsa csak egy csepp a tanügyünket jellemző fekete levesből. Csepp, amelyben hallgatók fuldokolnak, és előbb-utóbb kénytelenek lesznek kimenekülni – távolra otthonuktól. Az ehhez hasonló jelenségek sokasága nemcsak, hogy nem vonzza, de mágneses ellenpólusként taszítja a fiatal kutatókat a gazdag és aktualizált külföldi könyvtárak felé.
Aki ugyanis – Kerényi Károly szavával élve – a religio academicinek szánja minden erejét és idejét, annak a tudomány és a kutatás életvitel, művészet. Vallás, amelyben hisz, amelyet akar és amelyért képes áldozatokat is hozni. Egy könyvtár feldarabolásával kutatóknak vágják el az útját, és hallgatóktól veszik el a lehetőséget a tanulásra.
Kell-e ennél nagyobb kudarc egy oktatási rendszernek vagy intézménynek?
T. SZABÓ CSABA. Szabadság (Kolozsvár)

Dákok vagy rómaiak: mérlegen a régmúlt
kolozsvári akadémiai napok programsorozatát mintegy megelőzve, a Régészeti és Művészettörténeti Intézet valamint a Babeş–Bolyai Tudományegyetem munkatársai egész napos konferenciát szerveztek május 17–én, Határokon túl. A későantik közép- és kelet-európai kulturális identitás újraértelmezése címmel. A kollokvium nemcsak régiónk régmúltjának legújabb eredményeit tette mérlegre, hanem olyan kérdéseket is vitára javasolt, amelyek nagy tömegekben ingatnák meg az identitásérzés stabilitását.
Az már talán csak véletlen, hogy a neves bukaresti történész, politikus Zoe Petre a Historia folyóiratnak adott interjújában, ezzel egy időben ugyanezt a témát feszegette: kik is a románság ősei és szükségesek-e az évszázados történelmi paradigmák és axiómák?
A kolozsvári konferencia nyolcórás, mondhatni maratoni előadássorozatában tíz előadás és három könyvbemutató hangzott el, ahol nemcsak kolozsvári, de nagybányai, szatmári, zilahi és nagyszebeni kollégák is részt vettek, bemutatva kutatásaik legújabb eredményeit. Ami a szakmaiság elefántcsonttornyából kiemelkedik és e hasábok vélemény rovatába is megfér, az nem a bemutatott fibulák, későrómai kemencék vagy a korongolt kerámiák, hanem a szakmai bemutatók egyikének utóvitáján felvetett téma: tarthatóak-e a több évszázados ideológiai megfontolásból létrehozott történelmi téveszmék és axiómák a XXI. századi társadalomban? Milyen álláspontra kell helyezkednie a történésztársadalomnak ezeket a témákat illetően, és hogyan hozható létre ebben egy „országos” konszenzus?
A felvázolt történelmi anomáliák, mondhatni a kollektív mentalitás rákfenéi – van-e dákoromán kontinuitás, kik éltek Erdélyben a rómaiak kivonulása és a magyarok bejövetele között? – nagy vitát keltettek a jelenlévők között. A dr. Ioan Stanciu és dr. Coriolan Opreanu által vezetett vitának érdekes üzenete volt: bár az egyre bővülő források, a nyugat–alföldi autópálya-ásatások és az egyre szerteágazóbb interdiszciplináris kutatásmódszertan révén sorra dől meg a kollektív mentalitásban még élő dogmák hitelessége, mégis, a legfőbb szervek és tudományos intézmények, tankönyveink, de nemegyszer még az egyetemi oktatás is tovább forog régi félelmeinek és dogmáinak elavult bugyrában. Miért lehetséges ez? Miért erősödik ismét a kommunista rezsim által is pártfogolt évezredes dák „birodalom” és eszmeiség iránti vágy, mint egyféle ősi paradicsomi lét utáni vágyakozás?
A „dákok vagyunk-e vagy rómaiak” kérdés abszurditását és ideológiai hátterét már sokan kimutatták a rendszerváltozást követően – gondoljunk csak Lucian Boia nagy port kavart könyveire – mégis, a Román Tudományos Akadémia által 2010–ben kiadott és „bővített” Románia történetének második kötetében továbbra is helyet kapott a dákoromán kontinuitás, a százszámra hemzsegő korakeresztény emlékekkel, és ugyanez a vélemény tükröződik a dákoromán hagyományőrző szervezetek és propagandafilmek egyre bővülő és a nagyközönség által ismét felkarolt tárházában. A közoktatásban és az ország némelyik egyetemén sem tanítják még az új elméleteket, míg az ezért skandáló kevés szakembert nemegyszer kizárják a tudományos fórumokról. Mi lehet ennek az oka? A válasz igen bonyolult, és aligha lehet egyértelműen és egyoldalúan fogalmazni: benne találjuk a válságba jutott, bizonytalanságát idealizált múlttal erősíteni akaró kollektív mentalitástudat ősbiztonságérzetét, a gazdasági válság miatt feléledő, és dákoromán propagandával működő szélsőségek felerősödését, a Román Tudományos Akadémia és a történészi gárda régi titánjainak máig ható erejét és befolyását, valamint – ha tetszik, ha nem – a szakma fiatalabb vagy igényesebb tagjainak elefántcsonttorony-beli ténykedését.
A konferencia záró vitáján természetesen a problémák nem oldódtak meg, hisz a helyzet velejétől bűzlik. Az viszont dicséretes és reményt adó, hogy a kolozsvári iskola hagyományaihoz híven képes elrugaszkodni az axiómáktól, félelmektől és évszázados tévhitektől, nemegyszer szembemenve az árral, és akár vállalva is a szakmai létbizonytalanságot. A múlt heti kollokvium talán legérdekesebb momentuma az volt, amikor a Római Birodalom Romániára eső határszakaszának UNESCO- jelöléséről volt szó: az egyik előadó bemutatójában kivetítették Dacia római provincia ma már teljes egyetértéssel elfogadott térképét, ahol a bánáti szakasz már nem a Tiszáig és Szegedig (Partiscum) megy. A közönség első soraiban ott ült Dumitru Protase akadémikus, a dákoromán elmélet és kontinuitás egyik utolsó titánja. A matuzsálemi korú szaktekintély – megőrizve a tudós mindenkor szent eleganciáját – a térképre nézve kissé ironikusan és fagyottan csak annyit tudott mondani: „ezt biztos nem románok készítették”.
Szerencsénkre de, románok készítették.
SZABÓ CSABA. Szabadság (Kolozsvár)

Régészeti paradicsom a ferences templom hajdani kolostorában
Restaurálás után visszatemetik nyughelyére a kolozsvári Rómeót és Júliát
Néhány napja érdekes hír kapott szárnyra a városban: a ferences templom melletti egykori kolostor területén zajló régészeti feltáró munka során két fiatal csontvázát találták meg, akik szokatlan pózban, arccal egymásnak, kéz a kézben feküdtek sírjukban. A középkori leleteket a velük először kapcsolatba került személyek és a kolostorban működő Apáczai-líceum kisiskolásai azonnal „kolozsvári Rómeó és Júlia” elnevezéssel ruházták fel. A munkálatokat egyébként a Román Akadémia kolozsvári fiókjának Régészeti és Művészettörténeti Intézete az Erdélyi Történeti Múzeummal közösen végzi annak érdekében, hogy sokoldalú előkutatással, ásatással szerezzenek olyan további adatokat a műemlék épületről, amelyek segítségével sikerrel pályázhatnak a régóta esedékes restaurálás költségeinek fedezésére. A helyszínen járva két, a helyszínen dolgozó történész szakember szolgált bővebb felvilágosítással.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár).

A középkori Kolozsvár bölcsője a ferences kolostor
Értékes leletekben bővelkedő kutatómunka folyik a műemlék területén
Nem csupán műemlékként és egyházi létesítményként játszott fontos szerepet a város életében a ferences kolostor, hanem valahol itt kezdődik a középkori Kolozsvár története is. Lassan évszázados hagyománya van annak a feltételezésnek, amely szerint itt kell keresnünk a város legkorábbi plébániatemplomát – magyarázta lapunknak adott interjújában Lupescu Radu történész. A Sapientia EMTE Természettudományi és Művészeti Kara Jogtudományok és Európai Tanulmányok Tanszékének vezetője is részt vesz abban a kutatómunkában, amelyet a Román Akadémia Régészeti és Művészettörténeti Intézete, valamint az Erdélyi Történeti Múzeum folytat a Ferenc-rendi kolostor műemléképületének területén. A kolostor falkutatását januárban kezdték meg, majd egy hónappal ezelőtt a régészeti ásatásokra is sor került. A kolostor a város egyik legfontosabb gótikus épületének számít, amely kétségtelenül fontosturisztikai célponttá fog válni.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)

Útválasztó előtt a ferences kolostort feltáró régészek
Kiderítették, hogy mi okozta a „kolozsvári Rómeó” halálát
Mint arról korábban már beszámoltunk, a kincses város óvári klastromában, a Ferenc-rendi zárdában a Régészeti és Művészettörténeti Intézet, valamint az Erdélyi Történeti Múzeum közösen végzett sokoldalú, felmérő jellegű régészeti kutatást annak érdekében, hogy az eredmények birtokában a tulajdonosi rend sikerrel pályázhasson egy alapos felújítási munka támogatására. Tegnap a kutatók két hónapnyi feltárásairól tartottak számvetésszerű bemutatót a sajtó képviselőinek, felfedve azt is, hogy mi okozta a „kolozsvári Rómeó és Júlia”-ként elhíresült pár férfi tagjának a halálát. A kutatók munkájának ez a szakasza egyébként lezárult, az épület házigazdái pedig, akik fedezték a költségeket és lehetőségeik szerint támogatták a kutatást, hamarosan dönteni fognak arról, hogy folytassák-e az ásatást a külső udvaron. Erre ugyanis kedvező feltétel kínálkozik: a műemlék épületben üzemelő iskola tanulói hamarosan nyári szünidőre vonulnak.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)