Napvilágot látott Mezei József: Magyar-román-angol jogi, közigazgatási és üzleti szótár. /C. H. Beck Kiadó, Bukarest, 2006./ Megjelent a Román Kormány Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának támogatásával és a bukaresti Petőfi Művelődési Egyesület közreműködésével. /Mezei Szótár. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./

Mindszenty József születésének 115. évfordulójára emlékeztek március 29-én a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság összejövetelén. Árvay Zsolt, a társaság elnöke Mindszenty József életét és életművét méltatta. A bíboros védelmezte az emberi jogokat, az összmagyarság eszméjében gondolkozott és ezt szolgálta. König bíboros szerint Mindszenty egy olyan korszaknak a vértanúja, amely új mártírtípust teremtetett az ideológiai és a politikai okokból támadt vallásüldözés következtében. E gondolat nyomán többen párhuzamot vontak Márton Áron, Erdély püspöke és Mindszeny József hercegprímás élete között. /(Árvay Zsolt): Mindszenty József születésének 115. évfordulójára emlékeztek. = Vasárnap (Kolozsvár), ápr. 8./

Pro Cultura Hungarica kitüntetést kapott augusztus 15-én Kováts László, a bukaresti Petőfi Irodalmi Színpad vezetője. Kováts László 1959-ben szerzett bölcsészdiplomát a kolozsvári egyetemen, majd a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi színház alkalmazottjaként dolgozott. 1991-ben megalapította a bukaresti Petőfi Művelődési Társaság keretében működő Petőfi Irodalmi Színpadot, amely jelentősen hozzájárult a fővárosban élő magyarság identitásának és magyarságtudatának a megőrzéséhez. Az amatőr színjátszó csoport rendszeresen részt vesz a zsámbéki Határokon túli magyar amatőr színjátszók találkozóján. /B. T. : Kitüntették Kováts Lászlót. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 16./

Sokan a keleti őseposzoknak azt a magyar változatát ismerik, melynek szerzője, Csire Gabriella, aki április 21-én ünnepelte hetvenedik születésnapját. Bukaresti irodalomkedvelők, barátok, ismerősök ünnepelték, a Petőfi Ház mindeneseként ismert Kováts László felolvasott az írónő műveiből. Az újságíróként, majd kiadványszerkesztőként is dolgozó írónő eddig 35 kötetet adott ki: meseregényeket, tudományos könyveket. /Mihály László: Hetvenéves Turpi „anyukája”. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 23./

Paprikás volt a hangulat az újonnan megjelent Bukaresti Magyar Újság bemutatóján május 21-én, a bukaresti Petőfi Művelődési Társaság székházában. Árvay Zsolt, a társaság elnöke kifogásolta, hogy a Budai Richárd bukaresti RMDSZ-szervezeti elnök finanszírozásában megjelenő havilap első száma az ő beleegyezése nélkül tünteti fel kiadóként a társaságot. Budai Richárd elmondta, azért tüntette fel kiadóként a társaságot az elnök beleegyezése nélkül, mert a társaság igazgatótanácsának kétharmada tudott a döntéséről. A vallási, kulturális és ifjúsági témákkal is foglalkozó lap két oldalt szentelt az RMDSZ fővárosi és kerületi tanácsosjelöltjeinek bemutatására. A lap példányait, a civil szervezetekkel és az egyházzal közösen elkészített adatbázis alapján, kétezer bukaresti magyar családnak küldik el postán. A sajtóhibáktól hemzsegő kiadvány javítása érdekében Budai az ÚMSZ szerkesztőségéhez akar fordulni. /O. M. : Bukaresti Magyar Újság, gyermekbetegségekkel. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 23./

Október 30-án a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság elnökének, Árvay Zsoltnak a kezdeményezésére a bukaresti magyar keresztény egyházak lelkészei kerekasztal-beszélgetést tartottak. A már harmadik ízben megrendezett ökumenikus találkozón nagyszámú érdeklődő vett részt. /Árvay Zsolt: A bukaresti magyar keresztény egyházak ökumenikus találkozója. = Vasárnap (Kolozsvár), nov. 9./

Dr. Lőrinczi Gyula egyetemi tanár a román vezérkar ezredeseként vonult nyugdíjba. Utána, 1996–2000 között a színromán Giurgiu megye szenátora volt, az RMDSZ képviseletében. A 80 éves Bukarestben élő dr. Lőrinczi Gyula elmondta, Szilágy megyei Zsibó szülöttje, Zilahon, Ady Endre iskolájában érettségizett, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem matematika-fizika fakultásán szerzett diplomát, azóta Bukarestben él. A Katonai Akadémián a professzori fokozatig jutott el, 1965-ben doktorált. Abban az időben a Katonai Akadémián más-más tanszékeken ugyan, de három magyar tudós vett részt a román hadsereg elitjének szakmai képzésében: dr. Márton Gyárfás, udvarhelyi származású geodéta, dr. Györfi Jenő matematikus, mérnök, jelenleg a csíkszeredai Sapientia Egyetem tanára és dr. Lőrinczi Gyula. Az utóbbi pályafutása új fordulatot vett, amikor a Nagyvezérkar kötelékében megalakult a Katonai Műszaki-Technológiai Intézet. Újdonsült igazgatója, Lupescu tábornok Lőrinczi ezredesre bízta egy tizenhét tagú kutatócsoport irányítását, hogy matematikai módszereket dolgozzanak ki harcászati jelenségek leírására. Munkájának elismerését jelzi, hogy a kozmikus háromszögelés kiegyenlítésére vonatkozó kutatásainak eredménye a román nyelvű közlés után megjelent angol, orosz és francia nyelven is. Hiába voltak azonban szakmai sikerek, a politika törést hozott katonai pályafutásában. Lőrinczi Gyula felesége magyar, három gyermekük anyanyelvén tanult a jelenleg Ady Endre nevét viselő líceumban, de ezt a Ceausescu idején román középiskolává változtatták. A megalakult RMDSZ első követelései közé tartozott, hogy a bukaresti magyarság kapja vissza jogos tulajdonait, a Petőfi Házat és az 1815-ben alapított iskoláját. Ebben a küzdelemben tevékeny szerepet vállalt Lőrinczi Gyula is, mint az iskola szülőbizottságának elnöke. Többször nyilatkozott a tévében. A vége az lett, hogy a magyarok visszakapták ősi iskolájukat, de Lőrinczi Gyula ezredest a hadsereg nyugállományba helyezte, egyedül őt a vezérkar azonos életkorú főtisztjei közül. Ekkor egy volt tanítványa elintézte, közbenjárt, hogy a Román Akadémia Geodinamikai Intézete szerződtesse Lőrinczi Gyulát kutatónak. Ez megtörtént. Új munkahelyén matematikai módszerekkel feldolgozta a földkéregmozgások nyolc éven át végzett romániai méréseinek eredményeit. Erre s az intézet addig nem talált vállalkozót, mert ilyen munkához geodéziai, geofizikai, csillagászati, modellezői ismeretekre is szükség volt. Ezzel továbbfejlesztette Hazay István professzor, a budapesti Műegyetem egykori rektorának a földkéregmozgási hálózatok kiegyenlítésére javasolt és világszerte elismert elméletét. Vonatkozó tanulmányát Lőrinczi Gyula 2002-ben bemutatta Csíksomlyón is, az Erdélyi Magyar Műszaki Társaság Geodéziai Főosztályának találkozóján, majd közölte Budapesten, a Geodézia és Kartográfia c. szakfolyóiratban. /Barabás István: Vendég Csíksomlyón. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 25./

Králik Loránd Egy másik Amerika – ahogyan a szerző is fogalmazott – írásos mozaikjával, Varga Gábor Városaim prózakötetével, illetve Székely Ervin A műember című szatirikus regényével ismerkedhetett meg november 11-én Bukarest irodalomkedvelő közönsége. A Petőfi Házban a könyveket, az írók jelenlétében, Stanik István újságíró-szerkesztő és Pásztor Gabriella, az Oktatási Minisztérium vezérigazgatója ismertette. /Fleischer Hilda: Írószimultán Bukarestben. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 12./

Könyv a regáti magyarságról
Újabb kiadvánnyal gazdagodott a Regátban élő magyarság története, Bántó István Magyar Művelődés a Román fővárosban című tanulmánykötetetével. A Polis Könyvkiadó gondozásában 2011 végén megjelent könyv szerzője a regáti magyar élet mezsgyéin haladva újabb adatokkal bővítette a saját és a mások kutatási eredményeit. Így kiszélesedik, élessebbé válik a regáti magyarokról alkotott kép.
Újabb kiadvánnyal gazdagodott a Regátban élő magyarság története, Bántó István Magyar Művelődés a Román fővárosban című tanulmánykötetetével. A Polis Könyvkiadó gondozásában 2011 végén megjelent könyv szerzője a regáti magyar élet mezsgyéin haladva újabb adatokkal bővítette a saját és a mások kutatási eredményeit. Így kiszélesedik, élessebbé válik a regáti magyarokról alkotott kép.
A Bukarestben letelepedett és itt dolgozó magyarság, kisebb-nagyobb sikerrel, mindenkor megtalálta az utat az önszerveződésre valamint a beolvadás ellensúlyozására. A szórványéletbe kényszerült magyarok őrhelyeket hoztak létre nemzetiségük és anyanyelvük megvédésére és közösségben történő gyakorlására. Így születtek meg a különböző művelődési társaságok, magyar felekezeti iskolák, magyar nyelvű egyházak.
A könyv négy fejezetre tagolódik. A vezérmotívuma, hogy a szórványéletben is megvan a lehetőség a magyarság megőrzésére, ápolására, fejlesztésére és átadására utódainknak. Azzal a feltétellel, hogy élünk a felkínált lehetőségekkel. Az első fejezet a magyar közművelődés történetének 150 évét öleli fel. Ismerteti a hajdani, katolikus Szent István Király Egyesület, a napjainkban is, a bukaresti Calvineumban működő Koós Ferenc Kör, valamint a fővárosi Petőfi Házban tevékenykedő Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság történetét. A szerző figyelme kiterjed a magyar nyelvű tanításra is.
Kikből is áll az összetételében állandóan változó, az idők folyamán szakadatlanul cserélődő regáti magyarság? A szerző Nagy Sándorra hivatkozik, akinek az írásaiból megtudhatjuk, milyen csoportok alkották a regáti magyarságot: földművesek, mezőgazdasági idénymunkások, iparosok, cselédek, napszámosok, munkások, hivatalnokok, szabadfoglalkozású értelmiségiek. Számos – műhellyel rendelkező, jól menő – magyar iparost találunk a Regát városaiban. Az itteni magyarok azzal tüntek ki, hogy szorgalmasak, tisztességesek, szavahihetők és jó szakemberek voltak. Ezért állták meg a helyüket az új, számukra idegen környezetben, amelyet lassan, fokozatosan, a munkájuk nyomán magukénak is érezhettek, miközben kivívták maguk számára a többségiek értékelését, megbecsülését.
Létezett ellenben egy árnyaltabb, lelki képlet is az itt élő magyarság honosodásához. A regáti magyarság legértékesebb tagjai rendszeresen részt vettek az egyházi életben, a művelődési rendezvényeken, egyesületekben, magyar iskolába járatták gyermekeiket, kitartóan, erőt nem kímélve megőrizték magyarságukat. Voltak olyanok is, akik bár a családban magyarul beszéltek, megtartották a szokásokat, de nem vettek részt semmilyen magyar megnyilvánulásban. Veszélyt láttak másságuk kinyilvánításában; gyerekeiket nem járatták magyar iskolába, vallásórákon sem vettek részt. Utódaik aztán elindultak a beolvadás lejtőjén. Egy része a regáti magyaroknak, az idegen környezet romboló hatására vagy a hatóságok zaklatása folytán, zárkozottá, hideg, önző szívűvé vált. Viszont a Regátban is megtalálhatjuk a magyarkodó szájhősöket, akik aztán elsőkként hátráltak meg akkor, ha anyagi áldozatot kellett hozni a magyarságért. Az értelmiségiek között voltak olyanok is, akik nem ereszkedtek le a nép szintjére, nem érdekelte őket a nemzeti szellem és elkerültek minden magyar jellegű megnyilvánulást. A magyarság minden rétegében találunk olyanokat, akik bírálnak, becsmérelnek minden magyar kezdeményezést, magyar voltukat eltitkolják, rejtőzködnek, örökösen rettegnek, meghúzódnak. Az elidegenedés, az asszimiláció általában látszólag kis dolgokkal kezdődik, de ha egyszer elindul, már nem lehet feltartóztani.
Bántó István 32 éven át volt szerkesztője és főszerkesztője a Bukarestben megjelent Tanügyi Újságnak, a könyvben a lap rövid történetét is imerteti. Mint hatvan éve Bukarestben élő, egyszerű olvasó szeretettel ajánlom mindenkinek ezt a szépen megírt, tanulságos könyvet.
Árvay Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

Jegyzetek Bukarestről és a bukaresti magyarság fáradhatatlan krónikásáról
Bántó István: Magyar közművelődés a román fővárosban. (Polis, 2012.)
„Bukarestben megfújják a trombitát.
Minden anya hazavárja a fiát.
De hibába várja haza az édes fiát.
Bukarestben lesz az örökös hazád.”
(Nem tudom, hányan ismerik ezt az Erdély-szerte hajdan nagy bánattal énekelt katonanótát. Hadd induljunk el ennek dallamával, kesergésének emlékével Bukarest felé.)
Bukarest – félúton és örökös félkészen
Bécs és Isztambul között, szinte félúton, van egy város. Amúgy főváros, világváros lenne, de valami mintha nem lenne rendben vele. Európából nézve balkáni, a Balkánból nézve európai, de sehol sincs otthon igazán. Ha ránézünk egy mai országtérképre, valahogy ott sincs a helyén. Vagy nem oda tervezték, vagy az utána hozzákanyarított egyesültfejedelem Kifliország, majd ennek a „nagy-rombuszhal” alakú nagyországnak, szaknevén „psetta maxima”-nak, Nagyromániának is szélére sikerült.
Folyója nincs − a kicsinyke, fárad és szennyes Dâmboviţa aligha nevezhető annak. Európa valamennyi jelentős fővárosa szomjasan kereste az éltető vízpartokat: Bukaresttől a Duna is hetven km-re van, de ő nem szomjúhozik, Bukarest ebben is más.
Manele illatú, fáradt, hangos-zajos, poros, szomorú dojnásan kesergő, románcosan nosztalgiázó, de mégis életvidám. Ügyeskedően, smekeresen sikeres. Barna, fekete szemű, kis termetű, hadari-gyorsbeszédű, felkapott mondatvégű, már-már visítósan beszélő nép lakja. Asszonyaik terebélyes, nagyszájú, bagóhangú kukoánák, mintha valamennyien sikeres utcai kofák lennének; magabiztosak és kapitányok, mint akiknek van mire: itt ezen a tájon mindenkit ők szültek, mindent ők vezetnek, ők teremtettek.
Mintha-mintha nem is földi lények lennének, hanem Európát megviccelni az űrből pottyantotta volna le ide őket a Fennvaló.
Bukarest. A város neve amúgy örömet, boldogságot, talán „boldogasszony”-falvát jelentene. Vagy egy Bukur nevű, víg kedélyű pásztor nevét sejteti, aki itt, a nagy alföldi pusztaságban szúrta le botját, kijelölve családja, nemzetsége eljövendő szálláshelyét. Hogy neki ez mennyire sikerült azt nem tudjuk, az utódoknak, a több mint kétmilliónak mára egészen eredményesen. Bukarestnek a naggyá álmodott országban sincs névrokona, illetve Erdélyben Brád mellett egy kis román havasi falu viseli a Bukuresd nevet. Azt is először Bokorfalvának említik 1445-ben az oklevelek. Neve is vidámkodóan bolondos tehát, mintegy jelezve, hogy semmit nem érdemes túlságosan komolyan-tragikusan venni: a dolgok egy kis ügyeskedéssel úgyis megoldódnak maguktól.
Bukarest építészetileg is zűrzavaros, hatalmas szétfolyó egyveleg. A régi alföldi román házsoros városképet, utcaképeket, meg - meg törik a bizáncias ottomán-fanarióta, beugrós szerkezetű házak kígyóvonalai, a bojári épületek formás alakzatai, a francia építészet nagy sugárútjai, a máhálá-ként emlegetett peremkörzetek, a szocialista építészet kockatervezésű lakótelepei, a Diktátor grandomán felvonulási tereinek és római félisteneknek tervezett szörnyei és végül a modern üzletházak és az újgazdag építészet elszabadult pokla.
Ez Bukarest, a soha be nem fejezhető, a sokszorosan darabokra szaggatatott ezernyi arcú város.
Bukarest, az ország szélén a közepe
Bukarest ennek az összefércelt országnak egészen a szélén lett az ország közepe. Mesterségesen, mint ahogyan mesterséges maga az egész ország. Talán a bukaresti abszurditások nagy része is innen ered: önemelgető, lábujjhegyes akarnokságból. Ez a város egy kicsit az ország szedett-vedett egészének paródiája, gnómja is. Egy már-már megapolisz az ország szélén, a legalacsonyabb pontján elhiszi, elhiteti magával, elhitették vele a politikusok, hogy övéi a hegyek, hogy beleláthat, onnan belakhat és igazságokat osztogathat a hegyek mögött, a hegyek tetején is. Sőt, az országnak, a hatalomnak és dicsőségnek is egyedüli legfőbb birtokosa ő.
Bukarest a világunk mesterséges közepe. Ahonnan alig látszanak a szélek, a másfajta, a magasabbra fekvő, a hegyeken túli megörökölt ország. Bizony, az alföldről, alacsonyról nagyon nehéz a hegyek közé, a hegyek mögé belátni. Pedig be nagyon szeretnének! Nem lát át a hegyeken, és ezért marad számára az örökös kétely, gyanúskodás. Inkább azt hiszi, azt gondolja, („poate că”), hogy mi ezt gondoljuk, azt akarjuk („aşa se zice…)!” Még Dobrudzsa, a Delta környéke sokarcú nemzetiségei beleférnek a tengerre utazó úti élményeibe: az átutazó szemébe ötlenek a minaretek, a másfajta arc, hang, antropológia. De Uram bocsá'! Ki láthatja innen a Székelyföldet, a máramarosi ruszinokat, ruténeket, ki emlékszik a máramarosi falusi zsidóságra, vagy a szatmári, bánsági svábokra?!
A regáti már-már babonásan sem érti Erdélyt! Valami nem lehet rendben („ceva nu-i curat”), ezzel az Erdéllyel, ha az Úristen is mindig diszkriminálja! A Kárpátokon kívüli jámbor lelkével el-el gondolkodik azon: mi baja van vele s a Regáttal a Fennvalónak. Talán csak nem Erdély miatt van a Kárpátok kiflijén túl annyi Istenverése a románságon?: a széllel mindig őt vereti, több méteres nagy hótakaróval őt borítja, égszakadásos esővel őt áztatja, árvízzel őket megsodorja. Nem szép dolog, hogy az Úr még a földrengéseknél sem veszi elő a térképet, hogy a megrázkódtatásokkal tiszteletbe tartsa az egységes nemzetállamot.
„Illik” lenézni Bukarestet?
De Erdély felől nézve Bukarest fele is más a világ… Ne feledjük azt sem, hogy a hegyek közül könnyű, majdnem „kötelező lett” az alföldet lenézni. Divat megszólni, leszólni Bukarestet, az onnan haza-, a Kárpátokon átszolgáló, olykor már botló nyelvű magyarságot. Illik fintorogni nevük hallatán, képeket vágni: az igazi magyar és magyar intézmény nem lehet regáti! Szokás nem túl szalonképes jelzőkkel illetni, pofákat vágni, háta megett összesugdosódni. Illik, illene is szégyellnie magát minden bukarestinek, szabadkoznia vagy bűnösen hallgatnia, mentegetőznie: ő ugyan bukaresti magyar, de azért rendes ember lenne. Vagy hallgatnia a fanyalgást, látnia a legyintést: „jaa, ti vagytok azok a….”
Tallózó a Bántó István kötetének írásai között
Ebbe a kontinenskapuban álló rendhagyó világvárosba − félmilliónyi jövő-menő-maradó vándorszékely, vándorszilágysági munkás, egyetemi tanár, művész, orvos, szerkesztő, párt és kormányfunkcionárius kitaposott útján − érkezett 61 évvel ezelőtt, egyenesen az egyetem padjaiból, szilágysági útravalóval Bántó István. Kultúrmunkásnak, művelődésszervezőnek, majd a Tanügyi Újsághoz szerkesztőségi főtitkárnak, majd főszerkesztőnek, többször előre és visszafokozott kultúr-napszámosnak. Hogy az ő sorsa, a romániai magyar tanügy sorsa, a pedagógusok egyetlen magyar lapjának hányatott sorsa semmivel se legyen jobb.
Vajon tudta akkor Bántó István, hogy hová érkezik? Itt vált − üllő és kalapács közt − közösségi munkássá, a közösségi élet fontos szereplőjévé és írásaival bukaresti magyar dolgaink szorgos feljegyzőjévé, tudósítójává. Ezekből a bukaresti írásokból született ez a kötet is.: „Magyar művelődés a román fővárosban”.
A kötet ajánlását már a címzett pálya- és sorstárs, Lőrinczi László nemrég bekövetkezett halála is fájdalmasan időszerűvé teszi. Lehet-e nehezebb szórványsors, mint az övé: Bukarestet jó félévszázad után a szardiniai Cagliarival, Settimo San Pietroval felcserélni.
A kötet leghosszabb és legjobban dokumentált részét a nagyobb tanulmányok, a bukaresti magyar közművelődés másfélszáz évének szemlézése teszi ki. A magyar katolikus öntudatot ébresztő Szent István Király Egyesület történetének felidézését a református egyház szellemi műhelyeinek, a Koós Ferenc Kör múltjának idézése követi. Ezek után a 20. század első harmadának regáti egyesületi életét szemlézi. Meglepő, hogy ilyen gazdag és színes volt hajdanán Bukarest önszerveződő intézményeinek, szervezeteinek, egyesületeinek kínálata és hogy milyen fontos szerepet töltöttek be ezek a bukaresti magyarság fennmaradásában, túlélésében. Itt is bebizonyosodik, hogy a nagy kihívások, válsághelyzetek között a bukaresti magyarság legjelentősebb megtartó erői a cselekvő értelmiség és az önszerveződő intézményrendszerek voltak.
A múltba merítkezve, Bántó közművelődési visszaidézéseiből előtűnik, hogy bizony Bukarest is cipelte hátán a magyar-magyar belső vitákat, nézeteltéréseket, a kisközösségek pánikküzdelmeit, az egymásra újjal mutogatást. Ide is sikeresen kitelepítettük a nagy magyar konfliktusainkat. Minden küzdelmemben benne volt az elsőbbségért folytatott másfajta harc és arc, a könyöklő feljebb emelkedés lehetősége. A kor akkor is tele volt a ma is ismerős, két évszázados ujjal mutogatással: ki a román barát, ki a török, osztrák kollaboráns? Elragadott sokakat a Hatalom közelsége, az independentizmus, a rang, a cím, de a rendetlenség, pénzügyi és erkölcsi fegyelmezetlenség is. Nézzük csak meg Bántó István leltárkészítésében is a sok − joggal vagy jogtalanul − megvádolt egyletvezetőt, az elbocsátott lelkészeket, felmondással elküldött tanítókat.
És ezzel el is érkezett a Petőfi ház 1989 utáni új birtokbavételig, a reményteljes újrakezdés nem mindig vidámító felidézéséhez.
A következőkben hosszasan és alaposan elidőz a bukaresti magyar oktatás születésénél, hányatott sorsú történelménél, majd ez az út elvezet a jelenig.
Bántó István könyvének legterjedelmesebb részét az általa bejárt időszak, Bukarest-történelem talán legjelentősebb dokumentumának, az Egyházi Újság „egyháztársadalmi lap” újraolvasásának, szemlézésének szenteli. Nem győzhetjük eléggé csodálni ezt a kétheti lapot, és személyesen Nagy Sándor lelkész majdnem egyszemélyes munkáját, és kis csapata küzdelmének 13 éves történetét. Nagy Sándor e korszaknak, a bukaresti magyarság soraiban nem csak a legjelentősebb szervező, lelkigondozó személyiség, de olyan kiváló tollú közíró, publicista, szerkesztő is, akinek írásai messze kiemelkednek a kortárs magyar és protestáns közírás nagyjai közül. Nem csak veretesen, pontosan, világosan, tényszerűen fogalmaz, de hiányzik belőle a helyzethez, alkalomhoz nem illő pátosz, és soha nem téveszti össze a tényszerű rögzítést, hírközlést, az igehirdetéssel, jegyzettel vagy hírrel. Nem véletlen tehát, hogy 1940 – a bukaresti magyarság majdnem teljes elvándorlása – után Ravasz László zsinati püspök a nyugati emigráció megszervezésével bízza meg, amit regáti tapasztalatainak birtokában is a legnagyobb szakszerűséggel végez, haláláig.
A Nagy Sándor elemzéssorozatának mai olvasata azt is mutatja, hogy milyen hosszú az örök tények, igazságok sora, de milyen semmivé lesz egy sor évszázados jelenség, érték a történelem változásaiban. Ma már értetlenül olvashatjuk a cselédkérdést, a magyarság típusait. Egyetlen tollvonással törölte el az egészet a Bécsi-döntés, és a világháború után egy egészen más típusú magyarság születik itt: az ipari menekültek, a szocialista, a téeszemigráció, a bukaresti magyar szakmai, politikai elit.
Bántó Istvánnak a bukaresti nagyok emlékezete közötti tallózása ma is érdekes, izgalmas olvasmány. A „Vigyázók” fejezetben sorra idézi fel a regáti magyarság jeles személyiségeit. Hosszú a sor a „népoktatás szolgálatában álló” Koós Ferenc, „a szórványlelkekre gondot viselő” Nagy Sándor, a „regáti magyar balsorsot” megélő, a havaselvei magyarokat összegyűjtő pitești lelkész, Udvari András. Az emlékezésben tovább a „népművelés istápolója”, dr. Bakk Elek, később székelyudvarhelyi főorvos; az „igaz igék, talmi igazságok” költője, Szemlér Ferenc; „az irodalom napszámosa” Lőrinczi László kerülnek a figyelem reflektorfényébe.
Az „Olvasás közben” fejezetben fontos, Bukaresttel, a Regáttal kapcsolatos könyveket, írásokat tart a kezében és lapoz fel olvasói számára. Hencz Hilda román nyelven írta meg a „magyar Bukarest”-et. Rendhagyó mű ez is, és úgy tűnik, ennyire szabadon és nyíltan ezt csak neki lehetett megírnia. Nagyon ideje volna ennek magyarul is megjelennie. Bántó annyira figyelmes számvető, hogy nem felejti el felhívni a figyelmet egy fiatal bukaresti segédlelkész, Lázár Balázs lelkészképesítő dolgozatára sem, melyben egyházközsége jegyzőkönyveit feldolgozva, onnan adatolva, írja meg új tények figyelembe vételével egyháza történetét. Lőrinczi László versfordításainak ismertetése után Murvai László: „Körkép. A romániai magyar oktatásról 1990-2007” című könyve is Bukarestben született szomorú kép az oktatás sorvadásáról.
Két, szívéhez közel álló témával, kérdéssel zárul a kötet. Az egyikben meghatódással tartja a kezében Kaszta István: Hadad a hadak útján című kötetét. Sok-sok ismerős emléket idéz, hisz szülőfaluja monográfiájáról van szó. Az írások gyűjteménye utolsó írásával is hazavezeti az olvasót szeretett munkahelyére, a hányatott sorsú Tanügyi Újság szerkesztőségébe. Itt már teljesen emlékeire alapozhatva írja meg ennek az üldözött, támadott, megcsonkított, többször a megszűnés határán álló lapnak a krónikáját, ahol Bántó István életéből 35 esztendőt töltött.
Záró gondolatok, adósságlista
Nyugtalansággal teli örömmel teszi le az olvasó Bántó István hosszú korokat átölelő szellemi, művelődéstörténeti utazását. Ahogy letesszük a könyvet, ezernyi kérdés tódul elénk. A Regát is, mint annyiszor bevándorolt, belakott európai tájunk, otthonunk, hosszabb-rövidebb ideig szálláshelyünk, nagy adósságainknak is otthona.
Hadd kezdjem a sort azokkal, akik legárvábbak: a múltban és jelenleg is ott élőkkel. Egyszer talán a bukaresti magyarság, különösen az itt küzdelmet, szórványsorsot vállaló csúcsértelmiség is megkapja méltó helyét az egyetemes magyar helytállás becsületrendjében. Egyszer talán nekik is kijár majd a Magyar Örökség Díj. Együtt közösen, valamennyiüknek. Egyszer talán megköszöni nekik is valaki, hogy kemény kétkezi munkásként, szellemi napszámosként helytálltak a Hatalom torkában, a „Sátán királyi széke” előtt. Megköszöni tán valaki a soktízezernyi műfordítást, amellyel íróink baráti kezet tudtak nyújtani a románság felé, és hogy évszázadokon át hídként álltak a két nép között. Megköszönni, csak már késő ne legyen!
Mert Bukarest, a bukaresti magyarság, valljuk be töredelmesen, soha nem volt a magyar szellemi élet erdélyi és anyaországi nagy ütőereinek, az egymást követő magyar kormányoknak kedvence. Sokkal többször érte őket vád, mint bátorító szó, kitüntető figyelem vagy épp állami kitüntetések.
Adósságlistát lehet készíteni, feladatokat is ki lehet jelölni a mai fiatal bukaresti-erdélyi magyar értelmiség számára. Ez már az ő lelkiismeretükre van, lesz letéve.
Egyszer talán lesz Regáti Magyar Lexikonunk, lesz Ki kicsoda a Regátban is, ha erre lenne igény. Jó lenne, ha egyetlen lexikonban láthatnánk, találhatnánk meg együtt minden regáti közösségépítő magyart! Egyszer talán lesz teljes bukaresti magyar folyóirat repertórium és Regát bibliográfia is.
Bukaresti, regáti magyarjainknak még nagyon sok mindennel tartozunk. Ők maguknak elsősorban, de mi, erdélyiek is. Legfőképpen sorsuk, a mindennapi magyar Bukarest emlékezetének begyűjtésével is. Ezernyi sors szóbeliségének, emlékének rögzítésével, nyelvi hőemelkedéssel dacoló vagy az olvadó jégtábla szomorkás képével. Többen is küszködnek ezzel évtizedek óta (Rostás Zoltán például), de vesztes versenyben vannak a múló idővel. Talán nem kellene több, mint néhány bekapcsolt magnó és néhány azt tartó kéz, és hagyni, hogy folyjék, buzogjon fel az ott élők között az emlékezet lávája. Mennyi magára maradt, elárvult idős férfi és nő, utolsó tanú idézhetné fel személyes történelmét, melyet senki nem hallgat már meg: a nyelvcserében beáll az amnézia, megszakad a fonala az emlékezetnek. Nekünk és a jövendőnek csak annyi volna most fontos, hogy rögzülhessen, csak hogy megmaradjon. (Ahogyan ezt Kolozsváron Tatár Zoltán teszi.) Az igazi Bukarest könyv is még várat magára. Meg kell írni magyarul, magyarnak is a magyar Bukarestet. Talán egy magyar múzeumot a bukaresti magyar emlékezet múzeumát is megérdemelne itteni életünk emlékezete: tárgyi, szellemi értékeink begyűjtését. Tárgyakat, emlékeket, leveleket, magukkal hozott eszközöket, az élet, a túlélés, az asszimiláció dokumentumait. Ha már nem késő.
Adósságunk pedig Havaselve egésze fele is van elég.
Lássuk be, Erdélyben mostohán bánunk regáti legnagyobbjaink emlékeivel is. Nagy mulasztásuk az is, hogy Erdélyből indult regáti nagyjainkat nem tudtuk eléggé hazahozni, visszaadni a szülőföldnek. Sükei Imre templomépítő lelkészünket Szőkefalván senki sem tartja számon. Czelder Mártont Nagybányán és Felsőbányán is lényegében elfelejtették, pedig ott van a sírja a nagybányai temetőben. A Koós Ferenc kultusz Magyarrégenre korlátozódik, de alig hallhatunk róla Fogarason, Brassóban, ahol egyébként nyugszik. Pedig Erdély és a Regát lelki egysége akkor teljes, ha oda és hazaérkeznek nagyjaink.
Egyszer talán minden jelentős erdélyi magyar tájegység szervez egy Regát-napot elszóródott vagy soha haza nem tért testvérei emlékére. Talán egyszer lesz valahol a Székelyföldön is – a népes város-falunapok között – egy Regát nap is. Talán valamelyik alapítványnak lesz annyi pénze és politikai akarat is hozzá, hogy a regáti magyarok − esetenként magyarul nem tudó házastársaikkal, gyermekeikkel, unokáikkal − megjárhatják magukat, másfajta levegőt szívhatnak és fellélegezhetnek Budapesten. Talán egyszer a Székelyföldön szobra is lesz a bukaresti cselédleánynak és székely szolgalegénynek. Az erdélyi emléktáblák, szobrok is régóta váratnak magukra, pl. az egyházalapító, templomépítő Sükei Imrének a Kis-Küküllő menti Szőkefalván, a Koósoknak együtt lehetne közös emlékjelet hagyni egy falunapon a Szászrégen melletti kicsinyke Unokában. A nagybányai temetőben nyugvó Czelder Márton, „moldva-oláhországi misszionárius” is több megemlékezést érdemelne szülővárosától, Vásárosnaménytól és a kései utókortól. És hadd ne hagyjam ki a sorból végül a „legnagyobb székely kommunistát”, de a sztálinizmusban a székelyek legnagyobb túlélni segítőjét, fajtájának támogatóját, Fazekas Jánost, a „miniszter urat”. Ha szobra vitatható is lenne, de hamvai ott nyugodhatnának Székelykeresztúr mellett a magyarandrásfalvi unitárius temetőben. Adósságok – határokon, Kárpátokon innen és túl.
A régi Bukarest a mienk is!
A régi Havaselvéhez majd ezer év alatt mi is hozzáadtuk a magyar államiság Kárpátokon átívelő, keletre és délre kiterjeszkedő történelmi kereteit, akárcsak munkáserőnk verejtékét, életáldozatát. Ennek számtalan bizonyítéka között ott van, volt a hajdani Secuieni megye, a régi Ungro-Vlahia, Szörényvár és a 20 db. Ungureni (= magyar földről való) nevű település és a Berceni negyed. Ezzel persze itteni jövőnk nem lesz gazdagabb, de a mellünket talán kihúzhatjuk, fejünket talán egy kicsit magasabbra emelhetjük. Segít büszkébbnek lenni egy kicsit a kisebbségi önbizalomban oly gyakran sérült magyarnak. És ez is nagy dolog.
(Ezt éreztem magam is, amikor a teológus fiatalokkal Mehedinți megyében magyarokat keresve eljutottunk a Madaras Lázár főispán szörényvári irodájába is. Olvastuk előtte innen -onnan történelmünk magyar és közös gyökereit, hogy a megyének nevet adó szó a Méhed megye szótöve a méh, de majd hanyatt estünk valamennyien, amikor a prefektus irodájában megláttuk a mai Mehedinți megye zászlóját, és rajta ott sárgállani a méhet. Igen: ilyen messziről lehet átörökölni egymástól értékeket, az értékeinket.)
(Én magam abban a különös helyzetben vagyok, hogy tíz napnál többet nem éltem folyamatosan Bukarestben, de a Regát szinte valamennyi jelentős városát végigjárhattam kolozsvári egyetemista fiatalokkal, telefonkönyvvel a kezükben, lépcsőházról lépcsőházra magyarokat keresni. Több-kevesebb sikerrel beleláttunk a mélybe.)
Ha elkészül egy nagy, 20. századi regáti lexikon, benne ott van a helye a regáti missziónak, a Nagy Sándor köré szerveződött teológusi-misszionáriusi munkának. Köztük olyan elfelejtett neveknek, mint Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész, Hegyi István IKE utazótitkár, majd székelyudvarhelyi lelkész és Bántó Bálint regáti misszióra kiküldött teológus, később mikolai lelkészek, vagy a Regátból Amerikába távozó Szigethy Béla. Kovács Pál csíkszeredai református lelkészt sem szabad elfelejtenünk, akihez évtizedekre − a szó legszorosabb értelmében − hozzácsatolták a teljes moldvai magyar protestantizmust. Akkor készült, ma még kéziratokban lappangó naplók, jegyzetek, feljegyzések több száz oldalai ennek a helytállásnak, munkának a tanúi. Most meg egy egészen friss könyvet is tarthatok a kezemben: Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész emlékezéseinek, írásainak, leveleinek dokumentumkötetét. Egy tanulmányi év megszakítással Gudor Lajos 1936 és 1940 között volt bukaresti segédlelkész, vallásoktatásra beosztott tanár, diákotthon felügyelő, gyermeklapszerkesztő mindenes. Így és ezért lett a hírhedt román állambiztonság, a Siguranţa folyamatos megfigyeltje, majd annak dokumentumai alapján megrendelésre megírt, 1983-ban megjelent hírhedt Fapte în umbră IV. kötetének egyik „bukaresti nacionalista-soviniszta szervezkedést” végző hőse.
Számolni a nyelvi magvaszakadással…
Bukarest egy nagy lomha, loncsos, zajos falusi világváros, melyet szeretni meglehet, megszokni talán soha. De Bukarest így is egy kicsit a mienk, bennünk él és benne is marad minden erdélyi faluban: elvittük, hazahoztuk emlékeinkben, még akkor is, ha nem vesszük mindennap észre.
Bukarest, a Balkán kapuja, a magyarság végvára. Tudnunk kell azt is, hogy aki ide belépett − legyen akár egyszerű székely ácsmester, barcasági cseléd vagy szilágysági kőműves, de akár szerkesztőségi munkás vagy magasan elhelyezkedő csúcsértelmiségi, művész, egyetemi tanár, pártfunkcionárius − annak számolnia kellett nemcsak a lehetséges sikerrel, de a többségi lét kényelmes kísértéseivel, a nagy magánéleti kudarcélményekkel, önfeladással is. Ennek az élettérnek és életformának felvállalásával nagyobb részüknek szembe kellett, kell ma is nézni az asszimilációval, vegyes házassággal, a család, a gyermekek, unokák nyelvcseréjével, nyelvi magvaszakadással is. Szinte mindeniküknek– így vagy úgy – meg kell hoznia választott balkáni városáért élete nagy áldozatát: személyes történelme átírását, önazonossági jövőképe átrajzolását.
Hogyan is jellemezte Ravasz László Amerikában az ott élő magyarokat a negyvenes években? Illik egy kicsit Bukarestre is: „Virágoskert vagytok, olvadó jégtáblán.”
Bukarest ebben az örökös nagy mobilitásban, többezres munkás rétegével, százegynéhányas létszámú magyar csúcsértelmiségével az utolsó magyar végvár maradt. Az eredményes küzdelem és az elveszített harc közös szimbóluma is. Ők azok, akik hűségüket nem adták fel, belekapaszkodnak az elmúlt évszázad gyökereibe, munkájuk beépül a lelki Bukarest falába, a „magyar Bukarestbe”. Ez a város általuk is lett és marad nem csak az egyik jelentős „erdélyi”, romániai magyar szellemi főváros, de a világmagyarság egyik fővárosa is.
Bukarest, a Regát az erdélyi magyarság egyik sajátos arca: tele van emlékeinkkel, értékeinkkel. Bukarest és annak emlékezete nélkül lehet magyarnak lenni, de nem érdemes.
Nem lehet igazi erdélyi és anyaországi magyar, aki felejti – Amerika után – a magyarság egyik legnagyobb élet- és küzdőterét, szétszóratási területét és egyben temetőjét. Ha ránk igen, akkor a Regátra ezerszer is érvényes, hogy a felejtés – halál! Bukaresttel tartozunk magunknak, egyetemes önmagunknak is és főként önismeretünknek és lelkiismeretünknek. És tartozunk főként tanulságaival, mely nélkül nem lehet tovább látni és lépni sem.
Bukarest, a „magyar Bukarest” tulajdonképpen örök. Felmutat egy örök, változó, de mindig visszatérő emberi-etnikai arcot, amelyben magyarként is lehet, túl kell, kellene élni mindent mindenkor.
Bántó István igazi tanúként megélt hatvan éve és megírt százötven éve minden kiemelkedő Bukarest-eseményt, személyt figyelemmel követ, számon tart. A közművelős gondos krónikásaként szinte a két évszázados múltra is visszalapoz, felidéz, hogy az elődök fele fordulva a mával és holnappal való szembenézésre emlékeztessen. Egyetlen írása, emlékkockája sem öncélú, hanem minden a magunk- és közös dolgainkra, feladataikra tekint. Mindent szemrevételez, ami Bukaresthez kötődik, legyen az történelem, egyleti, köri élet, egyháztörténet, iskola, művelődés vagy épp a város magyar nagyjainak felidézése.
Bukaresti magyarság! − mit hoz a jövő? Van-e értelme ezen töprengeni? A maga helyén mindenkinek − munkahelyén, a családban − teljesíteni kell nemzete iránti kötelességét. Ahogyan ezt az emlékezet messzeségébe elvesző regáti hőseink, múltbéli nagy eleink, a maiak, ahogyan ezt nyolc évtizeddel maguk mögött a Bántó Istvánok is teszik. Nagyon fontos, hogy távoli, sok nehéz időt látott, sokat szenvedett városainknak, szálláshelyeinknek mindig legyenek tanúságtevői. Bántó István is ilyen következetes és hű tanúja választott otthonának.
Ezért és ezzel köszönjük meg a szerzőnek írásait, könyvét, és köszönjük a szorgos krónikás munkában eltöltött regáti, több mint hat évtizedet.
Vetési László
(Elhangzott 2012. május 9-én a kolozsvári Gaudeamus Könyvesboltban tartott könyvbemutatón.) diaszporalapitvany/ro

Búcsú Matekovics Jánostól
Néhány hónapja, utolsó találkozásunkon Weöres Sándor Bolero című verse felől érdeklődött, te mindent tudsz, nézett rám, kissé kételkedve, nem létezik, hogy ezt, éppen ezt ne tudnád. És én rögtön el is kezdtem, nehogy gyanakodni kezdjen, mert voltak pillanatai, amikor fölöttébb gyanakvónak tűnt ez az örök rebellis, tántoríthatatlan újságíró, a romániai magyarság száguldó riportere, a hatvanas évek legendás Ifjúmunkás című hetilapjának vezető riportere, a soha nem elég éber, viszont bosszúálló cenzorok és kultúrairányítók pofozóbábuja.
„Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, / a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át! / A száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, / olyik még visszanéz, a holdsugár lábnyomába lép, / végül mind elmegyünk...”
Kissé kétkedve nézett rám, és elfordult, amikor faggatni kezdtem, ki lesz a következő meghívott a sajtóklubban. Élete utolsó nagy vállalkozása volt ez az évekig működő sajtóklub, ahol az irodalom, a művészetek, a kultúra, a politika, a gazdaság jelesei is megfordultak. Sokat búsongtunk, jöhetnének többen is, de hát a törzsközönség megvolt, s ebben a változó világban már ez is sokat jelentett. Hogy mégis mennyit, azt világosan látjuk most, hogy nincs. Lényegét megmutatja hiánya. János riporterként kezdte pályáját, és műfajához évtizedekig nem lett hűtlen, egyszer kötetbe is gyűjtötte jobb(nak gondolt) riportjait, ez a könyv nyilván a jéghegy csúcsa, száz és száz és ezer riportja, cikke rejtőzik a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek lapjainak sárguló, barnuló oldalain. Fáradhatatlanul mérte fel a valóságot, térképezte fel esélyeinket. A kisemberhez, az örökké megalázott, meghurcolt kisemberhez volt hűséges. Életének egy periódusában viszont nem írt riportot, egy művelődési házat vezetett a fővárosban, és a bukaresti magyarok kedvelt találkahelyévé, fórumává tette a Petőfi Házat. Itt a pénzügyi ellenőrök szálltak rá, és lehetetlenítették el, de nem adta fel. Visszatért a sajtóba.
Hogy is végződik a Weöres-vers? Ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk... Nem hittem volna, hogy ilyen hamar bekövetkezik, s ő is elmegy a többiek után, elindul a pusztaságon át, s „még visszanéz, mert látni vágy”.
Bogdán János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kelemen: a Batthyaneum ügyében hozott európai döntést az államnak tiszteletben kell tartania
Kelemen Hunor szövetségi elnök az RMDSZ nevében üdvözölte az Európai Emberjogi Bíróság szeptember 25-én hozott döntését, amelyben megállapítja, hogy Románia megszegte a tulajdonhoz való jogot, sérültek az Emberi Jogok Európai Nyilatkozatához csatolt 1-es számú protokollumban foglalt, magántulajdonhoz fűződő jogok. Ezért 15 ezer euró erkölcsi jóvátétel, illetve tízezer euró perköltség kifizetésére kötelezik a román államot. 1998-ban született meg az a 13-as számú kormányrendelet, amely az első olyan romániai jogszabály volt, amelyben erdélyi magyar ingatlanok visszaszolgáltatása szerepelt. Az akkori, Victor Ciorbea által vezetett parasztpárti kormányban Tokay György kisebbségügyi miniszter kezdeményezte a kormányrendeletet, amelyet az RMDSZ és az erdélyi magyar történelmi egyházak közötti egyeztetés előzött meg. A 13-as számú kormányrendeletben összesen 17 ingatlan, ebből 8 magyar érdekeltségű visszaszolgáltatását tüntették fel. A bukaresti Petőfi Ház, a temesvári Magyar Ház, a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület székháza, a gyulafehérvári Batthyaneum, a nagyváradi római-katolikus és református püspöki paloták, a brassói evangélikus ház valamint a kolozsvári unitárius nyugdíjpénztár székhelye szerepelt az RMDSZ által kezdeményezett kormányhatározatban. 1998-ban az ingatlan-visszaszolgáltatási bizottságban Markó Attila helyettes államtitkár, Silviu Clim, az Igazságügyi Minisztérium jogtanácsosa és az egyházak jogi képviselői rendelkeztek a restitúcióról. Kelemen Hunor szövetségi elnök a strasbourgi döntést követően kijelentette: „a Romániai Magyar Demokrata Szövetség számára ez a döntés azt jelenti, hogy az elmúlt 22 évben végzett munkánk az ingatlan-visszaszolgáltatások terén nem volt hiábavaló. Az emberjogi bíróság döntése egyértelműen rámutat arra, hogy Romániában a restitúció ügyében világos és határozott jogszabályra van szükség, amely egyszer s mindenkorra rendezi az elkobozott magán- és egyházi ingatlanok sorsát. A Mikó-ügyben első fokon elítélt Markó Attila pedig ezáltal a döntés által újabb megerősítést kapott arról, hogy tisztességesen és becsületesen végezte a munkáját”. A gyulafehérvári Batthyaneumot gróf Batthyány Ignác gyulafehérvári római katolikus püspök 1791-ben megalapította, és csaknem húszezer rendkívül értékes könyvet gyűjtött össze. Halála előtt néhány évvel megszerezte a gyulafehérvári trinitárius szerzetesrend templomát és rendházát, és féltve őrzött gyűjteményét ott helyezte el. A könyvtárat aztán végrendeletileg Erdélyre és a gyulafehérvári katolikus püspökségre hagyta, utóbbi kezelésében, utódai pedig a gyűjteményt 60 ezer kötetre bővítették. A könyvtárat a román állam 1949-ben a római katolikus egyháztól elkobozta. A Batthyaneum tulajdonjoga 1989 után került csak ismét napirendre, és 1998-ban a román kormány a 13. számú kormányrendelettel a könyvtárat és épületét visszaadta a közben érsekségi rangra emelt gyulafehérvári katolikus püspökségnek. A rendeletet mindmáig nem hajtották végre, időközben pert is indítottak arra hivatkozva, hogy könyvtárát Batthyány tulajdonképpen két örökösre hagyta: a püspökségre és Erdélyre. Utóbbi jogutóda pedig a román állam. A bíróságok rendre elutasították ezt az érvelést, de utolsó fokon 2003-ban végül a keresetnek helyt adtak. Ezek után az érsekség a strasbourgi emberjogi bírósághoz fordult, az ügyben idén, szeptember 25-én született egyelőre nem végleges ítélet. (közlemény)
Transindex.ro

Dáné Tibor Kálmán
SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ
A magyar házak szerepvállalása a magyar identitás megőrzésében és továbbadásában
Az identitástudat erősítésében, a nemzeti hagyományok ápolásában vállalnak felbecsülhetetlen szerepet ezek az intézmények - szögezi le szakpolitikai vitaindítójában Dáné Tibor Kálmán.
A Magyar Ház fogalma
Magyar Háznak tekinthető az az épület, mely egy civil szervezetnek vagy valamelyik történelmi magyar egyháznak a tulajdonában van, s melyben kultúrát közvetítő tevékenység folyik magyar nyelven, a szakrális gyülekezeti közösségeknél szélesebb csoportokat is elérni szándékozó művelődési rendszerben. A Magyar Ház fogalom egyértelműen jelzi az intézmény magyar jellegét egy magyar szempontból etnikailag alulképviselt közegben. Ilyen intézmények Romániában ott jöttek létre, ahol magyar közösségünk kisebbségben vagy szórványban él. Az előbbi feltételeket kielégítő intézmény Magyar Háznak tekinthető még akkor is, ha ezt a hivatalos intézményi megnevezésében nem tünteti fel, vagy az épület a működése során nem került be ilyen elnevezéssel a közösségi tudatba.
I.2. Történelmi háttér
Az elmúlt közel huszonöt esztendőben az önerőből intézményesülő romániai magyar közösségünk egyik legjelentősebb megvalósítása a Magyar Házak intézményeinek a létrehozása volt. Ezek ma amolyan független magyar kulturális autonómia szigetek, hisz egyrészt a településbeli és a régióbeli magyar közösségek működtetik és tartják fenn, másrészt semmilyen szempontból nincsenek helyi vagy országos, azaz önkormányzati vagy állami, szerv(ek)nek alárendelve. Cselekvési szabadság, de korlátozott anyagi lehetőség jellemzi a hazai magyar házak működését. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a megalakulásától kezdve cselekvési programjába iktatta és kiemelten kezelte a hazai magyar házak alapítását, és jelenleg is számtalan ilyen intézmény működéséhez szükséges anyagi források előteremtésében vállal szerepet. Az elmúlt negyed évszázadban ugyancsak jelentős szerepe volt a hazai Magyar Házak létrejöttében az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek (EMKE). A romániai Magyar Házak létrejöttének anyagi feltételeit a magyar állam (főleg az egykori Illyés Közalapítványon és a Szülőföld Alapon keresztül), az RMDSZ, a Kisebbségi Tanács pénzalapjaiból, valamint a történelmi egyházak és a helyi közösségek saját adományaikból teremtették elő. Fontos megjegyezni, hogy néhány ilyen intézmény a kommunista rendszer idején eltulajdonított (államosított) épületeknek, az egykor működött és az elmúlt időszakban újraalapított társadalmi szervezeteknek a jogfolytonosság révén visszaszolgáltatott ingatlanaként vált a közelmúltban újra magyar közösségi tulajdonná.
A hazai Magyar Házak jelenleg meghatározó szerepet töltenek be egy-egy helyi vagy kistérségi romániai szórványmagyar közösség életében, mind kulturális, mind közösségszervező és fejlesztő, de akár vidékfejlesztő szempontból is. Az identitástudat erősítésében, a nemzeti hagyományok ápolásában vállalnak felbecsülhetetlen szerepet ezek az intézmények, hazai viszonylatban a több mint ötven százalékban szórványban vagy kisebbségben élő magyar közösségeink körében. Beszélhetünk tehát egy kiépült Magyar Ház láncolatról Romániában, de sajnos nem beszélhetünk ezeknek az intézményeknek a hálózatáról. Ugyanis ezen intézmények jelenleg egymástól függetlenül, elszigetelten tevékenykednek (nagyon kevés között jött létre valamilyen intézményi kapcsolat), s ennek okát egyértelműen nem a Magyar Házak közötti földrajzi távolságban kell keresni. Bár a Magyar Házak főleg az erdélyi szórványvidékek jellegzetes társadalomszervező intézményei, mégis romániai Magyar Házakról beszélünk a stratégia-tervezetben, hisz ehhez az intézmény rendszerhez hozzátartózik Moldovában a Bákó-megyei Pusztinán működő Közösségi Magyar Ház, valamint a bukaresti magyar közösség székháza, a Petőfi Ház is.
II. A cél megfogalmazása
A magyar identitás megőrzésében, ápolásában és továbbadásában a Magyar Házak szerepvállalása jelenleg főleg lokális, vagy kistérségi szintén működik. Ahhoz, hogy ezek a nemzetstratégia szempontból nagyon jelentős, de egyelőre egyedi feladatokat felvállaló intézményeink a hazai magyar közösség összkulturális értékeit is képviselhessék, szükséges a romániai Magyar Házak hálózatba szervezése. Ezzel egy olyan kapcsolati rendszert lehetne kiépíteni ezen intézmények között, mely lehetővé tenné az egyedi, a partikuláris tapasztalatok egymás közötti gyors átadását, a rugalmasan működő kulturális értékcserét. De ugyanakkor a közös cselekvések megtervezésére egy jó koordinációs és logisztikai rendszer felállítására és működtetésére is szükség lenne. egy közös érdekvédelem és érdekképviselet megteremtése. Vagyis az intézmények közötti hálózat leghatásosabb működtetését egy önálló jogi személyiséggel rendelkező Magyar Ház Szövetség (MaHáSz) tudná megvalósítani, mely a közös érdekvédelem és érdekképviselet feladatkörét is ellátná, s melynek kulturális stratégiájának a kidolgozásában és működtetésében az EMKE közel harmadfél évtizedes közösségi szolgálata is segíthet.
III. Környezetelemzés
III.1. Makrokörnyezet
III.1.1. Politikai környezet
Tudomásul kell venni, hogy ahol kisebbségi közösség él, ott a társadalomban politikai erőtér jön létre, amely gyakran nem feszültség mentes. Az eltelt közel huszonöt évben a hazai Magyar Házak létrejöttét is gyakran politikai tényezők idézték elő, nevezetesen: a szórványban vagy kisebbségben élő magyar közösségek kiszorultak a helybéli kulturális (például művelődési otthon), vagy adminisztratív (például polgármesteri hivatal) színterekről. Ez vagy annak köszönhetően alakult így, mert a többségi nemzet képviselői figyelmen kívül hagyták a magyar közösség sajátos társadalomszervező igényeit, vagy pedig - kulturális szempontból még azért is - mert a művelődési ház más, nem a helyi közösség kulturális életét támogató, rendeltetést kapott. Vagyis nem túl barátságos, gyakran feszültségektől sem mentes társadalmi hangulatban jöttek létre ezek az intézmények, melyek azóta a legtöbb településen ahol működnek, a szolid és kitartó közösségszervező tevékenységükkel, kivívták a többségi nemzet elismerését, sőt helyenként az együttműködő szimpátiáját is. A politikai érdekvédő egyesületünk, az RMDSZ, társadalomszervező programjában is szerepel a Magyar Házak támogatása, nem is beszélve arról, hogy számtalan ilyen intézményben a Szövetség helyi irodája is ott működik. Az elmúlt időszakban a mindenkori magyarországi kormányok támogató szándékkal viszonyultak a Magyar Házak intézményes hazai kiépítéséhez, hisz számtalan ilyen létesítmény az anyaország anyagi hozzájárulásával jött létre. Romániában a Magyar Házak láncolatát hungarikumnak lehet tekintetni. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy számszerűen a hazánkban létező Magyar Házak hozzávetőleg a világ magyar diaszpórájában működő ilyen intézmények számával közel azonos.
III.1.2. Gazdasági környezet
Romániában a szórvány és kisebbségben élő magyar közösségek általában az országos átlaghoz viszonyítva alacsonyabb gazdasági mutatókkal rendelkező környezetben élnek. Ez egyértelműen kihat a Magyar Házak működésére is. Az eddigi gyakorlat alapján, hazai viszonylatban, ezek az intézmények működésükhöz főleg a Romániai Nemzetiségek Kisebbségi Tanácsa pénzalapjaira számíthatnak, melynek hazai kezelője az RMDSZ, valamint különböző programjaikra még támogatást nyerhetnek a helyi tanácsok pénzalapjaiból is. Magyarországi viszonylatban - bár az utóbbi időben megszorító intézkedések léptek életbe az állami költségvetés szintjén - a határon kívüli régiókban élő magyar nemzeti közösségek identitás megőrző tevékenységére, a szülőföldön való boldogulásra elkülönített pénzalapok vannak. Jelenleg ebből részesülnek – a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. közvetítésével - az eddig is nemzeti értékeket hordozó hazai Magyar Házak intézményeinek egy csoportja, s reméljük, hogy a jövőbeni normatív támogatások figyelme további ilyen intézményre is kiterjed. Hisz egyértelmű, hogy a kifejezetten identitásmegőrző tevékenységet végző kulturális intézményeket – mint amilyenek a Magyar Házak is – csakis magyar illetve román állami költségvetésből lehet fenntartani. Mert az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy egy kisebbségi művelődési intézmény csakis multikulturális programokra kérhet és esetleg kaphat támogatást az EU pénzalapjaiból, mely programoktól egyértelműen nem kell elzárkóznia ezeknek az intézményeknek, de fő tevékenységi körükben, éppen sajátságos helyzetük miatt, nem az ilyen típusú programok kell, hogy domináljanak.
III.1.3. Technológiai környezet
A romániai Magyar Házak technológiai felszereltsége ugyancsak heterogén. Kitűnik ez az RMDSZ Társadalom Szervező Főosztálya és az EMKE által 2013-ban ezen intézményekről készített részletes felmérésből is.(Megjegyezzük, hogy még vannak olyan Magyar Házak, amelyek kimaradtak ebből a felmérésből, például a Tűri Magyar Ház Fehér-megyéből, a Tranzit Ház Kolozsvárról, a Petőfi Ház Bukarestből, stb, melyekkel tovább folytatva a felmérést még árnyaltabbá lehet tenni a hazai Magyar Házakról alkotott összképet.) A kiépített technológiai környezete, infrastruktúrája döntő módon befolyásolja egy Magyar Ház életét. Megjegyezzük, hogy azokban az intézményekben, amelyekben a művelődésszervezés és a különböző helyi magyar civil szervezetek tágabb értelemben vett társadalomszervezése közösen folyik, infrastrukturális szempontból sokkal jobban felszereltek, mint csak a kultúraközvetítéssel foglalkozó Magyar Házak.
III.1.4. Társadalmi környezet
1989 karácsonya után a romániai magyar társadalomban gombamód kezdtek elszaporodni a civil szervezetek, országos, régiós, vagy helyi működési lefedettséggel. Ez természetes, hisz a kisebbségi létben, különösen a kultúra területén, a szakmai intézményesülés támogatását az állam vagy egyáltalán nem vállalta fel, vagy csak részben biztosított hozzá anyagi feltételeket, s így közösségünknek a belső energiáinak a mozgósításával magának kellett megoldania civil társadalmán keresztül ezeket a feladatokat. Ugyanakkor ezek a társadalmi szervezetek a demokrácia gyakorlásának az intézményei lettek, az önkormányzati eszme iskoláivá váltak. A hazai magyar civil szervezeteknek jelentős hányada, jóval több, mint a fele, kulturális profillal jöttek létre, ezen belül is számtalan olyan tevékenységi körökkel, amelyek a különböző magyar közösségek helyi és kollektív identitástudatának az ápolását és továbbadását mozdítják elő. Szórvány területen, ahol Magyar Házak működnek, egy-egy ilyen intézmény gyűjtő központja lett a régióban tevékenykedő társadalmi szervezeteknek, vagy éppen civil kezdeményezéseknek. Nem is beszélve arról, hogy ezek az intézmények helyenként hagyatéki könyvtárakat, képtárakat, levéltárakat gondoznak, néprajzi múzeumot működtetnek, vagy más jellegű tárgyi kulturális értékmegőrző tevékenységet folytatnak. Ily módon a civil szervezetek kollektív fellépése egy Magyar Ház életében, nemcsak a működéshez szükséges anyagi feltételek megteremtésében jelentenek előnyt és biztonságot, de nagyobb társadalmi elismertséget is hoznak az intézménynek, nem is beszélve a politikai védettségről. Ezzel ellentétben csak egy szűk helybéli elit, grémium által igazgatott ilyen intézmény nagyon sok támadásnak lehet kitéve, különösen a magukat kirekesztettnek érzett csoportok részéről. Továbbá számtalan hazai Magyar Ház társadalomszervező tevékenysége túllépett az intézménynek otthont adó település határain, hatáskörzete régiós szintre emelkedett, s ez hatalmas társadalmi tőkét jelent az intézmény részére.
III.2. Mikrokörnyezet - Szervezeti kultúra elemzése
III.2.1. Szervezés:
Jelenleg a magyar házak működésének szervezése ugyancsak heterogén. Egyrészt személyfüggő, másrészt az épület jellegétől: méretétől, közművesítésétől, infrastrukturális felszereltségétől is függ. Azok a Magyar Házak működnek hatékonyan ahol a kulturális szolgáltatáson túl más jellegű társadalomszervező szolgáltatásokat is tudnak nyújtani. Ahol a magyar közösség tagjai nem csak szórakozni járnak, hanem az ügyes-bajos intézendő dolgaikra is megoldást találnak. Vagyis az intézmény partnere tud lenni a magyar közösség minden tagjának, vagy bárkinek, akinek a személyes problémáit, adminisztratív gondjait orvosolni tudják. Szervezés szempontjából minél szélesebb körű partneri kapcsolatot alakított ki a Magyar Ház személyekkel, civil szervezetekkel, helybéli intézményekkel, annál hatékonyabban tudja társadalomszervező feladatait betölteni a településen, vagy akár a régióban. Az eddigi tapasztalatok azt igazolják, hogy a szervezési hatékonysághoz nélkülözhetetlen az intézmény megválasztott tisztségviselőinek, irányítóinak a cselekvési szabadsága, de ugyanakkor fontos a vezetőség közösségi számonkérhetőségi fórumainak a megteremtése is.
III.2.2. Menedzsment:
Azok a Magyar Házak tudnak jelentős eredményeket felmutatni, ahol egyrészt a művelődés szervezésben jártas, másrészt a modern forrásteremtésben (pályázatírás, lebonyolítás, elszámolás) otthonosan mozgó, az információs rendszereket jól kihasználni tudó szakember gárda működik. Továbbá az intézeten belül van csapatmunka, olyan, ami nem vezetett az egyes munkakörök felelősségének, vagy az egyéni felelősségeknek a rovására. Egy-egy ház eredményes tevékenységéhez a hatékony belső kommunikáció is hozzájárul, olyan, amelyik lehetővé teszi az új eredmények egymás közötti gyors kicserélését és beépülését az intézet munkába. A rendszeresség, az eredményesség és a hatékonyság hármas kritériuma működik ezekben a Magyar Házakban.
III.2.3. Adminisztráció, finanszírozás
Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a Magyar Ház működtetéséhez mindenekelőtt legalább egy jó szervezőkészséggel megáldott, a településen köztiszteletben álló, munkabírással rendelkező személy kell hogy álljon, mint alkalmazott. Ugyanakkor azok a Magyar Házak tudnak a közösségszervezés terén jelentős eredményeket felmutatni, amelyek az alaptevékenységük ellátásához szükséges anyagiakkal valamilyen forrásból rendelkeznek. Mert a működéshez szükséges bizonytalan, pályázatfüggő pénzügyvitel elszívja az Intézet vezetőségének az energiáját az érdemi kulturális szervező munkától. Viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy az intézeti munka hatékonyságának, a menedzsmentnek, az egyik fokmérője a pályázati úton szerzett pénzeknek a mennyisége és ésszerű elköltése. Ezen az úton azt is ellenőrizni lehet, hogy az állandóan változó gazdasági mozgástérhez milyen hatékonysággal tud alkalmazkodni a Magyar Ház. Ugyanakkor egy ilyen intézet elismertségét az egyes tevékenységekre mozgósítható önkéntesek száma is igazolja, különös tekintettel ha azok a fiatalok köréből kerülnek ki.
III.2.4. Szolgáltatások
Azok a Magyar Házak tudnak kielégítő szolgáltatást nyújtani az őket fenntartó közösségnek, amelyek megfelelő infrastruktúrával rendelkeznek. Mint arról már szó esett, legnagyobb elismertségnek azok az intézmények örvendenek, amelyek szolgáltatásai a kulturális programok megrendezésén túlmutatnak. A széles sávú internet használata például lehetővé teszi, hogy a számítógéppel nem rendelkező idős személyek is a Magyar Ház szolgáltatása révén kapcsolatba léphessenek a távolban élő családtagjaikkal. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy vannak intézmények, amelyekben a magyar közösség gazdasági életének a fellendítését szolgáló felnőttképző tevékenységek is folynak. Továbbá azok a Magyar Házak amelyek a fiataloktól kezdve a középgeneráción át az idősekig, vagyis korosztályok szerint is, képesek minőségi szolgáltatásokat nyújtani, tudják társadalomszervező feladatukat a leghatékonyabban ellátni.
III.2.5. Személyzeti feltételek
Jelenleg azok a Magyar Házak tudnak kimagasló teljesítmény nyújtani, ahol a különböző munkakörben önállóan cselekvő, döntéseit nem csak vállalni, de kivitelezni is tudó, munkatársak tevékenykednek. És ahol létezik legalább egy, teljes munkakörben dolgozó személy, aki összehangolja a ház sokrétű tevékenységét. Jelenleg a Magyar Házak tevékenysége elképzelhetetlen bedolgozói státusok nélkül (leggyakoribb a gazdasági felelős), de az intézmény igazi fenntartói az önkéntesek, akik szakmai tudásukkal, vagy fizikai munkájukkal végeznek el felbecsülhetetlen értékű feladatokat. Számtalan esetben az önkéntesek látják el a ház rendezvényei számára a PR feladatokat is, például plakátolás, vagy szórólapoknak az érdekeltekhez való eljuttatását, stb. Hisz ne feledjük, kis létszámú szórványközösségekről van szó, ahol hatékonyan lehet alkalmazni rendezvények szervezésekor meghívások esetében a személyes megszólítást.
III.2.6. Tervezés:
Amikor a Magyar Házak több mint húsz évvel ezelőtt kezdtek megjelenni, akkor az intézményesülés folyamatában egy addig ismeretlen, járatlan úton kellett elindulni, hisz ilyen jellegű intézmények addig még nem működtek Romániában. Az intézménytervezésben gyakran egyszerre kellett ötvözni a civil szervezeti adminisztrációt, az állami jellegűvel, és létrehozni a kettő között az optimális egyensúlyt. Hisz mindig meg kellett találni azt a jogi hátteret, amely biztonságosan tudta működtetni a Magyar Házat, különösen az állandóan változó, alakuló hazai jogrendszerben. Az elmúlt esztendőben azok a Magyar Házak tudtak a leghatékonyabban működni, amelyek önálló jogi személyiséget szereztek, vagy az épületet fenntartó, a tulajdonjogot gyakoroló civil szervezet házvásárláskor már rendelkezett ezzel a státussal. Egyértelmű, hogy egy nyugodt bel- és külpolitikai háttérrel ezen Intézetek tevékenységeinek a tervezése eredményesebben folyik, például a kapcsolattartás a hazai román és kisebbségi kulturális intézményekkel, civil szervezetekkel, nemzetközi téren együttműködés a magyarországi és az anyaországon kívüli régiók hasonló intézményeivel, valamint a világ magyar diaszpórájában tevékenykedő Magyar Házakkal.
IV. Stratégiai elképzelések
Romániai magyar nemzetstratégiában a szórványkérdés prioritást kell hogy élvezzen. Az elmúlt közel negyed évszázadban a szórványkollégiumok kiépítése mellett a Magyar Házak intézményeinek a megjelenése és fenntartása a hazai magyar közösségünk legnagyobb megvalósításai közé tartóznak. A szórványosodás problémáját nem csak nálunk, de a Kárpát-medence egész területén, csak úgy lehet csökkenteni, ha összmagyar kérdésként kezeljük. Nem elég nemzettudat erősítő programok kitalálása és levezetése a szórványközösségek számára (ezeknek inkább szimbolikus hatásaik vannak), hanem: egyrészt magyar (kulturális) intézményeket kell ezeken a területeken felállítani és a hosszútávú működésüket összmagyar összefogással biztosítani, másrészt az ezekben a közösségekben megjelenő magyar vállalkozó rétegnek a munkáját kell erősíteni és támogatni. Kultúra és gazdaság egyszerre történő felélesztése tud életképessé tenni egy közösséget, így a szórványban is pozitív demográfiai változást hozni. A szórványban az intézményesülés folyamatára számos mai hazai példát is hozhatunk, mint a Kallós Zoltán Alapítvány tevékenysége Válaszúton, a Téka Alapítvány munkája Szamosújváron, Böjte Csaba atya áldásos országos lefedettségű ügyködése a magyar hátrányos helyzetű gyerekek megmentése érdekében és még folytathatnánk a sort. Történeti visszatekintésben pedig ott van Kún Kocsárd gróf által az EMKE-nek adományozott és 1892-ben Algyógyon, (Hunyad Vármegyében) a nagyon elszórványosodott magyarság körében létrehozott Székely Mezőgazdasági Iskola. Ennek az intézménynek a megjelenése mint mezőgazdasági tanintézet abban az időben rövid időn belül jelentős pozitív demográfiai változást hozott az egész vármegye magyar közössége számára. Igaz, az iskola működtetésében és fenntartásában az EMKE mellett a Magyar Állam is jelentősen kivette a részét.
A romániai Magyar Házak tevékenységének erősítése - főleg a magyar identitás megőrzésében és továbbadásában, mint célkitűzés - érdekében ezeket az intézményeket hálózatba kell szervezni. Véleményünk szerint az EMKE által 2009-ben elkezdett hálózatépítő folyamatot kell továbbépíteni. A hálózattal a hazai szórványon belül egy élő kulturális szövetet lehetne létrehozni, melynek minden egyede öntevékeny és önálló intézmény, együtt viszont a tömbmagyarság kulturális erejével bíró magyar entitássá válhat. A hálózat lehetővé teszi ezen intézmények közös fellépését a saját kultúrpolitikájuk megvalósítása érdekében, vagy adott esetben éppen a politikával szembeni érdekérvényesítést tudják így jobban képviselni. A hálózat működtetésére egy önálló jogi személyiséggel rendelkező intézményt kell létrehozni (a már említett Magyar Házak Szövetsége - MaHáSz), mely az EMKE égisze alatt működve, az ernyőszervezetnek az eddigi hálózatépítő tevékenységét használná ki. A MaHáSz hálózatépítő tevékenysége pedig a jövőben kiterjedhetne a Kárpát-medence Románián kívüli térségében működő Magyar Házaira, vagy akár a nyugati magyar diaszpóra ilyen intézményeire is.
Az EMKE által elkezdett Magyar Házak hálózatépítő tevékenységének következő lépése a III. Romániai Magyar Házak találkozójának a megszervezése kell hogy legyen. Ennek a tanácskozásnak a programpontjai:1. Az EMKE –RMDSZ által 2013-ban elkészített felmérés bemutatása, kiértékelése az érdekeltekkel közösen a kiegészítése. 2. Újabb kulturális börze, a Magyar Házak, tapasztalatcsere az intézményvezetők között. 3. A Magyar Házak Szövetségének, a MaHáSz-nak a létrehozása (az alapszabály-tervezet bemutatása, a közös célkitűzések kidolgozása, a vezetőség megválasztása).
A hálózatmenedzsernek vagy a MaHáSz működtetőnek lehetséges feladatkörei:
- a hálózat működtetése a tagintézmények működési autonómiájának a tiszteletben tartásával - az intézmények problémáinak az állandó ismerete, közös megoldások keresése - a hazai Magyar Házak érdekképviseletének a felvállalása - kulturális értékcsere irányítása a hálózaton belül (például valamelyik intézmény jó programjának a tájolása a hálózaton belül) - közös programok menedzselése a hálózaton belül - a hálózati tevékenységhez források teremtése - állandó információcsere
- MaHáSz honlap működtetése, a hálózat és tagjainak a világhálón történő megismertetése, az egyes intézményi honlapok autonómiájának a tiszteltben tartásával - kapcsolattartás (akár a hálózatba való bevonás) a Kárpát-medence és a nyugati diaszpóra Magyar Házaival - a közös problémákat érintő tanfolyamok megszervezése (például a fiatal magyar vállalkozói réteg képzése) - a tanuló társadalom fogalomkörének a megismertetése, felnőttképzés megszervezése - a Magyar Házak intézményeit a kulturális turizmus tevékenységi körébe bevonni (folytatni az EMKE és az EMKE Sárospatakon működő Észak-magyarországi képviselete által elindított programot). - a hálózati munka keretében segíteni és serkenti a kevésbé aktív magyar házak kultúra közvetítő munkáját. V. A hálózat (MaHáSz) SWOT analízise. Belső erőforrások és külső környezet viszonyának elemzése V.1. Erősségek
- Már létező és működő magyar érdekeket képviselő vagyon kezelése (Magyar Házak épületei) - A magyar identitás megőrzésében és továbbadásában vállalt erős elkötelezettség. Motiváció a jó értelemben vett másság felmutatása a többségi nemzet fele. - A magyar kultúra iránti állandó igény, érdeklődés. - A közös alapértékek állandó keresése, amely a közösségi érzést is erősíti és nemzetmegtartó erővel bír. - A helyi szórványmagyar történelmi értékek felkutatása, megőrzése és közkinccsé tétele. Erdély történelmének legjelentősebb mozzanatai a szórványhoz kötődnek. - Intézményi sok lábon állás, az egyéni tapasztalok közkinccsé tétele. - Az EMKE eddig szerzett koordinációs tevékenységének a beépítése a hálózatépítő és fenntartó munkában. - A túlélésben szerzett kisebbségi rutin. A taktikai érzék kialakulása a többségi nemzettel való együttélésben. Kisebbségi képviseletben szerzett tapasztalatok az önkormányzatok különböző szintjén. - Multikulturális és interkulturális tapasztalatok.
V.2. Gyengeségek
- Viszonylag kevés intézmény rendelkezik a fenntartáshoz szükséges kellő szakmaisággal.
- Kevés és esetleges a pénzügyi támogatás. Néhol az alapműködéshez szükséges anyagi feltételek sincsenek meg.
- Anyagi támogatást csak az RMDSZ kisebbségi tanácsi alapjaitól és Magyarországtól várnak. Nincsenek kellő képen kialakulva a forrásteremtésnek más módozatai. - Nem egységes és végiggondolt a kommunikáció egyrészt a romániai magyarság fele, illetve az anyaország fele, a nyugati magyar diaszpóra fele még kevésbé. - Projektalapú gondolkodás hiánya. Hiányoznak a helyi hosszutávú stratégiák, amelyek hozzásegítenének hálózati közös tervek készítéséhez. - Sekélyesebb, csak érzelmeket keltő kulturális tevékenységek előnybe részesítése (látványosabb ezeknek a szervezése, hatékonysága nagy lehet, eredményessége annál gyengébb.) - Jelenleg a Magyar Házak jórészt még egymásról is keveset tudnak. A kommunikáció hiányában a tömbmagyar területek sem ismerik eléggé ezen intézmények munkáját. - Gyakori a zárványosodás jelensége, hiányzik a többségi nemzet fele való kellő nyitottság.
V.3. Lehetőségek
- Hálózatosodás megteremtése, fejlesztése. - Szakmaiság fejlesztése. - Közös képzések megszervezése. - Egységes kommunikáció megjelenése. - Egységes alapértékek, alapüzenetek megfogalmazása és közös képviselete. - Közös arculat kialakítása és felmutatása, az egység és egyediség összhangjának a megteremtésével. - Közös fellépés az anyagi alapok megteremtésében. - Az intézmények közötti kapcsolati tőke erősítése. A világhálón való közös megjelenés. - Közös tudásbázis megteremtése és kihasználása. V.4. Veszélyek - Kitettség a román és a magyar politikai élet széljárásainak. - Kitettség a szélsőségek megjelenésének (mind magyar, mind pedig román vonalon). - Romló gazdasági helyzet. - Értelmiség elvándorlása. - A közös érdekvédelem megszervezése, a koordináció hiánya. - A sekélyesebb magyar kulturális értékek terjedése. - Helytelen magyarországi megközelítés, a tömbmagyarság előnyben részesítése. - Új eszközök hiányában nem képesek megszólítani a fiatalokat.
Dáné Tibor Kálmán
A szöveg a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) felkérésére készült, a kulturális autonómiát megalapozó szakpolitikai vitaindítók sorában.
Transindex.ro,

Bukarest – 555, magyarokkal, sztereotípiákkal
Bukarest pénteken ünnepelte „fennállásának”, voltaképpen első hivatalos, írásos említésének 555. évfordulóját. Negyvennégy éve a román fővárosban élő (és több sorstársához hasonlóan magát „átmeneti bukarestinek” tartó) magyarként érdemesnek tartottam eltöprengeni e több mint hatodfél évszázados várostörténet magyar vonatkozásain.
Részben megtettem a budapesti Heti Világgazdaság felkérésére egy – Londont, Berlint és Bécset is magába foglaló – rövid összeállításban, de a hazai olvasó számára nyilván bővebb megközelítés szükséges.
Bucur pásztor és a csángáló nyája
A legenda szerint a várost egy Bucur nevű, juhait a környéken legeltető pásztor alapította, s innen jön a neve is. Történészek valószínűbbnek tartják, hogy a 14. század végén tette le az alapkövét Mircea cel Bătrân havasalföldi uralkodó. Tény, hogy első írásos említése 1459-ben történik, nevének eredetére pedig több magyarázat született. Egy 17.századi török utazó szerint egy itteni török törzs fejének Ebu-Karis nevű fia lett volna a „névadó”. A 18. század végén egy svájci történész a „bucura, bucuros”, tehát az öröm szót tartja eredeténél. Ezt alátámasztani látszik, hogy a város nevét a fanarióta (vagyis Konstantinápoly, Isztambul Fanar nevű negyedéből származó) görög uralkodók Hilariopolisnak fordították, ami a Vidámság Városát jelenti. Tény, hogy Bukarest ma is, az Európai Unió tizedik legnagyobb városaként (közel kétmillió stabil, bizonyos napokon hárommillió lakossal, nem is számítva a város körüli, nemsokára Metropolis Övezetté nyilvánítandó helységek félmillió lakosát) meglehetősen vidám hely.
Hány magyar él Bukarestben?
Csak azt a tévhitet kellene leszoknunk, hogy Bukarest „Budapest után a legnagyobb magyar város”! Sosem volt az, most pedig alkalmasint a tizedik sem. Persze a bukaresti magyarok számát soha senki nem tudta pontosan megmondani. A legutóbbi, 2012-es népszámlálás Romániában 1 millió 238 ezer magyart (az ország összlakosságának 6,5 százaléka), a fővárosban nem egészen három és félezer magyart mutatott ki.
Az utóbbi érték nem lehet reális, hiszen csupán a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) bukaresti szervezetének nyilvántartásában közel hatezer fő szerepel. Adatokkal szolgálhat a három egyházközösség (két református és egy katolikus), az Ady Endre Elméleti Líceum, a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság (amely a Petőfi Házat, a magyarok kulturális központját működteti), ám az összesítést nehezítik a nyilvántartás nehézségei, az átfedések és a demográfia bonyolult dinamikája. A derűlátó becslés sem teheti ma több, mint tízezerre a bukaresti magyarok számát. Már azokét, akik nem asszimilálódtak teljesen, magyarnak vallják magukat. Ezen fölül vannak az „átmeneti magyarok”: itt dolgozó, de Erdélybe visszavágyó és adandó alkalommal visszatérő köztisztségviselők, politikusok, újságírók, orvosok – no meg magyarországi diplomaták, üzletemberek.
A kurucok telepedtek meg leghamarabb
Egy rövid történeti áttekintés érdekes lehet. Bár már előbb, akár a 15. században letelepedhettek itt erdélyiek (a legkorábbi magyar feljegyzések Bukarestről a városon átutazó Borsos Tamástól, a 17. századból származnak), az első népesebb csoport a menekülő kurucokkal érkezett Bukarestbe. A város egyik negyede, Berceni szinte bizonyosan a menekülő kuruc főgenerális, gróf Bercsényi Miklós nevét őrzi, II. Rákóczi Ferenc harcostársa a török-osztrák háború idején, 1717-ben vonulhatott át itt. Mikes Kelemen két ízben is megfordult Bukarestben, biztosan tudjuk, hogy 1739-1740 telét itt töltötte.
Különben a városnak mindig is volt – többé-kevésbé történelmi kényszerből is – némi kozmopolita jellege. Az első olyan népszámlálást, amely az etnikai hovatartozásra is kiterjedt, 1810-ben az orosz megszállók készítették Bukarestben, ez összesen 70 ezer lakost mutatott ki, amiből 1226 volt az “osztrák” (ami főleg magyart jelenthetett), a bukaresti magyarság akkori létszáma három-négyezer főre tehető. Az 1838-as összeírásban utalás történik a magyar iparosok, munkások, segédek foglalkozására: ács, kőműves, asztalos, szűcs, csizmadia, borbély, pék, gombkötő.
Tömegesen érkeztek a magyar menekültek Havaselvére a világosi fegyverletétel után és a Bach-korszak éveiben. 1856-ban a református egyházközösség körülbelül négyezer hivőt számlált, a katolikusok száma nagyjából ugyanennyi lehetett. 1899 decemberében a 282 ezer bukaresti lakos közül hozzávetőlegesen 20 ezer magyar volt – ez már az 1877-es függetlenségi háború utáni gazdasági fellendülésnek is eredménye. Az 1930-as népszámlálás 24.052 magyar lakost talált Bukarestben, az Országos Magyar Párt azonban megóvta a cenzust, a fővárosi magyarság lélekszámát 35-36 ezerre becsülve. Ez lehet a csúcsérték, ennek alapján és ekkor nevezhették Bukarestet a legnagyobb magyar városnak Budapest után.
A két világháború közötti felvirágzása idején kapta a város (voltaképpen a központi része, amit ma Óvárosnak neveznek!) a “kis Párizs” kissé gúnyos felhangú, de elismerő becenevet. Az 1940-es bécsi döntés után sok magyar elhagyta Bukarestet, a háború után a csökkenés folyamatos: 1956 február – 11.687 fő, 1966 március – 9.287 fő, 1977 január – 8453 fő. A rendszerváltó fordulat után, 1991-ben hivatalosan 8355 ember vallotta magát Bukarestben magyar nemzetiségűnek.
A templom és az iskola
A lemorzsolódás tehát egyértelmű – és belátható a folyamat végeredménye is. Ilyen körülmények között pedig, reálisan tekintve, a megmaradt intézményi háttér és az olykor önfeláldozó szervezőmunka ellenére nehéz egységes és tagolt, specifikusan „bukaresti magyar” kultúráról, gazdasági-társadalmi tevékenységről beszélni. Az oktatás és a vallásgyakorlás a kivétel. A magyar tannyelvű Ady Endre Elméleti Líceum, vagyis a középiskolai szintű oktatás mellett a Bukaresti Tudományegyetemen hungarológiai tanszék is működik. A román közszolgálati televízió heti öt órában sugároz magyar műsort, a Bukaresti Rádió napi egy órában.
A már említett Petőfi Házzal együtt a Magyar Kulturális Intézet nem csupán a művelődés rangos központja, hanem a bukaresti magyarok közösségápoló találkozóhelye is. A Barátok római katolikus templomában hetente kétszer magyarul miséznek. A Calvineum és a Szőlőskerti református templomokban hetente többször tartanak magyar nyelvű istentiszteletet, s az unitáriusoknak is van istentiszteletük.
Budapest névadásakor Bukarest volt a minta
És maradnak a „léggyökereken” táplálkozó kapcsolatok Erdéllyel és Magyarországgal. Például akik manapság derülnek vagy füstölögnek azon, hogy messziről jött turisták, művészek a két főváros nevét összetévesztik, gondolhatnának arra (alkalmasint még jobban bosszankodva), hogy bizony a Budapest név létrejöttekor mintegy Bukarest volt a minta. Amikor ugyanis Széchenyi István 1831-ben felvetette, hogy a magyar főváros neve legyen Budapest, egyik érve az volt, hogy ez a név „kevés év, sőt hónap múlva olyan megszokottan s könnyen hangoznék, mint Bukarest”.
Széchenyinek egyébként közismerten jók voltak a kapcsolatai a havasalföldi politikai és gazdasági elittel – alkalmasint az 1834 őszén az Al-Dunán és Bukarestben tett látogatása volt az, amikor egyik jótanácsával nem csak a román főváros fejlődéséhez járult hozzá, hanem a nyelvet is gazdagította. Síksági városként – aminek turisztikai és nem kevésbé gazdasági előnye, hogy egyaránt viszonylag közel van a Fekete-tengerhez és a Déli-Kárpátok vonulatához – Bukarest mind a mai napig meglehetősen védtelen az időjárás viszontagságaival szemben.
Híresek a kánikulák és a gyakori szélfúvások. Miután többször leégett, Széchenyi javaslatára építették fel a bukaresti elöljárók azt a tűzoltótornyot (a bukaresti magyarok tűzvigyázó toronynak hívják), amelyet a körfolyosója miatt, a ’folyosó’ szavunk alapján a mai napig „foişor”-nak neveznek: Foişorul de Foc. (A román nyelvben több száz magyar jövevényszó van, a szókincs mintegy másfél százaléka.)
Koós Ferenc, az intézményalapító
Néhány szót a bukaresti magyar intézményépítőkről. Úttörőként Sükei Imre (1780 – 1848) református lelkészt tartjuk számon, aki 1815-ben a lakásán kezdte tanítani írni-olvasni a magyar gyermekeket, négy év múlva pedig közadakozásból felépítette az első bukaresti református templomot és az „iskolaházat". A bukaresti magyarság első igazi nagy szervezője Koós Ferenc (1828 – 1905) volt.
1855-től 1869-ig tevékenykedett református lelkészként és tanítóként Bukarestben, hathatósan támogatta az 1848-as magyar emigránsokat.
Koós 1856-ban új, tágasabb iskolát építtetett, a magyarságot felekezeti különbség nélkül tömörítette a református egyház és iskola köré. Társaskört, könyvtárat alapított, a szegényebb tanulók támogatására alapítványt létesített. Bukarestről szóló emlékirata (Életem és emlékeim) az első jelentős irodalmi mű, amely belülről ábrázolja Bukarest és az itt élő magyarság világát. Koós indította meg, Oroszhegyi Józsával együtt, 1860-ban az első bukaresti magyar újságot, a Bukaresti Magyar Közlönyt. Egyszemélyes intézményként tartjuk számon a pezsgő életű 19. századból Barabás Miklós (1810 – 1898) festőművészt, aki másfél évig lakott Bukarestben, és itt telepedett le és dolgozott mint udvari festő és fotográfus a kolozsvári születésű Szathmáry Pap Károly (1812 – 1887).
A '70-es évek „nyitása”
Nagyot ugorva, 1970 körül történt meg Romániában a magyar kulturális intézményeknek az a központosítása, ami – nyilván propagandisztikus indítékkal, a „nyitás” bizonyítására – egyszersmind új intézmények létrehozását is jelentette. A Domokos Géza vezette Kriterion Könyvkiadó, a Huszár Sándor főszerkesztette A Hét, valamint a Bodor Pál igazgatta, már említett magyar tévéadás egy ideig a romániai magyar könyvkiadás, az írott és sugárzott sajtó központjává tette Bukarestet. A kiadó és a lap elköltöztével a bukaresti magyar kulturális elit sokat veszített. Jegyezzük azért meg itt, hogy 2013. novemberétől ismét van periodikus kiadványa: a Brassói Lapok havi mellékleteként megjelenő Bukaresti Magyar Élet. (Közvetlen elődje a 2004 és 2007 között szintén havonta megjelenő Bukaresti Magyar Közlöny volt.)
A bukarestiek „szívesen ütköznek”
Mivel szembesül a Bukarestbe érkező, költöző magyar ember? Néhány alapélményről szólni kell. A legfeltűnőbb a pergő, hangos beszéd, az emberek összehasonlíthatatlanul barátságosabbak és közlékenyebbek, mint például Budapesten. Proxemikai sajátosság, hogy a közlekedési eszközökön, bevásárlóhelyeken a bukarestiek keresik a közelséget, a testi érintkezést, „szívesen ütköznek”.
„Nagyon meglepő volt és nagyon pozitív ez a délies nyüzsgés, ez a mediterrán pezsgése a városnak. A mindennapi életben azért vannak bosszantó apróságok. Például, amikor az ember bevásárolni megy, ritkán esik meg, hogy ne lökjék fel legalább tízszer vásárlás közben. Nem elítélem, ez a helyi kultúra, nem rossz, ez itt így van, az én személyes ízlésem ennél visszafogottabb, nyugodtabb” – vallotta be egyszer Diósi László, a bukaresti OTP Bank elnök-vezérigazgatója.
Ha a viselkedés olykor keleties is, ma már nem kevésbé tapasztalható a nyugati tempó. Egy évtizedes pangás után, különösen az utóbbi években, a második mandátumánál tartó főpolgármester, Sorin Oprescu sebészprofesszor érdemeként is, a román főváros elképesztő változáson ment át.
Drávucz Herbert nagykövetségi tanácsos: „Négy év ittlét után elmondhatom, hogy igazán látványos fejlődés tapasztalható minden téren. Sorra nyílnak a plázák és bevásárlóközpontok, amelyekben minden Európában létező vagy szokásos árut meg lehet vásárolni. Év végén, de különösen ünnepek előtt nagy vásárló tömeget látunk, és bár tudom, hogy nagy a szegénység Romániában, mégis az az érzésem, hogy az emberek jól élnek, sok mindent meg tudnak engedni maguknak.”
Ki nem használt lehetőségek
„Közös dolgaink”, a két nép kapcsolata természetesen fontos a szórványnak számító, hovatartozása tekintetében bizonytalan bukaresti magyarság számára is. Annak ellenére, hogy a bukaresti magyarok nem csupán az anyaország, de még az RMDSZ által is elhanyagoltnak érzik magukat, s valahogy tényleg nincs meg az az összekötőkapocs-szerepük, ami kialakulhatott volna. Ehhez hozzájárult a magyar, de akár az erdélyi jobboldal lenézése, olykor kifejezetten kiközösítő magatartása a bukaresti magyarokkal szemben. Kár, mert sok a lehetőség.
Füzes Oszkár, volt magyar nagykövet: „Úgy gondolom, hogy Románia hatalmas utat tett meg az elmúlt tizenkilenc évben, nagyon jelentős a szellemi-, civilizációs- és értékrendi fejlődés, nagyon fontosnak tartom, hogy Románia végül is a nyugati értékrend mellett döntött. Azt hiszem, hogy 1992-93-ig ez nem volt ennyire biztos és világos, azóta egyértelmű, hogy Románia velünk együtt közös nyugati értékrendhez tartozik. Azt hiszem, ez olyan történelmi horderejű dolog az itt élő magyarság és Magyarország szempontjából, amit nem hangsúlyozok, mert túl általánosnak hangzik, valójában mindent befolyásol és mindent meghatároz.”
A bukaresti románok magyarokhoz való viszonya érezhetően javult. Bukarest egyre inkább kozmopolita város. Szomorú összehasonlítás: a romániai, bukaresti fiatalok sokkal nagyobb arányban beszélnek idegen nyelveket, jelesen az angol nyelvet, mint a magyarországiak, a budapestiek. Persze élnek még sztereotípiák, de – az olykor a politika miatt felkavart nacionalizmus ellenére – lecsengőben vannak.
Garzó Ferenc, az MTI volt tudósítója: „Úgy vettem észre, hogy az erdélyi románokban még ott van a magyarokhoz való viszonyulásnak egyfajta fóbiája. Bár a szó egy kicsit erős, azt mondhatjuk, hogy az erdélyi nem tud nem gondolni a fehér elefántra, nem tud nem gondolni arra, hogy magyarok vannak a környezetében, és hogyan élte meg ezt az apja, a nagyapja. Van, akiben megmaradt az indulat, van, aki éppen ellenkezőleg túlkompenzálva próbál kedves és udvarias lenni a magyarokkal, még inkább hangsúlyozni, hogy neki semmi baja a magyarokkal, hogy nehogy az legyen, hogy az őseinek a fóbiája él benne tovább. Érzem mindig, hogy valahol számukra ott van a kisagyukban a magyarokhoz való viszonyulás problémája. Bukarestben ilyent nem látok, itt nem is nagyon értik sokszor, hogy mi a baj a magyarokkal, alig-alig lehet érezni magyarellenes megnyilvánulást. Egy kicsit emberarcú, jó értelemben vett naivitás van a nacionalista kérdésben. Valaki viccesen elmondta nekem, hogy mit kívánnak Erdélyben a románok egymásnak, és mit kívánnak Bukarestben: Erdélyben azt mondják „Spor la treabă!” (Jó munkát!), itt meg "Servici uşor!" (Könnyű szolgálatot!) kívánnak egymásnak. Ők maguk is egy kicsit ironikusan látják a különbséget az erdélyi és a bukaresti románok között.”
Mint látható, fentebb magyarországi bukarestiek szövegeiből idéztem. Pontosabban rádióinterjúiból, amelyek Vincze Loránt Életeink című negyvenöt részes sorozatában hangzottak el a bukaresti rádió magyar adásában, könyvként pedig a Bukaresti magyarok című, a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó által tavaly megjelentetett kötetben jelentek meg. (Az interjúk a 2007 és 2008 között készültek. A nyilatkozók akkori tisztségeit tüntettem fel, ahogy a kötetben szerepelnek.) Fontos könyv még a bukaresti magyarokról Nagy Sándor (1896 – 1954) volt bukaresti református lelkész korai munkája (A regáti magyarság, Kalota Kiadó, Kolozsvár – Zé Kiadó, Sopron, 2000), a jelenből Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal (Bukaresti életutak. Beszélgetések bukaresti magyar értelmiségiekkel) című kötete (Kolozsvár, 2006, Komp-Press – Korunk Baráti Társaság), és talán elolvasható e sorok írójának szubjektív Bukarest-rajza is (Bukaresti élet, képek, Scripta Kiadó, Nagyvárad, 2000).
Román nyelven a legfontosabb könyvek: Demény Lajos (1926 – 2010) történészprofesszor összefoglaló munkája (Maghiarii din Bucuresti, Editura Kriterion, Cluj, 2002) és Hentz Hilda részletes leírása (Bucureştiul maghiar: scurtă istorie a maghiarilor din Bucureşti de la începuturi până în prezent, Biblioteca Bucureştilor, 2011; amelynek egyetlen elírását kell kiigazítanom: Varga Katalin nem a férjével, Dankanits Ádámmal együtt halt meg a földrengésben, hanem sorstragédiába illően néhány hónap múlva, autóbalesetben.)
Több „alapélményről” nincs terünk írni: a monumentális-megalomániás Nép Házáról (amelyben a Parlament működik és amely az 555. évforduló alkalmából ma nagyszabású, hipermodern látvány- és előadó művészeti rendezvény színhelye); a híres kóbor kutyákról (martak meg halálosan japán diplomatát is, két éve pedig egy parkban egy kisgyereket marcangoltak szét – ezzel telt be a pohár, s a népharag hatására a hatóságok számukat idén hatvannégyezerről húszezerre csökkentették); a földrengéstől való félelemről (1977. március 4-én este a Richter-skálán 7,2-es fokozatú volt a katasztrófa, a lapokban rendszeresen jelennek meg rémhírek a közelgő újabb nagy földrengésről, Bukarestben sok a roskatag épület); a város tavak-övezte parkjairól (a leglátogatottabb a Herăstrău, de a magyaroknak kedvesebb a városközpontban, a Petőfi Ház tőszomszédságában fekvő Cişmigiu, amelynek taván tavasztól őszig csónakázni, télen korcsolyázni lehet); az ingatlanpiac pangásáról (az idén állítólag megmoccant, de alulírott még mindig képtelen eladni jó negyedben levő lakását); az eklektikus építészetről, a csodálatos természettudományi múzeumról, az egykor káprázatos és még mindig eleven színházi életről, a kulináris szokásokról és lehetőségekről, a legnagyobb kelet-európai sörözőről, amelyet a Herăstrău parkban tervek szerint jövő nyáron avatnak fel ...
Mentségünk, hogy Bukarestről a kevés is sok.
Ágoston Hugó, maszol.ro

Markó Béla: Romániában országos tendencia a magyarság megszerzett jogainak visszaszorítása
Országos tendencia Romániában a magyarság megszerzett jogainak visszaszorítása, de a román társadalomnak és a világnak is tudnia kell, hogy az 1,3 milliós közösséget nem lehet elhallgattatni, jogaitól ismét megfosztani – hangoztatta Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RDMSZ) szenátusi frakcióvezetője.
A politikus, aki csaknem két évtizedig vezette az RMDSZ-t, az idén 200 éves bukaresti magyar oktatásnak szentelt ünnepségsorozat, a 13. Bukaresti Magyar Napok nyitórendezvényén beszélt az anyanyelvű oktatás identitásmegőrző szerepéről.
Kifejtette: az európai szemlélet és az amerikai is most „meglehetősen ostoba" az etnikai közösségek kérdésében, hiszen olyan körülmények között nézik el Bukarestnek a magyarság jogainak visszaszorítására tett kísérleteit, amikor a világban számos intő jel figyelmezet arra, hova vezetnek a megoldatlan etnikai feszültségek.
Markó Béla szerint a mostani román kormánynak nincs lehetősége ismét a nyílt állampolitika rangjára emelni a negyedszázada megbukott „nacionál-kommunista" Ceausescu rendszer homogenizáló – az etnikai és regionális identitások eltörlését célzó – politikáját, de egy rossz közigazgatási felosztással vagy a nyelvhasználati és oktatási törvények be nem tartásával sokat árthat a magyarságnak.
A volt RMDSZ-elnök rámutatott: mivel a nemzeti identitás záloga az anyanyelvű oktatás, az elmúlt negyed évszázad erdélyi érdekvédelmi politikájában a legfőbb prioritásnak számított a diktatúra által szétvert magyar oktatási hálózat helyreállítása.
Mire azonban sikerült elérni, hogy a kerettörvény minden területen lehetővé tegye az anyanyelvű oktatást és garantálja az intézményi önállóságot, az erdélyi magyarság azzal szembesült, hogy az oktatási törvényt vagy az anyanyelv-használati jogszabályt nem tudja érvényesíteni, mert betartásukat sem a kormány, sem a bíróság nem kéri számon – mutatott rá a szónok.
Kétszáz évvel ezelőtt Sükei Imre református lelkész alapította az első magyar iskolát Bukarestben. Az Ady Endre nevét viselő mai önálló magyar bukaresti középiskolában 300 gyermek tanul, kétharmaduk (román-magyar) vegyes házasságból származik – mondta az MTI-nek Bencze Mihály iskolaigazgató. Az egyhetes rendezvénysorozatot szervező bukaresti Petőfi Sándor Kulturális Egyesület elnöke, Buday Richárd elmondta: a román főváros lakossága mintegy tíz százalékának vannak ma magyar felmenői, de a XX. század elején még több tízezer fősre tehető bukaresti magyar közösséget többször is kisemmizték, és a legutóbbi népszámláláson alig több mint háromezren vallották magukat magyarnak.
MTI
Erdély.ma

Dr. Bencze Mihály méltatása
Bencze Mihály 1954. november 20-án született Csernátfaluban, Bencze Mihály (1919. szeptember 25.–2009. december 18.) és Tomos Ilkó Anna (1926. január 1.–2011. november 23.) egyetlen gyerekeként. 1961–1968 között a csernátfalusi 3-as iskolában járt, 1968–1973 között pedig a hosszúfalusi Elméleti Líceum diákja. 1973–1974 között Bodzán teljesíti a katonai szolgálatát. 1974–1978 között a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Matematika Karának diákja. Egyetemistaként több tudományos konferencián a matematikai cikkeit díjazták, feladatait külföldi lapok is közölték, matematikai kört tartott diákoknak, egyetemistáknak matematikai faliújságot szerkesztett, és részt vállalt a kolozsvári Visszhang diákrádió adásainak a szerkesztésében. 1978–1990 között a brassói Vörös Zászló Középiskola matematikatanára volt. Itt szerkesztette 1978–1990 között az évharmadonként megjelenő Gamma matematikai lapot, ami egy néhány szám megjelenése után az országban és külföldön egyaránt szakmai elismerésben részesült. Hónaponként szervezte az interdiszciplináris Matematikai Szakkört, melyre diákok, egyetemisták, művészek, zenészek, egyetemi tanárok is eljártak előadást tartani. Ezt a szakkört a hatóságok tíz év működtetés után betiltották. 1984-ben vezette a Kockafej Matematika Versenyt az Ifjúmunkás országos lapban, de a hatóságok fél év után betiltják. Ezt majd 1989-ben Kobak név alatt a Brassói Lapokban indítja újra. Diákjaival 1985–1990 között szerkesztette a Hipstern szamizdat lapot. 1989 májusában a kommunista hatóságok betiltják a Gamma matematika lapját, és eljárást indítanak a szerkesztője ellen. Romániában 1980. december 11-én ő szervezi meg az első Rubik-kockát forgatók bajnokságát. A díjazottak a brassói Vörös Zászló diákjai. Őket meghívják Bencze Mihállyal együtt a Budapesten rendezett Rubik-kockát forgatók Világbajnokságára, de a szocialista hatalom nem engedi sem őt, sem diákjait szerepelni. Azóta is minden évben megszervezi ezt a bajnokságot. 1984-ben feleségül vette Lécz Ildikót, házasságukat három gyerekkel áldotta meg a teremtő. Ünige lányuk Marosvásárhelyen régész, Nimród fiuk Krizbán evangélikus lelkész, és Mikolt lányuk Felvidéken néprajzos. Csanád, Magor és Hunor unokáik a család büszkeségei. Az 1989-es változások aktív résztvevője. Az RMDSZ egyik alapító tagja, a Zajzoni Rab István középiskola egyik alapítója és névadója, az Áprily Lajos Főgimnázium egyik alapítója, és 1990-től a brassói Áprily Lajos Főgimnázium matematikatanára. A Hipstern folytatása lesz a Brassói Füzetek, aminek főszerkesztője. A betiltott Gamma matematika lapot most már Octogon Mathematical Magazin néven szerkeszti, angol nyelven, nemzetközi elismert matematikusokkal. 1990-ben megalapítja az Erdélyi Magyar Matematika Versenyt, ami folyamatosan működik napjainkban is, és a román tanügy minisztérium elismert versenye. Megalapítja a Wildt József Tudományos Társaságot, ami a diákok matematikai, irodalmi, tudományos tevékenységét támogatja. A Wildt József Tudományos Társaság jelentette meg a Visszhang, Szimfónia, Szemfog, Galaxis, Pegazus, Üzenet, Erdélyi Bumeráng, Erdélyi Matematikai Lapok és Vadrózsák diáklapokat, valamint működtette a fotókört és a zenekört is. A Fulgur Könyvkiadó alapításával, és működtetésével, a magyar könyvek kiadását támogatta. Több mint 10 irodalmi könyvet, szakfolyóiratot, több mint 20 matematikai könyvet jelentetett meg. Újraindítja a matematikai szakköröket Brassóban, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, majd a Kárpát-medencére is kiterjeszti. 1992-ben megalapítja a Nemzetközi Magyar Matematika Versenyt, ami azóta is a Kárpát-medence elismert szakversenye, – és Erdős Pál világhírű matematikus szerint – egyben a legfontosabb tehetségápoló fóruma. 1990-től szervezi a József Wildt International Mathematical Competition versenyt, majd a Neumann János Matematika Versenyt és a Benkő József Matematika Emlékversenyt. Több mint 20 nemzetközi matematika szaklap szerkesztőségi tagja. Több mint 200 nemzetközi matematika konferencián vett részt Romániában, Magyarországon, Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján, Németországban, Hollandiában, Svájcban és Franciaországban. Az erdélyi magyar könyvtárakat több mint 10 000 könyvvel támogatta. 2010. december 18-án doktorált a Craiovai Egyetemen, Dr. Constantin P. Niculescu egyetemi professzor volt a témavezető tanára. A doktori tézisének címe: New Inequalities based on Convexity. Ezt elismert könyvként Németországban a Lap Lambert Academic Publishing jelentette meg. Több mint 900 szakdolgozata és 15 ISI-s cikke jelent meg hazai és nemzetközi matematikai lapokban, mint például: Libertás Mathematica (USA), Research Report Collection (RGMIA, Ausztrália), Mathematics Magazine (USA) stb.
Több, mint 23 000 matematikai javasolt feladatot és nyitott kérdést közölt hazai és nemzetközi matematikai szaklapokban. Több, mint 20 szakkönyvet szerkesztett, és referált. 2005-ben megalapította a Zajzoni Rab István díjat, amit először 2006-ban osztottak ki, és azóta is folyamatosan rendezi ezen ünnepséget a négyfalusi Szent Mihály Napok keretén belül. 2013-tól a bukaresti Ady Endre Elméleti Líceum igazgatója, és a bukaresti Petőfi Ház igazgatóhelyettese. Szintén 2013-tól szerkeszti a Bukaresti Magyar Élet havilapot. Egykori diákjai országunk elismert szakemberei, tanárai, közülük kiemelkedő és világhírű egyetemi tanárok valamint kutatók lettek hazai és külföldi egyetemeken egyaránt. Verseit, irodalmi és történelmi cikkeit a következő lapok közölték: Kilátó (Belgium), Látó (Marosvásárhely), Brassói Lapok, Romániai Magyar Szó, Krónika, Erdélyi Napló, A Céh (Budapest), Katedra (Pozsony), Erdélyi Toll, Ifjúmunkás, Székelyföld, Honlevél (Budapest), Bécsi Napló, Panoráma (USA), Hungarian Santinel (USA), Hétfalu, Bukaresti Magyar Élet, Közoktatás, Mikes International (Hága) stb. A következő könyvei jelentek meg: A Cenk árnyékában (Brassói Költők Antológiája, 1995), Lélekvándorlás (versek 1972–1996), Erdélyi és Nemzetközi Magyar Matematikai Versenyek (1984–1997), Pogány Madonna (versek 1996-1998), Erdélyi és Nemzetközi Magyar Matematikai Versenyek (1997–2002), Zajzoni Rab István összegyűjtött írások (2004), Tóthpál Dániel élete és irodalmi munkássága (2006), Scientific Elements (USA, 2007), A Mathematical Problem Book (Szarajevó, 2008), Erdélyi és Nemzetközi Magyar Matematikai Versenyek (2003–2008), The International Conference - Mathematical Education in the Current Europen Context (2011), Selected Chapters of Mathematical Analysis (2011), The International Conference - Mathematical Education in the Current European Context (2012), New inequalities based on convexity (Németország, 2012), An introducction to quadrilateral geometry (2013), Selected Problems and Theorems of Analytic Inequalities (2012), The International Conference - Mathematical Education in the Current European Context (2013), Visszapillantó tükör (2013), The International Conference - Mathematical Education in the Current European Context (2014), Mathematical Contest Notebook (2015), Selected Problems for Mathematical Contests (2015).
A következő díjakban részesült: Man of the year (American Biographical Institute, USA, 2003-tól folyamatosan), Ezüstgyopár díj (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, Teleki Oktatási Központ, 2005), Farkas Gyula emlékérem (Kolozsvár, 2006), Apáczai díj (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2006), Gheorghe Lázár diploma (I. fokozat, 2007, Brassó), Beke Manó Emlékdíj (Bolyai János Matematikai Társaság, Budapest, 2008), Apáczai dicséret (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2008), Apáczai díj – ezüst fokozat (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2010), Diploma de excelenta (Tanügyminisztérium, Bukarest, 2010), Miniszteri Elismerő Oklevél (Nemzeti Erőforrás Minisztériuma, Dr. Réthy Miklós, Budapest, 2011), Apáczai díj – arany fokozat (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2012), Diploma de excelenta (Tanügyminisztérium, Bukarest, 2012), az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Kun Kocsárd-díja (2013), A Magyar Művészetért Ex Libris-díja (2013), Bonis Bona-díj (Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége, 2013), Apáczai díj – gyémánt fokozat (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2014). 2013. április 1-től Bencze Mihály az American Romanian Academy of Arts and Sciences (ARA) levelező tagja.
Tisztelt Bencze Mihály, kedves Misi barátom, a barcasági csángó népért, az erdélyi és a Kárpát-medencei magyarságért kifejtett hatalmas munkád elismeréseként fogadd el népedtől a jól megérdemelt Zajzoni Rab István díjat. Isten éltessen!
Magdó István Hétfalu
(Független művelődési és helytörténeti havilap)

A Petőfi Irodalmi Múzeum védnöki szerepben
Beszélgetés Gulyás Gabriella főigazgató-helyettessel
A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár rangja, súlya szellemi védnökein is lemérhető. A szervezők az idén a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumot (PIM) kérték fel erre a jelentős szerepre. A nagy múltú, tekintélyes intézmény életében is újdonság ez a felkérés, aminek készségesen eleget is tett. Ezzel a gondolattal indítottuk a beszélgetést Gulyás Gabriella főigazgató-helyettessel, aki mindvégig jelen volt a könyvünnep eseményein.
– Irodalmi múzeumként mi eddig tényleg egyetlen könyvvásár védnöki szerepébe se kerültünk, saját standdal viszont gyakran jelentkeztünk hasonló rendezvényeken. Nagy megtiszteltetés, hogy erre most felkértek. Az utóbbi időben alaposan beindultak a munkakapcsolataink az erdélyi területtel, de Marosvásárhelyről még nem volt ilyen megkeresés, ezért is készültem nagy izgalommal a fesztiválra. Védnökként bemutatkozni egy ilyen rangos könyves eseményen valóban különleges, örömteli lehetőség. Elvárásaimban nem csalódtam, nagyon meghittnek, barátságosnak, bensőségesnek találtam a légkört, színvonalasnak a programot. Rendkívül jól érzem magam, és az, hogy ilyen rengeteg gyereket látok itt, egyenesen példaértékű.
– Nemegyszer tapasztaltam Budapesten, hogy önöket, a Petőfi Irodalmi Múzeumot is számos gyerek, kis- és nagyobb diák is felkeresi. Persze sok a felnőtt látogatójuk is. Számomra a PIM tevékenységeinek egyik legrokonszenvesebb, legvonzóbb jellemzője az interaktivitás, a megnövekedett mobilitás. Ezért sem lepett meg, hogy a székhelyüktől ilyen távol zajló rendezvény támogatását felvállalták.
– A nyolcvanas évektől Európa-szerte nagy változások történtek a múzeumi világban. Most már nincs úgy, mint korábban, hogy a múzeumok olimposzi magasságban fenn ülnek valahol, és lenéznek a földön járó látogatókra. Három fronton harcolunk. Versenyben vagyunk az emberek kevés szabadidejéért a színházzal, mozival, állatkerttel és sok egyéb szórakoztató, közönségvonzó tényezővel. Más megközelítésben úgy is mondhatnám, hogy a múzeumok is beléptek a kulturális businessvilágba, muszáj olyan programokat szerveznünk, amelyekkel magunkhoz tudjuk vonzani a közönséget. Ez olyan szempontból is kihívás, hogy állami fenntartású intézmény vagyunk, s számadatokkal is igazolnunk kell, hogy valóban mind mélyebb társadalmi beágyazottsággal rendelkezünk, kiérdemeljük az anyagi ráfordítást. Ezt a célt szolgálja az eddiginél nagyobb nyitottság. Harmadsorban azzal is szembe kell néznünk, hogy a szakmában évek óta belső vita zajlik, kell-e a múzeumoknak változni, vagy maradjunk meg annál a tradicionális szemléletnél, miszerint a múzeum az más. Én abszolút a demokratizálódás mellett vagyok, abban hiszek, hogy a tárgyak önmagukért nem beszélnek, hanem nekünk kell a közönséggel közösen beszélnünk a tárgyakról. Ezt úgy nevezem, hogy új gyűjteményezés. Annak nincs sok értelme, hogy eleve a múzeum döntse el valamelyik szellemi dologról, hogy az érték-e vagy sem. Annak van értelme, hogy a múzeum kimegy az életbe, felkeres egy lokális közösséget, ott egyenrangú félként átbeszélik, hogy az a közösség mit tart értéknek, felhívja rá a figyelmet, platformként szolgál arra, hogy saját kulturális örökségüket megélhessék. Én egy nagyon demokratikus múzeumban gondolkodom.
– A PIM megnevezésében az IRODALMI jelző meghatározó. Programjaikban mégis mintha egyre erőteljesebbenjelentkezne az összművészeti jelleg. Azt hiszem, hogy az ilyenfajta nyitásnak is a közönség a nyertese.
– A rendezvényeink sokfélék. Ha a múzeumunk alaptevékenységét nézem, a gyűjtés, megőrzés, kutatás és bemutatás egyik nagy területe a kiállítás. Nagy kérdés, hogy az irodalmi muzeológia, az irodalmi kiállítás mit mutathat be. Irodalmat, koncepciót, társadalmi véleményt arról, hogy mi az irodalom, nem nagyon lehet bemutatni. Nekünk a felkínált irodalomnak az értelmezését kell adnunk. És értelmezni legjobban úgy tudunk, ha a maga kontextusában egy olyan világot teremtünk köréje, amely a társművészetek szoros használatát is feltételezi. Nemcsak a múzeumi tárgyat, hanem a hozzá illő művészeti világot is megjelenítjük a kiállításon. Nagyon fontos tehát, hogy adott témában a kurátornak jól átgondolt, koherens értelmezése legyen arról a világról, amit megidézünk. A jövő évben például egy nagy tematikus kiállításunk lesz az evésről, hogy így, egyszerűen fogalmazzak. Ebbe persze A-tól Z-ig számtalan dolog belefér. Az éhezés is, meg még nagyon sok minden. Tehát a tematikát is értelmezzük egy adott pillanatban.
– Önök nem csak védnökséget vállaltak. Érdekes, látványos standot is berendeztek az emeleten. Látszik, hogy értelemre és érzelemre is hatni akartak a könyvvásáron. A nyitónapon akár Fülig Jimmyvel vagy Piszkos Freddel is találkozhattunk. Rejtőt idézték fel élvezetesen.
– Próbáltunk egy kicsit a kiadói tevékenységünkre is fókuszálni, elvégre mégiscsak könyvfesztiválra jöttünk. Nyilván a kiadói tevékenységünk is nagyon sokat változott. Szívem szerint 1876-ra mennék vissza az időben, a Petőfi Társaság alapítására, majd 1909-re, a Petőfi Ház alapítására, hiszen az 1954-ben létrejött Petőfi Irodalmi Múzeum a két intézmény irodalmi anyagát örökölte meg, benne a teljes Petőfi-hagyatékkal, Jókai-hagyatékkal, később hozzánk került az Ady-, a József Attila- hagyaték stb. Abban az őskorban mi bibliográfiákat adtunk ki, repertóriumokat, vagyis elsősorban az irodalomtörténeti alapkutatást segítettük. Ma ez már nem így van, ma a gyűjteményünkre és a kiállításainkra fókuszálunk. Ehhez kapcsolódó kiadványainkkal jelentkezünk a könyvpiacon. A Rejtő is ilyen. Két Rejtő- kiállításunk is volt, az utóbbi éppen most fejeződött be egy kávéházban. Azt lebontottuk, és elhoztuk ide, az előző kiállítás óta folyó kutatás eredménye pedig megjelent könyv alakban, és a kiállítással együtt a könyvet is be tudjuk mutatni itt, Marosvásárhelyen.
– Érdekes címe van: Az ellopott tragédia. Rejtő Jenő-emlékkötet.
– Igen, Rejtőnél minden elveszett, az ő tragikus sorsa, tragédiája is tekinthető ellopott tragédiának. Tulajdonképpen a szerző tőle kölcsönözte a címet.
– A másik kötetük az I. világháborúhoz kötődik.
– Igen, az egy nagy kiállításunk tükre, 2014- ben nyílt és 2016 januárjában zárul majd Pesten. Ha valaki addig arra jár, érdemes megnéznie. Nagyon gazdag kiállítás. Írók az első világháborúban. Sokféle beállítottságúak voltak, pacifistáktól a harcosan antimilitáns, vagy először lelkesedő, majd kiábrándult csoportig. Hattermes kiállításról beszélünk, ahol rögtön az elején a látogató választhat: a hátországban marad – vagy a frontra megy. Az íróink közül nagyon sokan az érettségi után azonnal a fronton találták magukat. Ezt a nagy anyagot egy kétéves kutatás előzte meg, öt fiatal muzeológus és Varga Katalin, a kézirattár vezetője folytatta, a kutatásnak az eredménye három kötet lesz, az elsőt most jelentettük meg. Ennek a kötetnek is érdekes a címe: "…az irodalmat úgyis megette a fene". Magyar írók első világháborús naplói. A nagyobb naplókat választottuk ki, öt szerző került bele a kötetbe. Ezt a tematikus kötetet több más kiadvány is támogatja majd.
– Lokálpatriótaként merül fel bennem a kérdés: a könyvvásári védnökségen túl a mostani kapcsolatfelvételnek lesz-e a továbbiakban valamilyen vásárhelyi hozadéka?
– Én csak remélni tudom, hogy múzeumunk és Vásárhely szellemi élete közelebb kerül egymáshoz. Igazából mindkét félen múlik, hogy mennyire van igény az együttműködésre. A könyves kapcsolatnak bizonyára lesz folytatása, Király Istvánnal a szervezés során jól együtt tudtunk működni, beszélgettünk a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatójával, Gáspárik Attilával is, aki kutatott már a kézirattárunkban az itteni színház megalakulásával kapcsolatosan, és még szeretne a későbbiekben is dolgozni ott. Különben is úgy érzem, hogy a színház közel áll a könyvvásárhoz olyan értelemben is, hogy egy előadás megtekintése olyan egyszeri alkalom az ember számára, mint amikor bemegy egy kiállításra, és pillanatnyi érzelmi, hangulati állapota határozza meg, mihez tud jobban kapcsolódni, mit indítanak el benne a látottak, hallottak. Találkozom a Maros Megyei Múzeum igazgatójával, Soós Zoltánnal is, aki körbevezet a város fontosabb helyein, és szerintem arról is fogunk beszélni, hogy milyen további együttműködési lehetőségek adódnak. Most csak három területet említettem, de nyitottak vagyunk minden hasznos közös munkára, szeretnénk, ha a mostani szerencsés találkozásnak lenne folytatása. Kevés szabadidőm volt ezekben a napokban, a könyvfesztivál nagyon magához kötött, de egy kicsit belekóstolhattam a város hangulatába, ízeibe, benézhettem a megújuló várba, ha elkészül, rendkívül szép látványt nyújt majd. A református temetőben is sétáltam valamennyit, gyönyörű sírokat és sírfeliratokat láttam, számomra ez is fontos. A Teleki Tékát is meglátogattuk. Ma még igyekszünk felfedezni a helybeli múzeumi világot. De még többször vissza kell térnem ide, mert én lassú felfedező vagyok, szeretek ráérősen nézelődni, így ismerni meg a várost és vendégszerető világát.
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 29. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség hatalomközelbe kerülésével újabb generáció magyar érkezett a fővárosba, sokan közülük munkás- vagy parasztszármazású értelmiségiek, újságírók, tolmácsok, képzőművészek, zenészek, majdnem mindannyian „jó káderlappal”. Mások felsőfokú iskoláikat végezték Bukarestben, és közvetlenül tanulmányaik befejezése után a fővárosban kaptak munkahelyet. A kommunisták hatalomra jutása és  magyar nemzetiségűek kormányzásba való bevonása nélkül legtöbbjüknek esélyük sem lett volna szakmailag érvényesülni, annál is inkább, mert túlnyomórészt nagyon alacsony társadalmi helyzetből indultak.
A magyar értelmiségiek tucatjával vagy akár százasával helyezkedtek el a felsőoktatásban, gazdasági irányításban, kutatásban, hadseregnél, külkereskedelemben stb. Sokan elismert szaktekintéllyé váltak. A friss jövevények általában nem ismerték egymást, ez alól kivételek a sajtónál vagy az egy intézményen belül elhelyezkedők. Ezt az új generációt nem érdekelte a kapcsolatteremtés a régebbi bukarestiekkel; ignorálták őket, vagy nem is tudtak róluk.
A kivételezett magyarok kasztjához tartoztak a pártaktivisták, az állami intézmények központi alkalmazottai, a központi sajtó, rádió és később a televízió szerkesztői és újságírói. Jól fizetett állásuk mellett könnyen jutottak lakáshoz is, a szimbolikus bér fejében osztott lakáskiutalás a kommunizmus egyik legkívánatosabb „kegye” volt.
1948 után több olyan állami könyvkiadó alakult, amelyekhez magyar szerkesztőségek is tartoztak: az Irodalmi  és Művészeti Állami Kiadó, az Ifjúsági Kiadó, a Pedagógiai és Didaktikai Kiadó, később pedig a Ion Creangă, Eminescu, Albatros vagy a Műszaki, Orvosi stb. kiadók. A szerkesztők közé tartozott például a sokoldalú író-újságíró Csire Gabriella (szül. 1928) is; egy évtizedig az Irodalmi Kiadónál dolgozott, majd a gyermekirodalomban szerzett magának nevet, több könyve is megjelent.  Néhány magyar szerkesztő és tolmács Bukarestben román iskolába járt vagy román filológia szakot végzett, mint Hegedűs László (szül. 1953, Bukarest) vagy Skultéty Sándor (szül. 1948). Hegedűs László egy darabig a közrádió magyar nyelvű adásánál dolgozott, de ismertté a Szocialista Nevelés és Kultúra Minisztériumának magas rangú tisztviselőjeként vált; még 1989 után is államminiszter maradt. Az egyetem befejeztével Skultéty Sándort a Scânteia Kiadónál alkalmazták, majd 1980-tól a Politikai Kiadónál, amely 1989 után Gabriel Liiceanu vezetésével Humanitas Kiadóvá alakult át. Testvére, László (szül. 1942) a Közgazdasági Akadémián végzett, a külkereskedelemben dolgozott, ami rendkívüli kiváltságot jelentett, hisz lehetővé tette a külföldre utazást. 
Külön figyelmet érdemel a poliglott Mariana Şora (1917−2011) fordító, prózaíró és a Bukaresti Egyetem német és angol nyelvre szakosodott esszéistája; a világháború alatt ösztöndíjjal Franciaországban élt. Egy interjúban osztrák-magyarnak vallotta magát: a családban magyarul és németül beszéltek. Budapesten született, szülei zsidók voltak, a családja 1919-ben visszatért Temesvárra, a város már Nagyrománia részévé vált. Románul csak 11 éves korára tanult meg. 1978 után Németországban élt, három gyermeke Német-, illetve Franciaországban telepedett meg. Férje, a filozófus Mihai Şora ortodox pap fia, aki ugyancsak tud magyarul; 1989 után egy ideig oktatásügyi miniszter volt.
1949-ben megalakult a Folklórintézet, ahol szintén dolgoztak magyarok; sikerült 1954-ben egy kötet csángó éneket és balladát kiadniuk, ami pár év múlva, a csángópolitika megváltozásával már nem lett volna lehetséges.
Még az Electrecord lemezkiadónál is voltak magyar szerkesztők. Imre Sándor, a neves szaxofonművész és hangszerelő az Electrecord zenekarának volt a karmestere; később Németországba emigrált. 
Több magyar képzőművész, köztük néhány rendkívüli tehetség a Képzőművészeti Főiskola tanára, mások könyvillusztrátorok vagy az újonnan alapított magyar lapok grafikusai lettek. Az új hatalom elvárta tőlük, hogy a nép elnyomás elleni harcát és a munkásosztály szocializmust építő forradalmi lendületét ábrázolják. Ez – legalábbis a kezdetekben – nagy vonalakban egyezett személyes meggyőződésükkel. Hárman közülük, akiket a Képzőművészeti Főiskolához neveztek ki, rendkívüli elismerésnek örvendtek a háború utáni években: a festő Szőnyi István (1913−1967), a szobrász Szobotka  András (1917−1992) és Molnár József grafikus (1907−1984). 
Párizsi tapasztalatszerzés (1938−1939) után hazatérve, Szőnyi nemcsak Temesváron vált elismertté, hanem országos hírnévre is szert tett: 1948-ban elnyerte a Román Akadémia Ion Andreescu-díját, 1950-ben tanulmányi igazgatónak nevezték ki a Képzőművészeti Intézetnél; ezt az állást töltötte be korai haláláig. Szoborszerű és monumentális festészete, amely a Fekete Józsefére vagy a Romulus Ladeáéra emlékeztetett, az egyszerű embereket, legyen az munkás vagy paraszt (Nehéz aratás, A hegesztő, A hegesztőnő), a parasztlázadásokat és vezetőit (Dózsa György, A bábolnai felkelés, Varga Katalin) vagy a Kommunista Párt illegalitásbeli tevékenységét, illetve az októberi forradalmat ábrázolta. Lánya, Julieta Szőnyi-Ghiga a filmművészetben alkotott maradandót G. Călinescu Otilia titka című regényének vászonra vitelével (Félix és Otilia, 1972), ő játszotta a női főszerepet; fia, George Ghiga Bukarestben orvos. A másik, második házasságából született lánya, Anca Nicola a Ciuleandra, a Rebreanu azonos című regénye alapján forgatott film főszereplője volt; jelenleg Franciaországban él.
A festő Krausz Tibor (1919−2010), egykori ellenálló, nagyjából Szőnyivel egy időben  tanított a főiskolán. Miután Kanadába emigrált, T. K. Thomas néven elismert tájképfestő lett. Nővére, Krausz Zsuzsanna (Juji) a modern táncművészetben remekelt, új színpadi mozgástechnikát fejlesztett ki, és nagyon keresetté vált a rendezők körében...
Ugyancsak egy magyar nőnek, a modern táncos Magyar Eszternek köszönhető a bukaresti koreográfiai líceum megalapítása. 
A bukaresti magyar értelmiség, a különböző intézmények és felsőoktatási intézetek alkalmazottjainak egyik jó ismerője Rostás Zoltán szociológus. Kutatási módszere az interjú. A rádiónál egykor hetente közvetített egy-egy beszélgetést magyar értelmiségiekkel. Sajnos, ezek nem jelenhettek meg nyomtatott formában, így gyakorlatilag örökre elvesztek. Néhány kötet, más interjúja mégiscsak megjelent. Egy másik sorozat A Hétben és A Hét 1978-as évkönyvében látott napvilágot; néhányan az alanyok közül Bukarestben éltek. Ezek a magasan képzett szakemberek még a magyarság számára is jóformán ismeretlenek maradtak.
Egyike a meginterjúvolt szakembereknek Miklós László mérnök, aki a Sala Polivalentă csarnokának a fedélszerkezetét tervezte; másik Márton Gyárfás, a fotogrammetria specialistája. Az eredeti végzettsége szerint matematikus Márton Gyárfás 1951-ben költözött Bukarestbe Lőrinczi Gyula kollégájával együtt, közvetlenül a kolozsvári Bolyai Egyetem befejezése után. Mindkettőjüket a Haditechnikai Akadémiára nevezték ki mint geodéziai szakembereket. Három év után újabb kolozsvári társ, Györfi Jenő csatlakozott hozzájuk, aki később az akadémián belül az elektronikára szakosodott. Feleségeiknek is került bukaresti állás a tanügyben vagy a kutatásban. Mindhárman doktori címet szereztek.
Márton Gyárfás Antal (Gherasim Marton, 1928−2009) rendkívül szegény, sokgyerekes székely parasztcsaládból származott. Elismerte, hogy kinevezése a Haditechnikai Akadémia laborfőnöki posztjára a jó „káderlap” alapján történt: nem volt eminens tanuló, fogalma sem volt a fotogrammetriáról, nem tudott sem oroszul, sem németül, hogy a hozzáférhető bibliográfiát olvashassa. A hiányokat bepótolta, és elismert kutatóvá vált, több tucat tudományos munkája jelent meg, a Fotogrammetriai Társaság alapító tagja volt; társszerzője az első román nyelvű fotogrammetriai és geodéziai tanulmánynak, valamint a többnyelvű szakszótárnak. 1963 és 1969 között a Geodéziai Intézet, utána a Katonai Topográfiai Kutatóintézet igazgatója volt. Felesége 1960-tól a magyar iskolában volt tanítónő. 2012-ben a Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság emlékplakettel tisztelgett Márton Gyárfás előtt. 
Lőrinczi Gyula, a matematika doktora különböző vezető beosztásokat töltött be az akadémián, 1995-beli nyugdíjazása után is folytatta kutatótevékenységét 2005-ig a Geodinamikai Intézetnél.  Márton és Lőrinczi 1989 után szerepet vállalt a magyarság politikai életében, előbbi a területi RMDSZ elnöki tisztjét töltötte be 1990−1991 között, Lőrinczi pedig a Petőfi Művelődési Társaság elnöke lett. 
Szintén a Haditechnikai Akadémián tanított dr. Demeter István dandártábornok.  Négyük neve szerepel Demény Lajos 2002-ben megjelent könyvecskéjében is a több tucat, az elmúlt fél évszázadban a tudomány vagy a művészetek világában tevékenykedő, javarészt a kommunizmus idején érvényesülő személyiség között. Ez a névsor 33 kutatót, felsőfokú tanügyi kádert, a fővárosi magyar elit reprezentatív neveit tartalmazza, a listán a saját neve is szerepel, rajta kívül: dr. Cihó Miron és dr. Lukács Antal történészek, dr. Kovács Albert, dr. Molnár Szabolcs, dr. Murvai Olga és dr. Murvai László nyelvészek, Árvai Zsolt, dr. Lányi Szabolcs, dr. Nagy E. József, dr. Nagy József és dr. Lingvay József vegyészmérnökök, Szabó Károly, dr. Demeter Elek, Gedő István energetikus mérnökök, dr. Grúzsniczky Fülöp spektrográfiai szakmérnök, dr. Gyéresi István, Osváth Jenő mérnökök, Bíró István és dr. Soós Jenő matematikusok, dr. Dévényi András, dr. Katona László és Dr. Fazakas Antal Béla fizikusok, dr. Katona Éva biofizikus, dr. Szedlacsek Jenő István biokémikus, dr. Sztojánov István és Szász-Gábor Domokos informatikusok, dr. Tövissi Lajos statisztikus és dr. Fábián Csaba Béla közgazdász.
Ezen az eléggé szubjektív listán néhány tudományos, műszaki vagy gazdasági szaktekintély is szerepel. Így például Lingvay József (szül. 1949), aki találmányainak számával rekordtartó az alkalmazott elektrokémia terén (a földgáz szállítóvezetékeinek és elosztóhálózatának korrózióját kutatta); Osváth Jenő az atomfizika orvosi alkalmazását kutatta japán tudósokkal közösen. Szabó Károly kutatómérnök (szül. 1948) a bukaresti műszaki egyetemen végzett, a telekommunikáció és a távérzékelés területén publikált több művet, 1992-től a Légforgalmi Hatóság alkalmazottja. A biokémikus Szedlacsek Istvánt 2000-ben a Tudományos Érdemrend lovagi fokozatával tüntették ki. Ugyanezzel az érdemrenddel méltatták dr. Fábián Csaba Béla (szül. 1941) matematikust és közgazdászt, kutatót és egyetemi tanárt, aki tanulmányait Németországban végezte, az informatikai rendszerek programozására szakosodott, és két egyetemet is végzett. 
A romániai magyar személyiségek tára, a Ki kicsoda 2000 a felsorolt 33 névből csak 14-et említ, ami a bukaresti magyar közösség és a helyi RMDSZ szervezet közti rossz kommunikáció tanújele. (...) A Petőfi Társaság által kiadott három értesítőben sem említik a Demény által felsorolt vagy akár az általa kihagyott neveket, leszámítva néhány, az RMDSZ-ben felelős szerepet vállaló vagy felkérésre előadást tartó személyt. Nevük többnyire a román enciklopédiákból és névtárakból is hiányzik, habár munkájukkal és szaktudásukkal elsősorban a román államot gyarapították. Ahogy azt Nagy Sándor már pár évtizede megállapította, lassanként ,,az erőnk, a munkánk, a lelkünk, a vérünk, a gyermekünk, a jövendőnk mind-mind a másé lészen”. A nagy román tömegben ezek az emberek, külön egyedenként elveszve, nem jelentenek gyakorlatilag semmit a magyar közösség számára, amely általában nem is ismeri őket; a románok pedig még annyira sem.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 40. (részletek)
Hamis hírek terjesztésével többször is szítottak gyűlöletet: az iskolák háborújában, március 15. ünneplésekor, majd az ezeket követő marosvásárhelyi véres események idején, de augusztus 30-án, a bécsi döntés évfordulóján és december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén is.
A mindent rosszakarattal, torzítva tálaló sajtó, az országos rádióadók és a tévé segítségével egy-kettőre fel lehetett hergelni a tömegeket, hogy magyarellenes tüntetéseken vegyenek részt: „Le Tőkéssel! Meghalunk, harcolunk, de Erdélyt nem adjuk!”. Domokos Géza és Tőkés László, a temesvári forradalom gyújtószikrája megszámlálhatatlan halálos fenyegetést kapott. Mindez a Securitate kelléktárához tartozott, amely nem tudott még leszokni reflexeiről a hosszú Ceaușescu-korszak után, és amely most új helyét kereste a társadalomban, és Románia területi épségének őrzőjeként akart fellépni a „magyar veszéllyel” szemben, provokációival pánikot keltve, hamis irányba terelve a románság figyelmét.
Nem hiányoztak a különféle tárgyalópartnerek provokációi sem. 1990 februárjában, amikor megalakult a Nemzeti Egységfront Ideiglenes Tanácsa a választások előkészítésének feladatával, a 21 tagú vezetőtanácsból kizárták az RMDSZ-t. Megjelent ellenben egy fantompárt, a Független Magyar Párt a – Domokos Géza szerint – bizonyítottan szekus múlttal rendelkező Vincze János vezetésével. A szövetség első kongresszusán, április 23-án a Domokos Géza irányította RMDSZ úgy döntött, elhatárolja magát a Nemzeti Megmentési Fronttól, amelyet neokommunista alakulatnak neveztek. Egy másik, mára elfeledett provokációnak tekinthető az Együtt művelődési egyesület megalakulása, amelyet a marosvásárhelyi Hajdu Győző hozott létre nagy titokban 1991. április 12-én. Az egyesület lapjának reklámja évekig állt a Petőfi Ház kirakatában. Az Együtt az RMDSZ-ével ellentétes román-magyar együttműködési modellt akart felmutatni, s olyan magyarellenes nacionalista személyiségre támaszkodott, mint pl. Adrian Păunescu. Vádjaik szerint a szövetség csak egy szűk bukaresti klikk, amely az erdélyi magyarság nevében, azok megkérdezése nélkül hoz politikai döntéseket. Domokos Géza úgy gyanította, hogy az egyesület megalakulása mögött Ion Iliescu állt. (...) Az RMDSZ vezetőségében 1993-ban alakult ki komoly nézetkülönbség, amikor Frunda György, Tokay György és Borbély László képviselők megbízás nélkül részt vettek a Project on Ethnic Relations által szervezett neptuni találkozón, és azt a látszatot keltették, hogy a román kormány a kisebbségvédelem támogatója. Ezután kaptak erőre a szervezeten belüli ellenzéki platformok. Domokos Géza elég korán visszavonult a politikai életből, 1992-ben elköltözött Bukarestből, 1993-ban kilépett a szövetség vezetőségéből, 1996-ban a parlamentet is otthagyta. 2004-ben Ion Iliescu a Románia Csillaga érdemrenddel tüntette ki.
Az RMDSZ követelései lényegében ugyanazok maradtak: törvény által szavatolt anyanyelvű oktatás, kulturális autonómia, az anyanyelv használata a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, vagyis olyan jogok, amelyeket a románok már 1918. december 1-jén megígértek, de mindmáig csak részben valósultak meg. Kérték még a Bolyai Egyetem újraindítását, az egyházi vagyon, illetve a magyarság számára szimbólumértékű javak és intézmények visszaszolgáltatását. 1993-ban a kolozsvári Szent Mihály-templomban Tőkés László kezdeményezésére felesküdtek a háromlépcsős autonómiára. (...)   A szövetség 1996 végétől, a Demokratikus Konvenció választási győzelmétől 2011-ig, majdnem mindvégig a hatalom részese volt, a magyarságnak pedig 1990 után folyamatosan voltak képviselői a kormányban és más állami intézmények vezetőségében. Mindezek dacára a parlament sohasem tűzte napirendre a nemzeti kisebbségekről és a kulturális autonómiáról szóló törvénytervezetet, és a hatalmas turisztikai potenciálját infrastruktúra hiányában érvényesíteni képtelen Székelyföld gyakorlatilag ugyanolyan szegény maradt, mint azelőtt volt, sőt, mára hivatalosan még a létezését is kétségbe vonják.
Az RMDSZ hatalmi szerepvállalásának természetesen voltak figyelemre méltó, pozitív következményei is a román–magyar kapcsolatok egyensúlyának megőrzésében, sikerült bár részben tompítaniuk a román média állandó mocskolódásait.
A többi előny mondhatni inkább személyes jellegű volt. Sokan a magyarok jogainak egykori és jelenlegi védelmezői közül, illetve azok, akik folytonosan az RMDSZ holdudvarában maradtak, jókora, esetenként nehezen megmagyarázható vagyont tudtak összegyűjteni az évek során, annak bizonyítékaként, hogy a magyarok jogait védeni ugyanolyan jövedelmező tud lenni, mint a magyarság támadása.  Nem csak Verestóy szenátor hatalmas vagyona került többször a sajtó figyelmébe, hanem 2006-ban az RMDSZ akkori elnöke, Markó Béla körül is kisebb botrány robbant ki. Markó 90 ezer lejes (mintegy 25 ezer eurós) előleget vett fel a frissen alakult csíkszeredai Bookart Kiadótól több gyermek- és ifjúsági kötetre, amelyeket öt év leforgása alatt kellett megjelentetnie, és így „a legjobban megfizetett élő román költő lett” a Ziarul de Iași napilap szerint. Közismert, hogy a romániai írók, pár kivétellel, nem tudnak csak a műveikből megélni; semmi estere sem fizetik őket ki előre, és az eladások utáni jövedelmük nem haladja meg a 9 százalékot. Sokszor csak „természetben” fizetik ki őket ingyenes tiszteletpéldányokkal.
Markó Bélának sikerült kisebb vagyont összegyűjtenie, derül ki vagyonnyilatkozatából: egy bukaresti lakás (a felesége nevén), egy ház Marosvásárhely mellett, egy Volkswagen Golf autó és mintegy 90 ezer euró a folyószámláin. Jövedelmét funkcióbéli fizetéseivel igazolta, hiszen akárcsak a többi politikus, bizonyos előjogokat élvezett, például a piaci ár kevesebb mint feléért vásárolhatott meg egy tágas bukaresti lakást. Parlamenti fizetése sem volt elhanyagolható, havi mintegy 1300 euró, amelyet kiegészített RMDSZ-elnöki fizetése, szintén 1300 euró, és egy jelentős összeg a területi szenátori iroda fenntartására, mindez akkor, amikor 2009-ben az nettó átlagjövedelem nem haladta meg a havi 320 eurót.
A bukaresti magyarok történetében az iskolák háborúja néven vált ismertté egy 1989. december utáni, nagy sajtóvisszhangot kapott konfliktus. Az alaphangot Ion Iliescu adta meg, aki a magyarokat szeparatizmussal vádolta. Ez a vád kritikus helyzetekben a románok rögeszméjévé vált. Hogyan jöhetne létre a két nemzet között testvériség, hogyan ismerhetik meg egymást, ha a magyarok külön akarnak válni? Annak ellenére, hogy a nyelvi alapon elkülönített iskoláknak hosszú hagyománya van Erdélyben, a románok még mindig attól féltek, hogy a magyarok nem fognak megtanulni románul.  A zavargások Bukarestet sem kerülték el. A magyarok azt akarták, hogy iskolájuk ismét magyar tannyelvű iskola legyen; ezért a román tannyelvű osztályokat egy román líceumba költöztették volna. A sajtóban heves magyarellenes kampány indult, és egy, a líceumhoz kiszálló parlamenti bizottság arra a következtetésre jutott, hogy Bukarestben nincs szükség magyar iskolára. A diákok és tanárok két hétig felfüggesztették a tanítást, és a Calvineumban leltek menedékre. Ezalatt az iskolát szétdúlták. A kedélyek csak azután csillapodtak le, hogy Rudolf Pufulete igazgató felbontotta az iskola gondnokának, a magyarellenes tüntetések felbujtójának munkaszerződését. A helyzet az 1991/92-es tanévvel kezdődően normalizálódott, az iskola felvehette az Ady Endre Líceum nevet. A vezetőségnek azonban nagy nehézségekkel kellett megküzdenie az iskola anyagi helyzete, az épület leromlott állaga és az aggasztóan alacsony diákszám miatt. Az 1995/96-os tanévben a tanulók létszáma kétszáz alá esett: 169 gyermek járt az I–XII. osztályokba, 25 pedig az óvodába. Tíz év múlva, a 2005/2006-os tanévben ez a szám valamennyivel meghaladta a 300-at. Jelenleg az iskolának menzája és bennlakása is van, és hogy pótolni tudja a szükséges diákszámot, befogad moldvai csángó gyermekeket is; a 2010/2011-es tanévben csak 10 gyermeket írattak az első osztályba.
’89 decembere után a legvéresebb interetnikus konfliktusra Marosvásárhelyen került sor 1990. március 19–20-án, néhány nappal a március 15-ei ünnepség után. Az eseményeket feltételezhetően a régi rendszer emberei szervezték meg, hogy legitimitást adjanak az egykori Securitate újraalakításának, ami még abban a hónapban meg is történt Román Hírszerző Szolgálat (Serviciul Român de Informaţii) néven. A márciusi események tragikus következményei ürügyül szolgáltak arra is, hogy Ion Gavra 1991-ben a parlamentben kérje március 15. megünneplésének betiltását. Csak jó néhány év múlva, 1997. március 15-én, a Ciorbea-kormány ismerte el hivatalosan ezt az ünnepet, ezt követően nagymértékben csökkent a provokáló hírek száma a sajtóban és a köztévénél. Ezekben az években az RMDSZ a Demokratikus Konvenció oldalán kormányon volt. (...)
1991. február 27-én megtartották a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság újabb alakuló ülését, és ekkor egy végrehajtó bizottságot is választottak. A főváros első kerületének bírósága 1991. március 21-én meghozta döntését, amely alapján a társaság jogi státust nyert Zalomit utca 6. szám alatti székhellyel. 1990-ben a művelődési ház igazgatója még mindig a majd két évtizede kinevezett Antal Miklós volt; beleegyezett, hogy a társaságot a művelődési ház címére jegyeztessék be, azzal a feltétellel, ha részt vállalnak a fenntartási költségekben. Ugyanakkor Antal nem ismerte el a társaságot a magyarság képviselőjeként, sem jogát a művelődési ház irányítására és ellenőrzésére. A társaságnak nem volt semmilyen jövedelmi forrása, és nem kapta meg az ígért székházat sem. Albu javaslatára a beiratkozási díj és a tagdíj önkéntes  volt, és bár ezekből, no meg külföldi adományokból összegyűlt 21 ezer lej, a társaság céljainak elérése egyre kérdésesebbé vált.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Persona non grata (vagy a Magyar Bukarest, és ami mögötte van)
Ritkán kerül a kezünkbe olyan könyv, amely egy másik könyv kiadásának történetét meséli el. Hencz Hilda nem eléggé elismert, nem eléggé népszerűsített, sőt, mondhatni elhallgatott, hiánypótló kötetéről (Magyar Bukarest) van szó, amely számtalan eddig ismeretlen adalékkal szolgál a bukaresti magyarság 19–21. századi történetéről.
Íróját többször méltánytalanul lekezelő megállapításokkal, véleményekkel illették, bevallott vegyes identitása miatt kerülték. (Anyja révén református magyar család sarja, csak 1948-tól, anyjának román férfival való házassága után változott környezete románná, aki aztán román iskolába is kényszerítette fogadott lányát.) Sietek megjegyezni, a fentiek nem érvényesek vidékünkre, hisz a Hármas (a Háromszéki Magyar Sajtóért) Alapítvány elnöke, Farkas Árpád kezdeményezésének köszönhetően a múlt év végén a Kaláka-sorozatban végre megjelenhetett a Magyar Bukarest magyar fordítása, s a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld folyóirat mellett a Háromszék negyven száma is érdekes részleteket közölt a kötetből. Hogy honnan veszem a fenti megállapításokat? Nos, a Pro Universitaria Kiadó gondozásában a múlt év végén megjelent Hencz Hilda Persona non grata – vagy hogyan sikerült megírnom a bukaresti magyarság történetét című könyve, amelyben keserű felhanggal, már-már lemondó rezignáltsággal végigvezet könyvei – Magyarok román világban (Maghiari în universul românesc); Bukaresti magyar időszaki kiadványok, 1860–2010 (Publicațiile periodice maghiare din București) – megjelenésének rögös útján, az elébe gördített számos akadály sikeres vagy sikertelen elhárításán. E folyamatban a legfájóbb az, hogy ezeket a lekicsinyléseket, semmibevevéseket, elfordulásokat, intellektuális eltulajdonítási próbálkozásokat nemcsak román, de több esetben a jelenlegi bukaresti magyar értelmiségi réteg azon, nem egyszer a hierarchia csúcsához közel álló képviselői követték el vagy próbálták elkövetni, akikhez az író segítségért fordult kutatásai s könyve megjelenésének érdekében. A könyv címe magától beszél: írója, miközben a bukaresti magyarság történetét kutatta, írta, nemegyszer tapasztalta, hogy többen, akikhez segítségért, támogatásért fordult, nem kívánt személynek tekintették. E megállapítása természetesen az írónő alkalmankénti túlzott érzékenységének is betudható, témájának fontossága talán túlfűtött optimizmussal, gyors sikerek elérésének reményével kecsegtette, s akadályokra nem számítva indult el kutatásai útján. Számos esetben meglepetéssel tapasztalta, hogy az egyházaknál, könyvtárakban vizsgált dokumentumokból a magyarságra vonatkozó adatokat eltávolították. A Bărăția (Barátok) római katolikus templom (épült 1666-ban) közelmúltig szolgáló román lelkésze nemcsak hogy elferdített és téves egyháztörténeti adatokat közölt az egyház lapjában, de Hencz észrevételezésére az RMDSZ részéről kémkedéssel is megvádolta. A bukaresti állami könyvtár számos esetben tagadta le a tanulmányozásra kért dokumentumok létét. Amikor az egyik kiadó tulajdonosa megtudta, hogy a Bucureștiul maghiar című könyvének egyik tudományos referense Lucian Boia történész, úgy nyilatkozott róla, ő a román történelem megcsúfolója. Fekete József A levegő hőseinek emlékművét szánta könyve első kiadásának borítójára. Közelharcot kellett vívnia a kiadóval, hogy a szobrász nevét ne Iosif Negruleáként írják le. Több alkalommal magyar szakemberektől, lelkészektől, a művelődési vagy politikai élet magyar korifeusaitól sem kapta meg a kért támogatást. Ígértek mindent, hogy aztán keserűen tapasztalja, csak azzal maradt. Mikrofilmek beszerzésével, más városokban, például Budapesten – ahová kutatni ment – szállás ígéretével biztatták, nyugdíjba vonulása után állással a magyar kulturális központnál, befolyásos, ismert szakembereknek adta át vagy küldte el véleményezésre kutatásai eredményeit, többen közülük válaszra sem méltatták vagy kitértek előle, mi több, olyan is akadt, aki Hencz eredményeit sajátjaként próbálta felhasználni. A kiadókkal, szerkesztőkkel, fordítókkal sem járt jobban, bár itt is volt része ígéretekben. Nem volt szívesen látott vendége a Petőfi Háznak és a Petőfi Egyesületnek, az Ady Endre Líceum igazgatósága, a Bukaresti Egyetem Hungarológia Fakultásának jeles személyiségei, a bukaresti magyar egyházak lelkészei próbáltak szabadulni kilincselései elől. Könyve Petőfi Társaságnál történt bemutatójáról teljességgel hiányoztak a magyar kulturális élet képviselői. Mi több, ez alkalommal számos jelentős magyar személyiségnek is küldött tiszteletpéldányt, ezek is visszhang nélkül maradtak. A szerencsés végkifejlet: főként két román szakembernek (egy történésznek és egy építésznek), román kiadónak köszönhetően jelenhettek meg könyvei. Mindeközben tovább dolgozott, kutatott, újabb és újabb magyar származású bukaresti személyiségeket fedezett fel, többek között olyanokat is, akik az évek során lemondtak magyar identitásukról, elrománosítva nevüket, vagy elnézve, hogy már a 19. század elejétől mások tették ezt. (Ez történt családja nevével is a két világháború között. A Petőfi Egyesületnek felrótta, hogy egyik román nyelven írt közleményében a Zsolt név Joltként, a Csaba Ciabaként, a Gyárfás Gherasimként jelent meg.) Újabb felfedezéseiről a Persona non grata című könyvének Addenda fejezetében olvashatunk. Csak példaként: a román állatorvosi iskola megteremtője Wolfgang Lucaci, azaz Lukács Farkas, az első román nyelven írt állatorvosi könyv szerzője pedig Ioan Huboți – Hubossy János volt (1842). Bizonyítja Nadia Comăneci magyar eredetét, akinek nagyszülei a Kémenes nevet viselték, vagy hogy a neves román színészek, Mircea Albulescu és Carmen Stănescu édesanyja is magyar volt. Számos magyar vonatkozású 17–19. századi történelmi adalékkal is gazdagodhatunk e fejezet olvasása közben. A könyv utolsó fejezete az utóbbi két évben eltávozottakról emlékezik (köztük Koczka György, Bács Lajos, Balázs Jolán vagy dr. Kovács Albert, Mircea Dinescu apósa, illetve Silvia Kerim írónő, aki csak idős korában vallotta be magyar anyanyelvét). Végül keserűen állapítja meg, hogy a regáti magyarság beolvadásában igaznak bizonyult Ürmösy unitárius lelkész 1843-ban Bukarestben tett észrevétele, miszerint az oda érkezett magyarok egy része épp az esetleges feléjük irányuló gyűlölet miatt vonakodott felfedni nemzetiségét, s ez a félelem napjainkban is megmutatkozik. A románság pedig soha nem fogja bánni, megérezni azoknak a magyaroknak az eltávozását, akiknek őseihez több tíz jelentős bukaresti középület, templom, műemlék, tudományos és művészeti vonatkozású, jelentős úttörő munka fűződik. Ettől függetlenül „továbbra is harsogni fog nemcsak a rádióban és a televízióban, de a közterületeken is a miccsek zenei sercegése által kísért manele” – fejezi be könyvét.
József Álmos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A költészet napja – Felolvasóestek, színházi előadások több erdélyi városban
Bukarestben és több erdélyi városban felolvasóestekkel, színházi előadásokkal, valamint szavalóversenyekkel ünneplik a magyar költészet napját. Bukarestben a Balassi Intézet a magyar irodalom két jelentős költőjének életművét hozza közelebb a román közönséghez. Kedden Radnóti-est lesz, amelyen levetítik a Radnóti Miklós élete és munkássága ihlette Radnóti hétszer című szkeccsfilmet. A hét etűdből álló film különböző stílusok és műfajok segítségével tolmácsolja a mai fiatal filmesek Radnóti-képét. Az est vendége lesz Ausztrics Andrea producer és Leichtman Erna forgatókönyvíró. A vetítést követően Kovács Zsuzsánna rendezésében Stefana Ionescu-Darzeu és Miriam Rizea Radnóti-verseket adnak elő román nyelven. Szerdán szintén a Balassi Intézet bukaresti központjának szervezésében a közönség az intézet névadójával, Balassi Bálinttal ismerkedhet meg a román nyelven most megjelent Célia-ciklus révén. Az est során a kötet fordítójával, Elena Lavinia Dumitruval a bukaresti hungarológia tanára, Bányai Éva beszélget, ezt a Kovács Zsuzsánna rendező által megálmodott Balassi-performansz követi.
Szintén a román fővárosban kedden a Petőfi Sándor Művelődési Társaság szervezésében költészetnapi felolvasóestet tartanak.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház Szabó T. Anna költő Törésteszt című estjével ünnepli a magyar költészet napját.
A Csíki Játékszín tavaszi városköszöntő versműsort mutat be a színház épülete előtt, ahol a 200 éve született Arany Jánosra emlékeznek. Csíkszeredában lesz még szavalóverseny, valamint a Role együttes tart költészet napi gálaműsort.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban a Kolozsi Borsos Gábor színművész által vezetett Szín-kron csoport nevű diákszínjátszó kör mutatja be a Ki vagyok én? című zenés produkciót, amely kortárs magyar verseken keresztül azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy mi a vers, mi számít annak, és mi nem. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár és a Tein tea- és kávéház szervezésében több költő olvas fel verseiből. A sepsiszentgyörgyi rendezvényen a műveiből felolvasó Bálint Tamás, Bogdán László, Dimény H. Árpád, Karácsonyi Zsolt és Serestély Zalán költővel Szonda Szabolcs műfordító, könyvtárigazgató beszélget. MTI; Erdély.ma