Hétfőn indul a Határon Túli Magyarok Fesztiválja
Hétfőtől hat napon át zajlanak a Határon Túli Magyarok Fesztiváljának programjai Baranya megye több településén, a látogatók hagyományőrző és kézműves programokon, képzőművészeti kiállításokon, irodalmi és történelmi témájú pódiumbeszélgetéseken, szakmai fórumokon vehetnek részt.
A két évtizedes hagyományokkal rendelkező Határon Túli Magyarok Fesztiváljának legfontosabb célja, hogy bemutassa a Kárpát-medence magyar tájegységeinek kultúráját, erősítse a nemzeti összetartozás eszméjét, valamint találkozási lehetőséget biztosítson magyar alkotó- és előadóművészek, szellemi műhelyek számára - közölték a szervezők az MTI-vel.
A rendezvények a szervezők reményei szerint izgalmas és színes körképet nyújtanak a Kárpát-medence hagyományőrző és alkotó művészeinek, hivatásos és amatőr művészeti közösségeinek munkájából. Az idén a fesztivál programjain kiemelt szerepet kap a Drávaszög és Szlavónia népi kultúrájának és kortárs művészeti életének bemutatása.
A programok között több kiállítás is helyet kap, így például Pécsen, a Pannon Magyar Házban hétfőn nyílik tárlat Vajdasági impressziók címmel Takács Ferenc festményeiből és Banka Gabriella kisplasztikáiból. Keddtől pedig a PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Karán Látlelet címmel Sztrunga Erzsébet, Mánfai György és Hosszú István fotográfusok kiállítása tekinthető meg.
A további programok között szerepel még például néptánc gálaest Kozármislenyben, szüreti mulatság Sombereken, valamint a Dióhéj Citerazenekar nagynyárádi fellépése. Szombaton a pécsváradi Fülep Lajos Művelődési Központban tablók, fotók, videók és makettek segítségével mutatják be a horvátországi magyarság hagyatékának egy szeletét.
inforadio.hu

Díszdoktorrá avatták Mihai Răzvan Ungureanut Pécsen
Díszdoktorává avatta Mihai Răzvan Ungureanu volt román kormányfőt a Pécsi Tudományegyetem (PTE) csütörtöki ünnepi szenátusi ülésén.
Ungureanut, a korábbi miniszterelnököt Miseta Attila, a PTE orvostudományi karának dékánja terjesztette fel a címre. Indoklása szerint Ungureanu és kormánya felismerte, hogy a népcsoportok békés egymás mellett élése az Európai Unió fennmaradásának egyik pillére, az anyanyelv megtartása pedig ennek a legfontosabb feltétele.
A dékán szerint Ungureanu miniszterelnöksége idején lépéseket tett a Marosvásárhelyi Orvos- és Gyógyszerésztudományi Egyetem magyar fakultásának megalapítására, összhangban a román alkotmánnyal és tanügyi törvénnyel.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Székely falutízesek, rituális szimbólumok
A magyar kultúra napjának egyik bevezető rendezvényeként két csíkszeredai szerző, Ambrus Tünde és Balázs Lajos mutatta be könyvét hétfőn délután a kellemes környezetű megújult Teleki Téka olvasótermében. A fennállásának huszadik évfordulóját ünneplő csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó a bemutató megszervezésén kívül 39 könyvet adományozott a Tékának, s amint a jelen levő Tőzsér József igazgató elmondta, a kerek évforduló kapcsán 16 könyvtárat is megajándékoztak.
Lázok Klára, a Téka igazgatójának köszöntője nyomán a két, tartalmában értékes és külalakjában is vonzó könyv szerzőjét Nagy Miklós Kund ajánlotta a közönség figyelmébe. Bevezetőjében azt a szenvedélyes elkötelezettséget méltatta, ahogy a szerzők egy-egy székely településhez, Csíkszentmiklóshoz illetve Csíkszentdomokoshoz kötődve mondanak el fontos dolgokat a székelység múltjáról, jelenéről, s mindezek tükrében a jövő lehetőségeit is felvillantják.
Aki a múltját elfelejti, ne sírjon, ha őt magát is elfelejtik – Balázs Lajos szavait idézve így foglalhatnánk össze a két könyv mondanivalójának, s a könyvek kapcsán elhangzott előadások lényegét.
Ambrus Tünde geológus a Pécsi Tudományegyetem Földtudományok Doktori Iskolájában megvédett disszertációjának anyagát közölte a Székely falutízesek /Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ című, több díjat is elnyert kötetben.
Székelyföldön a tízes településtörténeti és tájföldrajzi fogalom, a székely társadalomszervezés legkisebb egysége. A fertálynak is nevezett falurészt jelenti, amely a honfoglalás diktálta védelemre való berendezkedés és a természeti adottságok keretein belül alakult ki. A Székelyföldön a 13. századi letelepülés legkisebb hadi egységét képezte. A későbbiekben évszázadokon át meghatározta a helységek lakóinak életvitelét, életminőségét. A faluközösség alapegységeként a tízesek számos feladatot láttak el, közmunkát szerveztek, határpásztort állítottak, részt vettek a tűzvédelemben, erdőt, mezőt birtokoltak, kovácsműhelyt, malmokat működtettek, igazságot szolgáltattak, temetkezési társulataik, rózsafüzér-társulásaik voltak. Egy-egy hagyományos település légi fényképein ma is jól követhetők ezek a hajdani önálló egységek, amelyek az idők folyamán összenőttek egymással, de elnevezésük őrzi a régi önállóságot.
A könyvben a szerző a székely falutízesekkel kapcsolatos ismeretek mellett bemutatja, hogy ez a szerveződési forma milyen természeti és társadalmi tényezők hatására változott, fejlődött, őrződött meg vagy sorvadt el. Felhívja a figyelmet a globalizációra, amely ezeknek a közösségeknek a fegyelmét, gondolkodását, erejét veszélyezteti, másrészt pedig arra, hogy az örökségvédelemre alapozódó fejlődés szempontjából milyen lehetőségeket rejtenek. Továbbá arra is, hogy milyen kihívásokat kell felismerni, hogy a tízes szerkezete, bölcsessége, világnézete követendő modellt, esetenként a vidéki turizmus alapját jelenthesse. A rendkívül gazdag tényanyagot térképek, fényképek, grafikonok színesítik.
Balázs Lajos Rituális szimbólumok /Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ című könyve annak a négy évtizednyi kutatómunkának az eredménye, amelyet a csíki nagyközségben, Csíkszentdomokoson folytatott, s amelyből könyvek egész sora született. A szerző célja ezúttal az volt, hogy a csíkszentdomokosi rendkívül gazdag népi kultúrából, amely a magyar és az egyetemes műveltség olyan őstényeit őrizte meg, amire mások máshol már nem vagy csak alig emlékeznek, néhány egyedi, rituális szimbólumot beemeljen a tágabb nemzeti műveltségbe. Ezáltal a rituális szimbólumok felfrissítését, újratanulását segítse elő, amelyek egyre jobban elhalványulnak a modern világ tudatában. A sorsfordító szokásokat kutatva Balázs Lajos rájött, hogy ebben a körben a nyelv nem elég az események, gondolatok, vágyak és érzelmek kifejezésére. Szükség van a mítoszokra, a szimbólumokra, amelyek kapcsolatot teremtenek az ész segítségével össze nem köthető dolgok és jelenségek között.
E szimbólumok közül mutatott be néhányat előadásában a szerző. Először is a gyertyát, amelynek más-más jelentése van a születés, a házasságkötés, a halál, temetés során. Lehet a felemelkedés szimbóluma, elővetítheti a házasság minőségét és jelezheti a nemi készenlét állapotát is. A Csíkszentdomokoson gyűjtött és a Kárpát- medencében ismeretlen beavató rítusok egyikében a haldokló ember gyertyával való megkerítése a lélekértelmezés magas fokára vall. Beszélt a fenyőről, amely a lakodalmas házon a növekedést, a felfele törekvést jelzi, a halott "lakodalmán" visszatört felső ágával és fekete szalagokkal díszítve a kettőbe tört élet szimbóluma. Lakodalmi betétként, az úgynevezett perec lakodalmán a kenyérbe szúrt fenyő a menyasszony és vőlegény szexuális összekapcsolódásának jele, amiről hajdanán szégyen volt nyíltan beszélni.
Nemcsak nyelvében él a nemzet – állítja Balázs Lajos. A nyelvnél sokkal erősebb sajátos szokás- és rítusrendszere. Ennek ábécéjét pedig úgy kell ismerni, mint a beszélt nyelv jeleit, s minden közösség, minden nép nemzeti értékének kell tekinteni.
A rituális szimbólumok, a szimbolikus jelek tiltott és békés időben is "képesek felismerhetővé tenni egy közösséget". Ezt a szerepet tölti be napjainkban a székely kapu, amely régi jelentése – a belső és külső világ elkülönítése – helyett ma egy nemzeti közösség jelképévé vált – hangzott el Balázs Lajos előadásában a sok érdekes szimbólum magyarázata mellett.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),

Harangot a Sapientiának!
Harangot kellene állíttatni a Sapientia EMTE marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának tornyába, vagy egy különálló haranglábba – az ötlet az egyetem kommunikáció szakos hallgatóinak körében egy szakmai gyakorlaton merült fel. Ennek alapján készült el a négy harmadéves hallgató projektje, amely A bölcsesség hangja címet kapta. A harang megszerzése, felszerelése és működésbe helyezése a közösségépítést, a közösség megerősödését szolgálja, s a mindennapi és az ünnepi kommunikációban betöltött szerepe mellett annak a csoportnak, évfolyamnak az emlékműve lesz, amely felállította. Az ötletet tett követte, s a terv részeként tartottak pénteken konferenciát Harang és harangszó – tárgy, jel, jelentés címmel ismert szakemberek és a diákok részvételével.
Az ötletet dr. Dávid László professzor, az egyetem rektora valamint dr. Székely Gyula egyetemi tanár, rektorhelyettes üdvözölte. Véleményük szerint a haranghoz hasonlóan a Sapientia egyetem is szimbólummá vált. Azt a megtartó erőt jelképezi, amelynek célja a szülőföldhöz való kötődés megerősítése, az elvándorlás megállítása.
Az előadók, dr. Buzogány Dezső professzor, egyháztörténész, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet tanára, Ősz Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület Levéltárának levéltárosa, dr. Tóth Levente és a marosvásárhelyi Teleki Tékát vezető Lázok Klára történészek, Gagyi József docens, az ötletgazda diákok évfolyamfelelős tanára és dr. Máté Márton gépészmérnök, docens a Gépészeti Tanszékről a harang kulturális és társadalmi funkciójának bemutatására vállalkoztak. Mellettük megszólaltak a hallgatók is, András Hanga, a Pécsi Tudományegyetem kommunikáció szakos hallgatója, aki mesterképzésen vesz részt, Gidófalvi Tamás, Dobos Szilveszter, Sófalvi László és Tóth Lehel kommunikáció szakos hallgatók, a projekt kezdeményezői és kollégájuk, Jakab István.
Az előadások során sok érdekes adat hangzott el a harang történetéről, amely a kezdetektől fogva a szakrális kommunikáció, azaz az ember és a természetfölötti erő közötti kapcsolat jelképe, ami a modern korban egyre inkább a világi kommunikáció időjelző eszközévé válik. A leggyakoribb feliratok szerint kulturális és társadalmi szerepe az élők megszólítása (VIVOS VOCO), a halottak siratása (MORTUOS PLANGO) és a villámok elűzése (FULGURA FRANGO) volt. A harang kapcsolatot teremt az ember és a kozmosz szférái között, jelzéseket ad a közösségben élő embernek, biztonságot, az otthonosság érzetét nyújtja, hazahív. Az időt tájolták, kifejezték a megtiszteltetést, a megemlékezés és a vészjelzés eszközei voltak, amely szerepekből vesztettek az idők során, amikor a harangozás napi gyakorisága megritkult. A magyarság számára különleges jelentőséggel, töltettel bírt, hogy a déli harangszót VI. Sándor pápa Hunyadi Jánosnak a törökök fölött aratott nándorfehérvári győzelme emlékére rendelte el egész Európában. Érdekes epizódként hangzott el, hogy 1970-ben rokoni látogatásra Dél-Magyarországra érkezett a balavásári Székely András, aki a helyi eklézsia harangjának szavát hallván kijelentette, hogy az otthoni harangot kongatják, ami a toronyban be is igazolódott, s így visszaadták a harangot az erdélyi falunak. Mint kiderült, a székely ember a jelenlegi rektor nagyapja volt.
Biztató hírként hallottuk, hogy a kolozsvári protestáns teológia egyháztörténészei 13 éve az egyház harangjainak a felleltározásába kezdtek.
Ősz Előd levéltáros előadásában hallottuk, hogy az erdélyi református falvakban a fatornyos haranglábak voltak jellemzőek. A harangozás kezdetben a papok feladata volt, később hárult a harangozókra, akik a faluközösség legmegbízhatóbb emberei közül kerültek ki, s a velük kötött díjlevelek az első munkaszerződéseknek számítanak.
Lázok Klára történész a Teleki Tékában őrzött könyvekről szólt, amelyek témája a harang, majd hozzátette, hogy elképzeléseik szerint a harang szerepét szánják az intézménynek is.
Mit jelent a mai ember számára, hogyan profanizálódik a harang szerepe? – adatokban gazdag dolgozatában András Hanga pécsi mesterképzős hallgató erre a kérdésre keresett és adott választ. A harang történetét, szerkezetét, hangzását, elkészítési módját vette számba a műszaki szakember szemszögéből és pontosságával dr. Máté Márton gépészmérnök, docens.
Majd a projektet kezdeményező hallgatók következtek, akik a környező falvak (Marosszentanna, Koronka, Jedd, Ákosfalva község, Marosszentgyörgy és Székelykál) harangjait mutatták be a hallgatóságnak. Végül Balogh József marosvásárhelyi öntőmester beszélt az életéről, a harangöntésről, az édesapjától örökölt mesterség elsajátításáról, a Bernády-szobor, és a legnagyobb, egy 500 kilós harang öntéséről.
A harangprojekt kezdeményezőinek célja, hogy a 300 kilós harang öntéséhez szükséges 24.000 lejt összegyűjtsék, s ehhez indulásként tanárukkal együtt már egy bizonyos összeget fel is ajánlottak. A közösségi adományozás folytatódik, s erről a harang.kommunikáció.ro honlapon lehet tájékozódni – válaszolta kérdésünkre Gidófalvi Tamás. A harangot marosvásárhelyi mester fogja önteni, s a Sapientia koronkai épületének tornyában szeretnék elhelyezni.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),

Papp Lajos: a szívsebésznek is egy szíve van
Előadóként, íróként is nagyon sokan ismerik Papp Lajos orvost. A Pécsi Tudományegyetem nyugalmazott tanára bárhova elmegy, ahova meghívják. Hitvallása: „Ha hívnak, menj, ember”. Nagy érdeklődés övezte szombat este Nagygalambfalván a Feleki Miklós Művelődési Házban a Test, lélek, szellem harmóniája: egészségünk titka, illetve vasárnap A magyarok küldetése a Kárpát-medencében címmel tartott előadását.
A református egyházközség és a polgármesteri hivatal szervezésében tartott rendezvénysorozat hosszú emlékezetű lesz nem csupán a házigazda településen, hiszen nagyon sokan érkeztek a környékről és Székelyudvarhelyről is. A szívsebész délután találkozott korábbi betegeivel; olyannal is, akit huszonnégy évvel ezelőtt műtött.
A terembe érkezésekor taps fogadta volna, de hárított. Búcsúzáskor is azt kérte: a hallottak nyomán maradt csendet vigyék magukkal. Lélegzetvisszafojtva hallgattuk a rendkívüli életutat, amit Sándor Irén ny. tanárnő ismertetett. Papp Lajos élete halálélménnyel kezdődött: újszülöttként 1948 virágvasárnapján a déli harangszóra indult meg a szíve. Később, orvosként legalább ötezerszer tartotta az életfontosságú szervet a kezében. Műtét előtt és után hálát adott azért, hogy gyógyíthat. Tanítja: „Ha nem akarunk megbetegedni, nagyon kell egymást szeretnünk”.
„A lelkierő legyőzi a testi hibát”
Szelíd szóval és hittel áthatott bölcsességgel a Teremtőnek mondott köszönetet, amiért ennyien megosztották vele estéjüket. „A Teremtő határozza meg, mikor és hová születik az ember, és nem szabad az embernek meghatároznia, mikor hagyja el az árnyékvilágot. Mi, akik a Kárpát-medencébe küldettünk, különös kegyelemben részesültünk. Az ősök által vérrel-verítékkel megtartott Kárpát-haza a világ legszebb és legegészségesebb tája. Az élethez föld, víz, levegő, napfény és az emberi munka szükséges.” Nyomatékosította: ne adjuk el az aranynál drágább, életet adó földet: belőle minden talpalatnyi nemzeti kincs. Hirdeti: legjobb a saját termesztésű élelmiszer, mert azt önmagának készíti termelője.
Példákkal húzta alá: a mértéktelenség betegséget okoz. A pihenés fontosságát a tudományos magyarázat mellett a „ne álmodozzanak, aludjanak” igazságtartalmával írta a fejekbe. Az élet Isten legnagyobb adománya. Tudja: „a szívsebésznek is egy szíve van”. És rákérdezett: vigyázunk-e létfontosságú mozgatónkra. A családon belüli konfliktusok meghatározók a szív- és érrendszeri betegségek kialakulásában; azokat a munkahelyi, országos, nemzeti, erdélyi megoldhatatlan problémák stresszforrásai követik. Keressük a jót – az immunválasz is jó lesz. Ha erős a lélek, a gyógyulás gyorsabb. A jó orvos pedig Isten szolgája, aki nem e földön kapja jutalmát. Isten mindenkit meghív. Aki meghallja, annak hivatás a munkája – nem teher, hanem örömforrás.
Tudományos eredményekkel támasztotta alá a gyógyszereknek, köztük a fogamzásgátlóknak és a koleszterincsökkentőknek a biológiai egyensúlyra gyakorolt hatásait. Kiemelte az izzadás szerepét az egészséges anyagcsere folyamatában. Példái gyümölcs-, zöldség- és forrásvízfogyasztásra, illetve mozgásra ösztökélnek.
A hallottakból, aki csak egyetlen szót, a szeretetet jegyezte meg, annak is bőséges az útravalója. A fizikai szeretet biztosítja magunk és az utódok életét, a barátság lelki, szellemi azonosulás, a krisztusi szeretet pedig az ingyenes kegyelem adásának képessége.
Szeressétek egymást!
Igazi nagygalambfalvi köszöntéssel, dalossal mondtak Isten hozzádot a részvevők: ároni áldás kíséri további küldetésein. Dedikált, megölelte orvostársait, és lesegítette a színpad lépcsőjén idősödő, egykori betegeit. Majd leültünk, hogy kifaggassam, milyen lelki állomásokat tart számon személyes hitéletében.
„A hit kegyelem, nálam ötéves koromban úgy kopogtatott Isten, hogy többé egy percig sem kételkedtem létezésében. Voltak kritikus pillanatok, de soha nem vontam kétségbe, hogy a Teremtő az én kedvemért teszi. Minden „emberi léptékben” mért legnagyobb rossz is ajándék: helyes útra irányít. Finom eszközökkel terelget; ha nem fogjuk a jelzést, erősebben szól.” Terelő pulinak tartja magát: a pásztornak kell ott tartania az embereket a templomban.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro,

Jótékonysági bált szerveztek Marosvásárhelyen a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésért
A marosvásárhelyi magyar orvosok és gyógyszerészek első báljaként meghirdetett szórakoztató és egyben karitatív eseményre került sor a hétvégén. Ajtay Kincses Máriának, a szervező Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) elnökének köszöntőjéből azonban kiderült, hogy az első orvosi bált tulajdonképpen hatvanhat esztendővel ezelőtt, 1946-ban a főtéri Apolló-palotában szervezték a Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöztetett egyetem tanárai.
„A szüleimtől tudom, hogy azt a báli éjszakát az álmok éjszakájának nevezték. Azon az éjszakán álmodták meg magyarországi és kolozsvári neves és lelkes professzorok az akkor még mindössze 45 ezer fős kisváros első magyar egyetemét. Azt az egyetemet, amely két évtizedig csillag volt az égbolton, ám idővel hullócsillaggá vált. Kívánom, hogy ez az éjszaka újabb álmok éjszakája legyen!” – emelte poharát az újrakezdésre a nyugalmazott egyetemi tanár.
Míg a jelen lévő mintegy másfél száz bálozó számára a szombat éjjel a tartalmas szórakozás éjszakája volt, számos felelős beosztásban lévő oktató és politikus számára, akinek ott lett volna a helye, mindössze az alvás ideje volt. Egyesek a nagyböjtre, mások a fáradtságra vagy időhiányra hivatkozva utasították el a meghívást, de a szervezők szerint inkább az egyetem vezetőségétől való félelmükben maradtak távol.
Mint ismeretes, az anyanyelvű orvosképzésért küzdő RMOGYKE a magyar oktatás elsorvasztásán munkálkodó szenátus között állóháború van. Ellenben megtisztelte jelenlétével a rendezvényt többek között Miseta Attila, a Pécsi Tudományegyetem dékánja, Szarka Gábor, Magyarország csíkszeredai konzulja, Hantz Péter, a Bolyai Kezdeményező Bizottság Svájcban élő alelnöke, több anyaországi diákszervezeti vezető. Ott volt Dávid László, a Sapientia rektora, Fodor Imre, Marosvásárhely volt polgármestere, gróf Bethlen Anikó, több ügyvéd, vállalkozó és számos diák. Kérdésünkre, hogy mi késztette arra, hogy a Sapientia rektoraként eljöjjön a bálba, miközben a MOGYE-ról még a magyar vezetők sem tették tisztüket az eseményen, Dávid László kifejtette: akinek szívügye a magyar oktatás, megjelent a rendezvényen. „Ha Miseta professzor ideutazott Pécsről, akkor én miért hiányoztam volna?” – kérdezte, hozzátéve, hogy a magyar ügy nem személyhez kötött. A város díszpolgára, Bethlen Anikó grófnő egyenesen szégyennek nevezte, hogy mindössze százötven személy gyűlt össze. „Elsősorban azért jöttem el, hogy lássam, kik azok, akiknek itt lenne a helyük, de otthon maradtak. Nekem veszítenivalóm nincs, hisz az évtizedek során már oly sok mindentől fosztottak meg, hogy többet már nem vehetnek el tőlem” – mondta. A hiányzókra a Pécsről érkező vendég is felfigyelt. Köszöntőjében is megjegyezte, hogy a kisebbségben lévő közösségnek majdnem családi kapcsolatot kellene ápolnia. Miseta Attila emlékeztetett, valamikor az orvosi és gyógyszerészi társadalom összetartásáról volt híres – legalábbis ennek ellenkezőjét soha nem mutatta kifele.
Aki viszont szombat éjjel ott volt Marosvásárhely legnagyobb vendéglőjében, nem bánta meg. A kulináris kínálaton túl lelkét-szellemét színes és színvonalas kulturális meglepetésekkel táplálhatta. Az operettcsokortól a táncművészeti jelenetekig, a Seprődi-pincészet borkóstolójától a vidám jelenetekig, a színművészek szavalatától a MOGYE-s diákok fellépéséig mindenből kapott egy kis ízelítőt. Az Ördög Miklós és Szabadi Nóra színész házaspártól, az Autostop MS együttestől és Koszorús Kálmántól meg változatos, minőségi zenét. A habot a tortán a nyitótáncként hibátlanul előadott Strauss-keringő jelentette, amelyre az orvos- és gyógyszerészpárok két hónapon keresztül táncoktató segítségével készültek.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

In memoriam Rohonyi Zoltán
(Kolozsvár, 1943. május 31. – Pécs, 2013. március 1.)
Az 1970-es évektől a rendszerváltásig a kolozsvári egyetem magyar szakán „vele” kezdődött az irodalomtörténet: a középkor, reneszánsz és barokk irodalmát, majd a felvilágosodás koráét hallgattuk tőle. Diákként imponálónak, egyszersmind ijesztőnek találtuk az óráin elhangzó információmennyiséget; hetekbe telt, amíg megtanultuk követni a gondolatmenetét; szerettük előadásainak tartalmi-formai eleganciáját, a legújabb kutatási eredmények mindig reflektált közvetítését, a gondolatok gyors áramlását; és sokszor nem értettük, nagyon nem értettük a témájához képest mutatott távolságtartását, már-már szkepszisét. Azt a távolságtartást, amely csak olykor, számomra máig emlékezetes módon a Berzsenyi-előadásban oldódott fel kissé, éppen csak annyira, hogy kiderüljön: a kutatót bizony személye mélyéig meg tudja szólítani a tudományos témája. Senki ne gondoljon itt érzelmes vallomásokra: néhány hangsúly, egy önkéntelen mosoly, az aznap éjjel olvasottakra tett utalás árulta el mindössze a témával való kapcsolatát.
Aztán amikor a tanulmányait is olvasni kezdtük, sok minden világossá vált. Rohonyi tanár úr filozófián iskolázott elméje az irodalomtörténeti jelenségeket bölcseleti hátterükkel együtt tekintette: bármiről írt is, Berzsenyiről, Kölcseyről vagy a magyar romantika kezdeteiről, elemzéseiben kitapintható volt, hogy azokat a vizsgált időszak filozófiai gondolkodásában megmártózva dolgozta ki, annak terminológiáját a maga funkcionalitásában és szubtilitásában használta. Irodalomelméleti érdeklődése pedig további távlatokat nyitott kérdésfelvetései számára. Ez lehetett a titka írásai és szóbeli megnyilatkozásai töménységének, tömörségének.
Amikor egy konferencián több év után újra találkoztunk (magam már, igaz, kezdőként, a Magyar Irodalomtudományi Tanszéken dolgoztam, ő a pécsi, akkor még Janus Pannonius Tudományegyetem megbecsült oktatója volt), megajándékozott egy frissen megjelent kötetével, a könyvbe írt dedikáció pedig ez volt: Gábor Csillának szeretettel, azt kívánva, hogy magasabb szinten folytassa, amit korábban „együtt”. Utalás volt ez a hajdani, távolságtartástól és szkepszistől sem mentes, de eredményét tekintve, úgy gondolom, nem gyümölcstelen témavezető–szakdolgozói együttműködésre; de még inkább biztatás (amely az akkori beszélgetésünkben is nyomatékosan elhangzott), hogy akarjam, merjem keresni és megtalálni saját tanári és kutatói profilomat.
Kedves Tanár Úr, korai távozásod mindannyiunkat megrendített. Nyugodj békében.
Gábor Csilla
Szabadság (Kolozsvár),

Politológus vándorgyűlés Kolozsváron
A Magyar Politikatudományi Társaság Közép-Európa: együttműködés és versengés címmel rendezte meg 19. éves konferenciáját, amely először került lebonyolításra Magyarországon kívül.
A múlt hét végén tartott kétnapos előadássorozatra igen nagyszámú, összesen 110 előadó jelentkezett, akik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Óváry-termében, és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának termeiben ismertették kutatásaikat. A nyitó előadást Irina Culic és az Ideológia és hagyomány című könyvéért Kolnai-díjjal kitüntetett Mándi Tibor tartotta. Az írás szubjektív válogatás, néhány aktualitásánál/érintettségénél fogva fontosnak tekintett előadás rövid ismertetése. A teljes programleírás itt olvasható: http://mptt.ro/hu/reszletes-program/
Makro régiók
Ágh Attila, a Budapesti Corvinus Egyetem politológusa az EU második makroregionális fejlesztési programjáról, a Duna-stratégiáról (bővebben: http://eu.kormany.hu/duna-regio-strategia) beszélt. A 2011-ben soros magyar EU-elnökség ideje alatt elfogadott stratégia a Balti-tengeri régió mintájára épült, azonban rövid időn belül egyfajta „sleeping beauty” lett. A tizennégy (nemcsak uniós) országot magába foglaló régió és elődje közti különbség ég és föld – állapította meg az előadó. Míg a Balti-tengeri régió gazdaságilag fejlett, intézményrendszerében stabil országokat tömörít, ahol az együttműködésnek évszázados hagyománya van, addig a Duna-régióban inkább a konfliktusnak van hagyománya, a térség GDP-jének 90%-át Németország adja. A múlt hónapban tartott kétéves gyűlésen igencsak elmarasztaló értékelés született, amelyet a professzor leginkább a globális válság és a decentralizáció – főleg magyarországi – megszüntetésének tulajdonított.
Noha a szubnacionális régiókról nemigen esett szó, az előadó emlékeztetett, hogy az EU a „nemzetek Európája” helyett a „régiók Európája” mellett döntött. Bár számos ország a régiósítás útjára lépett, a folyamat a jól ismert olasz- és spanyolországi példák után megtorpant.
A kisebbségi kérdés politikai dimenziói
Érdekes kitekintést jelentett Egeresi Zoltán, a Mathias Corvinus Collegium történészének a török nemzetpolitika határait feltérképező előadása. A bemutató során olyan, immár megfogyatkozott lélekszámú törökországi kisebbségek is szóba kerültek, mint a cserkeszek, azeriek, lázok, szírek, görögök vagy örmények. A kisebbségeket el nem ismerő, de etnikailag ma is igen heterogén török nemzetállam népességének belső arányszámai becsült értékek, népszámlálásuk a nemzetiségre és anyanyelvre nem kérdez rá.
Az ország birodalmi múltja jelentős határon túli kisebbséget hagyott maga után Balkán- és Közel-Kelet-szerte. Így beszélhetünk ma is 6-700 ezer bulgáriai, több mint 150 ezer moldovai, ugyancsak százezres nagyságrendű iraki és szíriai törökről (a jelenleg dúló háború ez utóbbit megjósolhatatlanná teszi), de több tíz ezren élnek a Balkán számos más országában is. A kapcsolattartás a határon túli kisebbségekkel nincs vagy elenyésző. Az utóbbi évtizedek két új nemzetstratégiai dimenziót hoztak: egyik a volt szovjet tagköztársaságok 100 milliós nagyságrendű türk rokonnépei, másik az immár 3,7 milliós, főleg nyugat-európai török diaszpóra. A rokon népekkel való közösségtudat igen gyenge, a nyitás (pl. a latin ABC és egy közös nyelv bevezetésére tett sikertelen kísérlet) jobbára külpolitikai-gazdasági hegemón szerepet szolgál, a diaszpóra irányába jóval aktívabb, de ennek ugyancsak gazdasági vetületei vannak.
Pach János, a Századvég Politikai Iskola Alapítvány kutatója a magyarországi nemzeti kisebbségek helyzetét vizsgálta, a 2011-es népszámlálási adatok és a nemzetiségek jogairól szóló, ugyanazon évben elfogadott CLXXIX. törvény (Njtv.) tükrében. Az előadás legfontosabb következtetése, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után a nemzetiségek is a közhatalom részeseivé válhatnak. A mandátumszerzésre matematikai esélye lesz a roma, német, román, szlovák és horvát közösségeknek, azonban reális eséllyel az előbbi kettőnél számolhatunk. Ellenben a sikertelenség számlájára írható, hogy továbbra sem sikerült visszaszorítani az etnobiznisz jelenségét. Az 1993-ban létrehozott kisebbségi önkormányzati rendszer gyakran visszaélésre is lehetőséget adott, hiszen a választás csak akkor tekinthető legitimnek, ha az visszavezethető az egyes önkormányzatok által képviselt kisebbségi közösséghez. Az aktív és passzív választójog regisztrációhoz való kötése azonban nem jelentett akadályt.
A kisebbségi kérdés immár hagyományosan különutas témája, a roma integráció ezennel a vártnál kevesebb előadót vonzott. Lajtai Mátyás, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Társadalomtudományi Kutatóközpont (TK) Kisebbségkutató Intézetének tudományos segédmunkatársa a roma civil szervezetek magyarországi kisebbségi önkormányzati választásokon való részvételéről tartott előadást. Bár a bejegyzett roma civil szervezetek száma kétségkívül jelentős (2010-es adat szerint összesen 333), ezek csupán elméleti maximumok, kérdés, hogy mennyi működik belőlük valójában. A kételyt tovább erősíti, hogy a feltételezett roma szervezeteknek kb. harmada indított legalább egy jelöltet valamelyik önkormányzati választáson. Néhány nagy szervezet „uralja” a kisebbségi önkormányzati választásokat, de többségében nem kapcsolódtak be a saját önkormányzati rendszer kiépítésébe.
Maradva a magyarországi romáknál, Papp Z. Attila oktatásszociológus, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének igazgatója a romák iskolai teljesítményét befolyásoló tényezőkről beszélt. A kissé bizarr, de jelenleg használatos terminológia szerint a 30–50%-ban romákat tömörítő iskolákat gettósodó, az 50% fölötti létszámúakat gettó-iskoláknak nevezik. Az iskolai teljesítményt befolyásoló, komplex okozati tényezők közül a családi háttér magasan a legfontosabbnak bizonyult. A fennálló trendek nem túl biztatóak: az eltérő gyerekvállalási szokások jól ismertek, a nem-romák elvándorlása a gettósodó iskolákban rendszerint megindul, a romák számarányának növekedésével csökken a kompetencia (kivételt a szocializációs környezettel kevéssé korreláló matematika képez). Mind az Integrációs Pedagógiai Program, mind a Cigány Kisebbségi Program hatását mérésekkel ellenőrizték: az oktatáspolitikai kísérlet sikertelen volt, még le is húzták az iskolai eredményeket.
A szekciók egyikében Kántor Zoltán, a kormányzati háttérintézményként működő, nemrégiben létrehozott Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója is előadást tartott. Az intézmény működését taglaló beszéde nem volt épp lélekmelengető, a politika és tudomány hibridintézményeként meghatározott kutatóintézetet (ti. a nemzetpolitikát) a politika aránytalan dominanciája jellemzi. Az intézetigazgató egy olyan tökéletlen politikai mezőről beszélt, amiben hiányos információk mentén, kapkodva születnek a döntések, egészen odáig elmenve, hogy a konszenzusos döntés ideáját az irracionalitás világába űzte. A jól átgondolt szakpolitikáknak csak töredéke valósul meg, hiszen azok a legkevesebb politikai tőkét hozzák, a legkevésbé látványosak. Egy közönség felől érkező hozzászólás a nemzetpolitika legitim és normatív jellegét kritizálta, miszerint az már nem is szakpolitika, hanem egyenesen apolitikus magatartás. Az előadást inkább nyugodt beletörődés, mintsem polemikusság hatotta át.
Salat Levente politológus, a BBTE Politikatudományi Intézetének egyetemi docense egy tipológia felállítására tévén kísérletet, üdítő széles-látókörűséggel vette szemügyre a kisebbségpolitikai eszközök lehetséges eszköztárát. Előadásában azon közkeletű felfogás ellen érvelt, miszerint a jó politikai közösség kulturális, etnikai, nyelvi szempontból homogén. A politikai gondolkodás történetének grafikonos ábrázolásával rámutatott, hogy 1989 után a John Stuart Mill fémjelezte szintre ugrottunk vissza.
Az ENSZ 2001-es adatsora görbe tükröt tart a sokak számára természetesnek tekintett etnikai homogenitásnak. A hivatkozott számadatok szerint a világ 201 számba vett állama közül mindössze 19 tekinthető kulturálisan homogénnek. Az országoknak több mint fele mindössze 50% alatti, vagy 50–74% közötti domináns többséggel bír. A világ nyelvpolitikai térképe ugyancsak rendkívül megosztott, a világ összes államának kb. felében egy a hivatalos nyelv, másik felében annál több (három államban nincs nyelvpolitika). Az előadó olyan elgondolkodtató példákat villantott fel, mint a hindi és angol mellett további 17 hivatalos regionális nyelvvel bíró India, ahol a honos nyelvek száma 405; vagy az angol és afrikaans mellett további 9 bantu nyelvet hivatalossá tevő Dél-afrikai Köztársaság, ahol kb. 30 a honos nyelvek száma.
Várospolitikák – közeledő kulturális projektünk apropóján
Bretter Zoltán, a Pécsi Tudományegyetem bölcsészkarának docense igen reflektív és kritikai szellemű előadásában Pécs 2010-es Európa kulturális fővárosa cím elnyerésének politikatörténeti hátterét világította meg. Az előadás alapját a politikacsinálásnak egy komplex koordinátarendszerben való elhelyezése adta, amiben a folyamat olyan szélső értékek között volt elhelyezhető, mint célszerűség vagy tárgyilagosság; és gyakorlatiasság vagy idealizmus. Az előadás gondolatmenete kísértetiesen hasonlított a fentebb érintett problémákhoz, csak itt a „klasszikus politikacsinálás” (classical policy making) nem a leírás, hanem a kritika tárgyaként szerepelt.
Az előadó jól érzékeltette a kulturális projekt polgári, idealisztikus elképzelése, és a politikum utilitarista, nem ritkán elvtelen gyakorlata közti különbséget. A tanácskozás és a végrehajtás politikai hagyományának kiegyensúlyozatlan és ellentmondásos viszonyából kiindulva olyan súlyos kérdések kerültek megfogalmazásra, mint hogy lehetséges-e egyáltalán a többszintű kormányzás? És ha igen, milyen feltételek között? A bizalmatlanság politikai hagyománya pedig hogyan segít majd bármiféle többszintű kormányzást?
Fókuszban az újjobboldal
Végül a Budapesti Corvinus Egyetem fiatal kutatója, Dániel Róna Sőrés Anettel közösen végzett szociológiai tanulmányáról adok rövid összefoglalót, amely az ún. kuruc.info-generációt vizsgálta közelebbről. A 2011–2012-ben lebonyolított, különböző módszerekkel dolgozó szociológiai felmérések szerint a 18–21 év közötti diákok harmada Jobbik-szimpatizáns, az idősebb fiatalok körében veszít népszerűségéből, de a korosztálytól független szimpátiaérték is 18%. Amit érdemes kiemelni, hogy a megkérdezettek körében az apa átlagnál alacsonyabb végzettségű, a diák pedig inkább kelet-magyarországi egyetem kötelékében végzi tanulmányait.
Még ha a Jobbik ismert internetes aktivitása hozzá is járul a párt fiatalok körében szerzett népszerűségéhez, magyarázatként nem állja meg a helyét, hiszen az LMP online tevékenysége ugyancsak aktív. Továbbá az újjobboldal nyilvános fórumai, tömegrendezvényei és nyári táborai sokszor a pártrendezvények egyedüli alternatíváját kínálják a több energiával és szabadidővel rendelkező fiatalok számára.
Győri Tamás
Szabadság (Kolozsvár)

Megváltoztatni a változatlanság társadalmát
Az árkosi Európai Tanulmányok Központjában 2008 nyarán – másfél évvel az uniós csatlakozásunk után – arról beszéltünk, hogy „egy hathatós fejlesztési stratégiához politikai akaratra, szakmai megalapozottságra és társadalmi aktív részvételre van szükség.” Akkor Bíró A. Zoltán professzor, a Sapientia Társadalomtudományi Intézet dékánja így fogalmazott: „először látok nyitottságot a politikum részéről arra, hogy a politika partner akar lenni a szakmával az együtt munkálkodásban.”
Így igaz, a teremben egymást érték még akkor a politikusok. Sőt, 2008 januárjában Csutak István által közzétett vitairat megjelenése után (Székek földje – Székelyföld?, Hargita Népe, Háromszék, Szabadság 2008. január 8.) még politikusok is tollat ragadtak. Képviselők, szenátorok, Kovászna megye politikus tandemje, Antal és Tamás cikkezett a témáról, megszólalt Székely István, az RMDSZ orákuluma is. Salat Levente is jelezte Kolozsvárról: igenis, fontos a téma! Beleszóltak újságírók, és mások is, amiből kiderült: érdemes Székelyföld fejlesztési stratégiájáról vitázni.
Nem egypártos buli
Ezek után 2008. szeptemberében mintegy 120 érdeklődő vett részt a Hargita és Kovászna megye tanácsa, a Sapientia EMTE, a KAM – Antropológiai kutatások Központja valamint a Székelyföld Fejlesztési Intézet által szervezett Vidék és tudás konferencián. Azon a rendezvényen az akadémiai szféra mellett a politikum valamint a sajtó is jelentős arányban képviseltette magát.
2009 júliusában a Hargita és a Kovászna Megyei Tanács már a Sikeres Székelyföld című fórumsorozat első rendezvényére hívta meg az érdeklődőket Csíkszeredába. A vitaindító természetesen a Székelyföldi Fejlesztési Intézet berkeiből származott, de ahogyan haladtunk előre a sikerek fórumsorozatával, lassan gyakorlattá vált, hogy az első hozzászóló már a helyi illetékes párttitkár legyen, aki mintegy alapszervezeti beszámolóban eldicsekedte magát. S az is gyakorlattá vált, hogy a tényleges vitán a párttitkár már ne vegyen részt. Nota bene: az RMDSZ-es párttitkár. Mert azért akkoriban sem szerették különösebben egymás rendezvényeit magyar pártjaink, holott – ha figyelmesen elolvasták volna a korábban megjelent írásokat – tudhatták volna, hogy egy székelyföldi fejlesztési stratégia közel sem egypártos buli. Ha rosszindulatú lennék, azt írnám, hogy politikai akaratra igen, ilyen politikusokra azonban nincs szükség e stratégiák kidolgozásához.
Pedig a vitairatokban elhangzott elég sok nyugtalanító kijelentés. Elsősorban a diplomata módon fogalmazó Bíró A. Zoltán tollából, aki már 2008 januárjában leírja, hogy 2008-ig nem telepítettek a térségbe olyan intézményeket, amelyek autoritásukkal és pragmatikusságukkal megtörik az amúgy anakronisztikus „széki paradigmát”, nem indítottak be olyan, térségre szabott információs és egyéb szolgáltatásokat, amelyek lehetővé tették volna a sok-sok pontszerű fejlesztési modell mögött álló szakember egymáshoz kapcsolódását, hatékony projekt-elitté formálódását.
Hiányzó Székelyföld-stratégia
Már öt évvel ezelőtt megfogalmazódott, hogy – virtuális vagy valóban létező Székelyföldről légyen szó – a kifejezés egy védekező, a változásokat lassan elfogadó társadalmi szerkezetet takar. Egy olyan társadalomét, amelyik a változatlanságra játszva az elmúlt másfél évszázad folyamán következetesen megemésztette vagy csak megszelídítette a modernizációs törekvéseket, kikényszerítve valamiféle kiegyezést – még akkor is, ha ezeknek a kiegyezéseknek a számláját még nem is tisztáztuk eléggé.
Erre a hazai magyar politikának stratégiája nincs. Ha lett volna, nem elképzelhető, hogy mostanában is még rejtegetnék, tehát vissza kell kanyarodnunk az aktív társadalmi részvétel esélyeihez, leszűkítve a közösség szerepéhez, és fel kell kutatnunk, mit akar az erdélyi magyar, szűkebben a székelyföldi magyar közösség. Civilizált életfeltételeket, versenyképes gazdaságot, felzárkózást legalább a fejlettebb román vidékek szintjére?
Jó kérdések ezek, és aligha lehet őket kikerülni, ezért is volt fontos a Kárpát Régió Üzleti Hálózat sepsiszentgyörgyi irodája által szervezett árkosi konferencia, amelyikre ugyanott, az Európai Tanulmányok Központjában került sor a közelmúltban. Az ökoszemléletű közösségi vállalkozások lehetőségeiről Kilián Imre, a Gyűrűfű Egyesület elnöke és a Pécsi Tudományegyetem oktatója, T. Kovács Áron, a GEN Europe Romániai nagykövete és Kolumbán Gábor, az Élő Szövet Alapítvány és a Civitas elnöke (portrénkon) beszélt. Az utóbbi előadását azért is tartottuk különösen érdekesnek, mert alternatíváról beszélt, közösség alapú, szolidáris gazdaságról.
– Mindenki egyetért azzal, hogy közösség alapú életet kell élni, azzal, hogy a közösség fontos, ez gyűjtött bennünket ide – mondta az előadó. Éppen ezért fontos lenne tisztázni, hogy mit értünk közösségen, ugyanis a fogalom átalakulóban van.
A közösségi élet alapelve, a hűség
Kolumbán szerint a közösséget elsősorban egy minőség határozza meg, ez pedig a hűség. Ahol nincs hűség, ott nincs közösség – terítette axiómaként a hallgatóság elé. És két definíciót is említett. Egy etológusét, a közismert Csányi Vilmosét, miszerint a hűség „az, amikor a közösség érdekeit a tag egyéni érdekei elé hajlandó helyezni”. Egy racionálisabb, lexikoni meghatározással is előrukkolt a Pallas Nagylexikonból: a hűség „állandó, tudatos, szeretettel való ragaszkodás azokhoz, kikhez kötelezettségeink csatolnak bennünket.”
Kolumbán szerint, ha valaki tudni szeretné, tartozik-e valahova, egyszerű próbával megoldható. Fel kell tennie magának a kérdést: hű vagyok-e ahhoz a közösséghez? Hajlandó vagyok-e egyéni érdekeimet a közösség érdekei után helyezni? Ha e kérdésekre nemleges válaszokat adunk, akkor nem vagyunk tagjai a közösségnek vagy nincs közösség.
Ha száz évvel ezelőtt egy közösségi tag nem volt hű, akkor azt a személyt különböző módszerekkel megleckéztették: a kiharangozástól a házfelégetésig. A székely rendi társadalomban voltak morális-etikai törvények, amelyek segítségével a közösség gondoskodott az egyénről, aki cserében ezért hűséggel tartozott a közösségnek.
Ezt a gondolatmenetet tovább folytatva és levonva a mára érvényes következtetéseket Kolumbán arra szűkítette le a közösség meghatározását, hogy annak csupán az életet kell szolgálnia, mert az a legfontosabb. És ugyanennek a gondolatmenetnek az alapján ki is bontja a közösségnek, mint helyi, regionális és globális együttműködés önszerveződési rendszerének a jellemzőit is. Meglátása szerint a közösség nevű entitást, amelyik a remény forrása, csakis a hűség tartja egyben, és képes a gazdaságot és a természeti környezetet társadalmi ökológiai szerveződésbe integrálni. Képes kölcsönösségek komplex hálózatát működtetni – biztonságos és kiszámítható feltételek mellett –, s az erőforrások végességének tudatát átalakítja vagy lefordítja morális kényszerekre, amelyek az emberi magatartás és gazdálkodás számára motiváló erővel hatnak.
Így jut el a közösség alapú szolidáris gazdaság modelljének a megvillantásáig, amiről már eddig is kiderült, hogy aktív társadalmi részvételből épülhet ki. Csak önvizsgálatra van szükségünk.
Willmann Walter
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Pákéban többet keresztelnek, mint temetnek
Nem túlzás kincsekről szólni egy ilyen kicsi település kapcsán? Ez alkalommal nem a föld, nem a vagyon jelenti a kincset, hanem az az egyre érdekesebbnek tűnő helytörténet, melynek egy-egy részlete itt majdnem minden falujáró utunkon napvilágra kerül. De az évek egyre gyorsabban rohannak, öregjeink magukkal viszik a felettébb érdekes adatokat, emlékezéseket, nekünk pedig valamennyit mindenütt meg kellene mentenünk. Páké kismonográfiája itt talán a legfontosabb szellemi feladat.
Egészségmérő vendégek
Páké felé Barátoson meg kellett állni, bepillantani az önkormányzat székházába, ahol minden szobát fehér köpönyeges egészségügyiek vettek birtokukba. Meglepő volt, hogy itt, Orbaiszék egyik legkisebb községközpontjában a Hetényi Géza nevét viselő Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Kórház szakemberei, asszisztensei teljesítettek egész napos szolgálatot, sok pákéi idősebbet, beteget részesítettek ingyenes vizsgálatban. Az ajtókon olvastuk: EKG, Ultrahang, Vércukor, Bőrgyógyászat, Szemészet stb. A szolnoki kórház névadója igényességre kötelezte őket, mert a vizsgálatok mellett az azt végző szakorvosok és asszisztensek a betegekkel szembeni kedvességről és a számukra annyira szükséges párbeszédről tettek tanúbizonyságot. A névadó Hetényi Géza (1894–1959) jeles belgyógyász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja Szegeden az erdélyi és megyénkben született professzorok mellett bronz dombormű őrzi emlékét.
– A két megyei tanács közti együttműködés alapján jött létre ez az egészségügyi szűrővizsgálat – világosított fel dr. Fülöp Csaba barátosi családorvos –, amit mi nagy szeretettel fogadtunk, és köszönettel is tartozunk betegeink nevében a felajánlásnak.
– Köszönjük ezt a lehetőséget, mert már eléggé nehéz a nagyobb városi szakrendelőkhöz és laboratóriumokhoz eljutnunk, nem beszélve arról, hogy minden analízis pénzbe kerül, és nekünk ebből van a legkevesebb, többségünk téesznyugdíjas. Ami a legfőbb, hogy egy délelőtt majdnem minden bajunkat kiszűrték – hálálkodtak a sorban álló pákéiak. – Köztünk még olyan is akad, aki soha nem hallott Szolnok városáról.
Sáros a pákéi utca
– Itt-ott esőzéskor lesz egy kicsi sár, de egy-egy kicsi kavicsot is küld időnkét a kátyúkba a polgármester. Örvendünk az esőnek, mert az az életet jelenti, jöjjön, nézze meg, hogy mennyire életre keltek a növények-virágok a kertekben egy kicsi eső után, mert bizony már-már kárát vallottuk vala a nyári szárazságnak. Gyengébben eresztettek a kalászosok, kevesebb lett a sarjú. A zöldsé-gek és répafélék szeretik ezt a hűvös, nedvesebb időjárást, né ott mekkora céklák vannak. Nagyon igényes növény: olyan ételt követel, ami mellé savanyúság is jár!
– Az önkormányzat is köszönetét fejezi ki ezért a gyors és szakszerű szűrővizsgálatért – nyilatkozta Kerestély Csaba polgármester. – Községünk minden településének lakossága részesült ebben. Ma éppen Pákén a sor.
– Milyen anyagiakat szántak az ez évi költségvetésben e falu számára? – kérdeztük a polgármestert.
– Volt nekünk olyan nagyon fontos munkálatunk, amit ezen a nyáron be kell fejeznünk, arra költünk önerőből – jött a felelet. – Páké infrastruktúrájának elkészültét késleltette az az elképzelés, hogy rácsatlakozhatunk a Kommandó–Kovászna felől majd erre tartó ivóvíz-fővezetékre. Nos, ha lesz víz, akkor majd kanalizálás is kell. Most mi minden érdekelthez hasonlóan magunk is arra várunk, hogy 2014-ben megjelennek az újabb uniós kiírások, s akkor léphetünk majd, mert a dokumentációink elkészültek. Bagoly Antónia tanítónőt, aki nem egyedül képviseli Pákét a barátosi községi tanácsban, nem találtuk már a helybeli Vida András Általános Iskolában, mint ennek előtte.
– Itt tanítok Kovásznán – mondta –, de Pákéban lakom, pákéi lakos vagyok szívvel-lélekkel, eddig is dolgoztam a kis faluért, ezután is azt teszem. Az az érzésem, hogy az a leghasznosabb, ha pályázatok összeállításával segítek. Részem volt a központi park felújításának pályázatában is, ami a Háromszéki Közösségi Alapítványnál nyert, és a Mesekunyhó-pályázatban is, mely szintén szép eredménnyel zárult. S ami a fő, gyerekeink révén sikerült bevonni a mozgalomba a szülőket és a helybelieket is. Ekkor ismerkedtünk meg a bibarcfalviakkal, akikkel mind polgári, mind egyházi vonalon gyümölcsöző baráti kapcsolatot sikerült kiépíteni: mi is jártunk Bibarcfalván látogatóban, ők is eljöttek hozzánk. S mert folytatása is lesz a Mesekunyhó mozgalomnak, szeretnénk mi is bekapcsolódni.
Falufüzet vagy kismonográfia
– Itt nincs olyan sok értelmiségi, hogy meg tudnánk osztani a munkát – mondja Izsán Antal, a helybeli 252 lelket pásztoroló református pap. – Magam is szeretem a helytörténeti búvárkodást, bekapcsolódtak a tanítónők is, de itt a tősgyökeres Szántó család tagja, Szántó István, aki mindig jó ötleteket ad a művelődéstörténeti-kulturális mozgalom számára, s ami csak az ő érdeme, életben tartja és működteti a helybeli református egyházi dalkört, aminek hosszú időre visszanyúlik a története.
– Több mint tíz éve működik már a dalkör – részletezett Szántó István. – Ritkán éri el a tagok száma a tízet, de fontos, hogy lelkükből énekelnek, az egyházi körök tudnak rólunk, és gyakran veszünk részt egyházi kórustalálkozókon. Templomi műveket énekelünk, de személy szerint ragaszkodom ahhoz, hogy minden évben betanuljunk egy-egy magyar népdalfeldolgozást. Mivel kicsi a falu, elmegyünk minden temetésre, úgy érezzük, hogy minden család gyászában ezzel is osztozunk. Páké falu története kincsesládához hasonlít, minden utunk alkalmával találunk benne érdekességet. Az értékek feltárásának éppen Szántó István az egyik közkatonája, akinek nemcsak az iskolaalapító Vida András személye körüli munkája az egyetlen, hanem évek óta gyűjti a Pákéra vonatkozó helytörténeti adatokat is. Egy olyan falufüzet vagy kismonográfia a terve, amiből hiányozni fognak az általános földrajzi és történelmi adatok, s így kimondottan a település történetével foglalkozik. A mesekunyhó műsorához is szívesen szolgáltatott helytörténeti és helyi népszokásokra vonatkozó adatokat.
Történelem a toronygömbben
– Enyhén, de lélekszámában növekedett a pákéi gyülekezet – folytatta Izsán tiszteletes, aki immár 17 esztendeje szolgálja ezt a közösséget. – Többet kereszteltünk, mint ahányan elhaltak, esküvőre nem került sor. A gyülekezeti élet most kissé pezsgőbb a sorozatos rendezvényeknek, találkozóknak köszönhetően. Hamarosan beindulnak a gyülekezeti vallásórák is. Az állam lassan megvonta a lelkészektől az iskolai vallásoktatás jogát, ez egyfajta szakadást okozott a kapcsolattartásban, amelyet éppen ezért erősítenünk kell. Tizenöt gyerekre számítok, akit ide várok vallásórákra.
Páké soha nem volt gazdag földesúri település, de mindig volt, amit aprítani a tejbe – szokták mondani. Az egyháznak 8,9 hektár vegyes erdővagyona van Csomakőrös vidékén, amiből telik az eklézsia téli tüzelőjére. Öthektárnyi földterületüket visszaigényelték, és bérbe adták. Fontos az anyagi helyzet, mert állandóan javítani kell az ingatlanokat. A pákéi templom ugyan aránylag új, mert az 1977-es földrengés után a régit teljesen le kellett bontani, de emléktáblái-emlékei miatt műemlék jellege van. Nemcsak a toronygömbben talált szöveget sikerült sokszorosítani, hanem az eredeti szöveg másolatát is, melyet egy család évtizedek óta ereklyeként őrzött.
– Újra kell fedni cseréppel az egész épületet – mondta a lelkész. – Nem rakhatjuk vissza a régi cserepeket, mert azok már eredetileg nem voltak újak, most segesvári kerámia kerül majd helyükbe, de új lécezet kell, ami kitelik erdőnk rönkjeiből, ugyanis az új cserép más léctávolságot követel. Az aprómunka lesz a fontos, pákéi híveim közmunkája, ami iránt nincsenek kétségeim, csak arra várunk, hogy kissé takarodjanak be a mezőről, és jöjjön el már a vénasszonyok nyara. Mindig nagy segítségemre van Mihály Árpád gondnok is, együtt fogjuk mozgósítani a híveket.
Házi múzeum Pákéban
Nem volt éppenséggel meglepetés, hogy a pákéi Nagy-kúriát kijavíttatták a család leszármazottjai, az azonban igen, hogy abban jelenleg egy bárki számára látogatható házi múzeum is működik. Szinte hihetetlen, két világháború viharai után annak eredeti polgári szobaberendezései, falainak eredeti képanyaga majdnem épen megmaradt. Teljesen más világba lép be itt a látogató. Függőlámpák, zongora és patefon, korabeli folyóiratok – mintha nem XXI. század elején élnénk. Az épület egyébként olyan környezetet nyújt, amely kiválóan alkalmas lenne különleges, a lepergett század eseményeiről-történetéről szóló kis konferenciák, beszélgetések lebonyolítására. A kúria-múzeumban György Zsolt Attila, a család fiatal sarja, a Pécsi Egyetem frissen végzett andragógusa szívélyesen fogadott, készséggel kalauzolt. Értékfeltárásaiból lapunk is közölt szemelvényeket. Ő a kúriát építtető Nagy Albert egykori pákéi tanítómester ükunokája. A kúriáról, az azzal kapcsolatos adatokról a világhálón a Pákéi Nagy-kúria honlapján kaphat bővebb információkat az olvasó.
Kisgyörgy Zoltán

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pusztába kiáltott szavak?
Visy Zsolt, a Pécsi Tudományegyetem régészprofesszora nyitotta meg a Professzorok Erdélyben előadás-sorozatot, amelyet Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a Professzorok Batthyány Köre indított útnak. Csütörtökön este a Vártemplom gótikus termét megtöltő érdeklődő közönségnek az előadó, aki az UNESCO MNB Kulturális Szakbizottságának az elnöke, anyanyelvünknek a globalizálódó világban való megőrzéséről és ápolásáról beszélt. A vendéget Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul mutatta be, s az előadást Henter György vártemplomi református lelkész ajánlotta a nézők figyelmébe.
A legnagyobb kincs, amelyet szüleinktől, nagyszüleinktől ajándékba kapunk, az anyanyelv. Ezt akkor őrizzük meg elődeink emlékéhez méltó módon, akkor sáfárkodunk jól vele, ha mindennap használva, állandóan fejlesztjük, gazdagítjuk, s úgy adjuk gyermekeinknek, utódainknak tovább. Erre a feladatra az az 1100 év is kötelez, amióta a népek olvasztótégelyében, a Kárpát-medencében letelepedve, sok küzdelem és veszély árán sikerült megmaradnunk és megőriznünk ezt az örökséget. Ami azért is figyelemre méltó teljesítmény, mivel ebben a térségben, amely a különböző irányból – nyugatról, keletről, délről – érkező népek végállomása volt, egyik sem tudta önazonosságát néhány száz évnél tovább fenntartani. Még az avarok sem, akiknek egykori jelenlétét a több ezer sírból álló feltárt és feltárandó temetők igazolják. A honfoglaló magyarok viszont magukba olvasztották a velük érkező és a később letelepedő népeket is, s a nyelv akkor is fennmaradt, amikor a hódító törökök a középső részt kiharapták az országból, vagy a későbbiekben, amikor német–osztrák, majd orosz nyomás nehezedett a térségre. A trianoni békediktátum igazságtalanságát bizonyítja, hogy bár 1910- ben Magyarország népességének 55 százaléka, tehát több mint fele magyar volt, területe kétharmadának a feladására kényszerítették.
Hogy ki a magyar? Az, aki magyarnak vallja magát – idézte a történeti bevezetőt követően Illyés Gyulát az előadó. Az anyanyelv kérdése századokon át nem okozott gondot, s egy ország minden polgárát a vezető politikai nemzethez tartozónak tekintettek. A nemzeti hovatartozás a nemzetállamok megalakulásával vált fontossá, a kisebbségi kérdés úgyszintén. Bár vannak súlyos gondjaink, más nyelvekhez képest a helyzetünk nem is annyira szomorú – állította az előadó, s meg is indokolta, hogy miért. Hétezer nyelvet tartanak számon a földgolyón, amelyek 85 százalékát 22 országban beszélik. 15 millió használójával a magyar nyelv a hétezerből a 42. helyen áll, Európa 67 nyelve közül a tizenkettedik. Ezért nincs igazuk azoknak, akik kis nyelvnek tartják a miénket.
A nyelv az ember, az anyanyelv egy kultúrába (vallás, tudomány, irodalom, hagyományok stb.) való beágyazódottságot jelent. Amikor az anyanyelvünket beszéljük, ez a kultúra visszhangzik bennünk, egy tanult nyelv esetében pedig egyszerű használók vagyunk. Ezt a különbséget figyelembe véve kell büszkének lennünk, ápolnunk, védenünk az anyanyelvet, s ezért fontos, hogy egy erős anyaország segítse azokat, akik hátrányos helyzetbe kerülnek.
Az anyanyelv megtartását egy sor irányelv, ajánlás, program is támogatja, amelyet a nagy nemzetközi szervezetek, az ENSZ, az UNESCO, az Európai Parlament hozott. Ezeket sorolta fel évszámok szerint az előadó, s még aki jártas ezen a területen, az is meglepődhetett, hogy a kisebbségeknek, a nyelvi közösségeknek járó jogok mennyire körültekintően átfogják az élet minden területét, a teljes körű anyanyelvi oktatástól kezdve a szellemi örökség, a hagyományok, a sokszínűség megőrzésén át a többség számára előírt toleranciáig, amellyel megállítható lenne az aktív és a passzív asszimiláció. 2008 a nyelvek nemzetközi éve volt, s minden évben február 21-én van az anyanyelv nemzetközi napja. Mindezek ellenére a sok ajánlás, sőt a tagállamok többsége által ratifikált előírások is az Európai Unió bizonyos országaiban pusztába kiáltott szónak bizonyulnak, s a törvény is csak annyit ér, amennyi abból megvalósul. Miért ez a kettősség az elmélet és gyakorlat között, miért ódzkodik az Európai Unió, hogy az etnikai kérdésekben állást foglaljon, és miért tartja egy tagállam belügyének azt, ha megsértik a nemzetközi szinten jól meghatározott nyelvi jogokat? – tette fel a kérdést Visy professzor, és kérdezzük mi is évek óta, minden egyes alkalommal, amikor a többség túlkapásaival kell szembesülnünk.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Egyházi vezetők felfogása az állam és egyház kapcsolatáról
A nagyváradi Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a szegedi METEM – Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség előadás-sorozatot szervez november 14-15. között Nagyváradon, a Posticum Kulturális és Ifjúsági Központban (Nagyatádi Szabó István, ma Teiului utca 26.).
Az egyház hatalma – a hatalom egyháza. A közép-kelet-európai egyházi vezetők felfogása az állam-egyház kapcsolatáról 1945 és 1989 között című előadás-sorozat programja a következő:
November 14., csütörtök: 14 óra –14.20 – Megnyitó. I. szekció: „Behálózva” – hírszerzés és egyházi diplomácia. Moderátor: Varga Szabolcs. 14.20–14.50 – Jánosi Csongor (doktorandusz, Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Református Tanárképző Kar, Kolozsvár): Román–magyar belügyi és állambiztonsági együttműködés református egyházi ügyekben az 1950-es évek végén és a ’60-as évek elején. 14.50–15.20 – Bandi István (történész-levéltáros, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest): A magyar hírszerzés kísérletei a katolikus egyház vezetőinek befolyásolására a ’60-as, ’70-es évek fordulóján. 15.20–15.50 – Zombori István (történész, szakértő, METEM, Szeged): A hatalom egyháza: Magyarország és a Szentszék az 1960-as években. II. szekció: „Rendszer-minták” – antropológiai és teológiai megközelítés. Moderátor: Zombori István. 16.10 –16.30 – Bánkuti Gábor (egyetemi adjunktus, Pécsi Tudományegyetem): Egyház és hatalom Romániában és Magyarországon az ’50-es években. Rendszer-antropológiai összehasonlítási kísérlet. 16.30–16.50 – Gárdonyi Máté (főiskolai tanár, Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola): Egyház a szocialista társadalomban – mint teológiai probléma. 16.50–17.20 – szünet. 17.20–18.20 – Vita. Moderátor: Balogh Margit.
November 15., péntek: III. szekció: Személyek és személyes döntések – katolikus helyzetkép. Moderátor: Kovács Sándor. 9–9.30 – Janka György (tanszékvezető, főiskolai tanár, Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza): A magyar görögkatolikus egyházi vezetők és az államhatalom (1945–1989). 9.30–10: – Balogh Margit (történész, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, Budapest): Hűség és felelősség a túlélés tükrében. Mindszenty József az együttműködés határairól. 10–10.30: Vörös Géza (történész-levéltáros, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára): „Elment az öregember” – Mindszenty emigrációs évei a hírszerzés tükrében. 10.30-11: Nagy Mihály Zoltán (történész, Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet, Nagyvárad): Együtt létezés vagy kollaborálás? Márton Áron püspök felfogása az állam-egyház kapcsolatáról 1948 és 1960 között. 11–11.20: szünet. 11.20–13.50 – Vita. Moderátor: Gárdonyi Máté. IV. szekció: Személyek és személyes döntések – protestáns helyzetkép. Moderátor: Janka György. 14.30–15: Csendes László (Ph.D, a CNSAS volt elnöke): Próbatétel. Argay György püspök 33 esztendőnyi szolgálata az Romániai Evangélikus Egyház élén. 15–15.30: Kovács Sándor (egyetemi tanár, Protestáns Teológiai Intézet, Kolozsvár): Párhuzamos életrajzok? Kovács Lajos és Erdő János életpályája 1956 után.
16.30–17: Pál János (doktorandusz, Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Református Tanárképző Kar, Kolozsvár): Az unitárius egyház és az állam viszonya 1945–1965 között. Az egyház szerepe az államszocializmus első két évtizedében. 17–17.20: szünet.
17.20–18.20: Kiértékelés, vita. Moderátor: Gyarmati György
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kertész Melinda
ESÉLYLATOLGATÁS Mit kell tudni az RMDSZ esélyes EP-jelöltjeiről?
Az RMDSZ EP-képviselőjelölti listája még várat magára, azonban az már egyre kevésbé titok, kik pályáznak eséllyel a befutó pozíciókra. Kit szeretnél a lista élére?
Február 15-ig fogadja el az RMDSZ jelöltek jelentkezését az Európai Parlamenti választásokra, majd a Szövetségi Állandó Tanács dönt az RMDSZ-lista sorrendjéről. Az Európai Néppárt március eleji dublini kongresszusán a szövetség már szeretné bemutatni a befutó helyen lévő jelöltjeit.
„Az RMDSZ a tulipán jele alatt indít jelölteket az európai parlamenti választásokon, mert azt a politikai brandet, amit 25 év alatt felépítettünk, és amelyet az erdélyi magyar emberek sorozatosan megerősítettek, nem fogjuk feladni. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 2012-ben a parlamenti választásokon a magyar szavazatok 89 százalékát kapta, ezt a felelősséget nem lehet megosztani, és nem lehet feladni” - jelentette ki Kelemen Hunor. Így várhatóan csak az RMDSZ keretéből származó jelöltek lesznek a listán, amelyről az EMNP és az MPP jelöltjei a két párt tárgyalási próbálkozásai ellenére is le fognak maradni. Ezelőtt öt évvel még sikerült kiegyezni a közös listáról, amelyen Tőkés László első helyen szerepelt, azonban mára a szövetség hallani sem akar az expüspökről.
Bár még egyelőre nem tudni, hogy milyen sorrendben sorakoznak fel az EP-választási listán, a jelöltek kilétéről szóló becslések már több hónapja keringenek a közbeszédben. Winkler Gyula és Sógor Csaba már októberben megerősítette a Transindexnek, hogy indulna újabb EP-mandátumért, az RMDSZ Csík Területi Szervezete már tavaly biztosította mindkettőjüket támogatásáról. Azóta Vincze Loránt, az RMDSZ külügyi titkárának a neve is felmerült az EP-jelölt lista kapcsán, közben Eckstein-Kovács Péter is bejelentette indulási szándékát. Az RMDSZ Nőszervezete is támogat köreiből jelölteket, a hírek szerint Hegedüs Csilla pályázhat jó eséllyel. A lista két-három befutó helyet biztosít, de inkább kettőt – hiszen Románia egy helyet veszített az EP-létszám kilátásba helyezett karcsúsítását követően.
A jelöltek, akik eséllyel pályáznak a befutó helyekre:
Eckstein-Kovács Péter
1956-ban, Kolozsváron született. 1980-ban szerzett diplomát a Babeș–Bolyai Tudományegyetem jogtudományi karán. 1990-1992-ig az RMDSZ Kolozs megyei parlamenti képviselője volt, majd ezt követően, 1996-ig kolozsvári önkormányzati tanácsos. 1996-tól 12 éven át Kolozs megyei szenátor volt. 1994-től az RMDSZ Szabadelvű Kör nevű platformjának alapító tagja és elnöke. 1999 és 2000 között kisebbségügyi miniszterként dolgozott Mugur Isărescu kormányában. A 2008 november végi romániai parlamenti választásokon nem jutott szenátori mandátumhoz. 2009 januárjában Traian Băsescu román államfő kisebbségügyi államelnöki tanácsadója. 2010-ben indul az RMDSZ elnöki tisztségéért. 2011. szeptember 1-jén lemondott az elnöki tanácsadói posztjáról, mivel az államfő támogatja a verespataki aranybánya engedélyezését; Eckstein-Kovács Péter viszont több éve a bányászati ciántechnológiák betiltásáért emel szót. 2012-ben Kolozsvár RMDSZ-es polgármesterjelöltje volt. Előnyei: – karizmatikus
– az RMDSZ keretében továbbra is befolyásos személy – „régi motoros” a politikában – annak ellenére, hogy az utóbbi időben nem volt előretolt politikusa az RMDSZ-nek, nem kopott ki a köztudatból
Hátrányai: – több éve nem volt jelentős tisztsége sem országos, sem önkormányzati szinten – az utóbbi választásokon eleve vesztes pozícióból indult (lásd: parlamenti választások, RMDSZ-elnökválasztás, kolozsvári polgármester-választás) Hegedüs Csilla
1967-ben, Kolozsváron született. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron és a Pécsi Tudományegyetem andragógia (a felnőttképzés tudománya) szakán végezte. 1997-ben közgazdász diplomát szerzett a Dimitrie Cantemir Egyetemen. 16 éve foglalkozik az erdélyi magyar műemlékek védelmével, 1997-től a Transylvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatója. 2010-2012 között Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter tanácsosaként dolgozott. 2011 óta az RMDSZ kulturális főtitkárhelyettese.
Előnyei: – a Nőszervezet jelöltjeként jó eséllyel pályázik az RMDSZ-lista első helyeinek egyikére – erős egyéniség
– jó szervezőképességgel rendelkezik
– inkább örökségvédelmi szakemberként, mint politikusként ismerik
Hátrányai: – országos szinten kevésbé számít ismertnek
– a sorrendet összeállítók tarthatnak a szavazók nőkkel szembeni előítéleteitől
Sógor Csaba
1964-ben Aradon született. 1983 és 1988 között végezte teológiai tanulmányait, 1988-1999 között a csíkcsicsói közösséget szolgálta lelkészként, majd 1999-től két évig a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ökumenikus és külkapcsolati tanácsadójaként tevékenykedett. Az RMDSZ-nek már 1990-től tagja. 2000 és 2007 között az RMDSZ szenátora. Előnyei: – hétéves EP-képviselői mandátuma volt
– noha aradi születésű, sokat hangoztatott székelyföldi gyökerei miatt a székely szavazókat is megszólíthatja – jó kommunikációs készséggel rendelkezik
– népszerű projektekkel teszi látványossá az EP-ben való jelenlétét Hátrányai: – néha túlbarokkosítja mondanivalóját
– hajlamos a populizmus csapdájába esni
Vincze Loránt
Marosvásárhelyen született 1977. november 3-án. A Bolyai Farkas Főgimnáziumban érettségizett idegen nyelv szakon. Kolozsváron a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen újságírást, a Bukaresti Egyetemen közigazgatás és elektronikus kormányzás mesterszakot végzett. Tizenhat éven át rádiós újságíróként dolgozott a romániai közszolgálati rádió magyar nyelvű szerkesztőségeiben Marosvásárhelyen, Kolozsváron majd Bukarestben, 2004 és 2005 között projektmenedzserként a rádió stratégiai tervezését irányítja. 2005 és 2007 között a Scripta Kiadó marketingigazgatójaként tevékenykedett, majd 2009-ig az Új Magyar Szó napilap főszerkesztője és a kiadó vezérigazgatója. 2009 óta Brüsszelben dolgozik, Winkler Gyula RMDSZ-es európai parlamenti képviselő brüsszeli irodájának munkatársa. Ez idő alatt az RMDSZ szövetségi elnökének külpolitikai tanácsosa, majd 2011-től a Szövetség külügyi titkára. 2013 májusa óta az európai kisebbségek és nyelvi közösségek ernyőszervezete, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának alelnöke.
Előnyei: – az RMDSZ külügyi titkáraként betekintést nyert az európai szintű kisebbségügyi politikába
– jó külügyi kapcsolatokkal rendelkezik
– fiatal, friss arc
Hátrányai: – alig ismert politikusa az RMDSZ-nek
– nem befele, hanem kifele építkezett, ezért gyengébbek a szervezeten belüli, illetve a szavazópolgárokhoz kötődő kapcsolatai
Winkler Gyula
1964-ben született Vajdahunyadon. 1988-ban a temesvári Traian Vuia Műszaki Egyetem Elektrotechnikai Karának elektronika és távközlés szakán szerzett mérnöki oklevelet. 2001-ben a petrozsényi Tudományegyetem Közgazdasági Karának pénzügy és biztosítás szakán diplomázik. 2004 és 2007 között a kormány kereskedelemért felelős tárca nélküli minisztere volt, majd 2007 augusztusa és decembere között a távközlési és informatikai miniszteri tisztséget töltötte be. A 2007-es EP-választáson az RMDSZ két helyet szerzett meg, a pártlista harmadik helyezettje, Winkler Gyula így nem juthatott volna be. A listavezető Frunda György azonban lemondott a frissen szerzett mandátumáról, mivel alelnöki helyet szerzett az ET Ügyészségi Tanácsában, így Sógor az első helyre került, a második helyet pedig így Winkler tölthette be.
Előnyei: - hétéves EP-képviselői mandátum tapasztalatával rendelkezik
– felkészült politikus
– több komoly funkciót is ellátott már, két ízben is tagja volt a román kormánynak – tehetséges közösségépítő
Hátrányai: – az EP-ben kifejtett munkája a választópolgárok zöme számára nem eléggé látványos – nem a szavak embere.
Transindex.ro,

Harc a „kisebbség" szó ellen – Nemzetstratégiai konferencia Budapesten
A szárnyait bontogató Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI), azon belül is a Nemzetstratégiai Akadémia A kisebbségi szemlélet meghaladása felé címmel rendezett konferenciát március 6-án, a budapesti Terézvárosban.
A téma ismert szakértőit, közéleti megjelenítőit felvonultató rendezvényen többek közt Szász Jenő, Duray Miklós, Vizi E. Szilveszter és más szaktekintélyek mellett Gulyás Gergely fideszes országgyűlési képviselő, a FIDESZ-KDNP frakciójának helyettes vezetője, a Polgári Magyarországért Alapítvány főigazgatója volt jelen.
Az előadások mindegyikét áthatotta a jó szándék, s a külhoni magyarság jogérvényesítéséért, megmaradásáért folyó harc megújításának, reményteljesebbé tételének a vágya. Minden megszólaló fontosnak tartotta a „kisebbség" szónak és fogalomnak a közbeszédből való kiiktatását – a hozzájuk kapcsolódó negatív gondolattársítások (kisebbségi érzés, kisebbrendűség) miatt. Szász Jenő, az NSKI elnöke szerint a „kisebbség" fogalom eleve defenzív álláspontot feltételez, ezért feladatnak nevezte, hogy a „nemzeti közösség" szó használatának fontosságát megértessük a külvilággal. Vizi E. Szilveszter, az esemény fővédnöke, az MTA volt elnöke a kultúrnemzet fogalmának előtérbe helyezése mellett érvelt, s Márait idézte, aki szerint a nyelv az igazi haza, esetünkben a csaknem 15 millió magyar hazája.
Gulyás Gergely 2004. december 5-ike szégyenének meghaladását, a könnyített honosítás törvénybe foglalását, a választójog kiterjesztését emelte ki, mint a kormányzat olyan lépéseit, amelyek a külhoniakat kivezeti elzártságukból. Úgy vélte, hogy a magyarországi nemzetiségek jogállását szabályozó törvény, amely államalkotó tényezőnek ismeri el a hazai kisebbségeket, példát mutat arra vonatkozóan, hogy Budapest mit vár el a szomszédos országoktól ezen a téren. Kollektív tudatalattinknak mintegy a „korrekciója" révén a történelmi Magyarország bennünk él, hangsúlyozta, Kövér László házelnököt idézve.
Duray Miklós a kisebbség fogalmának változásairól, matematikai és társadalmi értelmezéséről értekezett. Szerinte lényegében Trianon által, a Versailles-i békerendszer „kisebbségvédelmi" szerződései által vált a nemzeti kisebbség kifejezőjévé, s vált a marginalitás, a kiszolgáltatottság szinonimájává. A nemzetállamokat az abszolutizmus modern megnyilvánulásaként, annak örököseként írta le, rámutatva, hogy a mai körülmények között a kisebbségi jog elsősorban egyéni jogérvényesítésként jelenik meg, kollektivitásról az állam részéről lényegében csak a jogfosztás esetében volt szó Csehszlovákiában és Szlovákiában is. A mai felfogás szerint nem származás kérdése a nemzeti hovatartozás, hanem mindenki maga dönti el, hogy minek vallja magát – emelte ki. Érzékeltette, hogy a kisebbség szóba bele van kódolva az asszimiláció. Ezen kívül nehezményezte: az EU-t egyáltalán nem zavarja, hogy a szlovák jogi szóhasználat visszatért a „nemzetiségi kisebbség" terminushoz, amely puszta léte által tagadja az egy nemzethez tartozást. Andrássy György, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanár (PTE, ÁJK) a nyelvi jogoknak, a szabad nyelvválasztás jogának emberi jogként történő elismertetését és kikényszeríthetőségét lehetséges kiútként prezentálta. Bírálta a magyar Külügyminisztériumot, amiért nem él a jog által kínált minden lehetőséggel nemzetközi testületeknek a magyar nemzetpolitika számára hátrányos döntései kapcsán. Példaként felhozta, hogy a Velencei Bizottságnak a 2009-es szlovák nyelvtörvény módosításával kapcsolatos állásfoglalását, amelyben nem emelt lényegi kifogást a jogszabály ellen, számos idevágó nemzetközi jogszabályra nem hivatkozott, csupán olyanokra, amelyek a szlovák szempontból kedvező véleményt megalapozhatták. A nagy jogi szaktudásra és a kitörési pont elszánt keresésére valló fejtegetés közben sem szabadulhatott a figyelmes hallgató attól a gondolattól, hogy steril, könyvízű vidékeken járunk. A nemzetközi jog ugyanis idevágó ajánlásokban, irányelvekben, állásfoglalásokban és a la carte alkalmazható chartákban megnyilvánuló, gyakran módosuló szabályai olyan szövevényt alkotnak, amelyben a magyarság ellen hangolt nemzetközi fórumok, tapasztalataink szerint, mindig megtalálják a szlovák államnak kedvező megfogalmazást. A felvidéki ember ilyen eszmefuttatás hallatán sem szabadulhat a gondolattól: így lenne ez akkor is, ha a nyelvválasztás jogát emberi jogként definiálnák.
A délelőtt záró eseményeként Kiss Antal, az NSKI főosztályvezető-helyettese, s az intézmény brüsszeli képviselője rántotta ki a hallgatóságot a jogászias fészekmelegből a való élet friss levegőjére derűs beszédével, amelyben többek közt rámutatott: munkatársaival büntetést fizettet, valahányszor csak kiejtik a „kisebbség" szót. A személyenként és esetenként akár 10 ezer forintos összeget szerinte Böjte atya dévai gyámoltjainak kellene adni. Derűsen, de szavait halálosan komolyan vétetve három feladatot szabott a hallgatóságnak: 1) „kisebbség" szó kiiktatása, 2) névjegykártyánkon mindig a vezetéknév legyen elől 3) a szellemi világörökség részeként helyeztessük a magyart a védendő nyelvek listájára, nem baj, ha a szlovák és a román társaságában. A diskurzus jórészt megmaradt a fogalmak világában, s elméleti tanácskozásként is csak biztató kezdetnek minősíthető. A felvidéki és általában a külhoni magyar szemszögéből nézve ugyanis a jogérvényesítésnek nagymértékben jogon kívüli, szemléletbeli akadályai vannak, s meglehet, hogy a terminológiai jellegű eszmefuttatások közben több tucat vegyes házasság köttetett Somorja és Nagykapos között. A beszédek nyomán markánsan kirajzolódott: a helyzet hatékony magyar (kül)politikai érdekérvényesítés után kiált, a jog és a terminológia csak szerény szolgálóleány lehet.
Felvidék.ma,

Kinőtte a Kultúrpalotát a TDK
A múlt évben huszadik születésnapját betöltött orvostanhallgatóknak szóló Tudományos Diákkonferenciát (TDK) akkreditálták idén, ami azt jelenti, hogy már nem csak egyetemistáknak, hanem rezidenseknek, PHD-hallgatóknak és szakorvosoknak is szól az esemény.
Nagy dolognak számít a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem életében, hogy akkreditálták a TDK-t. A szervező Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség (MMDSZ) elnöke, Tubák Nimród szerint ez konkrétan azt jelenti, hogy az eddigi nagyszámú diák célközönség mellett a rendezvény megszólít egy másik célközönséget is. „A TDK ezentúl azoknak a rezidenseknek, PHD-hallgatóknak és szakorvosoknak is szól, akiknek minden évben kötelezően össze kel gyűjteniük egy bizonyos számú kreditpontot konferenciákon és workshopokon való részvétellel. A marosvásárhelyi TDK 14 kreditpontot ér” – mutatott rá az MMDSZ elnöke.
A TDK főszervezője, Virág Tímea Helga elmondta, idén annyira bővült a rendezvény programja, hogy már kinőtte a Kultúrpalotát, így a szervezők kénytelenek voltak a Bernády Házba is programot szervezni. Csütörtökön párhuzamosan a Kultúrpalotában és a Bernády Házban is zajlik majd a versenyszekció, valamint az előadások.
„Idén a tudományos versenybe összesen 298 dolgozat érkezett, ebből 220-at marosvásárhelyi orvostanhallgatók írtak, a maradékot pedig a szegedi, budapesti, pécsi és debreceni orvosi egyetemek hallgatói” – tudtuk meg a főszervezőtől.
A diákok dolgozatai mellett számos érdekes workshop és neves meghívott is bekerült a TDK programjába. Többek közt a a Harward oktatója, Baffy György professzor tart előadást, de a Pécsi Tudományegyetemről, a Szegedi Tudományegyetemről is érkeznek neves professzorok, valamint a MOGYE oktatói közül is előadnak páran.
Bár a rendezvény szerdán egy workshoppal megkezdődik, hivatalosan csak csütörtökön nyílik meg. A négynapos rendezvényt több mint 130-an szervezik, diákok a tanárokkal karöltve.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

Nem jutottak messzire, de a diplomáciában nincs utolsó szó
Diákok sorfala fogadta virággal a MOGYE bejáratánál tegnap dr. Miseta Attila professzort, a Pécsi Tudományegyetem Orvosi Karának dékánját, aki dr. Szekeres Júlia tanszékvezető egyetemi tanár, dékánhelyettes és Maróti Péter, a Hallgatói Önkormányzat elnökének kíséretében érkezett Marosvásárhelyre. Miseta professzort dr. Leonard Azamfirei fogadta, prof. dr. Szilágyi Tibor rektorhelyettes és dr. Benedek Imre professzor, a MOGYE szenátusi tagjának társaságában.
– A magyar nyelvű oktatást szeretnénk a szükséges eszközzel elősegíteni, a hatályos törvények betartása mellett – fogalmazott Miseta professzor.
– Azért kísértem el a dékánt, mert nem jártam még Marosvásárhelyen, de azoktól a kollégáimtól, akik előadást tartottak, nagyon jó híreket hallottam a helybeli diákokról – nyilatkozta Szekeres Júlia dékánhelyettes.
– A kari vezetéshez hasonlóan a Hallgatói Önkormányzat részéről is szívügyünknek tekintjük az elhangzott célkitűzéseket, s szeretnénk az évek óta fennálló kapcsolatot minél szorosabbra fűzni – tette hozzá Maróti Péter, a Hallgatói Önkormányzat elnöke.
– Miseta professzor úr rengeteg munkát vállalt a marosvásárhelyi hallgatók, rezidens orvosok továbbképzésében, tudtunk a szándékáról, hogy ezt szeretné továbbfejleszteni és hivatalosítani, amire szüksége van a marosvásárhelyi egyetemnek – nyilatkozta prof. dr. Benedek Imre, aki részt vett a találkozás megszervezésében.
A fogadást követően a pécsi vendéget kérdeztük a megbeszélésről:
– Azamfirei rektor úr hivatalos meghívására egy szokásos formális látogatáson vettünk részt, amelyen a tudományos és szakmai kapcsolatok, az oktatási tapasztalatok megosztásáról beszéltünk, illetőleg annak az esetleges szükségességéről, hogy az egyetemeink között korábban megkötött szerződést újra kellene értékelni és konkrét tartalommal felruházni.
Miután a bevezetőre sor került, és kinyilvánítottuk készségünket, kértem az Azamfirei professzor véleményét a magyar nyelvű oktatás kiterjesztéséről és a jelenlegi helyzet egyfajta értékeléséről. Ezt követően egy kicsit megfagyott a levegő, majd eléggé egyértelműen kifejtette, hogy ő mindezt a marosvásárhelyi egyetem belügyének tekinti. Természetesen én csak udvariasan akartam tájékozódni, illetőleg felajánlottam segítségünket a magyar nyelvű képzés előmozdításának a támogatására, hiszen idáig is körülbelül 60 pécsi orvosprofesszor és vezető oktató vett részt egyhetes továbbképző kurzusokon, de elsősorban az egyetemen kívül. Az egyetemmel is van élő együttműködésünk, s amennyire tudom, a MOGYE a szegedi, debreceni és budapesti orvosképző intézményekkel is jó kapcsolatokat ápol. Nyilvánvaló, hogy előrelépésre lenne szükség, hogy a magyar előadások mellett magyar szemináriumok és magyar gyakorlatok is lehessenek, hiszen a Romániában élő körülbelül 1,3–1,4 millió magyarnak állampolgári joga, hogy anyanyelvén beszélhessen az orvosával, és az orvosa is az anyanyelvén tudja megszólítani, elismervén azt, hogy a román nyelv megfelelő szintű ismerete is ugyanilyen mértékben szükséges a kapcsolatteremtésben.
A megbeszélés eredményéről annyit mondhatok, hogy a diplomáciában nincs utolsó szó, s véleményem szerint ma nem jutottunk messzire, de bízom abban, hogy később ez sikerülni fog. Azt kívánom a helybeli magyar közösségnek, hogy erősebb legyen az összefogás, együttgondolkodás, hiszen egy olyan célról van szó, ami az európai értékeket is képviseli, de ugyanakkor a román és magyar értékeket is együttesen szolgálja.
A kérdésem, amit Azamfirei rektorhoz intéztem, arra irányult: hogyan értékeli a jelenlegi helyzetet, miként kívánnak ebből előrelépni, például több dedikált magyar álláshely létesítésével, milyen technikai vagy oktatástechnikai feltételek, fejlesztések lennének szükségesek, és konkretizálva, időhöz kötötten miben tudnánk erőnkhöz képest segítséget adni, amire nem igazán kaptam választ – nyilatkozta a Pécsi Tudományegyetem Orvosi karának dékánja.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Énlaka világa a KJNT-nél
Énlaka kulturális öröksége címmel nyílt kiállítás szerdán délután a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) székhelyén, Kolozsváron, az intézmény, a Pécsi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke, annak Légirégészeti Tékája, az Építéskivitelezési és Mérnöki Menedzsment Tanszék, valamint az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottság Kulturális Szakbizottságának közös szervezésében. Az egybegyűlteket Pozsony Ferenc néprajzkutató köszöntötte, kiemelve Visy Zsolt, a Pécsi Tudományegyetem régész professzorának munkáját, aki az elmúlt időszakban számos esetben népszerűsítette a Hargita megyei települést.
GEDŐ DALMA-ORSOLYA. Szabadság (Kolozsvár)

"Szakmailag helyes döntéseket hoztunk"
Pécsi orvoskonferencián tartott előadást Cseke Attila
"A költségvetésben 700 millió eurós ’lyukkal’ vettem át az Egészségügyi Minisztérium vezetését 2009 végén, és ezt a hiányt természetesen az új vezetőknek kellett kigazdálkodniuk. Talán naivság volt, de ezzel az adattal és ténnyel nagyon ritkán éltem az utólagos politikai viharokban, mert úgy gondolom, hogy azért lesz valaki miniszter, mert meg akarja mutatni, hogy jobban tudja csinálni, mint az elődei. Ebbe pedig, nézetem szerint, nem illik bele az állandó nehéz örökségre való utalás" – mondta Cseke Attila RMDSZ-képviselő, volt romániai egészségügyi miniszter Pécsett, a magyar orvosok idei világtalálkozóján tartott előadásán. Hangsúlyozta, olyan egészségügyi rendszer vezetéséről van szó, amelynek költségvetése nehezen éri el a bruttó nemzeti össztermék 4%-át, és ezáltal az országot messze utolsó helyre helyezi az Európai Unióban.
Idén augusztus 13–17. között Magyarországon, Pécsett rendezte meg a Magyar Egészségügyi Társaság és a Pécsi Tudományegyetem a Magyar Orvosok, Gyógyszerészek és Szakdolgozók VIII. Világtalálkozóját. Ennek egyik szekcióülését, dr. Széman Péter levezető elnök javaslatára, Magyar vezetők reformja a román egészségügyben címmel szervezték meg.
Cseke Attila ismételten kijelentette: miniszterként a legnagyobb megvalósításának a kórházak decentralizációját tartja, amely révén 373 egészségügyi intézmény került át az önkormányzatokhoz, és lett ezáltal a helyi közösségeknek közvetlen igazgatási joga ezen a területen. Ez az intézkedés kiállta az évek próbáit, és elmondható róla, hogy az elmúlt 15 év legfontosabb decentralizációja volt a román közigazgatásban. Kapcsolódott hozzá az országos ágyszámkapacitás szabályozása (a biztosítóval szerződésben lévő ellátásra), amelynek lehetőségét 2006-ban megteremtette az akkor elfogadott új egészségügyi törvény, de az évek során 2010-ig soha nem dolgozták ki. "Ma a második hároméves szabályozás van életben, ami igazolja a szükségességét. Sajnos, szerintem a mostani nem tartotta meg az általunk elindított vonalat, ami nem szerencsés" – mondta Cseke Attila.
A nem megfelelő kórházak bezárásáról, illetve az ellátók rendeltetésének megváltoztatásáról az exminiszter kifejtette: mandátuma megkezdése előtt legalább három korábbi tárcavezető pontos számokban is kifejtette, hogy hány kórházat kellene bezárni – anélkül, hogy bármelyikük is alternatívát ajánlott volna az illető területeken. "Ma is úgy gondolom, hogy azok az intézmények csak elfekvők, nem kórházak. Ez indokolta az átalakításukat úgynevezett szociomedikális intézményekké. A döntésről, a rendszer racionalizálásának szükségszerűségéről csak annyit: ma Romániában a megyei sürgősségi kórházak mintegy háromnegyede nem képes egy akut szívinfarktusos beteget ellátni, a kómában lévő agyvérzéses betegekhez a megyei sürgősségi kórházak fele nem nyúl hozzá, azonnal továbbküldi. De a rendszerben megmaradtak községi és kisvárosi 30-80 ágyas, csupán feliratuk szerint kórházak, amelyekben a téli meleg mellett némi teát és aszpirint kaphatott a többnyire szociális problémákkal küzdő állampolgár. Mi komoly pénzügyi forrásösszevonást és – nem elhanyagolandó – humánerőforrás-koncentrációt javasoltunk helyettük, megtoldva az egyébként jól működő sürgősségi rendszer továbbfejlesztésével" – magyarázta, emlékeztetve a hallgatóságot, hogy az összes (mind a nyolc) ma Romániában sürgősségi rendszerben üzemelő mentőhelikoptert magyar miniszterek idején vásárolták: az első kettőt Hajdú Gábor, a többit a Cseke Attila mandátuma idején kötött keretszerződés értelmében.
A képviselő kitért máig megmaradt elégedetlenségeire is, amelyekből, mint mondta, sikerült tanulságokat levonnia. Ezek közé sorolta az egészségügyi rendszer kétfejű vezetését, amelyet nem sikerült megszüntetni. "Romániában 2010-ben mindenki úgy gondolta, hogy a miniszter vezeti a rendszert, és ő a felelős az egészségügy minden problémájáért – miközben a költségvetési források 85%- át az Országos Egészségbiztosítási Pénztár irányítja, amely felett a minisztériumnak semmi hatalma nincs. S akkor rájöhetünk, hogy az a korrekt mind egészségpolitikai szempontból, mind a beteg szempontjából, hogy egy helyre összpontosuljanak a döntési mechanizmusok. Elismerem, kívülről figyelve a rendszert, nem tűnik logikus megoldásnak, és én is így gondoltam, mielőtt miniszter lettem. Ma viszont, egységes stratégia mentén, egyedi döntési jogot és természetesen ezzel járó felelősséget látok elengedhetetlennek az egészségügyben. A kétfejűségnek is tulajdonítható, hogy a román állampolgároknak ma sincs egészségbiztosítási kártyájuk (Magyarországon TAJ-kártya), mert, ha egyszerűen akarom leírni ennek az én mandátumomra eső történetét, akkor úgy fogalmazhatnék: a miniszter nagyon akarta, a biztosító viszont – amelynek kizárólagos hatáskörébe tartozik ma is a téma… –, hogy ne mondjak mást, maradjunk annyiban, hogy halogatta."
20 hónap alatt, a jelentős összegű, több megyében, számos kórházban történt infrastrukturális fejlesztések mellett sok egyéb, egyedi rendelkezést hozott a Cseke Attila vezette Egészségügyi Minisztérium. Ezek közé tartozik a kórházi esetek elszámolási tarifáinak kiegyenlítése, a kórházak első klasszifikációja, a rezidensvizsga decentralizálása hat egyetemi központba Bukarest helyett, a többéves költségvetés bevezetése az egészségbiztosításban (amelyet azóta is alkalmaznak azok is, akik kritizálták annak bevezetését), az etnobotanikus szerek forgalmazására vonatkozó törvénykezés megalkotása, a családorvosi ügyeleti központok hálózatának jelentős bővítése, valamint az országos akut kardiológiai intervenciós program bevezetése, ami mára (2010 óta) felére csökkentette a szívinfarktus okozta elhalálozást, több száz beteg életét mentve meg.
A volt egészségügyi miniszter azzal a gondolattal zárta előadását, hogy a demagógiának nem szabad helyet engedni ebben a rendszerben. "Az egészségügyi rendszer mostani helyzetének egyik oka az, ahogyan egyesek képzelik annak vezetését: a problémák többségét elhallgatva, besöpörve a szőnyeg alá. Mi nem így tettünk! Voltak, akiknek emiatt nem voltunk szimpatikusak, de akkor is meggyőződésem, hogy a gondokat felszínre kell hozni, mert csak így tudunk megoldást találni rájuk. Az egészségügyi rendszer vezetésében meg kell szüntetni a demagógiát, még ha emiatt nem is leszel szimpatikus mindenkinek. A vezetőnek meg kell próbálni megoldania a problémákat, és nem elhallgatnia azokat, ahogyan sokan tették és teszik a román egészségügy vezetői közül. Ez rossz irány, nem vezet megoldásokhoz" – fejtette ki expozéjában Cseke Attila. "Csakis szakmai érvek mentén döntöttünk, és ezért sikerült 20 hónapig túlélni a sokszor állandó médiakampányt, azokat a pillanatokat, amikor a minisztérium előtt a felheccelt tömeg azt skandálta, hogy ki kell kergetni a magyarokat az országból. Hogy kik álltak a sajtókampány mögött, sejthető, de nem bizonyítható. Szerencse, hogy szakmailag előre felkészültünk, mert másképp emberileg sem bírtuk volna ki a csapatommal" – fogalmazott.
A kerekasztal-beszélgetésen részt vett – a korábbi tárcavezető mellett – a volt miniszteri tanácsosok egy része: dr. Molnár Géza (korábban államtitkár), dr. Sipos Emese gyógyszerész, egyetemi docens, dr. Vass Levente főorvos, valamint Rácz Éva újságíró, a miniszter volt kommunikációs tanácsadója.
1989–2014 között Romániának négy magyar nemzetiségű egészségügyi minisztere volt: dr. Bárányi Ferenc (1998. ápr. 17 – jún. 24.), Hajdú Gábor (1998. július 10 – 2000. dec. 28.), Cseke Attila (2009. dec. 23 – 2011. aug. 17.) és dr. Ritli László (2011. aug. 17 – 2012. ápr. 27.).
Népújság (Marosvásárhely)

Patakfalvi Czirják Ágnes „A zászlót etetni, piszkálni, ingerelni szigorúan tilos!” A székely zászló jelentéseinek rétegei Hogyan lesz tíz év alatt egy megkonstruált tárgyból hagyományos, ősi zászló, hogyan változik a használók „kezében” a tartalma, jelentése?
„Elmondhatjuk tehát, hogy Közép Európa Keleti Kárpátok övezte részén, a Székelyföldön, él egy, a szálláshelyén őshonos, ma is 700000-es lélekszámot számláló nép, mely ezer éve rendelkezik az államiság minden feltételével, megteremtve az államszervezés minden eszközét. Saját hadseregével és vérével védett ősi területe, maga teremtette alkotmányos jogrendje, kultúrája, ősi írása, himnusza és identitás jelképei, zászlaja, címere van. (...) Következésképpen: Népem, a Székely Nép önrendelkezésre van ítélve! Választania kell: vagy élni fog a népeket megillető önrendelkezési jogával és önigazgatási hagyományaihoz visszatérve, saját kezébe veszi sorsának irányítását, vagy a lassú felszámolás útjára lép és szétszóratik a nagyvilágban.” Borsos Géza József
„Őshonos”, „államiság feltételei”, „vérével védett”, „önrendelkezés joga”, „önigazgatási hagyomány”, „saját kezébe veszi sorsának irányítását”, csak hogy a legfontosabb fogalmakat kiszemezgessük az idézett szövegből, amely jó példája a székelység kapcsán körüljárható gondolati mezőnek. A székely közösség időbeli folytonosságának elképzelése, amely megalapozza a jelenről és a jövőről alkotott gondolatok medrét, a Borsos Géza József-féle idézetben egyfajta morális parancs és elkerülhetetlen sors-beteljesülés erejével bír:
„Népem, a Székely Nép önrendelkezésre van ítélve!”
Az elképzelés medrét a különböző, múltból örökölt elemek kövezik ki: jogrend, ősi írás, himnusz, zászló, címer stb., és mindez az idő-tér által meghatározott koordinátarendszerbe ágyazódik. A tér az ugyancsak elrendeltnek és állandónak mondható, vagyis Székelyföld területe, az idő pedig egy jól felépített folyamatosság. Ez a folyamatosság a különböző korszakokhoz tartozó történeteket, történelmi eseményeket (eredetmítoszok, legendák, különböző csaták és harcok történetei, 1848-49-es események, majd a világháborúk, Trianon stb.) egy adott időszálra fűzi fel, az állandó alanya pedig a harcolni kényszerülő székelység.
A székely közösség megszervezését, közösséggé formálását, annak módját irányító elképzelések és stratégiák hátterében az – a gyakorlatban könnyen megragadható alapvetés – áll, hogy a történelem az élet tanítómestere, vagyis, ha visszautazunk az időben, megtaláljuk a hiteles identitást, a helyes irányt. A székely zászló története kapcsán is markánsan jelen van ez az elképzelés.
A székely zászlóként ismert jelkép története 2004-ben kezdődik. Ezt a datálást egyes kritikusok túl közelinek ítélik meg, ebből fakadóan a zászló vizuális megjelenítését alkalmatlannak, méltatlannak tartják a székelység autentikus és ősi jellegének hangsúlyozására. A zászló hitelességével kapcsolatban az elmúlt tíz év azonban kegyesnek bizonyult, és kialakult egyfajta kompromisszum a kérdésben. Fogalmazhatunk úgy, hogy az igény és a használat felülírta a hitelesség kapcsán felmerülő kételyeket. Egy jól menedzselhető szimbólummal van dolgunk, ismerjük a „születésének” körülményeit (erről bővebben lásd itt), pontos dátumát, mindez megkönnyíti a köré szervezhető események kivitelezését is. Itt elsősorban olyan nemzetközileg is elterjedt ünnepekre (National Flag Day, Flag Day) gondolok, amelyek egy-egy adott ország nemzeti zászlója köré, általában az adott ország függetlenségének vagy egy fontosabb megemlékezésének dátumára szerveznek. Romániában 1998-ban döntöttek a nemzeti zászló napjának beiktatásáról és kötelező ünneppé nyilvánításáról, ami minden évben június 26-án kerül megrendezésre. A dátum a piros-sárga-kék zászló jelképpé választásának időpontjára emlékeztet.
Másrészt a szimbolikus politikai cselekvések sora, amely a jelkép jelentését, a zászló jellegét és használatának körülményeit meghatározta, elég muníciót szolgáltat ahhoz, hogy egy eseményekben gazdag történet kerekedjen a szűk tíz év alatt. A nyilvános terek, épületek felzászlózásának a román hatalom általi szankcionálása és az arra adott reakciók, valamint a nyilatkozatok és közösségi akarat kifejezésre juttatásának folyamata a zászlót fokozatosan a közösség központi szimbólumává avatta.
Miközben bővül azoknak a szereplőknek a köre, akik a „székelység” nevében jogokat követelnek, „cselekednek”, vele „szolidaritást vállalnak” (itt nemcsak a magyarországi politikai szereplőkre és egyes civil szervezetekre gondolok, hanem az Isztambulban szervezett, a székelyföldi autonómiát támogató szolidaritás-napra, a türk-török hagyományok felelevenítését támogató, konzervatív értékeket valló Hoca Ahmed Yesevi Vakfi szervezésében), ha közelebb lépünk, nyilvánvalóvá válnak azok a törésvonalak, amelyek ezen az egységesnek láttatott székelységen belül, illetve rajta kívül léteznek (Ki/kik képviselik az autonómia ügyét hitelesen?, Mit jelent pontosan ez a hitelesség?, Ki/kik vállalnak a székelyföldi autonómia ügyével szolidaritást? Mennyire esnek egybe az autonómiát szorgalmazó helyi szervezetek céljai és értékei a szolidaritást vállaló szervezetekével? Stb.).
A kommunizmus éveiből megörökölt, az erdélyi magyar kisebbségi kontextus kapcsán kirajzolódó, mostanra jelentésében túlterhelt diskurzusokat a „menni vagy maradni”, „megmaradni vagy asszimilálódni” dilemmái alakították. Ehhez képest a kétezres évektől kezdődően a nyilvánosságban egyre inkább az a kérdéskör tematizálódott, hogy hogyan lehetséges megszervezni a magyar közösségek hétköznapjait gazdaságilag- kulturálisan-társadalmilag kiegyensúlyozottabb módon, hogyan lehet beindítani az otthonteremtés és újjászervezés folyamatait. Ehhez kapcsolódóan a lokális, alulról jövő kezdeményezések mellett, a közösségépítés, nemzetépítés módszertanának olykor mintha tankönyvszagú utasításait követné. A székelyföldi/magyar közösség önmeghatározásának folyamata során artikulálódó új irány megpróbálja összhangban kezelni az értelmiségi körök által indítványozott kezdeményezéseket az alulról építkező folyamatokkal.
A kibontakozni látszó diskurzus ugyanakkor, egyelőre úgy tűnik, hogy komolyan veszi azt a kultúrakutatásban, társadalomtudományokban elfogadott tételt, mely szerint a kultúra nemcsak egy monolit, sok könyvön és magas kultúrán keresztül elérhető transzcendens szféra, hanem ennél jóval hétköznapibb dolog (is!). Ennek megfelelően fontos hangsúlyozni azt is, hogy a (kulurális/etnikai) identitás nem kizárólag egy politikai identitás (a csoporthoz való tartozás érzése, annak kinyilvánítása és a közös kultúra birtoklása), hanem a hétköznapi fogyasztáson keresztül is megragadható. „A fogyasztás ugyanis nem csupán az áruvásárlás aktusából vagy szolgáltatások egyszeri igénybevételéből áll, hanem különböző, szervesen összekapcsolódó tevékenységek láncolatából: a fogyasztói vágyak felismerésétől és preferenciákba rendezésétől kezdve a fogyasztás megtervezésén és a megfelelő áruk vagy szolgáltatások megválasztásán át azok használatáig, élvezetéig és a tárgyi javak karbantartásáig, majd elhanyagolásáig, elfelejtéséig vagy eldobásáig. A fogyasztási tevékenységsorozat időigényességének megkésett felismerése kétségkívül maga után vonja a fogyasztást korábban pillanatszerűnek és ezáltal marginálisnak tekintett nézetek dekonstrukcióját.” (http://www.c3.hu/scripta/scripta0/replika/2122/voros.htm) A fogyasztás és az identitás megélésének tereit, módját, alkalmait pedig meg kell szervezni, az etnicizált/nemzetiesített termékeket, tárgyakat, szimbólumokat, ízeket, élményeket elő kell állítani, forgalmazását meg kell oldani. Erre tesznek kísérletet azok a kezdeményezések, amelyek a székely identitás megélésének alkalmait megpróbálják az ünnepnapok mellett a hétköznapokra is kiterjeszteni, például a „székely termékek” forgalmazásával – ilyen a Góbé termékek forgalmazása – vagy az idén másodjára megszervezett katrosai Székölykök Gyermekfesztivál ötlete, a szabadidő eltöltésének kitalálásán, vagy az internetes tartomány-név, levelezési-rendszer (sic.hu, @sic.hu) megalkotásán keresztül. De ugyanúgy az iskolai oktatásban, a kulturális emlékezet kitüntetett eseményein és helyszínein (március 15., iskolai koszorúzások), a szabadidős tevékenységeken (honismereti biciklitúra, lovagló és hagyományőrző táborok, baba-mama-papa klubok, könyvek és ismeretterjesztő kiadványok), a hagyományok újrahasznosításán/feltalálásán (Székely Vágta, székely gasztronómia, Csíksomlyói búcsú mai formája, székelyföldi gombász egyesületek, helyi turizmus stb.), a kollektív ünnepek (búcsúk, vásárok, vallási ünnepek) és a hétköznapok megszervezésén, projekteken (fészekrakó projektek, Székely Előfutár Ösztöndíj, Barabási László-ösztöndíj, stb.) keresztül. A Székelyföldön megfigyelhető közösségépítés új irányában a szülőföld – kultúra – székely identitás hármasa a pragmatikus, tudatos és aprólékos, lokális és regionális építkezésen keresztül alakul.
A székelyföldi régió egységes, jól megjeleníthető, körülhatárolt, áruvá tehető – így fogyaszthatóvá tett – identitáscímkéjének kialakítása az erőteljes önreprezentációra való igény megfogalmazódásaként érthető. Az elmúlt évtizedekben ez a reprezentáció, a határok pontos ki-, és megjelölését, a térség valamelyest egységes megjelenítését és etnikai jellegét célozta. Az otthonteremtés összetett és befejezetlen folyamatában a székely zászló, mint központi szimbólum folyamatosan jelen volt.
A székely zászló történetének alakulásában az erős önreprezentációs és a határmegjelölő szerep mellett, egy másik folyamat is közrejátszik. A székelyföldi magyar lakosság számára a zászló a román közigazgatási reformfolyamathoz kapcsolódó küzdelmek kitüntetett szereplője lett, ennek tétje a Székelyföld mint közigazgatási egység létrejötte. A decentralizáció hatékony megszervezése körüli kérdések a romániai nyilvánosságban egyre nagyobb lendületet vettek, amelynek szükségességével a nyilvánosság szereplői általában egyetértenek, de a régiók kialakítása és hatáskörökkel való felruházása kényes kérdésnek bizonyult, főleg ami a székelyföldi magyar közösséget és autonómia-elképzeléseket illeti. Az autonómiatörekvések hátszelével egyre látványosabbá vált a zászlót használó szimbolikus politizálás a virtuális-, és a köztereken. A székely zászló a romániai közigazgatás és decentralizáció vitája révén egyfajta cselekvővé vált, mivel nem csupán eszköze lett az etnikai mobilizációnak, az autonómiatörekvéseknek, hanem szervezője, főszereplője is.
A 2009-ben szervezett Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlésen, a székelységre vonatkozó jelképek elfogadását követően Hargita és Kovászna megye tanácshatározattal döntött a szimbólumnak a két megye zászlójaként való elfogadásáról is. E két döntéssel szemben folyamatosan megfogalmazódtak ellenérvek, azt kifogásolva, hogy a régió jelképének kialakítása teljesen mellőzte a székelyföldi románság reprezentációját.
Azzal, hogy a megyei tanácsok a zászlót a törvénynek megfelelően megtették a megyék jelképének, megváltozott a tárgy használatának kontextusa. Már nem kizárólag egy etnikailag homogén közösség törekvéseit, civil kezdeményezését testesítette meg, hanem az adminisztratív módon (a helyi közigazgatáson keresztül) és pragmatikusan (különböző szimbolikus gyakorlatok által) építkező Székelyföld létrejöttét, vagyis egyfajta intézményesülési folyamatot mutatott.
A jelentésváltozás és popularizálódás mértéke pontosan követi azt a logikát és versengést, amelyben a civil kezdeményezések beolvadnak a politikai életbe, vagy sok esetben perifériára szorulnak. A zászlóval kapcsolatos események zászlóvivőivé a nyilvánosságban leginkább a megyei elnökök és polgármesterek váltak, akik performatív események sorozatán keresztül bizonyították a kiállásukat az autonómiatörekvések és a székely jelképek intézményesült használata mellett.
Az intézményesülési folyamat mellett, azzal párhuzamosan a zászló egyre inkább megjelent a használók körének személyes szférájában. A magánházakra kifüggesztve leginkább a külvilággal kommunikál, egyfajta „célzatos kommunikáció”, az érdekesebb azonban az, ahogy az otthonokban kezdték használni. A különböző méretekben, alakban előállított, forgalmazott tárgyak pont azt a célt szolgálják, hogy a lakásbelső, az otthon díszei lehessenek, vagyis egyfajta dekorációs funkciót is betöltenek. A zászló körüli román és helyi magyar vezetők közötti ellentétek akkor váltak igazán a szélesebb nyilvánosság számára is láthatóvá, amikor a magyar kormány úgy döntött, hogy ismét nyomatékosítja szolidaritását a székelyföldi autonómiatörekvésekkel. A „zászlóügy” ennek szimbolikusan is a szereplőjévé vált, mivel a magyarországi nyilvánosság a székely zászló hivatalos használatának tiltását a román nacionalizmus kézzelfogható jeleként értelmezte, azét a zászlóét, amely „egy etnikai csoport jogosan használt jelképe, az önreprezentáció jogának alapvető megnyilvánulása” (Idézet Izsák Balázs SZNT-vezető beszédéből, ami a Virtuális Székelyföld születik című sajtótájékoztatón hangzott el, 2014. május 07-én). 2013 elejére a „zászlóügy” egy magyar-román diplomáciai ellentétté duzzadt.
A magyar kormányzat a „nemzetegyesítés”, vagyis a kisebbségi helyzetben élő magyar lakosság melletti kiállását több szimbolikus cselekedettel nyomatékosította, például a székely zászló az Országházra való kifüggesztésével, vagy a székely himnusz éneklésével egy-egy hivatalosnak számító eseményen. Ezzel a performatív aktussal jelezte a hatalom/hatalma azon privilégiumát, hogy meghatározza a nemzeti jelképek helyét, – a törvény által előírt, kötelező érvényű jelképek használata mellett (magyar zászló, lobogó és himnusz) beiktatta a székely himnusz és zászló használatát is, mintegy nyomatékosítva az egységes Székelyföld létét, a Romániából való „kiemelését”, és mindezzel a magyar nemzethez való szimbolikus kapcsolását.
A szolidaritási akció kezdeményezőjeként fellépő budapesti kerület (XXII., Budafok-Tétény) városházának felhívását követően egyre több magyarországi önkormányzat tette ki a székely zászlót. Ahogy a kerület polgármestere fogalmazott: „Fontos, hogy érezzék a székelyföldi magyarok, hogy nincsenek egyedül, közösséget vállalunk velük”, majd a többi önkormányzatot megszólító felhívás így szólt: „Tűzze ki minél több önkormányzat a polgármesteri hivatalára a székely zászlót! Érezzék a székelyföldi, erdélyi magyarok, nem csak a paragrafusokban él a nemzeti összetartozás!” Természetesen azt is látnunk kell, hogy a székely zászló magyarországi kitűzése során alakuló jelentések is mennyire eltérnek egymástól.
Fontos érzékelni, hogy mekkora különbség van egy budapesti önkormányzatra felfüggesztett székely zászló és például a gyöngyöspatai vezetőség szimbolikus aktusa között.
Mivel a székely zászló használatát és hozzáférhetőségét a magyarországi jogrend törvény által nem szabályozhatja, a zászló a kitüntetett, a nemzeti összetartozás szemléltetésére kiszemelt tárgyak kategóriarendszerében a címeres, majd az angyalos-címeres magyar zászló, valamint az Árpádsávos zászló nemzeti jelképrendszerébe tagozódott.
E zászlók kapcsán is felrajzolható egy érdekes életút, a redszerváltástól kezdődően különböző hullámokban megfigyelhető zászló-, és jelképkultusz tárgyaiként, adott időszakokban mindegyik a nemzeti érzelem intenzitását és az összetartozás hőfokát hivatott demonstrálni. Majd a kétezres évek közepétől, főleg 2006 októbere után e zászlók a tömegessé váló radikális jobboldali gyakorlatokon keresztül a nemzet egyfajta alternatív felfogásával asszociálódtak,
amelyben a nemzeti mint etnikai és faji kategória jelölőivé váltak. Vagyis nem egy modern nemzetállam állampolgárainak összetartozása a hangsúlyos a zászló jelentési tartományában, hanem a leszármazáson és közös kultúrán keresztül beazonosítható és elkülöníthető egység.
A székely zászló a magyarországi nemzeti jelképek és hagyományos termékek árurendszerében legtöbbször a „történelmi és egyéb zászlók” kategóriájába került. A használat során is összefonódott a többi ilyen típusú tárggyal: a nyilvános terekben tüntetéseken, ünnepeken (budapesti pártrendezvényeken, megemlékezéseken), Magyarország-szerte magánházakon, az Árpádsávos, és/vagy címeres magyar zászló mellett (olykor helyett) került kifüggesztésre, mintegy hangsúlyozva a szimbolikus megkülönböztetést, az „igazi magyar” kategóriájának megkonstruálásában betöltött funkcióját. A székely zászló története koránt sem befejezett, értelmezési és jelentési mezői pedig folyamatosan gazdagodnak, egyelőre ebben a szövegben csak pár elkülöníthető tartományát, fázisát, értelmezési kontextusát mutattam be: a hitelesítés folyamatától az intézményesülés, az autonómia-törekvések, a „külső hatalmi erőkkel szembeni harc” szimbólumán keresztül, a jelölő/etnikai marker jellegtől, a domesztikált, személyes szférában betöltött szerepéig. Ugyanakkor, ami egy ilyen mozgó célpont (jelentésében folyamatosan változó tárgy) vizsgálatának értelmét adja, a popularizációjának megértése is. Vagyis hogyan lesz tíz év alatt egy megkonstruált tárgyból hagyományos, ősi zászló, a használók „kezében” hogyan változik a tartalma, jelentése.
Érdekes megfigyelni a lokális közösségek, szervezetek, erdélyi, magyarországi és külföldi (például a török szolidaritási akciók) kontextusaiban folyamatosan kialakuló jelentéseket, folyamatosan változó tartalmakat. Ezzel párhuzamosan pedig fontos megfigyelni a zászló definíciójáért, értelmezéséért folytatott harcot is (itt szeretnék visszautalni Örkény István a címben szereplő „szóvirágára”), vagyis azt, hogy milyen csoportok, személyek alakítják és ellenőrzik a közösség önreprezentációját. A kutatást a Balassi Intézet-Magyar Ösztöndíj Bizottsága támogatta. A szerzőről
Patakfalvi Czirják Ágnes kultúrakutató, szociológus a Pécsi Tudományegyetem Kultúrakutatás program dokori hallgatója, főbb érdeklődési területei: ifjúsági szubkultúrák, fogyasztás és populáris kultúra, ezekben a témákban Romániában, Törökországban és Magyarországon végzett terepkutatásokat. Tanulmányai tulnyomó részt szerkesztett kötetekben jelentek meg, főleg zenei szubkultúrákról, alkotói közösségekről és radikális jobboldali csoportokról. A szerző a budapesti Collective Morning alkotói közösség tagja, szabadidejében képzőművészettel, könyvekkel és társadalmi problémákkal foglalkozik.
Transindex.ro

Nagy álma teljesült a felkéréssel
Csibi Krisztina elkötelezett híve a Kárpát-medencében élő magyarság értékőrző mozgalmának. A Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. őt nevezte ki augusztus 18-tól a budapesti Magyarság Háza igazgatójának.
A Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnöke példás értékőrző munkáját ezentúl már nemcsak a szervezet élén fejtheti ki. Új céljairól, feladatairól mesélt lapunknak adott interjújában.
– A környezetében élők azt mondták, hogy ezzel a felkéréssel nagy álma teljesült. Igazuk van?
– Igen, pontosan így van. Akik ismernek, tudják, hogy elkötelezett híve vagyok a Kárpát-medencében élő magyarság értékőrző mozgalmának, és vallom, hogy a közös kultúra összeköt bennünket, magyarokat, bárhol is éljünk a világban – válaszolta Csibi Krisztina. Azt is tudom, hogy az identitás magvát a családban kell elvetni, de kell eső és napsütés, hogy virágozni, majd teremni is tudjon, ehhez pedig olyan intézményekre, vagy társadalmi szervezetekre, csoportokra, közösségekre van szükség, akik egy-egy alkotással, szokásbemutatással, találkozók szervezésével, kézműves hagyományaink továbbéltetésével, vagy bármi mással tovább erősítik a magyarság érzését.
– A Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnökeként a népcsoportért dolgozott, a Magyarság Háza élén milyen feladatai lesznek?
– Mondhatnám, hogy ugyanaz, mint eddig, mert itt is és a szövetségben is az összetartozás erősítéséért, az identitás megőrzéséért, a magyar kultúráért dolgozunk, azzal a különbséggel, hogy itt kiemelt szerepet kapnak a külhoni magyar zenészek, táncosok, képzőművészek, írók, költők bemutatkozásai, és azok a konferenciák, ismeretterjesztő előadások, képzések, találkozók szervezése, amelyek kifejezetten a határon túli honfitársaink életével kapcsolatosak.
– Azt a fajta szellemiséget, amelyet az intézmény megtestesít, milyen módon lehet a gyakorlatban alkalmazni?
– A Magyarság Háza 2011-es indulása óta a nemzeti összetartozás, az egységes magyar kultúra, a nemzeti identitás erősítése érdekében működik. Programjainak összeállításában a hazai és külhoni magyar közösségek egységes magyar nemzethez és kultúrához tartozását jeleníti meg. Fontos szerepet vállal a magyarországi fiatalok nemzettudatának alakításában. A rendhagyó történelemórák, a megvalósuló identitás-kiállítás és számos, tematikus kulturális, tudományos, szórakoztató program mellett megismerkednek a magyarság történetének legjelentősebb eseményeivel, ünnepeivel. Kapcsolatot tartunk a külhoni, a világ minden táján élő magyarral, akik ma is büszkék magyarságukra és közben kimagasló szellemi, kulturális, tudományos sikereik révén nemzetközi hírnévre tettek szert. A nemzetpolitikában megfogalmazott „magyar-magyar” kapcsolat a Magyarság Házában igazi élményt nyújtó programokat jelent a közösségek egymásra találásával. A Magyarság Háza egyúttal a Bethlen Gábor Alap pályázati rendszerében támogatott külhoni kulturális intézmények, programok szellemi kapacitására is épít, így teremtve lehetőséget a magyar kormány számára is fontos határon túli kulturális teljesítmények bemutatkozására.
– Mit tapasztal, mennyire nyitott a mai társadalom a közös nemzeti értékeink megőrzésére irányuló összefogásra?
– A mai társadalom és ezen belül is a fiatalok nagy érdeklődéssel fordulnak azon értékek felé, amelyek a saját életükbe beépíthetőek, hasznosíthatóak. Óriási sikere van a gyerekprogramoknak, a babaringatóknak, és óvodás korúak számára összeállított zenés előadásoknak. Csakúgy, mint a népi együttesek bemutatóinak, vagy a kézműves foglalkozásoknak. A családok keresik azokat az alkalmakat, amikor a saját nemzeti, vagy nemzetiségi hagyományaikra épülő programokon tanulhatnak valamit kultúrájukról, vagyis önmagukról.
– Köztudott Önről, hogy szívügye a székelység, új megbízatása mellett marad a szövetség elnöke is?
– Igen, 2015 januárjáig biztosan, ugyanis akkor lesz a tisztújító közgyűlésünk. A tagság akkor eldöntheti, hogy bizalmat szavaznak-e nekem a jövőben is. Úgy érzem, jó irányba halad a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége, vannak felmutatható közös eredményeink, amelyet nemrég Muharay-díjjal jutalmaztak. Ez pedig egyértelműen annak köszönhető, hogy vannak együttműködésre képes és hajlandó csoportjaink, egyéneink, akik hasonlóan felelősséget éreznek a bukovinai székelység öröksége iránt.
Névjegy
Csibi Krisztina Bonyhádon született, de mindig is kisdoroginak vallja magát. A helyi általános iskola elvégzése után a szekszárdi Garay János Gimnáziumban érettségizett, majd a PTE BTK Néprajz szakán etnográfusként végzett (közben 6 hónapig Mainzban tanult Erasmus ösztöndíjasként). A kisdorogi óvodában kezdett el dolgozni 1993-ban, majd a Völgységi Múzeumban, azt követően pedig a Bonyhádi Közös Önkormányzati Hivatalnál látta el feladatait, idén augusztus 18-án nevezték ki a Magyarság Háza igazgatójának. Kikapcsolódásképpen társadalmi munkát végez a barátaival a Kisdorogért Egyesületben.
Vizin Balázs, teol.hu/tolna/kozelet/ -

Konferencia néprajzkutatásról: „Már nem csak sztori, de hisztori”
A kolozsvári néprajzoktatás 110. évfordulója alkalmából tartott 2008-as értekezlet folytatásaként évenként szerveznek konferenciát a néprajztudomány és -kutatás jegyében. Az idei konferencia, a sorban a hatodik éppen a magyar néprajz kolozsvári főiskolai képzésének 25. tanévére esik. A konferencián előadást tartott Péntek János is, aki nem csak kezdeményezte, de létrehozta 1990-ben a Babeş-Bolyai Tudományegyetem keretében a néprajz tanszéket, amelyet több mint tíz éven át vezetett is.
A kolozsvári magyar néprajzoktatás és -kutatás: tudománytörténet és kulturális örökség című konferenciát, amelyet a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézete, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság és az Erdélyi Múzeum Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya közösen szervezett, Keszeg Vilmos nyitotta meg, ismertetve a tematikát. Az előadások középpontjában a néprajzoktatás neves személyiségei, intézményei, eseményei, eredményei és fordulópontjai, kutatói életpályák, a népi kultúra reprezentatív hordozóinak életpályája, kapcsolathálója, tudása, szolgáltatása, a médiának a populáris kultúrákról forgalmazott képe áll többek között.
A 25. évforduló alkalmából Szikszai Mária, a Magyar Néprajz és Antropológia Intézet igazgatója köszönetet mondott a már 51. éve oktató Péntek Jánosnak, akinek kezdeményezése és erőfeszítései nyomán indult be a néprajzi felsőoktatás 1990-ben, köszönetet mondott Keszeg Vilmosnak, aki 2002 és 2012 közt volt tanszékvezető, és rengeteget dolgozott a kar építésén. Szikszai Mária megköszönte a valaha volt és a jelenlegi diákok munkáját is: „nélkülük nem lenne néprajzi szakmai közösség ma Erdélyben” - mondta. Az intézetigazgató ígéretet tett arra, hogy lesz még külön ünnepi alkalom a tanév folyamán, amely kimondottan az évfordulóra fokuszál majd. A tudománytörténeti konferencia legszorosabban ide kötődő előadása a Péntek Jánosé volt, Szakadékok fölött, a harmadik (újra)kezdés címmel.
1990-ben felmerült a kérdés, hogy lesz-e Bolyai Egyetem, és akkor született meg az a vágy is, sőt elhatározás, hogy ha lesz, akkor azon belül néprajz szaknak is indulni kell – emlékezett vissza Péntek János, aki akkor már 15 éve tanított fakultatív tárgyként általános etnológiát mint az akkori magyar tanszék legfiatalabb oktatója, és az 1980-as években néprajzi tudományos diákkört is szervezett.
Egy-egy történelmi katakizmához kapcsolódik a néprajzi oktatás elkezdődése és abbamaradása – hívta fel rá a figyelmet Péntek János, aki visszautalt a korábbi kezdetekre. A kolozsvári egyetemen 1898-tól folyik néprajzoktatás. A tanszék Szegedre költözése után (1919) e folyamat megszűnt, majd 1940-ben éledt újjá és 1948-ig tartott, bár 1954-ig még tanítottak néprajzi tárgyakat. A következő kegyelmi pillanat 1990-ben érkezett el, nyilván a szünetek alatt is sok minden történt – mondta az előadó, amiről még többet kellene beszélnünk, mert a közelmúltat hajlamosak vagyunk elfelejteni, míg a régmúltat megszépítjük, mitizáljuk.
„Nem szerveződött meg” - jelentette ki Péntek János egy írott megfogalmazást helyesbítve: nem magától történt. A fiatalabbak kedvéért elmondta: neki magának nem amolyan menedzseri szerepe volt a folyamatban, hanem igen aktívan hozzájárult a néprajz tanszék megalakulásához. „Nem kezdeményeztem: megcsináltam” - fogalmazott. Felsorolta azok neveit is, akik korábban tanítványai voltak, 1990-től pedig oktatókként vettek részt a tanszék életében, így Keszeg Vilmos, Tánczos Vilmos, Pozsony Ferenc, Könczei Csilla, ekkor hívták meg tanítani a már nyugalmazott Gazda Klárát is. Kezdetben csak mellékszakként lehetett néprajzot tanulni, 2003 óta főszakként is választható volt, 2007 óta pedig monoszakos képzés zajlik.
A kolozsvári magyar néprajzi tanszék országos szinten az egyetlen – tehát mi vagyunk a legjobbak, ugyanakkor rendszeridegen a felsőoktatási szisztémában– könnyedén kialakult a jó kapcsolat a magyarországi oktatókkal is, folyamatosan vannak cserék, mennek innen oda, onnan ide tanítani és tanulni is. Péntek János jelenleg etnobotanikát oktat a harmadéves néprajzhallgatóknak. „Szoktam mondogatni, hogy ez még csak sztori, nem history, de most már úgy látom, ez bizony történelem” - jelentette ki.
Azt is fontosnak tartotta kiemelni, hogy a magyarországi néprajzi felsőoktatási intézményekkel már kezdetektől szoros kapcsolatot ápoltak a kolozsváriak, folyamatosan jöttek onnan oktatók és diákok, illetve innen is mentek oda tanítani és tanulni egyaránt. A pénteki konferencián is jöttek Magyarországról: Gráfik Imre néprajzkutató mellett előadást tartott Nagy Janka Teodóra, a Pécsi Tudományegyetem oktatója, Kuti Klára, a tatai néprajzi múzeum munkatársa és Bereczki Ibolya, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum megbízott főigazgatója. Rajtuk kívül nem csak kolozsvári oktatók és doktoranduszok voltak jelen, hanem Erdély különböző pontjairól érkeztek kutatók.
Az első két rendezvény előadásai 2010-ben, a következő három rendezvény anyagai pedig 2012-ben a KJNT évkönyvében láttak napvilágot, a 2013-as konferencia előadásai 2014-ben kerülnek közlésre.
Zsigmond Júlia
maszol.ro

Énlakán – egy életforma nyomában
Amikor bekopogtunk idősebb Szávai Mártonék házába, a nyugalmazott tanító, aki egyben a falu mindenese is, épp a lélekszám összesítésével foglalatoskodott. Több mint ötven esztendeje él Énlakán az egyébként etédi illetőségű pedagógus, úgyhogy már kezdetben sem volt ismeretlen számára ez a terep. Talán annyi számít furcsaságnak, hogy az unitáriusok által lakott településen ő az egyetlen katolikus, de ez nem akadályozta az istentiszteletek látogatásában és a híres kazettás mennyezet, meg a rovásírás tanulmányozásában. Negyven évet a helyi oktatásban töltött, s ezalatt egyúttal művelődési házat is igazgatott. Saját bevallása szerint, mintegy kétszáz színművet adtak elő a helyi és más faluból való műkedvelőkkel. Tanúja volt a kulákosításnak, a téeszesítésnek, majd annak a széthullásnak is, amely ezt az időszakot követte. Az 1989-es fordulatot követően maga is nagy reményeket táplált az újfajta demokrácia iránt, s amit lehetett, mindent elkövetett, hogy haladjon előre Énlaka. Voltak és vannak olyan szakterületek, amelyeken látványosak a változások, de két igen fontos vonatkozásban nagy a visszafejlődés: kevés a gazdálkodáshoz értő és az azt felvállaló fiatal, s Énlaka népessége folyamatosan csökken.
Nincs min csodálkozni: a 143 lélekből 88 nyugdíjas, s a fennmaradó 55 fő sem mind fiatal. Páran folyamatosan külföldön tartózkodnak, s csak papíron laknak itt, hiszen ide szól a személyiben szereplő lakcímük. A két kezén meg tudja számlálni az ember, hogy hány gazda van – mondja Szávai úr – a legjelentősebb gazdálkodó pedig nem más, mint Kolumbán Gábor mérnök-közgazdász, Hargita Megye Tanácsának korábbi elnöke, aki bivalyokat tart, s nem is keveset, hiszen ma már ötvennél is nagyobb az általa gondozott állomány, és azok tejét, illetve a feldolgozott terméket egy közeli élelmiszer-kereskedőlánc, a Merkúr Áruházak révén, valamint saját partnerei körében értékesíti. Ő már munkaadónak számít.
Innen ingázni nem lehet. Igaz ugyan, hogy 2014 őszén leaszfaltozták a falu végéig az utat, úgyhogy a községközpont és Székelykeresztúr irányába immár így könnyebben lehet autózni, de ennek áldásai még nem érződnek. Az etédi általános iskolába két helyi gyermeket visznek le iskolabusszal, a négy óvodásból pedig egy-kettő "vállalkozik" arra, hogy szülői kísérettel hetente egyszer ellátogasson a községközpontban levő kisdedóvóba.
A falunak nincsen lakosságmegtartó ereje. Talán akkor történne látványos előrelépés, ha néhány fiatal család szemében felértékelődne a falusi életforma és lehetőséget látnának a megtelepedésben. Ehhez elszántság, tudás és némi tőke is kell. Ilyen vonatkozásban nincsen előrelépés. Ami viszont működik – és immár kívülről is látszik – igen erős az elszántság az épített örökség és a hely természeti adottságainak megőrzése iránt. Ezek a kísérletezgetések azonban nem a helyiektől származnak. – Már a '90-es évek elején érdeklődni kezdtek a falu iránt hazai és külföldi értelmiségiek. Talán azért szoktak ide, mert a nyolcvanas években itt élt Gelu Pateanu műfordító (1925-1995) – őt igen sokan ismerték, látogatták, népszerű társasági ember volt –, de sok hasznot hoztak a faluról szóló publikációk is, majd nagyot lendített a Budapest V. Kerületének Önkormányzatával kötött testvér települési megállapodás, illetve az a kezdeményezés, amely szakavatott építészektől és egyetemi tanároktól származott, akik a Transylvania Trust Alapítvány segítségével azt kívánták elérni, hogy az UNESCO Torockót és Énlakát vegye fel a világörökség-listára, illetve az volt a vágyuk, hogy épített örökségünket tudjuk megőrizni, hasznosítani, majd átadni az utódoknak.
Torockó esetében ez már komoly sikerrel járt. Énlakával kapcsolatosan még nem jutottak el arra szintre, de a magyar testvértelepülésről érkező segítség jóvoltából és odafigyeléssel sikerült eredeti állapotukban megőrizni a házak jelentős részét. Énlaka mára egy kicsit divatossá vált. Ma már több, az ország más vidékén élő családnak és külföldieknek is van itt nyaralója. A nyaralót úgy kell értelmezni, hogy hagyományos formában felújított, részben komfortosított parasztház. Ma már azok is fokozottan vigyáznak a vénházakra, akik valamelyik közeli városban élnek, s ide csak alkalmanként járnak haza.
(A Sóvidék Televízió kisfilmje 2012 őszén készült: Kirándulás Énlakára)
A nyugdíjas tanító és barátai által kezdeményezett konferencia-sorozat számít sikertörténetnek. Az ötlet onnan fakad, hogy Szávai úr annak idején a falu népével karöltve létrehozta a Pro Énlaka Alapítványt, hogy különböző kiadványokkal népszerűsítse a meglévő értékeket. Az alapítvány kezdetben jórészt az angliai testvértelepüléssel (Bodenhaim, Herrefordshire tartomány) való kapcsolattartást szolgálta, így koordináltak bizonyos segélyalapokat. Később egy Énlakát ismertető füzetet akart kiadni turistáknak és helyieknek, de aztán ez a feladat túlnőtt az adott helyzeten.
Készültek ilyen füzetek, brosúrák, képeslapok több ízben is, de időközben házat vásárolt Visy Zsolt pécsi egyetem tanár is Énlakán. Mivel a néprajz, a régészet iránt elkötelezett tudósról van szó, akinek ezen a téren több évtizedes munkássága van, nem szemlélhette érdektelenül a falut és a benne rejlő értékeket. Idősebb Szávai Mártonnal elhatározták, hogy túl az ismeretterjesztő füzeteken, konferenciát is szervezhetnek. Az elsőt 2007. október 6-7-én tartották. Meglepő módon, vagy magától értetődően (?) igen sokan ráéreztek az Énlaka történetéről és kultúrájáról szóló kétnapos konferencián való részvétel fontosságára, köztük: Balassa M. Iván, Vofkori László (†), Szőcs Lajos (†), Gagyi József, Albert-Homonnai Márton és Filep Antal. Az előadáson elhangzottakat a későbbiekben a szervezők szerkesztett formában is bekérték a kutatóktól, s a következő évben igényes kötet formájában aztán napvilágot látott a két nap során elhangzott és kibővített anyag.
A következő konferencia "kinőtte" Énlakát, hiszen 2009. szeptember 24-26. között már a Népi mesterségek a székely közösségekben címmel tanácskoztak, amelyből a következő évben – immár magától értetődően – ismét könyvet szerkeszthettek. A 2011-es konferencia még tágabb kérdéskört érintett: A székelyek története és régészete cím köré csoportosultak a témák. Ezt az előadássorozatot már nyugodt szívvel akadémiai szintűnek nevezhetjük, hiszen – többek közt – előadást tartott Egyed Ákos, Hegyi Géza, Pál-Antal Sándor, Pozsony Ferenc, Sebestyén József, Sófalvi András is –, olyan szaktekintélyek, akik Erdély, s azon belül a Székelyföld történetének szakavatott ismerői, s a legfrissebb kutatási eredmények tükrében igyekeznek fényt deríteni a múlt elfeledett vagy tudatosan elfedett részleteire. Ennek az anyagnak a válogatása 2012-ben látott könyv formájában napvilágot. A következő témakör is a teljes Székelyföldet érintette: Székely gazdálkodás régen és most, ugyancsak háromnapos konferencián, amelyet 2013. szeptember 19. és 21. között szerveztek meg.
Tulajdonképpen ennek az anyagnak, a negyedik kötetnek a megjelenése szolgáltatta most az alkalmat az énlaki úthoz. Január 22-én, csütörtökön mutatják be a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében a friss tanulmánykötetet, amelyben a negyedik Énlaka-konferenciák anyagait gyűjtötték össze.
Mivel id. Szávai Márton szervezőként és szerzőként is érintett, a Firtos alatti településen senki nem illetékesebb, hogy szóljon erről az utóbbi konferenciáról és a benne foglalt tanulmányokról. „ Ilyen akadémiai jellegű és szintű előadássorozat a Székelyföldön tudomásunk szerint nincs” – mondja Szávai Márton. Az idős tanító, aki nyugalomba vonulása után is jelentőset alkotott, úgy véli, hogy a székelyek gazdálkodásával elég nagy bajok vannak, és ő javasolta, járják körül ezt a témát. „Foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen szemszögből közelítsem meg ezt a témakört, hiszen valamikor negyven-ötven vagon gabonát termelt Énlaka és jelentős állatállománya, gyümölcsöse volt. A mostani statisztika szerint pedig semmiféle termelés nincs. Minden rend, ami egykoron volt, felbomlott. Tehát olyan lerobbant képet mutat, hogy innen merre és hogyan lesz kiút, azt nem lehet tudni. A könyv első részében a múlttal, a másodikban a jelennel foglalkoznak a tudósok". A kiadványban neves, különböző szakterületek előadói a következő kérdésekre keresték a választ: Miként gazdálkodtak a székelyek régen? Hogyan viszonyult a közösség a gazdálkodáshoz? Mit tanulhatunk a régiek tapasztalatából? Lehetséges-e egy fenntarthatóbb gazdálkodás a Székelyföldön, illetve milyen fejlesztési lehetőségek nyílnak meg Székelyföld számára az Európai Unióhoz való csatlakozás után?
Egyébként már kiválasztották az idei konferencia témakörét – Székely népzene és néptánc –, és megrendezésére 2015. szeptember 18-20. között fog sor kerülni. Ezt a sorrendben immár ötödik tanácskozást a Pro Énlaka Alapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke, a Hagyományok Háza (Budapest) és az MTA Zenetudományi Intézete (Budapest) együttműködésében tartják.
A beszélgetésünk végén a 86. életévében járó Szávai tanító úr elmondta, hogy túl ezen a rendezvényszervezésen, van egy másik fontos munkája is. Sokan tudják róla, hogy a hagyományos székelyföldi gyümölcsfajták leírásával és megmentésével foglalkozik. Összegyűjtötte a környék kertjeiből az ősök által nemesített alma-, körte- és szilvafajtákat, magoncokat nevel, oltóágakat biztosít az érdeklődőknek, kertje valóságos génbank, amelynek értéke felbecsülhetetlen az áruházi hibridekhez szoktatott emberek körében, akik másra, jobbra, sajátos és összehasonlíthatatlan ízű gyümölcsökre vágynak. A gyümölcsfákról írott dolgozatait kívánja végső formába önteni. Egyébként ezt a könyvet és a mögötte rejtőző mintegy hatvan évnyi munkát tekinti élete fő művének. Tisztában van azzal, hogy a házakhoz tartozó kertek is felbecsülhetetlen értékeket őriznek, amelyeket vétek lenne veszni hagyni.
Szó lesz majd a gyümölcstermesztésről is, de ahhoz hosszabb beszélgetésekre és újabb kiruccanásokra van szükség. Majd egy következő riportban, mihelyt annyira kitavaszodik.
Simó Márton
Székelyhon.ro

KISEBBSÉGBEN: Gondolatok a moldvai csángók nemzeti identitásáról
Kik vagytok, csángók? Kik vagytok? Csángók?
Bár a hetvenes években annak a kérdésnek a megválaszolása is problémát okozhatott egy egyetemre felvételiző diáknak, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek,[1] mintha a csángókkal ma sem tudna mit kezdeni a mindenkori magyar közgondolkodás – akár a trianoni Magyarországon, akár a Székelyföldön. Írásomban a csángók identitásával kapcsolatos kutatások, tanulmányok megállapításai alapján igyekszem néhány szempontot, gondolatot megfogalmazni a „csángókérdésről”.
Elcsángált magyarok vagy csángósított románok?
A csángók eredetére többféle elmélet született. A legvalószínűbb és a magyar tudományos közmegegyezés szerinti változat arról szól, hogy a Moldvában élő, csángó névvel illetett népcsoportok ősei a Kárpátok másik oldaláról (tehát nyugatról) áttelepült, magyarul beszélő emberek voltak, ám az idők folyamán kultúrájukra, nyelvükre és szokásaikra hatással volt az őket (falvaikat) körülvevő román közeg. Egy másik, a román közgondolkodásban szinte kizárólagossá vált teória szerint viszont a csángók elmagyarosodott románok (a legelterjedtebb nézet szerint még a Kárpátokon innen – részint „természetes” módon, részint kényszer hatására – elmagyarosodtak, de sokat megőriztek román szokásaikból, majd – talán épp a magyar elnyomást el nem bírván viselni – települtek át Moldvába).
Alapvetően négy különböző népcsoportot illetünk a csángó megjelöléssel. Egyrészt a Brassó környékén, a Barcaságban élő, ún. „hétfalusi” csángókat. Ők székely származásúak, a 14. században szegődtek a brassói szászok jobbágyaivá, lutheránus hitre tértek, de nyelvüket és hagyományaikat megtartották. Másrészt a történelmi Csík vármegye keleti részén, a Tatros völgyében élnek a gyimesi csángók, akik a korábban Moldvába menekült, illetve az Erdélyben maradt székelyektől eredeztethetők. Ők többségükben a 18. század óta élnek ezen a területen. Dévai csángók alatt is egy székely néptöredéket értünk, mely csoport tagjai az 1880-as években Bukovinából települtek Déva vidékére. Ők magukat csángónak vallják (míg más bukovinai székely csoportok a székely megjelölést alkalmazzák magukra, a csángó „besorolást” pedig elvetik). Végül a legnagyobb csángó népcsoportot a moldvai csángók jelentik.[2]
Lükő Gábor nyomán a néprajztudomány a moldvai csángókon belül további három csoportot különböztet meg: az északi csángókat (Románvásártól északra élnek, többségük nyelvileg mostanra elrománosodott); a déli csángókat (Bákótól délre), valamint a legnagyobb csoportot, a székely eredetű székelyes csángókat (ők a Tatros, a Tázló és a Szeret folyók valamint mellékpatakjaik völgyeiben élnek).[3]
A moldvai magyarok létezését még a hivatalos, nacionalista román statisztika sem tudta teljesen eltagadni (bár mint említettem, őket is román eredetűnek igyekezett beállítani). Az 1930-as román adatok szerint akkor csaknem huszonnégyezer magyar anyanyelvű ember élt Moldvában, ebből valamivel több, mint húszezer volt – szerintük – magyar nemzetiségű.[4] Ezek nyilvánvalóan erősen kozmetikázott adatok voltak, ám a kommunizmus, majd nacionálkommunizmus időszakában még az erőszakos asszimilációnál is sikeresebbnek bizonyultak a statisztikusok a csángómagyarok „eltüntetésében”.
A második világháborút követő években – amikor például a Kárpátokon innen magyar autonóm tartomány alakulhatott – a moldvai csángóság életében is bíztató szakasz következett. A csángókat a román állami vezetés részéről is a magyar nemzetiség részének kezdték tekinteni, az iskolákban magyar nyelvű tagozatok indultak, és a toleráns hozzáállás iránti reményt táplálta, hogy Bákóban magyar nyelvű tanítóképző létesülhetett. A templomokban sem volt ritka a magyar szó. A magyarok érdekvédelmi és politikai szervezete, a Magyar Népi Szövetség a csángó falvakban irodát is nyithatott. Ám pár év elteltével annál kiábrándítóbb lett a folytatás. Az l950-es évek közepétől erőszakos asszimilációs intézkedések kezdődtek. Valamennyi magyar iskolát és óvodát bezárták, de még a templomokban is tilos volt az „ördög nyelvén” beszélni. A magyar öntudatú csángókat üldözték, s nemcsak a magyarországi, de az erdélyi magyarokkal való kapcsolattartásukat is büntették.[5]
Az asszimiláció és üldözés nem múlt el nyomtalanul: az 1950-es években a Magyar Népi Szövetség becslései szerint 60 ezer volt a moldvai magyarok lélekszáma, azonban a hivatalos összeírás ekkor alig több mint 17 ezer magyarról szólt (1956). 1966-ban 8 ezer 300-ra, 1977-ben 4 ezer 200-ra, míg 1992-ben összesen 2165-re tették a moldvai magyarság létszámát,[6] ami nyilvánvaló képtelenség.
A moldvai csángók ügyében is új fejleményeket hozott a rendszerváltás. Ők is érdekvédelmi szervezeteket alakítottak, magyar nyelvű újság alapítását és magyar nyelvű vallásgyakorlás, oktatás lehetőségét kezdeményezték. Ezen a téren ugyanakkor meg kell küzdeniük az állami és helyi szervek, illetve papság elutasító magatartásával.[7]
Ma már a határok átjárhatók, a tudományos módszerek finomodtak, elvileg mindenkihez egyenként be lehet kopogtatni, és meg lehet vizsgálni, milyen nyelven ért vagy beszél, s meg lehet kérdezni tőle, milyen nyelvi, etnikai, illetve nemzeti közösséghez tartozónak érzi magát. Mégis – továbbra is – a legnagyobb vitát kiváltó kérdés, hogy hányan is vannak a – magyarul beszélő, illetve a magyart anyanyelvként használó – csángók. A csángó-vita igazi (nem tudományos!) tétje ugyanis mind magyar, mind román részről ez: ők magyarul beszélnek-e egyáltalán, és ők magyarok-e egyáltalán. Szinte általános magyar vélemény szerint teljesen egyértelmű, hogy – hacsak nem történt teljes nyelvváltás – a magyar nyelv egy archaikus formájáról, illetve dialektusáról van szó (akkor is, ha ez keveredik például a modern kor román nyelvből átvett kifejezéskészletével).
Nincs ugyanakkor teljes konszenzus e tekintetben a magyar nyelvészek között. A „nem románul beszélő” csángók nyelvét a magyar nyelvészek döntő többsége magyar nyelvi rendszerként kezeli ugyan, de mindenekelőtt Sándor Klára szakmai álláspontja szerint a csángó nem magyar nyelvjárás, hanem önálló nyelv. Ha ez a vélemény általánosan elfogadottá válna, a magyar (irodalmi) nyelv csángók körében történő oktatásának jog- és célszerűsége is megkérdőjeleződhetne.[8]
A román többségi álláspont szerint külön kell választani a nyelvet és az identitást, így például ha valaki magyarul beszél, még nem feltétlenül magyar; aki csángó, és nem románul szólal meg, még nem feltétlenül magyarul beszél. Első hallásra ennél is megdöbbentőbb számunkra, hogy amint látni fogjuk, a csángók többsége – legalábbis látszólag – mintha a románok álláspontját osztaná ebben a kérdésben.
Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994 és 96 között végzett kutatása szerint Moldvában – 83 településen – mintegy 60 ezerre tehető azon katolikus csángók száma, akik valamilyen mértékben ismerték, beszélték a magyar valamely tájnyelvi változatát, de az (álláspontja szerint magyar származású) katolikus csángók többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. Az azóta eltelt másfél—két évtizedben a helyzet – nem túl meglepő módon – csak romlott. A moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Szucsáva megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 ezer fő volt. Tánczos Vilmos 2008 és 2010 között végzett újabb kutatásai szerint a feltételezhetően magyar eredetű katolikus csángó népesség említett létszámából mindössze 21 százalék, azaz már csak 48 ezer 700 fő beszéli valamilyen szinten a helyi magyar tájnyelvet. Ezek közül anyanyelvi szinten 26 ezer fő (11%), míg „második nyelvként” 22 ezer 700 ember (10%) beszél magyarul Moldvában. Ha ezt kiegészítjük az asszimiláció előrehaladott fokára eljutott, már csak passzív nyelvismerettel rendelkezőkkel (15 ezer fő, 6%), akkor azt kapjuk, hogy nyelvileg teljesen elrománosodott a csángók csaknem háromnegyede (73 százalék), ami több mint 168 ezer személyt jelent.[9]
A 2011-es román népszámlálás persze nem tükrözi ezt a helyzetet, a hivatalos statisztika szerint a legtöbb magyar Bákó megyében él, itt 0,7 százalék a magyarság aránya (4200 fő) és 0,1 százalék a csángóké (829 lélek),[10] ami bár valamivel több, mint amit korábban „mértek”, de nyilván messze van az igazságtól.
Csángó identitás – csángók identitása
A történelmi-földrajzi-kulturális különbözőség miatt kijelenthető, hogy egységes csángó identitás nem létezik, pontosabban: az általunk csángónak nevezett / gondolt (minősített?) személyeknek nincs egységes (etnikai, nyelvi, társadalmi stb.) csoporttudata. Voltaképpen, amikor a csángókérdést magyar szemmel vizsgáljuk, és azokat vesszük számba, akik – meggyőződésünk szerint – magyar nemzeti, nyelvi, kulturális gyökerekkel rendelkeznek, a római katolikus vallást mint jellemzőt hívjuk segítségül. Azaz: (magyar származású) csángó az, aki római katolikus vallású, míg a (román eredetű) román népesség a görögkeleti (ortodox) hitet vallja.
Külföldről (nem Romániából) nézve a kérdés korántsem egyszerű. Ezt mutatja a román—magyar csángóvita európai tanácsi „lezárása”, amely természetesen nem tett véglegesen pontot az ügy végére, különösen mivel egyik fél (román és magyar) sem lehetett maradéktalanul elégedett az ET 2001-ben elfogadott jelentésével, illetve ajánlásával, hiszen a dokumentum sem magyarnak, sem románnak „nem mondta ki” a csángókat. Az ET-ajánlás a következőket tartalmazta:
1. Biztosítani kell az anyanyelven történő oktatás lehetőségét a román alkotmánynak és az oktatási törvénynek megfelelően. Ezzel párhuzamosan osztálytermeket kell biztosítani a helyi oktatási intézményekben, valamint a falvakban a csángó nyelvet oktató tanárokat fizetésben kell részesíteni.
2. A csángó szülőket tájékoztatni kell a román oktatási törvényről és felvilágosítást adni részükre a nyelvekre vonatkozó rendelkezések alkalmazásának módjairól.
3. Lehetőséget kell nyújtani ahhoz, hogy a csángó falvak templomaiban a római katolikus szertartásokat csángó nyelven tarthassák, valamint tegyék lehetővé a csángók részére, hogy a vallásos énekeket saját anyanyelvükön énekeljék.
4. Valamennyi csángó szervezet kapjon hivatalos elismerést és támogatást. Különös figyelmet kell fordítani a csángó kisebbség szabályszerű összeírására a következő hivatalos népszámlálás alkalmával.
5. Fejleszteni szükséges a modern tömegkommunikációs eszközökhöz való hozzájutást. A csángó szervezeteket részesítsék pénzügyi támogatásban a rendelkezésre álló alapok mértékében, hogy segítséget kapjanak saját identitásuk aktív kifejezéséhez (különös tekintettel egyhavonta megjelenő folyóiratra, illetve egy helyi rádióállomás működtetésére).
6. Speciális programokat kell kidolgozni a csángó kultúra támogatása érdekében, a kisebbségek megismerését és tiszteletben tartását célzó programok keretében. Nemzetközi tanácskozásokra és szakértői találkozókra van szükség a csángók kultúrájának tanulmányozása érdekében.
7. Tájékoztatási kampányt kell indítani Romániában, amely bemutatja a csángó kultúrát, valamint a többség és a kisebbségek közötti együttműködés előnyeit.
8. Megfelelő leírást kell készíteni a csángók nyelvi és néprajzi sajátosságairól.
9. Szükséges a térség gazdasági megújulásának elősegítése, például kis- és középvállalkozások létesítésével a csángó falvakban.[11]
A csángókkal foglalkozó (magyar) szakirodalomban alapvető álláspont, hogy a moldvai csángó népcsoportnál a 19. századi értelemben vett polgári nemzetté válás folyamata nem történt meg. Bár az sem állítható, hogy a csángónak nevezett népcsoport minden tagjára jellemző a prenacionális közösségi identitás (hiszen az évszázadok alatt azért hozzájuk is eljuthatott a román, illetve magyar nemzeti gondolat), a többségükre ez ímindenképpen igaznak mondható.[12]
A moldvai csángó ember közösségi identitásának első számú és legfontosabb eleme a római katolikus hit. (Mi magunk is elsősorban a római katolikusok száma alapján tudunk a magyar eredetű népességre következtetni.) Ebben az identitásértelmezésben a vallás a csángókat meg is különbözteti az általuk ma is oláhoknak nevezett népességtől, akik tehát ortodox vallásúak. Itt jön az újabb probléma: az identitás második eleme ugyanis az államhoz tartozás. Azt minden csángó tudja, hogy jelenleg Románia területén él, vagyis állampolgársága tekintetében román. A román szó tehát – ebben az értelemben – az államhoz (mint nagy, jogokkal és kötelezettséggel járó közösséghez) tartozást jelöli, és ilyen szempontból – prenacionális felfogásban – nem azonos az (etnikai, kulturális, vallási identitástartalmat hordozó) oláh megjelöléssel. Mindezt „tetézi” a román nacionalista felfogásban „nevelt” helyi római katolikus papság által másfél évszázada terjesztett hibás etimológia. E szerint a „romano catolic” („római katolikus”) és a „român catolic” (román katolikus) gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Ez utóbbi „érv” általános érvénnyel határozza meg a csángók identitását. „Romániában élek, egyszersmind román katolikus vagyok” – ilyen egyszerűen is összefoglalható a moldvai csángók jelentős részének önazonosság-tudata még akkor is, ha – mint láthatjuk – ők ezt máshogy értelmezik, mint mi.[13]
Ide kapcsolódik a (lehetséges) csángó identitást vizsgáló Simon Boglárka megállapítása: „Bár vallási hovatartozásuk a csoportszolidaritás legerősebb komponensét jelenti, ez nem kapcsolódik össze az etnikai határképzés nyelvi vonatkozásaival, amely a kettős elhatárolódás és kettős azonosulás pólusai között ingadozik, s legfőbb lényegét e köztesség (a mindkét helyre, de sehova sem tartozás) felismerése képezi, illetve annak a folyamatos tudatosítása, hogy kétnyelvűségük kettős nyelvi hátránnyal jár együtt – habár románul és magyarul is tudnak, egyik nyelvet sem beszelik olyan jól, ahogyan azt (szerintük) a valódi románok és magyarok teszik.”[14] A kutató a Bákó megyei település, Frumósza (Frumoasa) „csángó” lakosságát vizsgálta – a faluban egyaránt élnek katolikus csángók és ortodox románok, és arányuk is kiegyensúlyozott.
Az itt szerzett tapasztalatokat persze nem lehet teljes egészében „rávetíteni” sem a kizárólag magyar nyelvű lakossággal rendelkező csángó falvakban élők, sem pedig a már más településen élő, románul beszélő katolikus vallású emberek önazonosság-tudatára, mégis sokat elmond a csángók identitás-dilemmájáról. A román elemekkel kevert csángó nyelvhasználat ugyanis nyelvi kisebbrendűséget eredményezhet a standard magyar nyelvet beszélőkkel (vagy akár a székelyekkel) szemben (ami miatt velük a kommunikációs probléma kiküszöbölésére vagy a kigúnyolás elkerülésére eleve románul beszélnek), miközben helyi szinten is évtizedeken át érezhető volt a nyomás mind egyházi, mind állami és helyhatsági részről a (nyelvi) románosítás irányába. Ám mivel nyelvi kisebbrendűség a románokkal szemben is felmerülhetett, miközben a közösségen kívüli moldvai érvényesülés útja a román nyelv elsajátítása volt, lehetséges túlélési stratégiaként jelentkezhetett a nyelvváltás: az egymás között „csángóul” beszélő szülők gyermekeikhez románul szóltak, s ők az iskolában is értelemszerűen románul tanultak. Ha „el is hallották” szüleiktől a csángó(magyar) nyelvet, ha valamilyen szinten maguktól el is sajátították azt, anyanyelvüknek már a román számított. Persze a rendszerváltás után, s különösen az elmúlt egy-másfél évtizedben ellentétes előjelű folyamat is megindult (erről a későbbiekben részletesen is szólok), Simon Boglárka szerint a frumószai katolikusok „csángóságának” lényegét „egy köztes, kevert, »se nem román, se nem magyar« identitás jelenti, amely a saját csoport és a »mások« interakciói során” alakul, illetve változik”.[15] Általában is elmondhatjuk, hogy ha az identitásválasztást az „anyanyelvi tudatra” szűkítenénk, akkor sem jutunk előrébb a csángók identitásának meghatározásához. Biztosan létezik magyar, román és csángó anyanyelvi tudat is az általunk csángónak nevezett népességen belül[16], de a kettős vagy többes nyelvi identitás (magyar—román—csángó különböző kombinációi) sem valóságtól elrugaszkodott lehetőséget jelentenek.
Ha a nyelvi szempontokon túl a csángók tágabban értelmezett (etnikai) identitását vizsgáljuk, és a lehetséges „csángó identitással” kezdjük, akkor sem feltétlenül ugyanazt érti mindenki alatta. Egyrészt a csángó identitás létezhet

Dr. Papp Lajos a szórvány öntudatát jött gyógyítani Aradra
„Magyarnak születni kegyelem”
Egészen különleges rendezvénynek adott otthont hétfő délután a Jelen Ház díszterme: az Aradi Magyar Anyukák és Gyermekek Klubja szervezésében dr. Papp Lajos Széchenyi-díjas szívsebészt, orvosprofesszort köszönthették körükben az aradiak. A Pécsi Tudományegyetem nyugalmazott egyetemi tanára, valamint a PTE ÁOK Szívgyógyászati Klinika korábbi igazgatója közel másfél órás előadáson érintette meg az aradiak lelkét, több évtizedes kutatói-klinikai tapasztalatait az évezredes magyar népi bölcsességekkel ötvöző beszédével megpróbálta kicsit visszaállítani a magyarság öntudatát a szórványban élőkben. Nehéz szavakban leírni a hallottakat, nagy kár, hogy a közönség soraiból – tisztelet annak a kevés kivételnek – teljes mértékben hiányoztak az orvosok, tanáremberek és általában az értelmiségiek. A fiatalokról nem is beszélve. A Harvard Egyetem egykori ösztöndíjas vendégkutatója (számtalan díj és elismerés birtokosa) olyan igazságokat mondott el, melyeken minden bizonnyal sokan elgondolkodtak.
A vendég egyébként 2008-ban „tette le a szikét”, de nem vonult teljesen nyugalomba, ellenben minden orvosi pozíciójától megvált, és hivatalosan búcsút mondott az egészségügynek, mivel sem erkölcsileg, sem pedig szakmailag már nem érezte vállalhatónak azt. „Életem a szolgálat. Szolgálni az embert, szolgálni a betegeket. Teremtőtől kapott hittel, krisztusi szeretet jegyében gyógyítani. (…)” – vallja egyébként honlapján.
Az elmúlt években előadásain nem csak egyes embereken próbál segíteni, hanem, ahogy azt többször is hangsúlyozza, az egész magyar nemzet szívét igyekszik gyógyítani. A Test–lélek–szellem harmóniájának megőrzése c. aradi előadás is nagyjából erre a gondolatra épült, bár többen érezték azt, hogy az előadónak nem volt elég az a közel másfél óra, hogy minden betervezett témát kifusson. A professzor az előadás kezdetén olyan kérdésekre kereste a választ, mint például mióta vagyunk a Kárpát-medencében és honnét jöttünk, hangsúlyozva: a Teremtő a magyarokat meghatározott céllal küldte erre a földre. A pénz uralmára, hazugságra, becsapásra épülő világunkban meg kell értsük, hogy nekünk itt feladatunk van, meg kell tartanunk ezt a földet a következő nemzedéknek is. Tudományos, többek között ősgenetikával foglalkozó szakirodalomra hivatkozva, az előadó kitért Európa őslakosságára is, mondván, a magyar lakosság 95%-ban hordozza az őseurópai gént, őket követik a lengyelek, majd a horvátok. „…magyarnak születni kegyelem. A magyar nyelv, ha semmink nem lenne, akkor is a legnagyobb csoda, csak mivel ezt tudják, nem becsülik kellőképpen. Pedig a magyar nyelv 67%-ban ős-etimont (szerk. megj.: ősi szót) tartalmaz!” – hívta fel az előadó a közönség figyelmét arra a tényre, hogy a magyar nyelv őrzött meg a legtöbbet az ősműveltség elemeiből.
A professzor olyan témákat is érintett, mint például a gyógyszeripar és bizonyos betegségek közötti összefüggés, az élelmiszerek egészségre gyakorolt hatása stb.
Az előadás vége felé János apostol szavaira hivatkozva, a professzor arra ösztönözte az egybegyűlteket, hogy „szeressék egymást”. A szeretet ugyanis a legjobb gyógyír minden bajra, enélkül egyetlen nemzet sem élheti túl a viharokat. Zárásként a meghívott 300 éves gyűjtésből származó régi magyar áldást mondott mindenkire. Eredeti távozási módja is hatásosnak bizonyult, hisz arra kérte a közönséget, hogy ne tapsoljanak. „A csöndre van a legnagyobb szükségünk. A Jó Isten is azt mondja: béke, csend legyen. Ahol béke, csend van, ott megjelenik” – mondta.
Az előadás végén a résztvevők vásárolhattak a vendég könyveiből, melyeket a professzor személyes dedikációkkal látott el. Az eseménnyel ezúttal lezárult az a rendezvénysorozat, melyet az Aradi Magyar Anyukák és Gyermekek Klubja szervezett fennállásának 5. évfordulója alkalmából.
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Bolyai Nyári Akadémia Déván
A hatékonyabb oktatásért
E hét folyamán a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum biztosít teret az RMPSZ által szervezett Bolyai Nyári Akadémia földrajz és biológia tagozatának. – A pedagógusszövetség 23 éve szervez továbbképzést nyári akadémia formájában, és mi földrajzosok immár 14. alkalommal vagyunk részesei ennek. Az utóbbi három esztendőben a biológusokkal közösen szervezzük a programunkat, hiszen létezik egy olyanfajta törekvés, ami tantárgycsoportok kialakítását, az interdiszciplináris kommunikáció erősítését célozza – fogalmazott a dévai továbbképző megnyitóját követően Dávid Zoltán, csíkszeredai földrajztanár, főszervező. Elmondta továbbá, az RMPSZ vezetői által javasolt dévai helyszíntől első hallásra eléggé vonakodtak. – Tudtuk, hogy itt is élnek magyarok, feltételeztük, hogy szép a vidék, de nem sok fantáziát láttunk abban, hogy földrajzosként, biológusként ide jöjjünk. Az első helyszíni látogatás után azonban lényegesen megváltozott a véleményem. Egyrészt a domborzati formák, nevezetesen a Retyezát, másrészt a földtani sajátosságok, érctelepek már sokat nyomtak a latban. Aztán a rengeteg kultúrtörténeti látnivaló, illetve a helyi kis létszámú, de lelkes közösség fogadtatása mind-mind e helyszín mellett szólt – fogalmazott Dávid Zoltán, megemlítve, hogy a terepgyakorlatot feltételező földrajz és biológia továbbképzések vándor jellegének köszönhetően már számos vidékét bejárták Erdélynek.
A pedagógusok számára kredit-pontokat biztosító nyári akadémia keretében a minimum 10 órás terepgyakorlat mellett 30 órányi elméleti képzést is tartanak. – A földrajz szakosok számára több érdekes téma is ígérkezik Az első előadás a divattémává vált Csomád-vulkán múltjáról, jelenéről szól –Karátson Dávidot, az ELTE természetföldrajzi tanszékének vezetőjét hívtuk meg e téma bemutatására. Lesz előadónk a pécsi egyetemről is, aki a turizmus különböző vonatkozásairól beszél, és, mint minden esztendőben, idén is igyekeztünk fiatal erdélyi előadót is meghívni, a továbbképző során dr. Silye Lóránd, a kolozsvári BBTE előadója is gazdagítja majd a mintegy 30 földrajz szakos tanárkolléga tudását – mondta Dávid Zoltán. A 20 biológus számára szintén fiatal kolozsvári előadókat hívtak meg a szervezők.
– Az elméleti képzések mellett terepgyakorlat során bejárjuk majd a Retyezátot, Hátszeg vidékét, egyfajta Nopcsa-emléktúra formájában, de nem marad ki Őraljaboldogfalva és a Kendeffyekhez, illetve a Bethlen Gáborhoz kötődő emlékhelyek sem. Földtani kuriózumként Brádot, az Aranyi-hegyet látogatjuk meg, valamint a kettő közé eső Kéméndi-templom is része lesz kultúrtörténeti célpontjainknak – ismertette a hét programját a szervező.
A továbbképző megnyitóján jelen volt Szőcs Domokos, a román Tanügy-minisztérium kisebbségi osztályának igazgatója is, aki rövid köszöntőjében arra biztatta a pedagóguskollégákat, hogy a továbbképzőn elsajátított tudást, illetve módszereket igyekezzenek úgy beépíteni a mindennapi oktatói munkájukba, hogy a diákok számára a többlettudás megszerzése ne még több házi feladatot és még több olvasnivalót feltételezzen, hanem az 50 perces tanóra keretében tudják megalapozni azt a tudást, amelyre az életben szükségük lesz.
A megnyitón házigazdaként Kocsis Attila Levente iskolaigazgató, Máté Márta főtanfelügyelő-helyettes, illetve Csatlós Zsófia megyei RMPSZ-elnök is köszöntötte a Temesvárról Aradról, Marosvásárhelyről, Besztercéből és Székelyföldről érkezett kollégákat, és néhány szóban bemutatva az iskolát, helyi közösséget hasznos továbbképzést kívántak mindannyiuknak.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

RMOGYKE-programok: egyre több fiatalt vonzanak
Egyre népszerűbbek és látogatottabbak a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) által rendezett egyhetes szakképzések, melyeket neves anyaországi egyetemi oktatók tartanak.
Az idén negyven magyarországi vendégelőadót sikerült Marosvásárhelyre hoznia az RMOGYKE-nak, többnyire csupa olyan szív-lélek embert, aki ingyen és bérmentve vállalta az utazás viszontagságait, a családjától és az otthoni teendőktől való elszakadást és, nem utolsó sorban azt, hogy tizenöt órát tartson az itteni érdeklődőknek. A 2009-ben indult képzési programnak köszönhetően eddig immár 132 anyaországi vendégelőadót hallgathattak a vásárhelyi és környékbeli fiatal orvosok, diákok. A professzorok zöme a Pécsi Tudományegyetemről érkezett.
A sokszor ellenszélben dolgozó RMOGYKE kurzusai egyre népszerűbbek. Ádám Valérián, a szervezet titkára szerint a képzések látogatottsága az idén mintegy harminc százalékkal nőtt. Úgy tűnik, román részről is némi érdeklődés mutatkozik, ezért a szervezők fontolóra vették, hogy az október elsején újrainduló rendezvények egy része angol nyelven folyjon. A kétnyelvűsítés ugyanakkor hozzásegítheti a belvárosi római katolikus plébánia Deus Providebit Házában működő egyesületet a képzési központként való akkreditálásához. Kérdésünkre, hogy mitől lettek egyre látogatottabbak a kurzusok, Ádám elmondta, hogy a magyarországi vendégelőadók által biztosított képzések nem arról szólnak, hogy jön a tanár, egy-két óra alatt elmondja a mondanivalóját, majd sietve távozik. „A tizenöt órán keresztül itt helye van a szakmai vitának, a kérdezősködésnek, megbeszélésnek, tapasztalatcserének” – ecsetelte a jelenlegi helyzetet az RMOGYKE titkára. Az anyanyelvű orvos- és gyógyszerészképzést biztosító egyesület ugyanakkor Erdély más részeiben élő és dolgozó diákok és orvosok felé is próbál fordulni.
Ádám Valérián azt is örvendetesnek tartja, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanárainál is némi szemléletváltás történt. A magyar oktatók már nem tekintik konkurenciának a vendégelőadókat, kezdik őket fogadni, beviszik az egyetemre, megszólaltatják a diákok előtt.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

A népi kultúra ápolását hirdették Aradon a pécsiek
A Klió Teremben megnyílt Herczeg-tárlat után kedd délután az Aradi Bábszínházban, a PTE JESZ társulat Toldi c. darabjával folytatódott az Aradi Napok keretében rangos helyet elfoglaló Pécs Napja rendezvény, mindeközben a Városháza mögötti Eminescu (volt Salacz) parkban elkezdték berendezni a színpadot az esti koncertekre. A parkban a pécsi Radó Pince borait lehetett megkóstolni, mellettük pedig a Határokon Túli Magyarságért Alapítvány Míves Mag Műhelye képviseltetett két kedves hölgy, Polgár Zsuzsa és Hoványi Zsuzsa részvételével. „Feladatunk a magyar népi kultúra élve tartása és ápolása. Nagyon sokféle mesterséget tudunk bemutatni az embereknek, ezenkívül pedig legfőbb feladatunknak tartjuk, hogy tanítsuk is ezt” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Polgár Zsuzsa. A kézműves vendégek fából, kerámiából, mézeskalácsból és textíliából készült dísztárgyakat hoztak eladásra (nem első alkalommal), és mint elmondták, minden alkalommal nagyon jól érezték magukat Aradon.
A színpadon Lovas Zoltán aradi színművész/műsorvezető felkonferálásával Bognár Levente aradi és dr. Őri László pécsi alpolgármester köszöntötte az egybegyűlteket, majd a Sopianae Rézfúvós Együttes koncertje kezdődött. Ugyanott felléptek a Berze Nagy János Alapfokú Művészeti Iskola táncosai, volt Magyar Táncház, a későbbi órákban pedig a Flip, Flop and the Flyers-Rock and Roll zenélt.
Bognár Levente alpolgármester a Nyugati Jelennek a helyszínen elmondta, immár tizenkét évre nyúlik vissza az Arad és Pécs közötti partnervárosi kapcsolat, testvérvárosi rangra közel nyolc évvel ezelőtt emelkedett a két város közötti, mára jó baráti viszony. Ezen időszak alatt számos közös kulturális projektben működött együtt Pécs és Arad, sikerült egy élő kapcsolatot felépíteni a két település lakosai között. „Fontos volt először megismerni egymás kulturális értékeit. Testvérvárosi szempontból Pécs egy nagyon jó választás volt, hisz tekintélyes kulturális örökséggel rendelkezik, nem hiába lett Európa Kulturális Fővárosa öt évvel ezelőtt. Számunkra, mint örökség megőrző város is példa Pécs, ugyanakkor nagyon erős kulturális potenciállal rendelkezik, gondolok itt a kulturális intézményeire. Nagyon sok olyan területen tudtunk együttműködni partnereinkkel, melyen a nyelvi akadályokat könnyen áthidaltuk, gondolok itt a képzőművészek közötti kapcsolatra, a Csiky és a pécsi iskola közötti, illetve a két város filmesei, színészei közötti csereprogramokra, a két filharmónia vendégszerepléseire stb.” – hangsúlyozta Bognár, aki szerint értékmegőrzés és az értékek felhasználása, illetve a kulturális infrastruktúra terén volt és van most is tanulnivalója Aradnak testvérvárosától.
Minden bizonnyal a rossz időjárásnak tudható be, hogy a pécsi vendégszereplők előadásait csak nagyon kevés aradi nézte végig. A parkban elhelyezett székek jó része üresen maradt.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

A vízről a kastélyban
Nyolc képzőművész vette birtokába augusztus 8–22. között az erdélyi barokk egyik legszebb épületét, a gernyeszegi kastélyt, amely másodjára adott otthont a Kastélypark Művésztelepnek. A táborban határon túli és marosvásárhelyi képzőművészek. Filp Csaba, Gesztelyi-Nagy Zsuzsanna, Nyilas Márta, Knyihár Amarilla, Alois Lindenbauer, Szabó Zoltán Judóka, Miklya Gábor és Pokorny Attila vettek részt, meghívott vendégként pedig dr. Keserű Katalin és Márton Eszter Zsófia művészettörténészek.
A Teleki Alapítvány és a Castle Art Port Közhasznú Művészeti Egyesület által szervezett alkotóműhely idei témája a víz – tájékoztatott a helyszínen Pokorny Attila szobrászművész, a tábor szervezője, én pedig kíváncsian vártam, hogy betekintsek a művészek munkájába, s tetten érjem őket, ahogy feldolgozzák ezt a hétköznapi gondolkodásban közhelynek tűnő, de valójában rendkívül izgalmas, képlékeny, sokjelentésű és manapság egyre fontosabbá váló témát. Nem csalódtam. A kastély termeiben és kertjében működő alkotóműhelyeket végigjárva láttam, ahogy a művészek sajátos látásmódján keresztül hátborzongatóan különös, újszerűen izgalmas, harmonikusan szép, ötletesen humoros szoborrá, természetművészeti alkotássá, festménnyé szerveződött a megadott téma.
Egy koncert emlékét őrző szalmabálák és hiányzó darabjaikat kereső faragott ajtókeretek között egyensúlyozva értünk el egy földszinti árnyékos terembe, ahol a nyugalommal, a harmóniával találkoztam. Knyihár Amarilla festőművész, a Pécsi Művészeti Szakközépiskola festészettanárának nagyalakú képén a Maros vagy talán képzeletünk folyójának eszményien kék vizében lágyan tükröződik a part menti fák zöld lombozata, s a csupán pici sötétkék borzongásoknak látszó vízililiomok jelzik, hogy a tökéletesség valójában elérhetetlen. Természetesen ez csak egy amatőr néző olvasata, az alkotó talán egészen másra gondolt.
Az ablakkereten át behulló fényben szalmabála hátára kikötve bölcs öreg köveket hordoz a hátán egy kőrisfából faragott kecses kenu, a pécsi Miklya Gábor szobrászművész alkotása. Később, amikor találkozunk, kiderül, hogy alaposan melléfogtam, az alapgondolat ugyanis az volt, hogy a fából faragott burok, amely a hüvelyesek terméséhez hasonlít, más értelmet ad a víz által hordozott, alakított élettelen anyagnak, a kőnek, ami a szobrász elképzelése szerint termésként, magként kel életre.
Az alapgondolathoz a hajómotívum is hozzákapcsolódhat – egészíti ki a szobrász magyarázatát dr. Keserű Katalin művészettörténész, majd hozzáteszi: Alois Lindenbauer, Ausztriából érkezett szobrászművész szerint a kőben is ott van a víz, a nedves márvány például könnyebben faragható. A követ pedig, mint az idő, a víz munkájának nyomát izgalmas dolog foglalatba helyezni.
Az egyik emeleti teremben a már távozott Filp Csaba festménye megdöbbent kicsit, hisz egy mosdókagylóban levő fejet ábrázol. Amikor kiderül, hogy az Ébredés címet viseli, és a kastély előcsarnokában látható szoborfejet festette meg, ahogy a mosdó kagylójában ráhull a víz, a kép humoros mondanivalója is kibomlik. Ugyanott két művésznő szorgoskodik. Nyilas Márta, a Pécsi Egyetem művészeti karának festészettanárát láthatóan a sokarcú víz halmazállapotának változásai foglalkoztatják, ezt tükrözi már elkészült festménye is, amelyen a sebes folyású hegyi patak energiáját állította szembe a lépcsők által behatárolt állóvíz tehetetlenségével. Gesztelyi-Nagy Zsuzsanna a fény ígéretébe kapaszkodó fuldokló énünket örökítette meg szimbolikus képén, s ottjártamkor egy száraz faág felnagyított képét festette, amelyet harmatcseppekkel megrakottan talált a parkban.
Szabó Zoltán Judóka műhelyébe is betekintettünk, aki a kavargást, örvénylést jelképező márványozott papíron a stabil geometrikus formák felbomlásának a megörökítésébe kezdett. Keserű Katalin felejthetetlen élményként beszélt a performanszáról, amelynek nyomai még láthatók a parkban. Először egy földművet készített, majd a fűből kialakított napkeresztek között a mélyebben kiásott árokba vizet hordott, amibe kék felsőruhában belefeküdt, s egy követ tett a homlokára. Feje körül szabályosan gyűrűzött a víz, amelyben az alámerülő, a kő alatt fuldokló, avagy ellenkezőleg: a víz és súly ellenére is túlélő embert, tágabb értelmezésben jelenkori létünket jelképezte számomra. Szintén a Szabó Zoltán műve a Dionüszosznak vízzel teli műanyag palackból tett műkar, amelynek a benne levő vízi növények adnak életet, s a zuhanyozás mozdulatát utánzó szalagok figyelmeztetnek, hogy műveleti területen található.
Pokorny Attila szobrászművész ezúttal is a természetszobrászatot választotta. Sajnos, már nem láthattam a Maros két partját összekötő kőgát hálót, megtekinthettem viszont, ahogy színes dalra bírta a Mária-forrásból eredő csermely medrét, amelyet a helyszínen talált rózsaszín és kék csempetörmelék apró darabjaiból rakott ki, újrahasznosítva a hulladékot. A tájszobrászati alkotás A patak nyelve címet viseli, s a látványon túl kedvenc tartózkodási helye békának, gyíknak egyaránt.
Ugyancsak a park-ban dolgozott Alois Lindenbauer vendég művész is, akinek térszobrai a világ különböző pontjait díszítik. A gernyeszegi kastély parkjában botvastagságú ágakat virágoztatott ki és szúrt be a patakba, majd újabb helyekre költöztette őket más felállításban. Ez az ő ajándéka a kastélyparknak, a természetnek, s olyan, akár egy hölgynek adott virágcsokor – mondta. Csakhogy ahhoz, hogy a bot kivirágozzék, több tonnányi lassú, finom leütés szükséges, ami egy meditációs folyamat is egyben. Szeret az ágakkal szobrászkodni, s vannak olyan alkotásai, amelyeken a földbe, vízbe szúrt ágak kizöldültek.
Miközben végigjárjuk a kastélybeli és a szabadtéri „műtermeket”, Keserű Katalin Széchenyi-díjas ismert művészettörténészt, az ELTE Művészettörténeti Tanszékének emeritus professzorát kérdezem.
– Meghívtak, és óriási örömmel jöttem. Egyetemi hallgató koromban jártam a gernyeszegi kastélyban először, az Entz Géza tanár úr vezette tanulmányi kiránduláson. Nagy élményt jelent számomra megfigyelni az alkotások születését, végigkövetni, hogyan alakul egy festmény vagy egy szobor.
Amit Márton Eszter Zsófia frissen végzett művészettörténész, a tábor kurátora azzal egészített ki, hogy az alkotótáborban való részvételt az tette izgalmassá, hogy rá lehetett kérdezni a művészekre: mit miért tesznek. Azonkívül mindketten értékelték a tábor programját, amelybe belefért a fiatal képzőművészek csejdi alkotótáborát záró kiállításon való részvétel, a Kultúrpalota alapos megtekintése, a parajdi sóbányában tett kirándulás, a Marosvásárhelyi Műhely (MAMŰ) művészeti mozgalomra való emlékezés, s esténként a tábor résztvevőinek bemutatkozása, illetve a múlt évi művésztelep bemutatása, amelynek néhány értékes alkotása a kastélyt díszíti, és a Teleki Kálmán gróf által adott vacsora, a szalonnasütés is.
Az alkotótábor megszervezését a Soós Zoltán vezette megyei múzeum, a megyei tanács, cégek, magánszemélyek támogatták.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Jogi kisokos
Romániai magyar fiataloknak
A múlt héten a Zanza kávézóban baráti találkozó hangulatában beszélgethettek az érdeklődők a kolozsvári székhelyű Jogaink Egyesület és a Kolozs Megyei Ügyvédi Kamara tagjaival, Silye Attilával és Kis Júliával, egy erdélyi magyar fiataloknak szánt kiadvány, a Jogi kisokos két társszerzőjével.
A Rotaract Club Téka házigazdái, Barta Zoltán elnök és Csatlós Orsolya közönségkapcsolati ügyvezető a kiadvány megszületésének hátteréről, a témaválasztásról, az egyesület online jogsegélyszolgálatáról kérdezték a szerzőket. A Stúdium Kiadó gondozásában mintegy háromezer példányszámban megjelent ismeretterjesztő ingyenes kiadvány megjelenését a Kolozs Megyei Tanács és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatta. Kis Júlia a Babes–Bolyai Tudományegyetem Jogi Karán, Silye Attila a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett, mindketten a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán mesteriztek közösségi magánjogból.
A könyv társszerzői Kis Júlia, Takács Kató Kata, Bitai Tünde és Silye Attila. Amint a könyvbemutatón elhangzott, célközönségük az erdélyi magyar fiatalság, ugyanis a tapasztalat szerint egyre nagyobb szükség van a mindennapokban is az alapvető jogi ismeretekre. Ügyvédi tevékenységük folytán tapasztalták, hogy az emberek mennyire sebezhetők a legelemibb jogi ismeretek hiányában. Ebben a zsebkönyvben az alapvető jogi szabályokat próbálták közérthetően és tömören megfogalmazni.
Vannak élethelyzetek, amelyeket nem lehet elkerülni, mint például a rendőrrel való találkozás. A legtöbb embernek fogalma sincs arról, hogy hasonló helyzetben mi a szabályos eljárás – hangzott el a szerzők részéről, akik szerint a zsebkönyv segítségnyújtás is lehet a hatalmi visszaélések felismeréséhez.
Az egyesület jogsegélyszolgálata
Az estébe nyúló beszélgetés során a szakemberek kifejtették, hogy az összefoglaló jellegű kiadvány iránymutatóként is szolgálhat a hétköznapi életben. A terjedelmi korlátok miatt ezúttal a középiskolásokat leginkább foglalkoztató témákra koncentráltak, de amennyiben igény lesz rá, különböző témakörökben újabb ismeretterjesztő kiadványok szerkesztését is felvállalhatják. Természetesen ehhez anyagi erőforrásokra és munkatársakra is szükség volna, ugyanis mindannyian munkaidejük mellett szakítottak időt a zsebkönyv elkészítésére. A tizenkét fejezet közhasznú témái között megtalálhatók az alapjogok, az egészségvédelem, a család, az oktatás, a tulajdon, a szerződések, az öröklés, a munka és az önkéntesség, a szabálysértések, a büntetőjog, az internet és a szerzői jogok. A beszélgetés során elhangzott, hogy az ügyvédek és jogászok alkotta kolozsvári egyesület – melynek két jelen lévő alapító tagja ismertette a tevékenységüket – létrehozott egy weboldalt is www.jogaink.ro címen, ahol a jogi fórum és jogsegélyszolgálat keretében bárki jogi kérdéseket tehet fel, amelyekre szakemberektől hiteles és pontos választ kaphat. Mint hangsúlyozták, szeretnék Erdély-szerte minél több magyar fiatalhoz eljuttatni, ezért a kiadványt népszerűsítő meghívásoknak szívesen tesznek eleget. Amint megtudtuk, azok, akik megyeszékhelyünkön is szeretnének a középiskolásoknak szánt Jogi kisokos birtokába jutni, a bartazoltan1985@gmail.com e-mail címen, vagy a 0745-781-122-es telefonszámon érdeklődhetnek.
"A jegyellenőr nem igazoltathat…"
A valóban diákbarátnak mondható zsebkönyvből – mely a felnőttek számára is sok hasznos információt tartalmaz – a drogokkal kapcsolatos bűncselekményekkel és az elkövetésükért a romániai törvények szerint kiszabható büntetésekkel foglalkozó alfejezetből tallózva többek között az is kiderül, hogy "kábítószer termesztésével, feldolgozásával, tárolásával, továbbadásával kapcsolatos bűncselekményekért 2 évtől 12 évig terjedő börtönbüntetés szabható ki, annak függvényében, hogy könnyű vagy kemény drogokról van szó." A Szabadnap szülőknek alfejezet felvilágosítást ad arról is, hogy a szülőnek évente jár egy szabadnap azért, hogy gyerekét szűrővizsgálatra vihesse. A Jegyesség alfejezetből tallózva felvilágosítást kaphatunk arról, hogy ha a jegyesség az egyik fél hibájából bomlik fel, a másik fél kártérítésre jogosult, amit egy éven belül kell igényelnie. Azokról a visszaélésekről is olvashatunk, amelyeket az utasnak kell tudnia, ha jegyellenőrrel találkozik. A jogi kézikönyv szerint a jegyellenőr csak az utazási dokumentumot, jegyet, bérletet ellenőrizheti, nem igazoltathat, mivel az nem tartozik a hatáskörébe, ezt csakis rendőr vagy csendőr teheti meg. Amennyiben jegy nélkül utazik valaki, az ellenőr nem szállíthatja le erőszakkal, nem fenyegetheti, nem tartóztathatja fel erőszakkal huzamosabb ideig, mert az előző bűncselekménynek, az utóbbi pedig szabadságkorlátozásnak minősül.
Szer Pálosy Piroska. Népújság (Marosvásárhely)

Magyarországi részképzést hirdetnek orvostanhallgatóknak
Június elsejéig jelentkezhetnek a MOGYE hallgatói a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) által szervezett kéthetes, illetve egy hónapos magyarországi részképzésekre.
Az RMOGYKE idén is megszervezi a kéthetes, illetve egy hónapos részképzéseket az anyaországi egyetemekre (Pécsi Tudományegyetem, Szegedi Tudományegyetem, Debreceni Egyetem, Semmelweis Egyetem), legfeljebb 250 hallgatónak. A pályázat keretében ingyenesen biztosítanak szállást és napi ebédet, valamint 10-20 százalékos utazási kedvezményt abban az esetben, ha az érintett diákok olyan autóbuszos társasággal utaznak, amellyel az egyesületnek van együttműködési megállapodása.
A pályázati feltételek között szerepel az érvényes hallgatói jogviszony igazolása (leckekönyv utolsó évének a beszkennelése); minimum 8-as vizsgajegy abból a tantárgyból, amelyből el kívánja végezni a gyakorlatot; minimum 10 órás önkéntes tevékenység elvégzése a részképzési periódus előtt vagy azt követően; minimum 40 órányi részvétel az egyesület által 2016-ban megszervezett előadásokon; egy hónapos részképzés esetében támogató levél a helyi témavezetőtől; egy hónapos periódusra csak azok jelentkezhetnek, akik TDK-munkában részt vesznek a MOGYE-n, és adatgyűjtésre, kísérletek elvégzésére utaznának ki (ez esetben a két hét lejárása előtt, a téma vezetőnek kell e-mailen kérni újabb két hét meghosszabbítását); a jelentkezési lap kitöltése.
További információk az adam.valerian@gmail.com e-mail címen vagy a 0742-152 767-es telefonszámon kérhetők.
Gáspár Botond. Székelyhon.ro