Magyar történészsors Romániában
Tófalvi Zoltán író, történész kapta meg idén a Tőkés László Alapítvány által alapított Tőkés-díjat. Az alábbiakban közöljük M. Kiss Sándor történésznek, a budapesti Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettesének a Kisvárdán múlt vasárnap rendezett ünnepségen elhangzott laudációját.
Tófalvi Zoltán. Elvarázsolt ember. Sajátos csodalény. A különösen egyedi kelet-közép-európai sors méltóságteljes hordozója. Másként szólva: nyugdíjas történész – egyáltalán létezik ilyen státus, hogy nyugdíjas történész?
Publicista, író, tévészerkesztő. Tegyem hozzá: elszabadult igazságkereső, a hűség szobra, húsból-vérből való, vagyis elkötelezett magyar értelmiségi. Különben hetvenéves. Ilyenkor az ember leül a kertjében – ha van diófája, akkor az alá –, és elmereng a múlton, vajon mi marad meg mindabból, amit eddig termelt? Tófalvi Zoltán e helyett – bár gereblyéznivalója lenne épp elég – jövőt tervez.
Huszonnégy évvel ezelőtt – 1990 elején – kezdett el foglalkozni a romániai magyarság 1956-tal kapcsolatos szervezkedéseivel, s az ezt követő politikai perekkel.
Viszont a szigorúan őrzött és titkosított levéltári dokumentációhoz a romániai lusztrációs törvény megjelenése után, csak 2002-től férhetett hozzá. Öt év múlva, 2007-ben indította útjára tíz kötetre tervezett sorozatát 1956 erdélyi mártírjai címmel, amelyből eddig öt kötet jelent meg, darabonként 750-800 oldalon.
Tehát a hiány további öt kötet, vagyis – kilóban számolva – körülbelül 4000 oldal. A napokban – magam is hetven körül téblábolok – különböző nyavalyáimat sorolva orvos barátom megnyugtatott, mondván, az emberi élet százhárom évre van kalibrálva, és az egyénen múlik, hogy ebből a százhárom évből mennyit képes realizálni. Másként szólva: hány éves koráig képes élni. Zoltán! Hét év alatt öt kötet, további hét év – s akkor még csak hetvenhét éves leszel –, további öt kötet. S az azt követő negyedszázad? Valóban ideje elkezdeni tervezni a jövőt!
Játék a számokkal? Nem egészen! Tessék csak figyelni! Tófalvi Zoltán 1944-ben született. A múlt század nyolcvanas éveinek végén – Temesvár Romániában, sajátos rendszerváltás Magyarországon, amit a múlt bajnokai rendszerkorrekciónak terveztek – felparázsoltatta a reményeket. Most majd megismerjük a múltunkat, s nemcsak a jövőnket tervezhetjük a magunk tehetségéből, a magunk erejéből.
Aztán eltelt Tófalvi Zoltán életéből további bő évtized, amíg végre megnyíltak azok az addig titokzatos levéltárak, amennyiben tényleg megnyíltak. Vagyis: megkésett nemzedék vagyunk. Tófalvi Zoltánt közel hatvanévesen illette meg a múlt megismerésének a joga.
A múlt! Fránya dolog ez a múlt. Más a múltképe annak, aki a szocialista államok belügyeinek karmai között élte meg – át és túl – ezt a múltat, s más azé, aki akkor már felnőtt ember volt, s emlékei később érlelődtek tudássá akár szakmai ártalomként is, mert történész lett. S más azoknak, akik könyvek oldalairól ismerkednek azzal a múlttal, azzal az ’56-tal, ami nekünk életre szóló élmény és tanulság maradt.
És más olyan ország polgárának, aki ennek a terrornak a szelét sem érezte, s csodálva tekintett a Molotov-koktélos pesti srácra, amint élet-halál harcot vív az orosz medvével, majd – ha még erre is volt irányultsága – döbbenve olvasta a sztorizástól már akkor sem tartózkodó nyugati lapok híradásait a magyarországi megtorlásról. S az erdélyi magyarok elleni megtorlásról? Arról nem! Ott jobban őrizték a titkot. Ott belső ügy maradt!
Az 1956-os forradalomról és szabadságharcról írni a magyarországi magyar történésznek sem könnyű feladat. Még ma sem. Nálunk is kérdés, hogy „kinek a forradalma”, vívjuk is csatáinkat, de ennek a csatának érthető az oka. És legfeljebb – hogy az egyik legdivatosabb ma használt fogalomnál maradjak – a narratívák különböznek egymástól.
De a tényeket legalább ismerjük. Mennyiben különbözik a magyarországi magyar történész helyzete a romániai magyar történész helyzetétől? 1991-ben – az Antall-kormány kormányfőtanácsosaként – félig magán-, félig hivatalos minőségben Erdélyben jártam információkat szerezni, hogy volt-e valami megmozdulás ’56-ban Erdélyben is? Kósza híreink voltak ugyan, de konkrét tudásunk nem. Voltak beszélgetéseim, voltak sokatmondó hunyorítások, de beszélgetőtársaim leginkább hallgatásba burkolóztak, s azt ajánlották, hogy keressem meg a „szibirákokat”. Érezni lehetett a félelmet még akkor is. Mindezt csak azért mondom el, hogy érzékeltessem Tófalvi Zoltán vállalkozásának nehézségeit.
Tófalvi Zoltán a magyar és a román történetírás történetében először publikálta az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal való együttérzés ürügyén halálra ítélt tizenkét erdélyi magyar és két román politikai fogoly kivégzési jegyzőkönyveit – akkurátusan a kivégzőosztagok teljes névsorát feltüntetve, pontosan sejtve, hogy a még élő érintettek halálosan is megfenyegetik! –, a corpus delectiként emlegetett, az erdélyi kérdés megoldását sürgető, a magyar forradalom hatására született négy, korábban egyáltalán nem ismert tervet, tanulmányt. De eddig el kellett jutni, az utat végig kellett járni.
Lássuk ezt az utat! A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia szakán szerzett történelemtanári oklevelet. Pályáját a korondi gimnáziumban kezdte, aztán rádiószerkesztő lett, s mint ilyen, újságíró is, majd televíziós szerkesztő. Egyetemistaként a Sóvidék történetével foglalkozott. 1989-ig három kötete jelent meg, ezek közül A pogány fohászok faluja című szociográfiai kötete Nyugaton – jelesen az Amerikai Egyesült Államokban – is nagy sikert aratott. 1982 hozta meg számára a Szeku „kitüntetett figyelmét”.
A Temesváron élő atyhaiak közössége címet viselő szociológiai munkáját a Szabad Európa Rádió folytatásokban, teljes terjedelemben közölte. Külön „honoráriumként” 1982 októberében egy házkutatás során a román belbiztonsági szervek kéziratai s tanulmányai egy részét a „biztonság kedvéért” begyűjtötték. Gondoljuk el: közel egy évtizedet a román biztonsági szervek kitüntetett figyelmétől kísérve élni! A Kondukátor Romániájában.
A Sóvidék népi fazekassága éppúgy témája volt, mint a Skandináviában élő magyar értelmiség hídszerepének vizsgálata. Értekezett Bolyai Farkas szembetegségéről, összesen 15 önálló kötet és hozzávetőlegesen 5-600 tanulmány, esszé, újságcikk fűződik nevéhez.
Díjnyertes dokumentumfilmek jelzik útját, amelyeket a Román Televízió magyar adása, a Duna Televízió vagy a Magyar Televízió sugárzott. Megnyerte a Hitel folyóirat 1994-es pályázatát, a Civitas Humanitas Alapítvány filmpályázatának első díját, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete 1997-ben, a Székelyföld folyóirat 2002-ben ismerte el munkásságát egy-egy nívódíjjal. Kitüntette őt Petőfi Sándor-sajtószabadság díjjal a Magyar Újságírók Közössége, 2014. március 15-én Marosvásárhely városa tüntette ki őt a Könyv és Gyertya díjjal, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) egyfajta alternatív marosvásárhelyi díszpolgári címmel, idén október 4-én pedig az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány Székelyudvarhelyen EMIA-díjjal. Tófalvi Zoltán tehát termékeny, közfigyelmet kiváltó, szépen dekorált tudós ember, aki méltán szerzett megbecsült nevet magának.
2013 kora nyarán szól a telefonom. A vonal másik végén Izsák Lajos professzor, kedves barátom, az ELTE Történeti Intézetének vezetője, s arra kért, hogy vállaljam el az egyik tag szerepét Tófalvi Zoli doktori munkahelyi vitájában. A téma a magyar ’56 erdélyi vonatkozásai, az „erdélyi kérdés”. Elhűltem! A Zoli doktori vitája? Na ne.
Tragikomikus a történet, vagy emelkedettebben: egy erdélyi magyar történész sorsa Romániában. Miről is van szó? 1989-ig a román kommunista hatalom megakadályozta, hogy Tófalvi Zoltán bármely történeti doktori iskolába beiratkozzon. Az ember csak legyint. A magam kisdoktori disszertációjának beadását – a második világháború alatti polgári ellenállás volt a témám – is megakadályozta akkori munkahelyem. Nem volt kívánatos téma a kommunista Magyarországon a nem kommunista antihitlerista ellenállás történetének kutatása, de 1996-ban – húsz éves késéssel – ugyanebből a témából végül is kandidáltam.
1990 után Romániában Tófalvi Zoltánnak ez nem adatott meg. Kiderült ugyanis, hogy a tervezett történészi disszertációt csak román nyelven lehet leadni és megvédeni. Na erre mondják, hogy kisebbségi sors egy demokratikus országban, amely tagja az EU-nak, s tiszteli a kisebbségeket. Hát ezért iratkozott be Tófalvi Zoltán tizenöt kötetes szerző az ELTE történettudományi doktori iskolájába, ahol már megszerezte az abszolutóriumot, „(…) már csak a disszertáció megvédése van hátra” – írja a szerző szakmai önéletrajzában.
Hát én – s nemcsak én – Tófalvi Zoltán történésztől olvastam először az ’56-ot követő romániai megtorlásról. Csak sikerül az a védés, Zoltán! Azt azért már most bizton állíthatom, hogy többlettudással távozom majd a védésedről. Szomorú s egyben felemelő történet, s van benne valami „tófalvis”. Túl a hetvenen az ember egy címet már nem tudományos hírneve megerősítéséért akar megszerezni. Az már régen megvan. Tartozik ezzel – ha már a sors így akarta – önmagának, a múltnak, a kedves, szeretett társsal eltöltött közös múltnak. S a következő könyv fedlapján már ezt olvashatjuk majd: Dr. Tófalvi Zoltán: Írók, költők a Szekuritáté karmai között.
Számtalanszor elmondjuk, leírjuk: úttörő vállalkozás. Kodolányi János 1943-ban Szárszón nagyon is nagy súllyal beszélt a szóinflációról. Igaza volt. Ezért sem írom le, hogy Tófalvi Zoltán úttörő munkát végzett. Pontosabbnak érzem a megfogalmazást így: Tófalvi Zoltán páratlan munkát végzett.
Szász László írta az egyik recenziójában Tófalvi Zoltán munkájának leglényegéről: „(…) a Magyarországon olykor elsuttogott vélemény ellenében (miszerint Erdélyben nem történt semmi, ugyan sok embert, de csupán ártatlanokat börtönöztek be ’56 kapcsán) bizonyítható: tudatosan és valóságos akciókat készítettek elő Erdélyben, a magyar forradalmat megelőző időszakban és azzal párhuzamosan. Viszont sokkal nehezebb, veszélyesebb helyzetben nemcsak azért, mert a román társadalom eleve ellenséges tömegeinek közegében tették ezt, hanem mert az anyaország vezetése nagyvonalú gesztussal feláldozta az erdélyi magyarságot.
Kádár János és küldöttsége 1958 februárjában, nagyuras bukaresti fogadtatás után, a romániai magyar foglyokat egyszerűen kiszolgáltatta a megerősödött román nacionalista kurzusnak. Ezzel is magyarázható, hogy a perek tulajdonképpen napjainkig ismeretlenek a közvélemény előtt, a Tófalvi Zoltán által feltárt sok tízezer oldalnyi anyag közzététele alapvető szemléletváltozást is jelenthet a történetírásban is. Újra kell írni az 1950-es, 1960-as évek Romániájának egész történetét.”
Bizony ez így igaz. S főként igaz akkor, ha arra is emlékezünk, mit ajánlott Gheorghe Gheorghiu-Dej – Dés (!) György, „az utolsó romániai magyar miniszterelnök”, ahogy ezt a sajátosan keserű pesti humor akkor megfogalmazta – 1957-es látogatása során Kádárnak. Valami ilyesmit mondott: „Önök nem tudták 1945-ben megsemmisíteni a fasisztákat, most itt az alkalom”.
Tízezres nagyságrendben gondolkodott Dej, s Kádár is csak sajnálkozni tudott később: akkor, amikor körmenetbe kellett volna akasztani, nem volt hozzá elég erőnk. Vagy Horn Gyula 1989. áprilisi megnyilvánulása is fontos adalék ebben a kérdésben. Ő a Nagy Imre-ügy kapcsán fejtette ki, hogy még nem érett meg az idő, hogy minden dokumentumot közöljünk ’56-ról, mert ’56 nemzetközi összefüggései mellett még a Dubček-ügy is eltörpül hatását tekintve.
Tófalvi Zoltán – s ebben igaza van méltatóinak – tabukat döntöget, amikről jobb nem tudomást venni. Ha nem támadhatunk, akkor hallgassuk el, régi jól ismert recept. És a kérdések kérdése! Szólaljon meg Tófalvi Zoltán is: „1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magában foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is.
Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román parlamentnek benyújtott autonómiatervezetekben. Olvasóknak, politikusoknak, a történész szakmának szeretnék olyan, 1000 oldalas kötetet átnyújtani, amelyben teljességre törekvőn megtaláljuk az „erdélyi kérdéssel” kapcsolatosan kidolgozott összes magyar, román, szász és nagyhatalmi tervezetet. Elkészítettem egy dokumentumfilm-tervezetet a Székelyföld autonómiatörekvéseinek alátámasztására. Abban a meggyőződésben, hogy az Európai Uniót, a nagyhatalmakat csak egy nagyon jól „megkomponált” filmmel lehet meggyőzni a követelés jogosságáról. Egyszer talán film is lesz a tervből…”
Drága jó Tófalvi Zoltán, elvarázsolt ember, sajátos csodalény, így kell hinni egy talpig értelmiséginek a tények perdöntő erejében! Enélkül sem élni, sem dolgozni nem érdemes. És túl minden kesernyés gondolaton, egyszer győzhet az igazság is. S az esélyt valóban meg kell teremteni. Köszönteni s ünnepelni jöttünk Tófalvi Zoltánt. Gratulálni a megérdemelt kitüntetéshez, a Tőkés-díjhoz. Éltessen Téged az idők végeztéig a mi Istenünk! Váltsa valóra álmodat: a szabadság rehabilitációja vezessen el a székely autonómiához! Írj és küzdj érte továbbra is!
Krónika (Kolozsvár)

Tőkés: Folytatni kell a rendszerváltoztatást
A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum egész napos műhelybeszélgetést rendezett október 17-én, pénteken Budapesten Magyarok a rendszerváltásban – határon innen és túl címmel – tájékoztatott Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája. A magyar Miniszterelnökség által tavaly létrehozott intézet feladatának tekinti, hogy átfogó képet adjon a szomszédos országokban végbement rendszerváltó folyamatról, az ott élő magyarság helyzetének hatásairól a hazai rendszerváltásra.
Lezsák Sándor országgyűlési alelnök az általa alapított Lakiteleki Népfőiskola határon túli kapcsolatrendszeréről szólt. „Színjáték a felgördült vasfüggöny mögött” – az egykori Szovjetunióban végbement átalakulásokat ekképpen jellemezte Milován Sándor, a Kárpátaljai Ma­gyar Kulturális Szövetség vezető politikusa az előre megkoreografált, forgatókönyvszerű változásokra utalva. Duray Miklós, az Együttélés Polgári Mozgalom egykori alapító elnöke úgy ítélte, hogy a Szovjetunióban bekövetkezett események – például Brezsnyev pártfőtitkár halála – kiindulópontját és előfeltételét képezték a szovjet csatlós államokban végbement folyamatoknak. Valamennyi előadó felidézte a huszonöt évvel ezelőtt saját nemzeti közösségében történteket, és többnyire szubjektív formában számba vette elért eredményeiket és – nem várt – kudarcaikat. Bodó Barna politológus a többségi nacionalizmusról szólva a román politikumhoz való alapvető viszonyunk átértékelését vélte szükségesnek, tekintettel arra, hogy az elmúlt negyedszázadban bebizonyosodott: mindhiába kerestük benne az „együttműködő partnert”, az jobbik esetben is csupán „konkurens vetélytársként”, de még inkább „nacionalista ellenségként” viszonyult hozzánk. Tőkés László európai képviselő, Temesvár egykori lelkipásztora a kelet-közép-európai rendszerváltoztató folyamatokba beágyazva elemezte a magyarországi demokratikus átalakulásokat, valamint az anyaországban és az utódállamokbeli magyarok közösségében történtek kölcsönhatásait. A valamennyi volt kommunista országra érvényes, általános jellemzőkön túlmenően arról a Magyarországon, illetve a szomszédos országokban végbement nemzetpolitikai és kisebbségpolitikai rendszerváltozásról is szólt, mely viszontagságos úton ugyan, de végül is a jelenlegi helyzethez: a határok feletti nemzetegyesítés, valamint a külhoni magyar önrendelkezés politikájához elvezetett. A berlini fallal együtt a „trianoni határfalak” is leomlottak, a nyugati határzárral együtt a nemzetrészeket egymástól elválasztó többi határ is kinyílt, Európa megosztottságának felszámolásával együtt a magyarság megosztottságának is a végére juthatunk – mondotta, meggyőződését fejezve ki, hogy a negyedszázada elkezdődött társadalmi és nemzeti rendszerváltoztatást programszerű céltudatossággal tovább kell folytatni. Az eltelt időszakban egymást követő hullámokban lezajlott kommunista visszarendeződés arra figyelmeztet, hogy a kommunizmus bukása nem egyszeri történelmi esemény, hanem hosszan tartó folyamat, melynek útján következetesen és kitartóan végig kell haladnunk – vélekedett.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kitüntetés
A tényszerű esemény: Király Károlynak, az RMDSZ egykori szenátorának, a román szenátus egykori alelnökének, a kommunista diktatúra elleni harc egyik legismertebb romániai magyar személyiségének – Tőkés László javaslatára, Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes előterjesztése alapján – Magyarország elnöke, Áder János, a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést adományozta 85. születésnapja alkalmából. A kitüntetést a magyar Országgyűlés alelnöke, Lezsák Sándor nyújtotta át az Országházban, szűk körű, meghitt ünnepség keretében, 2015. november 2-án.
Az ünnepélyes eseményen ismertetett életpálya természetesen nem ismeretlen a Népújság olvasói legtöbbjének, hiszen a magát ez alkalommal is örökös marosvásárhelyinek valló ünnepelt az 1989 forró decemberét megelőző közel két évtizedben Marosvásárhelyen élt és vált a diktatúra elleni harc emblematikus alakjává. A Kisipari Szövetkezetek Maros Megyei Szövetségének elnökeként (1973-1978 között) végzett tevékenysége idején munkatársként kerültem közelebbi kapcsolatba Király Károllyal, aki 1990 januárjában a Nemzeti Megmentési Front Maros megyei tanácsában a gazdasági ügyek intézésével bízott meg. Ez a régóta tartó kapcsolatunk tette lehetővé, hogy családtagjai mellett, feleségemmel egyetemben részt vehettem a kitüntetés átadása alkalmával rendezett ünnepségen.
Nem illik az ünnepelt tiszteletére adott ebéd közben elhangzott beszélgetésről szólni, hiszen azok csak hangsúlyosabbá tették azt a valóban meghitt hangulatot, amelyet az Országházban töltött idő alatt folyamatosan tapasztalhattunk. Mégis kikívánkozik belőlem néhány gondolat, amelyeket az ott elhangzottak ébresztettek bennem.
A kitüntetést átadó Lezsák Sándor elmondta, hogy személyes kapcsolata Király Károllyal és romániai magyar társaival még abból az időből származik, amikor még az is veszélyes vállalkozásnak számított, ha valaki személyesen kereste fel a mostani ünnepeltet Marosvásárhelyen. Éppen ezért hangsúlyozta: számára különös elégtétel, hogy az általa legendásnak tartott Király Károlynak ő adhatta át ezt a magas állami magyar kitüntetést. Talán nem meglepő, hogy ezeknek a szavaknak és a különböző méltatásoknak hallatán furcsa hiányérzetem támadt: miért nem hallottam- olvastam sehol arról, hogy az RMDSZ támogatta volna a kitüntetést, ha már nem kezdeményezte, vagy a 85. születésnap alkalmával legalább egy üdvözletet küldött volna egykori szenátorának? Igaz, olyan véleményt nemegyszer hallottam az elmúlt években, hogy voltak, akik szívesebben koszorúztak volna egy Király Károly-szobornál, malomkeréknyi koszorúval, mintsem hogy érdemeit elismerni kényszerüljenek.
Az ünnepelt nem volt hajlandó senkire rosszat mondani. Elismerte ugyan, hogy nem mindenkivel sikerült szót értenie, de most sem, mint eddigi megnyilatkozásaiban, írásaiban sem, senkit nem vádol, senkire nem neheztel. Számomra, aki annyi évtizede ismerem, ez nem volt meglepő, mégis örömmel nyugtáztam, hogy nem változott: ugyanaz az ember, aki szemtől szemben merte vállalni a véleményét, és magának a diktátornak is közvetlenül megjósolta egy 1987-ben hozzá írt levélben, hogy el fog bukni. A szembeszegülésért elszenvedett viszontagságokról Király Károly húga, Ibolya is beszámolt a Hitel folyóirat 2014 decemberében és 2015 januárjában megjelent írásaiban, de a további részletek, a tanúságtétel megkönnyítése érdekében minden bizonnyal elkészül majd Király Károllyal egy hosszabb életútinterjú, amelyet a Rendszerváltozást Kutató Intézet munkatársai vállaltak az ünnepi beszélgetések során (igazgatója, Bíró Zoltán is jelen volt), Lezsák Sándor külön felkérésére.
Az anekdota szerint egykoron Ferenc József azt mondta, annyi kitüntetést kell adományozni, hogy azokból jusson az arra valóban érdemeseknek is. Az viszont nem anekdota, hogy manapság is szükséges valakiknek a kezdeményezése ahhoz, hogy egy ilyen ünnepségre sor kerülhessen. Külön öröm számunkra, marosvásárhelyiek számára, hogy nem először és bizonyára nem is utoljára, a kezdeti lépéseket Kerényi György – még 2011-ben, a két város baráti körének elnökeként – indította útjára, aki Kecskemétről számtalanszor bizonyította nemcsak ragaszkodását az erdélyi, romániai magyarokhoz, de anyagiakban és szellemiekben is mindig segítőkésznek mutatkozott. Biztos vagyok benne, hogy tiltakozna nevének megemlítése ellen, de hiszem, hogy ez a megjegyzés a legkevesebb ahhoz képest, amit megérdemel. Az elismerés mostani folyamatának kezdeményezője és sikerre küzdője pedig Kincses Előd volt, aki nem mellesleg egyedüliként emlékezett meg írásban a Népújság szeptember 26-i számában Király Károly 85. születésnapjáról. Meg kell említenem – a nemcsak családtagként, hanem Király Károly erkölcsi segítőtársaként is jelen lévő testvér – Király Ibolya készülő könyvét is a korszakról, amelynek kiadásában a jelen lévő vezető személyiségek konkrét segítőkészségüket nyilvánították.
Befejezésként: kérdésre válaszolva, hogy mit tekint a legfontosabbnak hosszú életpályája során, Király Károly a következőket mondta: megköszöni a romániai magyarságnak, hogy képviselhette, megköszöni a magyar kormánynak és a magyar államnak, hogy ilyen elismerésben részesítette. A legfontosabb pedig az, hogy alkalma volt tevőlegesen hozzájárulni a magyarság gondjainak enyhítéséhez és a magyar–román kapcsolatok javításához, ezért nyugodt lelkiismerettel nézhet vissza múltjára.
Virág György
Népújság (Marosvásárhely)

Történész konferenciát tartottak a Kultúrpalotában
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Marosvásárhelyi Fiókegyesülete és a Borsos Tamás Egyesület szervezésében tudományos ülésszakot tartottak szombaton a Magyar Tudomány Napja Erdélyben alkalmából, Marosvásárhelyen.
A 14. fórumot Maros megye és Marosvásárhely történetéből címszó alatt tartották meg a Kultúrpalota kistermében , amelyen elsősorban a marosvásárhelyi történész kutatók ismertették legújabb kutatási eredményeik, de az ülésszaknak gyergyóremetei, kolozsvári és budapesti meghívottjai is voltak.
A fórumot Simon Zsolt, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Marosvásárhelyi Fiókegyesületének titkára és László Lóránt a Borsos Tamás Egyesület elnöke nyitotta meg, majd Pánczél Szilamér a Maros Megyei Múzeum régésze a Maros megye területére eső római limes-szakasz lelőhelyeinek kutatása során felvetődött kérdésekre kereste a választ előadásában. Ezt követően Weisz Szidónia a Teleki-Bolyai Könyvtár munkatársa a somkeréki Erdélyi család közép- és kora újkorban szerzett privilégiumait ismertette. Simon Zsolt a „Gheorghe Şincai” Társadalom- és Bölcsésztudományi Kutatóintézet kutatója az 1616-ban, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem által Marosvásárhelynek adományozott szabad királyi rang mibenlétéről és az ezzel járó kiváltságokról értekezett.
Nemes Gyula helytörténész, a Nagyernyei Református Egyházközség főgondnoka, csíkfalvi Csók János ácsmesternek a 18. század utolsó harmadában kifejtett tevékenységét vázolta, főleg a mesternek a nagyernyei református templom építése alkalmával kifejtett munkájára fókuszálva. Pakot Levente, a budapesti Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézetének munkatársa, az 1869. évi népszámlálás tíz marosszéki településéről fennmaradt eredeti felvételi ívet elemezte. Pál-Antal Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, előadásában Bernády György marosvásárhelyi polgármester városrendezési és fejlesztési elgondolásait, programját és azok életbe léptetését vázolta.
Ebédszünet után a tudományos fórum Spielmann Mihály, a Teleki-Bolyai Könyvtár nyugalmazott osztályvezetőjének előadásával folytatódott, aki Fekete Andor marosvásárhelyi ügyvéd két emlékiratáról beszélt a jelenlévő közönségnek. Ezt követően Berekméri Árpád-Róbert, az Erdélyi Református Egyházkerület Marosvásárhelyi Vidéki Gyűjtőlevéltárának levéltárosa a Marosi Egyházmegyében, a két világháború közt tartott egyházlátogatásokról tartott előadást. Nagy József gyergyóremetei hadtörténész, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem doktorandusza a marosvásárhelyi magyar királyi 22. honvéd gyalogezred etnikai viszonyait vázolta a korabeli helyi sajtó tükrében. Tamási Zsolt a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatója, a Marosvásárhelyi Státus Főgimnázium két világháború közötti történetét ismertette.
Murándi János Kristóf a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának oktatója előadásában a második bécsi döntés után Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély legfontosabb magyar politikai formációjának, az Erdélyi Pártnak Maros-Torda vármegyei és marosvásárhelyi szervezetét mutatta be. Hámori Péter, a budapesti Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum kutatója Székelyföldi „Tennesse-völgy”, Észak-Erdély elektrifikálása és gazdaságfejlesztése 1940-1944 címmel tartott előadást. Sárándi Tamás a Maros Megyei Múzeum munkatársa az 1940 őszén a Székelyföldön fennálló közellátás problémáit és annak megoldási módozatait ismertette.
Székelyhon.ro

Szász Jenő „fantomintézete” nem sokaknak hiányozna
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet jövője is veszélyben van, bár információink szerint még semmi sem dőlt el. Az évi 1,2-1,3 milliárd forintos költségvetéssel működő háttérintézmény feladatait a nemzetpolitika más aktorai is el tudnák végezni.
Lázár János bürokráciacsökkentési listáján szerepel a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) is, amelynek jogutódja a szuperintézménnyé avanzsáló Veritas Intézet lenne. A szervezet nemcsak az NSKI-t, hanem a Nemzeti Örökség Intézetét, valamint a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívumot is magába olvaszthatja. Ez persze több dolgot is jelenthet: vagy megszűnik az intézet, vagy a Veritas veszi át a dolgozókat. Ebben az esetben jó eséllyel leépítéssel is kell számolni – elvégre ez lenne a bürokráciacsökkentés célja –, ráadásul az NSKI mint márka is eltűnne.
Pedig ez nem is oly régi: 2012. december 11-én jelent meg a Magyar Közlönyben a létrehozásáról határozó kormányrendelet, azóta 80-100 fővel és évente 1,2-1,3 milliárd forintos költségvetéssel működik. A Transindex úgy tudja, hogy a dolgozók többsége nyugdíjazás előtt álló ember, aki egzisztenciális okokból vállalta a munkát, ám sokan pontosan nem is tudják, mit csinálnak. Az intézmény vezetője az erdélyi Magyar Polgári Párt korábbi irányítója, a faipari mérnök és közgazdász végzettségű Szász Jenő, aki államtitkári fizetést kap – 2013-ban az Transindex 997 ezres bruttó bérről írt–, és állítólag Kövér László házelnökkel baráti viszonyt ápol.
Jóban a birkózókkal és a mangalicatenyésztőkkel
Ez magyarázhatja az NSKI alapításának körülményeit is. A pletykák szerint az MPP vezérének erdélyi politikai életből való eltávolítását a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) ellenzékének szánt Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) kérte a Fidesztől. Így feladatot kellett keresni Szász Jenőnek, ezért alkothatták meg az NSKI-t. Ám utóbbi kitalálói jó eséllyel nem tudhattak arról, hogy hasonló néven és céllal már működik egy kormányzati háttérintézmény, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet (NPKI) – mondta egy, a nemzetpolitikát testközelből ismerő forrásunk.
Az NSKI alapító okirata szerint „a miniszterelnök irányítása alatt működő központi hivatal”, alkalmazottai pedig „fontos és bizalmas munkakört betöltő személyek”. Meglehetősen sokoldalú szervezet, tavaly novemberben együttműködési megállapodást kötött a fideszes Németh Szilárd rezsibiztos vezette Magyar Birkózó Szövetséggel, és stratégiai partnerei között szerepel a Magyar Asztalitenisz Szövetség, a Civil Összefogás Fórum, több egyetem, külhoni pedagógusszervezetek és a Magyar Turizmus Zrt. is
Az NSKI rengeteg programot szervez és pénzel, így például a kárpát-medencei mangalicatenyésztők találkozóját is, stratégiai dokumentumokat alkot meg, mint A nemzetegyesítés fejlesztési programja 2014–2020-at, amelyet az ehhez szükséges regisztráció és belépés után sem lehet megnyitni az NSKI honlapjáról. A nyomtatott kiadványaik többször is megjelennek: külön-külön, valamint évente egy drága, fényes papírra nyomott, kemény borítós évkönyvben is. Ezenkívül iskolafelújítást is támogatnak, decemberben például Székelyudvarhelyen, Szász Jenő egykori gimnáziumában újíttattak fel egy osztálytermet – az Udvarhelyi Hírportál szerint pont azt, amelyikbe most a kislánya jár. Ezek mellett – ha már kutatóintézet –, némi tudományos munkát is végeznek ifjúságkutatási, felnőttképzési, hálózatfejlesztési, vidékfejlesztési és egyéb területeken.
Nincs különösebben szükség az NSKI-ra
Igaz, a kutatások tudományos megalapozottsága hagyhat némi kívánnivalót maga után, hiszen kisebbségpolitikával foglalkozó tudós nem dolgozik az NSKI-ban – mondta forrásunk. A Transindex ezzel kapcsolatban 2014-ben így írt: „a Nemzetstratégiai Kutatóintézet története »anekdotává vált«, és az nem fogja felborítani a kutatási mezőny erőviszonyait”. Ráadásul a háttérintézmények között akad párhuzamosság is: az NSKI minden feladatát el tudná végezni más intézmény is – a kutatási vonalat az NPKI, a közösségszervezési feladatokat a nemzetpolitikai államtitkárság, a Kárpát-haza Galériának pedig a Magyarság Háza is otthont tudna nyújtani.
Az NSKI szakmai berkekben járatos forrásunk és sajtóbeszámolók szerint sem tart fenn kapcsolatot a külhoni kisebbségkutató intézetekkel. A Transindex szerint ugyan megkerestek bizonyos műhelyeket az NSKI munkatársai, a kapcsolatfelvételek nem alakultak konkrét projektekké. Forrásunk emlékeztetett továbbá, hogy Szász Jenő 2013-ban a Kárpát-medencei Képviselők Fórumán használt szavait sem fogadta jól a nemzetpolitikai szcéna. Szász akkor azt mondta, hogy kutatni kellene a helyben maradás ösztönzése helyett az „önkéntes területfeladás” lehetőségét, amelyet „kontrollált visszavonulásnak” is nevezett.
Megszűnik?
A fentiek alapján indokolt lehetne az NSKI megszüntetése, hiszen funkcióit a nemzetpolitika más szereplői is el tudnák látni. A költségvetésből az intézet működtetésére elkülönített, évi 1,2-1,3 milliárd forintot is el lehetne költeni ésszerűbben – ezt már Szávay István jobbikos parlamenti képviselő sugallta az Országgyűlés nemzeti összetartozási bizottságának 2015. április 13-ai ülésén. A területen járatos forrásunk szerint rengeteg pénzről van szó, amelyet ha elosztanának a nemzetpolitikai aktorok között, akkor akciókutatásokra – azaz bizonyos, külhonban esedékes beavatkozások hatásvizsgálatára – lehetne költeni.
A megszüntetés mellett szóló érv lehetne továbbá, hogy Szász Jenőt forrásunk szerint „lényegében senki sem szereti”. Ám mondata második fele így szólt: „de jól be van ágyazva”. Szász politikai kapcsolatai az NSKI megmentésénél jól jöhetnek – elvégre Lázár János „halállistája” is azért lett olyan hosszú, mert a Miniszterelnökséget vezető miniszter számolt azzal, hogy bizonyos háttérintézmények miatt lobbizni fognak a miniszterek. Hogy az NSKI az esetleges Lázár–Kövér ellentét miatt került-e a listára, forrásunk azt mondta: „a fene tudja”. Szerinte nagy a bizonytalanság a kérdésben, tudomása szerint helyettes államtitkári szintig nem tud senki arról a nemzetpolitikában, mi lesz az NSKI jövője.
Változó, el nem költött összegek
Az NSKI gazdasági működésére vonatkozó adatokat a 2014-esbeszámolójából tudunk kinyerni. E szerint 2013-at 1,3 milliárd forintos költségvetési előirányzattal kezdték, ez később 840 millió forintra csökkent. A pénzből végül 443,3 millió forintot költöttek el. Szász Jenő a cikkben említett nemzetiösszetartozás-bizottsági ülésen azt mondta, második működési évükben, azaz 2015-ben is 1,3 milliárd forint volt az előirányzat, ám ezt 100 millióval csökkentették. Informátorunk szerint Szász Jenőnek azt is felróják nemzetpolitikai berkekben, hogy megpróbált uniós forrásokat is szerezni, s nem járt sikerrel.
Földi Bence. mno.hu

Fiatal történészek tanácskoztak Nagyváradon
Kétnyelvű előadásokkal kezdték lebontani a magyar és román történetírás közti falat.
Hagyományteremtő szándékkal szervezték meg Nagyváradon 2016. április 28-29. között az I. Erdélyi Történelemtudományi Doktorandusz Konferenciát. Az ülésszak témája: Új kihívások és válaszok az erdélyi történelemkutatásban volt. A rendezvényt a Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetségének Bihar Megyei Szervezete a Nagyváradi Egyetem Történelem tanszékével közösen szervezte.
Párbeszéd kialakítása a cél
A magyar és román nyelvű konferenciát a Nagyváradi Egyetem Egyetemi Könyvtárának konferenciatermében nyitották meg. A meghívottakat Tőtős Áron, történész, doktorandusz (ELTE), a rendezvény ötletgazdája és főszervezője köszöntötte. Megnyitó beszédében elmondta “híd kívánunk lenni, amely összekapcsolja az Erdély történetével foglalkozó román, magyar, illetve más nyelven beszélő kutatókat. E mellett tettük le a voksunkat azzal, hogy két nyelven szerveztük meg a konferenciát. Célunk a szakmai alapon nyugvó párbeszéd és a közös munka kialakítása.” Hozzátette, hogy nem „sok olyan rendezvény létezik, amely kimondottan az Erdély történetét kutató személyeket, azon belül pedig a doktoranduszokat célozza meg, függetlenül attól, hogy ki milyen nyelvét beszél”. A Nagyváradi Egyetem Történelemtudományi Tanszékének részéről az egybegyülteket dr. Gabriel Moisa egyetemi tanár köszöntötte. A román történetírásra és Románia 1945 utáni időszakára specializálódott történész rámutatott „nem kis dolog, hogy azon koordináták mentén találkozzunk, amelyek összekötnek bennünket”, utalva azokra a történészekre, „akik lelkiismeretesen, szakmai kritériumok mentén vizsgálják a történelmet”. Beszédében kiemelte, hogy „nem járhatunk külön utakon, ha tisztességesen vizsgáljuk a történelmet”. Az általa tartott plenáris előadás témája Erdély története a román historiográfiában volt, különös tekintettel az 1945 utáni időszakra. Állítása szerint az 1945 utáni időszak Erdélyre vonatkozó történetírásának irányát többé-kevésbé a hatóságok határozták meg. A nemzeti eszmék terjesztésére, politikai célokra használták fel. A történelem a kommunista ideológia nyomása alatt íródott.
A résztvevő doktorandusz és néhány még felvételi előtt álló végzős magiszteri hallgató egy-két kivételtől eltekintve erdélyi születésű vagy kötődésű, akik tanulmányaikat, kutatásaikat a Babeș-Bolyai és Eötvös Lóránd Tudományegyetemeken, a Nagyváradi Egyetemen, a Román Tudományos Akadémia George Barițiu Történettudományi Intézetében vagy az Eszterházy Károly Főiskolán végzik. A sokszínű előadások tematikájukat tekintve felölelték mind az államot és egyházat, mind az urbanizációt, térszerkezetet, építészettörténetet, népesedési folyamatokat, mint a társadalmat, eliteket vagy éppen a hadászatot.
Kétnyelvű előadások és élénk vita
A rendezvény folytatásaként sor került az 1. és a 2. szekció előadásaira. A tagozatokat a rendezvény meghívottja, dr. Pál Judit egyetemi tanár, történész a Babeș- Bolyai Tudományegyetem oktatója vezette. Demjén Andrea, a Román Akadémia George Bariţiu Történeti Intézet Doktori Iskola ( Kolozsvár) doktorandusza és egyben a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton múzeum munkatársa a történetírás egyik elhanyagolt területét, az erdélyi vesztegintézeteket mutatta be. Részletesebben a Gyergyószentmiklóshoz közeli, Moldva felé vezető úton elhelyezkedő pricskei intézet adatait rekonstruálta bevonva a georadaros felméréseket, a régészeti kutatásokat (2009-2013, 2015), az archeozoológiai vizsgálatokat, az írott forrásokat, grafikai megjelenítéseket. Mint kiderült, a 18. század második felében virágzó pricskei vesztegintézet fontos adatokkal szolgál a Habsburg-kori Kelet-Erdély anyagi kultúrájának megismeréséhez, valamint a kevéssé népszerű újkori régészet fontosságára is felhívja a figyelmet.
Cristian Culiciu, a Nagyváradi Egyetem történész doktorandusza a sajtó hírközléseire alapozva a nagyváradi felsőoktatás 1963-1989 közötti helyzetét vázolta fel. Az 1780-1934 közt működő váradi Jogi Akadémia mellett a helyi Tanítóképzőről (1963-1974) és technikai (mérnöki, mechanikai) képzésről (1974-1989) is szó esett, felvillantva a diákok melléktevékenységeit (kulturális és sportélet, irodalmi körök, újságírás).
Bartha Zoltán, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Ökumené Doktori Iskola (Református Hitoktatói Kar) hallgatója a 18. századi erdélyi nemesség felekezetváltási okait vizsgálta meg, kiemelve a rang, hivatal könnyebb megszerzése, vallási meggyőződés helyett a szerelmet indító tényezőket. Példaként a korabeli botrányhős, Macskási Krisztina esetét hozta fel, aki válóperbe kezdett első férjével, Bethlen Istvánnal, mert beleszeretett Váradi Istvánba. Bethlen halála után hozzá is ment Váradihoz, de ez a házasság se tartott sokáig. A protestáns Macskási Bécsben áttért a katolikus vallásra, így házasságát érvénytelenítették és hozzá mehetett harmadik és egyben utolsó férjéhez, Dósa Mihályhoz. Macskási Krisztina lánya, Julianna lemásolta anyja hibáit.
Ladó Ágota, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója és a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum munkatársa az 1876-os megyerendezés okán falusias jellegét leküzdő Csíkszereda két főutcájának – az egykori és mai Kossuth –, illetve az egykori Vár–, majd Apafi–, mai Petőfi utcának – a századfordulón történt átalakulását igyekezte körvonalazni 1916–ig, esettanulmányként kiemelve dr. Fejér Antal ügyvéd Vár utcai házának építését.
Erdély a magyar historiográfiában
A konferencia másnap a Continental Hotel konferencia termében folytatódott. A napot dr. Bárdi Nándor, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének osztályvezető plenáris előadása nyitotta meg. Előadásának középpontjában Erdély, Románia és a romániai magyar kisebbség történetével foglalkozó 1989 utáni magyar nyelvű szakirodalom nagy témái és kutatási programjai álltak. Expozéjában elsőként Erdély helyzetét körvonalazta a magyar historiográfiában. Szerinte 1918 előtt Erdély a magyar történetírás szerves részét képezte, 1918 után pedig mind a magyar, mind a román historiográfiát erősíti. Az 1989 utáni időszak kapcsán kiemelte a forráskiadások jelentőségét, amely elsősorban az Erdélyi Múzeum Egyesület nevéhez köthető, de itt is elsősorban a középkor és a koraújkor dominál. Kitért az általa „demitizálóknak” nevezett történészek munkásságára is. Megindult vagy folytatódott a különböző problémák feltárása, úgy mint intézménytörténet, helyi közösség működése, emlékezet, örökségesítés, történeti demográfia stb. Az előadás folytatásában röviden összegezte, hogyan tematizálódik Erdély, a románok, az erdélyi magyarság; 1920 után hogyan alakult a román-magyar viszony, a romániai magyar kisebbség története. Bárdi Nándor kifejtette azon álláspontját is, miszerint a román- és magyar történetírás közötti párbeszéd kialakításáért sokat tehetne a társadalomtörténet, a magyar szakkönyvek román nyelvű megjelentetése.
A plenáris előadások után a szekciók kerültek sorra. Kajtár Gyöngyvér, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója 1600/1601 telének kolozsvári koldusválságát ismertette a hallgatósággal. A 15 éves háború, a rossz időjárás rengeteg menekültet szabadított Kolozsvárra. A város szegénygondozó politikáját ebben az időszakban már nem az egyház, hanem a százférfiak tanácsa és az egyházi vagyon adminisztrátorai (egyházfiak) irányították (koldusokról való lista készítése, ispotályok működtetése, adománygyűjtés és -osztás, temetés), emellett a reformáció is átalakította a szegénységgondozás kérdéséről való elképzeléseket.
Markaly Aranka, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója és egyben a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum , az MTA-ELTE Válságtörténeti Kutatócsoport munkatársa, doktorandusz előadásában rámutatott arra, hogy az egyes mikroközösségek termékenységtörténete egyre népszerűbb kutatási téma. Ezúttal a borsa-völgyi Kide református közösségének házas termékenységét vizsgálta meg a 20. századra fókuszálva. Az elemzéshez népszámlálási kiadványokon túl az egyházközösség anyakönyveit és családkönyveit is felhasználta. Ismertette Kide alapvető demográfiai mutatóit: a népességszám változását, a születések, a halálozások és a vándorlás alakulását, majd a családrekonstitúciós módszer alkalmazásával rámutatott a gyermekvállalás csökkenésének helyi folyamatára. Szabó Csongor, az ELTE doktorandusza a magyarság a két világháború közötti (1919–1939) romániai választásokon történt szerepléséről értekezett. Szó esett a választási rendszerekről (egyéni kerületi, „prémiumos”, korporatív választási rendszerről), választási törvényekről, kampányokról, választási visszaélésekről, eredményekről, szavazóbázisokról.
Lőrinczi Dénes, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója az impériumváltás folyamatát mutatta be-munkatársa a 17. századi csíkszéki nemességről nyújtott átfogó képet, kiindulva az 1562-es segesvári országgyűlés határozataitól, eljutva 1685-ig. Értelmezte a primor (főnép) fogalmát, családi/rokoni kapcsolatokat, hatalmaskodásokat, az erdélyi fejedelmek székely nemességgel szembeni politikáját, a kor anyagi kultúráját.
Koloh Gábor 20. századra fókuszálva. Az elemzéshez népszámlálási kiadványokon túl az egyházközösség anyakönyveit és családkönyveit is felhasználta. Ismertette Kide alapvető demográfiai mutatóit: a népességszám változását, a születések, a halálozások és a vándorlás alakulását, majd a családrekonstitúciós módszer alkalmazásával rámutatott a gyermekvállalás csökkenésének helyi folyamatára. Háromszéken, kitérve a Magyar Nemzeti Tanács háromszéki tagozatára, a román katonai megszállásra, a román Kormányzótanács háromszéki működésére, a helyi elit és közigazgatási apparátus átalakítására, a város arculatának átfestésére, iskolákat és egyházakat érintő intézkedésekre, a Magyar Szövetség háromszéki szervezetének megalakulására.
Balogh Zsuzsánna, az ELTE doktorandusz hallgatója Bornemissza Kata, egy 17. századi nemesasszony életét mutatta be (elsősorban leveleinek tartalmára támaszkodva), akit a történetírás háttérbe szorított testvére, a fejedelemasszony Bornemissza Anna, valamint második férje, Bánffy Dénes és fia, a későbbi gubernátor, Bánffy György alakja miatt. Bornemissza Kata kétszer házasodott, első férje Bethlen Mihály, második férje Bánffy Dénes. A politikai kérdésekben meglehetősen jól informált volt, gazdaságát hozzáértéssel irányította, sokat utazgatott birtokain, második férjéhez mindvégig hű maradt.
Bélfenyéri Tamás-János, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója I. Imre, az utolsó Árpád-házi váradi püspök (1297–1317) életútját vizsgálta meg. Útja (származás, egyetemjárás, papi pálya) a püspöki székig csak feltételezésekbe bocsátkozva rajzolható meg. Püspökként előbb III. Andrást, majd a cseh Vencelt, végül I. Károlyt támogatta. Hozzá köthető a káptalan vásárvámjogának megvédése, a belényesi aranybányák 1/3 jövedelmének a káptalannak juttatása, Várad város lakóinak terményadó csökkentése, a püspöktársak megvédelmezése (Csák Máté hatalmaskodásával szemben, fellép Máramaros vármegye erdélyi püspökséghez tartozása érdekében), tanúskodás az erdélyi káptalan és a plébánosok, szász dékánok közti 1308-as peren, a debreceni Szent András templom felszentelése és építtetése (?).
Nagy Andor, az Eszterházy Károly Főiskola Történelemtudományi Intézet tudományos segédmunkatársa a 17. századi brassói szász családok, különösen az elit történetének rekonstruálása érdekében a Joseph Trausch (1795–1871) brassói irodalomtörténész által összegyűjtött alkalmi szövegek gyűjteményét elemezte, amely jelenleg a brassói Fekete-templom Levéltárában (Evangelische Kirche Augsburgischen Bekenntnisses (A.B.) Kronstadt - Archiv der Honterusgemeinde) található. Az alkalmi nyomtatványokat az emberi élet különféle eseményei kapcsán készítették (peregrináció, házasság, haláleset, stb.) és maguk a kortársak (hozzátartozók, barátok) írták.
Izsák Anikó-Borbála, az ELTE BTK MA-s hallgatója rámutatott arra, hogy a történetírásban a romániai katolikus egyházról folyó diskurzust eddig az egyházi vagyon és a hitvallásos iskolák ellen intézett támadások uralták. Előadásában sematizmusok, naptárak, repertóriumok, egyházi lapok, jegyzőkönyvek segítségével az 1930-as évek katolikus egyházi elitjének, az egyház világi önkormányzatának, az Erdélyi Római Katolikus Státusnak (1932-től Egyházmegyei Tanács), Erdélyi Katolikus Akadémiának, Erdélyi Egyházmegyei Cenzúrahivatal, Erdélyi Tudósító vizsgálatára vállalkozott a pápai tanítások bevonásával is.
Hámori Péter, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet tudományos kutatója Észak-Erdély 1940-1942 közötti gazdasági helyzetét járta körül előadásában. A visszacsatolásnál felmerülő pénzügyi, jogi, a tulajdonosi és felügyeleti köri problémákra; a részvénytárságok kérdésére, és mindenekelőtt a nyersanyag-ellátás és a termelés ügyeire tért ki oral history kutatásait felhasználva.
Ladó Árpád-Gellért, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója a XIV. századi (Anjou-kori) magyar katonai felszereléseket (sisak, páncél, kard, tőr stb.) mutatta be, különös tekintettel az e században lezajló nagy, páncélzatfejlődési folyamatra, többek között a Szent László legenda fennmaradt freskói és a Képes Krónika miniatúrái alapján. Írott forrásokat, régészeti leleteket, művészettörténeti értelmezéseket, európai tárgyi analógiákat egyaránt felhasznált kutatásában. Megállapította, hogy a XIV. századi magyar sereg legütőképesebb eleme, a nehézlovasság, felszerelésében szinkronban volt az európai fejlődési trendekkel, a könnyűlovasság pedig egyedi vonásaival tűnt ki.
Folytatást is terveznek
A konferencia résztvevőinek aktív érdeklődése mellett nem maradhatott el a várlátogatás sem. A várat Mihálka Nándor nagyváradi régész-történész mutatta be. Az érdeklődő közönség megtekinthette a nemrég felújított és funkciójában is megújult történelmi örökséget.
A kétnapos tudományos ülésszakot Tőtős Áron főszervező és Székely Tünde, a Romániai Magyar Doktoranduszok Országos Szövetségének elnöke zárta. Előbbi, miután röviden összegezte a rendezvény tapasztalatait, ígéretet tett, hogy amennyiben szakmailag színvonalas munkák születnek az előadásokból, úgy tanulmánykötet formájában is közzéteszik. A konferenciát jövőre is meg kívánják szervezni. Utóbbi röviden ismertette a RODOSZ felépítését, célját, illetve kitért a legfontosabb rendezvényekre is, amelyek jelen konferenciával is gazdagodtak. A rendezvényt Magyarország Kormányának Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Balassi Intézet Márton Szakkollégium támogatta.
Bélfenyéri Tamás
Transindex.ro

Király Károlyról szóló könyvet mutattak be
Megjelent Király Ibolya Emlék-repeszek című könyve testvéréről, Király Károlyról. A kötetet szombat délután mutatták be Budapesten, a Magyarság Házában.
Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke kiemelte: Király Ibolya könyve segít megérteni, hogyan működött a Ceausescu-rendszer, ez a ma már elképzelhetetlen világ, segít megérteni azt, "hogy mivel éltünk együtt, és min próbáltunk változtatni".
Lezsák Sándor felidézte: számukra, akik a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején fedezték fel a Kárpát-medencét, "legendás név volt" Király Károlyé.
A politikust méltatva kitért arra, hogy nagycsaládból származott, fiatalkorában hatással voltak rá a baloldali eszmék. 1968-ban a Kovászna megyei pártbizottság első titkára lett. Egyre feljebb került, de a "magyarság helyét keresve" a Ceausescu-rendszerben "egyszer csak rádöbbent, hogy cserbenhagyták". Ekkor, 1972-ben fordult szembe pártjával, és haragította magára a román pártvezetést.
Ettől kezdve folyamatosan atrocitások érték, sőt, Ceausescu meg is ölette volna, ha a pártvezetés nem tart a nyugati sajtótól.
Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, az Országgyűlés volt elnöke köszöntőjében arról beszélt, hogy a legfontosabb feladat, hogy "megbecsüljük azokat, akik a nemzetért mindig, mindenkor és minden körülmények között kiálltak". Ugyanakkor – követve az ő példájukat – ma is lépéseket kell tenni az Európában élő kisebbségekért.
Rámutatott: a mai, 21. századi Európa lakosságának 85 százaléka tartozik többségi társadalomhoz, 10 százalék – közel 50 millió ember – él kisebbségben, és 5 százalék migráns, bevándorló. A hivatalos európai politika mégis szinte alig foglalkozik a lakossága 10 százalékát kitevő kisebbségben élőkkel.
Bíró Zoltán, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet (Retörki) főigazgatója hangsúlyozta, hogy nem Király Károly az egyetlen, de biztosan a nagyon kevesek közül való, akik hatalmas elszántsággal képesek voltak ekkora fordulatra: Ceausescu köreiből egyszer csak szembefordulni a rendszerrel. Hozzátette: nem egyszerűen politikai szembenállás miatt, hanem egy nemzet, a magyarság érdekében tette ezt.
A Retörki főigazgatója kitért arra, hogy a kötet műfaja nehezen meghatározó, hiszen egyszerre tanulmány, memoár és dokumentumok gyűjteménye. Éppen ezért a kötet egyszerre tudományos és életszerű – tette hozzá.
Király Ilona arról beszélt, hogy könyvében folyamatosan csapong: hol zárójelben írja meg utólagos reflexióit vagy beolvas egy volt barátnak, akiről időközben kiderült, hogy besúgó volt, vagy a naplójából idéz, vagy az előkerült dokumentumokat közli.
Király Ibolya úgy fogalmazott: azoknak az "egyszerű, névtelen embereknek" ajánlja könyvét, akik abban a korban is kiálltak fivére mellett, "amikor az abszurd volt a normális".
A kötet az Antológia Kiadó gondozásában jelent meg a Retörki Könyvek sorozat 15. tagjaként.
Király Károly 1930-ban született Mezőségen, 18 éves korától a háborút követő ínséges időkben elkötelezte magát a romániai kommunista ifjúsági mozgalom mellett. 1968 és 1972 között az újonnan létrehozott Kovászna megyei pártbizottság első titkára, a megyei néptanács elnöke.
1972-ben lemondott minden magas állami és pártfunkciójáról. 1978 és 1990 között a meggyesfalvi konzervgyár igazgatója, ez idő alatt több tiltakozó beadványt írt, az utolsót 1987-ben Ceausescunak címezve.
1989 december végétől 1990 májusáig a marosvásárhelyi Nemzeti Megmentési Front elnöke, 1990 májusától a román szenátus alelnöke. Még ebben az évben megalakította a Nemzeti Kisebbségi és Etnikai Szövetségek Ligáját.
1991-ben a román parlament 514 tagja közül egyedüliként nem vett részt az új alkotmány megszavazásán, annak kisebbségellenes passzusa miatt, amiért megfosztották szenátori mandátumától. 1993-ban alapította a Székely Faluért Alapítványt, mezőgazdasági gépekkel támogatta a székely falvakat, és több mint félmilliárd lejjel segítette az egyházakat, civil, politikai és ifjúsági szervezeteket, nagycsaládokat, időseket.
Népújság (Marosvásárhely)

Bemutatták Budapesten a Király Károlyról szóló kötetet
MTI - Megjelent Király Ibolya Emlék-repeszek című könyve testvéréről, Király Károly romániai magyar politikusról. A kötetet szombat délután mutatták be Budapesten, a Magyarság Házában.
Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke kiemelte: Király Ibolya könyve segít megérteni, hogyan működött a Ceaușescu-rendszer, ez a ma már elképzelhetetlen világ, segít megérteni azt, „hogy mivel éltünk együtt, és min próbáltunk változtatni". Lezsák Sándor felidézte: számukra, akik a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején fedezték fel a Kárpát-medencét, „legendás név volt" Király Károlyé.
A politikust méltatva kitért arra, hogy nagycsaládból származott, fiatalkorában hatással voltak rá a baloldali eszmék. 1968-ban a Kovászna megyei párbizottság első titkára lett. Egyre feljebb került, de a „magyarság helyét keresve" a Ceaușescu-rendszerben, „egyszer csak rádöbbent, hogy cserbenhagyták". Ekkor, 1972-ben fordult szembe pártjával, és haragította magára a román pártvezetést. Ettől kezdve folyamatosan atrocitások érték, sőt, Ceaușescu meg is ölette volna, ha a pártvezetés nem tart a nyugati sajtótól.
Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, az Országgyűlés volt elnöke köszöntőjében arról beszélt, hogy a legfontosabb feladat, hogy „megbecsüljük azokat, akik a nemzetért mindig, mindenkor és minden körülmények között kiálltak". Ugyanakkor – követve az ő példájukat – ma is lépéseket kell tenni az Európában élő kisebbségekért. Rámutatott: a mai, 21. századi Európa lakosságának 85 százaléka tartozik többségi társadalomhoz, 10 százalék – közel 50 millió ember – él kisebbségben, és 5 százalék migráns, bevándorló. A hivatalos európai politika mégis szinte alig foglalkozik a lakossága 10 százalékát kitevő kisebbségben élőkkel.
Bíró Zoltán, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet (Retörki) főigazgatója hangsúlyozta, hogy nem Király Károly az egyetlen, de biztosan a nagyon kevesek közül való, akik hatalmas elszántsággal képesek voltak ekkora fordulatra: Ceaușescu köreiből egyszer csak szembefordulni a rendszerrel. Hozzátette: nem egyszerűen politikai szembenállás miatt, hanem egy nemzet, a magyarság érdekében tette ezt. A Retörki főigazgatója kitért arra, hogy a kötet műfaja nehezen meghatározó, hiszen egyszerre tanulmány, memoár és dokumentumok gyűjteménye. „Éppen ezért a kötet egyszerre tudományos és életszerű" – tette hozzá.
Király Ilona arról beszélt, hogy könyvében folyamatosan csapong: hol zárójelben írja meg utólagos reflexióit vagy beolvas egy volt barátnak, akiről idő közben kiderült, hogy besúgó volt, vagy a naplójából idéz, vagy az előkerült dokumentumokat közli. Úgy fogalmazott: azoknak az „egyszerű, névtelen embereknek" ajánlja könyvét, akik abban a korban is kiálltak fivére mellett, „amikor az abszurd volt a normális". A kötet az Antológia Kiadó gondozásában jelent meg a Retörki Könyvek sorozat 15. tagjaként.
Király Károly 1930-ban született Dicsőszentmártonban, 18 éves korától a háborút követő ínséges időkben elkötelezte magát a romániai kommunista ifjúsági mozgalom mellett. 1968 és 1972 között az újonnan létrehozott Kovászna megyei párbizottság első titkára, megyei néptanács elnöke. 1972-ben lemondott minden magas állami és pártfunkciójáról. 1978 és 1990 között a meggyesfalvi konzervgyár igazgatója, ez idő alatt több tiltakozó beadványt írt, az utolsót 1987-ben Ceaușescunak címezve. 1989 december végétől 1990 májusáig a Nemzeti Megmentési Front marosvásárhelyi elnöke, 1990 májusától a román Szenátus alelnöke. Még ebben az évben megalakította a Nemzeti Kisebbségi és Etnikai Szövetségek Ligáját.
1991-ben a román parlament 514 tagja közül egyedüliként nem vett részt az új alkotmány megszavazásán, annak kisebbségellenes passzusa miatt, amiért megfosztották szenátori mandátumától. 1993-ban alapította a Székely Faluért Alapítványt, mezőgazdasági gépekkel támogatta a székely falvakat, és több mint félmilliárd lejjel segítette az egyházakat, civil, politikai és ifjúsági szervezeteket, nagycsaládokat, időseket.
MTI |
Krónika (Kolozsvár)

A segítőtárs vallomása
Király Károly igazságáról
Érdekes könyv, nehéz lesz letenni, mert azt a kort idézi fel, amely az ifjúságunkat jelentette, de sok-sok fájdalom iskapcsolódik a tartalmához – jellemezte Király Ibolya Emlék-repeszek című könyvét Nagy Miklós Kund művészeti író, aki május 30-án a marosvásárhelyi Bernády Házat zsúfolásig megtöltő közönségnek mutatta be a szerzőt és kötetét, amelynek alcíme – Király Károly igazsága – a könyv tartalmára utal.
Az emlékrepeszekből, naplójegyzetekből, titkosszolgálati jelentéstöredékekből, levelekből álló kötet ugyanis arról szól, hogy "a romániai magyar kisebbség jogfosztottsága ellen szavát felemelő, egykor magas rangú román pártállami vezető" hogyan küzdött meg a "mindenható hatalommal" közel két évtizeden át. Az a Király Károly, aki egykor a legkiváltságosabbak közé tartozott, "milyen veszélyekkel teli időket élt át" az 1970-es évek kezdetétől a rendszerváltásig "a magyar közösség érdekében folytatott tevékenysége miatt". Továbbá arról is, hogy a román pártvezetőkhöz címzett és a nemzetközi sajtóban közölt leveleinek hatását milyen kegyetlenül szenvedte meg nemcsak ő és családja, hanem testvérei, közeli barátai, segítőtársai is – mondta könyvismertetőjében Virág György, aki Király Károly munkatársa volt egykor.
Majd hozzátette: Marosvásárhelyen sokkal könnyebb és mégis sokkal nehezebb a dolga, mert a hallgatóság nagy része jól tudja, hogy mit jelentett Király Károly a magyar közösségnek. "De éppen itt, Marosvásárhelyen és általában Erdélyben élnek azok is, akik mindent elkövettek azért, hogy Király Károlyt 1990 után kiszorítsák a közéletből. Nemtelen módszerekkel, igazságának tagadásával, gáncsoskodva, vádaskodva" – hangsúlyozta.
"Ki hiszi el, mennyi feszültség, mindennapi félsz, zavaros sötét medrében sodort a piszkos áradat… Magam sem tudom, miképpen lehet, hogy nem roppantunk össze mindnyájan, akiket megnyomorított a terror mázsás köve, és sodort az ár, a retteneté? Akkor nem roppantunk össze, csupán azóta is egyfolytában »összeroppant állapotban« leledzünk!" – idézte a szerző gondolatait, érzéseit a bemutatón felolvasott szövegében Kilyén László színművész.
Ezért menekült valamennyi testvér Magyarországra, de befogadásukat azok a titkosszolgálati "kapcsolatok" akadályozták a leginkább, akik idejében áttelepedve a határon túl folytatták "áldásos" tevékenységüket – mondta a könyv méltatója.
Király Ibolya emlékrepeszei, amelyek a családtagjait érintették a legmélyebben, sokakat fognak sérteni, bár munkája nem számonkérés, nem magyarázkodás és mentegetőzésnek sem tekinthető – tette hozzá Virág György.
A szerző éveken át elhessegette a gondolatot, hogy az átélt történéseket megírja, bár folyamatosan megküzdött a mellkasát mázsás súlyként próbára tevő emlékekkel. Egy nap az éjjeliszekrényéből ölébe ömlő "rakás papír, dosszié" láttán határozta el: a rég eltemetettnek hitt emlékeket papírra veti, hogy másokkal is megossza a csak általa ismert és személyesen átélt "lélekdidergéseket". Bármennyire is fájdalmas volt újra felidézni a múltat, testvére mellett az emlékrepeszek egyedüli őrzőjeként nem hagyhatta, hogy a feledés homálya elnyelje azokat.
"Írni… akkor érdemes, ha az embernek olyan mondanivalója van, amit csak ő tud közölni" – erősítette meg a méltatásban elhangzottakat Király Ibolya, aki időnként szorgalmasan vezetett, máskor hosszú időre abbahagyott naplóját egészítette ki emlékeivel. Idézett a titkosszolgálati jelentésekből, de nem azokra helyezve a hangsúlyt, részleteket vett át bátyjának Nyílt kártyákkal című két kötetéből (1995, 2011). Az emlékezés szabta írásfolyamban leleplezi azokat, akik Király Károlyt elárulták, a szekuritáté szolgálatába szegődött vagy kényszerített volt ismerősöket, munkatársakat, a hatalmi gépezetet, amely mindent megtett, hogy Király Károlyt elszigetelje, és fizikai megsemmisítésével is próbálkozott. Cáfolja azt a híresztelést, miszerint a leveleket nem bátyja írta volna, hisz minden írást, amit neki diktált vagy eljutott hozzá, öntudatlanul is megőrzött, s némelyiknek a fényképét is közli tikosszolgálati jelentések fotója mellett. Ugyanakkor szeretettel ír azokról, akik kitartottak bátyja mellett, volt munkatársai és egyszerű emberek támogatták, segítették harcát a legnehezebb években is, köztük magyarok és románok, marosvásárhelyiek vagy Karánsebes lakói, ahova Király Károlyt egy időre száműzték. A zárófejezetben azoknak a neves személyiségeknek a véleményét olvashatjuk, akik értékelték azt, hogy az erdélyi magyar kisebbség jogfosztását felismerve Király Károlynak 1972-ben volt ereje lemondani KB-tagsági, VB- póttagsági, az Államtanács alelnöki és a nagy nemzetgyűlésbeli tagságáról, amit a kommunista hatalom vezető testületeiben levő magyarok közül egyik sem tett meg. Harcos szembenállásán túl, az 1989 decemberében a diktatúra megdöntését követelő tömeg élére állt, és elveihez ragaszkodva a Nemzeti Megmentési Front és a Szenátus alelnöki tisztségéről is lemondott, ezáltal utasítva el 1991 őszén a legantidemokratikusabb alkotmányt, amely Romániát egységes nemzetállamnak nyilvánította – olvasható a kötet zárszavában.
Király Ibolya könyve, amelyben bátyja küzdelme mellett saját és gyermekei életének eseményeiről is beszámol, kordokumentum. Műfajilag nehéz besorolni, hisz montázsszerűen foglalja magában az átélt és elszenvedett élmények közé ékelt dokumentumokat, hogy összefonódjon benne a mikro- és makrotörténelem, a soha meg nem talált igazi haza iránti sóvárgás, "a száműzetés földjévé vált szülőföld" emléke, ahogy a grenoble-i egyetemen írt diplomadolgozatában Erdélyt jellemezte.
A köszöneten kívül, amellyel sok embernek tartozik, azoknak ajánlja a könyvet, akik megszenvedték a bemutatott korszakot, akiket meghurcoltak, megkínoztak, életüket tönkretették, s akikkel igazságtalanul bánnak ma is – szólt a közönséghez a szerző. Király Ibolya bátyja kérésére említette meg Kincses Előd ügyvéd nevét, aki a mai napig következetesen folytatja a küzdelmet a romániai magyarság jogaiért. Bár Király Károly nem óhajtott üzenni, de a kötet megjelenését támogató Kerényi Györgynek írt levelében arra biztatta a választókat, hogy menjenek el minél többen, és adják le szavazatukat saját belátásuk szerint.
A könyvbemutatón egykori osztályfőnökét, Király Ibolyát Hána László köszöntötte egy gitárkísértettel előadott megzenésített verssel.
A kötet megjelenését a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, az Antológia Kiadó, a Nemzetpolitikai Államtitkárság és a Bethlen Alap támogatta. A RETÖRKI-sorozatban megjelent kötet előszavát Kerényi György, a Kecskemét–Marosvásárhely Baráti Kör alapító elnöke írta. A bemutatón részt vett dr. Szili Katalin, az Országgyűlés volt elnöke, miniszterelnöki megbízott is.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Udvarhelyi rendezőé a Lakiteleki Filszemle fődíja
A székelyudvarhelyi rendező, Szabó Attila Egy Isten, két nemzet című alkotásának ítélte a zsűri a XVI. Lakiteleki Filmszemle fődíját. 
Az erdélyi rendező filmjéért az emberi erőforrások minisztere a Nemzeti Kulturális Alap keretéből felajánlott egymillió forint összegű díját vehette át. A Magyar Művészeti Akadémia 500 ezer forintos, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, valamint a Magyar Idők 100–100 ezer forintos, az ECHO Televízió és a Magyar Hírlap különdíját, továbbá a nagykőrösi Arany János Református Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium, illetve a Lakiteleki Eötvös Loránd Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola 25–25 ezer forintos különdíját a Nemzetidegenek című alkotás kapta. A budapesti László Gábor munkája A nap filmje elismerést is kivívta, ami a Tiszakécskei Móricz Zsigmond Általános Iskola, Gimnázium, Kollégium és Alapfokú Művészeti Iskola, a Kiskunfélegyházi Móra Ferenc Gimnázium és a Tomori Pál Katolikus Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium által javasolt 25 ezer forintos különdíjjal jár. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának a korkép kategória nyertesének szóló 500 ezer forintos különdíját a Negyedszázad negyedéve című alkotásért a gyergyószentmiklósi Daczó Dénes vehette át. A Lakiteleki Filmszemlét tizenhatodik alkalommal hirdette meg a Lakitelek Népfőiskola, a Szent István Egyetem és a  Dunaversitas Egyesület. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emlékezetére, valamint Morell Mihály képzőművész és filmes tiszteletére kiírt szemlére magyarországi és külhoni alkotóktól 84 film érkezett. A krónika, korkép, művelődés, portré, fikciós műsorok és 1956 emlékezete kategóriákban nevezett filmek közül az előzsűri 21 filmet javasolt a szemle versenyprogramjába. A 32 tagú zsűri elnöke Sára Sándor Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, a nemzet művésze volt.
Lezsák Sándor a díjátadón bejelentette: a XVII. Lakiteleki Filmszemlét 2017 őszén rendezik meg, tavasszal pedig első alkalommal Rendszerváltó Filmszemlére hívják a Kárpát-medence filmes alkotóit.  A Nemzetstratégiai Kutatóintézet 300 ezer forintos különdíját a Székfaragás az Érmelléken című alkotás kapta, melyet a budapesti Zajti Gábor rendezett. Az Országgyűlés elnökének 250 ezer forintos különdíját a budapesti Rácz Géza Számomra Siklód című filmjének ítélték. A Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. 200 ezer forintos különdíját a Hazatérők című film rendezője, a budapesti Szabó Mihály vehette át. A Lakiteleki Népfőiskola 200 ezer forintos műhelydíját – a szemlére beküldött alkotásaiért – a budapesti Északi Támpont Közhasznú Egyesület kapta. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megnyílt az '56-os rendezvényközpont Kolozsváron
Szombat délután fotókiállítással és történelmi előadással nyílt meg a Szentegyház utca 4. szám alatt található '56-os előadó- és kiállítótér, mely a következő másfél hónapban számos kulturális és történelmi eseménnyel várja mindazokat, akik a Magyar Szabadság Évéhez, illetve a forradalom 60. évfordulója alkalmából szervezett Kárpát-medencei eseményekhez csatlakozva emlékeznének a magyar történelem kivételes napjaira.
A megnyitón Gergely Balázs, a kolozsvári '56-os eseményeket egybefogó Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke meghívta a közönséget a 24 partnerszervezettel karöltve rendezett 36 program mindegyikére, majd Kovács Sándor főesperes házigazdaként mondott köszöntőt, kiemelve: a forradalom céljai megkésve, de megvalósultak, hiszen ma már egy olyan Magyarország ünnepel, amely független, demokratikus jogállam, és az egyesült Európai Unió tagállama lehet.
A szombat délutáni esemény díszvendége M. Kiss Sándor történész (a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese) volt, aki 1956 és a magyar társadalom címmel tartott előadást, ugyanakkor az Ötvenhat kép 1956-ról című fotókiállítás szakmai konzulenseként a fotók által megörökített történelmi pillanatokról beszélt.
A 60 évvel ezelőtti forradalom hangulatát olyan történetekkel elevenítette fel, amelyek a pesti srácok hétköznapi jellemét, humorát, lelkesültségét egyaránt megidézték, példának okáért a Sztálin-szobor ledöntésének különleges körülményeit. Hiába raktak láncot a nyakába és húzták, a szobor makacsul kitartott. A forradalmi ifjúság nevében egy maszekestől lefoglalt lángvágóval, több órás próbálkozás után sikerült csak ledönteni a csizmánál elvágott bronzszobrot. A csizma viszont ott maradt, és ahogy a külföldi újságban is figyelmeztettek, hamarosan „elindult”, hogy megtapossa a magyar népet.
Az előadó a forradalom okainak taglalásakor Németh Lászlót idézte, miszerint „a forradalom nem a legelnyomottabb, hanem a legvisszanyomottabb népek válasza volt a zsarnokságra”. Olyan mértékben hiányzott a szabadság, de a hithez vagy a tulajdonhoz való jog is, hogy a visszafojtott gondolat – mint a forrásban lévő víz az elnyomó hatalom üvegburája alatt – feszítette a népet. 1956 nemcsak az egyetemista ifjúság forradalma volt, hanem a parasztságé is, amely már nem hitt a Rákosi-rendszer „azé a föld, aki megműveli” csalóka politikai szólamában.
M. Kiss Sándor előadásában az `56-os előzmények ismertetésekor részletesen kitért a Sztálin halála utáni időszak korrekciós kísérleteire, melyek 1955 tavaszán, Nagy Imre leváltásával gyakorlatilag megbuknak. Az elégedetlenség viszont mind a polgári lakosságot, mind a baloldali értelmiséget és az ideológiáktól mentes munkásréteget tovább feszíti. Ugyanakkor a világpolitikai viszonyok is mélyítik a magyar válságot, amire a hatalmát féltő  párt sorra olyan hibás válaszokat adott, amely a forradalomhoz vezetett. A hatalom háborús bűnöket követ el, amikor a sortüzekre vonatkozó protokollt megszegve Budapesten és vidéken is tömegesen lövik a forrongókat.
Azzal zárta előadását, hogy név szerint is megemlítette azoknak a halálra ítélteknek a nevét, akik a legtöbbet tettek a forradalomért. Az áldozatok foglalkozása is jól mutatja, hogy az 1956-os forradalom nem a politikumé, hanem a magyar népé volt.
Az est második felében Szász Alpár Zoltán politológus  a Hunyadi Attila kolozsvári történésszel és M. Kiss Sándor szakmai segítségével összeállított fotókiállításról beszélt, mely az MTVA/MTI archívumából származó 56 fotót sorakoztat fel.
Az 1945 és 1955 közötti szovjetesítést, a sztálinista rendszert, a Nagy Imre által irányított 1953 és 1955 közötti ideológiai enyhülést és az 1956 októberében, novemberében lejátszódott forradalom eseményeit egyaránt feleleveníti. Bemutatja továbbá a forradalom résztvevőit ért retorziókat, felvillantja a nemzetközi visszhangot, végül pedig felidézi a Nagy Imre-csoport kiadatását, perét és kivégzését, valamint Nagy Imre 1989-es újratemetését is.
A kiállítást megnyitó Daru Gábor, a Duna Médiaszolgáltató Zrt. stratégiai irodájának vezetője elmondta, a magyar közmédia megannyi programmal próbálja elősegíteni, hogyaz 1956-os forradalom élménye minden magyar emberhez eljusson.
A Magyar Szabadság Éve keretében zajló legközelebbi eseményen a Szentegyház utca 4. szám alatt október 17-én, hétfőn 18 órától Tamási Áron 1956-os kolozsvári látogatását eleveníti fel Dávid Gyula irodalomtörténész. Az esemény házigazdája H. Szabó Gyula közíró, ugyanakkor közreműködik Marosán Csaba színművész is. itthon.ma

1956-os magyar forradalom
Kolozsváron az MTI fotóiból nyílt kiállítás
Az 1956-os magyar forradalmat idéző fotókiállítás nyílt szombaton Kolozsváron, az MTVA/MTI archívumából válogatott fotókból.
A kiállítás 56 archív felvételen keresztül eleveníti fel az 1945 és 1955 közötti szovjetesítést, a sztálinista rendszert, a Nagy Imre által irányított (1953 és 1955 közötti) ideológiai enyhülést és az 1956 októberében, novemberében lejátszódott forradalom eseményeit. Bemutatja továbbá a forradalom résztvevőit ért retorziókat, felvillantja a nemzetközi visszhangot, végül pedig felidézi a Nagy Imre-csoport kiadatását, perét és kivégzését, valamint Nagy Imre 1989-es újratemetését is.
A felvételeket Hunyadi Attila kolozsvári történész, Szász Alpár-Zoltán kolozsvári politológus válogatta és látta el magyarázó szövegekkel M. Kiss Sándor budapesti történész szakmai irányítása alatt. A szervezők szándéka szerint a kiállítás egyaránt megszólítja azokat, akik Erdélyben rokonszenveztek a magyar forradalommal, azokat, akik az 1989-es román forradalom idején hasonló élményeket gyűjtöttek és a mai diákságot is. A képekhez mellé-kelt kétnyelvű magyarázó szövegek által a román közönség is betekintést nyerhet a magyar forradalom eseményeibe és korába.
A kiállítás megnyitása előtti előadásában M. Kiss Sándor történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese arról beszélt, hogy a magyar forradalmat akkor érthetjük meg igazán, ha az előzményeit és a következményeit is megismerjük.
A kiállítást megnyitó Daru Gábor, a Duna Médiaszolgáltató Zrt. stratégiai irodájának vezetője elmondta, a magyar közmédia megannyi programmal próbálja elősegíteni, hogy az 1956-os forradalom élménye minden magyar emberhez eljusson. (MTI) Népújság (Marosvásárhely)

A szabadság éve Nagyváradon
Ezzel a címmel rendeztek konferenciát november 19-én Nagyváradon az 1956-os forradalomról és a forradalom hatására a Partiumban és Nagyváradon alakult csoportokról, a kirakatperekről, az ismert és kevésbé ismert elítéltekről.
Az 56-os emlékév keretében a Magyar Polgári Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezte meg a 60. évfordulón az egész napos eseményt, amely este a forradalom és szabadságharc legendás alakjának, Wittner Máriának az előadásával és a közönséggel való találkozójával zárult.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházának Bartók-termében Nagy József Barnának, az MPE elnökének a köszöntésével kezdődött szombaton délelőtt az emlékkonferencia. Megnyitó beszédet Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke mondott, aki elöljáróban tiszteletét kifejezve üdvözölte azt a féltucatnyi egykori elítéltet, akiket a magyar 56-tal való szimpatizálásuk miatt Romániában büntettek meg és üldöztek hosszú éveken át. Párhuzamot vonva kijelentette: míg Magyarországon idegen erők bevetésével verték le hatvan évtizeddel ezelőtt az antikommunista forradalmat, addig Romániában az 1989-es népfölkelést diverziókkal fordították hatalomátmentésre a reformkommunisták, és ami közös: itt is, ott is: bizonyos erők igyekeztek és máig igyekeznek ellopni, meghamisítani, eltorzítani a dicsőséges történelmi eseményeknek még az emlékét is. Mindkét esetben a posztkommunista visszarendeződés történelemhamisító emlékezetpolitikája és visszahúzó öröksége áll a machinációk mögött – fogalmazott Tőkés László, hozzátéve, hogy a szabadságharc a múlt feltárása és az igazságharc formájában folytatódik, hiszen hazugságra nem lehet jövőt építeni.
A püspök kitért arra, hogy Romániában milyen nehézkesen halad a feltárás és számonkérés, huszonhét évvel a temesvári események után is büntetlenül ágálnak a közéletben azok, akik annak idején emberéletek árán változtatták államcsínnyé a diktatúra elleni lázadást. Közhely ugyan, hogy mindig a győztesek írják a történelmet, de nem szabad engedni sem Magyarországon, sem Romániában, hogy saját politikájuknak rendeljék alá a történelmi igazságot ezek a „győztesek”, illetve hogy azok váljanak győztesekké, akik meghamisítják a történelmet. „Folytatnunk kell a szabadságharc részeként az igazságharcunkat. Ilyen értelemben az egész kelet-európai kommunistaellenes történelem nem a lezárt múlt körébe tartozik, hanem nagyon is időszerű politikai kérdés” – állapította meg az erdélyi EP-képviselő, nem rejtve véka alá, hogy Nyugat-Európában erről nagyrészt másként gondolkodnak.
A konferencia további részében M. Kiss Sándor történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese az 1956-os forradalom világtörténelmi jelentőségét és összefüggéseit vázolta, míg Tófalvi Zoltán közíró, az erdélyi és partiumi ’56 kutatója a romániai koncepciós perekről és megtorlásokról beszélt, majd röviden méltatta a kommunista siralomházat megjárt Balaskó Vilmos néhai érolaszi lelkész Élet a föld alatt című memoárját. Ezután Sass Kálmán mártír lelkipásztorról Balázsné Kiss Csilla érmihályfalvi lelkész tartott vetített képes előadást, majd Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke olvasott fel 1956. október 23-án kelt naplójegyzeteiből.
Délután a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének több tagja számolt be egykori lelkesedésükről, szervezkedésükről, aminek aránytalanul súlyos megtorlása mérhetetlen szenvedéseknek tette ki őket. Csak ebben az ügyben 250 letartóztatást eszközölt a rezsim, 58 személyt el is ítéltek, teljesen kívülállókat is, gyakorlatilag az erdélyi magyarság elleni átfogó megfélemlítő hadjáratnak volt rész az, ami a SZVISZ ürügyén történt az akkori fiatalokkal és egyes mentoraikkal. A konferencia a nagyváradi és Bihar megyei elítéltekre, meghurcoltakra való emlékezéssel, hozzászólásokkal, múltidézéssel zárult.
Este az egyházkerületi székház dísztermében találkozhattak az érdeklődők Wittner Mária egykori szabadságharcossal és halálraítélttel, akivel Tófalvi Zoltán készített hangos interjút. Tőkés László EP-képviselő elöljáróban kiemelte, hogy a határok feletti nemzetegyesítés szellemében a SZVISZ-tagok tanúságtétele után egy olyan személyiség visszaemlékezéseire keríthetnek sort, aki a budapesti forradalomban és a védelmi harcokban tevőlegesen is részt vett. „Boldogok vagyunk, hogy túlélték a forradalmat és a megtorlást, hogy ma élő tanúként itt lehetnek és mesélhetnek. Wittner Mária túlélte a halálos ítéletet, a siralomház kétszáz napját, a végül évtizedes börtönbüntetéssé »enyhült« életfogytiglant, és azt a lelkiismereti kötelességet kapta, hogy tanúságot tegyen” – mondotta a püspök, méltatva a vendég töretlen helytállását, amely példamutató erővel folytatódott 1989 után is, megköszönve neki a kortársak és a nyomában járók nevében a hiteles nemzetszolgálatot.
Wittner Mária visszatekintő-emlékező előadásában felidézte a forradalom több körülményét és több harcostársának alakját, nagy hangsúlyt fektetett a helyes emlékezés követelményére, mert e téren még ma is sok a javítanivaló. „A már megholtak nem tudnak védekezni, az ő védelmükben az élők kell felszólaljanak” – mondotta annak kapcsán, hogy manapság is sok egykori forradalmárnak és szabadságharcosnak próbálják meg besározni az emlékét azok, akik most sem a magyar nemzet és Magyarország javát akarják.
tokeslaszlo.eu