K… mint összekötő
Nemzetféltő könyvek – féláron. Ezt egy budapesti kiadó tudatja velem és persze nem csak velem, elektronikusan (vagyis nemzetközileg). Nemzetmentő tábla, Kolozsvárt (Tudakozó – vagy Dohányozni tilos; mindegy, a lényeg: hogy az egyetem főbejáratához közel álljon, magyarul), teljes áron.
Ki hogyan félti, próbálja menteni nemzetét, nemzetünket (nemzetiségünket). A cél aligha vitatható, miközben tudjuk: és nemzetközivé lett a világ, ha nem is úgy, ahogy azt az Internacionálé jósolta. A pesti kiadó vegyes kínálatában nyilván találni Wass Albertet (ezek szerint féláron), de van benne Páskándi Géza is (20. századi klasszikus magyar költőkről), Székely Mózes-, azaz Daday Loránd-regények és két fontos antológia, Pomogáts Béla összeállításában: az Üdvözlégy, szabadság! és a Psalmus Hungaricus. (Hogy most miért fél áron? Annyira elnemzetietlenedett volna, elsatnyult az utókor? Vagy csak az általános olvasási kedv, szokáscsökkenése lenne az ok?)
Nekem az olcsó reklámmal van bajom, azzal, amely beáll a mosószer- és gyógyszer-piacot kiszolgáló trendbe, és a nemzetféltésből üzletet csinál. Persze nem Páskándival és Pomogátscsal, hanem a nemes érzelmeket, a nosztalgiát, az évtizedes (már majdnem évszázados) frusztrációt manipulálókkal volna vitám – ha egy normális vitára napjaink közvéleménye (itt és túl) alkalmasnak bizonyulna. Ebben, sajnos, kételkedem. Marad, mint reális lehetőség egy-egy hír, esemény kommentálása.
B(l)ödeháza
A média világgá röpítette a hírt: a Magyarország délnyugati határán fekvő kis falu, a Zala megyei Bödeháza lakói harmadszorra sem tudtak polgármestert választani. Az eredetileg negyvenvalahány szavazóval rendelkező helységben először szavazategyenlőség alakult ki a két jelölt között, a második és a harmadik szavazás eredményét pedig megsemmisítették, ugyanis a szomszédból időközben bejelentkezettekkel majdnem duplájára nőtt a leadott voksok száma. Pikantériája az ügynek, hogy – legalábbis az egyik közszolgálati adó értesülése szerint – éppen az egyik pályázó házanépe nőtt meg ilyen hirtelen, a szomszéd faluból fiktíven átjelentkezettekkel. A helyi és a megyei választási iroda vezetői, szegények, tehetetlenül álltak a jelenség előtt, vizsgálni kezdték, hogy kik nem tartózkodnak „életvitelszerűen” a faluban.
Nos, ezen az „életvitelszerűségen” érdemes volna alaposabban elgondolkodni, Bödeháza határán messze túl. Azon mindenesetre már hetek óta csodálkozom, hogy a sajtó nem igazán kapta fel ezt az istenhátamögötti hírt. Egy nagy Blödeháza volna alakulóban? (Az a bizonyos „l” nyilván sajtóhibaként kerül a „B” és az „ö” közé.)
Bánffy Miklóssal – több helyszínen
Úgy két évtizeddel ezelőtt, egy korai Kós Károly-megnyilatkozás (az 1911-es balázsfalvi ASTRA-nagygyűlés visszhangja) után kutatva, a Budapesti Hírlap 1910. április 26-i számában ráakadtam egy újságírói beszámolóra, amely gróf Bánffy Miklósnak a kolozsvári II. választókerületben elhangzott szavait idézi, a következőképpen: „Kevés kivétellel úgy bántak velünk, mint a mostoha gyermekkel, az utolsók voltunk abban, hogy vágyaink és követeléseink kielégíttessenek. A nemzetiségi kérdésben panaszolta [Bánffy], hogy nem azokat kérdezték meg, akik ismerik a kérdést, hanem a fővárosban lévő más szemmel látókat. A nemzetiségi kérdést érintő ügyekben elsősorban az erdélyieket kell meghallgatni.”
1910-ben még nem mi (azaz apáink-nagyapáink) voltak itt a nemzetiségiek. Majd – átmenetileg – 1943-ban sem. Amikor Bánffy Miklós (jóval a másfél évig tartó magyar külügyminisztersége után) „kettős küldetést” vállalt, Budapest (egész pontosan: a magyarság) és Bukarest között próbált közvetíteni. Erről a bukaresti útról tartott színvonalas előadást, érdekes háttér-anyagra is utalva, Csapody Miklós, az erdélyi dolgokban igencsak járatos (Ilia-tanítvány), Budapesten élő irodalomtörténész, a két napra elosztott kolozsvári Bánffy-rendezvényen. Nem kevésbé volt fontos Dávid Gyula emlékeztetője Bánffy Miklós irodalomszervezői munkájára – amelyet a magyar fővárosból (1926-ban) hazatérve, a Bukarestben letett román állampolgári eskü tett lehetővé. Bánffy volt az, aki a már 1910-ben felismertekhez hűen, tulajdonképpen minden lépését az erdélyi (az ő életének kisebbik hányadában: romániai) magyarság érdekeihez igazította.
A budapesti színháztörténeti intézet Kolozsvárról érettségi után elszármazott munkatársának, Szebeni Zsuzsának az elkötelezettsége, kitartó kutatása tette lehetővé a gazdag kiállítást és a hozzá kapcsolt előadásokat. Jó volt fiatalokat is látni, a Bánffy-életműben már régebbtől jártas idősebbek mellett, az előadói asztalnál. Kereskényi Hajnal az itthoni utánpótlást képviselte, figyelemre méltóan.
(A nemzeti-nemzetiségi mellett érdemleges Bánffy-szó, azaz kép a nemzetköziségről: az európai diplomatákról készített karikatúrái ugyanúgy nem amatőr-termékek, mint ahogy legjobb drámái sem, főképpen azonban a nagy regény, a trilógia, az Erdélyi történet.)
Szezonkezdet – Puskással
Sajnos, csak én kezdem – most, február végén vele, azaz a (futballistának, ráadásul fradistának indult) történész Borsi-Kálmán Béla róla szóló könyvével a tavaszi évadot. (Tudomásul véve már, örömmel, az Arsenal győzelmét a BL-ben a Barcelona fölött; a távolból pedig, ugyancsak a tévé jóvoltából, a Puskás nagyságú brazil Ronaldo visszavonulását.) Hagyjuk most a CFR-t, de az FTC-t is, van baja elég. Horgonyozzunk le az Aranycsapatnál és a kapitányánál (a könyv címe is ez). Ami ugye maradéktalanul magyar nemzeti és a legteljesebben nemzetközi ügy, nem is lehetne másképp nézni, olvasni. Borsi-Kálmán Béla pedig, vérbeli történészként (bizonyára nem feledve diplomata múltját, hiszen utal is a magyar határokon túl szerzett tapasztalataira), ezt a dicsőséges és egyben fájó, évtizedek során megőrződött futball-epizódot bekapcsolja a magyar históriába. A Honvéd, a Real Madrid, a válogatott balösszekötőjéről szóló sok-sok érdekes részlet, pszichológiai elemzés közül – nem tehetek róla – a 151. lapon található, Puskástól távolodó eszmefuttatását vagyok kénytelen ide beemelni. A Csengerbagoson született, gyerekként magyar állampolgárrá lett Kálmán Béla az Aranycsapattól kicsit elkalandozva, itt a saját labdarúgó karrierje (a hiány) magyarázatát, egyúttal az áttelepedés utáni traumák, egyfajta kirekesztettség okát keresi, kétségtelen keserűséggel. És azon kapjuk magunkat, hogy mégis a Fradi – és Trianon – közelébe kerülünk. Íme:„…szocializációm ott, a Franzstadt Torna Club Üllői úti sáros edzőpályán fejeződött be, ott, a régi, korhadó falelátó, a »B-közép« alatti dohszagú öltözőkben váltam »magyarországivá«. Ott és akkor, ’69 februárja és júniusa között került rám a kis (nagy) magyar megvertség bélyege. Méghozzá olyan erősen, hogy egyszer s mindenkorra beégette magát személyiségembe, legalább is annak »titkos«, rejtjelesen kódolt bugyraiba. Mindenki – minden »trianoni« Magyarországon felnőtt játékostárs – erre a bizalmas zárkombinációra »ismer rá« csalhatatlan biztonsággal, mihelyt beteszem a lábam egy hazai öltözőbe. És kezd rögvest »működni«, ha valamilyen (bármilyen) a Fradi-szentélyben 1969–1970 között megélt-rögzített beszéd- vagy játékszituáció keletkezik – megint csak tökéletesen függetlenül a mindenkori csapattársak valós (objektív) képességeitől: elég egy kis ordibálás, némi »cikizés«, bármilyen rosszindulatú megjegyzés, vagy akár egy megvető pillantás, a sérült idegpályák máris aktivizálódnak, a régi sebek-gátlások felszakadnak, s ilyenkor nemhogy a labdát nem találom el, még át is esek rajta. Vagyis »igazolom«, újra és újra »megerősítem« az 1969-es határozat »helyességét«…” (Ekkor hangzott el ugyanis a focisták autóbuszában is egyetemi vizsgára készülő huszonegy éves srác felé Albert Flóri szentenciája: „Elmész te az anyád p…a, már régóta figyellek, intelligens gyerek vagy, nyelveket beszélsz, de sohasem lesz belőled futballista, akármilyen ügyes vagy is!”)
A történetet, az életre szóló frusztrációt Borsi-Kálmán Béla hosszabban meséli, egy érzékeny lelkületű, egyszerre labdarúgónak és értelmiséginek készülő fiatal idegen környezetben történő megaláztatását. (Szerencsére történészként és diplomataként túllépett ezen.) Számítsuk akár le a sirámokból a szubjektivitást – de kapcsoljuk ide az edző Jenei Imre egykori, közismert lejáratását a magyar válogatott meghívott edzőjeként – olyan anyaországi társak részéről, akik nyomába sem érhetnek az ő (romániai és európai) eredményeinek.
Morgen
Holnap majd megoldjuk. Ezt akarja jelenteni az egyetlen, nyugtató szó, amellyel a főszereplő Hatházi András a Morgen című, román–magyar–francia koprodukcióban készült Marian Crişan-filmben kommunikálni próbál a Nagyszalonta környékére került szerencsétlen kis törökkel – aki természetesen szintén nem beszél semmilyen más nyelvet, az anyanyelvén kívül; a gesztusokból, fénykép-mutogatásból, ismétlésekből mégis megtudjuk, hogy Németországban élő fiához szeretne eljutni, hivatalos papírok nélkül. Mi ugyan Arany János jogán Nagyszalontát és vidékét magyarnak tudnánk, a kolozsvári színész viszont egy jólelkű, természetes emberségű románt alakít – kiválóan. A téma nyilván nemzetközi – méltó visszhangra is talált a film különböző fesztiválokon. A román „új hullám”, a fiatalok sorozatos jelentkezése hamisítatlan román környezetben játszatott alkotásokkal tulajdonképpen méltó folytatása Lucian Pintilie még diktatúrabeli Újrajátszásának, Dan Pizza, Mircea Daneliuc filmjeinek (amelyek most, régiek és újak, Svédországban hódították meg a közönséget). Úgy látszik, hiteles művekben nehéz elválasztani a nemzetit a nemzetközitől. (Jancsó Miklós korábbi nagy filmjei ugyanezt bizonyították.)
Amikor azt hinnénk, hogy valami nagyon távol van tőlünk – mint most az arab világban érvényesülni látszó dominó-effektus –, az értő kommentárok figyelmeztetnek: ne legyünk olyan biztosak a távolságokban.
KÁNTOR LAJOS, Szabadság (Kolozsvár)

Rózsák, könyvek és mosolyforradalom
Katalónia bemutatkozik Európa kisebbségeinek
Som una nació! Vagyis nemzet vagyunk, több mint nemzeti kisebbség, hirdetik büszkén a katalánok. Reményeik szerint hamarosan független országuk is lesz, népszavazást terveznek a Spanyolországtól való elszakadás ügyében, annak ellenére, hogy a madridi hatalom ellenzi azt. A katalánok jelentős része azonban elszántan kitart hazája függetlensége mellett, s ennek nyomatékosítása véget amolyan mosolyoffenzívát indítottak Európa-szerte. Melynek keretében a Diplocat (Katalónia közdiplomáciai tanácsa) meghívására a katalán autonóm tartomány meseszép fővárosában, Barcelonában tartotta meg éves közgyűlését a MIDAS (európai kisebbségi napilapok egyesülete), amelyen a kolozsvári Szabadság és a nagyváradi Bihari Napló mellett a Nyugati Jelen is képviseltette magát, számos egyéb európai kisebbségi napilap mellett. Magyarul azonban nemcsak mi, erdélyiek beszélhettünk egymás között, az újvidéki Magyar Szó és a pozsonyi Új Szó szintén MIDAS-tag, sőt, utóbbi lapigazgatóját, Szlezákné Kovács Edithet újraválasztották MIDAS elnöknek.
Nemzetépítés katalán módra
Katalónia jóformán ismeretlen Spanyolország határain túl. Még a többi európai nemzeti kisebbség körében is, a többségiekről nem is beszélve. Holott nem ártana jobban megismerni, függetlenségi küzdelmük nyomán a következő időkben minden bizonnyal címlapsztori lesz a sajtóban Európa-szerte, hangsúlyozzák egyhangúlag a katalán hatóságok és a – még – MIDAS tag katalán újságok képviselői. Az utóbbi években ugyanis több katalán napilap kilépett a MIDAS-ból, abból a megfontolásból, hogy a katalán nem nemzeti kisebbség, hanem önálló nemzet.
A nyomtatott sajtó sorsa nagyszerűen tükrözi a spanyolországi katalán nemzet sorsát, az elnyomástól a jelentős megerősödésig. Az első katalán nyelvű újságok 1977–78 táján jelentek meg, a Franco diktátor 1975-ös halála utáni liberalizációs időkben, közel 40 év szünet után. Azelőtt szó sem lehetett erről, 1939-től Spanyolország szigorúan egynyelvű spanyol állam volt, ahol még a katalán – és baszk – kisebbségek/társnemzetek létét is tagadták, nemzeti jogaikat durván elnyomták. Semmilyen anyanyelvű oktatás sem volt (még elemi iskola sem!), anyanyelvű sajtóról, közfeliratokról, kultúráról pedig álmodni sem lehetett. A negyvenes-ötvenes években még nyilvánosan égették a katalán (és baszk) könyveket. Az Otto von Habsburg-díjjal kitüntetett Josep Maria Espinas katalán írót például még üldözték fiatal korában, mert katalánul írta műveit. Az idős író mára nemzeti ikonná vált, nemcsak azért, mert ő írta az FC Barcelona himnuszának szövegét, hanem azért is, mert 90 éves korára pont 90 könyvet publikált, s előrehaladott kora ellenére még mindig napi rendszerességgel ír publicisztikát a katalán újságoknak.
Franco idején a katalánt csak otthon, a családban örökítették át egyik nemzedékről a másikra, amolyan „konyhanyelvként”, intézményes formában azonban nem tanulhattak meg írni és olvasni. Ezért a katalán sajtó kezdete roppant nehéz volt, a hetvenes évek végén 4-500-as példányszámmal jelentek meg az újságok, emlékszik vissza Jordi Molet, az El 9nou főszerkesztője. Az akkori kb. 4,5 millió katalán közül csupán pár tízezren (főleg idősek) tudtak anyanyelvükön olvasni. Zárójelben: a kb. 1,5 milliós baszkok nyelvi helyzete még rosszabb volt, náluk hasonló okok miatt az első anyanyelvű napilap csak 1990-ben indulhatott be, s a nyelvismeret máig rosszabb, mint a katalánoknál, magyarázza el Martxelo Otamendi, a baszk Berria főszerkesztője.
Azóta a helyzet lényegesen javult, a katalán nyelvű oktatás beindítása nyomán folyamatosan bővült az anyanyelvet írásban is ismerők száma, olyannyira, hogy manapság a nagyobb katalán napilapok példányszáma jócskán meghaladja a 100 000-ret. Ráadásul manapság a demográfiai folyamat révén a katalán írott sajtó fogyasztói főleg fiatalok és középkorúak, miközben Európa más nemzeti kisebbségeinél az idősebb nemzedékek körében jobb az anyanyelvismeret.
Catalunya dióhéjban
A nemzeti felvirágzást azonban a politika is befolyásolta, Katalónia 1979 óta autonóm tartomány Spanyolországon belül, a katalán és a spanyol egyaránt hivatalos nyelv, melyeket a közigazgatásban, oktatásban, kultúrában és az élet minden területén alkalmazhatják. Sőt, a katalán jelentős fölényre tett szert, ami a tartományi fővárosban igencsak meglepő. Barcelona 1,6 milliós lakossága (külvárosokkal együtt olyan 4 millió) körülbelül fele-fele arányban katalán és spanyol. A közfeliratok nagy része azonban egynyelvű katalán, s csak a fontosabb intézményekre, turisztikai látványosságokra jellemző a háromnyelvűség, vagyis a katalán mellé a spanyol és angol nyelvű felirat. Egynyelvű spanyol felirat nem is létezik, legfeljebb elvétve itt-ott spanyolok tulajdonában lévő kis bolt vagy kocsma esetén fordulhat elő, miközben a katalán egynyelvűség igen elterjedt a magánszférában. Ami a külföldiek számára meglehetősen furcsa képet vázol fel, Katalónia mondhatni a Székelyföld ellentéte: míg utóbbiban a román nyelv köztéri súlya meghaladja a románság ottani arányát, Katalóniában a katalán nyelv köztéri súlya jócskán meghaladja a katalánok népességi arányát, a spanyolé pedig igencsak a népességi arány alá esett.
Manapság Katalónia mintegy 7,5 milliós lakosságából (a tágabb értelemben vett Erdélynek kb. 7 millió a népessége) olyan 5 millió katalán nemzetiségű, 1,5 millió spanyol és 1 millió külföldi. Utóbbiak az ezredforduló után vándoroltak be, mindenekelőtt Marokkóból, Romániából és Dél-Amerikából. A spanyolok aránya a városokban jelentősebb, különösképpen a fővárosban, Barcelonában, vidéken viszont kevesen vannak, s ez ugyanúgy érvényes a külföldi bevándorlókra is. A falvak gyakran színtiszta katalánok.
Mindezek ellenére spanyolul mindenki tud, katalán egynyelvűséggel csupán az óvodáskorú gyerekek körében találkozni. Katalónia lakosságának 94%-a érti a katalán nyelvet, 80%-a beszéli is, de csak 60%-a tud írni katalánul, derült ki Miquel Strubell szociológus és nyelvész előadásából. A katalán nyelv ismerete azonban folyamatosan terjed, mivel a Generalitat de Catalunya (a katalán autonóm tartomány kormánya) ingyenes nyelvtanfolyamokat szervez felnőtteknek, melyekre jelentős túljelentkezés jellemző még manapság is. A nyolcvanas években főleg katalánok vettek részt ezeken, hogy megtanuljanak írni és olvasni az addig csak szóban használt anyanyelvükön, manapság viszont elsősorban a spanyoloknak és a bevándorlóknak szól, a nyelv ismerete ugyanis alapvető követelmény, nemcsak a közigazgatásban, hanem egyre inkább az üzleti szférában is. A spanyolok ráadásul könnyen megtanulják az újlatin rokonnyelvet: némileg sarkítva a katalán amolyan félúton áll a francia és a spanyol között, noha utóbbihoz a portugál közelebb áll, mint a katalán.
Katalán büszkeség betűkkel, virágokkal és nemzeti zászlókkal
Sant Jordi (ejtsd: Szánt Dzsordi) fontos nap a katalánok számára, védőszentjüket, Szent Györgyöt ünneplik. A MIDAS közgyűlését is akkorra időzítették, hadd lássák a többi kisebbség képviselői a katalán nemzeti büszkeség kivirágzását. Kivirágzás a szó szoros értelmében, Sant Jordi amolyan népi ünnep, könyvnap, Bálint-nap és majális egybevéve. A hagyomány szerint ekkor (és nem február 14-én) a férfiak vörös rózsával ajándékozták meg szerelmüket, a nők pedig könyv ajándékozásával viszonozták. Manapság az egyirányúság már csak a rózsákra vonatkozik, a férfiak inkább könyvet és rózsát ajándékoznak a nőknek, utóbbiak viszont csak könyvet a férfiaknak. Ráadásul az ajándékozás már nemcsak a szerelmesekre vonatkozik, hanem családtagokra, munkatársakra, barátokra is, valahogy úgy, mint mifelénk a márciuska. Aligha meglepő ezek után, hogy Barcelona két kilométer hosszú impozáns sétálóútja, a La Rambla szuvenírek mellett ezen a napon könyvstandokkal és a virágárusokkal telik meg. Az óriási tömeg valósággal hömpölyög a vérvörös rózsák és a könyvek között, néhol hangos felolvasást tartanak, helyenként pedig írók dedikálnak – sokan erre a napra időzítik új könyveik bemutatóját. De nem csak a La Rambla van tele könyvekkel és rózsákkal, a nagy köztereken, sugárutakon hasonló a helyzet, virágárussal pedig szinte minden utcasarkon találkozni. Az ünnepi hangulat általános, katalán nemzeti zászlóval mindenütt találkozni. Még a rózsák csomagolására használt celofánon is!
Barcelonára amúgy is a zászlómánia jellemző. A városban járva mindenütt találkozni a sárga-piros vékony csíkos katalán nemzeti lobogóval. Szinte nincs olyan bérpalota, hogy néhány erkélyen ne lógna a katalán zászló. Messziről látszanak, főleg ha magasabb emeleteken tűzik ki. És rengeteg van belőlük, senki se lenne képes megszámolni őket egy akkora metropoliszban, mint Barcelona. Akkora a zászlómánia, hogy talán nem túlzás azt állítani, hogy néhány órás belvárosi séta alatt az ember több katalán zászlóval találkozik, mint ahányat látni egész Romániában, románt, EU-s-t, székelyt vagy egyéb zászlót összesen! Csakis katalán zászlók, spanyol lobogót csak közintézményeken látni, de ott is kizárólag a katalán (és EU-s) mellett, magánlakásokban, autókon, boltok kirakatában viszont sehol. A katalán nemzeti lobogó azonban így sem egyeduralkodó a városban, a híres focicsapat, az FC Barcelona zászlaja szintén állandó látvány. A katalánok szenvedélyesen ragaszkodnak nemzeti ikonjuknak tartott focicsapatukhoz, Franco diktatúrája idején jóformán az volt a nemzeti megnyilvánulás egyetlen lehetősége, a katalanizmus megtestesítője.
A sors ráadásul úgy hozta, hogy éppen látogatásunk idejére esett a nagy rangadó, a Real Madrid és a FC Barcelona összecsapása, melyet utóbbi nyert meg 3-2-re. A mérkőzésre a spanyol fővárosban került sor, így hát csak a tévében nézhettük meg egy sör mellett az egyik – szenvedélyes Barcelona szurkolókkal teli helyi – kiskocsmában. A hangulat így is lenyűgöző volt, a helyiek örömmámorban úsztak minden Barcelona gólnál, nem hiába tartja a hivatalos mottó, hogy Barcelona „mes que un club”, vagyis több, mint egy klub.
Göröngyös, de mosolygós út a függetlenséghez
Házigazdáink megerősítik a nyilvánvalót: a zászlókat kitűzők minden bizonnyal a katalán függetlenség elkötelezett hívei. A függetlenség bonyolult kérdés, a mediterrán vérmérsékletű katalánok körében heves passziót vált ki.
A függetlenség támogatottsága az utóbbi 7 évben erősödött fel, egyrészt a Spanyolországot roppant érzékenyen érintő gazdasági világválság, másrészt a madridi hatóságok ügyetlenkedése miatt. 2010-ben ugyanis a katalán parlament módosította az autonóm tartomány alkotmányát, melyben Katalóniát a katalán nemzet hazájának, államnak minősítette, az ott élő spanyolságot pedig nemzeti kisebbségnek. A lakosság népszavazáson jóvá is hagyta a módosítást, a madridi országos alkotmánybíróság viszont érvénytelenítette.
Ki is csapta a biztosítékot ezzel a katalánok körében, akik felháborítónak tartják, hogy a megválasztatlan fővárosi testület önkényesen megsemmisíti a demokratikusan megválasztott katalán parlament döntését, melyet ráadásul a nép az urnáknál meg is erősített, fokozott legitimitást biztosítva ezáltal. Akkor több mint másfél millió katalán tüntetett Barcelona utcáin az alkotmánybírósági önkény ellen, s elindította a teljes függetlenség iránti – addig jelentéktelen – vágyat. Katalónia ráadásul Spanyolország leggazdagabb tartománya, amely lényegesen többet fizet be a madridi államkasszába, mint amennyit visszakap onnan. Az elhúzódó gazdasági világválság érzékenyebbé tette a pénzelszívás kérdését, egyre többen ellenzik, hogy Katalónia szubvencionálja adóeuróiból az ország többi részeit.
A kettő együtt veszélyes kombináció, egyre több katalánt taszít az elszakadás felé, amolyan „durván sárba tiporják alapvető demokratikus akaratunkat és bónuszként még el is veszik a pénzünket” címen, magyarázza Marc Marcé, a Regio7 katalán napilap főszerkesztője. Azóta több, milliós nagyságrendű tüntetésre került már sor Barcelonában, melyben immár függetlenségi népszavazást követelnek, s a mindenütt jelenlévő katalán zászlók is ennek nyomán szaporodtak el.
Madrid azonban hallani se akar katalán népszavazásról, jogi hercehurcákhoz folyamodva eleve alkotmányellenesnek minősíti azt, illetve bűnügyi eljárást helyez kilátásba a népszavazás potenciális szervezői ellen. Madrid csökönyössége azonban bumerángként üthet vissza, hangsúlyozzák házigazdáink, a demokrácia alapjainak ilyen durva semmibevétele csak hergeli a katalánokat, egyre többen támogatják a függetlenséget. Sőt, akár a Katalóniában élő spanyolokat is Madrid ellen fordítja: már körükben is erősödik a függetlenségpártiság, noha néhány évvel ezelőtt még testületileg, monolitikusan függetlenség-ellenesek voltak.
Főleg, hogy ott van a skót ellenpélda: hasonló helyzetben London a demokráciát választotta az ország területi egységével szembe és jóváhagyta, sőt, hozzájárult a 2014-es függetlenségi népszavazáshoz. Melyen Skócia demokratikusan kinyilvánította véleményét, de nem vált ki Nagy-Britanniából.
Madrid azonban nem mer kockáztatni, s ezáltal csak saját kilátásait kockáztatja. Népszavazáson nem biztos, hogy Katalónia a függetlenségre szavazna, később viszont annál inkább. A legutóbbi (2015-ös) katalán választáson a függetlenségpárti erők 48%-ot szereztek, míg a Spanyolország-pártiak 41%-t, a maradék 11%-et pedig az ingadozó álláspontúak vagy semlegesek gyűjtötték be.
A MIDAS közgyűlés házigazdái – az autonóm katalán kormány képviselői, a Diplocat munkatársai és a katalán sajtó főszerkesztői – illetve a közgyűlésre meghívott civilszervezetek képviselői és művészek többnyire függetlenségpártiak. Nem is titkolják, nyíltan és büszkén hangoztatják véleményüket.
A mosoly forradalmát nem lehet megállítani, bármennyire is próbálja elgáncsolni a madridi vagy – kisebb részben barcelonai – politikum, véli Liz Castro írónő. A függetlenség iránti vágy alulról szerveződik, demokratikusan, a nép köréből: a milliós nagyságú tüntetéseken egyszerű polgárok vesznek részt, fiatalok, kisgyermekes családok, középkorúak és idősebbek is. Valamennyien békések, demokratikus elkötelezettségűek és mindnyájuk arcán mosoly. Lenyűgöző látvány milliós nagyságú derűs, jókedvű embertömeget látni az utcákon, akik mosollyal fejezik ki optimizmusukat. Éppen ezért nevezik mosolyforradalomnak a függetlenségi küzdelmet.
Liz Castro szerint eleinte a barcelonai katalán politikusok sem lelkesedtek a függetlenségért, a hatalmas lakossági nyomásra azonban kénytelenek voltak felkarolni azt. Hasonlóképpen a mosolyforradalom előbb vagy utóbb legyőzi a madridi spanyol politikusok ellenállását és Katalónia kivívja függetlenségét az urnáknál.
Ellenben a katalán sajtó képviselői kevésbé optimisták, szerintük Madrid minden eszközt bevet a függetlenség megakadályozására a katonai beavatkozáson kívül. Spanyolország egyszerűen nem mondhat le leggazdagabb tartományáról.
Madridban annyira tartanának a gazdasági összeomlástól? Vagy miért ellenzik annyira a népszavazást, érdeklődtünk katalán kollégáinknál. Katalónia kiválása kétségtelenül jelentősen fokozná Spanyolország amúgy is komoly gazdasági válságát, de azért a legmélyebb gazdasági válságból ki lehet lábalni előbb vagy utóbb. Katalónia elvesztése azonban akkora morális válságba sodorná Spanyolországot, amilyet csak hatalmas gyarmatbirodalma tizenkilencedik századi elvesztése idején élt át, s amelyet évtizedekig képtelen volt kiheverni, véli Marc Marcé.
Ráadásul Katalónia kiválása alighanem fokozná a szeparatizmust, például az utóbbi években meglepően csendes és visszafogott baszkok körében borítékolhatóan újraindítaná a hagyományosan erős függetlenségi vágyat, vélik egyöntetűen házigazdáink. Akikkel amúgy mindig jó viszonyt ápoltak, a katalánok és a baszkok mindig is egymással rokonszenveztek a spanyolokkal szemben, a baszkok most is erősen szimpatizálnak a katalán függetlenségi erőfeszítésekkel és fordítva is. Egymással azonban spanyolul beszélnek!
Barcelona, Európa
Barcelona kétszer is bajnokok ligás, nemcsak a híres focicsapata tartozik Európa élvonalába, hanem maga a gyönyörűséges város is. A tenger partján, festői környezetben fekvő katalán metropolisz egyértelműen Európa legszebb nagyvárosai közé tartozik, egy súlycsoportba Párizzsal, Béccsel, Budapesttel, Prágával, Londonnal és a nagy olasz városokkal. A város arculatára rányomta a bélyeget Antoni Gaudí, a híres építész, aki egyedi stílusban értelmezte a szecessziót, jellegzetes, mondhatni lenyűgöző arculatot adván ezáltal a városnak.
Barcelona jómódú nagyváros, európai nagyváros. Színes bőrű és muzulmán bevándorlók többen vannak, mint Kelet-Európában, a helyzet viszont távolról sem fajult el odáig, mint Párizs, London, Stockholm vagy Brüsszel esetében, ahol az ember gyakran azt sem tudja, hogy Európában van-e vagy valamilyen arab vagy afrikai országban. A mindennapi békés élet pezsgése s a turisták áradata sokkal erősebb, mint a politikai feszültségek. Utóbbiakra csupán a rengeteg katalán zászló látványa emlékeztet. Amivel a szenvedélyesen EU-párti katalánok nemcsak erős nemzeti önazonosságukat nyilvánítják ki, hanem jelzik is Európa számára, hogy teljesen érett, spanyoloktól önálló nemzetet képeznek, amely függetlenségre törekszik. Végül is jóformán már csak ez hiányzik nekik: Katalónia népesebb, mint jó néhány EU-s tagország, gazdasági teljesítménye meghaladja néhány nála jóval nagyobb országét is, nyelve és kultúrája magabiztosan erősödik, hagyományai egyre népszerűbbek, gasztronómiáját egyre többen értékelik, a lenyűgözően szép Barcelona pedig sárga irigységbe kergetné a legtöbb EU-s tagállam fővárosát. Barcelona és Katalónia katalánként mutatkozik be Európában.
Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad)

Katalán tanulságok
Hajlandó-e ma Romániában valaki a centenáriumi előkészületek során mérlegre tenni, hogy mi magyarok mit nyertünk, mit veszítettünk ebben a száz évben?
Az idén a családi vakáció néhány napját Katalónia fővárosában töltöttük. Autóval mentünk, és még az augusztus eleji kánikulában is felszabadító hatással volt ránk az az ötezer kilométer oda-vissza Marosvásárhelytől Barcelonáig. Illetve csak hazafelé, Romániába belépve ment el a kedvünk az utazástól, hiszen addig gyakorlatilag mindenütt autópályán robogtunk százhúsz-százharminc kilométeres sebességgel, aztán Nagyvárad után hamar visszazökkentünk az itthoni valóságba. Igen, a szó szoros értelmében: zökkentünk, rázódtunk, fékeztünk, aminek persze megvan az a felbecsülhetetlen előnye, hogy nem alszik el a vezető a volánnál, vagy legalábbis sokkal kisebb az esély erre, mint egy unalmas sztrádán.
Nem tehetek róla, ilyenkor mindig eszembe jut, néhányszor már meg is írtam, hogy az egymást követő román kormányok tehetetlenségén túl – egyik-másik kormányban mi is benne voltunk – bizony az Európai Uniótól sem kaptunk támogatást, de még egyetértő rábólintást sem ebben a sztráda-ügyben. Mint egyébként sok másban sem, ami általában Erdélynek és ezen belül nekünk magyaroknak fontos lett volna. Mennyit győzködtük, többek közt én is több alkalommal, az akkori romániai EU-nagykövetet, Jonathan Scheele-t az észak-erdélyi autópálya fontosságáról, de falra hányt borsó volt minden érvünk. Pedig azt is elég nyíltan elmondtam neki, hogy az Erdélyt délkelettől északnyugatig átszelő autóút a román-magyar feszültségek jelentős csökkenéséhez is vezetne, többek közt azáltal, hogy elősegítené az egész régió gazdasági fellendülését, és hasznára lenne az ott élő románoknak és magyaroknak egyaránt.
Nem és nem! Nyugtató, csitító semmitmondásba csomagolva, tulajdonképpen ez volt a válasz. Nem gonoszságból nyilván, hanem botfülűségből minden helyi, regionális, netán etnikai szempontra. Egy délibb nyomvonalat tekintett prioritásnak Brüsszel, olyan megfontolásból, hogy a Balkán felé tartó tranzitforgalmat jobban szolgálná. Akkor még Szerbia és a többi nyugat-balkáni ország instabilnak látszott, majd később ez is változott, szó sincs régóta arról, hogy fő-fő tranzitország lenne Románia.
Érdemes feltenni a kérdést: mi voltunk-e annak idején elfogultak és szűklátókörűek, vagy mégis inkább az EU?
Igaz, ma már senki sem vitatja, hogy prioritás az észak-erdélyi sztráda is, csakhogy azóta Romániában befagyott minden, alig-alig mozdul valami délen is, északon is. A Nagyvárad-Brassó nyomvonalból van egyelőre szűk hatvan kilométernyi autópálya Gyalu és Aranyosgyéres között, és vannak itt-ott Szilágyságban félbemaradt viaduktok, az egykori nagyszabású tervek töredező emlékművei. Lassú ország lettünk, lassan jár a vonat vagy az autóbusz, és lassan épül minden, ha épül egyáltalán. Ennek az okairól is érdemes lenne beszélni újra meg újra, de most katalán utazásunkról akartam szólni. Mi köze ennek az erdélyi infrastruktúra nyomorúságos állapotához, kérdezhetné valaki. Sok köze van, és nem csak olyan értelemben, hogy századszor, ezredszer is elmorfondírozhatunk rajta: ha mások, magyarok, szlovének, olaszok, franciák, spanyolok – most az útvonalat sorolom, amerre jártunk – tudnak utat építeni, a románok miért nem képesek erre.
Sokszorosan súlyosabb tanulság viszont ennél az, ami valójában nem a gazdaság fejlettségéből vagy elmaradottságából adódik, éppen ellenkezőleg, ismételten rá kell jönnünk, akár egy ilyen vakációs úton is, hogy van valami, amitől az EU jövője sokkal inkább függ, mint önmagában a közös piac jótékony hatásától. Részben gazdasági kérdés ez is természetesen, hiszen magam is arról beszéltem az imént, hogy az etnikumközi viszonyokat is pozitívan befolyásolhatná például egy autópálya vagy más hasonló nagyságrendű beruházások, amelyeknél figyelembe veszik az illető régió sajátosságait. És éppen ez a lényeg: a sajátosságok. Más szóval: az identitás, amelynek persze nemcsak nyelvi, kulturális, vallási, hanem gazdasági vonatkozásai is vannak. Azért fontos mindezt tisztázni, mert egyébként nem fogjuk megérteni, hogy mi a baja a nagyon gazdag Katalóniának, és mitől elégedetlen a viszonylag szegény Székelyföld is. (Tudom, nem tanácsos egy mondatban emlegetni Katalóniát és a Székelyföldet, vagy akár Erdélyt, mert netán ránk szakad az ég, de hadd tekintsek el most ettől a kockázattól: nem a követelések azonosak, hanem az elégedetlenségek hasonlóak mindkét esetben: identitárisak.)
Azt is tudom, nem az Európai Unió okozta a katalánok problémáit, jóval régebbi gondokról van szó, mint ahogy mi sem néhány éve, hanem lassan egy évszázada keressük a megoldást, miközben a román politikusok éppen nemzetállami kiteljesedésként, afféle nagyszerű diadalmenetként készülnek ünnepelni 2018-ban a centenáriumot. Nem az EU az oka hát réges-régi keserveinknek, de az EU segíthetett volna, és nem segített. Igazuk van-e a katalánoknak, amikor teljesen függetlenné akarnak válni? Nem tudom. Ők tudják. Igazunk van-e nekünk, amikor azt mondjuk, hogy Székelyföldnek – és általában az erdélyi magyaroknak – sokkal több döntési jogot kellene adni? Igen, ezt viszont mi tudjuk, hogy számos minket érintő kérdésben nekünk kellene döntenünk. Mint ahogy itt lenne az ideje egész Erdély száz esztendejét is végiggondolni, hogy miképpen viselte gondját ennek a hatalmas – a mostani Magyarországnál nagyobb – régiónak a román állam, nézzük meg iparát, mezőgazdaságát, infrastruktúráját. Nem nagyon van mit dicsekedni. Nem az egykori Megéneklünk, Románia fesztiválra emlékeztető rendezvényekkel kellene készülni az évfordulóra, hanem párbeszéddel, kibeszéléssel akár, és főleg az országon belüli – és az országaink közti - román-magyar viszony radikális újragondolásával. Mert számunkra ez a száz év – talán a kilencvenes évek végét, és a kétezres évek első évtizedét kivéve – Erdély multikulturális jellegének fokozatos visszaszorítását jelenti, a Romániára ráerőltetett nemzetállami egyenruhát, amely enyhén szólva derékban bő, hónaljban szűk, ahogy mondani szokás.
Attól függetlenül, hogy miképpen oldódik majd meg ez a spanyol-katalán patthelyzet, a katalán népszavazásból máris ki-ki a maga érdekei szerint, néha homlokegyenest ellentétes tanulságokat próbál leszűrni. A legközkeletűbb vélekedés, hogy mivel Katalónia a leggazdagabb tartománya Spanyolországnak (tényleg: az összterület egytizenhatodán, az összlakosság egyhatodával Katalónia a nemzeti jövedelem egyötödét termeli meg), a katalánok megelégelték, hogy pénzt kell adniuk a szegényebb tartományoknak. Innen kiindulva aztán kétféle konklúzió lehetséges: hogy a túl sok autonómia megárt, mert íme, adod a kisujjadat, és kell az egész karod, vagy pedig éppen ellenkezőleg: aki akar, lehessen minden feltétel nélkül független.
Igen, ismerjük mi is ezeket a „kisujj-érveket”, de főleg a gazdasági indokokat, csakhogy nálunk mindez tulajdonképpen fordítva működik, az egyik oldal szerint Székelyföldnek semmiféle autonómiát nem lehet adni, mert állítólag nem is tudna élni vele, a másik oldalon meg ugyancsak a szegénységet hozzák fel érvként, hogy Székelyföld azért szegény, mert nem dönthet fejlesztési kérdésekben, és nem használhatja erőforrásait úgy, ahogy az neki megfelelne. (Én ezt a szegénységet nem hangoztatnám annyit sem egyik, sem másik oldalon, mert szegény az egész ország, de a Székelyföldnek valóban sajátos jogokra lenne szüksége, illetve általában nagyobb önállóságot kellene adni minden romániai régiónak, és akkor talán Románia is jobban nézne ki.) A történelmi, földrajzi, politikai különbségek miatt értelmetlen lenne analógiát feltételezni, de a ziccert nem hagyhatom ki: a katalánokkal az a baj, hogy túl gazdagok, a székelyekkel meg az, hogy túl szegények.
Vannak, lehetnek mégis általános következtetések: Ukrajnától Skóciáig, a volt Jugoszláviától Katalóniáig számos példából lehetett volna okulni az elmúlt évtizedekben, és anélkül, hogy jósolgatni kezdenénk – netán eldöntenénk, hogy miben van igazuk a katalánoknak, és miben tévedett a vérlázító gumibotozáson innen és túl a spanyol központi kormány -, az EU jövőjéről beszélnünk kell. Ez a jövő: gazdasági kérdés is. Mint ahogy a különböző, saját államisággal nem rendelkező etnikumok jövője szintén: gazdasági kérdés is.
Alapjában véve a nyugat-európai szolidaritást gazdasági érdekek diktálták, amikor a múlt század ötvenes éveiben az Európai Szén- és Acélközösség létrejött, és ez ma sincsen másként. Viszont bármennyire is erősek ezek a gazdasági érdekek, mégis az identitáris kérdésekre adott válaszoktól függ szerintem, hogy sikerül-e a jövőben többek közt egy szoros gazdasági együttműködést is tovább építeni. Sok múlik azon, hogy az Európai Unió vezetői mennyire veszik figyelembe kontinensünk soknemzetiségű mivoltát, és mennyire tudnak olyan egységes, de alkalmazáskor a helyi közösségekhez rugalmasan igazodó direktívákat kidolgozni, amelyek tükrözik ezt a helyzetet.
Lehet, hogy gazdaságilag valamiféle amerikai típusú Európai Egyesült Államok lenne a (leg)működőképesebb, de egy ilyen államszövetségbe, úgy tűnik, nem igazán tudnak végzetes identitásvesztés nélkül beilleszkedni a nemzetek. Identitásvesztéssel vagy identitás-módosulással mindenképpen számolni kell, de a veszteségnek arányosnak kell lennie a nyereséggel. Így van ez az egy közös államban élő etnikumokkal, és így van a közös Európával is. Ismétlem, nem tudom megmondani, hogy a világnak Antoni Gaudít, Salvador Dalít, Joan Mirót ajándékozó, de egykor a nem katalán Pablo Picassót is útnak indító katalánoknak miért rossz a közérzetük Spanyolországon belül. (Az egymás iránti érzelmekről adott némi „tájékoztatást” az az ominózus gumibotozás.) Talán azért nem érzik jól magukat, mert minden autonómiájuk ellenére többet veszítenek identitásban, mint amennyit nyernek például biztonságos piacban, megbízható jövőképben és olyan napi kulturális kínálatban, ami nem hét és fél millió, hanem negyvenhat millió potenciális fogyasztónak szól. Valamit valamiért.
Úgy tűnik, a katalánoknak – vagy egy részüknek – ma rossz üzlet spanyolországinak lenni, és üzleten én most nem a pénzbeli, hanem a közérzeti – identitáris – nyereséget vagy veszteséget értem. Ma is változatlanul az Európai Unió híve vagyok, akárcsak húsz-huszonöt évvel ezelőtt, egyszerűen azért, mert a globalizálódó világ kihívásaira egymagunkban nem tudunk válaszolni. Meg aztán kisebbségi létünkben már az is felbecsülhetetlen győzelem, hogy oda utazunk ebben a multikulturális konglomerátumban, ahova éppen akarunk. Ám ha tartósan fenn akar maradni ez a mi közös Európánk, akkor újra kell gondolni a prioritásokat, és tetszik, nem tetszik, el kell fogadni azt is, hogy így vagy úgy, ilyen vagy olyan formában nemcsak spanyolok vannak az EU-ban, hanem katalánok, baszkok vagy galiciaiak is, és hogy amikor a brüsszeli bürokraták valamit elképzelnek Romániában – mondjuk autópályát –, akkor az itt élő majdnem másfél millió magyar érdekeire – közérzetére – is gondolniuk kell.
Mint ahogy a románoknak sem kellene erről egy pillanatig sem megfeledkezniük.
Hajlandó-e ma Romániában valaki a centenáriumi előkészületek során mérlegre tenni, hogy mi magyarok mit nyertünk, mit veszítettünk ebben a száz évben? Kezdve a kisebbségi származású, de többségi retorikát használó államelnökkel, folytatva a pártelnökkel, akadnak-e felelős politikusok, akik elismerik, hogy jó lelkiismerettel akkor ünnepelhetne ez az ország, ha az utóbbi évek stagnálása, a jogos magyar igények visszaszorítása vagy a már kivívott jogok megcsonkítása után nekünk is nyújtana valamit? Rájönnek-e, hogy a katalán történet nem a meggondolatlanul odanyújtott kisujjról szól, hanem a rossz közérzetről? (Abból is tanulni lehetne, ahogy a kisebbségi jogokról folyton megfeledkező Brüsszel és Washington hallgatásától felbátorodva az állítólag Európa-párti ukrán vezetés nekilátott az anyanyelvű oktatás felszámolásának, és alig-alig lehetett – ne is igyunk még a medve bőrére! – megállítani.)
Az iskolabezárások és zászlólevételek helyett a létező alkotmányos és törvényes rendelkezések tiszteletben tartásával, új jogi keretek kialakításával, méltányos bánásmóddal lehetne nálunk is úgymond jobb közérzetre hangolni a magyarokat (nem pedig olyasmikkel, hogy az Európai Uniós kisebbségjogi szabályozást, a Minority SafePacket próbálja mindenáron megakadályozni a román diplomácia). Persze némi autópálya- és vasútfejlesztés sem ártana, nem beszélve a vidékfejlesztésről. A centenáriumnak meg nem arról kellene szólnia elsősorban, hogy mi volt mostanáig – túl sok jó nem történt velünk ebben a száz esztendőben –, hanem hogy mi lesz ezután.
Egyébként augusztus 14-én reggel indultunk haza Barcelonából, megaludtunk Génuában, aztán másnap ezerszáz kilométert hajtottunk Budapestig. Már itthon hallottuk harmadnap, augusztus 16-án a hírt a terrorista akcióról a Ramblán, talán százméternyire onnan, ahol két nappal korábban laktunk, és ahol délutánonként végigsétálva néztük, ahogy a népszavazásra biztatva vonultak nagy transzparensekkel a jól öltözött barcelonai polgárok, idősek és fiatalok egyaránt. Közben pedig ide-oda hullámzottak a Ramblán az augusztus 13-i FC Barcelona–Real Madrid mérkőzésre készülő szurkolók is. Minden az identitásról szólt körülöttünk, és ez ezután is így lesz. Még akkor is, ha valamikor régen az iskolában még azt tanultuk, hogy „a lét határozza meg a tudatot”. Markó Béla Transindex.ro