Nov. 30-án a Magyar Népi Szövetségről /MNSZ/ tartott tudományos konferenciát a Magyar Történelmi Társulat és a Politikatörténeti Alapítvány. Lipcsey Ildikó történész elmondta, hogy az MNSZ a Román Kommunista Párt egyfajta fiókszervezetévé vált. Tíznél több előadás hangzott el, többek között a kolozsvári Gáll Ernő, Katona Szabó István, Fülöp Mihály és Beke György. Balogh Edgár, az MNSZ egykori alelnöke írásban küldte el hozzászólását, ebben hangsúlyozta a szövetség szerepét az erdélyi magyar kultúra fennmaradásáért vívott küzdelemben. /Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, dec. 1./

A Politikatörténeti Alapítvány szervezte február 11-i budapesti tanácskozásnak a nemzetpolitika, a magyar–magyar egyetértés volt a témája, vitaindítója pedig Markó Béla. A tanácskozáson Szarka László, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének igazgatója leszögezte: a világ etnopolitikai szakirodalma eldöntötte azt a kérdést, hogy a nemzet, mint fogalom megújíthatatlan, az etnikai alapú nemzet tulajdonképp már múlt idő. „Mi ezt egészen másképp éljük meg – tette hozzá –, ennek lehet oka az, hogy mindig késésben vagyunk, lehet az, hogy mást tudunk, más a valóságunk. Lehet az is, hogy valami másban hiszünk, mint amit a szakirodalom állít. Ezzel együtt az, hogy nincs nemzetpolitika, úgy is megközelíthető, hogy nincs szubjektuma." Megállapítása szerint az elmúlt tizenöt év kevés volt ahhoz, hogy Magyarországon érvényes definíció szülessen arról: ha mind a magyarországi magyarok, mind a határon túli magyar közösségek magukat a magyar nemzethez tartozóknak vallják, akkor ezek a különböző állampolgárságú közösségek együttesen milyen viszonyrendszert képeznek. Szarka László szerint a szomszéd államokkal való egyeztetések gyakorlatilag nem járnak eredménnyel. A közös feladatokról szólva Szarka László tucatnyit sorolt fel, megjegyezve, nem kezdené a nemzetstratégiával, mert „nem látja értelmét egy ilyen papír létrehozásának". Feladatként jelölte meg többek között a kisebbségi jogok rendszerbe állítását, az egyéni jogok szintjének továbbvitelét a közösségi jogok felé. Másik feladatként a közösségépítést, melynek kapcsán megjegyezte, ha valóban közösségnek tekintjük a határon túli magyarokat, akkor partnerszámba kell venni őket, például ne kuratóriumokra bízni a támogatásokat, hanem rájuk. Szarka szükségesnek tartja a magyar–magyar kapcsolatrendszer intézményének újragondolását, mert megítélése szerint „a MÁÉRT vegetál, és gyakorlatilag, ha holnap feloszlatnák, senki nem sírna utána". Hozzátette, a Magyar Állandó Értekezletre szükség van, de nem ebben a formában /Guther M. Ilona: Kisebbségkutató a nemzetpolitikáról. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 17./

Kádár
Május 26-a, néhai Kádár János magyar pártvezető századik születésnapja alkalmából a Politikatörténeti Alapítvány szervezésében előadás-sorozatot rendeztek Budapesten. A nagy érdeklődés mellett megtartott előadásokat rangos magyar történészek (Romsics Ignác, Bárdi Nándor, Földes György, Rainer M. János és mások, köztük a marosvásárhelyi Novák Csaba Zoltán) és Robert Gough angol kutató tartották.
Miközben érdeklődéssel hallgattam az előadásokat, azon kaptam magam, hogy hiába keresek aktuálpolitikai utalásokat, célozgatásokat, netán propagandisztikus kijelentéseket, a történészek valamennyien megmaradtak a szakma által elfogadott és a kutatókra jellemző tárgyilagosságnál. A hiba természetesen bennem van, aki a napi hírözönben folyamatosan kénytelen vagyok szembesülni azzal, hogy minden vagy szinte minden híradás csak az éppen hatalmon levők dicsőítését, az eredmények felmagasztalását szolgálja. Tisztelet a tartásos média egyre szűkebb körének, amely még ellenáll ennek a "korparancsnak" itthon és otthon egyaránt.
Az élményszerű előadások sokféle párhuzamra adtak alkalmat számomra. Ennek egyik, nagyon is időszerű kérdése: miért van az, hogy a magyar társadalom máig sokkal elnézőbben viszonyul Horthy Miklós személyéhez, mint Kádár Jánoséhoz? Míg az egyiknél folyamatosan hivatkozik arra, hogy kénytelen volt a német szuperhatalom kottája szerint játszania, addig a másiknak nem nézi el, hogy a szovjet hatalom szolgáltatta "zenére" kellett "táncolnia"?! Holott a két világháború között Magyarország nem volt német megszállás alatt (1944. március 19-ig), míg Kádár idejében (1956–1989), de előtte és még utána is egy ideig végig jelen voltak a szovjet csapatok ("ideiglenesen", ugye…) anyaországunkban. Miért lehet szinte elnézően kezelni a köztudatban, hogy az egyik magyar állampolgárok százezreit küldte a halálba (Don-kanyar, holokauszt), a másikat viszont súlyosan elítélik (jogosan) azért, mert ugyancsak magyar állampolgárok ezreit küldte börtönbe, halálba, százezreit kényszerítette elmenekülni az országból?!
Tisztában vagyok azzal, hogy a fenti két kérdésre csak alapos, felkészült szakemberek által végzett közvélemény-kutatás tudna választ adni, de számomra enélkül is adódik a kézenfekvő válasz: azért, mert a magyar társadalomban továbbra sincs meg a komoly elhatározás a saját múlttal való őszinte szembenézésre! Ismétlem önmagam: a magyar ember nemcsak Petőfi (A magyar nemes) idejében nem szeretett olvasni, mostanság sem hajlik erre. Másként nem történhetne meg az, hogy a napokban lezajlott és nyugvópontra még mindig nem jutott hisztéria Nyirő József hamvai miatt immár diplomáciai hadakozáshoz vezetett Magyarország és Románia között, miközben egyszerű tény, hogy Kádár János hamvait öt évvel ezelőtt elrabolták, felesége maradványait szétszórták, a tetteseket máig nem sikerült azonosítani. Pedig azért annyi arányérzék lehetne végre bennünk, hogy (össze nem keverve művészetet és politikát!) Kádár Jánost a huszadik századi magyar történelem egyik meghatározó személyiségeként ismerjük el, míg Nyirő József irodalmi munkásságának megítélését bízzuk az olvasókra és az irodalomtörténészekre, közéleti szerepének megítélését pedig a történészekre. Nekem, anélkül, hogy akár a történészek, akár az irodalmárok táborába tartoznék, akárcsak olvasóim döntő hányada, azért lehet határozott véleményem arról, hogy az arányokat tekintve, szigorúan most a két, fent említett személyiséggel kapcsolatban, súlyos tévesztés akár csak egy lapon is emlegetni őket.
Természetesen nem szándékozom megkerülni azt sem, hogy a közeli választásokkal kapcsolatban szóljak néhány szót, megtettem eddig is, és igyekszem következetesen elmondani véleményemet arról, ami életem fővárosában, Marosvásárhelyen történik. Nem várom, hogy olvasóim többsége velem egy véleményen legyen, de azt kell mondanom, hogy személy szerint értetlenül állok az előtt a jelenség előtt, amely a biztos kudarchoz vezet június 10-én: a megosztottság olyan foka, amelyről soha nem tudtam volna elképzelni, hogy bekövetkezhet. És a legfájóbb az, hogy általam egyébként nagyon tisztelt, értékes emberek nem képesek felülemelkedni egyéni sértettségen, vélt vagy valós mellőzöttségen, és olyan gyűlölettel viseltetnek nemzettársukkal szemben, ami immár fizikai erőszakra buzdító, megsemmisítésre törekvő cselekedeteket hív elő. Döbbenettel olvasom, hogy választott polgármestert, családját létében fenyegető üzenetek röpködnek oda- vissza Maros megyében. Vajon senkinek nem jut eszébe inkább, legalább egy perc erejéig, hogy például Nagy Győző mérnöknek bár megköszönje, amiért 1992-ben, nagyon nehéz előcsatározások után elvállalta (és megnyerte, mert egységesen szavaztunk mellette!) a polgármester- jelöltséget?! Miért nem jut legalább annyi időnk, hogy Csegzi Sándornak megköszönjük, őszintén, minden hátsó szándék vagy rosszul értelmezett tekintélytisztelet nélkül, amiért 12 év alpolgármesteri tevékenysége alatt számtalan rendezvénnyel, tudományos és művészeti eseménnyel, alkotással gazdagította Marosvásárhelyt, és minden alkalommal csupán a közösség érdekének elsőbbsége miatt lépett hátrább, elfeledve sértést, egyéni ambíciót?
Persze közben zajlanak a Marosvásárhelyi Napok, de azt nem kellene elfelejteni, hogy ennek a rendezvénysorozatnak a megteremtője Fodor Imre egykori (1996-2000) polgármester volt. Tudom, róla néha említést tesznek a Napok során, bár amit Ő megálmodott, arra már csak nyomaiban emlékeztetnek néhány éve a rendezvények, még az időpontot is megváltoztatta a Város fura ura. Mégis, illene elgondolkodni, hogy az itt említett három városvezetőnk mindegyike az RMDSZ támogatásával, döntő többségében a magyar nemzetiségű marosvásárhelyiek szavazatával jutott helyzetbe, alkalmi, jelentéktelen "magyar" konkurenciával szemben. Aki úgy gondolja, hogy elég volt az RMDSZ-ből, jöjjön valaki "más", az arra fog ébredni, hogy június 11-én ugyanazt fogja hallgatni munkába induláskor, amit 2000-ben hallott: "sa va fie clar, Florea-i primar!" Én már soha életemben nem fogom elfelejteni azt a 2000. június 19-i hajnalt, amikor a második fordulóban győztes csapata ezt skandálta az RMDSZ-székház Apolló- épületi ablakai alatt.
Virág György. Népújság (Marosvásárhely)