A svájci Pro Helvetia Alapítvány és a genfi Café 3 Alapítvány 25 ezer svájci frank értékű támogatását pályázta meg Mező-Palkó István, a vajdaszentiványi művelődési otthon igazgatója. A két svájci alapítvány bejelentette, öt művelődési otthont támogatnak, egyenként 25 ezer frankkal – mesélte a kezdeteket Mező-Palkó István. A projekt szerint Vajdaszentiványon a művelődési otthonban teleházat létesítenek, s itt öt számítógépet, videót, televíziókészüléket, fényképezőgépeket, nyomtatót szerelnek fel, a kultúrotthont pedig központi fűtéssel látják el. Havonta egyszer kulturális előadásokat tartanak meghívott művészek szereplésével /Nagy Annamária: Vidékfejlesztés – svájci támogatással. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 8./

Új igazgatója van az Árkosi Művelődési Központnak, igaz, csak ideiglenesen vezeti Kopacz Attila az intézményt, hiszen az igazgatói szék ,,birtokosa" mindaddig, míg választott tisztséget tölt be, Petre Strachinaru marad. Kopacz Attila kapcsolata régi az árkosi intézménnyel. Tudja, melyek azok a programok, melyeket tovább kell vinnie: a román rádióval és tévével közösen szervezett, fiatal tehetségek gálája, a Pro Helvetia Alapítvánnyal közösen lebonyolított nyári képzőművészeti táborok, a tavaly indult, vagy a nemzetközi részvételű kéthetes mesterképzés. A szokásos havi kamarakoncertek folytatódnak, az író-olvasó találkozók, egyéb alkalmi események szintúgy. Az a vélemény alakult ki az Árkosi Művelődési Központról, hogy hangsúlyozottan román jellegű közintézmény. Ez nem igaz, cáfolta Kopacz Attila, azonban a román művelődési minisztérium intézményeként elsőrendű feladata, hogy romániai kultúrát terjessze. Kopacz Attila a képzőművészeti galériában a havi kiállítások rendszerességét szeretné bevezetni, tavasztól pedig elkezdték a Kulturális Koordinációs Központtal közösen a gyerekeknek szervezett műhelyt. /Váry O. Péter: Jó úton az Árkosi Művelődési Központ (Nyitott kapuk, gyerekműhely, ösztöndíj). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 29./

Látogatói csúcs a könyves mustrán
Zárás előtt néhány órával látogatói csúcsot döntött a 20. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál: a csütörtökön kezdődött könyves mustrát vasárnap délutánig több mint 63 ezren keresték fel. A könyvfesztivál zárónapján átadták a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése szakmai díjait.
Tavalyi teljesítménye alapján a Magvető Könyvkiadó lett az év kiadója. A hétvégén zajló rangos könyves bemutatón egyébként összesen tíz erdélyi kiadó képviseltette magát, kilencen a Romániai Magyar Könyves Céh által bérelt közös standon állítottak ki, míg a csíkszeredai Bookart Kiadó külön standot bérelt, és több könyvbemutatót is szervezett.
A Bookart Svájci írók sorozatában három új könyvet mutattak be, egy ötvenes évekből származó, reneszánszát élő útleírással és két versszerűen tömör, minimalista regénnyel ismerkedhettek meg a budapesti olvasók. Hajdú Farkas Zoltán, a csíkszeredai kiadó főszerkesztője és a sorozat szerkesztője az MTI-nek elmondta: Nicolas Bouvier Világunk járása című, kétkötetes útleírását Nyugat-Európában az utazóirodalom bibliájának tartják, mostanság fedezték fel újra. Az akkor 24 éves író 1953-ban utazott át egy barátjával Jugoszlávián, Görögországon, Törökországon, hogy elérjenek Iránba, majd Afganisztánba. A később Japánt és Srí Lankát is bejárt Bouvier-t a szerkesztő úgy jellemezte: nagy humanista, aki az emberben a legjobbat kereste. Egészen más Adelheit Duvanel Anyám kalapjára című regénye, amely magányos, kilátástalan életet élő hőseiről rövid, feszesen megírt látleletet ad – jellemezte a kötetet a szerkesztő. A harmadik könyv szerzőjét, Klaus Merzet pedig úgy mutatta be: talán az egész német nyelvű irodalom legnagyobb minimalistája, akinek a Jakob alszik című, mindössze 70 oldalas regényét óriási műnek tartják. Maga az alcím is – Voltaképpen egy regény – a mű rövidségével folytat párbeszédet. Hajdú Farkas Zoltán a tavalyi könyvfesztiválon szintén három kötettel indított Svájci írók sorozat fogadtatását firtató kérdésre azt válaszolta: a magyarországi vezető kulturális lapok nagyon jó kritikákat közöltek a korábbi könyvekről, a vártnál sokkal jobb a visszhangja. Elmesélte: a sorozat ötlete még 2010-ből származik, és egy társadalomtudományi modellnek, a „keleti Svájc” elképzelésnek állít emléket Erdély és Svájc, e két többnyelvű és többkultúrájú terület irodalmi összekapcsolásával. A szerkesztő elmondása szerint az volt a szándékuk a sorozattal, hogy olyan, világirodalmi értékű svájci írókat jelentessenek meg magyarul, akiket a magyar olvasó még nem ismer. Ezt az is indokolta, hogy bár van két-három svájci szerző, akinek a műveit Magyarországon kiadják, azok csak a Friedrich Dürrenmatthoz hasonló nagy nevek, akik már nem is svájciként, hanem inkább világhírű íróként ismertek. A sorozat jövőjéről szólva Hajdú Farkas Zoltán elmondta: Werner Morlanggal, a műveket kiválasztó svájci irodalomtudóssal eleve kilenckötetesre tervezték a sorozatot, és már az utolsó hármas is előkészület alatt áll. Ám terveik szerint megjelentetnek egy tizedik, kísérő kötetet is, amelyben a kilenc szerzőről írt tanulmányokat, velük készült interjúkat gyűjti majd össze. Ezzel egy időre lezárják a sorozatot, de, ahogy a szerkesztő mondta, jelentkezett olyan igény, hogy Gerhard Meiernek és Klaus Merznek újabb köteteit is adják ki. Így például a tervek szerint megjelentetik Meier Holtak szigete-tetralógiájának mind a négy kötetét, a tavaly kiadott első rész után következő másodiknak maga a sorozatszerkesztő lesz a fordítója. A három új kötetet pénteken mutatták be a könyvfesztivál keretében. A budapesti Svájci Államszövetség Nagykövetségével és a Pro Helvetia Alapítvánnyal közös rendezvényen részt vett az egyik szerző, Klaus Merz, a kötetek fordítói, Ádám Péter, Nádori Lídia és Rácz Péter, valamint Hajdú Farkas Zoltán. A XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége egyébként Michel Houellebecq francia író volt, aki egy pódiumbeszélgetésen elmondta: nem tartja magát történetmesélőnek, könyvei mindig a figurákból indulnak ki. A botrányhősként beharangozott író – aki az idei Budapest Nagydíjat vehette át a fesztiválon – arra is kitért: nem a szexet és a halált, hanem sokkal inkább a szeretetet és a gyászt érzi művei fő témájának.
Krónika (Kolozsvár).

Égtek a vonalak adás után - Kitálalt az újságíró
A temesvári forradalom negyed százados évfordulójára
1989 november hetedikén, élő adásban, francia nyelven interjút adtam a genfi TV Híradónak Tőkés Lászlóról. Akkoriban a nemzetközi közvélemény még nagyon keveset hallhatott az üldözött temesvári lelkipásztor kivételesen bátor magatartásáról.
Király Károly vagy Szőcs Géza tiltakozásai alkalmanként már eljutottak Nyugatra, de az ő kálváriájának híre még nem.
Az elmondottakat eddig nem publikáltam, ám most, a temesvári forradalom negyed százados évfordulóján felidézem az interjú születésének ma már kor-dokumentumként értékelhető előzményeit, illetve magát a beszélgetést.
1989-ben Magyarországon fölgyorsultak a rendszerváltozáshoz vezető események, melyekben jelentős szerepet játszott az elnyomott erdélyi magyarok melletti kiállás. Akkoriban újságíróként dolgoztam egy hetilapnál, főképpen kisebbségi és emigrációs témákról írtam, amelyek a „tiltott” kategóriából már átkerültek a „tűrtbe”.
„Támogatásról” persze még nem lehetett szó: saját költségünkön utazva adtuk elő például, különböző református templomokban és művelődési házakban a Forrás Kör erdélyi irodalmi estjeit, melyeknek társ-szerkesztője és rendezője voltam.
Ugyanebben az esztendőben interjút készítettem az akkor már végletekig elkeseredett Sütő Andrással, színdarabjainak betiltásáról, továbbá az itáliai emigráns Illyés Elemérrel, akinek „Erdély változása” című munkája a romániai magyarok XX. századi történelmének egyik leghitelesebb feldolgozása. A Magyarországon hivatalosan még nem rehabilitált Fejtő Ferenccel is akkoriban publikáltam párizsi beszélgetést, melyben ő hangsúlyosan szólt a román emigráns-társával, Eugène Ionesco-val közösen szerkesztett, a Ceauşescu rezsimet keményen elítélő memorandumról.
Kész csoda, hogy nem kerültem rá a Romániából kitiltott „persona non grata”-k gyarapodó listájára. Igaz, amikor nagynéném halála miatt Nagyváradra utaztam, a vasútállomástól szállodai szobámig követtek. Sőt még éjszaka is utánam jöttek a sötét folyosón lévő illemhelyre, ami elég félelmetes volt. Eszembe is ötlöttek Szőcs Géza akasztófa-humoros verssorai a rettegett Securitate tisztről: „ki egész éjjel szállodád / ablaka alatt álldogá’t / s ki bármit megtehet veled, barátom”.
Ilyen előzmények után, az emigráció irodalmáról is publikáló újságíró-irodalmárként kaptam meghívást a SMIKK (Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör) lugano-i konferenciájára. A gyakran széthúzó nyugati magyar emigrációt főképpen két ügy tartotta össze: az 1956-os forradalom demokratikus eszméinek megőrzése, illetve az elnyomásban élő magyar kisebbségek sorsának figyelemmel kísérése.
1989 novemberének első napjait töltöttem Svájcban: találkoztam a négynyelvű ország – jellemző módon latin nyelvű – Pro Helvetia nevű kulturális alapítványának sajtófőnökével, Vevey-i otthonában fölkerestem Vajay Szabolcs történészt, Argentína UNESCO-diplomatáját, Genfben pedig Nemes Nagel Lajost, aki NAGEL néven akkoriban a világ legelismertebb útikönyv-kiadója volt, mellesleg Ciprus tiszteletbeli konzulja.
A SMIKK-konferencián elsősorban Magyarország jövője, az újra kialakulóban lévő többpárt-rendszer volt a téma, emlékeim szerint az előadók között szerepelt − mások mellett − itthonról Lengyel László, Gecsényi Lajos és Szigethy Gábor, az emigránsok közül Saáry Éva, Határ Győző, Sárközy Mátyás. A svájci emigráns Szőcs Gézával szintén találkoztam, a zürichi pályaudvaron.
A SMIKK egyik alapítója és lelke a Fribourg-ban élő Major-Zala Lajos író volt, aki váratlanul megkért, hogy a nagy nézettségű genfi Téléjournal-nak adjak interjút a romániai magyarság helyzetéről: „Kevés franciául beszélő, az erdélyi helyzetet ismerő anyaországi szószóló vetődik Svájcba” - buzdított, miközben megszervezte szereplésemet. Major-Zala akkoriban jelentette meg a sepsiszentgyörgyi grafikus, Plugor Sándor rajzaival illusztrált erotikus verseit, később pedig a nagybeteg erdélyi művésztárs svájci gyógykezelését is segítette.
Ellátogattam a reformáció nevezetes Genfi Emlékművéhez, remélve, hogy Bocskai István erdélyi fejedelem szobor-alakja bátorságot adhat, hiszen idegen környezetben, egyenes adásban kellett beszélnem egy kényes kérdésről, ráadásul nem az anyanyelvemen.  Fölvetődhet a kérdés: a svájci közszolgálati televíziót − tehát az ottani közvéleményt is − miért érdekelte egy „magyar ügy”?
A figyelem hátterében a négy hivatalos nyelvvel rendelkező államszövetség nyelvi pluralizmusa állhatott, amelyre már Kós Károlyék is hivatkoztak a transzilvanizmus eszmevilágának kialakításakor, és amelyről Major-Zala így vallott egyik versében:
„A fribourg-i költő / ki magyarul / svájci embert fogalmaz / e négynyelvű hazában / s Európát érzi ujjbegyében”.
Az érdeklődésnek azonban volt egy konkrét, aktuális motivációja is: a legnagyobb svájci médiabirodalom, a Ringier éppen akkoriban kezdte meg tárgyalásait magyarországi jelenlétéről, melyet később Romániára is kiterjesztett.  
Az előzményekhez tartozik még − ha csak közvetetten is −, hogy nem sokkal svájci utazásom előtt Zalatnay István református lelkész kérésére franciára fordítottam Tőkés László édesapjának, Tőkés István egykori genfi teológusnak az életrajzát, remélve, hogy ottani tervezett kitüntetése némi védettséget jelenthet fia számára.
1989-es genfi interjúmat eddig azért sem publikáltam, mert 1990-től nyugdíjba vonulásomig már nem újságíróként, hanem diplomataként dolgoztam.
***
Íme, a Svájcban − és vélhetően a román Securitate-nál − akkoriban komoly figyelmet kiváltó beszélgetés, szó szerinti magyar fordításban (eredetijét videofelvétel őrzi):
A Genfi TV-Híradó Jean-Francois Fournier által készített bevezetője:
„Erdély problémája sokat foglalkoztatja Magyarországot, mivel több, mint 2 millió magyar él ott. Külön világ ez Európa szívében, saját nyelvvel, amely ugyanahhoz a nyelvcsaládhoz tartozik, mint a finn, vagyis se nem szláv, se nem germán. Az egyre fogyó magyar népesség egyharmada él Magyarország határain kívül, főképpen a romániai Erdélyben. Saját szülőföldjükön szembesülniük kell Ceauşescu falurombolási terveivel és erőszakos asszimilációs politikájával. Ezért sokan Magyarországra menekülnek.
Vendégünk Balázs Ádám magyar újságíró:
Mindenekelőtt szögezzük le, hogy Ceauşescu despotikus és őrült diktatúrája nemcsak a magyarokat nyomja el, hanem saját nemzetét, a románt is. A zsidókat csak azért nem, mert őket már korábban, pénzért »eladta« Izraelnek. Ám a nemzeti kisebbségeket duplán elnyomja: a »maradék« németek mellett, főképpen Európa legnagyobb nemzeti kisebbségét, a magyart. Egyre kevesebb iskolájuk van, egyre nehezebben tudnak anyanyelvükön tanulni − ez a rendszer már-már majdnem olyan, mint a fasizmus. Eddig mintegy 30 ezer romániai magyar kért politikai menedékjogot Magyarországon. Néha életüket is kockáztatva szöknek át a határon, ahol még rájuk is lőhetnek. Jelenleg Magyarország minden politikai menekültet befogad a Genfi Konvenció értelmében. A magyarokat, de a románokat vagy a kelet-németeket is. Magyarország nemrégiben három menekülttábort hozott létre.
Végül engedje meg, hogy megemlítsek egy aktualitást. Romániában megkezdődött a szellemi ellenállás. Nemcsak a románok között, Doina Cornea-val az élen, akinek Ön bizonyára ismeri a nevét, de a magyar értelmiségiek körében is.  Egy magyar kálvinista lelkész, akit Tőkés Lászlónak hívnak, tiltakozó levelet szerkesztett, melyet eljuttatott a nemzetközi szervezeteknek. Nagyon bátor ember, hiszen ezzel saját életét is kockáztatja. Mit is akar ő tulajdonképpen? »Nemet« mond a diktatúrára és  »Igent«  a szabadságra, a demokratizálódásra: emberi jogokat követel Európa legnagyobb kisebbségének. Ennek a magyar papnak el kellett hagynia az otthonát, sőt, a despotikus hatalom azt akarja, hogy még a városát is hagyja el. Tőkés László jelenleg a templomban tartózkodik − mint a középkori üldözöttek −, a temesvári Isten Házát választotta menedékül. Remélem, hogy ennek a rettenetes diktatúrának az eltűnése után a magyar nemzetiségnek − és természetesen az egész országnak − demokratikus átalakulásban lesz része.”
 - Köszönöm Önnek, hogy itt volt és reméljük, hogy így lesz!”
***
Mint később megtudtam, az adás után égtek a vonalak: a diktátor svájci „fülei” felháborodottan tiltakoztak, sőt elérhetőségemet tudakolták. A TV-stúdióból egyenesen a vasútállomásra siettem, ahol felültem a hazafelé tartó vonatra.
Másfél hónap múlva Temesváron kitört a forradalom.  
Heti Válasz (Budapest)

Tizedik születésnapját ünnepelte a Bookart
A kis kiadók nem tudnak megélni állami támogatásokból, érdemes körülnézniük a nagyvilágban, ugyanis fordítások megjelentetésére például Svájcból vagy Mexikóból is lehet forrásokat szerezni – hangzott el többek közt az Idea Könyvtér könyvesbolt és a Sapientia EMTE adventi könyvvásárán rendezett kolozsvári beszélgetésen, amelyen bemutatták a tizedik születésnapját ünneplő csíkszeredai Bookart Kiadót.
A rendezvényen Hajdú Áron, a Bookart tulajdonosa és vezetője ismertette a kiadó tízéves tevékenységét Márton Evelin, a kiadó munkatársa és Tánczos Vilmos néprajzkutató közreműködésével.
Hajdú Áron kifejtette, a nyomtatott könyveknek egyben dísztárgyaknak is kell lenniük, ugyanis a könyv elvesztette információforrás-szerepét. „Ugyanakkor nem igaz, hogy a könyvnek nincs jövője. Annak is köszönhető, hogy a kiadó díjakat kezdett nyerni, hogy megértettük: a szerző a legfontosabb, ugyanakkor nem érdemes bármit kiadni” – mondta el Hajdú. Hozzátette, a kis kiadók nem tudnak megélni hazai állami támogatásokból, ezért döntöttek úgy, hogy fordításokat is kiadnak. Ehhez például a svájci Pro Helvetia Alapítványtól és a Mexikói Kulturális Intézettől kaptak támogatást.
Márton Evelin úgy fogalmazott, azért tud működni a kiadó immár tíz éve, mert sok itthoni szerzőt, szerkesztőt sikerült bevonniuk a munkába. Hozzáfűzte, fontos volt az is, hogy munkát tudtak adni az erdélyi fordítóknak, így a svájci sorozat keretében olyan szerzők műveit jelentették meg, akiknek eddig még nem jelent meg kötete magyar fordításban.
Tánczos Vilmos – aki a kiadó eddigi legnagyobb példányszámban megjelent könyvét, az Elejtett szavak című kötetet írta – úgy értékelt, a Bookart arcéle, neve fontos az erdélyi magyar közéletben, ugyanakkor jó a koncepció is, hogy nem erdélyi, hanem magyar kiadó. Tánczos Hajdú Áron szervezőmunkáját, a kiadványok kivételezését is méltatta, amelyek vélekedése szerint kapcsolódnak a csíkszeredai képzőművészeti hagyományokhoz.
Hajdú azt is elmondta, saját standra van szüksége egy kiadónak a budapesti könyvvásáron ahhoz, hogy ismertté váljon, el kell kerülnie, hogy az erdélyi könyveknek fenntartott közös standon kínálja portékáját. Mint részletezte, sok a rossz erdélyi berögződés, ami annak is betudható, hogy mindenki ismer mindenkit „Vissza kell térni a profizmushoz, és akkor túl lehet élni” – fogalmazta meg Hajdú Áron.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)