A Magyar Professzorok Világtanácsa és a Szlovákiai Magyar Professzorok Klubja mutatkozott be közös rendezvényen Pozsonyban, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében. A találkozó célja az 1300 magyarországi és a külföldön eddig számba vett 800 magyar egyetemi tanár együttműködésének kimunkálása volt. Dr. Kecskés Mihály, a Világtanács elnöke elmondta: igaz, még egy éve sincs, hogy a munkát elkezdték, de máris találkozókat tartottak a Kárpát-medence országaiban élő magyar professzorokkal. A nyáron Genfben rendezik meg az Európában élő magyar professzorok találkozóját, 2000-ben pedig világtalálkozót rendeznek. A világtanácsnak egyelőre két szlovákiai magyar tagja van. Egyikük, Bauer Győző akadémikus, a Szlovák Tudományos Akadémia (SAV) tagja éppen a napokban tartotta székfoglalóját a Magyar Tudományos Akadémián, melynek első szlovákiai magyar tagja lett. Bauer Győző, aki a Szlovákiai Magyar Professzorok Klubjának elnöke is, elsődleges célnak a megfelelő szakmai felkészültséggel bíró egyetemi oktatók felkutatását tartja. Olyan magyar tudósokat hívnak egy fedél alá, akik közösen tudnak tenni azért, hogy a lehető legtöbb magyar fiatal végezze el az egyetemet. Az sem mellékes cél, hogy a tudományos tevékenységet folytató emberek a saját anyanyelvükön tudják megszerezni a szaktudást. /Magyar professzorok találkozója. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 23./

Kárpát-medencei jogsegélyszolgálat jön létre
Már a közeljövőben felállhat a kárpát-medencei jogsegélyszolgálat hálózata a magyarok lakta határon túli területeken - mondta el az MTI-nek Répás Zsuzsanna, nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár Pozsonyban szombaton.
Répás Zsuzsanna a jogsegélyszolgálatról a Pozsonyi Magyar Intézetben - a kárpát-medencei fiatal politológusok konferenciájának keretén belül tartott - előadása során beszélt.
Mint elmondta: a hálózat tevékenységének tárgyát jogi és diplomáciai segítségnyújtás képezi majd, és azt a célt irányozza, hogy: "Ha valakit bántódás ér magyarsága miatt, akkor legyen kihez fordulnia." A konkrét segítségnyújtás mellett a hálózat határon túli szakemberek számára szakmai képzéseket is szervez majd.
Az MTI a hálózat struktúrájára vonatkozó kérdésére a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár azt válaszolta: a hálózat már működő határon túli magyar szervezetekre alapoz.
"Azt szeretnénk, hogy a külhoni magyarok fogalmazzák meg azt, hogy milyenek az elképzeléseik" - mutatott rá. Hozzátette: a hálózatot egyetemi bázisokkal szeretnék kiegészíteni, ezzel kapcsolatban már folynak az egyeztetések és egy-két héten belül eldől, hogy erre milyen módon kerül sor.
A magyar nemzetpolitika célkitűzései kapcsán - a legutóbbi népszámlálás eredményeivel összefüggésben - Répás Zsuzsanna megállapította: megoldást kell találni a határon túli magyar közösségek létszámfogyására. Rámutatott: a határon túli magyar közösségekben - az előző népszámlálás eredményeihez képest - 10 százalék feletti volt a létszámfogyatkozás, ennek okai pedig nem csak a demográfiai trendekben keresendő, hanem abban az asszimiláció és az elvándorlás jelensége is komoly szerepet játszik.
A nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár a jelenség elleni harc legjobb eszközének azt tartja, hogy: meg kell mutatni, hogy miért jó, miért érdemes magyarnak lenni, és miért érdemes erre büszkének lenni. "Magyarországnak pozitív, erős ország képét kell mutatnia, olyan országét, amelyre lehet számítani" - mutatott rá az MTI-nek nyilatkozva Répás Zsuzsanna.
A szlovákiai magyarok jogállásával kapcsolatban Répás kijelentette: nem látni, hogy megőriznék a status quót, amit az is bizonyít, hogy Szlovákiában megszűnt a kisebbségügyi kormányalelnök posztja. Hozzátette: a status quo megőrzése egyébként sem megoldás, többletjogokra van szükség. Hozzáfűzte: nemcsak többletjogokra, de arra is szükség van, hogy az érintettek éljenek is ezekkel a jogokkal.
A már hatodik alkalommal szervezett - csütörtöktől szombatig tartó - konferenciára Komáromban és Pozsonyban került sor. A szakmai konferencia központi témáját a Közép-Európa országainak keretén belül megvalósítható együttműködési lehetőségek adták. A rendezvény idei célkitűzése a szervezők szerint az volt, hogy a résztvevők a fórum keretén belül megbeszéléseket folytassanak a nemzeti érdek három nagy fontossággal és aktualitással bíró pilléréről, az európai integrációról, a környező országokkal kialakított stratégiai partnerségről és a nemzetpolitikáról. Paraméter.sk

Főcze János
KISEBBSÉGI TÖBBSÉGI
Székelyföldi paradoxon: a magyarok és a románok is többségiek
Zahorán Csaba történész szerint a székelyföldi autonómiával kapcsolatos párbeszéd hiánya miatt párhuzamos Székelyföld-képek alakultak ki a székelyek és a románok fejében.
Milyen a székelyföldi magyar-román együttélés? Hogyan viszonyulnak a magyarok az autonómia témájához és hogyan kommunikálják azt a székelyföldi románok felé? Mit szólnak ehhez a románok? Ilyen kérdések kezdték foglalkoztatni Zahorán Csaba történészt, a Pozsonyi Magyar Intézet munkatársát, aki a kutatását azután kezdte el, hogy a székelyföldi románok panaszairól olvasott: arról, hogy a többségi magyarok állítólag elnyomják őket. Zahorán szerint ez azért ütött el az addigi ismereteitől, mert azt megelőzőleg leginkább ennek a fordítottja, a magyarokat elnyomó románok diskurzusa jutott el hozzá.
Miért pont a magyar elnyomásra panaszkodó románokról való olvasás keltette fel az érdeklődésedet? - Mint történészhallgató már találkoztam hasonló problémával. A Trianon előtti Magyarországon egyes felső-magyarországi (felvidéki) és erdélyi magyar politikusok is hasonló problémákra hívták fel a figyelmet. Arról beszéltek, írtak, hogy a szlovákok vagy a románok hogyan veszélyeztetik a magyarokat, illetve a magyar államot a Felvidék vagy Erdély azon vármegyéiben, ahol a románok többségben voltak.
Ahogy megláttam a sajtóban ezt az információt, azonnal bekapcsolt a párhuzam a fejemben. Nagyon érdekesnek találtam a témát, azt a paradox helyzetet, amikor a többségi nemzetállam tagjai kisebbségben élnek. Székelyföldön egy hasonló helyzet van.
A kutatás milyen időintervallumra terjed ki, mit vizsgáltál?
- Az 1989-es fordulat utáni megnyilvánulásokat kutatom. Mindkét diskurzust figyeltem. Nyilván a magyart könnyebben, gyorsabban, folyékonyabban olvasom, így számomra könnyebb volt azzal foglalkozni. Ennek ellenére engem a román diskurzus sokkal jobban érdekelt, mert kevesebben foglalkoznak vele.
Mennyire üt el a két közösség Székelyföld-képe, mennyire párhuzamosak?
- Én is úgy látom, hogy párhuzamos világokról beszélünk. Olyan helyeken a legérdekesebb a történet, ahol komolyabb román népességet találunk a magyarok között, mint például Sepsiszentgyörgyön. Ebből a szempontból Sepsiszentgyörgy nagyon érdekes, mert a román közösség eléri azt a méretet, hogy számottevő legyen, és viszonylag határozottan megfogalmazhassa a hozzáállását és véleményét, de még mindig kisebbségben van a magyarokhoz viszonyítva. Ezzel szemben például Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen nem tudnak ennyire meghatározóak lenni.
Emiatt Sepsiszentgyörgyön jobban is differenciálható a román közösség. Megvannak a román nemzetvédők, a harciasabb nacionalisták és megvannak a magyarokkal párbeszédet, együttműködést kereső csoportok is.
Hogy látod, a románok hogyan élik meg ezt a paradox kisebbségi létet?
- Én úgy látom, más kutatók vizsgálatai alapján is, hogy bennük ez egyfajta meghasonlást okoz. Sőt, a nacionalistább románok számára elfogadhatatlan az, hogy ők, románok, kisebbség legyenek a nemzetállamként definiált Romániában. E szerint a felfogás szerint az államalkotó nemzet tagjaiként nem lehetnek kisebbségben, a kisebbségben is többségiek, tehát többségi tudattal rendelkeznek. A magyarok, érdekes módon ugyanilyen többségi tudattal rendelkeznek, tekintve, hogy helyi szinten többségben is vannak.
Összefoglalva, itt egyszerre áll egymással szemben két többségi tudatú közösség, ami elkerülhetetlen módon konfliktusokhoz vezet, ugyanis mindkét csoport dominanciára törekszik, éppen a többségi tudata miatt.
Az autonómia kommunikációjával kapcsolatban vannak eltérések a két fél között?
- Ebben a kutatásban éppen arra teszek kísérletet, hogy a románoknak ezt a diskurzusát meg tudjam feleltetni a székelyföldi magyarok diskurzusával. Ahogy a magyarok autonómiát követelnek Bukaresttől, úgy a székelyföldi románok, ha nem is autonómiát, de több jogot, figyelmet követelnek a helyi hatóságoktól, a helyi magyar többségtől.
Érdekes emellett az is, hogy nagyon hasonló a két fél érvelése. Így a többségben lévő magyarok is sokszor kisebbségi diskurzussal operálnak, gyakorlatilag ugyanúgy beszélnek, mintha kisebbségben lennének. Ez azért szembetűnő, mert helyi szinten a románokhoz viszonyítva sokkal jobb pozíciókkal rendelkeznek.
Ezzel ellentétben a románok gyakran klasszikus szórványproblémákkal küszködnek. Azok a székelyföldi románok, akik nem várják el, hogy többségként viszonyuljanak hozzájuk, úgy viselkednek, mint a magyar kisebbség szórványai. És a szórvány közösségekre jellemző nehézségek is jelen vannak, olyanok, mint például az, hogy nincs elég gyerek az iskolában, nincs elég iskolabusz, nem veszik a lapokat, vagy, hogy sokszor nincs, aki a kulturális intézményeket megtöltse. Az is frusztráló lehet, hogy az ünnepeiken többnyire rendőrök és hivatalnokok vesznek részt, amiatt, hogy a magyar közösség nem mindig érzi magáénak azokat. Végső soron ők is ugyanolyan közösséget szeretnének építeni, mint a magyarok országos szinten. Az, hogy ez mennyire sikerül, egy másik kérdés.
Hogyan látod ezt a közösségépítést?
- Úgy látom, hogy itt egy olyan fajta közösségépítésről beszélünk, ahol az egyik csoport megtalálta az ellenségképét a másikban. Tehát egyfajta konfliktusban igyekszik a közösségét építeni és annak a határait megvonni. Ez egy olyan harc, ami végső soron a közösség építését, annak az összefogását célozza. Hasonlóan a magyarokhoz, ők is egy ilyen harcban építenék a közösségüket, hangoztatva az összefogás fontosságát.
Szerinted működik a székelyföldi román-magyar és a romániai magyar-román párbeszéd?
- Gyakori kritikának számít az is, hogy a magyarok nem beszélnek világosan, nem magyarázzák el, hogy mit értenek az autonómia alatt. Amikor interjúkat készítettem, akkor gyakran tapasztaltam, hogy a székelyföldi románok körében az autonómia körül különböző tévhitek keringenek. Hallottam olyat, hogy a székelyföldi autonómia a Magyar Autonóm Tartomány visszaállítását jelentené. Azt is mondták, hogy az autonómia nem más, mint a második bécsi döntés utáni magyar világ visszaállítása. Ezek gyakorlatilag hamis információk és tévképzetek. Szerintem a magyar fél felelőssége lenne, hogy ezeket az információkat pontosítsa.
Ezek szerinted értékelhetőek rossz előzetes tapasztalatokon alapuló reflexeknek?
- Én úgy látom, hogy senki nem mondja el nekik, hogy az autonómia mit jelent. Ilyenkor szokás felhívni a figyelmet a különféle törvénytervezetekre, amelyeket benyújtottak a román parlamentben és meg is vitatták azokat. De mégis ki olvas hosszú törvénytervezeteket?
Másik probléma az, hogy azokban sem esett elég szó az esetleg kisebbségbe kerülő románokról. Nem nyugtatják meg a románokat, hogy mi lesz velük a romániai magyarok autonómiájának a kisebbségeként. Azokkal, akikkel lehet, mindkét szinten folyik a párbeszéd és az utóbbi időben ez felélénkülni látszik. A helyi románoknak is vannak olyan csoportjaik, amelyek nyitottak erre és országosan is vannak ilyen csoportok. De ez nem ilyen egyszerű és ez nem elég.
Úgy látom, hogy azért sem folyik igazi párbeszéd a témában, mert például a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumát nem ismerik el legitim partnerként, önjelölt nacionalista társaságnak tartják őket. Pedig, ahogy én látom, ők jól szervezettek, de a legitimitásukat néha pont olyan alapon kérdőjelezik meg, mint ahogy időnként például az RMDSZ legitimitását. Vagyis, hogy vajon az RMDSZ saját magát vagy a romániai magyarságot képviseli?
Ha látnál előrelépési lehetőséget ezekben, esélyt arra, hogy leépüljenek a rossz reflexek, mi lenne az? - Ez egy elég bonyolult és kényes kérdés, pláne egy magamfajta kívülálló számára. Személy szerint talán abban látok ilyen lehetőséget, hogy azokra a román felvetésekre, amelyek elhangzanak, érthető választ kellene megfogalmazni, illetve megoldást keresni rájuk. Az otthonság-érzetük, a biztonságérzetük erősítése lenne a fontos. A románok problémái is reálisak, és szükség van azok megoldására, végső soron a pozitív diszkriminációra, ami a kisebbségeknek kijár. És ez talán maga után vonhatná a szórvány közösségekben a magyarok hasonló kezelését is.
Transindex.ro

Bizonytalan tenni akarás – Interjú Csinta Samuval az Erdély újranemesítői című könyvéről
Hat erdélyi nemesi család – Kálnoky, Apor, Mikes, Haller, Bethlen, Teleki – történetével, az egykori tulajdonok visszaigénylésével és annak buktatóival, a hagyományok, értékrendek megőrzésével foglalkozik az Erdélyi Napló főszerkesztője, Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyve, amely a budapesti Heti Válasz Kiadó gondozásában jelent meg.
– Általános érdeklődés vagy személyes élmény alapján kezdte el érdekelni az erdélyi nemesség aktuális helyzete?
– Semmiféle arisztokrata leszármazással nem büszkélkedhetek, tehát nem innen fakad az érdeklődésem. Gyermekeim közül kettő is osztálytárs volt a Kálnoky-család két gyermekével, ennek révén megismerkedtünk a szülőkkel, elkezdtünk beszélgetni, egyfajta barátság alakult ki köztünk.
A beszélgetéseink során valami izgatóan különleges minőséget kezdtem érzékelni értékrendben, környezetben egyaránt, az általuk elmondott történetek is olyasmiről szóltak, hogy van, kell, hogy legyen valamiféle kötőanyaga ennek az osztálynak, amelyet annak idején felszámolásra, eltüntetésre ítélt a kommunizmus.
Mindenféle nyomor és nyomorgatás ellenére azok a nemesi származású emberek, akik itt maradtak, itt vészelték át a kommunizmust, és leszármazottaik mondhatni ugyanazt és ugyanúgy mondták, ugyanazokkal a hangsúlyokkal és meggyőződéssel, mint azok, akik már nyugaton születtek, ott szocializálódtak, és csak később jöttek vissza. Elsősorban ez a „kötőanyag” kezdett érdekelni.
– Ez a „kötőanyag”, az értékrend tehát az egyik közös elem a családokban. Milyen egyéb kritériumok alapján választotta ki épp ezt a hat családot?
– A sajátos értékrend valóban mindenképpen közös bennük, amely szóhasználatban, prioritásokban is megmutatkozik, de nagyon érdekes közös vonás a családi kapcsolatok ápolása és kezelése is. Hiszen miközben – és most az itthon maradottakról beszélek – sokukat úgy nevelték, hogy legszívesebben egy életen át letagadták volna, hogy grófi vagy bárói ivadékok – mert csupa hátrányuk származott belőle –, otthon egyfajta kettős beszédet folytattak.
Nem beszéltek a múltjukról, arról, hogy annak idején milyen életet éltek, már csak azért sem, nehogy elszólja magát valahol a gyermek, amiből aztán hátránya származna az iskolában vagy bárhol máshol, a családi, rokonsági kapcsolatok azonban mindig kivételt képeztek. Ezek az emberek leginkább úgy tudtak ráeszmélni a múltjukra, hogy sűrűn nézegették a családi fényképeket, a családról beszéltek az öregek a fiataloknak. De nemcsak úgy, hogy ez a nagyanyád, az a nagynénéd, hanem mindig abban a struktúrában, ahogy ők is megtanulták: „ő itt a nagymamád, gróf Mikes Mihályné, született Bánffy Eszter”.
A beszélgetések során szinte felrajzolták a családfájukat. Ez is egyfajta megtartó erő, volt mibe kapaszkodni. Az alanyok kiválasztásával kapcsolatban: ki akartam találni a téma nem szokványos megközelítését. Történelemkönyvet eleget írtak róluk, egy-egy személyiséggel készült interjúkötet is van bőven, genealógiai, családfakutatási munkát sem akartam írni. Lássuk, melyek azok a családok, gondoltam, amelyek visszaigényelték, részben vagy egészben vissza is kapták a dolgaikat, és elkezdtek valamit kezdeni velük. Akik nem eladták a kastélyt, a birtokot, nem hagyják összeomlani, az amúgy is omladozó örökséget, hanem megpróbálják megmenteni, és ezzel apránként, akarva vagy nem akarva, de kezdenek újra részévé válni az erdélyi társadalomnak.
– Némi családtörténet azért értelemszerűen mégis van a könyvben. Időben mennyit tekint át a családok történetéből?
– Először úgy képzeltem, hogy ’90 január elsejétől veszem a dolgokat, de a közel száz órás hanganyagból rájöttem, hogy legalább ’49 március 3-ig, a kitelepítések éjszakájáig vissza kell mennem, különben nem válik érthetővé, hogy honnan jön az a mentalitás, értékrend, aminek nem szabadott volna többé felbukkannia, mert eltemették, elásták, felszántották és beszórták sóval.
– A családi kapcsolatok tehát ma is nagyon erősek. Mi a helyzet a családok közötti kapcsolatokkal?
– Természetesen összejárnak, bár nem mindenki mindenkivel, hiszen azért ők is csak emberek. Közös fórumként ott van például az arisztokratákat tömörítő Castellum Alapítvány. Meglátásom szerint meglehetősen formális szervezet, igazából csak arra szolgál, hogy tagjai tudjanak egymásról.
Hathatós segítséget nem tudott nyújtani sem az egykori tulajdonok visszaszerzésében vagy kezelésében, és csak részben tudom elfogadni erre azt a magyarázatot, hogy minden család, minden ingatlan helyzete különbözik egymástól, így pedig képtelenség volt kidolgozni egy egységes jogi képviseletet. Amúgy nagyon összezáró társaság, szinte sehol nem hallani olyat, hogy az egyik család a másikat lejárató módon beszélne.
– Erdélyben nagy probléma, hogy az ellehetetlenített arisztokrácia helyére sosem lépett egy tehetős és művelt polgárság – megfelelő arányban semmiképp sem –, amely képes lett volna átvenni az elődök helyét például a művészeti élet szervezésében, a mecenatúrában, általában Erdély képviseletében. A gyökereit, hagyományait megőrizni képes nemesség ön szerint meg tud-e újra erősödni annyira, hogy az egykori szerepeit részben legalább újra gyakorolni tudja?
– Hogy meg tud-e, arra nem tudok válaszolni, de szeretném, ha meg tudna. Ezek a családok a magyar történelem nagyon sok vezetőjét adták vallási vezetőktől kezdve miniszterelnökig, jelen voltak, alakították a történelmet. De nemcsak a kirakatban lévő emberek képviselték a rájuk bízott közösségeket, hanem az arisztokraták többsége.
Egyfajta imperatívusz volt, hogy a gróf, a báró felelősséggel tartozik az uradalma falvai, népei iránt. A legtöbb helyen a gróf fizette az orvost, a gyógyszerellátást, úgy nevelték ezeket az embereket, hogy a saját érdekük előtt is elsősorban a közösség érdekeit nézzék. Küküllővár, a hajdani Haller-uradalom sosem volt például egy magyar közösség, Balázsfalva és környéke mindig román többségű volt, de itt is a közelmúltban még mindig azt mondogatták az idősek, hogy azok voltak a jó idők, amikor a gróf vigyázott rájuk, gondoskodott róluk.
Azt az örökséget a mostani nemesi leszármazottak is ismerik, csakhogy az elmúlt 50–60 év nemcsak a „civilekben” igyekezett minél alaposabb agymosást elvégezni, hanem bennük is nagyon mély nyomokat hagyott, a közéleti érdeklődés, szerepvállalási kedv szempontjából erős károkat okozott. Tele vannak kételyekkel, bizonytalansággal, aminek ugyan már nem nincs létjogosultsága, de magukkal hozták a gyermekkorból, amikor tudták, hogy bármikor beviheti a Szekuritáté a szüleiket, hogy titkolni kell a származásukat.
Nagy részük még mindig képtelen arra, hogy belenőjön a szerepébe. Pedig szükség lenne rá, hiszen ezek a családok világszerte hihetetlen kapcsolati tőkével rendelkeznek Bajorországtól Angliáig. Olyan lobbierő lehetne ez Erdély számára, amit bűn nem kihasználni.
Bemutatók, helyszínek
Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyvét Sepsiszentgyörgyön április 9-én,Kolozsváron pedig április 14-én 18 órától mutatják be, de szerveznek bemutatót Kézdivásárhelyen, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Nagyváradon is, valamint a pozsonyi és brüsszeli Magyar Kulturális Intézetben is. A könyv szakmai bemutatója április 24-én a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon lesz.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Márton Áron és Esterházy János: a magyar hit és lélek apostolai
Szeptember 3-án a Pozsonyi Magyar Intézet Korona Társalgójában a Márton Áron Emlékév kapcsán tartottak előadást. A pozsonyi magyar katolikus közösség által szervezett találkozón Molnár Imre, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket. Majd elmondta: az a céljuk ezzel az előadással, hogy megismertessék az emberóriást, Márton Áront.
Molnár Imre hangsúlyozta, ahhoz, hogy mások is megismerjék nagyjainkat: Esterházy Jánost és Márton Áront, nekünk, magyaroknak is tennünk kell. A magyar hit és lélek apostolai ők. Népszerűsíteni őket a mi feladatunk. Molnár Imre bevezetője után köszöntötte az előadókat: Okos Mártont és Bagosi Hajnalt. Okos Márton volt a Márton Áron Emlékév ötletgazdája. Virt Lászlót, Márton Áron egyik legjobb ismerőjét, és Nagy Zoltánt, A Hegy – Mozaikképek Márton Áron életéből című film készítőjét ugyancsak köszöntötte az igazgató. A rendezvényen részt vett a lengyel Arkadyus Adamczik, Esterházy János életének és munkásságának lengyelországi kutatója is.
Okos Márton bevezetőjében elmondta: Trianon után két üstökös tűnt fel az égen, a Felvidéken Esterházy János, Erdélyben pedig Márton Áron. A cél, hogy a magyarsághoz is közel hozzák Márton Áront, erre pedig jó alkalom a Szent Márton év. Az idei év Szent Márton emlékéve is. A Szombathelyen született szent és a későbbi erdélyi püspök élete között találni párhuzamot – mondta el Okos Márton. Mind a ketten voltak császári katonák, majd mind a ketten Krisztus katonájává váltak, és életük végéig szolgálták az urat. Párhuzam van Márton Áron és Esterházy János életútja között is, mind a ketten felemelték szavukat a zsidók üldözése miatt a második világháború idején. Mind a ketten háborúellenesek voltak.
Okos Márton bevezetője után Bagosi Hajnal felolvasta Márton Áron egyik levelét, melyben az emberek megmentéséről írt.
Virt László szociológus, hittanár Helyben mAradó hűség Esterházy János és Márton Áron párhuzamos tanúságtétele címmel tartott előadást. Virt kiemelte: Márton Áron már fiatalon megfogalmazta társadalmi felelősségét, melyben a hithez és a nemzethez való hűséget hangsúlyozta. 1920 után Esterházy és Márton is kisebbségbe kerültek, de egyikük sem panaszkodott, hanem mind a ketten tették a dolgukat.
A bécsi döntések után, amikor a Felvidék és Erdély is visszakerült az anyaországhoz, hasonlóan cselekedtek: mindketten a helyükön mAradtak, holott választhatták volna a könnyebbik utat és Magyarországra költözhettek volna. Társadalmi vállalásukat a kisebbségi sorsból merítették. Gondolkodásmódjukban is volt hasonlóság – hívta fel a figyelmet Virt László – annak ellenére is, hogy sosem találkoztak, nem ismerték egymást.
Azt vallották: a határokon túl rekedt magyarság csak önmagára számíthat, Esterházy ezt egy előadáson, Márton Áron pedig egy cikkében fogalmazta meg. Márton Áron szerint: „Minden nép annyit ér, amennyi értéket saját magából ki tud termelni.” Ezt vallotta Esterházy is, aki egy előadásában a munkán alapuló boldogulásról szólt. E szerint: az osztályellentéteknek meg kell szűnniük, és a családoknak munkából kell megélniük, ez kell, hogy a boldogulásukat jelentse – vallotta mindezt nemesként.
„Az erkölcsi csúcsteljesítmények kisebbségi helyzetben a hatalmi köröktől távol születnek” – vallotta Márton Áron, ennek a mottónak a jegyében vállalta a második bécsi döntés után a sorsközösséget a Dél-Erdélyben mAradt magyarsággal. Márton Áron úgy érezte, rá a kisebbségi magyaroknak, akiket nem csatoltak vissza Magyarországhoz, nagyobb szüksége van. Miután megszűnt a magyar nyelvű sajtó, körlevelekben szólt a hívekhez és tartotta bennük a lelket. Ennek köszönhető az erdélyi magyarok háborúellenessége is. A fenti idézet szellemében mAradt a zoboralji magyarság képviselője Esterházy János, aki az első bécsi döntés után Szlovákiában mAradt, holott Kassa képviselőjeként, miután Kassa is visszakerült az anyaországhoz, a magyar országgyűlés tagjává válhatott volna. E helyett a 66 ezer fős magyarságot képviselte a szlovák törvényhozásban.
Esterházy János volt az egyetlen képviselő, aki a szlovák parlamentben a zsidótörvény ellen szavazott 1942. május 15-én, ennek ellenére ő volt az egyetlen szlovákiai politikus, akit halálra ítéltek. Esterházy János azt vallotta, hogy a zsidók deportálása és üldözése embertelen cselekedet. A zsidótörvény elfogadásával a németek bábállamává váló Szlovákia szabad utat engedett a zsidók megsemmisítésének. Két évvel később, mikor Magyarországot elfoglalták a németek és megkezdték a zsidók deportálását, Márton Áron levélben szólította fel a hatóságokat, hogy ne engedélyezzék ezt az embertelen cselekedetet, és akadályozzák azt meg.
Az előadás után Nagy Zoltán Székelyudvarhelyi hittanár A Hegy – Mozaikképek Márton Áron életéből című filmjét tekintették meg az érdeklődők. Előtte Nagy Zoltán elmondta, összesen öt és fél órás a film, amely Erdély püspökének történetét mutatja be. A filmben vannak eredeti hangfelvételek és fotók, valamint egy eredeti mozgófilm is, amelyen Márton Áron látható. A gyűjtés során negyvenheten nyilatkoztak Márton Áronról és több mint 3000 képet sikerült összegyűjteni.
A filmben elhangzott: Márton Áron, Erdély vértanú püspöke méltán válhatna boldoggá, majd szentté. Márton Áron öt és fél évet volt börtönben, valamint több mint tíz évig házi őrizetben tartották, mivel kiállt az egyház autonómiája mellett. Boldoggá avatási eljárása elindult. Tisztelői bíznak abban, hogy hamarosan érdemi előrelépés is történik ez ügyben.
A film megtekintése után Molnár Imre elmondta: az lenne a szerencsés, ha hasonló film készülhetne Esterházy János munkásságról is.
Neszméri Tünde
Felvidék.ma

Egyszerre négy helyszínen olvasnak fel a Fiatal Írók Szövetségének meghívottai
Négy városban, Budapesten, Pozsonyban, Kolozsváron és Újvidéken egy időben zajlik pénteken, romániai idő szerint 19 órától a Fiatal Írók Szövetsége által szervezett FISZ Karaván.
Az eseményen a régiók jeles szerzői és a FISZ fiatal alkotói fognak felolvasni, a különböző helyszínek pedig virtuálisan (egy-egy kivetítőn) kapcsolódnak össze, így mind a négy helyszín közönsége bepillanthat a többi helyszín eseményébe is. A felolvasások a világhálón is követhetők lesznek.
A Fiatal Írók Szövetsége közleményében kitér arra is, hogy eddigi történetük során is komoly szakmai figyelmet fordítottak a határon túli magyar irodalmak működésére.
A Budapesti Kelet Kávézó és Galériában Balázs Imre József, Gál Soma, Kabai Lóránt, Purosz Leonidasz és Szőllőssy Balázs, a Kolozsvári ulgakov Irodalmi Kávéházban André Ferenc, Bajtai András, Hyross Ferenc, Horváth Benji, Kulcsár Árpád és Visky Zsolt, a Pozsonyi Magyar Intézetben Bödecs László, Csehy Zoltán, Korpa Tamás, Szalay Zoltán, Száz Pál és Tőzsér Árpád, az újvidéki Forum Házban pedig Ayhan Gökhan, Bíró Tímea, Fehér Miklós, Izsó Zita, Jódal Kálmán és T. Kiss Tamás olvas fel műveiből.
Krónika (Kolozsvár)

Esterházyra és az 1956-os szabadsághősökre emlékeztek Rozsnyón
Rozsnyón ért véget az 1956-os koncert-, kiállítás- és előadássorozat március 31-én, ez alkalomból a forradalom mártírja, Esterházy János halálának 60. évfordulójáról is megemlékeztek
Az 1956-os forradalom 60. évfordulójára emlékévet hirdetett a magyar kormány. A Pozsonyi Magyar Intézet ebből az alkalomból Vadkerti Imrével és zenészbarátaival közösen egy 1956-os koncert-, kiállítás- és előadássorozatot állított össze, amely Dél-Szlovákia több jelentős településén került bemutatásra a megnyitó óta.
Az „1956 – A szabadságért és a függetlenségért “című kiállítást Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Marek Maďarič kulturális miniszter nyitották meg 2016. október 20-án Pozsonyban. Ugyanezen a napon Az 1956-os magyar forradalom és (Cseh)Szlovákia címmel történész konferenciát, valamint a Magyar Művészeti Akadémia 1956-2016 című kiállításának megnyitóját tartották a Pozsonyi Magyar Intézetben.
A rendezvény utolsó állomása volt Rozsnyó. „Mivel március van, és ebben a hónapban van az évfordulója Esterházy János halálának, ezért ez a két évforduló, két emlékév ebben a hónapban keresztezi egymást, ezért itt Rozsnyón külön megemlékeztünk Esterházy János mártírhalálának 60. évfordulójáról is. Annál is inkább, mert őt az 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetsége 1957-ben, halála után az 1956-os forradalom mártírjává avatta. A mírovi börtönben bekövetkezett halála egybeesett a magyar forradalmárok kivégzésének, letartóztatásának, börtönbe zárásának időszakával. Közös volt bennük, hogy Esterházy és a sok-sok 1956-os vértanú az életüket áldozták a szabadságért, azért, hogy nekünk ma jobb életünk, szebb jövőnk, szabad körülményeink legyenek. A kérdés az, hogy tudunk-e ezzel a szabadsággal élni. Meg tudjuk-e ezt úgy becsülni, ahogy ezt az 1956-os forradalmárok megbecsülték, vagy pedig Deák Ferenc szavaihoz leszünk hasonlóak, hogy „nem lehet tőlünk elvenni, csak akkor, ha magunk, önként mondunk le róla“ – fejtette ki Molnár Imre, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója.
A rozsnyói rendezvény teltházasra sikerült, amelyet a Csemadok Rozsnyói Alapszervezetének rendezésében, Magyarország Kassai Főkonzulátusának támogatásával tekinthettek meg az érdeklődők. Molnár Imrének, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatójának történelmi előadását követően a dalok szóltak az időszak eseményeiről. „2016-ban az 1956-os forradalom 60. évfordulójára, Molnár Imre megkeresésére állítottuk össze a zenés műsort. A műsor mély üzeneteket hordoz. Az ´56-os Kormorán- és Korzár-dalok mellett Jónás Csaba, Wass Albert-díjas szavaló előadásában verseket is tartalmaz. Rengeteg szép dal van benne, amelyek nekünk sokat jelentenek” – nyilatkozta a Felvidék.ma-nak Vadkerti Imre.
A koncerten közreműködött Jónás Csaba – versmondó, Madarász András – gitár, zongora, Sipos Dávid – szaxofon, Vadkerti Imre – ének, gitár, Zsapka Attila – ének, gitár. A csapat az összeállított műsort nyolc felvidéki helyszínen mutatta be. Többek között Kolonban, Komáromban, Rimaszombatban, Királyhelmecen, Nyitrán, majd fél év után Rozsnyón zárták a turnét.
Beke Beáta / Felvidék.ma

Információs háború Erdélyért (Beszélgetés Zahorán Csaba történésszel Trianonról és az évfordulós készülődésekről)
Törvényszerű-e az Erdéllyel vagy Trianonnal kapcsolatos magyar megnyilvánulásokat övező román bizalmatlanság? Zahorán Csaba történésszel, a Trianon 100 munkacsoport munkatársával közép-európai mítoszokról is beszélgettünk.
– A közelmúlt egyik visszhangos román–magyar csörtéjéhez vezetett Ioan-Aurel Pop történészprofesszor kijelentése, miszerint a Trianon 100 kutatócsoport a magyar információs hadviselés eszköze. Esélyünk sincs kilépni a magyarok mint örökös irredenták mítoszból?
– Igazából egyfajta félreértés volt ez, amit Ioan-Aurel Pop felénk utólag tisztázott is. Úgy tűnik, nem tudta, hogy a Trianon 100 egy akadémiai kutatócsoport, nem pedig egy kormányzati testület, mint a Romániában létrehozott Centenáriumi Főosztály. A problémát inkább az okozta, hogy Pop szavai különleges kontextusban, egy nemzetbiztonsági-geopolitikai témájú konferencián hangzottak el. A média is sajátosan értelmezte őket, majd Pop eredeti előadásától elszakadva az egész önálló életre kelt. A kutatócsoport működéséről nem is beszélve. A Trianon 100 ugyanis nem egy revizionista propagandát vagy tevékenységet folytató szervezet, nem tervezi aláásni a romániai centenáriumi programokat. Történészekből, irodalomtörténészekből, szociológusokból álló munkacsoport, amely az MTA Történettudományi Intézete keretében működik, a trianoni kérdéskört kutatja. Erről amúgy bárki meggyőződhet, ha ellátogat a www.trianon100.hu honlapra, vagy Facebook-oldalunkra, ám ezt a román nyelvű média többsége szemlátomást elmulasztotta, pedig angol nyelvű tartalmat is kínálunk. Mi tagadás, meglepett bennünket ez a felhajtás, és csak némi fáziskéséssel tudtuk cáfolni a téves állításokat.
– Ezzel együtt beszélhetünk a két fél között viselt információs háborúról?
– Bizonyos értelemben megállja a helyét Pop állítása, miszerint a magyarok és a románok között egyfajta információs háború folyik Erdélyért. Ez azonban nem Trianon után kezdődött, hanem valamikor a 19. században, gyökerei pedig jóval korábbra, a 18. század második felére nyúlnak vissza. És nem „a magyar irredenták” robbantották ki. A nacionalizmus kibontakozásával, a modern nemzetek kialakulásával több területen is egyfajta rivalizálás kezdődött Erdélyért a magyar és román politikai és értelmiségi elitek között. Politikai síkon a román görög katolikus papok, az Erdélyi Iskola tudósai törekedtek az erdélyi románság politikai emancipációjára, vagyis hogy a román eliteket is vegyék be a három erdélyi rendi nemzet, a magyar nemesség, a szászok és a székelyek mellé. Történelmi síkon a románság római eredetével – vagyis őshonosságával – igyekeztek alátámasztani kérésük jogosságát, társadalmi síkon pedig azzal, hogy a románok alkotják a tartomány lakosságának nagyobb részét. A demográfiai érvek megalapozottságához nem férhet kétség, a 18. századtól már kimutatható Erdélyben a román többség. A római–román kontinuitás viszont bizonytalan elméletre épült, amelyet később sokan megkérdőjeleztek és cáfoltak – nem csak magyarok... –, a román értelmiségi és politikai elit mégis fokozatosan erre fűzte fel erdélyi igényeit, ez vált a modern román nemzeti identitás egyik pillérévé. A történelem így elválaszthatatlanul össze¬fonódott a politikával, annak egyik hadszínterévé vált. Hirtelen tétje lett a kérdésnek: ki volt itt előbb?
– Miből fakad e vita?
– A kiegyezés utáni dualista Magyarországon a román vezetők az erdélyi autonómia visszaállítását szerették volna elérni, ahol érvényesülhetett volna számbeli túlsúlyuk. Erről tanúskodik az 1892-es román Memorandum is. A magyar elitek azonban mereven elzárkóztak az autonómiától, hiszen épp az egységes, modern magyar nemzetállamot építették, ezért a vita egyre több területre terjedt ki. A politika mellett a hazai sajtóban, a történetírásban és a különféle szakmai fórumokon, de a nemzetközi nyilvánosság előtt is folyt, bekapcsolódtak külföldi értelmiségiek is. Az első világháború, majd a béketárgyalások alatt a vita propagandajellege értelemszerűen még intenzívebbé vált, igazi információs háború lett belőle. A külföldön ténykedő románok, később a magyarok is igyekeztek megnyerni a nemzetközi közvéleményt saját nemzeti ügyük támogatásának. Bár nem ez volt a döntő, hanem a különféle hatalmi érdekek és alkuk, de ez sem volt elhanyagolható tényező a háborút lezáró rendezésben. Trianon után pedig tulajdonképpen csak új fejezet kezdődött, immár a szerepek felcserélődésével. Innentől kezdve a magyarok törekedtek az új status quo felülvizsgálására, revíziójára, amelyet az egységes, modern román nemzetállamot, Nagy-Romániát építő románok minden szinten elutasítottak. És így ment ez a két világháború közötti korszakban, majd 1940–1944 között is, egészen a második világháborút követő párizsi békeszerződésig, amely a magyar revizionizmusnak is véget vetett. Azóta nem Erdély hovatartozása vagy a határok, hanem az erdélyi magyarok jogai, no meg a történelmi kérdések képezik a viták tárgyát.
– Lucian Boia mítoszrombolását szinte hazaárulásként kezeli a romániai történésztársadalom. De hogyan kezeli Boia munkásságát a magyar történészszakma?
– Magyar nyelvterületen népszerű, egymás után jelennek meg a könyvei, valószínűleg ő a legtöbbet magyarra fordított és legismertebb román történész, emellett azonban Magyarországon elsősorban azért tartják nagyra, mert a Történelem és mítosz a román köztudatban című munkájával demonstrálta: a román történetírás sem olyan reménytelenül egysíkú, mint amilyennek a Ceaușescu-rendszer végén, de még a kilencvenes években is tűnt.
Azzal ugyanis nem igazán lehetett mit kezdeni, nacionalista merevsége és dogmái nem képezhették vita tárgyát. Legalább kiderült, hogy van reális esély a magyar–román párbeszédre a történelemről, mi több, együttműködésre is. Boia erjesztő hatást gyakorolt a román közgondolkodásra is, hozzájárult ahhoz, hogy nyitottabbá, önreflexívebbé váljon, meghaladja korábbi zártságát. Alkalmasabbá tette a román nyilvánosságot a másféle – jelen esetben a magyar – szempontok ismételt bemutatására is. Hosszabb távon akár olyan ügyekben is, mint az autonómia kérdése. De rávilágított azokra az egyetemesen érvényes mechanizmusokra is, amelyek ugyanúgy működnek a magyar vagy más nemzetek történeti tudatában, mint a románban.
– Milyen közös elemek akadnak a közép-európai országok mítoszgyűjteményében?
– A nemzeti mítoszok Boia által is megfogalmazott törvényszerűségei máshol is működnek. Nemrég egy csehországi konferencián megdöbbentően hasonló jelenségekkel találkoztam lengyel–ukrán/litván/fehérorosz vonatkozásban, mint amilyenek a magyar–szomszéd viszonylatban léteznek. Azaz a múlt tendenciózus átértelmezése, gyakran egyenesen kisajátítása, a „másik” kifelejtése vagy átfestése. A nemzeti eredetmítoszok, a dicső múlt és az aranykor, a nemzeti egység vagy a nemzeti tragédiák és szenvedések, a kiválasztottság, a nemzeti hősök, megváltók és árulók mítoszai ugyanúgy jelen vannak a cseh, szlovák, lengyel, ukrán vagy bolgár történeti tudatban. Sokszor keresztezik egymást, ami oda vezet, hogy az egyik nemzet számára hős figura a másik szemében ellenség – magyar–szomszéd vonatkozásban például Kossuth Lajos és az aradi vértanúk, szemben Avram Iancuval, Ľudovít Štúrral vagy Jellasics bánnal.
– Mint ahogy Nagy-Magyarország és Nagy-Románia fogalma is kizárja a másik létét...
– A nemzeti egység, az ideális nemzeti területek nagymértékben fedik egymást, ha egymásra fektetjük az elképzelt „nagy országokat”: a „san stefanói” Bulgáriát és Nagy-Szerbiát vagy a Megali Idea Görögországát, valamint Nagy-Romániát vagy Szlovákiát és a történelmi Magyarországot, továbbá Lengyelországot és Litvániát vagy Ukrajnát. Mivel ezek a területi aspirációk csak egymás rovására érvényesülhettek, az egyik nemzet törekvéseinek maradéktalan megvalósításához vezető események a másik számára gyakran tragikusak. A térség története tele van hasonló kisebb-nagyobb „trianonokkal” és traumatikus következményeikkel. A bolgár nacionalisták számára nehezen megemészthető, hogy Makedónia és a szláv macedónok nem váltak Bulgária és a bolgár nemzet részeivé, hanem idővel létrejött a macedón nemzet, majd az önálló macedón állam. Csakúgy, mint a románoknak a moldáv/moldovai identitás kialakulása, és hogy Besszarábia a Szovjetunió felbomlása után nem igyekszik visszatérni Romániához. A szerb nacionalisták nem tudnak napirendre térni afölött, hogy a szerb magterületnek tekintett Koszovó is elveszett. Vannak olyan traumák is, amelyek ugyan többé-kevésbé begyógyultak, de nyomaik valamilyen mértékben ma is érezhetők és politikailag is hasznosíthatóak. Ilyen a szlovákok számára az első bécsi döntés, vagyis Dél-Szlovákia magyar többségű területeinek 1938-as elvesztése, a románoknak pedig a második bécsi döntés, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolása 1940-ben. Ez a két esemény nagyban elbizonytalanította a két nemzet elitjeit a trianoni rendezés tartósságáról, ami hozzájárult a máig érezhető bizalmatlanság állandósulásához.
– Tovább működik tehát az a román bizalmatlanság, amely minden Erdéllyel vagy Trianonnal kapcsolatos magyar megnyilvánulást övez?
– Legyen az a falurombolás elleni tiltakozás, Erdély háromkötetes története, a székelyföldi autonómia ügye vagy akár egy magyar film Trianonról, egészen túlzó, hisztérikus reakciókat képes kiváltani román részről, ami – magyar szemmel nézve – esetenként aránytalannak, szinte komikusnak is tűnik. Ha viszont megnézzük a dualizmus alatti magyar nyilvánosságot, meglepően hasonló reakciókkal találkozhatunk. Akkor a magyar értelmiségiek háborogtak az erdélyi román igények miatt, és mindenhol román irredentizmust láttak.
ZAHORÁN CSABA
1977-ben született Tatán, gyermekkora jó részét Prágában töltötte. A budapesti Eötvös Loránd Egyetemen végzett történelem szakon, majd fordítóként és tolmácsként dolgozott. A Terra Recognita Alapítvány nevű civil szervezet egyik alapítója, jelenleg elnöke. 2007–2010 között doktori tanulmányokat folytatott az ELTE 19–20. századi kelet-európai történelem PhD-programja keretében, majd egy évig az MTA Történettudományi Intézetében dolgozott. 2012–2015 között a Pozsonyi Magyar Intézet munkatársa volt, 2016-ban védte meg doktori disszertációját a székelyföldi magyar és román nemzetépítés témájában. 2016 ősze óta a Trianon 100 kutatócsoport tagjaként az MTA BTK TTI munkatársa. Kutatási területei: magyar–román kapcsolatok a 20. században, a közép- és kelet-európai nacionalizmusok története, Trianon az emlékezetpolitikában és a történetírásban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)