Húsz évvel az RMDSZ brassói kongresszusa után 4.
Az erdélyi magyarság sorskérdései megoldásának alfája és omegája a külpolitika. Az elmúlt száz évben, tetszik ez vagy sem, Erdély és az erdélyiek sorsáról mindig mások döntöttek: Trianonban a nagyhatalmak, Trianon után Bukarest, Bécsben a német-olasz döntőbíróság (nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy e döntést mind megszületése előtt, mind azután a román fél elfogadta, az tehát nem diktátum, hanem kifogástalan nemzetközi döntőbíráskodás volt), 1944/45-ben a román majd a szovjet hadvezetés, Párizsban ismét a nagyhatalmak, majd megint csak Bukarest. Bukarest pedig ragaszkodik státuszához, olyannyira, hogy még az elvi lehetőségét is meg akarja szüntetni annak, hogy az erdélyiek maguk dönthessenek sorsukról, mi más oka lett volna, hogy külön szabályozás született a regionális pártok ellehetetlenítéséről.
A bukaresti politikát pedig Trianon óta a homogén nemzetállam megteremtésének igyekezete vezérli, s tesz is ezért minden történelmi korszakban olyan eszközökkel, amelyek az adott helyzetben bevethetőek. Statárium, népirtás, etnikai diszkrimináció, pszichológiai hadviselés, erőszakos ortodox terjeszkedés, jogi példastatuálás etnikai konfliktusok esetén (milyen kemény üzenete van annak hogy a román titkosrendőrség által szervezett marosvásárhelyi magyarellenes pogrom után a védekező magyarokat és a segítségükre siető cigányokat ítélték csak el!), ideológiai hadviselés (dákoromán elmélet, a román történelem túlhősiesítése, a magyar teljesítmények elhallgatása) mind bevetésre került az elmúlt évszázadban. Ilyen helyzetben aligha remélhető, hogy a sovinizmus mákonyával átitatott román hatalom meggyőzhető arról józan érvekkel, hogy a magyarság eltüntetése helyett közjogi kompetenciákat adjon e közösségnek, hogy maga döntsön saját problémáiról.
Az RMDSZ vezetői előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a nemzetközi s ezen belül az európai fórumok nem mutatnak nagy érzékenységet irányunkban. E helyzetet viszont épp ők alakították ki azzal, hogy nem fordítottak kellő energiát arra, hogy az erdélyi magyarságot érő többszintű diszkrimináció tényét s a helyzet megoldásának autonomista modelljét megfelelőképpen népszerűsítsék. Sőt. És itt érkeztünk el tulajdonképpeni témánkhoz. A sokat emlegetett Neptun-ügy éppen arról szólt, miképpen lehet egy történelmi helyzet által felkínált lehetőséget módszeresen, tudatosan elpuskázni, sőt visszájára fordítani. 1993-ban Románia bizonyítási kényszer alatt volt az Európa Tanácsi felvétel előtt emberi jogi s azon belül kisebbségpolitikai szempontból. Józan paraszti ésszel is könnyen belátható, hogy ebben a helyzetben a magyar érdek az lett volna, hogy minden lehetséges nemzetközi fórumon, de leginkább az Európa Tanács irányában egymás mellett mutassuk be jogsérelmeinket s azok hosszú távú orvoslási lehetőségét, az Európa több részén is kiválóan működő többszintű autonómia modellje által. Ennek elvi lehetősége már megvolt, hiszen az RMDSZ élén fél éve már nem a végsőkig autonómia-ellenes Domokos Géza állt, hanem a magát mindmáig autonomistának valló Markó Béla, az autonómia célkitűzését illetően pedig konszenzus volt a politikum, a civil szféra, az egyházak s a sajtó berkeiben.
Mi történik ehelyett? Az RMDSZ három élvonalbeli politikusa, Frunda György szenátor, Tokay György képviselőházi frakcióvezető és Borbély László képviselőházi frakcióvezetőhelyettes szövetségi mandátum nélkül részt vesz a Project On Ethnic Relations (PER) által szervezett, a román hatalommal való 1993. június 15-és 16-án Neptunfürdőn zajló tárgyaláson. A három élvonalbeli RMDSZ-es politikus az autonómiaprogram képviselete helyett néhány, sorsunkon alapvetően nem javító engedmény ígéretének fejében alkalmat ad arra, hogy a román hatalom kisebbségbarát színben tetszelegjen. Az eseményről tudósító David Binder 1993. július 20-án egy pontatlanságoktól hemzsegő az erdélyi magyarság irányában igazságtalan s a román hatalom kisebbség-barátságát kiemelő cikket jelentetett meg. Nem rójuk fel Frundáéknak David Binder minden ferdítését, de annál inkább azt, hogy lehetőséget adtak a nyílt, magyarellenes és korrupt, kriptokommunista román hatalomnak arra, hogy magyarbarát színben tetszelegjen a Nyugat előtt, az ET felvételt közvetlenül megelőzően. Márpedig tagadhatatlan, hogy a román hatalom kozmetikázását célzó propaganda-cikkek születtek meg a neptuni tárgyalóknak köszönhetően. Már a címek is beszédesek: „Románok és magyarok valamelyest erősítik az egymás közti bizalmat” (szóban forgó NYT cikk), „Románia bővíti a magyar kisebbségi jogokat” (International Herald Tribune, 1993. július 21.)
A neptuni tárgyalásról az első híradás Erdélyben „Csend vagy béke” címmel jelent meg egy interjú formájában, melynek keretében Gyarmath János, a Romániai Magyar Szó főszerkesztője kérdezte a magyar részvevőket a neptuni tárgyalásról. A szövegből kiderül, hogy Neptunban a tárgyalássorozatnak immár negyedik fordulójára került sor. Az RMDSZ hivatalos fórumainak háta mögött „magánemberként” tárgyalók hangsúlyozzák, a pragmatikus szemlélet életképességét, a „kiegyensúlyozott reálpolitika” fontosságát.
Az autonómia célkitűzését komolyan vevő nemzeti tábor oldaláról elsőként a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) szólalt meg 1993. augusztus 7-én egy hivatalos nyilatkozat formájában. A Toró T. Tibor által elnöki minőségben szignált dokumentum kérdések formájában világít rá a Neptun-gate lényegére, melyekből a keret szorításában csak szemezgetni tudunk: „hasznos-e politikailag és erkölcsileg egyaránt tárgyalni akár magánszemélyként is egy szándékaiban és tetteiben bizonyítottan az általunk vallott értékek és érdekek körétől olyan távol álló, politikailag és erkölcsileg válságban levő hatalom legkorruptabbnak tartott képviselőjével?” „kihez lojális inkább az a vezérpolitikus, aki ilyen fontos és már két éve zajló tárgyalásról nem tájékoztatja szervezetének legmagasabb szintű döntéshozó szerveit se?” A MISZSZ nyilatkozat azt is megemlíti többek között, hogy a tárgyalók igen alacsonyra engedték a mércét s ezzel veszélyeztették alapvető célkitűzéseink megvalósulását.
Egy nappal később lát napvilágot a Romániai Magyar Szóban Tőkés László „A Hatalom uszályában” című írása, mely az ügyet pontos hivatkozásokkal és idézetekkel, a lehető legdokumentáltabban elemzi. Azt is megtudjuk Tőkés László írásából, hogy a tiszteletbeli elnök már 1993. április 12.-én, majd 1993. május 30.-án magyarázatot kért a tárgyalás korábbi fordulójáról beszámoló Washinton Post cikk kapcsán az illetékesektől, akik a megkeresést figyelmen kívül hagyták. Tőkés László nagyívű írását a Washington Post újságírójának egy gondolatával zárja, mely szerint „ha minden az egyezmény szerint történik, akkor ezek a lépesek példaként szolgálhatnak majd más keleteurópai kormányoknak is” „Íme Románia, mint példa!” – fűzi hozzá Tőkés László, majd így folytatja: „Iliescu elnök is mindegyre azt hajtogatja, hogy Románia példásan megoldotta a kisebbségi kérdést, annál jobban, mint Európa akármelyik országa. Ezek után van-e még egyáltalán szükség az RMDSZ-re és autonómiára?” Húsz esztendővel ezelőtt a legrosszabb álmunkban sem gondoltunk arra, hogy három évvel később a kormányzati szerepvállalással az egész RMDSZ-t neptuni pályára állítják s hogy a szervezet aktív partner lesz abban, hogy Romániát 1999-re már több meghatározó politikus Bill Clintonnal az élen példaként emlegesse, miközben az erdélyi magyarságot érő jogfosztó, asszimilációs politika zavartalanul folytatódik, immár az RMDSZ által hitelesítve.
A rendszerváltás után Erdélyben a Neptun-ügyig nem volt példa arra, hogy bármilyen közösségi sorskérdés mentén a nézetellentét szabályos sajtóviharrá emelkedjen. A Neptun-gate kapcsán kialakult polémiában rész vett az eddig említetteken kívül a szövetségi elnök, az ügyvezető elnökség, az SZKT frakciók, újságírók, közírók, a közélet iránt érdeklődő írók és tudósok, a középgárda nem kevés tagja, de még az „egyszerű” újságolvasók százai is. Nem meglepő, hogy az írások szépen kirajzolták az 1990 óta egymással szemben álló két tábor eszmei-ideológiai és stratégiai arculatát.
Markó Béla és Takács Csaba ekkor még az autonomista oldalt látszanak erősíteni. Hallgassuk csak a Szövetség elnökét: „a neptuni találkozót a közvélemény előtt az különbözteti meg más rendezvényektől, hogy itt a résztvevők nyilatkozatai szerint a kormány és az elnöki hivatal képviselői nem hivatalosan ugyan, de ígéretet tettek bizonyos problémák megoldására, és ezek az ígéretek máris a jelenlegi román hatalom melletti pozitív propagandát szolgálják külföldön (kiemelés tőlem, BZSA), például a New York Times-ban megjelent, kiszámíthatóan nagy hatású újságcikkben, amely egyébként számos, véletlennek aligha nevezhető tényhamisítást is tartalmaz.” („Markó Béla közleménye az RMDSZ tisztségviselők figyelmébe ajánlva”, megjelent az RMDSZ Közlöny 1993/6-os számában.)
De érdemes Takács Csabát is idézni: „Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségéhez a MISZSZ frakció, Tőkés László tiszteletbeli elnök, valamint az EMK által intézett kérdéseket jogosaknak tekintjük, szövetségünk helyzetéért és egységéért való aggódás jelének érezzük.
Az Ügyvezető Elnökség a szóban forgó megbeszélések folytatására megbízatást senkinek nem adott, az ezeken való részvételt olyan politikai hibának könyveli el, amely valószínűleg lehetővé tette, hogy a hatalom a jelenlegi politikai helyzetben elkerülje a szövetségünk legitim képviseletével való tárgyalásokat, ily módon kibúvót találva az átfogó rendezések kényszere alól.
Az Ügyvezető Elnökség az RMSZ-ből és a New York Times-ból értesült a neptuni találkozóról. A New York-i tudósítás nyomán szövetségünket súlyos külpolitikai presztízs-veszteség érte, a vád cáfolatát – az ügy fontosságára való tekintettel – a fent említett újsághoz eljuttattuk. (…)
Érthetetlen, hogy a neptuni találkozón résztvevő 3 politikus sem az átfogó rendezés szükségességét, sem az eredmények kisajátításának veszélyeit nem érzékelte. (1993. augusztus 12., megjelent az RMDSZ közlöny 1993/6-os számában)
A Neptun ügyet végül az Szövetségi Képviselők Tanácsa zárta le hosszú vita után egy határozott hangú nyilatkozattal: „az amerikai PER által szervezett és támogatott (…) megbeszéléseken az RMDSZ három közismert politikusa (…) mandátum nélkül, személyre szóló meghívás alapján vettek részt és tárgyaltak a hatalom képviselőivel, ami következményeivel jelentős politikai károkat okozott a szervezetnek. (…)
A PER-folyamat lehetőséget teremtett a hatalomnak arra, hogy belső RMDSZ-irányzatok preferálásával kísérletet tegyen szervezetünk megosztására. Olyan politizálási stílus állandósulásának veszélye jelent meg az RMDSZ-ben, amely eltekint a legitim képviselet szabályaitól, a belső döntéshozói illetékességektől.”
Az SZKT állásfoglalása nem akadályozta meg a két parlamenti frakciót abban, hogy a neptuni tárgyalókat továbbra is fontos tisztségekkel ruházzák fel s az érintettek politikai vonalvezetésében sem okozott változást. (Sőt, Frunda György nem kevesebbet engedett meg magának 1996-os elnökválasztási kampányában, mint azt, hogy szemrebbenés nélkül kijelentse: az 1995-ös, nagy sajtóérdeklődés mellett zajló, az RMDSZ minden irányzatát felvonultató, legitim szövetségi tárgyalódelegáció által lefolytatott Atlantai tanácskozás „legitimálta” Neptunt. Akkor még Markó Béla nagyon helyesen leszögezte, hogy „Atlanta nem legitimálta, hanem korrigálta Neptunt”).
Barométerértéke viszont volt: azt igazolta, hogy a többség egyelőre elfogadja az autonómiaprogramot s elutasítja az attól való stratégiai eltérést. Ez így is maradt az RMDSZ következő, 1995. május 26 és 28. között megrendezett IV. kolozsvári kongresszusáig, amit az is jelez, hogy a Szövetség következő, Nagy Benedek Tőkés László elleni minősíthetetlen támadása által indukált belső viharát is az SZKT megnyugtató módon, az etikátlanul eljáró képviselő kizárásával oldotta meg.
De erről már a következő, s egyben záró részben fogunk szólni.
Borbély Zsolt Attila
(folytatjuk)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hangulatkeltés rendelésre
Az 1989-es temesvári népfelkelést követő bukaresti hatalomváltás eufóriája után hideg zuhanyként érte az erdélyi magyarságot annak megtapasztalása, hogy a legalapvetőbb jogköveteléseink sem találkoznak a többség megértésével, az elutasításnak pedig a román sajtó szabályos uszítása ad nyomatékot. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom előtt felbugyborékoló sovén fröcsögés még fokozódott is a fekete márciust követően, majd beállt egy alapszintre, ahonnan legfeljebb egy-egy politikai esemény hatására lengett ki. Ilyen volt az 1991-es agyagfalvi népgyűlés kapcsán a hangulat felkorbácsolása, a parlamentbeli Har-Kov jelentés sajtóvisszhangja, Tőkés Lászlónak a finom eszközökkel folytatott román etnikai tisztogatásra vonatkozó kijelentése utáni hisztéria, s még sorolhatnánk.
Mit, mikor, miért?
Érdekes kérdés: vajon mi éri el a sajtó ingerküszöbét? Vélhetően létezik egyfajta központi irányítás, amikor a román háttérhatalom beintésére szólal meg minden orgánum, bizonyos toposzokat ismételgetve, de úgy tűnik, az eseményeknek van egyfajta spontán játékuk is. A kilencvenes évek közepén Borbély Imre a román parlament tagjaként arról beszélt egy interjúban a Bihari Napló riporterének, hogy Magyarországnak növelnie kellene fegyveres erejét, s az egész beszélgetés hangvétele evidenssé tette a politikus magyarságközpontú gondolkodását és az anyaország iránti lojalitását. A szöveget lefordították románra, meg is jelent a román sajtóban, de nem lett belőle országos hajtóvadászat, miként Románia föderalizálásra vonatkozó, eleve a román sajtóban megjelent interjúból sem. Miközben más képviselőket azzal revolverezett ugyanez a sajtó, hogy román–magyar meccsen melyik csapatnak drukkolnak.
Saját 1999-es tapasztalatom, hogy amikor a nyárádszeredai fórumon elmondott beszédemben arról szóltam, hogy akár konfliktusokat is kell vállalni az autonómiaküzdelemben a román hatalommal, a többségi sajtó ingerülten reagált, s azt sugallta, mintha fegyveres konfliktusokról beszéltem volna, miközben egy felszólalótársam nyíltan irredenta megnyilvánulása – szerencsére – reakció nélkül maradt. Szerencsére, mondom, mert egyik oldalról kifejezetten zavaró, amikor a magyar fél akár az anyaországban, akár Erdélyben azt bizonygatja, hogy mi nem akarunk határmódosítást, s egyesek „bizonyságtételi” retorikája már a hatásmódosítás jogosságának tagadásáig is eljut. A másik oldalról viszont az is tény, hogy a területi elszakadás és a határkorrekció a belátható jövőben Erdély vonatkozásában legalábbis irreális célkitűzés, aminek meghirdetése nemzetpolitikai szempontból minden bizonnyal kontraproduktív lenne.
Tőkés László legutóbbi tusványosi beszédét követő sajtófelzúdulás minden bizonnyal központi beintésre történt. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke azt találta mondani, hogy Magyarország vállaljon védőhatalmi státuszt az erdélyi magyarság vonatkozásában, ami egyébként nem új követelés, a kilencvenes években Katona Ádám az Erdélyi Magyar Kezdeményezés platform elnöke mind beszédeiben, mind állásfoglalásaiban újra és újra előhozta a kérdést. A többségi sajtó és politikum most felhorkant, ki tudja, milyen megfontolásból. Beindult a román paranoiagenerátor, az Adevărul című napilap Erdély és Székelyföld problémáját Katalóniával, Észak-Írországgal, Skóciával és a Baszkfölddel hozta párhuzamba, s úgy állította be a védőhatalmi státuszt, mintha ez azt jelentené, hogy Magyarország ellenőrzése alá venné hajdani területeit. A román miniszterelnök azt nyilatkozta, hogy Tőkés László kijelentései büntetendők, s még sorolhatnánk a hisztérikus többségi reakciókat. Az egész cirkusz egyébként felesleges, a védőhatalmi státusz a két fél megegyezésének kérdése, s a román–magyar alapszerződésben kellett volna rögzíteni.
Közös offenzíva
Kiváló alkalom lenne viszont ez is arra, hogy a három erdélyi magyar párt egyeztetett kommunikációs offenzívát indítson a kibeszéletlen kérdések megtárgyalására. Sajnos, erre nincs esély, az RMDSZ továbbra is erőből politizál az erdélyi magyar konkurensek lebecsülésével és leminősítésével. Beszédes, hogy még a jobbak közé sorolt Antal Árpád is lemondta tusványosi előadását arra hivatkozva, hogy barátját, Tamás Sándort kihúzták volna a meghívottak listájáról, miközben csak annyi történt, hogy a Kovászna Megyei Tanácselnököt idén nem hívták meg előadni.
Az MPP hivatalos vezetésének retorikája pedig – híven választás előtti megnyilvánulásaikhoz, amikor is az RMDSZ-re való szavazásra biztatták híveiket – továbbra is az EMNP ellen irányul. Oda jutunk lassan, hogy az a párt, amelynek az EMNT ellen az volt a legfőbb kifogása, hogy a 2009-es európai parlamenti választáson együtt indult az RMDSZ-szel, úgy mozog a politikai porondon, mintha az RMDSZ-nek egyfajta függeléke lenne.
S míg magyar választói bázisra alapozó szervezetek egymással vannak elfoglalva, taktikai, kommunikációs lehetőségek maradnak kiaknázatlanok.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Egységtékozlók
Az egységtékozlók a romániai magyar politikai kohézió éltetésére, az érte elvégzendő közösségépítő munka megtervezésére és annak napszámosai megtalálására képtelenek között keresendők.
1989-90 fordulóján tódultak az emberek az RMDSZ-be, és 1990 májusáig majd félmillióra nőtt a számuk. Őket össze kellett volna tartani, és indokolt esetben együtt, egyszerre mozgatni. Erre azonban nem volt koncepció, de a romániai magyar hogyan tovább stratégiája is hiányzott.
Ebben sajnos 2013-ban sincs közmegegyezés. De gyorsan elfogytak az ingyen, hon- és nemzetszeretetért dolgozni hajlandó napszámosok. Mára a választási kampányok között fűtött irodáikban malmozó főállású magyarok vették át a helyüket. Az előszeretettel értelmiséginek titulált, tanítói, technikusi, tanári, mérnöki, orvosi, művészi stb. diplomával rendelkezők alig vagy egyáltalán nem vállaltak közéleti munkát és szerepet. Jó, ha odamentek egy-egy közösségi eseményre. Ma már oda sem mennek.
Az amúgy szükséges zsigeri agitátorok kikerültek ugyan, de hűbelebalázsok voltak, akik önmaguk ingerléséért tették azt, amit, és másra nem is igen voltak képesek.
Egy idő után nem csak az értelmes közösségi munkások kezdtek hiányozni, hanem az általuk koordinálhatók is.
Később megjelentek, és szaporodtak a helyi civilszervezetek, akiknek munkája fényében előszeretettel süttetik magukat az általános választások mandátumosai.
Az RMDSZ pedig – a hatékonyságfokozás álcája alatt – elindult a pártosodás útján. Párt lett, amit sosem ismer el, mert az alapszabályában az nem szerepel, és egyre több hibát követ el. Hibái között kiemelt helyet foglalt el az értünk haragvók, mindannyiunkért szólók partvonalra sodrása, eltanácsolása.
Az egységtékozlás kezdete az első, az 1993. február 20-ai gyergyószentmiklósi SZKT óta lankadatlan. Ott kezdte olyanná szervezni magát az RMDSZ, amilyenné mára lett. Ott artikulálódott először szervezeti egységekké, frakciókká, belső pártokká az erdélyi magyar politikai sokszínűség leképezését és képviseletét magáénak mondó SZKT tagság. Létrejött a 63 tagú (kitől is?) Független Frakció. A kialakult hangulat miatt az alelnökök megválasztásakor a MISZSZ kivonult a teremből, és a döntésképtelenné vált ülés félbeszakadt. Márciusban Nagyváradon már hét frakciója lett az SZKT-nak, mert csak így tudták a Függetlenekből lett Magyar Demokraták (20 tag), a Szórványcsoport (14), és a Partium Csoport (14) uralni a testületet. Volt még Szabadelvű Csoport (16), Erdélyi Magyar Kezdeményezés (10), Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (14) és Bethlen Gábor frakció (10), de maradt vagy 30 független SZKT-tag is, akik a szervezeti hatalomért való marakodást látva csak a fejüket kapkodták.
Minden, ami 1993 májusa után történt az erdélyi magyar politika egységtékozlásában, a február 20-a és május 20-a közötti három hónapban, és az annak hangulatát uraló hangadók cselekményeiben gyökerezik. Verestóy Attila, Borbély László, Frunda György, a mostanra visszavonult, de akkor ereje teljében lévő Tokay György és a visszavonulásakor Verestóy által örökös elnöknek nyilvánított Markó Béla máig hatóan szabják meg az RMDSZ cselekményeit.
És általa az erdélyi magyarok sorsát.
Nagy István
(A szerző pécskai tanár)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Akkor most hová is álljanak a balgák?
Huszonnégy évvel ezelőtt ezen a napon, december 22-én még a forradalom édes mámorában éltünk, majd a szabadság, testvériség, egyenlőség csodálatos érzése 1990 márciusában hirtelen elillant.
Katona Ádám, tanár, magyar irodalom- és művelődéstörténész már december 22-én megfogalmazott egy igen fontos kiáltványt, s azt meg is jelentette a Szabadság című független székelyudvarhelyi lap első számában. A tanár úr akkor, nagyon okosan és előrelátóan a SZÉKELYUDVARHELYI NEMZETI TANÁCS nevében tette közzé a következő szöveget:
Székelyudvarhely lakosaihoz!
Ma este, 1989. december 22-én este 6 órakor megalakult Székleyudvarhely Nemzeti Tanácsa. Örömmel vettük tudomásul népünk harcának sikerét. Az ország egészéhez csatlakozva kinyilvánítjuk e város lakosságának önrendelkezési jogát. Magyarok vagyunk és testvérkezet nyújtunk hazánk román, német, szerb, ukrán és valamennyi más népének.
Önrendelkezési jogunk alapján valamennyi honfitársunkkal együtt kiharcoltuk szabadságunkat.
Alapvető emberi jogainkat, emberekhez méltó életlehetőségeinket, demokráciánkat úgy tudjuk megvédeni, ha a székelység múltjához méltó módon öntudatosak vagyunk.
Európa népeihez megint csatlakozunk, az ezeréves történelmünk szabadságszerető hagyományait megőrizve és folytatva ezen a dicsőséges napon, végre fölemelt fővel járhatunk őseink földjén.
Hogy holnap se kelljen szégyenkezve egymás szemébe néznünk, ne romboljunk, ne gyújtogassunk!
Fékezzük meg a magukról megfeledkezett embertársainkat!
Hárítsunk el minden erőszakot!
A bűnösöket törvényes úton vonjuk majd felelősségre.
Tartózkodjunk a személyes bosszú minden formájától.
Csatlakozzunk országunk új demokratikus kormányához.
Holnaptól dolgozzunk!
Mert ezt magunk, a gyermekeink jövőjéért tesszük.
Világkatasztrófákat megjárt hazánkfia, Lukács Csaba írja, hogy a tragédiák helyszíneiről hazatérvén két dolog szokott járni a fejében. Az egyik az, hogy milyen jól választottak őseink, amikor letelepedtek ide, a Kárpát-medencébe, hiszen itt elkerülnek minket az erős, veszélyes viharok, és az igazán nagy földrengések sem érintenek. A másik dolog, hogy akár példásan, ha kell, de tudunk viselkedni váratlan, nagy baj idején is.
Amikor 2005 augusztusában tizenhat halálos áldozattal járó árvíz pusztított a Székelyföldön, a katasztrófa után önzetlenül segített mindenki – még Băsescu elnök is elismerően szólt a magyarok összefogásáról –, télire már minden áldozat háza újjáépült. Büszkék lehetünk rá.
Székelyudvarhelyen 1989-ben – hasonlóan Temesvárhoz, és ellentétben több romániai nagyvárossal – valóban forradalom volt. A székely anyaváros munkássága december 20-án a nagy üzemekben nem volt hajlandó végighallgatni a Temesvárról szóló hivatalos hazugságokat, a Matrica-gyárban még a szakszervezeti vezető, a kis törékeny hölgy, Korodi Vass Irma is visszaadta, megtagadta a szekusok által számára előre megírt felszólalást, s így Udvarhelyről – ellentétben más városokkal – nem küldtek a halálraítélt rendszert üdvözlő és a temesvári felkelést elítélő táviratot Ceauşescunak. Legyünk büszkék erre is!
Amikor a megtorlásra berendezkedett pártemberek és szekusok december 22-én elmenekültek, a város „magára maradt” – közben sajnálatos események, lincselések is történtek –, de néhány nap alatt Székelyudvarhely példásan, saját erejéből megszervezte, újraindította a maga életét. Vezetőket választott, sajtót, rendfenntartó erőt hozott létre, és békésen, fegyelmezetten kezdett el jövőt építeni.
Huszonnégy évvel ezelőtt ezen a napon még a forradalom édes mámorában éltünk, amíg a szabadság-testvériség-egyenlőség csodálatos érzése hirtelen el nem illant 1990 márciusában, amikor Marosvásárhelyen, a nacionalista gyűlölet felülkerekedett, és legyőzte a testvériséget. Az egyenlőség relatív fogalom, szinte értelmezhetetlen. A maradék szabadság főleg abban kapott hangsúlyt, hogy már el lehet menni az országból, ha nem tetszik, hogy a bukott rendszer emberei újra nyakunkra ültek, csak más jogcímen. Hogy a volt diktatórikus rezsim hatalmi struktúrái megmaradtak, hogy túléltek, de megint jól működnek, csak másként hívják őket.
Átélhettük a vadkapitalizmus időszakát, amikor régi elvtársakból dúsgazdag urak lettek. Neveztük ezt az időszakot privatizálásnak, piacgazdaságnak vagy eredeti tőkefelhalmozásnak.
Önjelölt tehetségtelenek szolgálták ki, szolgálják ma is elszánt klikkharcban a mindig háttérben megbúvó sötét erőket, a pénz hatalmasait.
„A bukott kommunista rendszer is az effélékre, a tehetségtelen törtetőkre építette terroruralmát. Vigyázzunk az egészséges értékrendre! Vigyázzunk tehát, hogy csak feddhetetlen erkölcsű, becsületes, dolgos, értelmes emberek kerülhessenek az új hatalom közelébe!”– írta Katona Ádám 1989-ben az általa alapított Szabadság című lapban.
Az Amerikai Egyesült Államok elnöke 1990-ben fogadta Tőkés Lászlót a Kongresszusban. Az erdélyi református lelkészt és román forradalmat ünnepelték. A Capitoliumban Tom Lantossal együtt még a Kossuth-nótát is énekeltek. Huszonnégy esztendő elteltével azonban méltatlannak minősítette Tőkés Lászlót a Románia Csillaga Érdemrend „becsületbírósága” az állami kitüntetésre, amelyet az 1989-es forradalom kirobbantásában játszott szerepéért 2009-ben kapott az államfőtől az időközben második mandátumát töltő EP-képviselő.
Mi van? Akkor most hova is álljanak a belgák? Vagy a balgák? Hová legyen Dániel Ernő atya, aki a forradalomkor életét kockáztatva, a fölgyújtott rendőrség előtt, keresztény emberhez méltóan, békíteni próbálta a felbolydult tömeget? Vagy Mika Dezső és karatés tanítványai, akik az elszabadult indulatok közepette is életeket mentettek? És Kolumbán Gábor, aki kutatóként, káoszelméleti tudását felhasználva, „társadalom-kaológusként” próbálta szolgálni közösségét? Hová álljanak, mi legyen a régi tisztességes vezetőkkel?
Porzsolt István, Ubornyi Mihály, Fábián István vagy Incze Béla is balga volt Udvarhelyen? Vajon balga volt-e Imecs László, aki Brassóban sorkatonaként életét áldozta ezért az elvetélt forradalomért? És Katona Ádám is balga, aki ma kisnyugdíjasként ugyanabban a tömbház-lakásban él, mint huszonnégy éve? Aki most is magányosan, de még mindig ugyanazt mondja, mondaná, ha lenne kinek, mert az RMDSZ felszámolta platformját, az Erdélyi Magyar Kezdeményezést? Katona Ádámot meghívják ugyan időnként egy-egy összejövetelre, de már csak felszólalási jog nélkül, mint „díszpinty” jelenhet meg…
Akkor most hova is álljanak a balgák?
Karácsony közeleg, az év legszebb ünnepe.
Kedves belgák! Kedves balgák! Kedves balekok! Kedves reménykedők! Kedves társak a honfibúban! És a többiek! Barátok és felebarátok!
Áldott szent ünnepet mindenkinek!
Farkas Antal
Székelyhon.ro

A kétpólusú, de háromosztatú erdélyi magyar kilátástalanságról (Szász sorspárhuzamokban)
Háromgyermekes családok tapasztalatából tudjuk: valahányszor vita kerekedik két testvér között, az melegében belső körükben lecsendesedik.
A harmadik testvér ugyanis vagy egyik, vagy másik oldalra áll, létrejön a „demokratikus” kétharmados többség, s ezzel a konfliktus rövidre záródik. De az is igaz: nem mindig a családi béke, avagy a szülői szemszögből megítélt legfelsőbb tisztesség javára. Három romániai magyar pártunk legutóbbi szereplését elemezve a fenti példabeszéd juthat eszünkbe, de mindenekelőtt azt kellene megállapítanunk: az erdélyi magyarság belső indíttatásból lett-e háromosztatú, vagy a köreinkből kitermelődött „izzadmány” (politikusaink zsíros egzisztenciáért folytatott iszapbirkózása) erőszakolja ránk a kényszerzubbonyt? A brit történelem árnyékkorszakából maradt fenn a public(man) or perish – közéleti szereplő (leszel), vagy elvesztél -- életbölcsesség. Én itt sejtem erdélyi magyar „rákbetegségünk” eredendő okát.
Bíró Zsolt MPP-pártelnök legutóbbi nyilatkozatai (Száva Enikő kérdéseire a Duna TV-ben adott mellébeszélési „szökőárak”) azt jelzik, az MPP-nek ugyanvalóst meggyűlt a baja saját „filozófiájával”. (Lásd: A választás szabadsága!) Gyanítható, hogy nem volt más választási szabadsága, mint letérdelni az RMDSZ előtt. Mert miként is szól a román párttörvény? A választások szintjein huzamosan gyengén szereplő párt elveszítheti legitimitását. (Román térfélről ne várjunk támadást, ők kéjelegve figyelik a magyar kakasviadalt, kivárnak.)
Az első nagy kérdéskör így fest: az RMDSZ, amely az MPP megalakulását tűzzel-vassal szabotálta annak idején, mi okból nem kezdeményezte az ellenfél lerobbantását? Megtehette volna! Markó Béla 2007-beli ideges nyilatkozatát – még elnök volt – emlékezetből rekonstruálom. Így fogalmazott: nincs kifogása a másként gondolkodók iránt, de jöjjenek be a Szövetségen belülre, platformként, ne kívülről támadják a magyar egységet! Csakhogy az új pártot kezdeményezők látták vagy épp bőrükön tapasztalták pl. az Erdélyi Magyar Kezdeményezés, majd a Reform Tömörülés mint RMDSZ-en belüli ellenzéki platformok csapdába ejtettségét, kilátástalanságát. Azóta eltelt hét (gonosz) esztendő, és hogy mi folyik a színfalak mögött, azt már régóta nem kötik az orrunkra. Elemzéseinkben így kénytelenek vagyunk a formállogika módszereire fanyalodni. Nos, a Dâmboviţa partján „leérettségizett” (sőt: doktorált) RMDSZ-t már annál profibb „gruppenhecc”-társaságnak tarthatjuk, semhogy elsőszülött magyar ellenzéki pártját megsemmisítse! Mert akkor a hoppon maradt tömeg átépülhet az EMNP-be! Ezzel az RMDSZ baja gyarapodhat! Hát nem könnyebb a Néppártot úgy lehetetlenné tenni, hogy az MPP-t RMDSZ-„partnerré” csalogatja? Természetesen, ad neki „csontot” is, de tüstént; lásd javaslat az autonómiatervezet közös megszövegezésére-benyújtására – amit rövidesen felrúg –, lobbiígéret ilyen-olyan ügyekben stb. És ha az MPP pártelnöke igazat beszélt a Dunán, hogy az EU-választáson 50 000 polgári szavazattal támogatta az RMDSZ-t, elcsodálkozhatunk: az alapjában RMDSZ-ellenzékiségben fogantatott tömeget milyen maszlaggal sikerült bevezetni Kelemenék udvarába, és Bírót felültetni az „anyósülésre”! A „kincstári” ötlet vajon valóban Kelemenéktől származott-e, avagy Bíró vidékéről? (Ja kérem, ezt a kártyavetőnő ha tudja!) Inkább arra érdemes odafigyelnünk: keletkezett-e véleményfeszültség az MPP-ben a történtek nyomán? Mert volt már „polgárháború” az MPP-ben: amikor Szász Jenőt próbálta megbuktatni saját megosztott-felbosszantott tagsága által, nem kizárt, hogy „trójai falovak” közreműködésével. Ezt a manővert részletesebben megmagyarázom. Az RMDSZ tűzzel-vassal szabotálni próbálta az MPP bejegyzését. Erre Szász Jenő az államelnök közbelépését kérte, sikerrel. És alakultak a vidéki/városi MPP-sejtek. Ekkor kezdődött a sebtében klónozott „polgáriak” tömeges beépítése az újszülött szervezetbe. Hitbuzgón „bábáskodtak” minden tevékenységén, majd hazafelé menet betértek az RMDSZ-be, s letudósították a történteket. Az akciót az RMDSZ bőkezűen revanzsálta! Így vált a polgári mozgolódás már „ab initio” ingó... cégtáblává. A később született EMNP is ugyanígy járt. Példaként egy kisváros nagy eseményét említem – a magyar állampolgárságot ügyintéző Demokrácia Központ avatását –, ahol egyszeriben megjelent az RMDSZ-es polgármester és alpolgármester. Se szó, se beszéd, átvették az ünnepség irányítását, s megragadták a „köldökzsinór” két végét, melyet egy általuk meghívott pap vágott el ünnepélyesen. „Független szalagvágás” címen lépett be a vezércsel a történelembe. De az Európa-polgár díjjal épp Tőkés kezdeményezésére kitüntetett Böjte atyát is sikerült „lenyúlnia” az RMDSZ-nek. Bocsánatot kérek Böjte atyától, de elárulom: az erdélyi értelmiség elképedve szemlélte, amint a Ferenc-rendi szerzetes feláll az RMDSZ tulipános szószékére és javára kampányol. Ennyi erővel – idejében – nem tudta volna a három veszekedő testvért összehozni, legalább ad hoc koalícióba? Rengeteg hasonló huncutságot tudnék felsorolni, de helyszűke miatt összegezzük az elmondottakat! Bár népszerűsége rohamosan csökken, romániai viszonylatban az RMDSZ tűnik politikára legalkalmasabb alakulatunknak, bár ezt csak annak köszönheti, hogy két ellenzéki kistestvére nem tud összefogni. Tulipánista választottjaink magabiztosak, virulensek, gátlástalanok, ha kell, szószegők, mindenre elszántak, és zsebeik tekintetében „sikeresek”. Csupáncsak azt kifogásolhatjuk, hogy következetesen a magyar térfélen és ott is ELLENÜNK működtetik politikusi adottságaikat. Bukarestben messzemenően szolgalelkűek, olyannyira, hogy a magyarság nemzeti becsületét is nevetség tárgyává tették.
Írásom alcímében sorspárhuzamot ígértem. Alább Adolf Meschendörfer brassói szász író 1931-ben megjelent könyvéből idézek (Meschendörfer: Corona – Kós Károly fordítása, Kriterion, Bukarest 1983., 234–239. old.). Száz-egynéhány évvel ezelőtt az autonómiát élvező erdélyi szászok is megbomlottak, polarizálódtak „feketékre” (Budapest és Bécs iránt megalkuvókra) és „zöldekre”, ők voltak az ellenzék, a rebellisek. Burtesch vezetésével Brassóból indult az elégedetlenség. (Figyeljük Burtesch alakját, aki vagyonát áldozta fel az eszméért, nem politizálásból tollasodott meg, mint a mi választottjaink! Figyeljük a korabeli szász papság szerepét a feketék támogatásában a zöldek ellen, és gondolkozzunk el felette!)
* Nagyszeben székváros! Városa a szászok grófjának (az ispánnak, Szászföld legmagasabb méltóságának – Gy. S. megj.), a szász püspöknek, a nemzet legkitűnőbb koponyáinak. (…) A városi nagytemplom ki van világítva. A padok túlzsúfoltak, és mind újabb csoportok tolakodnak be a folyosókra. A karzaton kitűzve álmodnak a régi céhzászlók, a falakról aranyosan, bíborveresen és sötétzölden világítanak az egykori szász grófok és királybírák epitáfiumai. Az emelvényen, a tépett városzászló alatt telepedett le a püspök és a szász gróf, egyetértően, mint két testvér, akiknek együtt kell kormányozniuk népüket. Jobbra tőlük trónolnak székeikben az esperesek és városi papok prémes templomi kabátjukban, balra tőlük az országgyűlési képviselők. (…) A gimnáziumok rektorai a szász polgármesterekkel és szenátorokkal a második sorban foglalnak helyet. És egy lépcsőfokkal mélyebben a városok és vidékek többi választott bizalmi emberei rendezkednek el. Micsoda fejek! Parasztok hosszúra vágott germán hajviselettel, bikanyakú falusbírák hosszú szárú csizmában. A sorok között a különböző települések különböző tájszólásai szállonganak. Egy ajtó kinyílik! Minden szem felpillant. A sekrestyéből a néptanács tizenkét meghatalmazottja lép ki. Reggel óta tanácskoztak. A szebeni városi pap lép az asztalhoz:
– Édes szász testvéreim – üdvözli mindnyájukat honi szász szóval. Szeme könnyes lesz, amikor itt együtt látja őket, reszketve az izgalomtól, borzalmas hallgatásban, s hogy visszaszáll gondolata az ősökre, akik ebben a hatalmas teremben minden évszázadban – milyen gyakran! – újból fel kellett építsék hajlékukat. Hála legyen az úrnak, ezúttal is sikerült. Mind a feketék, mind a zöldek megbízottjai az egység kedvéért engedtek és megegyeztek.
Hallatszott, hogy a tágas templom fellélegzett. (…) Az egyház főügyésze felolvasta az új szabályzatot, mely az összes országgyűlési képviselőket és kerületi választmányokat kötelezi. Az egyház és az iskola állományából egy mákszemnyit sem engednek, ahogy a zöldek követelik. (Templomok és iskolák, a zöldek követelik! – Gy. S. megj.) És az anyanyelvről ezt állapították meg: vedd el egy népnek a nyelvét, és mindenét elvetted! De az egymagunkban vívott vad harcot, mely a feketék szerint csupán erőnknek haszontalan pocsékolása, be kell szüntetni. A szebeni várospap éles tekintete a brassóiakat kémleli. Melyik fogja közülük az ő művét megtámadni? A mi Reguneschünkre nézek. Forr benne az indulat. Összeszorított öklére mereszti a szemét: mit mondjon majd otthon, Brassóban? Ott volt ő is a sekrestyében, aláírt ő is.
Ekkor szólásra jelentkezik valaki. (...) Burtesch az, a mi zöldjeink főnöke. Megszürkülve, odvas törzs, kiben a szenvedélyek mint falánk tűz dühöngtek. Mindenki tudja, hogy tönkrement, egész vagyonát a zöld mozgalomnak áldozta fel. Mit akarhat még?
– Éljen Burtesch! – rikkantott egy hang.
Felrezzent. Ez a hang Brassóból jött! És biztosan, megfontoltan kezdett beszédéhez: -- Hány száz esztendeig védelmeztük testünkkel falainkat törökök, tatárok, a vajdák, a császáriak és saját fejedelmeink ellen? Akkoriban nem voltunk tunyák. Ma pedig, amikor az ellenség falaink között, a mi fekete képviselőink Budapestre utaznak, és ott zárt ajtók megett tárgyalnak bizalmasaikkal. Ezeket a sötétségben kiérlelt gyümölcsöket kapjuk aztán mi, hogy együk meg, és ezek mindig keserűek: lemondás, veszteség, lépésről lépésre való hátrálás sok esztendőn át. Mi lesz ennek a vége?
Az elnök válaszadásra emelkedett. Szeme szikrázott. Most tehát itt van előtte a brassói gyújtogató, az átkozott farkas, aki társaival a szebeni nyájba is kétszer betört, egyházközségét izgalomba hozta és felkavarta.
– Mit értek el a zöldek? Éberekké és minden nemzeti problémánk iránt fogékonnyá tettek minket. Köszönet nekik ezért. De egyúttal lerombolták egységünket, legerősebb fegyverünket évszázadokon át. Becsülettel meghalni csak egy ember tud. Egy nép másképp hal meg. Gyógyíthatatlan betegség pusztítja el, egyik tagja a másik után elhal, elveszíti belső fenntartó erejét, hitét magában és jövendőjében, s miután mások megbecsülését régen elvesztette, elmorzsolódik, széthull, porrá lesz. Ez értelmes beszéd volt. Mégis... Burtesch, a vén katona megint felállt. Szinte támolygott az első lépcsőig. Ott megállt, és még egyszer szembenézett népével.
− Mi, zöldek sohasem gondoltunk arra, hogy vajon rendben van-e a magunk szénája, a népünké volt minden gondunk. Tunya béke jobban pusztít, mint kegyetlen harc! Testvéreim, aki a néppel tart, az velem együtt kivonul ebből a málladozó épületből! De magunkkal elvisszük innen a szász jogot is! És felvetette a fejét, és kiegyenesedve ment a keskeny utcán végig, amely megnyílott előtte. Egyetlen ember sem követte.
* Tehát: ...egyetlen ember sem követte! És rövidesen – mert váratlan fejleményeket hoztak a világháborúk – mi lett a vége a sorozatos szász megalkuvásnak? Ami akkor Szebenben történt, mai napig befolyással bír a mi megbűnhődött székely múltunkra-jövendőnkre is. De az a mozzanat is, amikor a nyugatnémetek „megvásárolták”, kimentették a szászokat Romániából. Szerintem Kövér László budapesti politikusunk is hibázott, amikor Szász Jenőt „kimentette” az MPP-ből. Punktum! Ideje a vitának!
Gyila Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szakad az RMDSZ–PSD-érdekházasság?
Négy hónap elteltével szétszakadni látszik a román kommunista utódpárt és az RMDSZ koalíciója. A két szervezet konfliktusának kiváltó oka, hogy Románia az Európai Bizottság (EB) oldalán lépett be az RMDSZ-nek az EB ellen indított perébe. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) keretében létrehozott polgári bizottság – amelynek alelnöke az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor – Minority Safe Pack néven tavaly benyújtott egy javaslatcsomagot, amely egy sor kisebbségvédelmi intézkedést javasol az Európai Unió számára az oktatási, kulturális szférától egészen a médiaszabályozásig. Ennek nyilvántartásba vételét az EB tavaly ősszel elutasította. Az RMDSZ pedig nagyon helyesen perre vitte a dolgot.
A perbe eddig Szlovákia és Magyarország lépett be, mint sejthető, előbbi az EB, utóbbi az RMDSZ oldalán. Kelemen Hunor joggal felháborodott, és tartja abszurdnak a helyzetet, hogy a kormány tagjaként az RMDSZ perben van önmagával. Mivel a román fél aligha lép vissza, Kelemen választhat: vagy kilép az általa vezetett szervezet a kormányból, vagy kínos magyarázkodásba kezdhet az elvtelen kormányon maradást és az újabb következetlenséget indokolandó.
Árulások listája
A helyzet az, hogy midőn az RMDSZ csúcsvezetői 1996 legelején úgy határoztak, hogy kormányra viszik a szervezetet, bárki is légyen az év őszén esedékes választások győztese, nemcsak távlati céljaikat adták fel, nemcsak az autonómia elérését tolták ki a beláthatatlan jövőbe, nemcsak a legfőbb politikai eszközükről, a külpolitikai nyomásgyakorlás lehetőségéről mondtak le, de beléptek egy olyan játékba, ahonnan a jelek szerint nincs kilépés.
Ez már 1997 végén látszott. Akkor történt a kormányzati partnerek első árulása, midőn az előzetes ígéretekkel ellentétben a parlamenti többség úgy határozott, hogy a magyar iskolákban románul kell tanulni a történelmet és a földrajzot. A látványos szószegést követő Szövetségi Képviselők Tanácsa gyűlésén többen is azt követelték, hogy az RMDSZ lépjen ki a kormányból. A vitát Markó Béla felszólalása zárta le, aki szokatlanul magas hangfrekvenciával, indulatosan utasította vissza az ötletet, és érvelés helyett szónoki kérdések sorozatát tette fel. „Attól lesz magyar egyetemünk, hogy kilépünk a kormányból?” – kérdezte, majd ugyanezt a kérdést, ugyanezekkel a szavakkal megismételte még jó néhányszor, további jogos követeléseinkkel kapcsolatban.
Nos, bizonyos, hogy önmagában a kilépéstől – ha azt nem követi radikális változás a politikai vonalvezetésben – nem lehet remélni helyzetünk jobbra fordulását. De a bennmaradástól sem. És e kérdéssorozatot mindig fel lehet tenni, akár arra hivatkozva, hogy jobb a közhangulat, ha az RMDSZ kormányon van. Bár az utóbbi hónapok történéseit – a Wass Albert-könyvek elkobzása, az író magánterületen felállított szobrának karhatalommal történő eltávolítása, a székely zászlók elleni hajsza, a nagyváradi magyar konzulátus felállításának visszautasítása – elnézve, ebben sem lehetünk biztosak. A konzulátusok ügye amúgy is a Ceauşescu-kort idézi, amikor centrális kérdés volt, holott „európai” „demokratikus” országok között a legtermészetesebb lenne, hogy annyi konzulátust nyisson Magyarország a szomszéd államokban, amennyit célszerűnek lát és képes fenntartani. Érhető volt magyar fél megütközése, hiszen a negatív üzenetküldésen kívül semmilyen ésszerű ok nem szólt a döntés mellett.
Markó–Neptun egységfront
Természetesen azoknak lett igazuk, akik előre megmondták, hogy a kormányban maradás nem hozza meg a gyümölcseit: 1998 nyarán nemhogy a Bolyai-egyetemet nem sikerült helyreállítani, de a román törvényhozás olyan határozatot fogadott el, miszerint nem lehet egyáltalában olyan állami egyetemet létesíteni Romániában, melynek ne lenne román tagozata is. Az RMDSZ válaszképpen 1998. szeptember 5-én ultimátumot fogadott el, amelynek értelmében kilép a kormányból, ha szeptember 30-ig nem teremtik meg az önálló állami magyar egyetem létrehozásának jogi feltételeit. Bár a kormány semmilyen érdemi lépést nem tett az ügyben, az RMDSZ nem lépett ki, hanem azzal a korábban maga által is elutasított javaslattal jött, hogy a kormány fogadjon el határozatot a Petőfi–Schiller egyetem létrehozásáról.
Így is lett, majd a magyar–német egyetemre való hivatkozással a csúcsvezetés rávette az SZKT-t arra, hogy október 3-án szavazzon saját, egy hónappal korábbi határozata ellen és vonja vissza az ultimátumot. Egy füst alatt azt is megszavaztatta, hogy a továbbiakban az Operatív Tanács kezében legyen a döntés hasonló helyzetekben. Vagyis az SZKT kezéből feles többséggel kivettek egy olyan döntéskört, amelynek ügyében az SZKT is csak kétharmaddal dönthetett! Ezzel a Markó–Neptun egységfront függetlenítette a kormányzati szerepvállalás, koalíciós egyezkedések, ultimátumok, szövetségkötések kérdéskörét az SZKT-tól. Attól a fórumtól, amelyben még jelen volt a Reform Tömörülés, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés, vagyis azok az autonomista képviselők, akiknek nagy része 2003-ban, miután az RMDSZ-kongresszusi határozatok szintjén számolt le a belső választás és a nemzeti kataszter programjával, saját szervezetek alakításába fogott. A Petőfi–Schiller egyetemről pedig azóta sem hallottunk, egyetlen pillanatig sem vette komolyan sem a román kormány, sem az RMDSZ, a kormányhatározat csak az SZKT „beetetéséhez” kellett. Így biztosítva volt a zavartalan közös kormányzás, de az is, hogy az RMDSZ látványos meghátrálása után semmilyen érdemi eredményt nem ért el abban a ciklusban.
Mindent előlről
Nagyrészt a bennmaradásnak volt „köszönhető”, hogy a szövetség azóta is képtelen kiszabadulni a hatalom bűvöletéből. S persze ennek a meghátrálásnak, amelynek következtében Bill Clinton amerikai elnök – átvéve a román propaganda akkoron több mint félévtizedes szlogenjét – megfogalmazta emlékezetes mondatát: „Romániában példaértékűen megoldották a kisebbségi kérdést.” Amit később többen átvettek, s ma már Európa-szerte elfogadott. Károsabb üzenetet nem lehetett küldeni a külvilág felé. Ahelyett, hogy Koszovóhoz hasonló nemzetközi rendezést kérjünk, mindenkinek azt üzentük, hogy mi „otthon” elintézünk mindent, a kisebbségi kérdés belügy, hogy románok és magyarok építik a bizalmi légkört, ahogy a neptuni tárgyalásról szóló New York Times tudósításának címe is állította.
Érdekes lenne, ha ebbe a külügyminiszteri gesztusba törne bele az RMDSZ bicskája, ez jelentené a koalíció felbomlásának apropóját. Ami lehet akár miniszteri partizánakció is, mint Kelemen állítja. Akárcsak az az impertinencia, amellyel Titus Corlăţean ismét üdvözölte a trianoni döntés évfordulóját, ráadásul olyan szöveggel, hogy e szerződés „Erdélynek az anyaországhoz való visszatérését szentesítette”. Sajnálatos, hogy e kérdéssel kapcsolatban egyetlen erdélyi magyar szervezet sem nyilatkozott, pedig ha mi nem igazítjuk ki a román külügyminiszter vaskos történelmi tévedéseit, más aligha teszi meg helyettünk.
Ceterum censeo: fel kell hagyni a neptuni ihletettségű politizálással, a román hatalom kegyeinek keresésével, és magyar érdekeken alapuló, távlatos politizálásba kell fogni. Akkor is, ha 25 év alatt megannyi történelmi esélyt szalasztottunk el, akkor is, ha a modellértékű román kisebbségpolitikának RMDSZ-segítséggel felépített hamis mítoszát kell majd lerombolni elsőként. Akkor is, ha a gyors sikerre sokkal kevesebb esélyünk van, mint Románia EU-csatlakozása előtt.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Experimentum crucis (Az RMDSZ 25. évfordulójára)
Az államelnök-választás meglepő végkifejlete óta valamiféle Johannis-forradalomról (tisztítótűzről) beszélnek, mely a mérvadó román közszolgálati médiákat is feltöltötte energiákkal. (Tévedés ne essék, 1989 karácsonyán a „Szabad Román Televízió” még nem volt szabad a szó nemes értelmében, idő kellett, hogy rájöjjünk a háttérből elművelt gazemberségre.) A következőkben a közönség által legrangosabbként minősített Radio România Actualităţi egyik éllovas műsorában elhangzottakról fogalmaznék meg néhány reflexiót erdélyi magyar állapotainkra való kivetítéssel.
Szól a rádió
November közepét írtunk. Bár a kovásznai Fenyő Szállóról nem esett szó, de örvendetes, hogy a „botfalusi” adó félórás déli műsorából világgá röppent, miszerint Máramaros vidékén is történt „hűbéri” ajándékosztás az ortodox egyház javára Pontáért ügyeskedő „imádságok” reményében. Hangfelvételt is bejátszottak! Egy ortodox pópa arra biztatta híveit: a két jelölt közül a „miénkre”, mármint a románra és ortodox hitűre szavazzanak, ne idegenre. De élőben hallhattuk, hogy a párizsi román (ortodox) papot is rajtakapták hívei. (Ejnye! Hetvenes évekbeli elődje szekus volt, lásd Gocz Elvira visszaemlékezéseit.)
A történteket elemezve a vita egyik meghívottja, Radu Preda professzor, a Babeş–Bolyai Egyetem tanára kijelentette: „templom nem válhat albérlet tárgyává!”, majd arról beszélt, hogy Romániában minden államilag elismert hitközösség autonómiát (!) élvez, de az ortodox papság – belső alkotmányából eredően – nem politizálhat. Hivatásával össze nem egyeztethető a pártaktivistaság, a helyi vagy akár parlamenti közéleti megbízatás. S mindezek ellenére nagyszámú vidéki pópa, sőt, egy főpap is elkövette a szabálysértést. Hónapokkal ezelőtt ugyanezen a hullámhosszon hangzott el, hogy Temesvár néhai érseke érdemei mellett a Securitate munkatársa volt. (Lám: évek kellenek, amíg megértjük a politikát! Emlékezzünk arra, hogy amint Kelemen Hunor a Boc-kormány kultuszminisztere lett, az ortodox egyházat kivették hatásköréből.)
Örömmel üdvözölhetjük, hogy a román értelmiség egy része fel meri vállalni a kényes témát, mert láthattuk: a marosvásárhelyi események idején a hodáki pópa is „háttérsugallatra” szólította harcba híveit a magyarok ellen. Ideje, hogy mi is önvizsgálatot kezdeményezzünk.
Tulipán... és színeváltozásai
Tudjuk: tisztességben megőszült protestáns egyházaink nem tiltják papjaiknak a politikában való részvételt. Itt példaként azonnal Tőkés László karrierjére hivatkozhatunk. Johannis sikerének láttán pedig feltehetjük a drámai kérdést: Vajon mikor eshet meg újból az a „megváltó” élmény, hogy Romániában egy magyar ember történelmi főszereplővé váljék?
...Mert 1989 decemberében Tőkés, bár rövid ideig, de igenis, főhőse volt az eseményeknek. Emlékeznek-e arra a mozzanatra, amint páncélozott járművel hozták be Menyőből, és egy tévés rákérdezett: miként jellemezné a pillanatnyi állapotokat?
– A jelen pillanat drámai motívuma a bizalmatlanság, mert a jó szándékú forradalmárban is terroristát gyanít az ember – válaszolt mosolyogva. Még a magyargyűlölő néhai I. C. Drăgan is elismerően nyilatkozott Tőkés ízes, Királyhágó vidéki román kiejtését dicsérve. „Dicţie românească perfectă” – betű szerint így mondta! És eltelt negyed évszázad! Nyugodt lelkiismerettel diagnosztizálhatjuk, hogy a romániai rendszerváltás szikrakovácsának hazai és nemzetközi tekintélyét – s ezáltal az erdélyi magyarság esélyeit, majd ezen belül egy hiteles román–magyar megbékélés lehetőségét – nem a románság aknázta alá, hanem a „forradalom” hevében született, majd gyanús színeváltozásokon átesett RMDSZ, melynek Tőkés a kezdetektől tagja, majd tiszteletbeli elnöke is volt, amíg nemkívánatos személyként el nem lehetetlenítették. A szerencsétlenség a mi rövidlátásunknak is következménye. Nem figyeltünk arra, hogy miközben a Domokos Géza alapította-vezette RMDSZ még „egyszínű” volt, s bár egyesek „kommunista gittegyletként” bélyegezték kívülről, sőt, belülről is, óvatosan, de hitelesen mégis meg tudta jeleníteni a magyarságot az akkor még igencsak forrongó közéletben. Aztán bekövetkezett a Markó-féle hatalomátvétel és rövidesen az addigi egységnek platformokra töredezése. Majd kezdetét vette közöttük a vérre menő iszapbirkózás a hatalom bársonyszékeibe való behelyezkedésért. Az első függetlenek jelentkezése (helyhatósági szinteken) 1996-ban történt, ekkor kezdődött az RMDSZ „dzsihádja” a függetlenek, majd később a versenypártok (MPP, EMNP) jelöltjeinek ellehetetlenítésére és az őket megszavazó közösségek megbüntetésére (!), mégpedig – ez szégyen – a leggyalázatosabb módszerekkel. Anno 2000 vidékén csupa „Ká-Dé-Em”-től zengedezett az erdélyi magyar politikum (KDM – Kereszténydemokrata Mozgalom), mert az RMDSZ az Európai Néppárt szárnya alá igyekezett. Ez sikerült is neki. (Az EU-Néppárt az unió ötletgazdája, R. Schuman kereszténydemokrata filozófiáját vallja.) Jelen pillanatban a Kelemen vezette RMDSZ egy ismét homogén (kereszténydemokrata?) alakulat eléggé feszültségterhes látszatát kelti.
Itt álljunk meg egy pillanatra! Másfél évtizeddel ezelőtt halálközeli környezetben, a marosvásárhelyi klinikán, miközben csepegett a perfúzió, a szomszédos ágyban fekvő bajtárssal beszélgettünk. Kiderült: ő a Romániai Magyar Liberális Demokrata Párt elnöke! (Országos szinten? Helyben? Erre nem emlékszem.) A szomszéd többek közt azt is elmesélte, miként sikerült megbuktatniuk Marosvásárhely 1989 utáni  magyar polgármesterét, Fodor Imrét. „Öregúrként” emlegetette, aki azon kívül, hogy szeretett külföldre (legtöbbet Hollandiába) járkálni, és egyházaknak, szűk baráti köreinek osztogatta szét a humanitárius segélyeket, jövőbe mutatóbbat nem tett a városért, mondta. (Vajon? Igazat beszélt?)
– Közeledtek a helyhatósági választások! Mi, a szabad demokraták, állítottunk egy magyar ellenjelöltet, és 2000-ben kiborítottuk az öreget a helyéről. (Emlékezetből idéztem a pártelnököt.) Csakhogy, amint azóta is tapasztalhatjuk, nem a szabad demokrata magyar nyert, hanem (életfogytiglan?) Dorin Floreát segítették székbe. Ez volt az első pofon, amit az RMDSZ kapott? Nota bene: a Romániai Magyar Liberális Demokrata Párt létrejöttében (1992. VI. 14.) Iliescu bábáskodott, de az RMDSZ is felelős a történtekért. Markó, Frunda, Borbély... karrierjének „csernozjom talaján”, történelmi verekedés helyszínén, Marosvásárhelyen éveken át nem volt városi RMDSZ-szervezet. Tulipános klikkek lakónegyedenként konspiráltak, egymás ellen. S azt se feledjük, az RMDSZ „neptunos” agitációs brigádja (Frunda, Borbély...) majdnem eladott minket. S épp a napokban újabb PER-csapdába keveredett az RMDSZ. Ejnye! De próbáljunk utánanézni a KDM pályafutásának! Nos, az internet szerint a Romániai Magyar Keresztény Demokrata Párt 1990. március 30-án alakult, idézem: „kis létszámú, de elit tagsággal. Az RMKDP, mint az RMDSZ társszervezete, az SZKT-ban a kereszténydemokrata frakciót alkotta. 1999 júniusától az új párttörvény értelmében az RMKDP átalakult Kereszténydemokrata Mozgalommá, országos alelnöke dr. Bárányi Ferenc.” Nota bene: Bárányi 1998-ban miniszter lett, de jött az „átvilágítási” törvény, s távoznia kellett. Nesze nekünk: „elit tagság”!
A Tulipán második kereszténydemokrata platformját, az Erdélyi Magyar Kezeményezést 1992. március 14-én jegyezték. A Katona Ádám vezette alakulat javasolta a papsággal való együttműködést. Következetes, kegyetlen, nemzeti elkötelezettségű belső ellenzék volt az EMK. A közelmúltban őket is kiebrudalták... A KDM-platform pályája időközben felfelé ívelt, volt rangos kovásznai konferenciájuk, ahol Băsescu is beszélt! Aztán csend lett. Ejnye! Megkockáztatok egy szomorú ténymegállapítást! Egyszerűen csak annyi történt, hogy a „kereszténydemokratává” színeződött RMDSZ-nek sikerült beépülnie az alapjában jó szándékú, tisztességes, vidéki, erdélyi magyar papság bőre alá, presbitériumaiba is (az unitáriusok és a reformátusok jelentős részének kivételével). Amit nevetségesen kezdő módon Ponta megpróbált kivitelezni – mármint az ortodox papság lekenyerezését, de beletörött a foga –, ugyanazt a sátáni manővert az RMDSZ könnyedén megtehette, mert a történelmi protestantizmus épp közéletiségre, demokráciára tanítja a híveit, ebben rejlik a szépsége! De katolikus közösségekben, Csíkban a „Szentföldön” is hasonló „templomi albérletbe férkőzés” történt nemzetmentés jeligéjével. S eközben – horribile dictu! – Tőkésnek, a romániai rendszerváltás hősének (!) távoznia kellett a „kereszténydemokrata” RMDSZ-ből, melynek vezéri pódiumain biza sok kommunistát látunk.
Experimentum crucis
Felvezető sorainkban újabb forradalomról beszéltünk. Nos, szerintem erdélyi magyar terekben a Johannis-effektussal pattant ki. Az RMDSZ képviselőinek kolozsvári tanácsa azt javasolta, mindenki szavazzon lelkiismerete szerint, de eközben gőzerővel hozzákezdtek a „háttérmunkához” annak reményében, hogy Pontának besegítve bársonyszékeikben maradhatnak. Ponta tanácsosának, Frundának a sajtónyilatkozata, miszerint ő bízik abban, hogy a magyarok nem mennek el szavazni, már egyenesen vérlázító volt. Mindezekre végül Markó „jelenése” tette fel a koronát, melyben azt sulykolta: a történtek ellenére igenis kormányon kell maradniuk, hogy pénzeket téríthessenek hazafelé. Kelemen is alaposan elszólá magát a MTI-nek adott nyilatkozatában, melyben a teljes erdélyi magyarságot utólagosan is az RMDSZ szavazótáboraként emlegette. Vajon észre sem vevé az elnök úr, hogy pártklientúráján („vazallusain”) kívül már senki sem figyelt a szavára? De ideje, hogy kifejtsem írásom címének motivációját! Kölyökkorunkban a hazugság/igazmondás próbája (a népi „keresztkísérlet”) abban állt, hogy nyomogatásra orrunk hegye keménynek vagy puhának találtatott-e. Az experimentum crucis a tudományok módszere, dilemmás kérdések „tűzpróbáját” értjük alatta, de az elnevezés bibliai gyökerű. Abban a drámai mozzanatban keresendő, ahol Jézust felfeszítik, és a csürhe a látványban kéjelegve biztatja: – Na! Ha valóban Isten fia vagy, most tégy csodát! Szabadulj innen! De szavunkat ne feledjük! Klaus Johannis államelnökké választásában mi is teljes vállszélességgel részt vettünk, az RMDSZ aljas, félrevezető intelmei ellenére, mert hiszünk abban, hogy bár ideig-óráig, de találtunk egy újabb megváltó személyiséget. Az experimentum crucis és sikere abban is bemutatkozik, hogy bizonyítottuk ország-világ előtt: nem vagyunk gerinctelen köpönyegforgatók („udemerista” hívők), nem vagyunk Trianon-depresszióban élő, letiport roncsnemzet, nem tűrjük, hogy átverjenek minket! Az is nyilvánvalóvá vált: az épp 25 éves RMDSZ megérett arra, hogy eltanácsoljuk sorsunk ügyintézéséből, mert azon munkálkodott, hogy – mint a barmot – uralma alá hajtsa az erdélyi magyarságot, ahelyett, hogy ő szolgált volna bennünket. S nem utolsósorban lenyúlta, megbecstelenítette mentális higiénénk mentsvárát, az elektronikus sajtó egy részét is, mely templomaink mellett második autonóm politikai erősségünk lehetne Romániában. ...Csakhogy mi lesz velünk „dada” és főleg „csecs” nélkül? – aggodalmaskodhatnak egyesek. Ha kétpólusúvá egyszerűsödő állapotban – MPP-s kanyarok nélkül – fölülkerekedhetne a nemzeti minimumban való összefogás egysége, s a közelgő választásokig fennmaradna tisztánlátásunk és a forradalmi vérnyomás is a kincstári székely „putzákban” – megoldhatná e kérdést.
Gyila Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi magyar politika júdáspénzei
Michael Ebner, dél-tiroli európai parlamenti képviselő a kétezres évek közepén az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) meghívásának eleget téve Erdélyben járt és több interjúban is elmondta: számára elképesztő, hogy egy autonómiát igénylő nemzeti közösség hivatalos képviselője – tételesen az RMDSZ – nem hajlandó azt felvetni belföldön és külföldön egyaránt. Hogy mennyire abszurd a helyzet, az is mutatja, hogy 1993 januárja óta az autonómia az RMDSZ-program elsőrendű célkitűzése. Találóan fogalmazott Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke az EMNT hétvégén lezajlott küldöttgyűlésén: „mi vagyunk az RMDSZ-program leghűségesebb képviselői”.
A valóságban az RMDSZ-en belüli ellenzék – az Erdélyi Magyar Kezdeményezés és a Reform Tömörülés – küzdött mindig az autonómiáért, és próbálta rákényszeríteni az RMDSZ vezetését arra, hogy saját programját képviselje. Miután az RMDSZ szatmárnémeti kongresszusa után ez a belső küzdelem értelmetlenné vált, ugyanezt a törekvést immár kívülről próbálták elérni. A közéleti abszurd folytatódik. A Magyar Polgári Párt – amely bevallottan az RMDSZ ellenében jött létre – korábbi elnöke azt hangsúlyozta, hogy a pártnak nem az autonómia az elsőrendű célja, hanem a választás szabadságának a megteremtése. Ugyanez a magát ellenzékinek tartó párt a 2012-es parlamenti és a 2014-es európai parlamenti választáson az RMDSZ mellett tette le a voksát. Azt már nem is említem, hogy a tavalyi elnökválasztáson sem támogatták az autonomista jelöltet, Szilágyi Zsoltot. Említsük meg azt is, hogy az MPP és az RMDSZ 2014 márciusában stratégiai megállapodást kötött, majd ennek jegyében hozta nyilvánosságra az úgynevezett „Székelyföld autonómia-statútumát”. Az EMNT hétvégén elfogadott zárónyilatkozata is rámutat, hogy az RMDSZ–MPP dokumentumnak nem a történelmi Székelyföld a tárgya, hanem az 1968-ban megrajzolt három székelyföldi megye. Most a két párt arról tárgyal, hogy hány MPP-s induljon az RMDSZ-listáin. Igen, nem tévedés: nem a közös, koalíciós listán – amihez eddig az MPP váltig ragaszkodott – hanem az RMDSZ-listán. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy az MPP elhárította az Erdélyi Magyar Néppárt közeledését és ajánlatát arra, hogy a két szervezet együtt induljon a 2016-os választásokon, egy paritásos alapon létrehozott szövetség keretében.
Amikor Szilágyi Zsolt világosan rámutatott arra, hogy a júdáspénz az oka annak, hogy kútba esett a két, programjában autonomista párt szövetsége, Biró Zsolt útszéli stílusban támadt az EMNP elnökére, mondván, szégyellje magát. Biró szerint Szilágyi kiírta magát a jobboldali politikából. „Jobboldali politikából” – igen, ezt a kifejezést használja az a politikus, aki a hatalmi pozíciókért cserébe bármilyen színezetű koalícióban résztvevő RMDSZ-szel készül összebútorozni. Arról ne is beszéljünk, hogy ő maga iratkozott ki az erdélyi magyar autonómia-politikából azzal, hogy pártja ugyanolyan hitelesítő funkciót vállalt az RMDSZ mellett, mint amilyet az RMDSZ a román kormányok támogatásaként 1996-tól napjainkig.
A jobb sorsra érdemes Kulcsár Terza József is beszállt a polémiába, a júdáspénz kapcsán az EMNP által kapott anyaországi támogatásokat említve. Feltéve, hogy az EMNT mellett az EMNP is kapott támogatásokat a nemzeti kormánytól, lehet-e ezt egy napon emlegetni az RMDSZ elvtelen kiszolgálásával? Hasonló demagógiával próbálja visszalőni a júdáspénz vádját Biró Zsolt, aki azt rója fel Szilágyinak, hogy a bukaresti parlament padjait koptatta, s hogy Brüsszelből kap fizetést. Mintha nem az autonómiát képviselte volna ott, s nem lett volna egyike azon öt képviselőnek, akik benyújtották a román törvényhozásba a Székely Nemzeti Tanács autonómiastatútumát 2004 elején. Annak az SZNT-nek a törvénytervezetét, amelynek ülését Biró Zsolt nagy dérrel-dúrral hagyta ott, miután nem választották vissza tisztségébe az RMDSZ-szel való összeborulása miatt.
A „júdáspénz” lényege, hogy annak elfogadója ellenszolgáltatásképp elárulja az addig képviselt ügyet, szövetségeseit és elveit. Ezt pedig Biró Zsolt vezetésével a Magyar Polgári Párt jól követhetően megtette. Ezzel szemben az Erdélyi Magyar Néppárt és az annak létrehozását kezdeményező Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulása óta következetesen ugyanazokat a célokat hirdeti: belső önrendelkezést, regionalitást, szubszidiaritást és autonómiát, amihez a föderációnak is társulnia kell. Szilágyi Zsolt egyórás programadó és iránymutató beszédében megjósolta, hogy lesznek MPP-s politikusok, akik a párt irányváltását szégyellve távozni fognak és az EMNP-nél kopogtatnak, illetve lesznek olyanok is, akik az RMDSZ-re rálicitálva támadni fogják őt és pártját. Biró Zsolt és Kulcsár Terza József légből kapott vádjai hallatán megállapíthatjuk: a próféta beszélt belőlük.
De ez nem feltétlenül baj. Legalább nyilvánvalóvá válik, hogynem elég, ha az MPP az RMDSZ ernyője alatt igyekszik biztosítani a vezető oligarchiájának egzisztenciáját, még rá is támad azokra, akik hűek maradtak az önálló magyar érdekeken alapuló politikához és autonómiaprogramhoz. Az erdélyi politikai paletta rövid ideig volt csak háromosztatú – RMDSZ/MPP/EMNP –, tulajdonképpen az Erdélyi Magyar Néppárt megalakulásától a 2012-es parlamenti választásokig. Ekkor vette kezdetét az MPP–RMDSZ-közeledés, mely minden jel szerint a jövő évi választásokon teljesedik be az MPP-nek az RMDSZ-listákon való indulásával. Az Erdélyi Magyar Néppárt megmaradt az erdélyi magyar szabadságprogram, az autonómia egyetlen következetes és hiteles képviselőjének. Ha úgy tetszik, az utolsó harcképes kuruc egységnek.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az agyagfalvi autonómiakezdeményezés
Az autonómia kérdésköre a kezdetek kezdetétől foglalkoztatta az erdélyi magyarság érdekképviseletét a rendszerváltás után felvállaló politikusokat. Király Károly írja le a „Nyílt kártyákkal” című könyvében, hogy miképpen vitatkoztak Iliescu elnök és a Nemzeti Megmentési Front néhány magas rangú képviselőjének társagában Domokos Gézával január legelején.
Domokos nemcsak, hogy Iliescu első kérdésére-kérésére készségesen lemondott az autonómia fogalmának az első kisebbségügyi hivatalos dokumentumba való beiktatásáról, de el is utasította Király logikailag feszes, történelmi tapasztalatokra alapozó érvelését az autonómia szükségességéről.
Ezek után nem meglepő, hogy az RMDSZ első programjának megszövegezői kínosan kerülték az autonómia kifejezést, de megpróbálták annak tartalmát belegyömöszölni a helyi önkormányzati rendszer követelésébe.
Az RMDSZ-en belül Székelyföldön volt néhány vezető, akik később, 1992-ben Erdélyi Magyar Kezdeményezés néven alapítottak nemzeti-konzervatív platformot, s akik elengedhetetlennek tartották, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösség érdekképviselete nyíltan felvállalja az autonómia célkitűzését. Ennek elérése érdekében az 1991-es esztendő első felében megalakították az RMDSZ Székelyföldi Politikai Csoportját (SZPCS), mely szerveződés az agyagfalvi autonómiakezdeményezés kapcsán nyert országos ismertséget. A csoport tagjai úgy vélték ugyanis, hogy az 1848-as agyagfalvi népgyűlés emlékére megrendezett nagygyűlésalkalmas lehet arra, hogy közfelkiáltással kinyilvánítassák Székelyföld autonómia iránti igényét.
Király Károly több fontos dokumentumot közöl a Nyílt Kártyákkal II. című kötetében, így a SZPCS 1991. szeptember 2-i közleményének teljes szövegét, melyben a csoport állást foglalt a készülő alkotmánnyal kapcsolatban, kiálltak Király Károlynak az első cikkelyt módosító javaslata valamint Szőcs Géza kisebbségi törvényjavaslata mellett, hangot adtak ama elvárásuknak, hogy az RMDSZ képviselői és szenátorai támogassák mindkét javaslatot, jelezték egyben, hogy 12 nappal később tanácskozást tartanak, ahol megtárgyalják az autonómia és az önrendelkezés témakörét. Vélhetően e tanácskozáson merült fel, hogy az agyagfalvi népgyűlésről való megemlékezés kapcsán nyilvánítsa ki a székely nép az autonómia iránti igényét.
A csoportosulás 1991. október 2-i gyűlésén kijelölte az 1991. október 19-i népgyűlést előkészítő bizottságot Fábián Vilmos, Katona Ádám, Kusztos Tibor, Mihály József, Nagy István, Papp Kincses Emese és Váncsa Árpád személyében.
A kezdeményezésről tárgyalt az országos elnökség, anélkül, hogy döntésre tudott volna jutni, majd a Küldöttek Országos Tanácsa, mely egy olyan határozatot fogadott el, amit mind Katona Ádámék, mind Domokos Géza utólag a maga szájíze szerint interpretált. Hallgassuk erről az ügyben pártatlan Szőcs Gézát: „A KOT előtt álló egyik fő feladat az volt, hogy kezelje azt a másik válságot, ami a Székelyföld területi autonómiájával kapcsolatos bizonyos törekvések és mozgások felerősödése folytán állott elő. El kell mondanom, hogy e kérdésben, melyet az elnökség nem tudott megoldani hajnalig tartó vita során sem, a küldöttek tanácsa viszonylag hamar konszenzusra jutott. Egyetértett - kisebb-nagyobb módosításokkal - azzal a szövegváltozattal, amelyet én javasoltam elfogadásra. Ennek lényege az, hogy a Székelyföldnek sajátos önrendelkezési, önkormányzati hagyományai vannak, amelyek sohasem irányultak senki ellen. Ma ezek modern európai modellekkel lennének ötvözhetőek. De egy jogi és hatalmi vákuumban élünk, tisztázatlan törvényi körülmények közepette. Ezért megfontoltságra és türelemre van szükség, nem lehet bármit is kierőszakolni. Az RMDSZ csakis a törvényesség keretén belül maradva látja lehetségesnek azt, hogy a Székelyföld kialakítsa a hagyományainak megfelelő önkormányzati struktúrát.”
Sokak szerint (így vélekedik többek között Katona Ádám és Király Károly is) maga az elnök, Domokos Géza lármázta fel a román sajtót és politikumot, mely rárepült a kérdésre és addig csak a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején tapasztalt hisztériában tört ki. A magyarság és azon belül székelység elleni hangulatkeltés az ún. Hargita-Kovászna („Har-Kov”) jelentésben csúcsosodott, mely arra a gátlástalan hazugságra épült, hogy Székelyföldről a rendszerváltás után elüldözték volna a románokat. A román média-össztűz, melyből a politikum is bőven kivette a részét, másrészt az RMDSZ „vezetőségének” kihátrálása az ügy mögül olyan közhangulatot teremtett, hogy a szervezők jobbnak látták lemondani az október 19-i népgyűlés megszervezéséről, amelyet egyébként – jogellenesen – a román hatalom betiltott, s a tiltásnak katonai erődemonstrációval adott nyomatékot.
Az erdélyi magyarság, hála a Bukarestből irányítottak aknamunkájának, csak egy évvel később nyilvánította ki a belső önrendelkezésen alapuló autonómiaigényét. Király végkövetkeztetése az ügy kapcsán: „az agyagfalvi „veszedelem” végső soron nem veszedelem, hanem szégyenletes manipuláció volt – RMDSZ segédlettel.”
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma/m/szerintunk

25 éve történt – platformosodás és „egységnyilatkozat”
Az RMDSZ, bár eredeti célja az volt, hogy integráljon lehetőleg minden erdélyi magyar szervezetet, alapszabályzatát tekintve pártként kezdte működését az első kongresszus után, piramis-elv mentén építkezve.
A kongresszus választotta a nagyválasztmányt, majd az választotta meg az elnökséget. E szigorú építkezési elv oldódott valamelyest a második kongresszuson, de a strukturális és eszmei sokszínűség valamiféle demokratikusnak mondható reprezentálására a két kongresszus közötti kulcsszervben (amit neveztek Választmánynak, Küldöttek Országos Tanácsának, majd Szövetségi Képviselők Tanácsának) várni kellett még a brassói kongresszusig. 
Brassóban 1993 januárjának közepén nyert megfogalmazást az a program és az az önszerveződési elv, melyhez, ha hűek maradnak a választott vezetők, akkor ma, bizton mondhatom, másként állnánk. 
A brassói határozatok egyik előkészítő mozzanata volt az 1992 elején, negyed évszázada beindult platformosodás. Két platform alakult meg ebben az időszakban. A nemzeti konzervatív Erdélyi Magyar Kezdeményezés (mely az agyagfalvi autonómia-kezdeményezésről elhíresült Székelyföldi Politikai Csoportnak volt az utódszervezete), valamint a liberális ideológiára alapozó Szabadelvű Kör. A harmadik meghatározó, autonomista platform közel két esztendővel később, 1993 decemberében bontott zászlót, a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetségének politikai képviseleteként, Reform Tömörülés néven.
A Domokos Géza vezette fősodor gyanakvással és ellenségességgel fogadta a belső eszmei erjedést. Hogy pontosan mitől féltek és miért, azt elég nehéz követni, felfogni, átérezni. Annak ugyanis nem volt realitása, hogy ezek az értelmiségi klubként, ideológiai értékek mentén megalakult eszmei csoportosulások szétfeszítsék az RMDSZ kereteit. 
Tény, hogy Domokosék megelőző csapást kívántak mérni a meg sem alakult platformokra az „egységnyilatkozatukkal”, melynek tetszetős csomagolása, hangzatos jelszavai alkalmas voltak arra, hogy a jóhiszemű képviselőket megtévesszék, így aztán igen sokan írták alá a fantomellenséggel küzdő dokumentumot. Semmi túlzás nincs ebben: az 1992. március 10.-én megfogalmazott egységnyilatkozat egy nappal később jelent meg a Romániai Magyar Szóban, míg az Erdélyi Magyar Kezdeményezés négy nappal később lépett a nyilvánosság elé, a Szabadelvű Kör pedig 1992. március 20.-án alakult meg.
Érdemes idézni a dokumentumból, hogy ízelítőt kapjunk abból, miképpen próbálta a magyar célokat a vélt román tűrőképességhez igazító, magát előszeretettel mérsékeltnek nevező kollaboráns vezetés preventív hitelteleníteni a platformokat: „Aki egy jogegyenlőséget, még el nem nyert közösséget az egységes fellépés lehetőségétől meg akar fosztani, éppen akkora bűnt követ el, mint az, aki az egység jelszavával a romániai magyarságtól meg akarná vonni az ideológiai véleményszabadságot, akár liberális, akár kereszténydemokrata, akár szociáldemokrata meggyőződésről van szó.
A nemzeti eszmét és a demokrácia eszméjét egymással szemben kijátszani nem szabad, hiszen a nemzeti hovatartozás végső soron olyan nyelvi, kulturális, történelmi és vallási meghatározottságot jelent, melyek nélkül nemcsak a közösség, hanem az egyén is elveszítené önazonosságát.” 
„Egy tömegszervezetben felülről elindított platformosodási folyamatot – amit ebben a pillanatban semmilyen külső körülmény nem indokol – kockázatosnak, vagy legalábbis kétséges kimenetelűnek ítélünk. Ez az elképzelés végső soron éppen olyan mesterkélt, mint amennyire erőltetett lenne egy vele szembehelyezett monolit egység. Szabad utat kívánunk adni a különböző ideológiáknak, de nem tartjuk megengedhetőnek a szövetség eddigi egységéből erőt merítő tagság megosztását.”
Mondanom sem kell, senki nem akarta megfosztani az RMDSZ-t az egységes fellépés lehetőségétől, a meg sem alakult platformok főként nem. Senki nem akarta kijátszani a nemzeti eszmét és a demokrácia eszméjét egymás ellen (ha valakire, akkor épp az „egységfelhívás” aláíróira illik ez inkább, akik a nemzeti eszme jegyében léptek fel a Szövetség sokszínűsödése, demokratizálódása ellen.). A „felülről indított platformosodás” is alaptalan vád, hiszen nem az elnökség indította útjára a folyamatot pár nap elteltével, hanem zömmel a csúcsvezetésen kívüli RMDSZ tagok és a középgárda egyes képviselői.
És hadd álljon itt az „egységnyilatkozatot” aláírók névsora (a sorrend az eredeti dokumentum szerinti): Tokay György képviselő,  Markó Béla szenátor, Madaras Lázár képviselő, Borbély László képviselő, Zonda Attila képviselő, Nagy Béla képviselő, Csiha Tamás szenátor, Verestóy Attila szenátor, Frunda György képviselő, Vida Gyula képviselő, Kerekes Károly képviselő, Kozsokár Gábor szenátor, Pécsi Ferenc képviselő, Hajdú Gábor szenátor,  Fazakas Miklós szenátor, Demény Lajos szenátor, Tóth József szenátor, Szilágyi Zoltán képviselő,  Bárányi Ferenc képviselő, Nagy Benedek képviselő, Podhrádszky László képviselő, Bajcsi Ákos képviselő, Szabó Károly szenátor, Hosszú Zoltán szenátor, Brendus Gyula képviselő.
A platformok egységtisztelő szerveződései voltak a továbbiakban az RMDSZ-nek. A Szociáldemokrata Tömörülésről nem szóltam, mert az nem sok vizet zavart, a Markó-Neptun egységfronthoz mindig is hű csoportosulás maradt. A Szabadelvű Körben autonomista nemzeti liberális valamint a bukaresti paktumpolitizálást támogató tagok egyaránt voltak, ellentétben a teljes mértékben nemzeti-autonomista platformokkal, a Reform Tömörüléssel és az Erdélyi Magyar Kezdeményezéssel, melyek fő célja az volt, hogy rászorítsák az RMDSZ vezetését saját programjának betartására, az autonómia-elvű belső építkezésre, az autonómia stratégiai céljának képviseletére.
A Reform Tömörülés 2003 márciusában oszlatta fel magát, miután a 2003 elején Szatmárnémetiben megtartott RMDSZ kongresszus pártelvűsítette az alapszabályzatot, az általános belső választásokat részleges tisztújítással váltotta ki, a platformoknak pedig semmi érdemi funkciót nem biztosított a választási folyamatban. Az EMK története 2013-ban ért véget. A Szabadelvű Kör formálisan ma is szerepel az RMDSZ honlapján, mint a szövetség keretén belül működő platform. 
Borbély Zsolt Attila
http://itthon.ma//szerintunk

Teljesítetlen autonómiaigéretek
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Amire felesküdtünk isten s ember előtt címmel a romániai magyarság önrendelkezését szorgalmazó Kolozsvári Nyilatkozat 25. évfordulója alkalmából rendezett konferenciát péntek délután a Magyar Unitárius Egyház imatermében. Az emlékezés helyszíne jelképes volt: 1992-ben itt született meg a történelmi lépésnek számító RMDSZ-nyilatkozat a nemzeti kérdésről – az esemény ma már többféleképpen él az akkori főszereplők memóriájában.
Szőcs Géza, az RMDSZ akkori főtitkára szerint az autonómianyilatkozat a közösség nagy ideáljainak a megfogalmazását jelentette, amit Bukarestből és Budapestről vezérelve akadályoztak meg. 1989 után az erdélyi magyarság vezetői elherdálták, aprópénzre váltották az addig felhalmozott politikai tőkét, így kerülhetett célkeresztjükbe Tőkés László is. A Kolozsvári Nyilatkozat megalkotói naívan nekik engedték át a terepet a brassói kongresszuson.
Tőkés László EMNT-elnök meggyőződése, hogy a Kolozsvári Nyilatkozatot tovább kell vinni, mert annak idején a felesküvéssel találtunk magunkra, és ez mindmáig kötelez. Aki elfogadja annak tartalmát, a nemzeti oldalon áll, aki pedig nem, az máshová tartozik. A tájbasimuló “neptuni” politika helyett a háromszintű autonómiát kell elérnünk, megszabadulva a balkánizálódástól, újragondolva politikánkat, szakítva a tisztességtelen nézetekkel. Életképes eredményt csak akkor érhetünk el, ha egységesen lépünk fel közösségi érdekeinkért, mondta.
A Kolozsvári Nyilatkozat egyik megfogalmazója, Bodó Barna politológus szerint ez ma is zsinórmérték, „az erdélyi magyar közösség vagy autonóm lesz, vagy nem lesz”.
Borbély Zsolt Attila EMNT-alelnök a nyilatkozat ellen viselt balliberális sajtóháborúról beszélt, amelynek célja a nemzeti gondolkodás kompromitttálása volt. Ennek fő szószólói Cs. Gyimesi Éva és Magyari Nándor voltak, akik kozmopolitákként megelégedtek a román hatalom engedménymorzsáival, az autonómistákat párbeszédre képtelen voluntaristáknak bélyegezték meg.
Kónya Hamar Sándor húsz évnyi politikusi tapasztalata alapján kijelentette: manapság tizenhat uniós tagállam ismeri el az önrendelkezés valamelyik formáját, amelynek haszonélvezője ötven nemzeti kisebbség. „Huszonöt éve kimondtuk: a romániai magyarság államalkotó társnemzet. És hol tartunk most?”– tette fel a kérdést.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke, aki a Kolozsvári Nyilatkozat előtt az RMDSZ ifjúsági szervezetének (MISZSZ) egyik vezetője volt, arra emlékezett, hogy Demény Lajos és Király Károly hasztalanul veszett össze Domokos Géza akkori elnökkel, az lett volna kedvező pillanat az autonómia követelésére. Az autonómisták hibája, hogy akkor nem voltak elég kemények. Szilágyi Zsolt szerint az akkori eskütétel ma is aktuális és kötelez.
Toró T. Tibor EMNP-ügyvezető elnök szerint a Kolozsvári Nyilatkozat után az autonómiatörekvést komolyan nem vevő RMDSZ-ben megindult a platformizálódás. Így alakult meg a Reform Tömörülés, amely Tőkés László politikai tőkéjét kívánta gyümölcsöztetni. És ezt a szellemiséget napjainkig megőrizte.
Katona Ádám, az egykori Erdélyi Magyar Kezdeményezés platform elnöke sajnálja, hogy akkoriban „nem mondták keményebben az igazságot”. Szerinte Domokos Géza amilyen haszonos volt a letűnt korban a Kriterion Könyvkiadó vezetőjeként, annyira kártékonynak bizonyult az RMDSZ elnökeként.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke azt hangsúlyozta, hogy a napjainkban mesterségesen gerjesztett magyarellenességet szívós diplomáciai munkával lehet csak kivédeni. Romániában a belső önrendelkezés tabuját a megfélemlítés és a félelem táplálja. Az autonómia nem román–magyar vita, hanem a demokrácia velejárója. Az RMDSZ azonban a katalóniai függetlenségi népszavazás kapcsán azon ügyködött, hogy megnyugtassa a román hatalmat: „mi nem ezt akarjuk. Ha az önrendelkezési jog és a véleményszabadság joga sérül, és ezt Európa elfogadja, akkor nagyon rossz irányba haladunk” – mondta.
A konferencia szervezője, Sándor Krisztina EMNT-ügyvezető elnök úgy összegezte az elhangzottakat, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat példa midenki, de főleg a fiatalok számára, mert bőven van még tennivalónk. Az egyik hozzászóló pedig így summázott: a romániai magyarság legnagyobb baja nem a széthúzás, hanem az apátia.
Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatban az RMDSZ leszögezte: „a romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa”, és kinyilvánította, hogy „a belső önrendelkezés útján” kíván haladni. A célokat az RMDSZ akkori vezetői és parlamenti frakciói esküvel is megerősítették, minderre Kolozsváron, a Szent Mihály plébániatemplomban került sor. Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

25 éves a Kolozsvári Nyilatkozat
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Amire felesküdtünk Isten s ember előtt címmel szervezett politikatörténeti konferenciát, amely a Kolozsvári Nyilatkozat huszonöt éves évfordulója alkalmával került megrendezésre. Az öt évvel ezelőtt – a 20 éves évforduló során – is megtartott eseményre idén október 13-án került sor, a Nyilatkozat 25 évvel ezelőtti elfogadása szempontjából történelmi helyszínen, a kolozsvári Magyar Unitárius Egyház imatermében.
Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat kihangsúlyozta, hogy az erdélyi magyarság megmaradásának és fejlődésének biztos záloga a belső önrendelkezés elvén nyugvó autonómia megteremtése. Mivel a Nyilatkozat üzenete ma is érvényes, az EMNT szervezete illendőnek tartotta, hogy megemlékezzen és emlékeztessen a történelmivé vált közéleti eseményre.
Első felszólalóként, Szőcs Géza miniszterelnöki megbízott, az RMDSZ 25 évvel ezelőtti főtitkára, kiemelkedő jelentőségű dokumentumnak nevezte a Kolozsvári Nyilatkozatot, és hangsúlyozta: már annak elfogadása idején is érezhető volt Bukarest – majd később Budapest – szándéka arra vonatkozóan, hogy befolyásolják az RMDSZ vezetőit. A politikus emlékeztetett: az autonómia igénye átütő erővel jelentkezett az erdélyi magyar közösségben, s épp ezért a Kolozsvári Nyilatkozatban foglaltak olyan erőteljes imperatívuszként jelentkeztek, melyeket senki nem mert megkérdőjelezni. Beszéde végén Szőcs elmondta: az eltelt évtizedekben a kezdeti ideákat aprópénzre és „magánzsebes üzletekre” váltották, és ebben vitathatatlanul nagy felelőssége van az RMDSZ-nek.
Tőkés László, európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, felszólalása elején kijelentette: „Az 1989-ben magára talált romániai magyarság érdekvédelmi és közképviseleti szervezetének, az RMDSZ-nek a »bűnbeesés előtti« állapotára, annak kezdeti hőskorára mindnyájan elismeréssel és nosztalgiával gondolhatunk vissza. A Szövetség egyik alapítójaként és egykori tiszteletbeli elnökeként elsősorban önszerveződésünk és nemzeti elkötelezettségünk akkori tisztaságára emlékezem vissza jó érzéssel, melynek helyébe utóbb a belső megoszlás, a politikai romlás és torzulás léptek.” Az EMNT elnöke hozzátette: a Magyar Unitárius Egyház kolozsvári tanácsterme politikatörténeti szempontból is jelentős, hiszen a konferenciának ez alkalommal helyet biztosító térben annak idején példás formában nyilvánították ki erdélyi magyar közösségünk – belső – önrendelkezés iránti igényét, s az ügy folytonosságát az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt azóta is töretlenül őrzi, örökségét pedig tovább viszi. „Igencsak beszédes körülmény, hogy egy negyed század után az RMDSZ szinte mégcsak említésre méltónak sem találja a Kolozsvári Nyilatkozatot, vele együtt pedig az akkori parlamenti frakciójának a Szent Mihály templomban való felesküvését közösségi önrendelkezésünk hív képviseletére. Márpedig ott és akkor találtunk igazán magunkra, és fogalmaztuk meg példás alakban nem csupán Szövetségünk, hanem egész erdélyi magyarságunk politikai identitását – ami az eskü erejével és jelképisége által mindmáig kötelez bennünket. A Kolozsvári Nyilatkozat vízválasztónak számít, mely a természet rendjének – a vizek folyásának – szükségszerűségével késztet, sőt kényszerít bennünket az akkor elkezdett úton való továbbhaladásra” – mondta Tőkés László.
Bodó Barna politológus, a Kolozsvári Nyilatkozat egyik szövegezője, tudományos pontossággal idézte fel a dokumentum keletkezéstörténetét, mintegy történelmi visszatekintést nyújtva a jelentős politikatörténeti esemény kapcsán, majd felszólalása végén elmondta: a 25 évvel ezelőtti autonómianyilatkozat mind a mai napig zsinórmértékként van jelen az autonómiáról szóló diskurzusban.
Borbély Zsolt Attila politológus, publicista, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke a Kolozsvári Nyilatkozattal szembeni balliberális sajtótámadásokról tartott összefoglaló előadást, mely során elmondta: a sajtóoffenzíva egyik célja volt az autonómia szempontjából is jelentős Nyilatkozat és az azt kezdeményezők lejáratása, s e támadások egyik vezéralakja – az azóta elhunyt – Cs. Gyimesi Éva volt. Borbély reagált azokra a korábbi támadásokra is, melyek szerint a Kolozsvári Nyilatkozat kezdeményezői figyelmen kívül hagyták a román felet, s kijelentette: valótlansággal vádolták az autonomistákat, hiszen azok számoltak a román hatalommal, de nem mint viszonyítási ponttal, hanem mint egy központosított, elnyomó gépezettel. Felszólalása végén az EMNT alelnöke rámutatott: akik a Kolozsvári Nyilatkozatot támadták, azok indítottak offenzívát az önálló magyar egyetem gondolata ellen is.
Kónya-Hamar Sándor közíró, politikus beszédében felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat nem előzmények nélküli, hiszen a Marosvásárhelyi Hitvallásban már megfogalmazásra kerültek azok az alapelvek, melyeket a Kolozsvári Nyilatkozat is magába foglalt. Kónya-Hamar véleménye szerint az erdélyi magyar politikai elit sokszor csak kampányszlogenként használja a többszintű autonómiát, miközben a románság a rendszerváltás óta igyekszik démonizálni az önrendelkezési törekvéseket.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke emlékeztetett: a rendszerváltást követően az erdélyi magyar szervezetek egyöntetűen fogalmazták meg autonómiaigényüket, s ennek egyik alapdokumentuma volt a Kolozsvári Nyilatkozat. „A politika a lehetőségek kihasználásának művészete, a Domokos Géza által vezetett RMDSZ azonban tudatosan ment el a magyar közösség szempontjából lényeges esélyek mellett” – jelentette ki a Néppárt elnöke. Szilágyi hozzátette: „Bukarest mindmáig nem tudott hiteles és megbízható hatalmi központtá válni az erdélyi magyarság számára, a mi feladatunk pedig az, hogy demokratikus és békés úton rendezzük viszonyunkat a románsággal.”
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke kijelentette, 25 év elteltével lezártnak tekinthető az ideológiai viták korszaka, majd emlékeztetett: a reformtömörülés létrejötte a Kolozsvári Nyilatkozatnak köszönhető, hiszen – vízválasztóként – ez volt az a dokumentum, melynek szellemében kijelenthették, másféle politikai képviseletet akarnak. „Bukaresthez való viszonyunk mindmáig rendezetlen, s a kérdés adott: a beépülés, vagy a távolról kifejtett nyomásgyakorlás útja a járható? A reformtömörülés tagjaiként végig azt vallottuk, hogy kötelességünk megvédeni a Tőkés László által felhalmozott politikai tőkét, miközben a Kolozsvári Nyilatkozatra is iránymutatóként tekintünk” – mondta a néppárti politikus.
Katona Ádám, az RMDSZ egykori, Erdélyi Magyar Kezdeményezés platformjának elnöke felidézte a Kolozsvári Nyilatkozat létrejöttének körülményeit, valamint az RMDSZ megalakulásának történetéről is beszélt. Hangot adott azon véleményének, mely szerint a reformtömörülésnek még keményebben kellett volna fellépnie, s az RMDSZ szégyenének nevezte, hogy nem foglalkoznak a 25 évvel ezelőtt elfogadott Kolozsvári Nyilatkozattal, s negyed évszázados évfordulóját nem ünneplik meg. „A 25 évvel ezelőtti események reményt keltettek bennünk, s nem feltételeztük a jövő politikai vitáit, valamint azt, hogy érdekvédelmi képviseletünk nem fog harcolni értünk” – mondta Katona Ádám.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kijelentette: „Meggyőződésem, hogy rendkívül kitartó, szívós diplomáciai munkát kell még elvégeznünk azért, hogy elfogadtassuk itthon és nemzetközi színtéren is autonómiaigényünket, s hogy az időnként fellángoló magyarellenes hangulatot is ellensúlyozzuk. A mi megközelítésünkben Székelyföld autonómiája román állampolgárok igényére épül, akik békés, demokratikus eszközökkel szeretnék megvalósítani jogos önrendelkezésüket.”
A konferencia zárásaként Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke elmondta: „A Kolozsvári Nyilatkozat a belülről vezéreltség utolsó dokumentuma volt, s ezt a szellemiséget és indíttatást kell az erdélyi magyarságnak is visszanyernie. Ugyanakkor nagy kérdés, hogy miként sikerül közösségünk érdeklődését újra felrázni az autonómia ügye iránt. Mindezek mellett örömmel kell nyugtázzuk, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Székely Nemzeti Tanács is hűen hordozza a Kolozsvári Nyilatkozat szellemiségét.” EMNT; itthon.ma/erdelyorszag