Az 1991-ben létrehozott Szabad Sajtó-díjat minden év márc. 15-én – hagyományosan a budapesti Pilvax kávéházban rendezett ünnepségen – adja át a Szabad Sajtó Alapítvány. Az idei díjazottak: a Magyar Televízió Provokátor című műsorának szerkesztősége, Máthé Éva, a Romániai Magyar Szó marosvásárhelyi munkatársa, Nagy N. Péter, a Népszabadság rovatvezetője és Teleki József, az Új Néplap (Szolnok) újságírója. Földes György történész, a Politikatörténeti Intézet igazgatója, az alapítvány kuratóriumának elnöke méltatta a kitüntetetteket. Máthé Éva méltatásakor kiemelte sokrétű – írott és elektronikus sajtóban kifejtett – újságírói tevékenységét, következetes kiállását az erdélyi magyarság jogainak érvényesítéséért. „Szép dolognak tartom, hogy végre nem elit publicistákat, főszerkesztőket díjaztak – hangsúlyozta Máthé Éva –, hanem olyanokat, akik hosszú idő óta, kitartóan és bizonyos színvonalat képviselve teljesítenek, vagy nóvumot hoztak.” „Szerintem az újságírónak bírálnia is kell, és mindig a hatalmon lévőket. Én nem mondanék le erről sem Erdélyben, sem Magyarországon." /(Guther M. Ilona): Máthé Éva, lapunk munkatársa Szabad Sajtó-díjat kapott. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 17./

Gáll Ernő emlékkönyv jelent meg Nemzetiség – felelősség /Napvilág Kiadó, Budapest/ címmel Földes György és Gálfalvi Zsolt szerkesztésében. A kötet kapcsán beszélgettek a szerkesztők és a szerzők november 12-én Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület tanácstermében. Dilemmaként jelentkezett, hogy ez a kötet arról szóljon, akire emlékeznek vagy azokról a témákról, amelyekkel ő foglalkozott, mondta el Földes György szerkesztő, a budapesti Politikatörténeti Intézet vezetője. Gáll Ernő elkötelezett baloldali értelmiség volt, ezért a magyarországi szerzők is azok, akik ezt a tradíciót fontosnak tartják. /Köllő Katalin: Írások Gáll Ernő emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 14./

A magyarság helyzete a Kárpát-medencében (20–21. század) címmel tartott konferenciát november 23-án a Korunk, az MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézete és a budapesti Politikatörténeti Intézet Kolozsváron. A tanácskozás központi alakja a száz éve született Balogh Edgár /1906-1996/ volt. A Balogh Edgár pályáját meghatározó törekvések az utókor tudatában másként tükröződnek. Tanulságos életpálya, érdemes róla beszélni – mondta bevezetőjében Kántor Lajos irodalomtörténész. Bárdi Nándor, a Teleki László Intézet történésze Balogh Edgár szavait idézte a nacionalizmus hajtóerejével kapcsolatban: az államoknak át kell esniük a nemzetállami állapoton, csak azután kezdődhet a polgáriasodó élet. A népszolgálat fogalma címet viselő előadásában Bárdi tisztázta a felmerülő problémákat: mi a fogalom genezise, és milyen szociális folyamat hozta létre. Balogh Edgár életét nagyrészt az „önösszeszedés” mellett a népszolgálat jellemezte, az az ideológia, amely a saját érdek közösségi érdekként való feltüntetését jelenti. Jobbágy István Kisebbségi pártok a két világháború közti Csehszlovákiában című előadásában a kommunista világnézethez és a csehszlovák kommunista párthoz egyre inkább közeledő Balogh Edgár tevékenységének ismertetése után röviden beszélt az 1920–1938 között, az országban jelen lévő kisebbségi magyar pártokról. Gyakorlatilag a három legfontosabb párt közül kettő (Országos Keresztényszocialista Párt és Országos Magyar Kisgazda Párt) erős budapesti támogatás, ugyanakkor kötődés alatt állt. 1936-ban a két párt egyesült, és megalakult az Egyesült Magyar Párt. A csehszlovák földreformban viszont – Jobbágy elmondása szerint – a magyarok mellőzése sikertelen kormánypárti politikát vont maga után. Az író unokája, Balogh András egyetemi tanár tartott előadást arról, hogy miként viszonyult Balogh Edgár a német kultúrához, a német irodalomhoz. A német írók közül elsősorban az erdélyi származásúakat kedvelte, de a nagy német irodalmat is szerette. A mintegy ezer levélre terjedő hagyatékot egy hallgatói csoport már elkezdte feldolgozni. Pomogáts Béla előadásában kitért a Balogh Edgár által átélt politikai-ideológiai ideálok teljes sorára, de a jelenkor kihívására is. A dunai népek stratégiai összefogása Balogh Edgárnak harcos célkitűzése volt. Hitte, hogy a Trianon utáni utódállamokban a magyar kisebbségi értelmiség sorsa összefonódik a román és a szláv értelmiségével. Ezek a súlytalan illúziók idővel lekerültek a történelem napirendjéről. Jakab Gábor plébános tíz évvel ezelőtt kísérte utolsó útjára Balogh Edgárt, a közírót, akivel sokszor folytatott komoly és mély beszélgetést, előadásának címe: Balogh Edgár és a boldogság. Végül Dávid Gyula egy másik, másféle Balogh Edgárt mutatott be, a dolgost, a kitartóan, túlfűtötten alkotót, aki létrehozta az Erdélyi Magyar Noé Bárkáját, azaz a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont. /Ercsey-Ravasz Ferenc, Ferencz Zsolt: Balogh Edgár öröksége. Tanulságos életpálya. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 24./ Egry Gábor tudományos kutató beszámolt az októberi budapesti konferenciáról. Cseke Péter Az erdélyi fiatalok és a Sarló című fejtegetésében aláhúzta: a Duna menti államoknak össze kell fogniuk. Nagy Mihály Balogh Edgár elképzelései a romániai magyarság útjáról (1944-1948), Balogh András Balogh Edgár és a német kultúra, Pomogáts Béla Dunai Konföderáció – Európai Unió című előadások hangzottak el. A budapesti és kolozsvári előadások anyagát a pozsonyi Madách Könyvkiadó fogja megjelenteni. /Köntös Imola: Építő egymásrautaltság. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 24./

Kétnapos nemzetközi konferencia kezdődött november 23-án Kolozsváron a Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Történelem és Filozófia Tanszékének a szervezésében, amelynek fő témája az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc. Az események ötvenedik évfordulója alkalmából tartott, 1956 – A vég kezdete. Forradalom és ellenállás Közép- és Kelet-Európában című értekezleten neves magyarországi és hazai kutatók, történészek tartottak előadást. A résztvevőket Csucsuja István professzor, a Történelem és Filozófia Tanszék dékán-helyettese üdvözölte. A konferencián Jan Sadlak, a Felsőoktatásért Európai Központ igazgatója a lengyelországi történéseket felidézve kifejtette: 1956-ban Magyarország részéről érkezett az első reakció a lengyelországi eseményekre. Előadást tartottak neves magyarországi történészek, köztük Földes György, a budapesti Politikatörténeti Intézet főigazgatója, Illés Pál Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora. A hazai kutatók között volt Vekov Károly, Novák Csaba Zoltánt, Lönhárt Tamás és Tóth Szilárd is. A témakörök voltak: az 1956-os események szerepe a desztalinizációs folyamatban, a Szovjetunió és a kelet-közép-európai történészek 1956-ban, elnyomatás és antikommunista ellenállás Romániában az ötvenes években, kísérlet Gheorghe Gheorghiu-Dej félreállítására az 1956-os forradalom körülményei között, Lengyelország 1956-ban, a forradalom kihatásai a Román Munkáspárt kisebbségpolitikájára, a forradalom szimbólumai, a Kossuth-címer és/vagy a lyukas zászló. /P. A. M.: 1956 – A vég kezdete. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 24./ Földes György kiemelte, hogy az ’56-os magyar forradalom gyökereit nem lehet csak a gazdasági és társadalmi elégedetlenségekben, az ebből származó feszültségekben keresni, megvannak annak a maga desztalinizációs gyökerei is. Smaranda Vultur az antikommunista ellenállás 1950-es évekbeli történéseiről, Liviu Tarau a szovjetunióbeli és a kelet-közép-európai folyamatokról, Vekov Károly a forradalom előzményeiről, Alina Ilinca és Liviu Marius Bejenaru a Gheorghe Gheorghiu-Dej félreállítására tett kísérletről, Novák Csaba Zoltán 1956 kisebbségpolitikai következményeiről, Lönhárt Tamás a romániai magyarság és a forradalom viszonyáról, Tóth Szilárd pedig a román hadseregben 56-ban lezajlott puccskísérletről értekezett. /Benkő Levente: Kényelmetlen és érdekfeszítő: 1956. = Krónika (Kolozsvár), nov. 24./

Földes György, a Magyar Politikai Intézet igazgatója, Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956–1989 /Napvilág Kiadó, Budapest, 2007/ című kötetét mutatták be Székelyudvarhelyen. A román–magyar viszony 33 évét feltáró, tavaly év végén megjelent kötetben a szerző a két ország kapcsolatait kutatja, középpontban a nemzeti kérdéssel, illetve az erdélyi magyarság sorsának alakulásával. – A könyvben nagyon kevés a bukaresti levéltári anyag. /Nemzetértelmező monográfia. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 4./

Csucsuja István történész szerint jelentős tudományos esemény Földes György, Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés, 1956 – 1989 /Napvilág Kiadó, Budapest, 2007/ című könyvének megjelenése. Csucsuja István lelkesen írta, hogy ilyen hatalmas információs- és dokumentumanyagot, szakirodalmat feldolgozni „másnak talán nem is állhatott módjában”. Földes György az erdélyi magyarság minden életmegnyilvánulását ismeri. Földes György a Politikatörténeti Intézet vezetőjeként birtokában volt olyan lehetőségeknek is, amelyek egy ilyen kutatást elősegítenek. A két ország kapcsolatát a nemzeti kérdés határozta meg. Földes a prekoncepció kényszerétől mentesen írta meg könyvét. Csucsuja „csalárd magatartásnak” mondta a román politikát a vagyoni kérdésekben. A mai időkben való tovább éléséről Földes nem ír. /Csucsuja István: Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956–1989 között. Gondolatok Földes György nagyszabású kötete kapcsán. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 9./

A budapesti Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár nagyszabású, tudományos összeállítást készít az első világháború idején orosz hadifogságba került személyekről és azokról, akik a két világháború között bármilyen módon kikerültek a Szovjetunióba. Az adatbázis elkészítéséhez várják mindazok jelentkezését, akiknek valamely családtagjuk az első világháború idején orosz hadifogságba került (hazatért vagy Oroszországban elhunyt), illetve a két világháború között bizonyos ideig a Szovjetunióban élt és erről bármilyen írásos emléket, dokumentumot őriznek. Az összegyűlt anyagból kötetet terveznek kiadni. Petrák Katalin, a Politikatörténeti Intézet tudományos tanácsadója, a Magyarok a Szovjetunióban kutatás vezetője elmondta, hogy 2000-ben jelent meg a Magyarok a Szovjetunióban című könyve. A megjelenést követően nagyon sokan megkeresték, és beszámoltak saját vagy családtagjaik emlékeiről. Emiatt munkatársaival folytatja a kutatómunkát. Számításai szerint körülbelül 70 ezer emberről lehet szó. Európában itt élt a legnagyobb lélekszámú magyar emigráció, amely jelentős szerepet játszott a szovjet politikai, gazdasági, tudományos és kulturális életben. Az oroszországi levéltárakban több évtizede kutatnak a kint élt magyarok után. Az orosz levéltárakban az utóbbi években javult a helyzet. Olyan anyagokhoz is hozzájutottak, amelyeket korábban zártan kezeltek. Ugyanakkor Oroszországban is nagyszabású feltáró munka folyik. Számtalan emlékkönyv, lexikon jelent meg a szovjet rendszer áldozatainak adataival. Úgynevezett memoriál intézeteket állítottak fel az ország különböző városaiban, ahol csak ezzel foglalkoznak. /Eltűnt 70 ezer magyar. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 10./

Magyarország 1945 – A Nemzeti Emlékezet Bizottsága első tudományos konferenciája
A szovjet csapatok megtorló cselekedeteiről, a kialakítandó államberendezkedésről vallott gyökeresen eltérő szociáldemokrata és kommunista elvekről és a határon túli magyarság jogfosztásáról esett szó az idén létrejött Nemzeti Emlékezet Bizottsága első tudományos konferenciáján csütörtökön a Parlamentben.
Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezetője arról beszélt, hogy a magyar polgári lakosság tömeges Szovjetunióba hurcolásának egyik okát Sztálin fogalmazta meg legegyértelműbben: a magyarokat meg kell büntetni.
A szakember elmondta, hogy a civil lakosság munkatáborokba szállításának a megtorlás mellett másik oka a Szovjetunió második világháborúban elszenvedett mintegy 30 milliós embervesztesége miatti munkaerőhiány volt. Ezen túlmenően etnika tisztogatásokra is használták a málenkij robotot - magyarul "kis munka" -, ami valójában többéves kényszermunkát jelenthetett sok ezer kilométerre az otthontól.
A hadifogolyként elhurcoltak között voltak nők, 13 éves gyerekek, és volt akit 1945. május 30-án, három héttel az európai háború vége után fogtak el és vittek hadifogolytáborba. Egyes visszaemlékezések arról számolnak be, hogy akadtak helyek, ahol alig lehetett katonát találni a hadifogolyként elhurcolt emberek között.
Ennek egyik magyarázata lehetett, hogy amikor a szovjet parancsnokoknak egy hadműveletet nehezen, lassan sikerült végrehajtaniuk, nem egyszer arra hivatkoztak, hogy a vártnál nagyobb volt a védősereg. Ezután viszont ennek megfelelő hadifogolylétszámot kellett előállítaniuk - mondta el Bognár Zalán.
L. Balogh Béni, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának főosztályvezető-helyettese azt mondta, hogy Magyarország külső kényszer és területi követelések nélkül lépett a Szovjetunió elleni háborúba, ellentétben például Finnországgal és Romániával. A szovjet kommunista vezetők magyarok iránti ellenszenvét fokozták az országukban megszálló feladatokat ellátó magyar csapatok által elkövetett atrocitások.
A főosztályvezető-helyettes közölte: a megszálló szovjet csapatok Magyarországon is tömegesen fosztogattak, nemi erőszakot követtek el és elhurcolták, gyilkolták a civileket, ahogy azt több más országban is tették.
Feitl István, a Politikatörténeti Intézet főigazgató-helyettese a korszak belpolitikájáról szólva azt mondta: a kommunisták nem árulták el, hogy mit akarnak, szemben például a szociáldemokratákkal, akik azt mondták: ma demokráciát, holnap szocializmust. És azt vallották: a szociáldemokrata pártban mindent lehet.
A hagyományos polgári demokrácia társadalmi bázisát a szociáldemokrata párt a munkásság, a parasztpárt, az agrárnépesség helyzetbe hozásával próbálta szélesíteni. Ide tartozott a parasztság esetében a földosztás és a szabad szövetkezetek létrehozása, a munkásság esetében pedig a szakszervezetek befolyásának növelése, aminek köszönhetően 1945 végén a munkásság szervezettsége 75 százalékos volt - ismertette a szakember, aki szerint a kisgazdapárt 800 ezres tagsága is a demokratikus tömegeket erősítette.
Feitl István felidézte: mindeközben a kommunisták célja a sokat hangoztatott népi demokrácia volt, amely valójában a proletárdiktatúrát jelentette. A kommunisták nem annyira szélesíteni akarták a demokráciát, mint inkább kirekeszteni a társadalom nagy csoportjait, így például a középosztályt és a hagyományos értelmiséget.
Gaucsik István, a Pozsonyi Városi Múzeum kutatója az 1945-ös felvidéki helyzetet jellemezve elmondta: a Benes-dekrétumok az általános jogfosztás szomorú dokumentumai, a pozsonyi magyarok deportálása pedig már etnikai tisztogatás volt, de ezen túlmenően felszámolták a magyar állam ott maradt vagyonát is.
A felvidéki magyarság ekkoriban vesztette el vékony középosztályát, elitjét és társadalomszervező erejét, önazonosságtudatában sérült közösséggé vált, ugyanakkor a szlovákiai magyar közösség összetartozása, identitása az elnyomatás évtizedeiben természetszerűleg megerősödött. Ma már azonban csak nyomokban létezik - mondta a kutató.
Lönhárt Tamás, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanszékvezetője előadásában beszélt arról, hogy a szovjet katonai hatóságok határozott fellépése miatt nem űzték ki a magyarságot Erdélyből, a román közigazgatást egy ideig távol tartották Észak-Erdélytől, ám ennek valódi célja nem a magyarok nemzetiségi jogainak védelme, hanem a kommunisták helyzetének javítása volt. A szovjetek Észak-Erdély visszacsatolásáért cserébe kommunista kormány kinevezését kényszerítették ki Bukarestben.
A Remény és realitás - Magyarország 1945 elnevezésű konferencia az idén létrejött Nemzeti Emlékezet Bizottsága első tudományos konferenciája.
A tanácskozáson délelőtt Kövér László, az Országgyűlés elnöke arról beszélt, hogy a magyar reményeket lerombolta a geopolitikai realitás 1945-ben, a nemzeti politika azonban a szabad és szuverén államban élő magyarság reményéből akar realitást kovácsolni.
Az alaptörvény rendelkezése alapján létrehozott testület feladata a kommunista diktatúra működésének, bűneinek feltárása és a büntetőjogilag felelősnek tartott emberekkel szemben büntetőeljárás kezdeményezése az ügyészségen.
Megválasztásakor Földváryné Kiss Réka, a bizottság elnöke arról beszélt: feladatuk történelmi és morális megbékélést, igazságtételt nyújtani a pártállam áldozatainak, illetve a társadalmi köztudat formálása.
(MTI), Budapest