Nemzetközi hadtörténeti szimpózium
Augusztus 28-án Marosvásárhelyen és 30-án Brassóban nemzetközi hadtörténeti szimpózium lesz, amely Románia részvételét taglalja a 100 éve kitört első világháborúban. A rendezvényt a Hitel Erdélyi Szemle szervezi, főtámogatója Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, partnerek: az Erdélyi Múzeum Egyesület, a Budapesti Hadtörténelmi Múzeum és Intézet, a Román Akadémia George Barit Történelmi Intézete, a Román Katonai Múzeum, a Brassói Történeti Múzeum. A Marosvásárhelyi szimpózium 14.40-kor kezdődik a Sapientia EMTE campusában. 15 órakor megnyitják a Kassay János frontképeiből összeállított fotókiállítást. A tudományos előadások 16 órakor kezdődnek. A felvetett témák között szerepel Románia hadba lépésének diplomáciai előzményei (Hajdu Tibor, Budapest), Románia helye az osztrák-magyar vezérkar stratégiai tervezésében. (Pollmann Ferenc, Budapest), a nagy orosz visszavonulás és a román hadba lépés dilemmája (Cosmin Ionita, Bukarest), Románia hadba lépésének hatásai a dunai hajózásra (Krámli György, Budapest), A romániai zsidóság és az első világháború (Nastasa-Kovács Annamária, Kolozsvár), Arthur Arz von Straussenburg vezérezredes katonai pályafutása (Balla Tibor, Budapest), Soha nem látott fényképek az első világháborúból Tulics Kálmán naplójában (Nastasa-Kovács Annamária, Kolozsvár). Szerdán, augusztus 31-én 16 órától a Marosvásárhelyi Bernády Házban A háború megjelenése a határszéli Háromszék vármegye gazdasági mutatóiban címmel tart előadást a Sepsiszentgyörgyi Nagy Botond. Az erdélyi vasúti alkalmazottak a nagy háborúban címmel a Székelyudvarhelyi Gidó Csaba, míg a román hadba lépést követő menekülés kutatásainak forrásairól a Budapesti Veres Emese értekezik. Ugyanott 18 órától bemutatják Koszta István és Marossy Géza Az 1916-os erdélyi elégia (Székely Kálvária) című dokumentumfilmjét.
Népújság (Marosvásárhely)

Száz éve született Jakó Zsigmond
Jakó Zsigmond születésének mai centenáriumát szinte egyöntetű – megmagyarázhatatlan – hallgatás övezte az egész Kárpát-medencei magyar nyilvánosságban, ezt próbáljuk némiképp jóvátenni…
A neves, Széchenyi-díjas magyar történész, művelődés- és gazdaságtörténész, levéltáros, paleográfus, egyetemi oktató, a Magyar és a Román Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, Jakó Zsigmond Pál 1916. szeptember 2-án született a Bihar vármegyei, Berettyó menti Biharfélegyházán. Az erdélyi magyar történettudomány egyik legmeghatározóbb alakja volt a 20. század második felében, levéltári kutatásain alapuló nagyszabású forrásgyűjteményei és közlései, valamint Erdély történetére, művelődéstörténetére vonatkozó munkái hiánypótló jelentőségűek.
Felsőfokú tanulmányait a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, történelem–latin nyelv és irodalom szakos tanári oklevelét 1939-ben szerezte meg. 1939–1941-ben a Budapesti egyetem Mályusz Elemér vezette Magyar Népiség- és Településtörténeti Intézetében dolgozott, majd 1940–1941-ben a Magyar Országos Levéltár gyakornoka volt. 1941-ben Kolozsvárra költözött, s az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárának munkatársa lett, 1945–1950 között pedig igazgatóként irányította az archívum munkáját. Ezzel párhuzamosan 1942-től a Kolozsvári tudományegyetemen oktatott tanársegédként, 1945-től előadótanárként, 1947-től nyilvános rendes tanárként egészen 1981. évi nyugdíjazásáig. Mindeközben, 1949 és 1968 között a Román Akadémia Kolozsvári Történeti Intézetének munkatársaként is tevékenykedett. 1990 és 2002 között az újjáalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke volt.
Tudományos érdeklődése elsősorban Erdély középkori és újkori történetére és művelődéstörténetére irányult, ezen belül behatóan vizsgálta az erdélyi magyarság népesedés-, település-, művelődés- és gazdaságtörténetét. Munkássága a történeti segédtudományok terén is kimagasló volt, az ő nevéhez fűződik az Erdély történelmére vonatkozó levéltári iratanyag tudományos igényű feldolgozásának és regesztázásának (tájékoztatási célú, az egyes iratok szintjén készült segédlet elkészítésének) elindítása, az ezzel foglalkozó levéltári kutatók kinevelése is. Erdélyi és magyarországi levéltárak anyaga alapján páratlan részletességgel tárta fel, dolgozta fel és adta közre a régió történetére vonatkozó forrásokat, okleveleket és egyéb iratokat. Összeállította az 1542 előtti erdélyi okleveleknek, az erdélyi fejedelmek Liber Regiusainak, a kolozsmonostori káptalan és hiteleshely jegyzőkönyveinek, az erdélyi vármegyék és városok 17. századi protokollumainak (tanácsülési jegyzőkönyveinek) tudományos igényű regesztáját. Élete legnagyobb – egyben utolsó – vállalkozása az Erdély középkori történelmére vonatkozó iratanyag teljes körű közreadása, az Erdélyi okmánytár megjelentetése volt. Ugyancsak levéltári kutatásain alapuló művelődéstörténeti vizsgálódásain belül különösen fontos szerepet kaptak az íráskultúra történeti áttekintésére, a középkori latin írásbeliségre vonatkozó paleográfiai kutatásai.
A második világháború és a társadalmi-politikai átalakulás árnyékában hathatósan közreműködött az erdélyi magyar magánlevéltárak anyagának megmentéséért. A Századok című történelmi szakfolyóirat szerkesztőbizottsági tagja volt.
Jakó aktív szerepet vállalat a tudományos közéletben, amit számos romániai és magyarországi társasági tagsága tanúsít. Tudományos eredményei elismeréseként 1970-ben a Román Társadalomtudományi Akadémia rendes, 1988. május 9-én a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választották, s 1996-tól ugyancsak tiszteletbeli tagja volt a Román Akadémiának. 1937-től részt vett az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkájában, amelynek 1990 körüli újjászervezésében aktívan részt vett, s 1990–1994 között az egyesület elnöke volt, 1995-ben pedig tiszteletbeli tagja lett. Tagja volt a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, 1986-ban a Magyar Történelmi Társulat tiszteletbeli tagjai közé választották, 1990-től pedig a Magyar Történészek Világszövetségének társelnökeként tevékenykedett.
Számos díjjal és címmel ismerték el munkásságát Magyarországon és Romániában egyaránt: az MTA Kőrössy Flóra-jutalomdíja (1942), a Lotz János-emlékérem (1991), a Pro Cultura Hungarica díj (1991), a Kemény Zsigmond-díj (1995), a Kriterion-koszorú (1995), a Széchenyi-díj (1996, a romániai magyar történetírás terén végzett kiemelkedő tudományos munkásságáért, az erdélyi magyarság társadalom- és művelődéstörténetét feldolgozó tevékenységéért), az MTA Pro Scientia Hungarica (1996) és Arany János-érme (2003), valamint a Magyar Örökség díj (2005) birtokosa volt. 1990-ben a Budapesti Református Teológiai Akadémia, 1991-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem tiszteletbeli doktorává avatták.
Főbb művei: Bihar megye a török pusztítás előtt, Budapest, 1940; A gyalui vártartomány urbáriumai, Kolozsvár, 1944; Istoricul manufacturilor de potasă din Valea Ungurului şi Călin, Cluj, 1953; A magyarpataki és a kalini hamuzsír-huta története: Adatok az erdélyi kapitalista erdőgazdálkodásnak és a nagybirtok ipari vállalkozásainak a kezdeteiről, Bukarest, 1956; Az otthon és művészete a XVI–XVII. századi Kolozsváron: Szempontok reneszánszkori művelődésünk kutatásához, Kolozsvár, 1958; Instrucțiuni arhivistice ale oficiilor din Transilvania 1575–1841: Problema reorganizării arhivelor vechi din Transilvania, Bucureşti, 1958; Az erdélyi papírmalmok feudalizmuskori történetének vázlata, Kolozsvár, 1964; Ismeretlen magyar drámai emlék a XVI. századból, Bukarest, 1965; Scrierea latină în evul mediu, Bucureşti, 1971 (Radu Manolescuval); Írás, könyv, értelmiség: Tanulmányok Erdély történelméhez, Bukarest, 1976; Philobiblon Transilvan, Bucureşti, 1977; Nagyenyedi diákok 1662–1848, Bukarest, 1979 (Juhász Istvánnal); A latin írás története, Budapest, 1987 (R. Manolescuval); A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei 1289–1556, I–II. köt., Budapest, 1990; Erdélyi okmánytár: Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez I.: 1023–1300, Budapest, 1997; Társadalom, egyház, művelődés: Tanulmányok Erdély történelméhez, Budapest, 1997.
Kolozsváron huny el 2008. október 26-án. 2009-ben emléktáblát helyeztek el szülőfaluja református templomának falán. Nem találtunk hírt arról, hogy ma, a Jakó-centenáriumon akár Félegyházán, akár másutt megemlékeznének róla…
Megjegyzés: Jakó Zsigmond életművéhez tartoznak:
Jakó Zsigmond: Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei I. /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2005. - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez/
Jakó Zsigmond, Erdélyi okmánytár I. 1023—1300. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Jakó Zsigmond. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1997/
Jakó Zsigmond - Erdélyi okmánytár II. (1301-1339) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2004/
Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár III. (1340-1359) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2008/
[Jakó Zsigmond halála után is folytatódott a kiadás]
Erdélyi Okmánytár IV. 1360-1372 - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez
Hegyi Géza - Jakó Zsigmond - W. Kovács /MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2015/
itthon.ma

Két román kutató bírálja a Székelyföld története monográfiát
Bírálja két román kutató a Székelyföld története című monográfiát, amely idén nyáron jelent meg Székelyudvarhelyen. A román szakemberek úgy vélik, a mű kizárólag a magyar történetírás álláspontját közvetíti, teljesen figyelmen kívül hagyva a Kovászna és Hargita megyei románság térségbeli jelenlétét.
A sepsiszentgyörgyi Ioan Lăcătuşu levéltáros, illetve a kolozsvári Vasile Lechinţan történész által az Agerpres hírügynökséghez eljuttatott közlemény értelmében a háromnyelvű (magyar, román és angol) kötet szerzői szándékosan mellőzték a román nyelvű munkák felhasználását, a „gyér forrásanyagra” és „hiányos szakirodalomra” hivatkozva.
„Ezek az érvek egyenesen cinikusak, mivel a térség »többi« lakójáról rendelkezésre álló szakirodalom egyáltalán nem hiányos, sőt: igen gazdag. Nem a »gyér forrásanyag« és a »hiányos szakirodalom« az oka tehát annak, hogy felületes, eltorzított és a történelmi valóságnak nyilvánvalóan ellentmondó képet fest a kötet arról, milyen »nyomot hagytak« az egykori székely székek nem székely és nem magyar lakói e vidék történelmében. Nem nehéz kitalálni, hogy a szerzők olyan régióként kívánják ábrázolni Székelyföldet, amelyet kizárólag székelyek, illetve magyarok laknak, a románokkal való gazdasági, katonai, kulturális, nyelvi, közigazgatási stb. kötődésektől teljesen letisztított enklávéként akarják bemutatni” – áll a közleményben.
Ennek aláírói ugyanakkor hangsúlyozzák, az elmúlt 25 évben számos történeti munka jelent meg a székely székek román ajkú lakosságáról, többek között a Román Akadémia, a kolozsvári George Bariţiu Történelmi Intézet gondozásában.
„Bármennyire is részletesen mutatja be a munka a térség székely és magyar lakosságának történelmét, az egykori székely székeken élt románság történetének objektív ismertetése nélkül a Székelyföld története című háromkötetes mű nem több egyszerű propagandaírásnál, amely akár veszélyes is lehet az ifjúságra nézve, amelyet megpróbál megszólítani. Ebben a formában semmiképpen sem tekinthető hiteles monográfiának, ahogyan azt a szerzők, a szerkesztők és a munka megrendelői állítják” – teszi hozzá a közlemény.
A Székelyföld története című háromkötetes, hozzávetőlegesen 2200 oldalt számláló monográfia a Magyar Tudományos Akadémia, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, illetve a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum kiadásában jelent meg, Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatalának anyagi támogatásával.
Székelyhon.ro

A székely zászlóról szakértői szemmel
Címertani és pecséttani szakember, zászlószakértő, újságíró és számos kitüntetés birtokosa. Londonban nagy érdeklődés övezte előadását a székely zászlóról. Dr. Szekeres Attila István heraldikussal, a Háromszék napilap szerkesztőjével beszélgettünk.
– Nemrég Londonban jártál a 27. Zászlótudományi Világkongresszuson. Kiket szólít meg egy ilyen nemzetközi tudományos fórum? – Száz résztvevővel zajlott augusztus 7–11-e között a Zászlótudományi Világkongresszus, amelyet kétévente szerveznek. 2015-ben Ausztráliában volt – oda is hívtak, de túl sokba került volna –, 2019-ben Texasban lesz, 2021-ben pedig Szlovéniában. A résztvevők zöme zászlókutató, kisebb hányada heraldikus vagy a címerek mellett zászlótörténettel is foglalkozó szakember. Voltak ott az egész világból, hogy csak a legtávolabbiakat említsem: Ausztráliából, Szingapúrból, Indiából, Kínából a Dél-Afrikai Köztársaságból, Brazíliából, az Amerikai Egyesült Államokból, Kanadából, s természetesen Európából. A résztvevők közül 43-an tartottunk előadást.
– Volt-e Romániából más szakember is?
– Rajtam kívül más nem volt Romániából, magam az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnökeként, erdélyiként jelentkeztem be, a kitűzőmön is ez állt: Transylvania. Megjegyzem, én voltam az egyetlen magyar. – A székely zászlóról tartott előadásodnak milyen volt a fogadtatása?
– Nagy siker volt ez a zárónapon, augusztus 11-én. A székely zászló alakulása az utóbbi négy évszázadban című előadásomat olyan figyelemmel kísérték, hogy még a légyzümmögés is hallatszott volna. Természetesen kérdések is akadtak, amelyekre válaszoltam. Történelmi háttérrel is szolgáltam, hogy a világ minden tájáról érkezett embereket képbe helyezzem Erdélyt, azon belül a Székelyföldet illetően. Ismertettem a székelyek régi és új címerét, majd felvázoltam a székelyek zászlóhasználatának utóbbi több mint négy évszázadát. Igyekeztem ismertetni a romániai magyarság helyzetét és a székelyföldi autonómiatörekvések gáncsolását, a jelképhasználat tiltását. Végezetül leszögeztem: kezdetben a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által az önazonosság jeleként használni kezdett zászlóból annak tiltásaival a román hatalom – szándéka ellenére – egy széles körben elterjedt székely zászlót kreált, amely mára a romániai magyar nemzeti közösség autonómiaharcának szimbólumává vált.
– Mennyire hiteles a ma használatos székely zászló a heraldikusok számára?
– Amint azt Londonban is elmondtam, ezt a székely zászlót a népakarat szentesítette. Ugyanakkor a szakemberek előtt rá kellett mutatnom két hibájára. Az egyik apró, csupán szerkesztésbeli, de szembetűnő: a hold nincs egy szinten a másik égitesttel. A másik hiba viszont nagyobb. Az, hogy egy szervezet, jelesül az SZNT saját jelképeként ezt használja, az a saját joga. Ám ha Székelyföld jelképéről beszélünk, akkor mindenképpen be kellene tartani a címertani és pecséttani hagyományt! Ugyanis az erdélyi országgyűlés az 1659. június 15-én zárult, Szászsebesen tartott ülésén törvénybe foglalta, hogy a székelyeket a nap és félhold jelképezze, ezt a jelképpárost véssék pecsétjébe. A címertan (heraldika) a történelem segédtudománya. A segéd előtag nem valami másodrendűségre utal, hanem arra, hogy a maga tudományával segíti a történelmi kutatást. A zászlótan (vexillológia) a címertan alága volt, 1958-tól jegyzik külön segédtudományként. Tehát ez is tudomány. Londonban többen is megfogalmazták: sajnos a mai zászlók többsége azután kerül a szakemberek elé, miután már elfogadták azokat. A székely zászló is mai zászló, noha négyszáz éves előképei vannak. Visszatérve a kérdésre: szakmailag ha nyolcágú csillagot ábrázolunk, sugarainak a szélrózsa irányába kellene mutatniuk. Magyarázzák a politikusok, hogy két lábon biztosabb állni, mint egy lábon, így a csillag is biztosabban áll két sarkán. Az ám, csak a csillag nem áll, hiszen nincs alátámasztva, szakkifejezéssel élve lebeg. – Ezek szerint mégis hibás a mai székely zászló?
– A hagyományra támaszkodva a székely zászlóban napnak kellene lennie, nem csillagnak! Jeleztem, hogy jó lenne az ezután készítendő zászlókban észrevétlenül, fokozatosan, de tudatosan kicserélni a csillagot napra. Ezt valóban így gondolom, de nem indítottam hadjáratot a székely zászló ellen, mint ahogyan egyesek szemében én váltam a legnagyobb ellenséggé. Azáltal nem veszít értékéből, sőt, ha a szakszerűséget tekintjük, inkább nyer. Amúgy is aranysávval vágott kék téglalapként írják le a zászlót, néhol még hozzáteszik: székely jelképekkel. Akkor már a nap és a hold a legmegfelelőbb székely jelkép. Különben az SZNT úgy határozta meg, hogy a csillag nyolc sugara az SZNT mai széki szervezeteinek számát jelképezi. De hát Székelyföld ennél mégiscsak több! Londonban be is mutattam a székely zászló magammal vitt, helyes változatát, amelyet nagyra értékeltek, mintegy félszázan le is fényképeztek. Tehát tetszett a szakembereknek.
– Tudjuk, hogy a román és magyar történészek között mekkora nézeteltérések vannak bizonyos történelmi korszakok, illetve a történelmi kutatások értelmezése terén. A heraldika mennyire „békésebb” terület ennél?
– Sokkal békésebb. Heraldikusok között – nagyon kevesen vagyunk –, ha nézeteltérés akad, megtárgyalható. A címerek világában a politikusok meg a „nemzetvédők” okoznak galibát, amikor ahhoz szólnak hozzá, amihez nem értenek.
– Újságíróként kezdted a pályafutásod, de néhány éve heraldikusként egyre többet hallatsz magadról. Miként fér meg ez a két hivatás egymás mellett?
– Pontosítok: mérnökként kezdtem, mert a régi rendszerben nem végezhettem történelem szakot. 1993-ban szegődtem el újságírónak, szerkesztőnek. Előbb a kolozsvári Művelődés folyóiratnál, utóbb a Háromszék napilapnál. 1995-ben elvégeztem az Ady Endre Sajtókollégiumot. A címertan már 15 éves korom óta foglalkoztat, de szakirodalomhoz csak a rendszerváltás után jutottam hozzá. Öt könyv elolvasása után azt gondoltam, mindent tudok. Ötven-hatvan könyv után már tudom, hogy még mit nem tudok. Közben Kolozsváron elvégeztem a történelem szakot, természetesen címertanból írtam az államvizsga-dolgozatot, majd a Román Akadémia kolozsvári történelemtudományi intézetében doktoráltam, szintén címertanból. Jelzem, a heraldikát nem az iskolapadban lehet megtanulni. Ahhoz rengeteg szakirodalom, terepen szerzett tapasztalat szükséges, és jó, ha az ember ki is próbálja a címerrajzolást. Itthon főleg újságíróként ismernek, de más megyékben, Bukarestben, Jászvásárban, Budapesten, Kelet-Európában, Londonban, Kanadában, Ausztráliában heraldikusként tartanak számon… Néha zavar, amikor egy újságíró kolléga úgy tudósít, hogy Szekeres Attila újságíró címertani előadást tartott, hiszen azt heraldikusként tartottam. – Az újságírás mellett milyen mértékben foglalkoztat a heraldikai szakirodalom bővítése? – Hét önálló kötetem jelent meg, köztük a legjelentősebb a Kovászna megye címerkincsét feldolgozó könyvem, ami doktori tézisem is volt, ez egyelőre románul. Van egy nemesleveleket feldolgozó, magyar és román nyelven megjelent kötetem, a többi magyarul került ki a nyomdából, például Keöpeczi Sebebestyén József, a címerművész című. Még vagy tíz tanulmánykötet társszerzője vagyok, számos konferenciakötet társszerzője, tanulmányaim jelentek meg szakfolyóiratokban. Magyarul, románul és angolul is, hisz címerkincsünket nemcsak nekünk kell ismernünk, hanem meg kell ismertetni másokkal is. Tehát teljes mértékben foglalkoztat a heraldikai szakirodalom bővítése. Ki sem látszom az önként vállalt feladatokból, de ez nem panasz. – Hogyan látod az erdélyi magyar újságírás helyzetét, kiútkeresését, a nyomtatott sajtó folyamatos zsugorodását?
– A pénzhiány sajnos rányomja bélyegét a sajtó minőségére. Általában optimista vagyok, de a nyomtatott sajtó jövőjét realistaként igen sötétnek látom.
– Több évtizedes újságírói pályafutásodban mit tartasz fontos, kiemelendő részletnek? Milyen műfajokat kedvelsz igazából?
– A tényfeltáró riport a kedvencem. Lehet azért is, mert kedvelem a történelmet, a kutatást. Sajnos időigényessége miatt most már kevésbé művelem. Fontos elismerés volt, hogy elsőként kaptam meg a tényfeltáró riportokért járó Oltyán László-díjat. No meg úgy gondolom, igényes szerkesztéssel magam is hozzájárultam a Háromszék színvonalának fenntartásához.
– Kicsoda a magánember, Szekeres Attila?
– Tősgyökeres mezőmadarasi – habár Marosvásárhelyen születtem a kórházban –, református lelkipásztorok leszármazottja, nős, két gyerek apja. Rengeteget járok-kelek az országban, néha a világban is. Újságíróként riporttáborba, heraldikusként meg szakkonferenciákra. A magánéletben is címerekkel álmodom. Előadtam címertudományi világkongresszuson, európai címer- és zászlótudományi konferencián, nemzetközi pecséttani konferencián. Összesen hét országban tartottam előadást. Meghívás lenne, de ez mind költséggel jár. Valaki meg is kérdezte: mennyit keresek egy ilyen úton? Hát ez anyagilag mind veszteség, még az utolsó két világkongresszus is, amit pályázat útján támogattak. De hát ilyen a hivatástudat: belülről fűt, a gőzt ki kell ereszteni… Aztán tanulmányokat írok, címert, zászlót tervezek közigazgatási egységeknek, adományozok egyházaknak, iskoláknak. Egyszóval, nem unatkozom, sőt, utol se érem magam...
Dr. Szekeres Attila István
Heraldikus, a történelemtudomány doktora, szerkesztő. Marosvásárhelyen született 1965. augusztus 1-jén. A Bolyai Farkas Líceumban érettségizett, elvégezte a Kolozsvári Műegyetemet, az Ady Endre Sajtókollégiumot, a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen a történelem szakot, a Román Akadémia kolozsvári történelemtudományi intézetében doktorált. 1993-tól újságíró, előbb a Művelődés folyóirat, majd a Háromszék napilap szerkesztője. 2003 óta címertervező, 2005-től hiteles címergrafikus. 2006 óta heraldikusként számos nemzetközi, országos és regionális konferencián tartott előadást, több címertani kötet szerzője, több szakkönyv és konferenciakötet társszerzője. Újságíróként 2000-ben Méray-díjat, 2007-ben Oltyán László-díjat kapott, címertani munkássága elismeréseként 2011-ben a romániai Kulturális Érdemrend Lovagkeresztjével, 2014-ben a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az évforduló hozadéka (Hatvan évvel a magyar forradalom után)
Az 1956-os magyar forradalom 60. évfordulójának hozadékát veszi számba Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész, volt politikai fogoly a Hatvan évvel a magyar forradalom után című könyv sepsiszentgyörgyi, november 10-ei bemutatójára küldött levelében. A Benkő Levente történész, újságíró által szerkesztett, a kolozsvári Polis Könyvkiadónál 2016-os évszámmal megjelent, nyilvánosság elé a napokban került tanulmánykötet a Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége által 2016. szeptember 1–2-án Sepsiszentgyörgyön szervezett 1956-os ülésszak előadásait tartalmazza. A könyvbemutató meghívójában szerepelt a könyv társzerzője, kiadójának vezetője, Dávid Gyula neve is, aki személyesen nem jelenhetett meg, viszont levelet küldött a rendezvényre. A Benkő Levente által felolvasott levelet a szerkesztőség alcímeivel alább közöljük. (Sz. A.)
Az 1956-os magyar forradalom tavaly lezajlott ünnepségeinek emlékezetes eseményei még itt élnek bennünk, a kutató azonban máris számba veszi, milyen távolba mutató eredményeket hozott – nem csak számunkra, de az elkövetkező nemzedékek számára is – ez az évforduló. Melyek azok a könyvek, amelyeknek révén ma többet tudunk ’56-ról, mint tegnap? Mivel gazdagította ez az évforduló tárgyi ismereteinket arról, ami velünk hatvan évvel ezelőtt és azután történt?
Nem könnyű a feladat.
Hiszen – összmagyar vonatkozásban – kiadványok százait kell számba vennünk: emlékezések, korabeli naplók, feljegyzések, fotók, tényfeltáró dokumentumkönyvek százai sorakoznak egy képzeletbeli könyvespolcon (csak az 1956-os Emlékbizottság támogatásával megjelent kiadványok száma meghaladja a 200-at), s bizony, időbe telik, amíg ezek hozadéka beillesztődik abba a képbe, amit a forradalomról és az utána következő megtorlások éveiről-évtizedeiről idáig tudtunk.
Talán megkönnyíti a dolgunkat, ha itt és most csak az erdélyi/romániai ’56-hoz kötődő könyvekre szűkítjük a számbavételt. Arra a nyolc kiadványra, amelyek – talán nem hiánytalanul – a könyvbemutatón is megtalálhatók, kézbe vehetők, megvásárolhatók, olvashatók, tovább adhatók.
Vegyük őket sorjába.
Sepsiszentgyörgyi konferenciakötet
Két konferenciakötettel kezdeném, amelyek közül az egyik közvetlenül kötődik Sepsiszentgyörgyhöz, a tavaly szeptember elején itt megtartott emlékülésen elhangzott előadásokat tartalmazza. A hét előadó közül ketten a forradalom magyarországi eseményeinek bizonyos vonatkozásait tárták fel: Horváth Miklós a forradalom és szabadságharc nemzetközi vonatkozásainak ismeretéhez hozott új adalékokat, Markó György a budapesti felkelő csoportokat és tevékenységüket vette számba. Az öt hazai előadó közül témáját tekintve egyet emelnék ki mint olyat, amelyiknek a szerzője is „új” az ’56-os kutatások mezőnyében: Kozma Csabát, aki a gyergyószárhegyi Fekete Kéz szervezkedést vizsgálja kutatóként, a levéltári adatokat és az egykori szereplőkkel készített interjúkat is hasznosítva. Szintén újdonságszámba megy Benkő Levente előadása, amely – többek korábbi kutatásaira és forrásfeltárásaira is támaszkodva – összefoglaló képet ad arról, hogyan szerepelt a nyilvánosság előtt azokban a hetekben/hónapokban az erdélyi magyar értelmiségi elit, ki milyen kompromisszumot kötött vélt érdekektől vezéreltetve, vagy miképpen foglalt állást nyíltan (és olykor galádul) a forradalommal szemben. A többi előadás az előadók részéről már korábban is megközelített témák – új adatokat is kínáló – összefoglalása: Pál Antal Sándor az 1956. őszi marosvásárhelyi eseményeket összegezi, Tófalvi Zoltán a később önkéntes tűzhalált halt Moyses Márton emlékét eleveníti fel, Dávid Gyula a Bolyai Egyetem utolsó három évét (1956–1959) összegzi.
Romániai eseményekről Budapesten
A másik erdélyi/romániai vonatkozású kötet apropóját a 2016. október 24-én Budapesten a Magyar PEN Club által rendezett konferencia szolgáltatta. A program szerint itt nemcsak a legfontosabb romániai magyar események ma még élő szereplői sorakoztak volna fel, hanem az 1956. őszi, közvetlenül román vonatkozású eseményekhez kötődő témák előadói is. Az impozáns kivitelű kötet (’56 és Románia. Szerkesztette Tófalvi Zoltán és Ágoston Szász Katalin. Magyar PEN Club, Budapest, 2016) azonban ennél többet is, de kevesebbet is tartalmaz: Tófalvi Zoltánnak az egész erdélyi ’56-ot átfogó (és egy előadás terjedelmét messze meghaladó) tanulmánya után és az 1956/58-as Bolyai-perekről, valamint a Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségéről (SZVISZ) önálló köteteket is publikáló Páskándiné Sebők Anna előadása mellett csupán a sepsiszentgyörgyi mártírok emlékművét megkoszorúzó csoportot képviselő Bordás Attila, a Szoboszlai-perben életfogytiglanra ítélt Ferencz Ervin atya, a Dobai-per másodrendű vádlottja, Varga László, az Irodalmi Újságnak írott leveléért 20 évre ítélt Szilágyi Árpád, a csíkszeredai tanár/diák per fővádlottja, Puskás Attila és a nagyváradi SZVISZ résztvevőjeként 15 évre ítélt Takács Ferenc és a második Bolyai-per elsőrendű vádlottja, Dávid Gyula képviselt egy-egy csoportot. Viszont a szerkesztők szükségesnek tartottak felvenni néhány – a szakirodalomban egyébként már ismert – dokumentumot: a Dobai István-féle ENSZ-memorandumot, Wesselényi Miklósnak az erdélyi kérdést is felvető, 1848-ban Klauzál Gábornak írott levelét és a Dobai-perben elítélt Kertész Gábor ehhez fűzött kommentárját, valamint Varga László (rekonstruált) 1956-os budapesti naplóját. Kétségtelen nyeresége volt a konferenciának, nyeresége a kötetnek is az ’56-os román forradalmi eseményekben részt vevő Octav Bjoza (A brassói Román ifjúsági Gárda. Egy 1956 és 1958 közötti kommunizmusellenes szervezet története) és Ioana Boca (1956 és a diáktüntetések. Bukaresti egyetemi központ) előadása (amelyek magyar fordításban is szerepelnek a kötetben), valamint Liviu Plesa tanulmánya (A magyar forradalom leverése után a Secutitate ügynökbeszervezési kísérlete kudarcot vallott a kolozsvári magyar történészek körében) a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetében beszervezett kutatókról és két olyan esetről, amikor a beszervezendő kutatók (Benkő Samu és Egyed Ákos) képesek voltak ellenállni a zsarolásnak és fenyegetésnek. A könyv különössége, hogy a temesvári diákperben elítélt Teodor Stanca előadása az ottani egyetemen történt ’56-os eseményekről csak románul szerepel a kötetben.
Visszaemlékezések
A hazai vonatkozású ’56-os kiadványok sora a 60. évforduló kapcsán három önéletrajzi visszaemlékezéssel is gyarapodott, a benne foglaltak révén mindhárom a romániai ’56, illetve az azt követő megtorlások és börtönkörülmények ismerete szempontjából gazdagít bennünket. Szilágyi Árpád könyve (Áldozat. Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016) bizonyos fokig már ismert volt a kutatás előtt, hiszen először angolul jelent meg, évekkel ezelőtt. Azonban magyarul olvasva a helyenként döbbenetes visszaemlékezést (például az 1958-as szamosújvári börtönlázadásról és megtorlásról, amelynek Szilágyi szenvedő alanya volt), teljesebbé válik a mai olvasónak a román börtönökben akkoriban uralkodó körülményekről alkotott képe.
Puskás Attila életéről és sorsáról is tudtunk már sok részletet a sajtóban megjelent korábbi visszaemlékezéseiből, a csíkszeredai tanár/diák per történéseiből. Mostani könyve (Utak és ösvények. Erdélyi magyar sors. Hármas Alapítvány, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017) azonban ennél sokkal többet nyújt. Egyfelől egy magyar értelmiségi család meghurcoltatásait a kommunista diktatúra évtizedeiben (hiszen édesapja a kolozsvári Tízes Szervezet vezetőjeként már 1945-ben, majd 1947-ben megismerkedhetett a rendszerrel, később tragikus körülmények között elhunyt Csaba testvére pedig szintén megjárta a börtönt és a román Gulag kényszermunkatáborait. De másfelől azért is, mert Puskás Attila, maga és családtagjai dossziéinak ismeretében azt is felidézi és dokumentálja, hogy a börtönből való szabadulást követően is követte a család tagjainak életét a Securitate, s miképpen próbált beavatkozni életükbe. A könyvnek ezek a fejezetei talán még tanulságosabbak, főképp a mai ifjú olvasók számára.
A harmadik visszaemlékezés (Hét és fél nap. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2017) szerzője a Dobai-perben 15 évre ítélt Bereczki András, a Bolyai Tudományegyetem előadótanára. A benne elbeszélt élettörténet kerete egy hét és fél napra kiterjedő magánzárka, ahol visszapergeti múltját, felidézi addigi börtönemlékeit. Történetének egyediségét az a könyv függelékében olvasható 1954–1956-os (a perben különben vád-bizonyítékként szereplő) napló adja, amelyben egy marxistának indult közgazdász feleszmélésének folyamata követhető nyomon. Bővített kiadások
A magyar forradalom évfordulójára jelent meg második, bővített kiadásban Benkő Levente Volt egyszer egy ‘56 című könyve (Exit Kiadó, Kolozsvár, 2016), amelyről azért is kell szót ejtenünk, mert az egyedülálló kerettörténetbe több egykori ’56-os szereplő élettörténete van belefoglalva: a szerző egykori börtöneik és munkatáboraik színhelyére riporterként végigkísért erdélyi ’56-osok közül – egy „nosztalgia-kirándulás” kötetlen helyzeteiben – több olyan szereplőt szólaltat meg, akik különben soha sem vállalkoztak volna arra, hogy magukról beszéljenek. Ezek a kötetlen helyzetek egyébként különösen alkalmasak arra, hogy az olvasó számára emberközelbe hozzák mindazt, amit a megszólaltatottaknak át kellett élniük. E számbavétel végére hagytam saját magamat: 1956 Erdélyben és ami utána következett (Nap Kiadó, Budapest, 2016). Nem valamiféle álszerénységből. Inkább azért, mert ez a kötet az elmúlt 10–15 évben sajtóban vagy különböző gyűjteményes kötetekben, vagy könyvek előszavaként megjelent tanulmányaimat, cikkeimet tartalmazza, tehát a témában – egy-két kivételtől eltekintve – nem ismeretlen. Fontosnak érzem azonban, hogy megjelent, méghozzá Magyarországon, ahol az erdélyi ’56-ról, arról, ami velünk történt – a szakmabeliek szűk körén és az egyébként érintetteken kívül – alig tudnak valamit. Pedig a sokat emlegetett „nemzetegyesítésnek” ez is része: a közös nemzet-emlékezetnek szerves részévé tenni a határok által elválasztott nemzetrészek sorsát.
Ez az, amihez – reméljük – az itt számba vett kötetek mind hozzájárulnak. Dávid Gyula / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)