Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Pennsylvania Állami Egyetem
2 tétel
2011. március 18.
Interjú Benedek Dezsővel, a Georgiai Állami Egyetem professzorával (1950. május 14-én született Kolozsváron. 1973-ban végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem angol–német szakán. 1978-ban kivándorolt az Egyesült Államokba. A Pennsylvania Állami Egyetemen és Tajvanban tanult kulturális antropológiát. The Song of the Ancestors (Az ősök éneke) című doktori disszertációját 1988-ban védte meg. A Georgiai Állami Egyetemen kínai és japán nyelvet, kulturális antropológiát és összehasonlító irodalmat tanít. 1999 óta a Babeş–Bolyai Tudományegyetem vendégtanára.)
„A rendszerváltást követően az oktatásban olyan lelkiismeretlenség harapózott el, ami az erdélyi magyar kultúrát el fogja sorvasztani. A kommunizmus idején az állami egyetem még rendesen működött, és én nem emlékszem olyanra, hogy egy tanár ne tartotta volna meg az óráját. Hasonló hanyagság figyelhető meg a diákság körében, aminek a következménye az, hogy nem megfelelő felkészültséggel kerülnek ki az egyetemről.”
- Minek vagy kinek a hatására választotta hivatásként a kulturális antropológiát?
– Azt hiszem, hogy kulturális antropológusnak születtem. Mindig az érdekelt, hogy az emberek milyen nyelvet beszélnek, mit csinálnak, hogyan csinálják? Idővel aztán az kezdett el foglalkoztatni, hogy miért teszik az emberek azt, amit, és miért úgy csinálják, ahogyan. Én ebben látom az alapvető különbséget a néprajzos és az antropológus között.
– Kutatómunkája során vélhetően megismert számunkra egzotikusnak számító kultúrákat is.
– Éveket töltöttem el Ausztronéziában, amely Tajvan, Szumátra és Timor háromszögében található. Egy kőkorszaki búvártörzs, a jamik körében éltem megfigyelő résztvevőként, ami azt jelenti, hogy az ember arra törekszik, semmivel ne hasson a törzsre, ellenben tanuljon meg mindent tőlük. Ágyékkötős négy év volt, amit a jamik között töltöttem.
– A civilizációból érkező, komforthoz szokott emberként mi volt a legnehezebb kihívás a kőkorszaki életformában?
– Az elején a legnagyobb nehézség abból adódott, hogy nemcsak búvárkodni, de úszni is alig tudtam. Persze megtanítottak rá, s nagyon fontos volt, hogy részt vegyek a munkájukban, mert akkor a családommal együtt részt kaptam a munka eredményéből. Engem egy olyan családhoz osztottak be, ahol nem volt fiúgyerek, s mivel a jamiknál csak a férfiak búvárkodnak, ők nem jutottak fehérjéhez. Ennek az oka az, hogy a taburendszer nem engedi, hogy egyszerűen szétosszák a halat – tehát aki nem dolgozik, az nem is kap a zsákmányból. Ez egy ősközösségi társadalom, őskommunizmus-szerű felállás, melyben törzsfőnök, sőt még öregek tanácsa sincs. Mindent a hitvilágban uralkodó tabu irányít, amelyben vakon hisznek. Egyébként ilyen helyen borzasztóan nehéz megélni, rengeteg erőfeszítéssel és veszéllyel jár. Talán az volt a legnagyobb kihívás, hogy egészséges maradjak. Mindenféle trópusi fertőző betegséget összeszedtem a maláriától egészen a tífuszig, de kigyógyultam belőlük, s folytatni tudtam a munkát.
– Hogyan élik meg a jamik azt, hogy keményen meg kell küzdeniük az életben maradásért. Jelen van-e az életükben a stressz?
– Nincs. A taburendszer részletesen előírja, mit kell tenni ahhoz, hogy senkinek semmitől se kelljen félnie. Aki tudja, hogy mindent úgy tett, ahogy elő van írva, az teljesen nyugodt. Azt szoktam magyarázni a diákjaimnak, hogy ha megtesszük a maximumot, amit tudásunk szerint meg tudunk tenni, olyannyira, hogy annál jobban már nem tudnánk csinálni, akkor egészen más életet fogunk élni. Természetesen van olyan, ami a taburendszer dacára elkerülhetetlen, mégpedig a halál, s attól rettegnek a jamik.
– Meglátása szerint a nyugati társadalomban tudják-e az emberek, hogy a nyugodt élethez elég, ha megteszik a tőlük telhető legjobbat?
– Nem tudják. Ez a látásmód a vadászó-gyűjtögető életmódról a mezőgazdaságra való áttérés időszakában alakul ki, mikor az egyetlen bizonyosság abból származik, hogy mindent a legjobban csináltam, úgy, ahogy azt tenni kell. Mikor a búzát vagy a kukoricát elvetik, majd kinőtt, és ott van a mezőn, de van még egy-két hónap az aratásig, akkor nincs meg az illúzió, hogy van ráhatásom a dolgokra, hiszen közben akármi történhet: az árvíz elmoshatja, a tűz elégetheti, a sáskák megehetik. Az ember nem tudja elviselni, hogy semmiféle ráhatása ne legyen a helyzetre, ennek ellensúlyozására jelenik meg a mágia.
– Akkor a stresszes, szorongó nyugati ember alapvető problémája az, hogy olyan világban él, melyből száműztük a mágiát?
– Nem a mágia hiányzik, hanem a hit. Hit nélkül nem lehet semmit sem véghezvinni. Hit nélkül még ez a fizikai realitás is sántít. Mindegy, hogy miben, de ha valamiben annyira hiszünk, hogy soha meg nem kérdőjelezzük, akkor az úgy van.
– És hogyan válhat valaki hitetlenből valamiben hívő emberré?
– Ez teljesen egyéni. Az ember el kell hogy döntse, hogy ő hinni akar. Ez nagyon egyszerű akkor, ha végiggondoljuk a dolgokat, s rájövünk, hogy ezek nincsenek jól. Mindenki tudja, hogy valami nem stimmel a világgal, az életünkkel, azzal, ahogy érzünk, de megszoktuk, hogy panaszkodunk, s aztán mindent ugyanúgy csinálunk, mint azelőtt.
– Ön például miben hisz?
– Én hiszek egy hierarchiában, amit lehet istennek vagy akármi másnak nevezni, s meg vagyok győződve róla, hogy ez mindent magában foglal, s rajta kívül más nincs. Elhiszem azt, hogy ez a hierarchia evolutív, hogy könyörületes, szeretetteljes, s én ennek része vagyok éppúgy, mint mindenki más.
– Mi az, amit mi, modern emberek eltanulhatnánk a jamiktól?
– Nekik az a meggyőződésük, hogy mindig, mindenkinek csak a legjobbat kell adni, mert ezáltal biztosítjuk azt, hogy mi is a legjobbat kapjuk. Náluk ez nagyon szépen működik. Nagyon emberséges, meleg szívű emberek, olyan melegséggel kezeltek engem, mint a saját családom. Sokkal emberségesebb az egymáshoz való viszonyuk, sokkal közelebb állnak a természethez, mint mi, ami számomra nagyon sokat jelentett. Amikor véget ért a kutatás és összepakoltam, akkor volt egy olyan opcióm, hogy ott maradjak. A döntés nem egy perc alatt született meg, napokig rágódtam rajta, hogy ott éljem le a hátralevő életemet, vagy visszatérjek Amerikába, és tegyem, amit kiróttak rám. Végül a sok ígéret volt az, ami visszatérésre bírt, ugyanis ez olyan közösség volt, ahol még nem járt kívülálló, s egy csomó nyelvész és antropológus várta az általam gyűjtött anyagot.
– Ön évek óta próbálja felhívni a figyelmet azon kihívásokra, melyek elé a változó világ állítja az erdélyi magyarságot. Miben látja a legnagyobb kihívást?
– A rendszerváltást követően az oktatásban olyan lelkiismeretlenség harapózott el, ami az erdélyi magyar kultúrát el fogja sorvasztani. A kommunizmus idején az állami egyetem még rendesen működött, és én nem emlékszem olyanra, hogy egy tanár ne tartotta volna meg az óráját. Utána azonban egyre több pedagógus gyakran nem tartotta meg az óráját, nem vette komolyan, nem készült rá. Hasonló hanyagság figyelhető meg a diákság körében, aminek a következménye az, hogy nem megfelelő felkészültséggel kerülnek ki az egyetemről. A multinacionális cégeket nem érdekli, hogy milyen diplomád van, magyar vagy-e, vagy román. A multik két-három hónapig tesztelik a tudásodat, s ha látják, hogy nem tudsz, akkor elküldenek. Ezzel van a gond, hogy a diploma névjegykártyává alakul át, leértékelődik, ami pedig igazán számít, az az, hogy tudsz, vagy nem tudsz. Márpedig mi nem tudunk. Mikor felfigyeltem erre e jelenségre és beszélni kezdtem róla az egyetemen, oktatói fórumokon, végigprédikáltam az egész országot, rettenetesen népszerűtlen lettem, sokan meg is utáltak. Az egyik tanszék, ahol nagyon pragmatikusan álltak az általam felvetett problémához, az a pszichológia volt, ahol olyan változásokat vezettek be, melyekről nem is hittem, hogy véghezvihetők, de Szamosközi István professzor megcsinálta. Sajnos ez teljesen lokális, a legtöbb helyen elzárkóztak a változtatástól. Ha ez így fog folytatódni, akkor a magyarok elkezdenek majd átiratkozni román szakra, hátha ott többet lehet tanulni.
– Úgy látja tehát, hogy az oktatás minőségén áll vagy bukik az erdélyi magyar kultúra fennmaradása?
– Előállhat egy olyan helyzet, hogy nem lesz érdemes magyarnak megmaradni, mert abból nem lehet megélni. Ha rossz az oktatás, akkor inkább elmegyek más nyelven tanulni. Manapság átlagosan mindennap kihal egy nyelv valahol a világon. Ez nem azt jelenti, hogy kihalnak az emberek, hanem hogy nem érdemes például baliul beszélni, mert akkor nem tudok megélni csak Balin, de már ott is inkább indonézül beszélnek. Következésképpen, ha nem megyek indonéz iskolába, és nem tanulok meg indonézül, akkor háttérbe szorulok, és nem tudok megélni. Tehát ha a magyar egyetem nem biztosít annyi tudást, hogy azzal meg tudjam keresni a kenyeremet, akkor inkább román iskolába megyek, s nem tudok majd olyan jól magyarul, mint aki magyarul tanult. A nemzet pedig nyelvében él. Ez hamar bekövetkezhet, és mire észbe kapunk, már meg is történt, s ha egyszer megtörtént, akkor visszacsinálni nem lehet.
Pengő Zoltán, Krónika (Kolozsvár)
„A rendszerváltást követően az oktatásban olyan lelkiismeretlenség harapózott el, ami az erdélyi magyar kultúrát el fogja sorvasztani. A kommunizmus idején az állami egyetem még rendesen működött, és én nem emlékszem olyanra, hogy egy tanár ne tartotta volna meg az óráját. Hasonló hanyagság figyelhető meg a diákság körében, aminek a következménye az, hogy nem megfelelő felkészültséggel kerülnek ki az egyetemről.”
- Minek vagy kinek a hatására választotta hivatásként a kulturális antropológiát?
– Azt hiszem, hogy kulturális antropológusnak születtem. Mindig az érdekelt, hogy az emberek milyen nyelvet beszélnek, mit csinálnak, hogyan csinálják? Idővel aztán az kezdett el foglalkoztatni, hogy miért teszik az emberek azt, amit, és miért úgy csinálják, ahogyan. Én ebben látom az alapvető különbséget a néprajzos és az antropológus között.
– Kutatómunkája során vélhetően megismert számunkra egzotikusnak számító kultúrákat is.
– Éveket töltöttem el Ausztronéziában, amely Tajvan, Szumátra és Timor háromszögében található. Egy kőkorszaki búvártörzs, a jamik körében éltem megfigyelő résztvevőként, ami azt jelenti, hogy az ember arra törekszik, semmivel ne hasson a törzsre, ellenben tanuljon meg mindent tőlük. Ágyékkötős négy év volt, amit a jamik között töltöttem.
– A civilizációból érkező, komforthoz szokott emberként mi volt a legnehezebb kihívás a kőkorszaki életformában?
– Az elején a legnagyobb nehézség abból adódott, hogy nemcsak búvárkodni, de úszni is alig tudtam. Persze megtanítottak rá, s nagyon fontos volt, hogy részt vegyek a munkájukban, mert akkor a családommal együtt részt kaptam a munka eredményéből. Engem egy olyan családhoz osztottak be, ahol nem volt fiúgyerek, s mivel a jamiknál csak a férfiak búvárkodnak, ők nem jutottak fehérjéhez. Ennek az oka az, hogy a taburendszer nem engedi, hogy egyszerűen szétosszák a halat – tehát aki nem dolgozik, az nem is kap a zsákmányból. Ez egy ősközösségi társadalom, őskommunizmus-szerű felállás, melyben törzsfőnök, sőt még öregek tanácsa sincs. Mindent a hitvilágban uralkodó tabu irányít, amelyben vakon hisznek. Egyébként ilyen helyen borzasztóan nehéz megélni, rengeteg erőfeszítéssel és veszéllyel jár. Talán az volt a legnagyobb kihívás, hogy egészséges maradjak. Mindenféle trópusi fertőző betegséget összeszedtem a maláriától egészen a tífuszig, de kigyógyultam belőlük, s folytatni tudtam a munkát.
– Hogyan élik meg a jamik azt, hogy keményen meg kell küzdeniük az életben maradásért. Jelen van-e az életükben a stressz?
– Nincs. A taburendszer részletesen előírja, mit kell tenni ahhoz, hogy senkinek semmitől se kelljen félnie. Aki tudja, hogy mindent úgy tett, ahogy elő van írva, az teljesen nyugodt. Azt szoktam magyarázni a diákjaimnak, hogy ha megtesszük a maximumot, amit tudásunk szerint meg tudunk tenni, olyannyira, hogy annál jobban már nem tudnánk csinálni, akkor egészen más életet fogunk élni. Természetesen van olyan, ami a taburendszer dacára elkerülhetetlen, mégpedig a halál, s attól rettegnek a jamik.
– Meglátása szerint a nyugati társadalomban tudják-e az emberek, hogy a nyugodt élethez elég, ha megteszik a tőlük telhető legjobbat?
– Nem tudják. Ez a látásmód a vadászó-gyűjtögető életmódról a mezőgazdaságra való áttérés időszakában alakul ki, mikor az egyetlen bizonyosság abból származik, hogy mindent a legjobban csináltam, úgy, ahogy azt tenni kell. Mikor a búzát vagy a kukoricát elvetik, majd kinőtt, és ott van a mezőn, de van még egy-két hónap az aratásig, akkor nincs meg az illúzió, hogy van ráhatásom a dolgokra, hiszen közben akármi történhet: az árvíz elmoshatja, a tűz elégetheti, a sáskák megehetik. Az ember nem tudja elviselni, hogy semmiféle ráhatása ne legyen a helyzetre, ennek ellensúlyozására jelenik meg a mágia.
– Akkor a stresszes, szorongó nyugati ember alapvető problémája az, hogy olyan világban él, melyből száműztük a mágiát?
– Nem a mágia hiányzik, hanem a hit. Hit nélkül nem lehet semmit sem véghezvinni. Hit nélkül még ez a fizikai realitás is sántít. Mindegy, hogy miben, de ha valamiben annyira hiszünk, hogy soha meg nem kérdőjelezzük, akkor az úgy van.
– És hogyan válhat valaki hitetlenből valamiben hívő emberré?
– Ez teljesen egyéni. Az ember el kell hogy döntse, hogy ő hinni akar. Ez nagyon egyszerű akkor, ha végiggondoljuk a dolgokat, s rájövünk, hogy ezek nincsenek jól. Mindenki tudja, hogy valami nem stimmel a világgal, az életünkkel, azzal, ahogy érzünk, de megszoktuk, hogy panaszkodunk, s aztán mindent ugyanúgy csinálunk, mint azelőtt.
– Ön például miben hisz?
– Én hiszek egy hierarchiában, amit lehet istennek vagy akármi másnak nevezni, s meg vagyok győződve róla, hogy ez mindent magában foglal, s rajta kívül más nincs. Elhiszem azt, hogy ez a hierarchia evolutív, hogy könyörületes, szeretetteljes, s én ennek része vagyok éppúgy, mint mindenki más.
– Mi az, amit mi, modern emberek eltanulhatnánk a jamiktól?
– Nekik az a meggyőződésük, hogy mindig, mindenkinek csak a legjobbat kell adni, mert ezáltal biztosítjuk azt, hogy mi is a legjobbat kapjuk. Náluk ez nagyon szépen működik. Nagyon emberséges, meleg szívű emberek, olyan melegséggel kezeltek engem, mint a saját családom. Sokkal emberségesebb az egymáshoz való viszonyuk, sokkal közelebb állnak a természethez, mint mi, ami számomra nagyon sokat jelentett. Amikor véget ért a kutatás és összepakoltam, akkor volt egy olyan opcióm, hogy ott maradjak. A döntés nem egy perc alatt született meg, napokig rágódtam rajta, hogy ott éljem le a hátralevő életemet, vagy visszatérjek Amerikába, és tegyem, amit kiróttak rám. Végül a sok ígéret volt az, ami visszatérésre bírt, ugyanis ez olyan közösség volt, ahol még nem járt kívülálló, s egy csomó nyelvész és antropológus várta az általam gyűjtött anyagot.
– Ön évek óta próbálja felhívni a figyelmet azon kihívásokra, melyek elé a változó világ állítja az erdélyi magyarságot. Miben látja a legnagyobb kihívást?
– A rendszerváltást követően az oktatásban olyan lelkiismeretlenség harapózott el, ami az erdélyi magyar kultúrát el fogja sorvasztani. A kommunizmus idején az állami egyetem még rendesen működött, és én nem emlékszem olyanra, hogy egy tanár ne tartotta volna meg az óráját. Utána azonban egyre több pedagógus gyakran nem tartotta meg az óráját, nem vette komolyan, nem készült rá. Hasonló hanyagság figyelhető meg a diákság körében, aminek a következménye az, hogy nem megfelelő felkészültséggel kerülnek ki az egyetemről. A multinacionális cégeket nem érdekli, hogy milyen diplomád van, magyar vagy-e, vagy román. A multik két-három hónapig tesztelik a tudásodat, s ha látják, hogy nem tudsz, akkor elküldenek. Ezzel van a gond, hogy a diploma névjegykártyává alakul át, leértékelődik, ami pedig igazán számít, az az, hogy tudsz, vagy nem tudsz. Márpedig mi nem tudunk. Mikor felfigyeltem erre e jelenségre és beszélni kezdtem róla az egyetemen, oktatói fórumokon, végigprédikáltam az egész országot, rettenetesen népszerűtlen lettem, sokan meg is utáltak. Az egyik tanszék, ahol nagyon pragmatikusan álltak az általam felvetett problémához, az a pszichológia volt, ahol olyan változásokat vezettek be, melyekről nem is hittem, hogy véghezvihetők, de Szamosközi István professzor megcsinálta. Sajnos ez teljesen lokális, a legtöbb helyen elzárkóztak a változtatástól. Ha ez így fog folytatódni, akkor a magyarok elkezdenek majd átiratkozni román szakra, hátha ott többet lehet tanulni.
– Úgy látja tehát, hogy az oktatás minőségén áll vagy bukik az erdélyi magyar kultúra fennmaradása?
– Előállhat egy olyan helyzet, hogy nem lesz érdemes magyarnak megmaradni, mert abból nem lehet megélni. Ha rossz az oktatás, akkor inkább elmegyek más nyelven tanulni. Manapság átlagosan mindennap kihal egy nyelv valahol a világon. Ez nem azt jelenti, hogy kihalnak az emberek, hanem hogy nem érdemes például baliul beszélni, mert akkor nem tudok megélni csak Balin, de már ott is inkább indonézül beszélnek. Következésképpen, ha nem megyek indonéz iskolába, és nem tanulok meg indonézül, akkor háttérbe szorulok, és nem tudok megélni. Tehát ha a magyar egyetem nem biztosít annyi tudást, hogy azzal meg tudjam keresni a kenyeremet, akkor inkább román iskolába megyek, s nem tudok majd olyan jól magyarul, mint aki magyarul tanult. A nemzet pedig nyelvében él. Ez hamar bekövetkezhet, és mire észbe kapunk, már meg is történt, s ha egyszer megtörtént, akkor visszacsinálni nem lehet.
Pengő Zoltán, Krónika (Kolozsvár)
2016. május 4.
Újabb erdélyi tudósok az MTA külső tagjai között
Három erdélyi tudóst is felvettek a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjai közé.
A Műszaki Tudományok Osztályának sorait többek között Bitay Enikő kutatómérnök, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Műszaki és Humán Tudományok Kara gépészmérnöki tanszékének docense, az Erdélyi Múzeum-Egyesület főtitkára gyarapította, Kémiai Tudományok Osztálya Tóth István szilágysomlyói születésű, jelenleg Ausztráliában tevékenykedő kémikust, Biológiai Tudományok Osztálya pedig a szászrégeni születésű, jelenleg a Pennsylvania Állami Egyetem kiemelt professzoraként tevékenykedő Albert Rékát választotta tagjai közé.
Az MTA 31 rendes taggal, 26 levelező taggal és 23 külső taggal (nem Magyarországon élő, de magát magyarnak valló tudóssal) bővült.
Az új tagokat kedden mutatták be az MTA 187. közgyűlésének második napján. Az MTA az idei tagválasztást követően 308 rendes, 56 levelező, 200 külső, valamint 226 tiszteleti taggal rendelkezik.
Székelyhon.ro
Három erdélyi tudóst is felvettek a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjai közé.
A Műszaki Tudományok Osztályának sorait többek között Bitay Enikő kutatómérnök, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Műszaki és Humán Tudományok Kara gépészmérnöki tanszékének docense, az Erdélyi Múzeum-Egyesület főtitkára gyarapította, Kémiai Tudományok Osztálya Tóth István szilágysomlyói születésű, jelenleg Ausztráliában tevékenykedő kémikust, Biológiai Tudományok Osztálya pedig a szászrégeni születésű, jelenleg a Pennsylvania Állami Egyetem kiemelt professzoraként tevékenykedő Albert Rékát választotta tagjai közé.
Az MTA 31 rendes taggal, 26 levelező taggal és 23 külső taggal (nem Magyarországon élő, de magát magyarnak valló tudóssal) bővült.
Az új tagokat kedden mutatták be az MTA 187. közgyűlésének második napján. Az MTA az idei tagválasztást követően 308 rendes, 56 levelező, 200 külső, valamint 226 tiszteleti taggal rendelkezik.
Székelyhon.ro