Üzletemberek /Ambrus Ádám, Király István, Soó Zöld Balázs/ és Székely Sebestyén György művészettörténész kezdeményezésére november 24-én új képzőművészeti galéria, a Quadro Galéria nyílt Kolozsváron a Jókai utcában. Őszi emlékművek című első kiállítása már látogatható. Az új képzőművészeti galériában a kortárs művészek megismertetése mellett aukciókat fognak szervezni, bekapcsolódva a műkereskedelembe. /Bonczidai Éva: A festmény jó befektetés. = Krónika (Kolozsvár), nov. 25./ Az Őszi emlékművek című festészeti kiállításon már nem élő és jelenkori szerzők művei egyaránt megtalálhatók, Nagy István, Aurel Ciupe, Szolnay Sándor, Fülöp Antal Andor, Nagy Albert, Kancsura István és mások munkái. Székely Sebestyén György, a Galeria Quadro igazgatója úgy véli, Kolozsváron a művészeti élet eléggé kiterjedt, ennek helyet adó intézmény viszont kevés van a városban. /Ferencz Zsolt: Galéria-megnyitó Festészeti kiállítással nyit a Quadro. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 25./

Vetro Artúr grafikai munkáiból nyílt kiállítás június 22-én a kolozsvári Quadro Galériában. A tárlaton időrendi sorrendben tekinthetők meg a művésznek a ‘40-es és ‘60-as évek között készített szénrajzai, illetve az ‘50-es évekből való pasztelljei. /Ferencz Zsolt: Meglátott emberek a Quadróban. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 24./

Kolozsváron, a Jókai utcai Quadro Galériában július 21-én megnyílt Vetró Artúr grafikai kiállítása, a megnyitón kamarahangversenyt adott a fiatal művészházaspár, az amerikai Artur Kaganovskiy hegedűn, felesége, a kolozsvári gyökerű Szilveszter Kaganovskiy Eszter mélyhegedűn játszott. A galéria nyolc hónapja működik, ez az első alkalom, hogy itt kamarazene-hangversenyre kerül sor – köszöntötte a jelenlévőket Székely Sebestyén György, a Quadro Galéria tulajdonosa. /Nagy-Hintós Diana: Képzőművészet és kamarazene. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 23./

Kusztos Endre festőművészt Székely Sebestyén György, a Quadro Galéria igazgatója hozta kocsival Kolozsvárra Szovátáról egy portréfilm elkészítésére, illetve a szeptember végén esedékes Quadro Galéria-beli kiállítása megszervezésére. Az idős művész a napokban Makfalván volt, a XVIII. Makfalvi Alkotótáborban, de korábban haza kellett mennie, mert nem érezte jól magát. Festményeinek vándorkiállítása volt Székelykeresztúron, Kézdivásárhelyen, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, a következő állomás Nagyvárad lesz, októberben. Kolozsváron szeptember 27-én, a 84. születésnapján lesz kiállítása, reméli, hogy el tud majd jönni. Anyagát most állítja össze. Alkotásai azért olyan sötétek, mert a sorsában is nagyon sok „éjszaka” volt, vallja. /(Köllő Katalin): Mivel foglalkozik mostanában… Kusztos Endre festőművész, grafikus. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 20./

Kusztos Endre sajátos képi világát mutatja be az a több mint 140 szénrajzból, pasztellből és tusrajzból összeállított gyűjteményes kiállítás, amelyet Szaggatott napló címmel a kolozsvári Quadro Galériában szerveztek. /Ferencz Zsolt: Kusztos Endre gyűjteményes kiállítása a Quadróban. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 14./

Október 12-én megnyílt Kusztos Endre grafikáinak kiállítása a kolozsvári Quadro Galériában. /Szücs György: Feketén fehér, fehéren fekete. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 10./

Terényi Edét köszöntötték
A Quadro Galériában kiállítással és koncerttel köszöntötték szeptember 6-án, hétfő este barátai és tisztelői a hetvenöt éves Terényi Edét, Kolozsvár és Erdély művészetének egyik fontos egyéniségét.
„Harminchét évesen találkoztam először életemben Dante Alighieri elbűvölő és lebilincselő alkotásával, az Isteni Színjátékkal. Azóta akarva akaratlanul ennek a műnek a hatása alatt élek, mintha Dante vezetne engem a világban, éppen úgy ahogy Vergilius vezette őt az alvilág különböző fokozatain keresztül” – mondta el lapunknak az ünnepelt zeneszerző, muzikológus, akinek ezúttal a grafikáit is láthatták az egybegyűltek.
A grafikus zenész
A tárlatnyitón az érdeklődők a művész – Dante Alighieri Isteni Színjátéka által ihletett – Dantesca című grafikasorozat darabjait, valamint a Dante kertjében című sorozat grafikáit tekintették meg.
„Sokan kérdezték tőlem, hogy miért épp az alvilági témákat festem és miért nincsenek bennük emberi alakok. Nos, úgy érzem, hogy az alvilág sokkal színesebb, sokkal több benne a művészi fantázia. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a helyszínek érzéki megjelenítése, alakok nélkül, vagy azok gondolati megragadása a grafika eszközeivel, sokkal érdekesebb” – magyarázta Terényi a Quadro Galériában látható munkáival kapcsolatban.
„Miután megszületett ennek az ünnepi kiállításnak az ötlete, elkezdtünk reprodukciók után keresgélni, amelyek alapján összeállítottuk volna az eredeti képanyagot. Így találtam rá több olyan grafikára is, amelyek nem képezték eredetileg a kiállítási anyag részét, viszont úgy éreztem, hogy ezeket is föltétlenül ki kell állítanunk, hisz egy különleges úton járó művészről van szó. Mind művészi koncepciója, mind pedig anyagkezelése egyszeri és megismételhetetlen. Szuggesztív erőt árasztó munkákról van szó” – méltatta a művészt Székely–Sebestyén György, a Quadró Galéria vezetője.
A zeneszerző grafikus
Az ünnepi megnyitóra ellátogató, érdeklődő közönségnek valódi összművészeti élményben lehetett része: a tárlatnyitó egyik fénypontját ugyanis a New York-i Forte Duó előadása jelentette. Az Artur Kaganovsky és Szilveszter Kaganovsky Eszter zenészpáros Terényi Ede szerzeményeket adott elő hegedűn és brácsán. Az alkalomra összegyűltek, a szakmabeli valamint a művész baráti társasága és egy pohár borral koccintva köszöntötték a 75 éves művészt. Az érdeklődők a kiállítást szeptember 17-ig tekinthetik meg hétköznaponként 11 és 18 óra között.
Hetvenöt év a művészetek szolgálatában
Terényi Ede 1935-ben született Marosvásárhelyen. Zeneszerző, muzikológus és 1958-tól a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia tanára, ahol zeneszerzést, összhangzattant, ellenponttant valamint zenedramaturgiát tanít.
1983-tól a zenetudományok doktora, kutatási területe: a modern zene harmónia elmélete, az európai zene generációs fejlődés-spirálja, a zenedramaturgia operai és szimfonikus zenei területen. Tagja a Román és a Magyar Zeneszerzők Egyesületének, 1994-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Több rangos kitűntetésben is részesült, mint a Román Akadémia George Enescu díja (1980), Bartók-Pásztory díj (1994), a Román Zeneszerzők díja (1974, 1978), Erkel-díj (2001)
Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest)

Látó-lapszámbemutató a Gaudeamusban: Kolozsvártól Örkényig
Ahány ember, annyi Kolozsvár, ahány történet, élmény, anekdota, annyi értelmezési lehetőség a várossal kapcsolatban – derül ki a Látó szépirodalmi folyóirat márciusi számából, amelyben esszék, novellák, versek és interjú révén kerülünk közelebb a kincses városban élő vagy ahhoz számos tekintetben kapcsolódó szerzők Kolozsvár-képéhez. A lapszámot, csakúgy, mint az Örkény-centenárium apropóján összeállított áprilisi Látót szerdán délután mutatták be a Gaudeamus könyvesboltban.
Kenéz Ferenc Szabadnak lenni mit jelent? című Kolozsvár-oratóriumával indul a Látó márciusi száma, majd Láng Zsolt, Egyed Péter, Laskay Adrienne, Kántor Lajos, Sebestyén Mihály, Király László, Jánk Károly, Vida Gábor, Demény Péter, Szabó Róbert Csaba, Láng Orsolya, Keszeg Anna, Soó Éva és Visky András írásai olvashatók. Talált versként szerepel a kötetben Áprily Lajos Kolozsvári éjjel és Jékely Zoltán Anteus című költeménye, a mellékletben pedig a vers kategóriában 2010-ben nívódíjjal kitüntetett Kenéz Ferenc plakátja található. – Színvonalas ez a szám, mindenki a saját Kolozsvár-történetét, élményét, anekdotáját mondja el benne – hangsúlyozta a bemutatón Demény Péter, az Esszé rovat vezetője. Utalt ugyanakkor a Ha mélyre szívjuk a kolozsvári levegőt… című ankétra, amelynek kapcsán Kolozsvárról Budapestre távozott személyiségeket (Fritsch László Zoltán közgazdász; Hajós Erika mesetulajdonos; Józsa Márta író; Soó Zöld Balázs, a Quadro Galéria társtulajdonosa; Tompa Andrea író, színikritikus) kérdeztek meg egyebek között arról, hogy mikor és hogyan távoztak Romániából, tervezik-e a hazaköltözést stb.
Weghofer Erna, a Gaudeamus könyvesbolt vezetője kérésének eleget téve, hogy Kolozsvárhoz fűződő élményeiket idézzék fel a szép számban egybegyűlt érdeklődők előtt, Láng Zsolt a Szerelemváros. Kolozsvár című esszéjében megfogalmazott történetet elevenítette fel: tizennégy éves korában, egy országos asztalitenisz gyerekbajnokság apropóján járt először a városban. Első ittlétéről mesélt a jelenlévőknek Vida Gábor, Király László pedig az Utunk szerkesztőségéhez fűződő kalandjait mesélte el. Demény Péter, aki kolozsvári születésűként jelenleg is itt él, „festői” hasonlattal élve Rembrandtot idézte: „bár soha nem utazott el Amszterdamból, attól még Rembrandt maradt”.
A folytatásban az áprilisi Látó ismertetőjére tért rá Demény: mint mondta, születésének századik évfordulója alkalmából Örkény István munkássága előtt tisztelegtek a negyedik lapszámban. Radnóti Zsuzsa, az író özvegyének köszönhetően irodalomtörténeti csemegével szolgálnak az érdeklődőknek: mellékletként Örkény Április című, eddig ki nem adott kisregényének részletét találjuk. A lapszámban interjút olvashatunk Radnóti Zsuzsával és Parti Nagy Lajossal, Kötő József erdélyi, Zakariás Erzsébet pedig kolozsvári vonatkozásban tekinti át az Örkény-művek színpadi megjelenítését. További szerzők, akik hozzájárultak a negyedik lapszám megjelentetéséhez: Sebestyén Rita, Csík Mónika, Hatházi András, Csutak Gabi, Fodor Györgyi, Papp-Zakor Ilka, Ungvári Zrínyi Ildikó, Adorjáni Panna, Laskay Adrienne, Visky András, Tim Conley és Székely Melinda.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

A város reneszánsza? Vagy valami (egészen) más?
Kolozsvár reneszánszáról természetesen többféleképpen lehet – vagy nem lehet – beszélni. Művészettörténészeink néhány éve (újabb) választ adtak a históriai kérdésre, kutatásaik eredményét a Kolozsvár Társaság kis könyvben jelentette meg (magyarul és román fordításban). Hogy ez lett volna, mármint az európai reneszánsz Erdélybe, Kolozsvárra is eljutott irányzata építéstörténetileg, művelődéstörténetileg városunk nagy korszaka? Ezt a legelfogultabb lokálpatrióták sem igen állítják.
De akkor hol keressük Kolozsvár nagy korszakát? A napokban hozta el nekem a posta a Kaposvárt megjelenő, Somogy című folyóirat idei első (január-márciusi) számát, benne találok egy tanulmányt, pontosabban esszét, ezzel a címmel: Kolozsvár nagy korszaka. Hát persze, most már felidézem a körülményeket is, a felkérést, az alkalmat, amely létrehozta. Ugyanis a szöveget (és a címet), jóval korábban, én követtem el, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság ünnepi rendezvényére készült. A bevezetőt Pomogáts Béla tartotta (Városos Magyarország), és olyan mai meg hajdani magyar (vagy részben magyar) városokról hangzottak el előadások, mint Pécs, Debrecen, Budapest, Pozsony – és Kolozsvár. Én egy közelmúltbeli, már irodalomtörténetinek mondható (?) szakaszt választottam: a 20. század hatvanas éveinek végén, a hetvenesekben itt született, itt megjelent verses és szépprózai alkotások, drámák sorát, no meg akkoriban elég élénk irodalmi életünket vettem számba (lapjainkkal, az Utunkkal, Korunkkal, Echinoxszal, a Fellegvár oldalt megjelentető Igazsággal, a Kriterion Könyvkiadóval, annak kolozsvári fiókszerkesztőségével és persze a Pezsgő-díjjal), Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című verskötetétől, Bodor Ádám novelláitól Páskándi Géza történelmi drámáiig s a Bretter-tanítványok antologikus fellépéséig (Szövegek és körülmények) sorjáztatva érveimet. És hogy ez reneszánsz volt-e? Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nem akármilyen megújulás – ezt 2012 májusának legvégén is merem állítani, amikor különféle újjászületések reményében, ígéretének ízlelgetésében várjuk a nyár első hónapját. Irodalomról is szó van meg más művészetekről és nyilván politikáról, várospolitikáról.
Térfoglalás – könyvekkel
A városi (és országos?) térfoglalásnak természetesen nem elsődleges eszköze, lehetősége az irodalom. Korántsem elsődleges eszköz – és ez természetes – , noha lehet, hogy tartósabb jelet adhat, mint sok más kísérlet. Mindenesetre a kolozsvári tér(vissza)foglalásnak örvendetes mozzanata az, ami Mátyás király szülőháza előtt történik, és aminek újabb érdemleges eseményére készülünk júniusban. A tavaly sikerrel elindított, idén – hetven évvel egy emlékezetes májusi-júniusi kolozsvári irodalmi-művészeti ünnepségsorozat után, amelyen Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Márai Sándor és Cs. Szabó László is jelen volt (és hetveneggyel az 1941-es kolozsvári könyvnapot követően, melynek vendége Móricz Zsigmond!) –, szóval a 2012-ben újra sorra kerülő Kolozsvári Magyar Könyvnapokon alkalom kínálkozik sok mindenen elgondolkodni. (Csak zárójelben egy igényes emlékeztetőről: Poszler György akadémikus, Kolozsvár szülötte a 42-es Művészeti Hetekről írt tanulságos esszét, Eufóriahullámon túl – illúzióvesztésen innen címmel. Megtalálható a KOMP-PRESS kiadta kötetben, A „másik” városban.)
Nem úgy általában kell elmélkednünk, siránkoznunk vagy örvendeznünk, hanem új kiadványokkal a kezünkben, nem utolsósorban az elmúlt napok tapasztalataival gazdagabban. (Még egy rövid zárójel a 2012. májusi Szabédi Napok és a kolozsvári Hitel folyóiratra emlékező budapesti konferencia alkalmából: Szabédi László a Hitelben méltatva az 1942-es könyvnapokat, a magyar önvizsgálat fontosságára hívta fel a figyelmet.) A visszhangos, erdélyi megjelenésű (önvizsgáló) könyvek közül most csupán kettőt emelnék ki. A második kiadásban hozzáférhető, 639 oldalas összefoglalását az erdélyi történelmi családok kastélyainak („Isten segedelmével udvaromat megépítettem...”) A csíkszeredai fiatal Gutenberg Kiadónak köszönhető óriásalbumnak van kolozsvári vonatkozása, például a Bánffyak, különösen pedig a Házsongárd (sírjai) révén. A másik, hangsúlyosan Kolozsvárhoz kötődő kiadvány, a Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919-2011) – a Korunk jelentette meg – látványos szakmai siker, az idei budapesti Könyvnapokon adják át a szép könyvek versenyében elnyert oklevelet az alkotóknak. Van hát mire büszkének lenni, már azért is, mert helybeli és más erdélyi városok kiadóival, friss címeivel gazdagíthatnánk a felsorolást, népszerűbb, illetve szaktudományos darabokkal, sorozatokkal (így az Erdélyi Múzeum-Egyesület Tudományos Füzeteivel, amelyekben fiatal kutatók juthatnak, az idősebbek mellett, megjelenéshez). A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2012-t azért sorolnám ide, mert ahogy épp a Szabadság ismertetőjében olvasom, a külvárosokban élő magyarsághoz kíván szólni, márpedig pontosan ezt a réteget nehéz megszólítani (könyvvel, illetve egyéb, ott bizonyára sokkal hatásosabb utakon). Szeretnék hinni H. Szabó Gyulának, a Kriterion igazgatójának, aki szerint a kalendárium azt bizonyítja, hogy be tudjuk lakni ezt a várost.
Térfoglalás – a nagyváros terében
Helyhatósági választások előtt ennek az igénynek, az igény okos hangoztatásának különös súlya van. Érthető, hogy ez áll a kampány(ok) fókuszában. A jelenlegi (PDL-es) városvezetés, bizonyára nem függetlenül a 2012.júniusi megmérettetéstől jó ideje nekikezdett a Sétatér átrendezésének – a fák alapos megnyirbálásával, a belső utak kövezésével-aszfaltozásával, a padok kicserélésével (nem funari módra!), a hosszú időn át parlagon hagyott Kaszinó épületének restaurálásával (a tó jobb hasznosítása további terv) – és ami hetek óta a járműveken közlekedők és a gyalogosok (meg a környéken lakók) bosszantására igencsak alkalmas: a villamossínek kicserélése van folyamatban, az úttesti mély alapozással, ez pedig útelzárásokkal jár, a fő útvonalakon. Egyelőre tehát a városi közlekedés teljes felborulása az eredmény. Nemsokára megtudhatjuk, ha befejeződnek a nagymértékű munkálatok, hogy az újraindult villamossal jobb, könnyebb lesz-e a város élete, vagy jobb lett volna trolibuszokra költeni a pénzt. Bízzunk benne, mégis jobb lesz. (Útelzárás nélkül biztosan.) A Karolina teret az autók kitiltása után birtokba vehették a fiatalok (a kávézók és sörözők melegedő időben kiköltöztek szabadtérre – ahogy ez a Deák Ferenc utca Főtértől számított bal oldalán is történik).
Természetesen van még birtokba, használatba veendő épület a belvárosban. „Visszaadom a New York Szállót!” – ígéri Eckstein-Kovács Péter a legutóbbi tulajdonostól elhagyott, lezüllött Continental előtt állva. És rokonszenves polgármesterjelöltünk szellemes ötlettel megnyitotta a Szent Mihály templom bejáratával szemben az „Eckstein-patikát” (egy üresen állt üzlethelyiségben), gyógyírt kínálva panaszainkra. A kolozsvári kertek programját ígéri választóinak, magyaroknak, románoknak egyformán. EMNP-s ellenjelöltje a Kétágú református templom mögötti telken nyilatkozik, és a Hójában ifjúsági-kulturális teret alakítana. Gergely Balázs és megméretkezésre készülő pártja eleve a fiatalításra hivatkozik – jóllehet a (város)politikában a tapasztalat sem árt, ebből viszont az RMDSZ-jelölt Eckstein-Kovács Péternek összehasonlíthatatlanul több van.
Ami pedig a térfoglalást illeti, emlékeztetnék a Bolyai Egyetem egykori központi épületéhez közeli, a Kolozsvár Társaság által kezdeményezett és felállított 1956-os emlékműre. Ehhez a végül (tanácsosaink által támogatott) sikeres akcióhoz kapcsolódtak az októberi, úttörést jelentő Kolozsvári Napok (amiről Gergely Balázs folyamatosan elfeledkezik). Noha eltartott egy ideig a szoborállítás engedélyeztetése – akár a Márton Áron szoboré a Főtéren, a templom parkjában –, mégis az összefogásnak sikerült legyőznie a polgármesteri huzavonát. Végül is az utóbb kezdődött Kolozsvári Magyar Napok ugyancsak így bizonyultak sikereseknek.
Térfoglalásilag még két, egyértelműen a művelődési élethez kapcsolódó példát említenék. A napokban már esedékes 11. TIFF, a kolozsvári tereket ugyancsak bekapcsoló Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál román rendező kezdeménye, de az egész város dicsősége – terv szerint Törőcsik Mari, Geraldine Chaplin és Claude Lelouch lesz a 2012-es TIFF-életműdíjas. Nem ér hát minket eleve diszkrimináció, mint ahogy a Jókai utcában (hivatalos nevén ugyan a Napocában) két fontos közösségi tér (az Erdélyi Múzeum-Egyesület tanácsterme mellett) szintén nem „ellenünkre” nyitott – éppen ellenkezőleg. A Quadro Galéria kiállításai, legújabban pedig a Minerva Alapítvány emeleti (a Kós Károly Akadémiának is otthont adó) és alagsori termében tartott tárlatmegnyitók, könyvbemutatók, különböző érdeklődésű embereket vonzó találkozók igazolni látszanak H. Szabó megjegyzését: valóban kezdjük belakni (újra!) ezt a várost, még ha számbelileg fogytunk is. Csak ne csökkentsük – hiúságból, hatalomvágyból – itt-ott (netán a polgármester-választáson is?) jelentkező esélyeinket...
Nyirő József és a végakarat
Ez persze nem kolozsvári, nem elsősorban kolozsvári ügy, de tanulságaiban természetesen ránk tartozik. Minden erdélyire, minden magyarra. És nem csupán magyarra. Aki végigkövette 2012. május 27-ig, 28-ig az eseményeket, a Duna TV adásait is beszámítva, az egyrészt felháborodhat, másrészt alaposan elgondolkodhat az (elmaradt, illetve ökumenikus emlékezéssel behelyettesített) újratemetési histórián. Felmondani az egészet fölösleges, közvetítésekből és kommentárokból bőven lehetett részünk. A Ponta-kormány a MOGYE magyar (magyar-angol) fakultásának megtorpedózásával már kimutatta foga fehérét, legutóbbi, a Nyirő-újratemetést ellenző irányított (külügyes és prefektusi) intézkedésével, majd újabb nyilatkozatával sikerült ismét nacionalista bizonyítványt kiállítania magáról. Választások előtt vagyunk, ugye, országos parlamenti választások előtt is. No meg Szász Jenő és pártja közvetlenül a helyi választás előtt...
Emlékezzünk azért arra is – ezt ugyanis a május 27-i szónokok nem említették –, hogy Nyirő József végakaratában első helyen Kolozsvár szerepel, az itteni temetés, ha pedig ez nem lehetséges, Székelyudvarhelyen legyen a végső nyughelye. Kolozsvárral senki nem próbálkozott, pedig igazán méltó írói helye lehetett volna (vagyis nem politikusként) a házsongárdi panteonban, Bánffy Miklós hamvai, Reményik Sándor, a Benedek Elek „székely fiai” közül Szentimrei Jenő, Kacsó Sándor vagy a transzszilvanizmus fő képviselője, Kós Károly sírja közelében. A magyarországi és a romániai írószövetség összefogásával – politikamentesen – talán meg is valósulhatott volna a házsongárdi temetés. (Egy ilyen írószövetségi lebonyolítás feltételezését Kelemen Hunortól olvashattuk.) A székelyföldi újratemetést természetesen senkinek nincs joga kifogásolni – a „második szándék” (mármint a Nyirőé) akár elsőnek vehető, székely elkötelezettségű életműve ismeretében.
A szónokokat, kommentátorokat hallgatva, egy apró kiegészítést még szükségesnek vélek Nyirő József 1990 előtti erdélyi recepcióját, állítólagos teljes elhallgatását illetően. Kétségtelenül igaz, hogy évtizedeken át Nyirő a kitagadottak közé számított, például Reményik Sándorral együtt. 1969-ben azonban Marosi Péter Utunk-szerkesztő (a pesti tévésként most szerepeltetett Marosi Péter nagybátyja) felkért mint ifjú kritikust, hogy írjak a lapba a három székely prózaíró, Tamási Áron, Nyirő József és Kacsó Sándor novelláiról. Népiség – mítosz – novella címmel elkészült egy hosszabb, méltató és kritikai tanulmány, az Utunk vállalkozott a közlésre, és a Kriterion első kiadói évében, 1970-ben bekerülhetett Alapozás című kötetembe. Ennél fontosabb, beszédesebb egy 1980-as évekből származó emlék. Domokos Gézával, a Kriterion alapító-igazgatójával éppen székelyudvarhelyi író-olvasó találkozón jártunk, kevéssel Az építész fia című Reményik-kötet megjelenése (1983) után. Domokos ott mondta el, hogy nemsokára lesz a Kriterionnak Nyirő-kötete (engem már felkért, Reményik-kötetünk sikeres, bár csonkított kiadását követően, hogy válogassam és előszavazzam a Nyirő-novellákat). A tervet keresztülhúzta a cenzúra – a Ceauşescu-diktatúra már éberebbnek bizonyult.
Politikusoktól nem – irodalomtörténésztől a múlt teljesebb ismeretét várná el az ember.
Röviden a bakui fesztiválról
Csak azért keverem ide a „könnyű” műfajt, mert a nemzeti önismerettel kapcsolatba hozható. Hosszú versenysorozat előzte meg a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál bakui döntőjének világközvetítését. Bevallva a tökéletes kívülállást adott témában – ami nem zárja ki nemzeti elkötelezettségemet, az egészségesnek vélt szurkolást a „mieinknek” –, a Compact Disco magyar képviselőként történt kiválasztását éppúgy furcsálltam, mint a korábbi küldött (hölgy) előzetes magyar feldicsérését. Nyilván elavult az én könnyűzenei ízlésem, próbáltam elkönyvelni az idei (magyar) döntést. Aztán Bakuban, a második fordulóban a 26 továbbjutott közül sikerült az együttesnek megszereznie a kiváló 24. helyet. Valószínűleg a zsűri ízlése is elavult és természetesen más országokban a tévés szavazóké. (Nemzeti szabadságharc volna ez is? Compact Disco?) Valamivel jobban járt, ám ugyanúgy csalódott a Romániát képviselő Maninga. Pár órával korábban a román közszolgálati tévében még azt hallottam, hogy az első ötbe, de akár az első helyre is esélyes a román csapat (kubaival megspékelve). Végül a 12. helyen végeztek. (Mínusz 14 – a 26-hoz mérve.)
A nemzeti önismeret a könnyű műfajban is könnyűnek bizonyul? Vagy Baku ugyanolyan messze van tőlünk, a Kárpátok övezetétől, mint Svédország?
KÁNTOR LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)

Tudományos konferencia a művészetért
Jubileumi tudományos konferenciát szervezett március 1-jén a Partiumi Keresztény Egyetem Művészeti Karának tíz éves Képzőművészeti Tanszéke, valamint az Erdélyi Művészeti Központ.
Az Időszerűség és tudományos rang című konferenciára március 1-jén délután került sor a PKE dísztermében, amelyen tizenegy hazai és magyarországi előadó tartott vetített képes előadást. A jelenlevőket Ütő Gusztáv adjunktus, a Képzőművészeti tanszék tudományos titkára köszöntötte. Beszédében az Erdélyi Művészeti Központot (EmüK) ismertette: „az erdélyi impériumváltás idejéből felmerült a gondolata egy, az erdélyi művészeti élet kimagasló egyéniségeit és rendkívüli értékű műtárgyait összegyűjtő, illetve megőrző intézmény létrehozásának. Végül a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum jelenkori igazgatója, Vargha Mihály tette meg az első lépéseket ezen intézmény létrehozására: 2012 tavaszára egy kezdeményező testületet hozott létre Erdély fontosabb művészeti központjaiból meghívott művészek, művészettörténészek és kurátorok véleményének ütköztetésére és tavaly ősszel került sor az első kuratóriumi ülésre”. A továbbiakban a konferencia céljaira tért ki: a további értékvédő gondolatok közzététele, kultúrpolitikai nézetek kifejtése, a témakörök művészetelméleti megközelítése. A konferenciával a múlt év végén elhunyt Jakobovits Miklós képzőművész, az EmüK egyik kurátorának emléke előtt is tisztelegni kívántak a szervezők.
Tervek
Tőkés László a PKE elnöke, EP-képviselő köszöntő beszédében kifejtette, hogy a konferencia egy olyan rendezvénysorozatnak a részét képezi, amelyet a Képzőművészeti Tanszék tíz éves évfordulója alkalmából rendeztek, és amelynek már több eseménye is lezajlott az egyetemen. A továbbiakban az EmüK-ről és a Jakobovits Miklóssal közösen kigondolt terveiről beszélt: „Miközben keserű lélekkel gondolunk vissza az eszmei szerzőre Jakobovits Miklósra, ugyanakkor örömmel állapíthatjuk meg, hogy terve megvalósulóban van, és még megérte azt, hogy körvonalazódjanak az elképzelések.” Kiemelte, hogy a PKE-re járó hallgatók körülbelül fele-fele arányban partiumi és székelyföldi származásúak, ezen, egyes vélemények szerint periféria és központ közötti kapcsolatot szeretnék tovább erősíteni. „Meg kellene erősíteni Partiumot és Székelyföldnek mint belső anyaországnak el kellene foglalnia az őt megillető helyét, nem csak a képzőművészetben, a kulturális élet területén, hanem a szónak minden értelmében”. Beszédében kitért az önálló magyar művészeti képzésre, a tanszék megalakítására, valamint az elért sikerekre és a kudarcokra is. Végezetül „köszönetet szeretnék mondani az anyaországnak, Magyarország kormányának, akik nélkül nem lehetne szó a Partiumi Keresztény Egyetemről. Reméljük, hogy a tíz éves évforduló után kezdődő időszak előre fogja vinni és fel fogja emelni a tanszéket és egyetemünket”.
Művészeti központ
Dr. János-Szatmári Szabolcs rektor hangsúlyozta, hogy a konferencia egy jó alkalom arra is, hogy visszatekintsenek az elmúlt tíz évre és, hogy a következő tíz-húsz évre olyan terveket szőjenek, amelyek megvalósulását szintén ilyen évfordulós keretekben ünnepelhetik meg. Elmondta, hogy „ a képzőművészeti tanszék nagyon nagy sikereket tudott elérni, és nagyon látványos módon fejlődött. Remélem, hogy az Erdélyi Művészeti Központ kezdeményezése is sikeres lesz”. A továbbiakban kitért arra, hogy Nagyvárad centrum jelleget kell felöltsön, ehhez pedig arra lenne szükség, hogy a kulturális intézmények, amelyek eddig lazább együttműködési hálózatban tevékenykedtek, közeledjenek egymáshoz. A Lorántffy gimnázium egykori épületében egy-két éven belül egy olyan kortárs művészeti központot alakítanának ki, ahol nem csak a művészeti szakok működnének, hanem egy galéria is.
Előadások
A konferencia során előadást tartott: dr. Keserű Katalin művészettörténész, az ELTE tanára és az esemény védnöke, Szűcs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese, Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, Kántor Lajos irodalomtörténész, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum munkatársa, dr. Ujvárossy László grafikus, a PKE professzora, dr. Antik Sándor képzőművész, a PKE docense, drs. Balázs Zoltán képzőművész, a PKE adjunktusa és a Képzőművészeti Tanszék vezetője, drs. Vass Sándor képzőművész, a PKE adjunktusa, drs. Székely Sebestyén György művészettörténész, műkritikus, a kolozsvári Quadro Galéria vezetője és drs. Ütő Gusztáv.
Nagy Noémi
erdon.ro,

Thorma János és pályatársai, tanítványai
Vannak értékeink, melyek sokszor évekig, lappanganak annak következtében, hogy nem vagyunk tisztában azok valódi jellegével. Erdély, Kolozsvár sajátos összetettségében kitermelte azokat az értékeket, melyek világviszonylatban is elismerést vívtak ki.
Ezt bizonyítja az a kiállítás, melyet a kiskunhalasi Thorma János Múzeum, jelentős segítséget kapva, névadója halálának 75. évfordulója tiszteletére, két esztendeje három országhatárt átívelő vándorkiállításként szervezett.
A kiállítási anyag, mely közel 150 jelentős művet tartalmaz, köszönhetően a szervezőknek, Kolozsváron, két helyen, a Művészeti Múzeumban és a Quadro Galériában a nagyközönség számára megtekinthetővé, válik. A szervezők: Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa, a kolozsvári Művészeti Múzeum, a Quadro Galéria, a kiskunhalasi Thorma János Múzeum, a bajai Türr István Múzeum.
A sajtótájékoztatón Magdó János főkonzul elmondta, ez a Thorma János kiállítás nem ugyan az, melyet többek között Kiskunhalas, Budapest, München, Stuttgárt, Malmö közönsége láthatott, hanem ez egy bővített kiállítás. Vannak abból is festmények. Ennek a kiállításnak címe „Thorma János és pályatársai, tanítványai”. Az anyag gazdagságának köszönhetően, úgy gondolták a szervezők, két helyen fogják bemutatni. A kiállítás finanszírozására a Magyar Külügyminisztérium 4 millió forintot adott, melyhez a Kolozsvári Főkonzulátus még körülbelül egy millió forintot fog adni.
Thorma János a festészetet, 1887-ben, Budapesten Székely Bertalan növendékeként sajátítja el, majd 1888-ban a müncheni Hollós-iskolában, 1889-től pedig a Bajor Királyi Képzőművészeti Akadémián tökéletesítette.
Szakál Aurél, a kiskunhalasi Thorma János Múzeum igazgatója, az ötlet gazdája, elmondta, Thorma János Kiskunhalason született. A család, amikor Thorma János 12 éves volt, átköltözött Nagybányára. A művész ott élte le életét, és ott is temették el.
Thorma János a nagybányai művésztelep, egyik alapító tagja volt, s számtalan művész mestere. A magyar művészeti pedagógia egyik fő alakja. Gazdag életművében az impresszionista és posztimpresszionista tájképek mellett, kompozíciók, portrék és aktok foglalnak helyet. Számára központi fontosságú maradt a történelmi festészet is; nagyméretű vásznain az 1848-as forradalom főtémáit ragadta meg (Aradi vértanúk; Talpra magyar! Március 15).
Kovács Zita, a bajai Türr István Múzeum igazgatója, kifejtette, szervesen kapcsolódnak egymáshoz ezek a képek. Kiemelve azokat a művészi megnyilvánulásokat, melyek jellemzőek voltak a nagybányai festőiskolára, bemutatta a különböző művészeti stílusokat. A Türr István Múzeum értékes darabjainak bizonyos része a nagybányai művésztelepen jött létre, ahonnan az ország minden részébe elkerültek, mert az alkotásokat szívesen vásárolták. Thorma tanítványok munkái kelendőek voltak, ami a művészi értéküket jelzi. A mostani kiállítás nem csak a szakembereket, hanem a ma közönségét is, üzenetével, érdekelni fogja.
Kérdésem: az itt kiállított képek közül, melyiket lehetett a legnehezebben a kiállításra megkapni?
Kovács Zita válaszából kiderült, nehéz volt azokat a képeket megkapni, amelyek korábban, másfél éve vándorolnak Európában. A tulajdonosok nehezen váltak meg tőlük. Volt olyan, melyet nem is sikerült megkapni.
„A közgyűjteményekkel volt még nehéz dolgunk Magyarországon. Volt, ahol nem jártunk sikerrel. Amiket megkaptunk, azok főművek, melyeket Thorma pályatársaitól és tanítványoktól kölcsönöztünk. Ezek valamennyi magyarországi közgyűjtemény állandó kiállításában szerepelnek. Nagy elégtétel az, hogy sikerült az itt kiállított képeket megkapnunk. Ebben nagy szerepet játszott a Kolozsvári magyar főkonzul meggyőző személyisége is”.
Călin Stegerean, a Művészeti Múzeum igazgatója, elmondta, az intézmény élénk kapcsolatot tart a hasonló intézményekkel, elsősorban romániai múzeumokkal, amelyekkel közös kiállításokat szerveznek. Ehhez a kiállításhoz hozzájárultak a nagyváradi, nagybányai, marosvásárhelyi múzeumok is. Nem beszélve azokról a civil személyekről, akiknek a tulajdonába vannak művészi értékek. A művészet kedvelésében elmosódnak az etnikai különbözősek, és az értékek válnak dominánssá.
A tárlatot háromnyelvű reprezentatív katalógus dokumentálja, Călin Stegerean előszavával. Kovács Zita, Murádin Jenő és Székely Sebestyén György tanulmányai három nyelven (magyar, román és angol) olvashatók. A tanulmányok Thorma János művészetének újfajta megközelítésére törekednek. Thorma és pályatársai, tanítványai alkotásainak bemutatását szolgálják, illetve ismertetik a nagybányai művészetet, az erdélyi művészet egészéhez viszonyítva.
A katalógusban közreadott 131 színes reprodukció jól érzékelteti azt a művészi világot, melyet Thorma és pályatársai, műveikben megörökítettek.
A tárlat megnyitóját 2013. július 25.-én, délután 18 órakor tartják meg a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban.
Csomafáy Ferenc

erdon.ro

Lapok az emlékezés asztaláról
Cseh Gusztáv-album a Szép magyar könyv 2013 díjazottai között
Júniust írtunk akkor is, amikor huszonkilenc évvel ezelőtt, 1985-ben, a legszebb nyári hónap 19. napján, mindössze 51 évesen, élete és alkotóművészete teljében elhunyt Cseh Gusztáv, kolozsvári grafikusművész. „Benne a képzőművészet Kányádiját vesztettük el” – írta naplójába Gáll Ernő. A június 22-i hivatalos búcsúztatást követően hatalmas tömeg indult az Egyetemiek Házából a Petőfi utcán keresztül a Házsongárdi temetőbe, ahol földi maradványait a családi sírba, a rézkarcain megörökített főemberek mellé helyezték örök nyugalomra. Kós Károly 1977-es búcsúztatása óta ilyen véget nem érő temetési menet, ilyen rengeteg ember nem gyűlt össze Kolozsváron. A végtisztesség megadása, a búcsú mellett egyfajta néma tüntetés is volt ez a legsötétebb diktatúra és nemzeti homogenizálás éveiben. Tüntetés a művészet szabadsága, hagyományaink, főembereink és jeles házaink mellett.
„A távozása után sem szűnő kérdéseket és kéréseket már nem hallgathatja meg – korán, rettenetesen korán megüresedett helyére újaknak kell állni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ő sem szól többé hozzánk, akik ismertük tehetségét, gazdag fantáziáját, tiszteltük munkabírását, vállalkozó kedvét, a fehér (utolsó kísérletein színes) papírra fektetett vonalainak biztonságát, egész életének vonalvezetését, amely immár hivatalosan is megérett a monografikus feldolgozásra” – írta búcsúztatójában Kántor Lajos. Szinte három évtized elteltével pedig, 2013-ban elkészült Cseh Gusztáv életének és munkásságának monografikus számbavétele, a kolozsvári Exit Kiadó gondozásában megjelent díszes album, amelyet egy évvel ezelőtt, szerzője, Csapody Miklós jelenlétében, emlékkiállítás kíséretében mutattak be a kolozsvári Quadro Galériában.
NÉMETH JÚLIA. Szabadság (Kolozsvár)

Ujjgyakorlatok újszerűsége
„Úgy gondolom, hogy Miklóssy Gábor az erdélyi, romániai művészet egyik legnagyobb szabású művésze, hiszen hatalmas életműve van, rengeteget dolgozott, számtalan díjat nyert” – méltatta Székely Sebestyén György művészettörténész, a kolozsvári Quadro Galéria vezetője a nagyváradi születésű képzőművész munkásságát az Ujjgyakorlatok című kiállítás megnyitóján.
A Quadro Galéria igazgatója, a tárlat kurátora a Krónikának elmondta: a kiállítás Miklóssy Gábor (1912–1998) ujjgyakorlatait mutatja be. Ezt a kifejezést maga Miklóssy Gábor találta ki, utalva arra az alkotási és gondolkodási módra, amely a zenében működik, ezt alkalmazta ő a festészetben is.
Székely Sebestyén György emlékeztetett: Miklóssy zenész is volt, fiatalkorában zenét tanult Budapesten, és hegedűsként is fellépett. Gyermekparalízise miatt azonban nem tartotta magát alkalmasnak arra, hogy előadóművész legyen, ezért később csak a festészettel foglalkozott. Írásaiban folyamatosan értekezett a színek és a hangok megfeleléséről, olyan festészeti kompozíciós módszerről, ami megfelel a zenei kompozíciónak.
„Egy egész korszak ellentmondásai nyilvánultak meg látványosan munkáiban. A két világháború közti időszak magyar festészetének romantizmusa, a Munkácsy-féle vonulat, később pedig az ötvenes években az ideológiai beállítottságú festészet, a szocreál, amelynek egyik legjelentősebb képviselője volt. A ’60-as és ’70-es években a »nyelvújításnak«, egy újabb szintézisre való törekedésnek a képviselője lett” – magyarázta a művészettörténész.
Hozzáfűzte: politikai, társadalmi szempontból nézve az ötvenes évek optimizmusa, a nagy újjáépítésnek, egy új világ építésének a hite meghatározta Miklóssy munkásságának első időszakát. A 70-es évektől kezdve már fokozatosan érezhető az alkotásokon az elszigetelődés és az élet ellehetetlenülése, ami a kommunista diktatúra éveit jellemezte.
„A kiállításon arra törekedtünk, hogy az ujjgyakorlatokat ne emeljük ki mint jelentős műveket, hanem meghagyjuk ott, ahová a szerző maga helyezte volna. Miklóssy Gábor ugyanis nem tartotta ezeket az ujjgyakorlatokat kész műveknek, miközben az elmúlt évtizedek művészettörténeti tapasztalata azt mutatja, hogy ezek igenis nagyon modern műalkotások. A tudattalanból felszínre törő ötletek és »véletlenek«, a felszabadult ecsetkezelés, színhasználat és rajz a későbbi kompozíciók kiindulópontját képezhette” – magyarázta Székely Sebestyén György.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)

Pillanatképek megnyitókról, Horváth Lászlótól
Első fényképezőgépét Horváth László 22 éves korában kapta, azóta elméleti és gyakorlati vonatkozásban is igyekezett fejleszteni a fotózással kapcsolatos tudását, ismereteit. Szerepelt már a nagyenyedi Inter-Art és a nagyváradi Varadinum csoportos kiállításain, Kolozsváron a Szabók bástyájában, a Kolozsvár Társaságnál és a magyar főkonzulátuson láthatták munkáit az érdeklődők. A Művészeti Múzeum emeleti termeiben az utóbbi években készített alkotásai közül mutat be ezúttal néhányat, amelyek kolozsvári tárlatmegnyitók különböző mozzanatait örökítik meg, a köszöntésektől és méltatásoktól kezdve a vidám, baráti beszélgetésekig.
Florin Gherasim muzeográfus, a kiállítás kurátora a szerda délutáni megnyitón felidézte, hogy ők is éppen egy tárlatmegnyitón ismerkedtek meg, majd azután többször találkoztak hasonló eseményeken. Többezer fotó közül választottak ki több mint hatvanat a mostani alkalomra, az első két teremben a Művészeti Múzeumban, a másik kettőben pedig a város más helyszínein (Minerva-ház, Quadro Galéria, Barabás Miklós Galéria, Apáczai Galéria stb.) készült fényképeket tárnak a nagyközönség elé – igazgatókról, művészekről, műkritikusokról, a kultúra iránt érdeklődőkről, a várakozás boldog izgalmát, az örömteli találkozások hangulatát is megmutatva.
F. Zs. Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvári képzőművészet közel ötven év távlatából
Eleinte könnyed kurátori kiállítást tervezett összeállítani az 1968 és 1972 közötti megyei tárlatok anyagából Székely Sebestyén György galériaigazgató fiatal kollégáival, Portik Blénessy Ágota és Vécsei Hunor művészettörténészekkel, aztán amint hozzáfogtak, nagyon hamar kiderült: jóval nagyobb fába vágták a fejszéjüket, mint gondolták. – A válogatás fő nehézsége az volt, hogy a Kolozsvári művészeti életnek hatalmas és minőségi termelése volt abban a periódusban. Rengeteg művésszel megismerkedtünk, műtermekbe jártunk, műgyűjtőkkel találkoztunk, miközben olyan alkotásokat próbáltunk szerezni, amelyek szerepeltek a megyei tárlatokon, vagy pedig témájuknál, stílusuknál fogva kiállíthatók lettek volna azokban az években – magyarázta az igazgató kedden délután a Quadro Galériában, a Cluj70. Kolozsvári képzőművészet a megyei tárlatok szemszögéből 1968–1972 című tárlat megnyitóján.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Azok a hetvenes évek
Quadrós visszapillantó tükör
Vagyunk. Itt Európai hátszélben, a végeken is.
És nem lehet nem figyelni ránk. Több szempontból sem, de én most a képzőművészetire fókuszálnék. A kortárs képzőművészetre és művelőire. Akikre oly kiváló érzékkel figyelt föl egy értékformáló galéria, a Kolozsvári Quadro. És dobta be őket a hazai és európai művészeti körforgásba. S itt most elsősorban a fiatalabbakra gondolok, hiszen egy megfelelő referenciákkal még nem rendelkező, a pályára éppen csak hogy belépett „versenyzőről” nehezebb és kockázatosabb véleményt mondani, mint a már befutottakról. De a székely Sebestyén György vezette quadrósok megtették, s az idő őket igazolta. A megalakulásuk óta eltelt mindössze néhány esztendő is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy kialakítsanak egy olyan, mondhatni szubjektíven is többé-kevésbé objektív rangsort, ami keményen állja a sarat. Hazai, de európai viszonylatban is. Tették pedig ezt a fiatalokra jellemző magabiztossággal és merészséggel, de ugyanakkor a megfelelő tudásháttér s részben múzeumi gyakorlat birtokában is. És birtokában annak a született kritikai érzéknek, a valódi értékek iránti csalhatatlan vonzódásnak, ami csak keveseknek, nem túlzás, kiváltságosoknak adatott meg.
Fiatalok a fiatalokról – mondhatnánk. És igazunk is lenne. De csak részben. Mert amit ezek a szakemberek a múlt értékeinek a feltárásában és népszerűsítésében végeznek, az is felér egy misével. Méghozzá nem is akármilyennel. Elég csupán a legutóbbi, Cluj 70 című, nagy horderejű, ötletes és dicséretes vállalkozásukat említenem, amellyel visszarepítettek a múltba. A majd félévszázaddal ezelőttibe. Amelyet sokat szidtunk és eltöröltünk. S jó hogy eltöröltük. A rossz viszont, a megbocsáthatatlan rossz, hogy a mosdóvízzel együtt olykor kidobtuk a gyermeket is. Az egészségeset, a szépet, a jobb sorsra érdemeset. Amilyennek, részben, a hatvanas, hetvenes évek fordulója Kolozsvárjának képzőművészeti termése is bizonyult. Amelyben akadt ugyan a hely és a kor ízlését szolgai módon kiszolgáló, selejtes vagy csupán kevésbé értékes munka, de a nagy többséget mégis az átlagon felüli festmények, szobrok és grafikák alkották.
Ennek az anyagnak a nyomába eredt a Quadro Galéria Portik Blénessy Ágota, Székely Sebestyén György és Vécsey Hunor alkotta hármasfogata.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

A Quadro Galériában mutatták be Vetro Artur szobrászművész „jegyzet-könyvét”
Vetro Artur Jelzések a művészet útvesztőiben (egy szobrász jegyzetei művészetről, művészekről) című könyvét mutatták be csütörtök este a kolozsvári Qaudro Galériában, a szobrász kortársainak festményei között.
A művész özvegye, Vetro Mária idős kora ellenére erős jelenlétével, közvetlenségével megadta a kerekasztal-beszélgetés oldott alaphangulatát. Ő és fia, a könyv szerkesztője, Vetro András osztotta meg emlékeit a könyv elkészültének körülményeiről.
„A művész írásainak alapját azok a magnóra vételezett beszélgetések, gondolatok képezik, amelyeket Vetro rögzített műtermében, pályatársak látogatása alkalmával. Ezeket kísérik azok a műalkotásként is jelentős vázlatok, amelyeket a művész kollégáiról készített. Vetro Arturnak sikerült ,,kicsikarni'' egyfajta alkotói hitvallást Nagy Albert festőművészből, de a kötetben Mohy Sándor sajátos világába is betekintést nyerhetünk, ugyanakkor Nagy Imre munkásságáról, illetve Fülöp Antal Andor képi világáról is értékes részleteket tudhatunk meg. A könyvben Vetro elbúcsúzik pályatársától, Forró Antaltól, visszaemlékezik Gallasz Nándorra, és születésnapjuk alkalmával köszönti Romul Ladeát és Vida Gézát. Vetro Artur feljegyzései továbbá kitérnek Bene József, Medgyessy Ferenc, Constantin Brâncuși, Étienne Hajdu, illetve Szervátiusz Tibor munkásságára is. A kötetben helyet kaptak a szobrász jegyzetei a művészi tudatról, kritikáról, illetve az irodalom és a képzőművészet viszonyáról" - olvasható a könyv ajánlójában.
Vetro András elmondta, hogy gyermekként tanúja volt azoknak a beszélgetéseknek, amit édesapja kolozsvári, Bolyai utcai műtermében művésztársaival folytatott és inkább érezte, mint értette, hogy milyen jelentős pillanatok voltak ezek. Vetro Artur tudatos művész és a kolozsvári művésztársadalom aktív tagja volt, aki nem csak kiváltotta társaiból a művészetre való reflexiót, hanem képes volt lelket önteni azokba, akik épp elkeseredtek vagy alkotói válságban szenvedtek – idézte fel Vetro András. Az édesapja hivatását követő szobrászművész hozzátette, hogy sokat jelentenek neki azok a művészetre vonatkozó „apai intelmek” is, amelyek a hagyatékból nemrég előkerültek. 
Vetro Artur (1919-1992) Temesváron született, 1945-ben fejezte be tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. 1949-től 1982-ig Kolozsváron élt, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola tanára volt és részt vett alkotásaival azokon a megyei tárlatokon, amelyekről a Quadro Galéria szombaton záruló kiállítása szól(Cluj70. Kolozsvári képzőművészet a megyei tárlatok szemszögéből 1968–1972). Köztéri szobrai több romániai városban megtalálhatóak. Megformálta például Ady Endre (1960, Nagyvárad, Ady-múzeum előtti téren), George Coşbuc (1960, Kolozsvár, Sétatér), Bolyai János (a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem udvara) szobrát, a kötet borítóján található Integető nő pedig 1968-ban készült és ma bronzba öntve Sepsiszentgyörgyön látható.
A beszélgetést moderáló Székely-Sebestyén György kiemelte a könyv művészettörténeti jelentőségét: Vetro Artur volt az egyik első, aki Constantin Brâncuși jelentőségét már akkor felismerte, amikor még nem kapták fel és rámutatott az akkoriban uralkodó Brâncuși-értelmezések tévedéseire.
„Vetro Artur az a fajta művész - és ez látszik az írásaiban is, akárcsak a rajzaiban -, aki a lényegre törekszik, jellemez" - mondta a művészettörténész, aki Vetro Artur még kiadatlan naplójegyzeteinek forrásértékét hangsúlyozta. „Naplójegyzeteiben nemcsak a kolozsvári művészeti életről van szó, bár nagyon fontos, hogy hogyan alakult ki a háború utáni művészeti élet. A ’40-es évek második felében a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet megalakulása körül hatalmas izgalom volt, és ez mai napig egy feldolgozatlan történet. Vetro Artur írásai még sokban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy ezt pontosabban megismerjük, a tágabb kép is láthatóvá válik a megrendelések körül, az, hogy hogyan alakult át az ország a szocializmusnak köszönhetően, amit kezdetben lelkesen fogadott, majd elég hamar belátta, hogy ez intézményi szinten abszolút nem úgy működik, ahogy azt sokan elképzelték."
Zs. E. maszol.ro

Kancsura – 111 rajz
Meglepő kötet. Azt is kimondom: páratlan. Pedig nálunk Dunát, de Kolozsváron is úgy hiszem, Szamost tudnánk rekeszteni az egykori néma évtizedek közönyét elfeledtető, legkülönfélébb művészeti ágazatokat lelkesen népszerűsítő kiadványok mára egyre duzzadó áradatával.
Immár eljött az idő, amikor a digitális manipulációk káprázatától valósággal szikráznak a kiadói paletták. Talán éppen ezért érintett mélyen a Kancsura István 111 rajzát magába foglaló, több tekintetben is rendhagyónak nevezhető albummal való találkozás. De valóban album ez? Vagy a kolozsvári Quadro Galériában nemrég bemutatott és a teljes képanyagot magába foglaló impozáns katalógus? Netán egy pőrén kitárulkozó vérbeli művész röntgenfelvételek igazmondásával egyenértékű pszichológiai önarcképe? Művészetfilozófiai ABC? Gondolkodási kézikönyv? A múló pillanat fekete tusba mártott tollal rögzített kardiogramja? Esetleg egy tisztes művészélet fehér papírlapra rótt kendőzetlen számvetése? Vajon műfaji értelemben vázlatok ezek, vagy végleges és befejezett művek? És sorolhatnánk a dilemmákat még tovább, mert az a látványsor, ami az oldalakat tovapörgetve szemünk előtt feltárulkozik, magában hordozza tágabb perspektívából értelmezve a művészet elméleti és gyakorlati vektorai közé feszülő tér nem egy sarkalatos aspektusát.
Aki Kancsura Istvánt személyesen is ismeri, jól tudhatja, hogy a művésznek jellemző lelki sajátja a rendkívüliség; állíthatom mindezt bátran azok után, hogy pontosan ötvenöt éve és négy hónapja találkoztam vele először a képzőművészeti egyetem felvételijének idegpróbáló momentumainál. Kétségtelen: sajátos utakon járó alkat. Példaként: midőn a hatvanas évek közepe táján a modernizmus fuvallatai vérszegényen bár, de azért mihozzánk is eljuttattak néhány frissítő oxigénmolekulát a szocreál megrekedt világába, Ő századokkal visszalépve Rembrandt nagyságát szavalta. Amikor viszont a diktatúra áttörhetetlennek tűnő sötétsége fedte el a Napot, a fény kinetikai tulajdonságainak kísérleteivel foglalatoskodott: utópisztikusnak vélt erőfeszítésekkel ugyan, de lankadatlanul hitt annak szemet-lelket-elmét gyógyító hatásában, varázslatos erejében. Ma pedig, a művészet digitális elmaszatolásának hőskorában, miközben az elektronikus programozások mankója kopog végig a klaviatúrák megszámlálhatatlan variációkat felkínáló lehetőségei között – megfojtva ezzel a személyes poézist –, akkor Kancsura mindehhez viszonyítva majdhogynem kőkorszakbéli eszközökkel, pusztán a „szabadkézzel” meghúzott és megismételhetetlen vonal rezdüléseivel áll ki világunk színe elé. A szemfényvesztő színek kavalkádjának korában, csupán a fehér és fekete drámai erejének puritán megfogalmazásaival.  
Köztudott, hogy sokféle változás jellemezhet egy alkotót megtett életpályája során, ami alól természetesen nem kivétel művészünk sem. De mégis van valami, valami egészen különös, ami állandóan visszatér művei emocionális indítékaiban: ez pedig az idolként tisztelt Vincent Van Gogh művészi attitűdjének határtalan elismerése. Ámbár megjegyzem, egyáltalán nem egyedüli esetről van szó. Hiszen már a reneszánsz festő Filippo Lippi is oly mértékű tisztelettel adózott a firenzei Santa Maria del Carmine templom Brancacci kápolnájának freskóit elkészítő Masaccio tehetsége előtt, hogy a legendás krónikás Giorgio Vasari szavaival élve: „Masacció szelleme Filippóba költözött”. Ki tudja, talán itt is valami ilyesféléről lehet szó, mert egész pályafutásában visszatérő élményként látom megtestesülni a Van Gogh-szindróma minduntalan feltörő karizmatikus hatását. Ezek után vélem úgy, hogy tán éppen az említett holland festő szellemiségéhez, művészetfilozófiájához kapcsolható az Ő erőtereinek mibenléte is; itt rejtezik a valódi kulcs; ez tehát a sarkalatos pont az életmű ethoszának megfejtéséhez. Pedig gondolati tartalomra épülő képi ikonográfiája jobban közelít a Klee, Tanguy vagy Dalí szürrealista látomásaihoz, mint Vincent posztimpresszionista szemléletmódjához.  
Kancsura művészete sokrétű, rendszerint igen tág szakmai, irodalmi és filozófiai ismeretek buzgó forrásaiból merít; ezt képes igencsak magával ragadó retorikai módon elő is adni. Ám mindennek ellenére bennem mégis az a színe él legtisztábban, amely szerint ő a tőmondatok nagymestere, az aforisztikus, lényeget megvilágító, tisztán megfogalmazott gondolatok prófétája. Egyik rajzának testében olvasható a beírás: „Szelíden, halkan, de intenzíven szólni!”. Ez a kötet – kancsurás módon –, jellemző alkotói sajátosságait félreérthetetlenül felszínre hozza, vagyis megtestesíti mindazt, ami a művész többhangzású egójának lényege.
Eddig alig tapasztalt szűkszavúságra vall, hogy a kötetben betűkkel jelzett szöveg mindösszesen ennyi áll: Kancsura: 111 Drawings.Ezután oldalakon át már csak a rajzok következnek. Rajzok címek nélkül, méretek nélkül, technikai megjelölések nélkül. A curriculum vitae is alig valamivel hosszabb egyetlen szonettnél. Mert ami nem lényeges a mondanivaló szempontjából, az itt kegyetlenül mellőzve lett; olyannyira mellőzve, hogy még az oldalszámok is hiányoznak, ami jelzi: művészünknek a tipográfiai hagyomány sem szent. Hát persze, mert ez nem egy könyv. Ez a könyv.
És lapról lapra előrehaladva megkezdődik a poézis, az „opus manum”, a kéz művének parádéja: öreg-hó színű papíron pokol-feketével, reszketeg idegvonalakkal tekerőző érverései a mindennapi létnek. Egy rajz – olykor csupáncsak egyetlen vonal születése és eltűnése. S mivel eme aforisztikus tömörség a piktogramok lényegi sajátja is, így az is meglehet, hogy az előtűnő motívum akár többé már el sem felejthető. Hiszen tudjuk, a takarékos vonalakkal való rajzolás a szűkszavú képi fogalmazás nyelve. Első pillantásra éppen e miatt, néha még vázlatszerűnek is tűnhet egynémely ábra a hozzá nem értő szemnek, pedig állítom: határozottan nem az. Mert egy vázlat arra való, hogy azt később tovább fejlesszék. Viszont ezek úgy kész művek, ahogy a kötetben láthatók. Művek – a vonalrajz sallangmentes műfajában elbeszélve. Székely Bertalan ide illő szavait sokan idézték már, és meglehet, hogy ő is mástól hallotta egykor, de voltaképpen a gondolat lényege, ami számunkra fontos, eszerint: „aki nem tud firkálni, az rajzolni sem tud”. Ugyanis a „firka” a Rajz abszolút szabad megnyilvánulása. Csak annak értelmetlen, aki nem képes „olvasni” a nyomvonalat. Aki nem ismeri a képolvasás alfáját és ómegáját. Egy „művészfirka” kuszasága tehát csupáncsak látszat, mivel annak mélyén valós racionalizmus húzódik meg; hosszú évek munkája eredményeként az irányítottság könnyed magabiztossága. De hadd említsük ugyanitt Picasso kijelentését is, amelyben így nyilatkozott: „Már serdülő koromban úgy rajzoltam, mint Raffaello, de egy élet kellett ahhoz, hogy úgy tudjak rajzolni, mint egy gyermek”.
A Kancsura rajzok nem csupán a látvány leképzését jelentik, és elsősorban nem azt. Gondolati művekről beszélünk, amelyek origója a tapasztalás, tehát a megélés forrásaiból merít, ezért elkerülhetetlen átérezni és helyesen értelmezni azt a nyelvezetet, amelyen Ő beszél, amelyen egyéni stílusával papírra vetett mondanivalóját elénk tárja. Vonalteremtményei már-már a szavak tartalmi erejével válnak egyenértékűvé. Úgy is mondhatnánk: képszavakat teremt. És ugyanakkor képmondatokat. Voltaképpen ez maga a „szókimondó” képi epika. Így aztán nem véletlenül jelenik meg a kézírás is itt-ott rajzokba beépülve, ezzel gazdagítva tovább azok irányított narratív erejét. Valahogy úgy épül össze ábráin a rajz és a hozzá illesztett szöveg, miként a zenében jár kézen fogva a partitúra és a librettó. Dal és szöveg – egymásért vannak. Egymásért is születtek. 
A fentiekből az is következik, hogy Kancsura István nem egy „divatos” művész, mivelhogy képi fogalmazványait mindenekelőtt az állandóság jelrendszereinek sugalma lengi be. Festőként pedig tudja, a szín nem arra való, hogy a rajz hiányosságait eltusolja, elfedje. Ha fest, kiérlelt koloritja alatt is ugyanaz a stabil szerkezet húzódik meg, ami éppen ennek a kötetnek a lényege.
Persze a fehér papír látványa a mindennapok világában rendszerint az üresség érzetét sugalmazza, ám illúzió ez, mivel valójában fehér pontok milliói szorongnak ilyenkor egymás mellett. A művészi munka lényege pedig éppen abban áll, hogy el kell dönteni, mely pontokat jelöljük meg a végtelen sok közül, hogy attól a pillanattól fogva már láthatóvá is váljanak. Átgondolt lépések sorozatáról van tehát szó, ahol – mint egy fordított sakkpartinál –, a figurák, jelzések egymást követve jelennek meg a táblajáték színterén. És feltűnnek a kötet lapjain művészünk váltakozó tartalommal megidézett tárgyai, felismerhető és felismerhetetlen formaelemei: az oszlop, a kígyó, a fényforrás, a kéz, a mitológiai történésekre és föld feletti lebegésre utaló szárnyas boka, az összetett értelmezést hordozó különféle edények, álom-formák, vagy az utak, amelyek egymást átmetszve szó szerint is kereszt-utakká lényegülnek. És újra meg újra a korsók, korsók és megint korsók, vízzel töltve, üresen, repedten, széthullva, tömören, áttetszőn, párosan, magányosan, az élet italát vagy a pusztulás mérgét felkínálva. A legmélyebb emberi érzések pedig az anya jelzésértékű megidézésében jutnak méltó kifejezésre, ami egyszerre maga a jóság, a szeretet, a kezdet és a vég.
Zárszóként úgy érzem, nemigen lehetne ezt az írást nyugodt lélekkel berekeszteni anélkül, hogy bár egyetlen gondolat erejéig éppen a már emlegetett Van Gogh szavait ne idéznénk fel. Akkor, hát legyen úgy. Íme: „Még nem érezzük magunkat közel a halálhoz, de érezzük a valóságot: keveset jelentünk és súlyos árat fizetünk azért, hogy egy szem vagyunk a művészek láncában. Fizettünk az egészségünkkel, a fiatalságunkkal, a szabadságunkkal, aminek sohasem örülhetünk, éppoly kevéssé nem, mint az a konflisló, amely húzza a kocsit, benne a tavaszba vidáman menő emberekkel”.
Magukkal ragadó, őszinte rajzokról írtam, ahol minden vonal csordultig lett töltve művészi energiával.
ÁRKOSSY ISTVÁN Szabadság (Kolozsvár)

„Angyal bácsi, hozan egy pemzlit és szépfestékeket”
Berde Mária irodalmárra és Dóczyné Berde Amál festőre emlékeztek
Az emberi szervezet tűrőképességének határát súroló fülledtség uralta a 8. Kolozsvári Magyar Napok nulladik napját a szabadban és az épületekben egyaránt. Ennek ellenére szombat délután a Bánffy-palotában zsúfolásig megtelt a Szépművészeti Múzeum Tonitza-terme, ahol kettős rendezvény zajlott: Berde Mária (1889–1949) író, költő, műfordító, illetve nővére, Dóczyné Berde Amál (1886–1976) festő életművét idézték fel konferencia és kiállítás-megnyitó keretében. Mindkettejük életútja, munkássága kapcsolódott a kincses városhoz, mindketten az erdélyi női művészeti élet úttörői közé sorolandók, és mindketten Kolozsváron, a házsongárdi sírkertben nyugszanak. A Házsongárd Alapítvány, Quadro Galéria, Kolozsvári Szépművészeti Akadémia, Kincses Kolozsvár Egyesület és a KMN Egyesület által szervezett esemény alkalmából Kolozsvárra érkezett a képzőművész kiváló humorérékkel megáldott 96 éves lánya is.
A konferencia köszöntőbeszéde Gergely Istvánné Tőkés Erzsébettől (igazgató, Házsongárd Alapítvány) hangzott el, aki szerint Kolozsvár régi adósságát rótta most le, és ezért köszönet illeti a támogatókat. Ő személyes indíttatásból kezdeményezte ezt a rendezvényt: a kommunista rendszer hatalomra jutása előtt a Tőkés család egy házban lakott a Berde családdal, és ő jól ismerte a két művészt, akik nem zászlólengető hangoskodással, hanem élő öntudattal szolgálták magyar közösségüket.
Gaal György művelődéstörténész a Berde család történetét tekintette át. A szentivánlaborfalvi Berde család sarja, Berde Sándor a háromszéki Fotoson született, az 1848-as forradalomban és szabadságharcban való részvétele miatt féléves börtönbüntetést szenvedett. Tanári, majd református papi pályafutásának állomásai között Sepsiszentgyörgy, Kackó, Nagyenyed szerepelt. A Dés melletti Kackón házasodott össze Ónody Veres Máriával, öt gyermekük született: ifj. Sándorból lelkész, Amálból festő, Máriából író, Károlyból bőrgyógyász lett, egyik kiskorú gyermekük pedig elhunyt. A családfő hiába vált a Kolozsvári Református Fakultás legelső tanárává, mert az akkor megalakult intézmény még nem működhetett, és ezért ő Nagyenyedre került kiküldöttként. Betegsége megakadályozta, hogy valaha Kolozsváron tanítson, síremléke a nagyenyedi temető egyik ékessége.
Ezután, távollétében, Dávid Gyula irodalomtörténész dolgozatát olvasták fel Berde Mária író, költő, műfordító emlékezetéről, Vallani és vállalni címmel. Életrajzát és művészi pályafutását a női érzékenység határozta meg, de az Erdélyi Helikon Társaság tagjaként szépirodalmi eszközökkel síkra szállt az emberség és az igazság érvényesítéséért. Ugyanakkor bekapcsolódott az erdélyi irodalmi élet szervezésébe is. Vindis Andrea színművész Berde Mária verseiből adott elő (Az én apám; Boldog vers; Kedv; Menni kell).
A rendezvény a földszinti kiállítóteremben Dóczyné Berde Amál tárlatának megnyitásával folytatódott. Ennek kurátora, Székely Sebestyén György művészettörténész felelevenítette a színes, de kevésbé ismert művész pályáját, akit a vitalitás jellemzett. Erőteljes stílusa Nagy Imre, Incze János Dés és Thorma János rangjára emelte, utóbbi oktatója is volt. Londonban, Párizsban, Münchenben tanult, expresszivitás és mennyiség szempontjából egyaránt hatalmas életművet hagyott hátra. Eddigi mellőzésének okai: népművészet felé irányuló hajlama (Kalotaszeg, Torockó) nehezen volt emészthető a modernizmus hívei számára, és női mivolta is akadályozta az elismerésben. De ezután, és nem csak a KMN idejére, folyamatossá kell tenni régi, méltatlanul mellőzött művészeink újrafelfedezését – mondta a kurátor az augusztus 27-ig látogatható kiállítás megnyitóján, amely a budapesti Balassi Intézet és magánszemélyek támogatásával jöhetett létre.
A megemlékezésen általános derültséget okozott a festő kerekesszékben megjelent, Debrecenből erre az eseményre érkezett kilencvenhat éves lányának, Gaál Ferencné Dóczy Aglentnek a reagálása az őt szemmel láthatóan nagyon megviselő rekkenő hőségre: „Úgyis Kolozsváron szeretnék meghalni”. És felolvasták édesanyja levelét, amit hétéves korában karácsonykor az „angyal bácsinak” címzett, amelyben ecsetet és festékeket kért, mert már akkor festeni akart. Szabadság (Kolozsvár)