Aktív várakozástól a politikai cselekvésig
Százezres nagyságrendű részvételt ígér a Székelyföld autonómiájáért, a romániai régióátszervezés elleni tiltakozás céljából október 27-én szervezendő Székelyek Nagy Menetelése. Kántor Zoltán szociológus-politológussal, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatójával arról is beszéltünk, miért kell jelen lennie a partiumi magyarnak is a Kökös és Bereck közötti útszakaszon.
– Mit üzen önnek a várhatóan magas létszámú részvétel: az erdélyi magyarok megtanulták az érdekérvényesítés, a véleménynyilvánításnak ezt a válfaját? Több mint két évtizednyi passzivitás után hogyan helyezhető be ez a tiltakozási forma az erdélyi közegbe?
– Hosszú út végén van e tekintetben a székelyföldi magyarság. Miután csak a ’89-es forradalom alkalmával, illetve annak környékén találkozhatott tömegtüntetésekkel, a marosvásárhelyi fekete március alaposan el is vette a kedvét az utcai megmozdulásoktól. Azt követően a közelmúltig alig volt utcai megnyilvánulás, párhuzamban azzal, hogy a magyar közösségek számára szinte morálisan kötelező alapelv volt a békés úton való véleménynyilvánítás. Miközben több jel is azt igazolta, hogy mindezt nem honorálja a román többségi állam. És bár egyáltalán nem pártolom az észak-írországi vagy baszkföldi típusú erőszakos megnyilvánulásokat, azt mondom: ha ez a teljesen parlamenti tárgyalásos úton zajló politizálás nem vezetett a kívánt eredményekhez, akkor egy közösségnek az utcán is meg kell mutatnia magát. A közelmúlt hasonló megnyilvánulásai – a néhány évvel ezelőtti, a román hatalom által közvélemény-kutatásnak aláminősített népszavazás, vagy az idei, márciusi marosvásárhelyi tüntetés –, a küszöbön álló, minden korábbinál nagyobb tömegeket megmozgatni látszó nagy menetelés mellett több egyéb tiltakozási forma is elképzelhető, például egy tér hosszabb távú elfoglalása. Mert nem elég csak a magyar közvéleménynek üzenni, a román felé is egyszerre kell „ütősen” és békésen kommunikálni, valamint a nemzetközi közvélemény várhatóan jelen lévő képviselői felé is.
– A politikai cselekvések hatékonyságát jelentős mértékben befolyásolja az időzítés pillanata. „Idő” van most?
– Nagyon jónak tartom az időzítést. Nemrég volt ugyanis a katalóniai élőlánc, egy éve pedig a milliós léptékű barcelonai tüntetés, így a nyugati közvélemény is kötni tudja a székelyföldi menetelést ezekhez a nagy visszhangot kiváltó megnyilvánulásokhoz. Kommunikációs szempontból sokkal jelentősebb az átütőerő, ha egy nyugati modellre tudunk utalni, ellenkező esetben az ottani közvélemény hajlamos úgy tekinteni a székelyföldi közösségre, mint partikuláris, zavarkeltő érdekek csoportosulására. Amire a román államhatalom jó érzékkel rá is játszik. Újra és újra tudatosítani kell valamennyi szereplővel, hogy a szándék az autonómia, nem pedig az elszakadás – mindez a folyamatban lévő politikai-társadalmi átalakulás tükrében. Romániában zajlanak az alkotmánymódosítás, a régióátszervezések tárgyalásai, most aktuális hát a kérdés. Ha már megszületnek a döntések, sokkal nehezebbé válik az egész, nem beszélve arról az önvádról, hogy nem mentünk ki, amikor kellett. Ezt végig kell csinálni. A romániai magyarság már a falig hátrált a régióátalakítás ügyében, nincs tovább, most kell lépni. Egyértelművé kell tenni a román többség számára, hogy a jelenlegi tendenciák túlmennek a magyar közösség tűrőképességének a határán.
– Az autonómia fogalmának tisztázása, eszközeinek-lehetőségeinek tudatosítása tekintetében továbbra is súlyos hiányosságok tapasztalhatók. Hogyan lehetne közelebb jutni az érdemi beszédhez?
– Azt hiszem, leszögezhetjük: sokkal többen hiszik, hogy tisztában vannak, mi az autonómia, mint ahányan ténylegesen tudják is. Az egész annyira evidens, az emberek olyan mértékben szeretnék az önrendelkezést, annyira jelen van a közdiskurzusban, a politikai elit tagjain túl mégis csak kevesen tudnának válaszolni arra, hogy lényegében mi is az autonómia. A tudatosítás keretében nem csak a nagy célt kellene kommunikálni, hanem azt is, hogy mit jelent. Például a döntés felelősségét, azt, hogy egy-egy rossz döntés esetében már nem lehet Bukarestre mutogatni. Ez mind-mind a tanulási folyamat része. Fontos már most készülni a majdani állapotokra, közösségerősítő-összetartó cselekedetként számos, törvény által már ma is biztosított dolgot megvalósítani, életbe léptetni. Folyamatosan tenni kell azért, hogy az autonómiára való „aktív várakozás” közben ne gyengüljön le a társadalom.
– Milyen „terápiát” tartana célravezetőnek?
– Például a kisebbségi jogok jóval tudatosabb érvényesítését. A környező országokban sokkal több kisebbségi jog van érvényben – amelyek önmagukban természetesen nem elegendők a külhoni magyarság hosszútávú reprodukciójának biztosításához –, mint amennyivel valóban élnek is az érintett közösségek. Részben mert nem tudnak róla, vagy mert nem tartják fontosnak, legtöbb helyen a többségi állam is igyekszik elbátortalanítani ezeket a próbálkozásokat. Miközben amúgy sincs garancia, hogy nagyon gyorsan elterjednének. Kellenek hozzá azok a bátor emberek, akik vállalják, hogy jogérvényesítő erőfeszítéseik következményeként a saját ügyük megoldása akár két hónapot is késik, vagy hogy több illetékbélyeget kell vásárolniuk. Egészen addig, míg az egész be nem indul, nem válik mindennapi gyakorlattá. Örvendetes fejlemény, hogy Kárpát-medence szerte fiatalok kezdeményezik a hasonló ügyek képviseletét: Erdélyben az Igen, tessék! mozgalom, a CEMO Marosvásárhelyen vagy a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat, Felvidéken pedig a Kétnyelvű Dél-Szlovákiáért vagy a Pro Civis Egyesület.
– A kedvező jelek ellenére az emberek között továbbra is makacsul tartja magát a kérdés: Székelyföld autonómiája miért lenne jó mondjuk a partiumi magyarnak?
– A kérdés értelmezéséhez érdemes néhány dolgot leszögezni. Egyrészt azt, hogy az autonómia-törekvéseknek, magának az autonómiának is jóval nagyobb hagyománya van Székelyföldön, mint Partiumban, ahol a politika csak a legutóbbi időszakban fogalmazta meg egy esetleges autonómia célként való kitűzését. Másrészt az etnikai arányok és a két régió eltérő földrajzi helyzete is magyarázó ok: Partiumban a magyar és a román etnikum egymás mellett, kölcsönhatásban él, míg Székelyföldön markáns az elkülönülés a két etnikum között. Székelyföldön még most is egy esetleges területi autonómia nemzeti identitással kapcsolatos funkciói kerülnek előtérbe, a gazdasági és egyéb szakpolitikai funkciók taglalása egyelőre háttérbe szorul. A kérdés a közbeszédben is hasonló módon jelentkezik, ezért a partiumi magyarok számára kevésbé tűnik megvalósíthatónak a dolog, az így artikulált célokat pedig kevésbé érzik közelinek. Miközben a területi autonómiának csupán az egyik dimenziója szól a nemzeti identitásról, a nyelvhasználatról. Közelebb kell hozni az autonómia kínálta előnyöket. Egy kutatói előadás legfeljebb az egyetemistáknak hasznos, mindenki másnak azt is el kell mondani, hogy az autonómia saját döntési jogot jelent az oktatás, a nyelvhasználat, a helyi adók ügyében. A partiumi magyarság számára viszont inspiráló lehet a székelyföldi autonómia, és mobilizáló erejűek a jelenlegi autonómia-törekvések. A székelyföldi autonómia egyfajta hátország is lehet az Erdély egyéb vidékein élő magyarok számára.
– A tömeges véleménynyilvánítás remélhetőleg agyonhallgathatatlan tényén túl milyen hozadéka lehet még a menetelésnek?
– Meggyőződésem, hogy az élmény is roppant fontos lesz a jelenlévők számára. Amikor mi ’89-ben Temesváron skandáltuk, hogy „Le Ceauşescuval!” – vagy előtte 1989. december 15-én a néma kiállás Tőkés Lászlóért – bármikor lelőhettek volna, mégsem jutott eszünkbe félni, olyan védettséget kölcsönzött a közösség, hogy nem is fogtuk fel, milyen veszélyben forgunk. A menetelők számára ez a fajta közös élmény felbecsülhetetlen értéket jelent majd. Miroslav Hroch cseh történész szerint egy nemzetről attól a pillanattól beszélhetünk, amikor megvalósítja az első közös politikai cselekvést, mint közösségteremtő mozzanatot. Ez a menetelés azt a hitet is erősítheti, hogy igen, lehetséges, igen, képesek vagyunk összefogni. A tüntetés és a saját közösség mobilizálása azonban csak eszköz. Ezzel párhuzamosan a nemzetközi – politikai és tudományos – fórumokon megfelelő szakmai megalapozottsággal kell elmagyarázni a külhoni magyarok igényeit, és az adott állam többsége fele is érthető módon kell kommunikálni az igényeket.
Kántor Zoltán
Szociológus, politológus, 1968-ban született Temesváron. Szociológusi diplomáját a Temesvári Tudományegyetemen szerezte 1995-ben. Tanulmányait a Central European University Politikatudományi, majd a CEU Nacionalizmus Tanulmányok szakán folytatta. 2000-ben az ELTE Szociológia szakán MA fokozatot szerzett. Politikatudományi doktori fokozatát az ELTE-n szerezte. 1998-99-ben ösztöndíjas az Edinburgh-i Egyetemen. 1999-2006 között kutatóként dolgozott a Teleki László Intézet Közép-Európa Tanulmányok Központjában, 2006-2011 között a Magyar Külügyi Intézetben, jelenleg a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója. Korábban a Regio folyóirat szerkesztője, illetve az angol nyelven megjelenő Regio főszerkesztője; a Magyar Kisebbség című folyóirat szerkesztőbizottságának tagja, a Kisebbségkutatás folyóirat szerkesztője. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója. Kutatási területei: nemzeti kisebbségek, nacionalizmus, Románia, határon túli magyarok, státustörvény, állampolgárság, etnikai pártok.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Műemlékvédelmi detektívmunka kezdődött
Bodolai Gyöngyi
Megyeközpontunk műemlékeinek helyzete kétségbeejtően silány. A Marosvásárhelyi Kulturális Központ a helyzet orvoslása érdekében indította el az idén nyáron a Marosvásárhely műemléki topográfiája című projektet több szakmai partnerintézménnyel (Alapítvány a Magyar Műemléki Topográfiáért, Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány, Babes–Bolyai Tudományegyetem, Pro Professione Alapítvány) közreműködve. Az átfogó Kárpát-medencei műemlékleltárba illeszkedő projektet, amely az első Erdélyben, tegnap délelőtt a Bolyai Klubban mutatta be Entz Géza művészettörténész, a Kárpát-medencét behálózó projekt irányítója és Orbán János művészettörténész, a marosvásárhelyi projekt vezetője, amelyet a Bethlen Gábor Alap támogat. A vállalkozás előzménye a 2012-ben tartott Gyorsuló metamorfózis, városunk műemlékeinek helyzete témájú tanácskozás volt.
– A leltár elkészítése azért is nagyon fontos, mivel a Marosvásárhely műemléklistáján szereplő, tehát jogilag műemléknek nyilvánított objektumok száma nem éri el a másfél százat. Holott a becslések szerint félezer építészeti vagy művészettörténeti, városképi értékkel rendelkező épületet, szobrot, utcatartozékot kell ebben a projektben felleltározni – hangzott el az indoklás Orbán János bevezetőjében.
Egy olyan tudományos tevékenységről van szó, amely a legszélesebb társadalmi közérdeket szolgálja, és mindazoknak szól, akik egy adott terület, város, település, régió, ország épített örökségének az ügyében bármiféle kompetenciával bírnak. Akár úgy, hogy a kormány, a törvényhozás, az önkormányzatok oldaláról ezeket a tevékenységeket szabályozni, irányítani, ellenőrizni, hatósági szempontból megítélni hivatottak, akár úgy, hogy közületként vagy magánszemélyként az adott érték- együttesek valamely részének a tulajdonosai. És szól azoknak is, akik ebben a közegben (beleértve az ember által a maga képére alakított természeti viszonyokat is) élnek – tette hozzá Entz Géza. Az épített örökség és a kultúrtáj is beletartozik abba a körbe, amelynek műemléki topográfiája egy adott felület teljes egészének a minden idetartozó szempontból történő értékleltárát jelenti. Ez a leltár egy részletes művészettörténeti leírást kell tartalmazzon minden műemlék jelenlegi helyzetéről, besorolásáról, stílusáról, továbbá az épületek történetéről, régi és mai fényképeket, rajzokat. Mindez egy értelmezett leltár, úgynevezett kataszter kell hogy legyen, ami megmutatja azokat az összefüggéseket, amelyekben a mai valóság létrejött, s azokat a történeti rétegeket is, amelyeket még képvisel, s amelyeknek az ismeretében a műemlék értéke megállapítható. Ami azért fontos, mert abban az esetben, ha hozzányúlnak az épülethez, az értékek ismeretében történjen az átalakítás, kibontakoztatva vagy felhasználva azokat.
Nyugat-Európában az ilyen típusú leltár két évszázados múltra tekint vissza, és mindenki számára hozzáférhető. A németországi településekről például 900 kötet készült, Ausztriában 60, s Magyarországon is megjelentek már az első kötetek, akárcsak a Székesfehérvárról bemutatott kötet, amelynek a mintáját követni fogják.
A cél az, hogy a műemlékállományról készült leltár mindenki számára követhető, érthető legyen. Nemcsak az épületek fontosak, hanem a település egésze, szerkezete, a szerkezetében megnyilvánuló funkcióváltozások nyomon követése és értelmezése, a közterek, parkok, temetők, ipari létesítmények változásai a kezdetektől az utóbbi időkig. Nem azt kell nézni, hogy mi a szép, és mi nem, hanem hogy mit akarunk megőrizni, és továbbadni a következő nemzedékeknek. Amit nem ismerünk, azt nem fogjuk se szeretni, se fontosnak tartani, ezért mennek tönkre a műemlékek.
A leltár román nyelvű változatát is el kell készíteni, ami nagyon nehéz feladat lesz. Amíg nem vagyunk egy pontos leltár birtokában, addig nem tudjuk, hogy mit kell védeni, mire kell vigyázni – magyarázta Entz Géza. A topográfia elkészítése összetett folyamat, amelyben több szakma képviselői vesznek részt. A választás azért esett Marosvásárhelyre, mivel itt össze lehetett állítani egy olyan fiatal szakemberekből álló csapatot, akik képesek a munka elvégzésére. Ebben elismert művészettörténeti egyetemi tanárok nyújtanak segítséget a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemről és a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemről. A 12 tagú csapatban részt vesznek a megyei múzeum szakemberei is, akiknek tapasztalata van ezen a területen.
Első lépésként a főtér, azaz a Rózsák terének a felmérése kezdődött el, ahol 79–80 olyan objektum van, amelynek a leltározása folyik, függetlenül attól, hogy korábbi vagy későbbi korokban épült. Minden értékes elemről (homlokzati díszek, kapuk, zárak, kályhák, kovácsoltvas szerkezetek stb.) fotó és leírás készül, hogy később számon lehessen kérni a nem szakszerű beavatkozásokat. Kiemelten próbálnak odafigyelni, hogy minél több archív fotót gyűjtsenek össze egy-egy objektumról.
A munka végeredménye egy könyv lesz, de addig is internetes adatbázis formájában teszik nyilvánossá az eredményeket, ami a jövő évtől mindenki számára hozzáférhető lesz – tette hozzá Orbán János. A Rózsák terét felmérő leltárt a Bolyai utca épületeinek számbavétele követi. Az épületek mellett a város minden művészettörténeti értékkel rendelkező elemét, köztük a szobrokét is nyomon követik.
A Népújság kérdésére válaszolva elhangzott, hogy a Színház térről eltávolított kagyló (halacska), számára, ami nem került vissza a helyére, állítólag már találtak új helyet, de az ellopott Puskás Sándor-szobor esetében ez már kevésbé valószínű.
A vár felújításának tervezésekor, nem került-e szóba, hogy a régi, monumentális lépcsőt visszaállítsák? – kérdeztük, amire Orbán János nemmel válaszolt, mivel már a hatvanas években történt felújítás során az volt a cél, hogy visszaadják a vár kora újkori, 17. századi jellegét. Ha a lépcső megéri az ezredfordulót, valószínűleg nem nyúltak volna hozzá – tette hozzá.
Olyan műemlékvédelemre, felügyeletre lenne szükség, ami rendszeresen teszi a dolgát, de ettől Maros megye – az e célra alkalmazott megfelelő szakember hiányában – távol van – hangzott el a sajtótájékoztatón.
Népújság (Marosvásárhely)

A magyar állampolgárság érték(telenség)e
Semjén Zsolt boldog. Na nem azért, mert a teológiai doktorátusát illetően a hatalmas pályázati pénzeket zsinórban elnyerő* Pázmány Péter Katolikus Egyetem éberen őrködik, nem is azért, mert Horthy Miklóshoz hasonlóan ő is lóháton vonulhatott Erdélyben, hanem azért, mert mint állampolgárosító menedzser az elmúlt három évben kifejtett tevékenységét sikeresnek ítélheti meg. Ha a revízió eszmeként nyíltan felvállalhatatlan, akkor jogilag kell megfogalmazni. Ez nevezik a nemzet „közjogi egyesítésének”. De ide sorolható a csak a szavak szintjén létező, a hangzatos vágyálmok kategóriába sorolható „Kárpát-medencei gazdasági stratégia” is.
Az a közismert társadalmi tény, hogy az állampolgárságot kérvényezők egy bizonyos szegmensét egyedül és kizárólag a magyar útlevél megszerzésének a lehetősége motiválja, senkit nem érdekel. Mint ahogy az sem, hogy közben szétmállik a nemzet, az állam, az állampolgárság, a közjogi viszony fogalma. A fogalmak elveszítik az értelmüket, jelentőségüket; tartalmuk szétfolyik; ők maguk elsilányulnak.
A folyamat azonban csak most fog valójában beindulni. A Semjén-menedzsment ugyanis felmérte (talány, hogy miképpen), hogy világviszonylatban kb. 2,6 millió „magyar identitású” ember él (ne keressük, hogy ez egyéni szintekre lebontva mit is jelent) és mintegy 2000 magyar szervezet működik (vélelmezhetően kb. néhány tízezres taglétszámmal). A maguk monolitikus és homogén szemléletével természetesen egy az egyben azt feltételezik ezekről a szervezetekről, hogy mind öntudatos, elkötelezett „nemzeti keresztények”. Csak meg kell szervezni őket (ez a világba szétküldött ösztöndíjas propaganda- és pártmunkások feladata), hogy betölthessék a budapesti központtal – és Orbán Viktor vezetésével – világnemzetté váló magyarság által nekik szánt „hídfőállás” szerepet.
Az elképzelésből kiolvasható mentalitás, nemzet- és világszemlélet egyértelműen azt sugallja, hogy mostantól kezdve boldog-boldogtalannak gyakorlatilag tálcán kínálják majd, osztják ész nélkül, árusítják bagóért a magyar állampolgárságot. A cél világos: papíron kimutatni, hogy nem fogy, hanem gyarapszik a nemzet.
Mivel a tények makacs dolgok, a magyarországi lakosság megállíthatatlannak tűnő fogyását (valamint az ezzel párhuzamos elöregedést) értelemszerűen az állampolgársági statisztika segítségével igyekeznek megszépíteni. Ez nem is olyan nehéz, mert a számmisztika terén már komoly tapasztalatokra tettek szert (lásd pl. foglalkoztatottsági vagy munkanélküliségi mutatók). Az így elindított folyamatnak a társadalmi és a politikai következményei nem érdeklik a hatalmon lévőket. Bizonyították, hogy számukra a valóság az, amit ők annak gondolnak. Pedig annak a ténynek, hogy a magyar állampolgárság többszintűvé, lényegében véve meghatározatlan (mert meghatározhatatlan) tartalmú – és kiszámíthatatlan – jogviszonnyá válik az egyén és az állam között, előbb-utóbb, és hosszabb távon is, lesznek következményei.
Már most az körvonalazódik, hogy meghatározó elemévé az egyéni érdek, a belőle húzható egyéni (és politikai) haszon válik. Tényleges vesztese az a lakosság lesz – egy (kisebb vagy nagyobb) része mindenképpen –, amely a Magyarországnak nevezett országban él, dolgozik, adót fizet, és természetesen eltartja a politikai réteget; illetve most már segíti a Nyugaton sokkal jobb anyagi és társadalmi körülmények között élő magyarokat és magyar származásúakat, akik nem képesek – vagy többnyire nem akarnak – eleget áldozni arra, hogy a nyelvüket, kultúrájukat megőrizzék. Egyébként miért is tennék? A „nemzeti-keresztény” magyar kormány megteszi helyettük. Vagyis olyasmit várnak Magyarországtól, amely elvárás eszükbe sem jut(na) azzal az országgal szemben, amelyben élnek, dolgoznak, szavaznak, adót fizetnek, és amelynek nem utolsó sorban állampolgárai. Mi ez, ha nem szkizofrén kettős mérce?
Ebben azonban nincsen semmi rendkívüli. A magyar nemzeti szempontból „aktív” diaszpórai magyarság jelentős része ugyanis mentálisan két világban él (az inaktívak beilleszkedtek a befogadó társadalomba, nagyon laza vagy nulla a kapcsolatuk a magyar szervezetekkel, hasonlóképpen a magyarországi társadalommal). Ehhez még a határt sem kell átlépniük. A valós társadalomban (döntően nyugati típusúban), ahol él és dolgozik; illetve a „magyarban”, amely irracionális vágyainak tárgya. A valóságos magyar anyaországot, az ország valóságát nem ismeri (lényegében nem is érdekli), mert reprezentációkat és mítoszokat ápol. Egy mozdulatlan, időtlen, skanzen-Magyarországot szeretne, ahol a mítoszai kézzel foghatóan testet öltenek, ahol a reprezentáció maga a valóság, ahol időnként megfürdőzhet, ahová elmenekülhet a hétköznapok tényleges világából, amelyben élnie és dolgoznia kell nap mint nap. Ezt a vágyat értette meg Orbán, és elhiteti velük, hogy ő egy ilyen ország felépítésén fáradozik. Nem számít, ha a fél ország beledöglik vagy elmegy. A maradék (ahol mind többen lesznek a 60 év felettiek) jól ellesz magában.
Jakab Attila
Galamuscsoport.hu/tartalom/cikk

Évforduló – Az omladozó sajtóháztól a „sárgáig”
Húszéves a kolozsvári magyar újságíróképzés
FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 16-AI SZÁMÁBÓL
Szakembereket egy félig béna sajtórendszernek?
Csakhogy hiába oktatnánk korszerű értékszemlélettel, ha végzettjeinknek felemás, rosszul működő médiarendszerben kell állást keresniük, állást vállalniuk. Húsz évvel ezelőtt nagyon megszívleltük Mihai Coman professzornak, az 1989 után létesített bukaresti Média- és Kommunikációtudományi Kar dékánjának a szavait, amelyeket Rostás Zoltán bukaresti szociológiaprofesszor rögzített: „Az egyetem feladata nem az, hogy zsenit neveljen. Az egyetem szakembert képez. A mi karunk a mass-media intézményei számára készít fel szakembereket. Persze, az is igaz, hogy a román mass-media még nem igazi intézmény, még nem gazdasági törvények szabályozzák működését, még nincs intézményi öntudata. De az is igaz, hogy egy félig béna sajtórendszer számára mi nem oktathatunk. Mi egy majdan normalizálódó sajtó szakembereit készítjük fel.” (A Hét, 1993. 31.). Ez a sajtórendszer, mint tudjuk, azóta sem normalizálódott. Ami korántsem jogosítja fel az újságíróképzés szakembereit, a mai médiakutatókat, hogy felhagyjanak a „béna rendszer” kritikai ostromával, hogy ne éljenek a „hatalom nélküliek hatalmával”.
Ha kezdetben Mihai Coman professzor betájolására és intézményszervezési tapasztalataira figyeltünk, később a szegedi kollégáinkét sem kerülhettük meg. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán ugyancsak az 1993/94-es tanévtől indult média- és kommunikáció-tudományi szakirány Róka Jolán és Szajbély Mihály professzorok vezetésével. Kezdettől jó kapcsolatokat alakítottunk ki velük. Regionális igényeknek igyekeztek megfelelni ők is, mi is. Az alaptantárgyak is ugyanazok voltak: az általános elméleti stúdiumokkal – médiafilozófia, sajtó- és médiatörténet, kommunikáció-elmélet, szociológia, tömeglélektan, jeltudomány stb. – egyenlő arányban szerepeltek a gyakorlati tárgyak (sajtóműfajok, számítógépes szövegszerkesztés, médiaírás). Legfennebb a tantárgyak évenkénti elosztásában voltak eltérések.
Spectator Sajtóháztól a Zápolya utcáig
Amikor beindítottuk az egyetemi szintű újságíróképzést, a MÚRE vezetőségével egy olyan – civil társadalmi összefogással építendő – kolozsvári sajtóház tető alá hozásában reménykedtünk, amelyik helyet biztosíthat valamennyi kolozsvári magyar szerkesztőségnek, rádió- és tévéstúdiónak, magának a magyar újságíró-egyesületnek, az újságíróképzésnek és a médiakutatásnak egyaránt. Az alapítványi pénzekből megvásárolt Rákóczi úti telekre tervezett ötszintes épületnek végül is csak a mérnöki rajza készült el. De a telken lévő – már akkor renoválásra szoruló – épületben 1993 októberében elkezdhettük az oktatást, majd a szakkönyvtár kialakítását. A bútorzatot egy bécsi alapítvány küldte, írógépekkel és fénymásolóval az Erdélyi Református Egyházkerület püspöksége látott el. A Magyar Televíziótól vágógépet kaptunk, egyébként pedig pályázatok révén szereztük be a televíziós képzéshez szükséges műszaki eszközöket. A budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett Tárkányi János, a BBTE Színház- és Filmművészeti Karának tanszékünkön frissen doktorált tanársegéde vállalta a műhelygyakorlatok irányítását. Az önellátásban odáig jutottunk, hogy a Szabadságban megjelent apróhirdetésünk nyomán jólelkű kolozsváriaktól ágyakat és ágyneműt kaptunk, és így három-négy rászoruló hallgatónak tudtunk szállást biztosítani. Aminek az volt a fölöttébb nagy haszna, hogy „a bentlakók” télvíz idején befűtöttek, eltakarították a havat, könyvtárszolgálatot vállaltak.
A két világháború közötti időszak legjelentősebb magyar publicistájáról, az akkori újságíró-egyesület élén álló Spectatorról (Krenner Miklósról) elnevezett Sajtóház egy évtizedig szolgálta célkitűzéseinket. Addigra az épület állaga annyira megromlott, hogy ki kellett költöznünk belőle. Fél évig az Apáczai-líceum fogadott be. A Politikatudományi és Közigazgatási Kar új székhelyének és modern épületszárnyának a berendezése után már mi is a Zápolya utca végén folytathattuk a munkánkat. Ahol már jól felszerelt, korszerű eszközökkel ellátott stúdió (súgógép, normál felsőkategóriás-, négy középkategóriás és öt amatőrkamera, lámpapark, valamint fejlesztés alatt lévő műszaki vezérlő) várta pénteki napokon hallgatóinkat, terepgyakorlatokon viszont a Xantus Gábor rendező-operatőr segítségével korábban beszerzett műszaki felszereléssel szerezhettek szakmai tapasztalatokat. A közbeeső epizódokról csak annyit: első dékáni működésem idején az 1999/2000-es tanévben Xantus Gábor elképzelései szerint rádiós és tévés műhelyt alakítottunk ki a Piarista rendház („Echinox”-épület) 60-as és 61-es szobájában, mindhárom tagozat számára. Nem sokáig vehettük igénybe. Nem tudni, hogy milyen megfontolásból, az egyetem akkori vezetősége úgy döntött, hogy a Gerilla Rádió rendelkezésére bocsátja az oktatóstúdiót.
Tanulmányút, amikor Budapest még „messze” volt
Fontos része volt az újságíróképzésnek a kéthetes budapesti tanulmányutak megszervezése 1997-től kezdődően. Ezekről egy-két résztvevő minden évben beszámolt a Campus hasábjain. A Minerva Ház archívumában elhelyezett dokumentumok mind a pályázatok szövegét, mind az elszámolások beszámolóit és számláit őrzik. Az 1997. november 12-én megfogalmazott egyik pályázat szerint a tanulmányi út célja „a) a kolozsvári egyetem végzős újságíró szakos hallgatói ismerjék meg a magyar sajtó szerkezetét, működési alapelveit, intézményeit, meghatározó műhelyeit; b) szakdolgozatuk elméleti megalapozása és dokumentációjuk kiegészítése céljából az Országos Szécheényi Könyvtárban, a MÚOSZ könyvtárában, a Parlamenti Könyvtárban, az Eötvös Collegium könyvtárában stb. végezhessenek kutatásokat. Elképzeléseink szerint délelőttönként intézményeket, szerkesztőségeket keresünk fel, a délutánokat könyvtárakban töltjük. Szeretnénk felkeresni a Független Média Központot, a MÚOSZ-t, a Bálint György Újságíró Iskolát, a Magyar Írószövetséget, az Anyanyelvi Konferenciát, a Népszabadság, a Magyar Nemzet, az Európai Utas, a Kortárs, a Magyar Napló szerkesztőségét, az MTI-t, a Duna Tévét, a Magyar Rádiót, a Magyar Televíziót, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen működő Kommunikációs Intézetet.” Az 1998. március 12-én kelt beszámolóból az derül ki, hogy a tanulmányút minden tervezett állomásán elidőztünk, és „bárhol jártunk, vendéglátóink figyelmét nem kerülte el: hallgatóink fontos kérdéseket tettek fel számukra; szakmai rátermettségüket éppen azzal bizonyították, hogy tudnak kérdezni.”
Ezeknek a kapcsolatoknak ma is hasznát vesszük, igaz, jóval kisebb anyagi támogatottsággal. Merthogy honnan is kértem én támogatást 1996. november végétől kezdve? A MÚOSZ-tól, az Illyés Alapítványtól, az Anyanyelvi Konferenciától, a Magyar Oktatási Minisztériumtól, a Határon Túli Magyarok Titkárságától, a Népszabadságtól, a Schola Rivulina Alapítványtól. Az így elnyert – jóval egymillió forint fölötti összegek – nagyjából fedezték (az utazás kivételével természetesen) a budapesti tanulmányutak minden költségét, a BKV-bérleteket és a színházjegyeket is beleértve. A Magyar Oktatási Minisztériumnak köszönhető, hogy hallgatóink számos évben a Márton Áron Szakkollégiumban lakhattak, illetve a Budapest Média Intézetben fejleszthették rádiós és tévés alapképzettségüket. Amelyekről az egyetemi tanévzárókon sem restelltek (olykor) önironikus videoklipeket bemutatni.
FOLYTATJUK
Cseke Péter
Szabadság (Kolozsvár)

Balaton Petra
Regionális gazdaságfejlesztés: a székely akció (1902-1920)
A nagyarányú kivándorlás és a romániai munkavállalás megfékezése céljából nagyszabású program indult a leszakadó régió felzárkóztatására.
Székelyföld gazdasági, társadalmi és kulturális fejlesztésének szükségességére a XIX. század végén figyelt fel a magyar közvélemény a nagyarányú székely kivándorlás és a romániai munkavállalás miatt. A hagyományos székely társadalom és intézményrendszer, valamint az ahhoz kapcsolódó ún. „megtartó” életmód – amelynek alapja az örökös katonai szolgálat és a családi önfenntartó gazdálkodás volt – a XIX. század közepén nagy átalakuláson ment keresztül a modernizáció és a polgári átalakulás hatására.
A termelési-értékesítési stagnálás, a hitel- és értékválság nagymértékben a liberális gazdaságpolitika intézkedéseinek (birtokrendezési törvények, különösen az erdőtörvény, a tagosítás és az arányosítás) következtében alakult ki, amely megváltoztatta a falu belső munkarendszerét és stabilitását.
Különösen az öt hold alatti, illetve birtoktalan réteg megélhetése került végveszélybe. Magyarország „keleti védőbástyája”-ként emlegetett Székelyföld szerepe geopolitikai fekvése miatt nemzeti szempontból is felértékelődött, és a regionális érdekek mellett az összmagyarság nemzetpolitikai érdekével kapcsolódott össze.
Állami és társadalmi szerepvállalás Székelyföld fejlesztésére
A leszakadó régiók fokozatos felzárkózása a Kereskedelemügyi Minisztérium állami iparfejlesztésének köszönhetően az 1880-as évektől megindult, amit az 1890-es években az európai gabonaértékesítési válság elhúzódása következtében a mezőgazdaság fokozottabb állami támogatása követett.
Az 1889-ben létrehozott önálló agrártárca költségvetése évről évre emelkedett (az állami összkiadások 4,6%-5,7%-ra), reformok egész sora született az agrárgazdaság területein. Az 1890-es években alakuló központi kormányszervek mellett azonban későn és kellő koordináció nélkül, több esetben hiányosan épültek ki a tárca külső szakigazgatási szervei. Így a feladatok egy részét az önkéntes társuláson alapuló különböző társadalmi szervezetek (egyesületek és szövetkezetek) látták el. Darányi Ignác miniszter (1895-1903 és 1906-1910) ismerte fel, hogy nagyobb és közvetlenebb szerepet kell vállalnia a fejlődésben elmaradt térségek felzárkózásának elősegítésében.
A közép-európai térségben nem volt újkeletű a leszakadó régiók állami fejlesztése, hiszen Ausztriában is kormányzati beavatkozás segítette elő a magas hegyvidéki területeken az alpesi tejgazdálkodás megteremtését.
Az agrártárca gazdaságpolitikai fordulatára az 1896. évi képviselőválasztások után került sor: a megválasztott szabadelvű országgyűlési képviselők a legsúlyosabb gazdasági és szociális helyzetű peremterületeken, Székelyföldön és Kárpátalján emlékiratokban sürgették az állami fejlesztést.
A székely akció fogalmát és megindítását Sándor József, az EMKE főtitkára javasolta először 1896 októberében. A Földmívelésügyi Minisztérium együtt kezelte a két vidék akcióját, és az emlékiratok tanulmányozása után úgy döntött, hogy Kárpátalján egy állami (rutén, később hegyvidéki) segélyakciót indít. Darányi miniszter a beavatkozást „a Kárpát hegyvidék egész láncolatára kiterjesztendő későbbi ténykedés kiindulópontjának” tekintette.
A székely társadalom mozgalmat indított az állami támogatás beindítása érdekében, és a marosvásárhelyi értelmiségiek agitációjának köszönhetően mintegy félszáz székely társaság alakult országszerte. A magyar (Országos Magyar Gazdasági Egyesület) és erdélyi egyesületek (Erdélyi Gazdasági Egyesület, Erdélyi Kárpát Egyesület) nagyszabású kongresszus megrendezésével kívánták a székely akció elindítását sürgetni.
Darányi nem várta meg az egyesületek vitája miatt 1902 nyarára elhalasztott kongresszust, hanem az 1902. évi költségvetésben elkülönített 108 ezer Korona pénzösszeg felhasználására egy megyei hatóságok felett álló bizalmas szervet, az ún. „székely kormánybiztosságot” hozott létre Marosvásárhelyen június 1-jétől.
Nagy visszatetszést váltott ki Sándor János kormánypárti főispán kinevezése a függetlenségi elveket valló székely társadalom élére. Általános vélemény volt, hogy a birtokviszonyok, jogbizonytalanság megszüntetése és a telekkönyvek rendezése előtt egy céltudatos gazdaságfejlesztő program keresztülvitelére nem lehet gondolni Székelyföldön (Maros-Torda, Udvarhely, Csík, Háromszék megyékben).
A székely akció gazdaságfejlesztő politikája és munkaprogramja
A kormánybiztosság a helyi viszonyok figyelembevételével a központi kezdeményezések, a támogató beavatkozás végrehajtó hivatala lett. A meghatározott, folyamatosan növekvő költségvetési kerettel rendelkező, szigorú elszámolási rendszer alapján működő, általános feladatkörű hivatal helyzetfeltáró, javaslattevő, falvakkal kapcsolattartó, felvilágosító és tanácsadó feladatkörrel is bírt.
A gazdaságfejlesztő program sikeressége a kirendeltségi vezető (Sándor János 1903 novemberéig, Koós Mihály 1917. július 14-ig) mellett a kulcsfeladatokat ellátó gazdasági tisztviselőktől függött (Bíró János, Drexler Béla, Auffenberg Ágoston, Rédiger Béla, Csérer Lajos, Szemere Bertalan, Kiss Tibor).
A helyi megbízottak (1911-től gazdasági felügyelők) a megyékben az akció minden részletére kiterjedő feladatkörrel rendelkező kulcsfigurákká váltak (Benkő Pál Háromszék, enesei Dorner Béla, Székelyhidy Viktor Udvarhely és Kiss Ernő Csík megyékben). A közép- és nagybirtokosok érdekeit képviselő megyei gazdasági egyesületek a helyi elit nagyobb bevonását és érdekeik figyelembevételét hiányolták. Problémát jelentett, hogy a hivatal viszonya rendezetlen volt a tárca többi külső szakigazgatási szerveivel is.
A hivatal gazdaságfejlesztő politikája keretében az egyszerű anyagi segítségnyújtáson túl a térség önerejéből történő talpra állítását, a jövedelmező gazdasági rendszer meghonosítását célozta a társadalmi önsegélyezésre és kezdeményezésre is számítva.
A vezetőség államsegéllyel mindig csak a közösségeket vagy a közösség javára szolgáló intézményeket támogatta: egyrészt olcsó kamatú (2,5-4%-os), 1,5-3 év alatti visszafizetési kötelezettségű kölcsön formájában, másrészt készpénzfizetés ellenében 10-30%-os árkedvezménnyel.
Az állami támogatás feltétele volt a hozzájárulási kötelezettség (pénz, kézi- és igáserő, telek, épület) teljesítése. A hivatal egyéni alkalmi segélyezéssel csak rendkívüli esetben foglalkozott.
A székely akció a gyakorlati tapasztalatok hiánya és az állandóan felmerülő újabb feladatok miatt folyamatosan fejlődő, alakuló kormányprogramnak tekinthető.
Ennek jele, hogy a hivatal fennállása alatt átalány-költségvetéssel rendelkezett. A kormányprogram az 1902. augusztus 28-30-án Csíktusnádon tartott első székely kongresszus gazdaságfejlesztő javaslatait tekintette kiindulási alapnak, amely nagyarányú állami beavatkozás szükségességét fogalmazta meg.
Molnár Józsiás függetlenségi országgyűlési képviselő „ellenkongresszust” szervezett szeptember 13-án Kézdivásárhelyen, amely határozataival a kormányzat és a kirendeltség arányosításra, tagosításra és erdőügyre vonatkozó programjára akart hatást gyakorolni.
Sándor János kormánybiztos és Koós Mihály segédtitkár azonban a tusnádi kongresszus – elsősorban mezőgazdaságra vonatkozó – határozatainak figyelembevételével dolgozta ki a kirendeltség munkaprogramját 1904 márciusára, 27 ívnyi (218 oldal) terjedelemben.
Az akció célközönsége a parasztságnak mintegy 30%-át kitevő, családi gazdálkodást folytató, árutermelésbe bekapcsolódó, korszerűsítéseket is eszközlő kis- és középparaszti réteg volt. A jobbmódú és értelmesebb gazdák, falvanként 40-50 fő, a XX. század elejére felismerte a gazdasági korszerűsítés szükségességét a hagyományos gazdálkodást fenntartó romantikus szemlélet helyett. A helyi vezetők (lelkészek, tanítók, jegyzők és szolgabírák) mellett a hangadó gazdák megnyerése nélkülözhetetlen volt a gazdasági akció kivitelezésében, a községszintű ügyek lebonyolításában.
Sokrétű feladatkör
A hivatal munkáját a felülről jövő modernizáció és a tapasztalati tudás, hagyomány konfliktusa kísérte. A bizalmatlanság különösen az első 3-4 évben volt nagy. A fejlettebb, nyitottabb régiókban több eredmény született, mint az archaikusabb, elzártabb vidékeken.
A kirendeltség az első években felkarolt tevékenységek tömegével nem tudott megbirkózni (infrastruktúra, tutajozás, ipar, bányászat, gyermekvédelem, fürdőügy, vadászat, halászat) és a kezdeti sokrétű, rendkívül komplex, „teljesíthetetlen” és naivnak tűnő programcsomagból 1905 után a mezőgazdasági tárcára háruló feladatok kerültek előtérbe.
Így a belterjes mezőgazdaság és az állattenyésztésen alapuló gazdálkodási rendszer meghonosítása, valamint a falusi társadalom megszervezése.
A Magyar Gazdaszövetség kötelékébe tartozó gazdaköri lefedettség különösen Udvarhely megyében volt magas (90%), ahol a tanítókar aktivitására már a korszak sajtója is felfigyelt. Minden megyében voltak „kiemelt”, élenjáró és sok támogatást élvező gazdakörök, például Udvarhely megyében Siménfalva, Homoródszentpál vagy Háromszék megyében Felsőcsernáton és Gidófalva. A gazdakörök keretében szerveződött meg a gyakori perlekedések ellensúlyozására a falusi békebírák intézménye 1907-től.
Az Országos Központi Hitelszövetkezet (1898) kötelékében alakult hitelszövetkezetek (68-90%-os lefedettséggel a megyékben) az uzsorakamatot visszaszorították ugyan, de a hiteligényeket nem tudták kielégíteni. A Hangya kötelékében alakult fogyasztási szövetkezetek az infrastruktúra hiányosságából adódó kereskedelmi verseny miatt születtek meg, elsősorban a falvak saját kezdeményezésére. Az értékesítő szövetkezetek kedvezőbb eladási lehetőséget biztosítottak Székelyföld termékeinek a Magyar Gazdák Vásárcsarnok Ellátó Szövetkezete segítségével, illetve a gazdasági szükségletek beszerzésében (vetőmag, gazdasági gépek). Maros-Torda megyében és a Homoród-mentén tejszövetkezetek alakultak, és az első magyarországi állatbiztosító szövetkezet is Székelyföldön alakult meg.
A fejlettebb településeken a gazdatársadalmi szervezetek közös otthonának népházak (szövetkezeti házak) épültek az 1910-es években.
A falumodernizációt és vidékfejlesztést szolgáló épületek több mint negyedét a magyar szecessziós építészet egyik legjelentősebb alakja, Toroczkai Wigand Ede (1870-1945) tervezte. A székely akció „hivatalos építészének” szociális célzatú tervei a külföld figyelmét is felkeltették.
A kiépülő népkönyvtárhálózat, a gazdasági ismeretek közvetítését célzó elméleti (téli gazdasági előadások, mintagazdaságok, a tordai alsóbb gazdasági iskola) és gyakorlati tevékenység (határbejárás, tanulmányutak szervezése) a (szak)ismeretszerzés szempontjából hoztak eredményeket. Az ingyenes jogsegély keretében fizetett ügyvédek díjmentesen nyújtottak tanácsot a jelentkező kisgazdáknak.
A gazdaságfejlesztő program segítő közegként közreműködött a tenyészcélok megállapításában, valamint a megfelelő mennyiségű és minőségű tenyészállatok beszerzésében, fajtaváltással, illetve frissítéssel összekötve.
Az állatlétszám terén nem történt áttörés, sőt a kulcsfontosságú szarvasmarha-tenyésztésben nagyarányú visszaesés következett be. Koós Mihály az agrárfejlődés velejárójának (a tagosítás okozta legelőhiány, a haszonelvű gazdálkodás megjelenése) tartotta a sok kritikával kísért nyugati marhafajták terjesztését.
A tartásmódban sem történt minőségi változás, bár az állatdíjazások és kiállítások révén elkezdődött a szemléletváltozás. A húsfogyasztás növelését, valamint keresetkiegészítést szolgálta a baromfi- és nyúltenyésztés propagálása.
A Magyarországon először végzett szervezett legelőjavításoknak köszönhetően javult az állatállomány eltartásának lehetősége, és számos mezőgazdasági kísérletre is sor került. A rendszeres legelőgazdálkodás keretében csordaitatók hálózata jött létre Udvarhely és Háromszék megyékben, illetve országos viszonylatban is jelentős eredmény született a vízmosáskötések terén Udvarhely vármegyében. 1907-től kezdetét vette a szegény székely községek vízellátásának megoldása vízvezeték-hálózat kiépülésével és kutak fúrásával.
Az ellenőrzött, jó minőségű vetőmagok szervezett kiosztásának köszönhetően a terméshozam javult, és új növényfajták, köztük a takarmánynövények meghonosodása vette kezdetét. Az akció a szőlőterületek felújítása, a gyümölcstermelés és zöldségtermelés mellett a tejgazdálkodás és a méhészet fejlesztésével bővítette a megélhetés lehetőségeit.
A gazdasági gép- és eszközkiosztás révén eddig ismeretlen és elérhetetlen gépek kerültek gazdaköri használatba, még ha számuk nem is volt sok. A (mű)trágyázás terjesztése viszont lassan haladt.
Sok vita kísérte a hivatal 1909-ig végzett munkásközvetítő tevékenységét. Nosztalgikus elemnek tekinthető a keresetkiegészítést szolgáló háziipar „erőltetése”, amely nem tudta felvenni a versenyt a gyáripar konkurenciájával szemben.
A gazdasági akció egyénileg sokat adott, de a társadalmi és szociális problémák terén (hitelügy, parcellázás és birtokrendezés) nem hozott elmozdulást.
A vezetőség munkaprogramja 1908-tól, az akció területi kiterjesztésével megingott, mert a szórványmagyarság (Kolozs és Szilágy megyék, Alsófehér megye 58 magyar községe) gazdasági támogatása, az eltérő gazdasági, társadalmi és földrajzi régiók fejlesztése meghaladta erejüket.
Ettől kezdve az erdélyrészi gazdasági akció illetékessége nemcsak megyékre (1911-től Hunyad, 1912-től Szolnok-Doboka megyékre), hanem egyes település(ek)re is kiterjedt, így Héjjasfalvára (Nagyküküllő megye), 1911-től Beszterce-Naszód vármegye öt Sajó menti községére.
A román képviselők az elmaradott Torda-Aranyos vármegye topánfalvi járásának bevonását sürgették 1906-tól, a Román Nemzeti Párt a románlakta területek segélyakcióba bevonását 1910-től.
A kirendeltség vezetősége 1907-1910-re elszigetelődött a társadalmi közegektől (egyesületek, társaságok), viszonya megromlott a marosvásárhelyi székhelyű Székely Társaságok Szövetségével, amely a magyar kormányok nemzetiségi politikájával elégedetlen, főleg nemzeti érzelmű, középosztálybeli értelmiségieket tömörítette.
Segélyakciókból középfokú szakhivatal
A hivatalt váratlan gazdasági és politikai események, mint az 1912-1913. évi esős időjárás okozta országos segélyakció lebonyolítása, illetve az első világháború, majd a katonai megszállások előre nem látható feladatok elé állították.
Serényi Béla földművelésügyi miniszter (1910. jan. 17-1913. június10.) 1912 végén bejelentette a törvényhozásnak, hogy a hegyvidéki, erdélyrészi és felvidéki kirendeltségek elveszítik ínségakció jellegüket és rendszeres munkakörrel bíró középfokú szervekké alakulnak.
Az 1913. április 28-i szervezeti és működési szabályzat rendezte a hivatalok helyzetét és rögzítette feladatukat. A tárca külső hivatalai és szakközegei – az oktatási és tudományos intézetek (iskolák, kísérleti állomások), állami birtokok, országos lótenyésztési ügyek, kincstári fürdők és nyaralótelepek, erdészeti és vízügyi szervek, valamint az állami vagyon kezelésére rendelt hivatalok és közegek kivételével – az illetékes tárcakirendeltségek közvetlen hatósága (felügyelete és ellenőrzése) alá kerültek.
A kirendeltségek feladata lett a külhivatalok működésének összehangolása, a minisztériummal és a vidékkel való kapcsolattartás. A hivatalok figyelemmel kísérték a gazdasági viszonyokat, előmozdították a mezőgazdaság fejlesztését, törvények és rendeletek végrehajtását, támogatták a gazdatársadalmi szervezetek működését. A miniszter az erdélyrészi kirendeltséget marosvásárhelyi (Brassó, Csík, Háromszék, Kisküküllő, Maros-Torda, Udvarhely megyékre) és kolozsvári kirendeltségekre (Alsófehér, Hunyad, Kolozs, Krassó-Szörény, Szolnok-Doboka és Torda-Aranyos megyékre) osztotta.
Serényi azt is tervezte, hogy a kirendeltségi szervezetet fokozatosan az ország egyéb részeire is kiépíti, majd kerületi földművelésügyi igazgatóságokká alakítja át. A júniusban megalakult Tisza-kormány (1913. június10. – 1917. június15.) azonban nem tartotta keresztülvihetőnek ezt, ellenben a gazdasági akciókat – a magyar állameszmével szimpatizáló – nemzetiségi kisbirtokosságra is kiterjesztette. A kirendeltségi rendszer 1914 tavaszára 31 megyére, a történeti Magyarország csaknem felére kiterjedt. A hivatalok megszűnéséről nincs pontos adat: a kolozsvári hivatal 1919. október 15-én szűnt meg és Marosvásárhelyre települt át, 1920 elején azonban onnan is kiutasította a román hatalom. A kiegyezés kori magyar kormányok gazdaság- és nemzetiségpolitikájában a regionális gazdasági akciók bizonyultak a leghatásosabb pozitív intézkedéseknek, amelyek az ellátási, foglalkoztatási gondokon kívántak enyhíteni. A segélyakciók nemzetiségi célja egyrészt a magyar kis-, közép- és gazdagparasztság gazdasági megerősítése volt, másrészt a nemzetiségi birtokosok körében végzett pozitív gazdasági tevékenység.
Balaton Petra történész
1974-ben született Budapesten. 1998-ban szerzett diplomát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar történelem-kommunikáció (rádiós) szakán. Doktori fokozatot 2007-ben nyert el a Debreceni Egyetemen. 2002-2010 között a Károli Gáspár Református Egyetem, Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékén tanársegédként, 2010 óta egyetemi adjunktusként dolgozik. Oktatási területe az 1790-1914 közötti magyar gazdaság- és társadalomtörténet. 2009-2012 között a MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében végzett kutatásokat az „Állami akciók a leszakadó régiók felzárkóztatására a dualizmus korában” témakörben. Kutatási területe a dualizmuskori gazdaság- és társadalomtörténet, különös tekintettel Székelyföldre és a leszakadó régiókra.
Fontosabb publikációk:
Balaton Petra: A nemzeti jövedelemszámítás magyar módszeréről. In: Ezredforduló–századforduló–hetvenedik évforduló. Ünnepi tanulmányok Zimányi Vera tiszteletére. Szerk.: Újváry Zsuzsanna. Piliscsaba, 2001. 245–267.
Balaton Petra: A székely akció előzménye és története. Székelyföld, 6. (2002) 6:62–91.
Balaton Petra: A székelyföldi (erdélyrészi) kirendeltség tevékenységéről (1902–1920). Magyar kisebbség, 8. (2003) 2–3:82–92.
Balaton Petra: A székely akció története. I. Források, 1. Munkaprogram és kirendeltségi jelentések. Cartofil, Bp., 2004.
Balaton Petra–Reisz T. Csaba: A székelyföldi ipari akció. Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2:55–122. Balaton Petra: Székelyföldi tabló (Közéleti személyiségek emlékiratai Székelyföld fejlesztésére a XIX. század utolsó évtizedeiben). Csaba királyfi elárvult népe. Szerk.: Takács Péter. Székely Konferencia. Debrecen, 2009. 285-306.
Balaton Petra: A székely társadalom önszerveződése: a székely társaságok (Törekvések Székelyföld a XX. század elején). I. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 1: 78-85., II. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 2: 71-78. Balaton Petra: A Brassói Kereskedelmi és Iparosegylet szerepe az erdélyi iparvédő mozgalomban. Trianoni Szemle, 3. (2011) 3 (július–szeptember):54–65.
Balaton Petra: Szterényi József erdélyi pályafutása. Levéltári Közlemények, 82. (2011) 2. sz. 146-170. Balaton Petra: A Földmívelésügyi Minisztérium kirendeltségi szervezete és a temesvári hivatal tevékenysége (1913–1914). Archivnet, 11. (2011). 6. sz.
Balaton Petra: A székely falusi társadalom közösségi színtere. Népházak, szövetkezeti házak. Orpheus Noster, IV. (2012), 2. 30-46.
Balaton Petra: A feudális székely társadalom változásai a polgári átalakulás korában. Discussiones Neogradienses,11. Feudális társadalom? Szerk.: Szirácsik Éva. Salgótarján, 2011. 101-127.
Balaton Petra: Állami akciók a lemaradó régiók fejlesztésére a dualizmus korában. In: Bartha Miklós és kora. Regionális fejlesztések. Székelyudvarhely, 2013. 69-81. Transindex.ro

Könyvvásár ma estig a PE-en
Ma este 10 óráig látogatható még a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem földszinti aulájában immár hagyományossá vált könyvvásár, melyet a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem mellett működő Quintus Antikvárium rendezett be, ismét három napra (hétfőtől szerdáig). Az ezresével mérhető könyvkínáltban rendkívül kedvezményes áron mindenki megtalálhatja az irodalmi ízlésének, avagy szakirányultságának megfelelő köteteket, kiadványokat.
Tegnap dél körül figyeltük kis időre az érdeklődők változó forgalmát, miközben Baghy Istvánnal, a könyvvásár vezetőjével beszélgettünk, ami mindig nagy élmény, hiszen István valóságos polihisztor módjára igazítja el vevőit lelkesen, ihletetten és nagy szakértelemmel, bármilyen témakörben. Mint kiemelte, ezúttal is sok kötetet adományoztak a PKE könyvtárának. Az eddigi tapasztalatokkal kapcsolatban elmondta, törzsvásárlóik továbbra is megvannak, köztük az egyetem tanárai, diákjai, valamint több visszatérő olvasó is megkeresi a vásárt, de sok a „csak” nézelődő is. Októberben voltak könyvvásárral utoljára Nagyváradon, ami nem véletlen, hiszen az egyetemi év kezdetén mindig sok a friss olvasó, ami mindig reményt keltő. Ha minden jól megy, akkor még idén májusban (immár 20. alkalommal) ismét visszatérnek Váradra színes és tartalmas könyvkínálatukkal.
A könyvvásár kifüggesztett Gárdonyi-mottója: „A könyvre kidobott pénz látszólag eldobott pénz… Mint a vetőmag…”. Sokan a fiatal generációból már csak a rövid információt keresik, szakirányultan, nincs már sok türelem az olvasáshoz – mesélte Baghy, azonban hozzátette, az ég felé növekvő fáknak is szükségük van rá, hogy az alattuk fekvő avarból táplálkozzanak. Így ajánlotta szimbolikusan mindenki számára, a kortárs áramlatok sodrában elődeink irodalmának türelmes és alapos megismerését és megbecsülését.
Tóth Gábor
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Globális kerekasztal: erkölcs a politikában
Május 8-án és 9-én Budapesten került sor a Globális Kerekasztal (Global Round Table) 2015. évi rendezvényére, amelynek Tőkés László EP-képviselő vitaindítójával kezdődött. Az idei kerekasztal-tanácskozást Erkölcs a politikában címmel tartották.
A rangos rendezvénysorozat, melynek védnöki testületében állami vezetők és nemzetközi szervezetek magas rangú tisztségviselői vesznek részt, és amelynek fővédnöke Butrosz Butrosz-Gáli egykori ENSZ-főtitkár, rendre a XXI. század nagy kihívásait tűzi napirendre. Tőkés László vitaindító előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy világunk és kontinensünk, országaink és népeink életében és történelmében milyen sorsdöntő szerepe van az erkölcsnek, illetve hiányának. A magunk mögött hagyott XX. század két totalitárius rendszerének – a náci és a kommunista diktatúrának – az emberiség ellen elkövetett és háborús bűnei nem csupán jogi értelemben, hanem kihatásaikban és következményeikben is elévülhetetlenek. „Hogyha a glóbusz elsőbbséget élvező, legégetőbb kérdéseire gondolunk – mint amilyenek az általános gazdasági válság és a totális pénzuralom, a környezetvédelem, illetve a széndioxid-kibocsátás és a klímaváltozás kérdése, a terrorizmus és a keresztényüldözések, az emberi és a kisebbségi jogok, a demográfiai válság, valamint a menekültek ügye –, ezek rendezése és megoldása a politika, illetve a politikusok erkölcsi felelősségvállalása nélkül eleve kudarcra van ítélve.” Erdélyi EP-képviselőnk szerint ma már nem csupán „politikacsinálókra”, hanem valódi államférfiakra van szüksége a világnak. „Homo politicusok helyett a homo moralis minőségével bíró vezetőkre és politikai osztályra, akik az önző részérdekeken felülemelkedve valóban az értékek Európáját és világát építik, és akiket sem a mindenen eluralkodó gazdasági érdek, sem partikuláris geopolitikai megfontolások nem képesek a lábukról leszedni vagy útjukról eltéríteni” – mondotta Tőkés László, emlékeztetve: a kerekasztal-tanácskozás feltett szándéka, hogy erkölcs és politika eredendő egységének a helyreállításán fáradozzék, melynek keretében az erkölcsiség visszanyeri szabályozó szerepét a politikában, ez utóbbi pedig megvédi és érvényre juttatja az erkölcsöt a társadalomban. Mert csakis ezúton lehet feloldanunk azt a tudathasadásos, ősi ellentétet, amely a politikát eleve és szükségszerűen „szennyesnek” tartja. Ami pedig Európát illeti: hitbeli-lelki-erkölcsi megújulásra van szüksége az egész földrésznek.
A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tartott másnapi megbeszélnek rangos részvevői voltak, így például Yves Leterme, Belgium nemrég leköszönt miniszterelnöke, Vaira Vike-Freiberga, aki nyolc évig volt Észtország elnöke, Ivo Josipovic, aki néhány héttel ezelőtt adta át Horvátország elnöki tisztét megválasztott utódjának, Martonyi János, aki nyolc évig volt magyar külügyminiszter. Előadásaikba filozófiai és társadalmi szempontok mentén elemezték erkölcs és politikai viszonyát. Daniel Dăianu volt román gazdasági miniszter arra hívta fel a figyelmet, hogy a fiatalok nem lelkesednek az EU iránt úgy, mint az idősebb nemzedékek, nekik ugyanis nincsenek már emlékeik a világháborúkról, diktatúrákról, a határok átjárhatatlanságáról. Varga Zs. András nemrég megválasztott magyar alkotmánybíró pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a tagállamok újkori joga és az európai közösség joganyaga nemcsak jogokat rögzít, de felelősséget is ró az egyénekre, mégpedig igen sokrétűeket.
A találkozón felszólalt Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke is, aki immár harmadszor vett részt a kerekasztal munkálatain. Arra hívta fel a figyelmet, hogy mind a tagállamokban, mind pedig az unióban annak a politikának van jövője, amely nem csak hatékony, de etikus is. Habár a politikusoktól elsősorban a hatékonyságot várja a választó, hosszú távon a közéletben nem tud megmaradni az a politika, illetve az a szereplő, amely nem tartja tiszteletben az erkölcs normáit. A fenntartható fejlődés sem lehet környezet-, egészség- és erkölcsromboló, mondotta. Mint minden évben, idén is elfogadnak egy záródokumentumot a részvevők, amelyet elküldenek mind az unió, mind pedig a tagállamok vezetőinek.
http://kms.mtva.hu/hir/ - Külhoni Magyar Sajtószolgálat

Magyar filmnap a Duna-házban, Torockón
Filmeket manapság már mindenki néz, ki táblagépen, ki okostelefonon vagy televízióban. Moziba sokan ritkábban jutnak el, vidéken pedig egyáltalán nincs, vagy csak elvétve akad mozizásra lehetőség. Éppen ezért A magyar film a Kárpát-medencében programja a Duna-ház egyik fontos eseménye volt Torockón. A rendezvényen szakmabeliek vettek részt, az egyszerű filmkedvelőknek pedig kivételes alkalmuk nyílt, hogy ízlésüket, szokásaikat a filmkultúra területén is átgondolják. Színvonalas szakvéleményeket, elemzéseket hallhattunk a magyar film történetéről, napjaink filmalkotási és filmnézési lehetőségeiről, gondjairól.
Az egész napos program keretében előadások hangzottak el, illetve kerekasztal-beszélgetésre került sor a magyar film jelenlétéről a Kárpát-medencében. A Duna-ház előadótermében alkotók, tanárok és film szakos egyetemisták gyűltek egybe. Lázár Kovács Ákos, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense, intézetvezetője volt az előadó, a délutáni kerekasztal-beszélgetés résztvevői pedig, az előadó mellett Xantus Gábor filmoperatőr, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Filmművészet, Fotó és Média szakának tanára, Daru Gábor a Duna Tv programigazgatója, Feleki István, Tárkányi János adjunktusok voltak. Az előadásra egyetemisták is érkeztek Kolozsvárról, Pécsről.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi jelenlét a XXIII. Szent István Könyvhéten
A keresztény szellemiségű kiadók magyarországi seregszemléjét ebben az évben is Budapesten tartotta meg a Szent István Társulat (SZIT) május 11–16. között. A rendezvényen, amelynek helyszíne idén ismét a közelmúltban felújított és átalakított Ferenciek tere volt, a SZIT erdélyi partnereként kiadónk is jelen volt új és korábbi kiadványaival.
Az ünnepélyes megnyitót május 11-én a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szentkirály utcai dísztermében tartották, ahol bemutattak néhány címet a harminchárom kiadó idei könyvhétre kiadott hatvannégy újdonságából, köztük a Vasárnapot és a Keresztény Szót is megjelentető Verbum Keresztény Kulturális Egyesület gondozásában napvilágot látott két kötetet. Sarbak Gábor professzor, a SZIT elnöke felhívta a jelenlévők figyelmét Homa Ildikó Evangéliumi lélektan című könyvére, amelyet nem csak azoknak ajánlott, akiket érdekel a pszichológia, míg Max Picard kultúrfilozófus Menekülés Isten elől című, Kolozsváron megjelent kötetét „érdekes, de nem könnyű olvasmánynak” nevezte.
1993-tól hagyományosan az ünnepi megnyitón adják át a Stephanus-díjat teológia és irodalom kategóriában olyan szerzőknek, akik magyar nyelvű műveikben az egyetemes keresztény-európai kultúra értékrendjét közvetítik.
Az idei díjazottak André-Joseph Léonard brüsszeli érsek, valamint Kányádi Sándor költő, akik Erdő Péter bíborostól, a SZIT fővédnökétől és Spányi Antal székesfehérvári püspöktől, a Stepanus Alapítvány elnökétől vették át az elismerést. A brüsszeli érsek a megnyitó után dedikálta a könyvhétre újra kiadottMiért hiszünk? A hit érvei című könyvét. Kányádi Sándor, aki köszönő beszédében bevallotta: éppen a kórházból „szökött meg”, hogy első reformátusként átvehesse az elismerést, csak szerda délután dedikálta transzcendens tematikájú költeményeit összegyűjtő kötetét, amelynek címe: A Corcovado Krisztusa. Válogatott versek és műfordítások. Erdélyi szerzőként Kányádi a második a 48 díjazottat tartalmazó listán, ugyanis 2002-ben Jakubinyi György érsek vehette át a Stephanus-díjat teológiai munkásságáért.
Az idei Szent István Könyvhét további erdélyi vonatkozása, hogy a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület először vett részt az általa kiadott könyv szerzőjével a seregszemlén. Homa Ildikó pszichológus, szociális testvér május 15-én délután dedikálta az ünnepi megnyitón is röviden bemutatott Evangéliumi lélektan című könyvének most megjelent második kiadását, amely az idei rendezvény legkeresettebb erdélyi kiadványának számít. A kötetet a tervek szerint május 28-án Petrozsényban, június közepén pedig több más erdélyi helyszínen is bemutatják.
Szőcs Csaba
igazgató, Verbum KKE
Vasárnap (Kolozsvár)

Hitélet – Kitüntették Potyó Ferenc érseki helynököt
Az erdélyi katolicizmusnak szól a kitüntetés – mondta köszönő szavaiban Potyó Ferenc, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye érseki helynöke, amikor átvette Mile Lajos főkonzultól a Magyar Érdemrend Tiszti Keresztjét nemzetünkért végzett szolgálatáért, a főegyházmegye pasztorációs tevékenységének hatékony vezetéséért, nyelvi és vallási szórványban végzett munkásságáért.
Potyó Ferenc a főegyházmegye egyik legtevékenyebb, lelkes, sokoldalú felkészültségű papja. 1954. szeptember 25-én született a Hargita megyei Csíkszentmártonban. Középiskolai és teológiai tanulmányait a gyulafehérvári kántoriskolában, majd a Hittudományi és Papnevelő Főiskolán végezte. 1980. június 22-én dr. Jakab Antal püspök szentelte pappá Gyulafehérváron. 1980–1997 között Marosvásárhelyen, Marosújvár-Felvincen, Székelykeresztúron káplán, plébános. 1990-ben sikerült jóváhagyatni a Marosvásárhely-kövesdombi új plébánia (Szent Miklós) létesítését, melynek első lelkésze. Székelykeresztúri plébánosi szolgálata idején (1991–1997) elindította a Kolping-ház felépítését. 1997-től a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye általános érseki helynöke és irodaigazgatója. 1993-ban posztgraduális tanulmányokat folytatott a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Jelenleg a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem doktorandusza. Odaadó szolgálatát 2000-ben pápai káplán címmel jutalmazták, majd XVI. Benedek pápa 2013. február 22-én kelt bullájával Őszentsége tiszteletbeli Prelátusának (Prelato d’Onore di Sua Santita) nevezte ki.
Szabadság (Kolozsvár)

Neveléstudományi konferencia (Kézdivásárhely)
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem helyi tagozata a kézdivásárhelyi tanítóképzés újraindulásának 25. évfordulója kapcsán a Bod Péter Napokkal párhuzamosan szervezte meg a Pedagógiai és alkalmazott didaktika aktuális kérdései című, ötödik neveléstudományi konferenciáját a Vigadó Művelődési Házban. Szántó Bíborka egyetemi adjunktus, a tagozat igazgatója érdeklődésünkre elmondta: a konferencia előadói neves külföldi, illetve hazai egyetemi tanárok voltak, akik elsősorban a pedagógiai és alkalmazott didaktika időszerű kérdéseivel s azon belül is az óvodapedagógia és az elemi oktatás pedagógiája témával foglalkoztak. Az igazgató megemlítette Szőke-Milinte Enikő egyetemi docenst, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanárát, a tanítóképző egykori diákját, Gloviczki Zoltán egyetemi docenst szintén a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről, Vass Vilmos egyetemi docenst a budapesti Kommunikációs és Üzleti Egyetemről.
A konferencia délutáni tömbjében a kézdivásárhelyi tagozat tanárai, valamint gyakorló tanítók, illetve múzeumpedagógus számolt be kutatási eredményeiről, az őket érintő gyakorlati, például az előkészítő osztály bevezetése körüli kérdésekről, valamint az Incze László Céhtörténeti Múzeumban zajló múzeumpedagógiai tevékenységekről hangzottak el előadások. A rendezvény a Tanítók Lapja szakfolyóirat bemutatásával zárult: indulásáról, történetéről, jelentőségéről a lap szerkesztői beszéltek, rovatvezetői pedig saját rovatukat mutatták be.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Baráti esték és könyvbemutató
November 27-én 18 órai kezdettel a „Baráti esték” meghívottja dr. Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója, politológus, egyetemi docens. Kántor Zoltán szociológusi diplomáját a Temesvári Tudományegyetem szociológia szakán szerezte 1995-ben. Tanulmányait 1995–6-ban a Central European University Politikatudományi, majd 1997–8-ban a Central European University Nacionalizmus Tanulmányok szakán folytatta. 2000-ben az ELTE Szociológia szakán MA-fokozatot szerzett. Phd-jét az ELTE ÁJTK Politikatudományi szakán írja. 1998–9-ben ösztöndíjas az Edinburgh-i Egyetemen. 1999–2006 között a Teleki László Intézet Közép Európa Tanulmányok Központjában kutatóként dolgozott, jelenleg a Magyar Külügyi Intézet tudományos munkatársa. A Regio folyóirat szerkesztője, az angol nyelven megjelenő Regio főszerkesztője és a Magyar Kisebbség folyóirat szerkesztőbizottságának tagja. Az ELTE Politikatudományi szak, ELTE Szociológia szak, Pázmány Péter Katolikus Egyetem megbízott oktatója.
Kutatási terület: nemzeti kisebbségek, nacionalizmus, Románia, határon túli magyarok, státustörvény, állampolgárság, etnikai pártok.
Publikációi Magyarországon, Romániában, Japánban, Spanyolországban, Németországban, Szlovéniában, Szlovákiában, Ausztriában jelentek meg.
A beszélgetést követően, a résztvevők a Vinum Hungaricum által forgalmazott minőségi magyar borokat kóstolhatják meg. A borkóstolóra és szervezési költségekre való tekintettel, a beugró 20 lej. A szervezők, a Szórvány Alapítvány, az Új Ezredév Református Központ és Tamás Péter tiszteletbeli konzul, minden érdeklődőt szeretettel várnak a már megszokott helyen, az Új Ezredév Református Központban (Spl. Morarilor 1/b)!
Ugyanakkor , a „Baráti esték”-et megelőzően, 17 órai kezdettel Juhász Béla LEGYŐZTÜK A RÁKOT című könyvének bemutatójára kerül sor. A kötetet méltatja: dr. Bodó Barna.
Nyugati Jelen (Arad)

Folytatódik a Kós Károly Akadémia Alapítvány előadás-sorozata
A magyar történelem nagy csatái
Januártól folytatódnak Marosvásárhelyen a Kós Károly Akadémia Alapítvány nagy sikerű, történelmi tárgyú előadásai. Az Akadémia kezdeményezésének célja, hogy Kós Károly szellemiségét követve megteremtse az erdélyi magyar történelmi gondolkodás fontos, tudományos igényű fórumát Marosvásárhelyen. Az új előadás-sorozatban a magyar történelem meghatározó csatáit mutatják be a honfoglalástól az 1956-os magyar forradalomig.
A decemberig tartó, tíz előadást magába foglaló új sorozat keretében a jelenkori magyar történelemkutatás olyan kiváló képviselői tartanak előadást, mint Veszprémy László, a Hadtörténeti Intézet igazgatója, Zsoldos Attila akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének kutató professzora, B. Szabó János hadtörténész, a Budapesti Történeti Múzeum tudományos munkatársa, Kelenik József alezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokságának kiemelt főtisztje, Gebei Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, tanszékvezető egyetemi tanár, Hermann Róbert, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara Történettudományi Intézetének vezetője, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főtanácsosa, Pollmann Ferenc hadtörténész kutató, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főtanácsosa, Romsics Ignác, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, egyetemi tanár, Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, valamint Horváth Miklós hadtörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára.
Az idei sorozat első előadását Veszprémy László, a Hadtörténeti Intézet igazgatója tartja január 21-én, csütörtökön 17 órától, a Bernády Házban (Horea u. 6. sz.) A honfoglaló magyarság "kalandozó" hadjáratai címmel. Népújság (Marosvásárhely)

Jogi kisokos
Romániai magyar fiataloknak
A múlt héten a Zanza kávézóban baráti találkozó hangulatában beszélgethettek az érdeklődők a kolozsvári székhelyű Jogaink Egyesület és a Kolozs Megyei Ügyvédi Kamara tagjaival, Silye Attilával és Kis Júliával, egy erdélyi magyar fiataloknak szánt kiadvány, a Jogi kisokos két társszerzőjével.
A Rotaract Club Téka házigazdái, Barta Zoltán elnök és Csatlós Orsolya közönségkapcsolati ügyvezető a kiadvány megszületésének hátteréről, a témaválasztásról, az egyesület online jogsegélyszolgálatáról kérdezték a szerzőket. A Stúdium Kiadó gondozásában mintegy háromezer példányszámban megjelent ismeretterjesztő ingyenes kiadvány megjelenését a Kolozs Megyei Tanács és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatta. Kis Júlia a Babes–Bolyai Tudományegyetem Jogi Karán, Silye Attila a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett, mindketten a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán mesteriztek közösségi magánjogból.
A könyv társszerzői Kis Júlia, Takács Kató Kata, Bitai Tünde és Silye Attila. Amint a könyvbemutatón elhangzott, célközönségük az erdélyi magyar fiatalság, ugyanis a tapasztalat szerint egyre nagyobb szükség van a mindennapokban is az alapvető jogi ismeretekre. Ügyvédi tevékenységük folytán tapasztalták, hogy az emberek mennyire sebezhetők a legelemibb jogi ismeretek hiányában. Ebben a zsebkönyvben az alapvető jogi szabályokat próbálták közérthetően és tömören megfogalmazni.
Vannak élethelyzetek, amelyeket nem lehet elkerülni, mint például a rendőrrel való találkozás. A legtöbb embernek fogalma sincs arról, hogy hasonló helyzetben mi a szabályos eljárás – hangzott el a szerzők részéről, akik szerint a zsebkönyv segítségnyújtás is lehet a hatalmi visszaélések felismeréséhez.
Az egyesület jogsegélyszolgálata
Az estébe nyúló beszélgetés során a szakemberek kifejtették, hogy az összefoglaló jellegű kiadvány iránymutatóként is szolgálhat a hétköznapi életben. A terjedelmi korlátok miatt ezúttal a középiskolásokat leginkább foglalkoztató témákra koncentráltak, de amennyiben igény lesz rá, különböző témakörökben újabb ismeretterjesztő kiadványok szerkesztését is felvállalhatják. Természetesen ehhez anyagi erőforrásokra és munkatársakra is szükség volna, ugyanis mindannyian munkaidejük mellett szakítottak időt a zsebkönyv elkészítésére. A tizenkét fejezet közhasznú témái között megtalálhatók az alapjogok, az egészségvédelem, a család, az oktatás, a tulajdon, a szerződések, az öröklés, a munka és az önkéntesség, a szabálysértések, a büntetőjog, az internet és a szerzői jogok. A beszélgetés során elhangzott, hogy az ügyvédek és jogászok alkotta kolozsvári egyesület – melynek két jelen lévő alapító tagja ismertette a tevékenységüket – létrehozott egy weboldalt is www.jogaink.ro címen, ahol a jogi fórum és jogsegélyszolgálat keretében bárki jogi kérdéseket tehet fel, amelyekre szakemberektől hiteles és pontos választ kaphat. Mint hangsúlyozták, szeretnék Erdély-szerte minél több magyar fiatalhoz eljuttatni, ezért a kiadványt népszerűsítő meghívásoknak szívesen tesznek eleget. Amint megtudtuk, azok, akik megyeszékhelyünkön is szeretnének a középiskolásoknak szánt Jogi kisokos birtokába jutni, a bartazoltan1985@gmail.com e-mail címen, vagy a 0745-781-122-es telefonszámon érdeklődhetnek.
"A jegyellenőr nem igazoltathat…"
A valóban diákbarátnak mondható zsebkönyvből – mely a felnőttek számára is sok hasznos információt tartalmaz – a drogokkal kapcsolatos bűncselekményekkel és az elkövetésükért a romániai törvények szerint kiszabható büntetésekkel foglalkozó alfejezetből tallózva többek között az is kiderül, hogy "kábítószer termesztésével, feldolgozásával, tárolásával, továbbadásával kapcsolatos bűncselekményekért 2 évtől 12 évig terjedő börtönbüntetés szabható ki, annak függvényében, hogy könnyű vagy kemény drogokról van szó." A Szabadnap szülőknek alfejezet felvilágosítást ad arról is, hogy a szülőnek évente jár egy szabadnap azért, hogy gyerekét szűrővizsgálatra vihesse. A Jegyesség alfejezetből tallózva felvilágosítást kaphatunk arról, hogy ha a jegyesség az egyik fél hibájából bomlik fel, a másik fél kártérítésre jogosult, amit egy éven belül kell igényelnie. Azokról a visszaélésekről is olvashatunk, amelyeket az utasnak kell tudnia, ha jegyellenőrrel találkozik. A jogi kézikönyv szerint a jegyellenőr csak az utazási dokumentumot, jegyet, bérletet ellenőrizheti, nem igazoltathat, mivel az nem tartozik a hatáskörébe, ezt csakis rendőr vagy csendőr teheti meg. Amennyiben jegy nélkül utazik valaki, az ellenőr nem szállíthatja le erőszakkal, nem fenyegetheti, nem tartóztathatja fel erőszakkal huzamosabb ideig, mert az előző bűncselekménynek, az utóbbi pedig szabadságkorlátozásnak minősül.
Szer Pálosy Piroska. Népújság (Marosvásárhely)

Állami pénzköltészet? (új fejezet a kultúrharcban)
Szereztem 150 milliót a fiatal magyar irodalomnak, mit szóltok hozzá? Alávaló senki vagy. Bojkottálunk, nem kell a pénzed. Inkább fázunk és éhezünk, részünk minden nyomor, de szabadok vagyunk. A szolgalelkűség és a szabadság csapott volna össze az elmúlt két hét petőfis hevületet idéző magyar irodalmi-politikai vitájában? Aligha.
Az új esztendő első nagy ,,kulturális” híre: a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. 150 millió forintot bocsát a frissen megalakult Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. rendelkezésére, hogy segítse a kortárs magyar irodalom felfrissülését. Az új szervezet vezetője Orbán János Dénes brassói születésű, József Attila-díjas költő, a 90-es évek erdélyi irodalmának mindenese, a legendássá vált Előretolt Helyőrség című lap és könyvkiadó vezetője, a híres kolozsvári irodalmi kávéház, a Bulgakov volt társtulajdonosa, akinek meghívását nemcsak a romániai, hanem az anyaországi írók is szívesen vették. Mások mellett az ő nevéhez fűződik az erdélyi irodalom szemléleti megújulása, az új nemzedék felkarolása, menedzselése, a magánmecenatúra feltámasztása. Ez utóbbi a szabadsághívők szemében ma is szálka. Most a friss események nyomán újfent Orbán szemére vetik, hogy monográfiát írt Méhes Györgyről, a népszerű regényíróról, aki történetesen egyik fő támogatójuk — Nagy Elek, a Vegyépszer egykori vezetője — apja volt, továbbá szövetséget kötött a dúsgazdag Böszörményi Zoltánnal, akinél többet vélhetően senki sem tett a romániai magyar irodalomért, de egyébként költő és prózaíró.
Az egykori tanúk állítják, soha annyi fiatal nem verselt Erdélyben, mint abban az időszakban. És csodák csodájára a legtehetségesebbek meg is jelenhettek a lapban, később önálló kötetben. Nem tartozik a tárgyhoz, hogy az Előretolt Helyőrségnek voltak fiatalos vadhajtásai, és az idősebb pályatársak nem értették, miért kell egy Rejtő Jenő-ponyva címe mögé bújva harcolni például Sütő Andrásék hagyatéka ellen. Hogy a populáris irodalom elismertetése miért párosul neves mesterek munkásságának lekicsinylésével. Hogy minek a trágárság, a polgárpukkasztás. Valljuk be, belterjes témák ezek, ám ahogy L. Simon László egykori kulturális államtitkár, majd kormánybiztos esetében néhány éve, most is előkerülnek a konzervatív közönséget sokkoló, úgynevezett obszcén versek, a karaktergyilkosság immár bevett eszközei.
Azok a kilencvenes évek!
A kilencvenes évek második felétől olyan pezsgő irodalmi élet folyt Kolozsváron, mint sehol máshol. ,,1997 és 2000 között gyakran, talán havonta is mentem stoppal Kolozsvárra Pestről, ott voltam hétvégén, néha tovább is – emlékezik a Budapesten akkoriban helyét nem lelő, egykori joghallgató, Szálinger Balázs József Attila-díjas költő, akit arról kérdeztünk, milyen volt a sokat emlegetett kolozsvári költőiskola. – Nem volt katedra, sem amolyan na, akkor most vegyük a te verseidet jellegű önképzőkör, hanem kocsmázás volt sok körbejáró kézirattal, sok fiatallal, idősebbekkel – az idősebbek is huszonévesek voltak, Orbán János Dénes, Sántha, Lövétei, György Attila. Jánosnak csodás érzéke volt a tehetségesek felismeréséhez, elég jó és nagy tekintélyű pedagógus volt. A versekről keményen és őszintén elmondta mindenki a véleményét. Ittunk, fiatalok voltunk, és sokat beszéltünk a versekről.” Vannak, akik az Előretolt Helyőrség szerepét eltúlozzák, Szálinger azonban realista: ,,2016-ból nézve, azt hiszem, a legnagyobb eredmény, hogy az egyik legfontosabb magyar irodalmi folyóirat, a Székelyföld szerkesztői is az Előretolt Helyőrségnél kezdték  pályájukat.” Vannak persze, akik úgy találják, főként mostanában, hogy az egykori helyőrségesek semmit sem tettek le az asztalra, Orbán János Dénes főszerkesztőt pedig előszeretettel kocsmai csaposként emlegetik. Verseiről, regényeiről, műfordításairól, szerkesztői munkájáról tudomást sem vesznek, és Szőcs Géza marosvásárhelyi születésű költő – jelenleg a miniszterelnök kulturális főtanácsadója – széles hátán felkapaszkodó ügyeskedőnek mondják. Politikai meggyőződésük azt diktálja, hogy tehetséges ember nem áll a kormány szolgálatába. Márpedig ő – immár Magyarországon – az új kormánynapilap, a Magyar Idők kulturális rovatának vezetését is elvállalta, vélhetően egy komolyabb sarzsi reményében. S lám, meg is kapta 150 milliós jutalmát. Amikor a politikától távol maradni igyekvő alkotókat kérdeztük az ügyről és Orbán János Dénesről, többen csak megvonták a vállukat: ez van, ügyes fickó, remek elme, jobb költő, mint amilyennek gondolják, nyomulós fazon, Szőcs Géza samesza – jellemezték a helyzetet és pályatársukat, s nyomban nevük elhallgatását kérték.
Erdélyi maffia?
A január 8-ai első rövid híradás után Krusovszky Dénes József Attila-díjas fiatal költő emelte fel szavát a Kárpát-medencei Tehetséggondozó létrehozása ellen. A finom intellektusú, szelíd és komoly alkotónak ismert, külföldön is megjelenő szerző – Szőcs Géza és Orbán János Dénes kapcsolata miatt – erdélyi maffiát vizionált a háttérben, az irodalmi élet demokratikus működésének megcsúfolását látta az új szervezetben. Felvetéseit Orbán több fórumon cáfolni igyekezett: szó sincs a meglévő irodalmi szervezetek, mindenekelőtt a József Attila Kör (JAK) és a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) elleni támadásról, annál is kevésbé, mivel utóbbi szervezet létrehozásában maga is részt vett, s erre ma is büszke. A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Kft. programot dolgozott ki az ígéretes pályakezdők felkarolására, képzésére, az irodalmi pályán történő elindítására. A tehetségeket felnevelik, ösztöndíjjal segítik, első köteteiket kiadják.
Bár újabb és újabb részletek látnak napvilágot az elképzelésekről, a program egészét még senki sem látja át (hacsak nem a vagyonkezelők), így a vita továbbra sem szakmai, hanem politikai síkon zajlik. Annak ellenére, hogy Pion István sikeres slammer és poéta, a Magyar Nemzet munkatársa megpróbálta szakmai köntösbe öltöztetni ellenérzéseit: miért kell íróiskola, ha egyszer a Rektori Konferencia leszavazta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarának szakalapítási kérelmét? Pedig ott már többéves tapasztalat van, és a Lackfi János és Vörös István-féle kreatívírás-kurzusok számos tehetséges fiatalt bocsátottak ki. Bizony, kár volt az írói mesterképzést elutasítani, hiszen a világ számos híres egyetemén működik, csakhogy Orbán János Dénesék nem egyetemi képzésben gondolkodnak, s nem a Pázmány kenyerét akarják elvenni.
Ahogy a többi magas tandíjas íróiskoláét sem, hiszen ők, velük ellentétben nem pénzt kérnek, hanem a valódi tehetségeknek — szerte a Kárpát-medencében — ösztöndíjat kívánnak adni. Sajnos mindeközben arról nem esik szó, hogy ki és milyen szempontok alapján dönti el a jelentkezők sorsát. Ahogy a leendő mentorokról sincs hír. Csak a tervezett bojkottról, Petőfi hitvallásáról: szabadnak lenni mindennél fontosabb. A szabadság jegyében tudni vélik különféle pedagógiai szakértők, hogy Orbánnak nincs meg a megfelelő képesítése, és alkalmatlan arra, hogy fiatalokkal foglalkozzék. Nincs szükség új intézményekre, hiszen a meglévők is ellátják a tehetséggondozási feladatokat, érvel Pion is Krusovszky nyomán, s ebben van igazság, de ne feledjük, minden új testület felpezsdíti az életet a régiekben is, amire nagy szükség van. Ha Pion azt vetné fel, hogy nem új kötetekre, újabb és újabb fiatal írók és költők bemutatkozására van szükség, hanem őszinte, elemző kritikákra, teljesen egyetértenénk. A kortárs magyar irodalomnak ez a leggyengébb pontja. Nem véletlenül mondja Szálinger Balázs, hogy az egykori kolozsvári ,,költőiskola” legfőbb erénye a másutt nem tapasztalható könyörtelen igazmondás volt. A kocsmázások egy másik látogatója szerint üdítő volt, hogy ezt a társaságot nem fertőzte meg a pártpolitika, hogy fittyet hánytak a Budapesten dúló kultúrharcra.
Az elmaradt vita
Amikor a Heti Válasz arra kérte Orbán János Dénest és Krusovszky Dénest, hogy a Szemtől szemben rovatban, egy asztalhoz ülve próbálják meggyőzni az olvasókat igazukról, kitértek az újabb vita elől. Orbán levelében így fogalmaz: ,,Nem látom értelmét egy olyan politikai vitának, melynek végén eljutunk az illiberális ősrobbanás metafizikájának ontológiai dimenziójáig, miközben itt pusztán arról van szó (politika ide vagy oda), hogy van plusz (és másoktól nem elvont) 150 milla fiatal íróknak, és ebből lehet csinálni olyan innovatív dolgokat, amelyeket az egy százalékából nem lehetett megcsinálni.” Krusovszky pedig úgy véli, ő már mindent elmondott, most a JAK-on és a FISZ-en van a sor, legfeljebb mögéjük sorakozna fel, egyébként mérhetetlenül szomorú az ügytől, és attól, hogy megint nem sikerült valamit rendesen kibeszélni.
Valljuk be, mi is. Egyfelől: miért nem lehet örülni annak, ha a fiatal magyar irodalom pénzhez jut? Hogy nemcsak aranylábú fiúkat, hanem költői vénával megáldott tehetségeket is gondozunk? Másfelől: miért csak a támogatás megítélése után értesül az irodalmi közvélemény a tervekről? Miért nem előzte meg szakmai vita a programot? Végtére is állami pénzről van szó. Ugyan, miért nyitottunk újabb frontot a kultúrharcban?
Osztovits Ágnes (Heti Válasz). Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hitélet – Jakubinyi György érsek 70 éves
Örvendetes esemény lesz holnap: 70. életévét tölti dr. Jakubinyi György érsek, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye 87. főpásztora.
Máramarosszigeten született 1946. február 13-án, ott végezte a középiskolát is. A Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézetben végezte teológiai tanulmányait. 1969. április 13-án szentelte pappá Isten Szolgája Márton Áron püspök a szatmári egyházmegye részére. Négy évig a római pápai egyetemeken tanult tovább. Licenciátust szerzett teológiából és szentírástudományból. Visszatérte után püspöki titkár Szatmáron. Ezt követően 22 éven át a gyulafehérvári intézet szentírástudomány, valamint a héber és a görög nyelv professzora. A budapesti Pázmány Péter Akadémián szerzett teológiai doktorátust.
Fodor György piarista konfráter. Szabadság (Kolozsvár)

Tartalommal megtölteni az életet – Jakubinyi György érseket köszöntötték
Hálaadó szentmisét mutattak be az elmúlt szombaton, február 13-án a gyulafehérvári székesegyházban Jakubinyi György római katolikus érsek 70. születésnapja alkalmából. A hittudományi főiskolán díszüléssel folytatódott az ünnepség.
sten jósága az embert élteti, és gonoszsága miatt kapta büntetésül az egyre rövidülő földi létet – mutatott rá bibliai példákat idézve Jakubinyi György érsek a székesegyházban őt köszönteni egybegyűltekhez intézett beszédében.
A Vasárnap katolikus hetilap beszámolója szerint az érsek azzal zárta homíliáját, hogy az ember életének lényege, bármennyit élne is, hogy a számára kiszabott időt tartalommal töltse el. A teológia dísztermében tartott ünnepi műsor végén az egyházi elöljáró Ferenc pápa szavaival azt kérte a hívektől: imádkozzanak érte.
Sokféle kihívással kell megküzdenie
Jakubinyi György érsek 70. születésnapja alkalmából Tamás József segédpüspök, általános érseki helynök körlevelet adott ki, amelyben arra kérte a híveket, imádkozzanak a főegyházmegye 87. főpásztoráért.
„Nagy múltú, immár ezerévesnél is régibb főegyházmegyénknek 22 éve főpásztora. Bár egészen más világ köszöntött ránk 1989-ben, neki sem jutott boldogabb jövendő elődeinél” – írja körlevelében a segédpüspök. Rámutat, Jakubinyi György jó néhány könyvnek és számtalan cikknek szerzőjeként nemcsak nálunk, de külföldön is ismertté tette nevét, munkásságáért több kitüntetést is kapott. „Globalizálódó mai világunk sokféle kihívásával kell megküzdenie, amit Istenbe vetett hittel tett és tesz. Amikor születésének 70. évfordulóján szeretettel köszöntjük, ennek a munkának folytatásához kívánunk sok erőt, egészséget, kitartást Istentől” – zárja a paptársakhoz és a hívekhez intézett körlevelét Tamás József.
A tanári katedra mellől a segédpüspöki székbe
Jakubinyi György Miklós 1946. február 13-án született Máramarosszigeten Jakubinyi István bíró, majd közjegyző és Kirchmayer Etelka Mária harmadik gyermekeként. 1963-ban érettségizett a Filimon Sîrbu Román–Magyar–Ukrán Vegyes Gimnázium magyar tagozatán. Teológiai tanulmányait 1963 és 1969 között a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán, 1970 és 1972 között a római Pápai Gergely Egyetemen, 1972 és 1974 között szintén Rómában, a Pápai Biblikus Intézetben végezte. A teológiai doktori fokozatot 1978. június 1-jén nyerte el a Pázmány Péter Hittudományi Akadémia hittudományi karán, Budapesten. Doktori értekezésének címe: A Jelenések könyve eukarisztikus tana a II. vatikáni zsinat fényében.
1969. április 13-án szentelték pappá. 1969-től 1970-ig szatmári püspöki titkár, 1974 és 1992 között a biblikus tudományok tanára volt a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán. Szent II. János Pál pápa 1990. március 14-én nevezte ki gyulafehérvári segédpüspöknek és Aquae Regiae címzetes püspökének, majd 1991. július 19-én – a segédpüspökség megtartása mellett – a romániai örmény katolikusok ideiglenes apostoli kormányzójának. A pápa 1994. április 8-án gyulafehérvári érsekké tette.
Munkásságát számos elismerésben részesítették: 2001-ben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem díszdoktorrá avatta, 2002-ben elnyerte hittudományi munkásságáért a Szent István Társulat Stephanus-díját. 2003-ban Bethlen Gábor- és Fraknói Vilmos-díjat kapott a szórvány magyarságot mentő és Márton Áron emlékét ápoló tevékenységéért. 2006-ban Scheiber Sándor-díjat és Bartók Béla-emlékdíjat kapott, 2010-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével tüntették ki. Krónika (Kolozsvár)

II. András temetkezési helyét tárják fel Egresen, magyar és román régészek
Ígéretes eredményekkel zárult Egresen a II. András magyar király temetkezési helyéül szolgáló ciszter kolostor feltárását célzó kutatás első szakasza, amelyet a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) és a Temesvári Bánáti Nemzeti Múzeum szakemberei közösen végeznek – közölték a régészek az ásatás helyszínén tartott csütörtöki sajtóértekezletükön.
A III. Béla király által 1179-ben alapított egresi apátság csaknem négy évszázadon keresztül a ciszterciták legfontosabb magyarországi rendháza volt. A kolostor feltárása és az ott 1235-ben eltemetett II. András király sírjának megtalálása azért is fontos, mert a magyar középkori királysírok többsége megsemmisült. Az már bebizonyosodott, hogy Egresen rendkívül értékes, gazdag régészeti lelőhelyről van szó, ahol a vártnál sokkal jobb állapotban mAradtak meg a romok is – hangzott el a sajtótájékoztatón.
Szabadság (Kolozsvár)

Szülőföldkutatás a „festői szépségű Erdélyben”
A Kárpát-medence minden részéről érkeztek fiatalok Zeteváraljára, ahol pénteken elkezdődött a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) egyhetes szülőföldkutató és honismereti tábora.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet a magyar jövő tudatos kiépítését igyekszik a maga eszközeivel segíteni. Tagjai úgy gondolják, eredményes nemzetstratégia csak egységes magyar nemzeti rendszerben, a Kárpát-medencei tömb- és szórvány-, valamint a diaszpórában élő magyarsággal közösen vihető végbe. E gondolat mentén hirdették meg Kós Károly-pályázatukat a Kárpát-medenceében vagy a világon bárhol élő 18 és 35 év közötti magyar fiatalok számára, akik érdeklődnek a szülőföldön való megmAradás és gyarapodás kérdései iránt.
A pályázatra való jelentkezéshez egy motivációs levélre, valamint egy ajánlásra volt szükségük a fiataloknak, amelyet például közösségszervezőtől, tanártól, kórusvezetőtől, plébánostól kérhettek. Ezek alapján választották ki azt a hatvan fiatalt, aki részvevője lehet a Zeteváralján jelenleg zajló szülőföldkutató és honismereti tábornak. A feltételek szerint a tábor részvevői a 18–35 éves korosztály tagjai lehetnek, de nagy részük húszas éveiben jár. A Kárpát-medence minden részéről érkeztek, zömmel az anyaországból, de vannak Erdélyből, Felvidékről is, valamint akadnak olyanok, akik tartósan külföldön éltek, és bár kiválasztásuknál ez nem volt szempont, a szervezők örülnek az ilyen részvevőknek is, mert megoszthatják tapasztalataikat társaikkal. A tábor célja, hogy az NSKI a részvevők segítségével kidolgozzon egy olyan nemzetstratégiát, amely elősegítheti a szülőföldön mAradást és csökkentheti az elvándorlást. Ennek érdekében a tábor tagjai délelőttönként képzést kapnak arról, hogy miként lehet felmérni a migráció legfőbb okait. Az előadásokat az NSKI munkatársai – szociológusok, néprajzkutatók, történészek, gazdaságpolitikai szakemberek – tartják, és a 10–11 fős csoportok tevékenységét is egy-egy kolléga irányítja, aki segít a közös munkában – tudtuk meg Molnár Gergelytől, a tábor egyik szervezőjétől. Ugyanakkor minden délután gazdasági, oktatási, művészeti és kulturális szakemberekkel tartanak kerekasztal-beszélgetéseket – magyarázta.
Az előadások mellett a fiatalok terepgyakorlatokra mennek, majd a tanultak alapján otthon, saját közösségükben készíteniük kell egy kis videót, illetve interjúkat. A kész munkákat aztán október közepéig kell beküldeniük az NSKI-hez, ahol a szervezők tervei szerint ezekből egy viszonylag reprezentatív felmérést lehet majd végezni az elvándorlás problémájáról.
Vékony Csongor Levente, a tábor egyik részvevője 19 éves, és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem politológus hallgatója. Interneten talált rá a táborra, és úgy gondolta, hogy tradicionális értékeket képviselő, konzervatív fiatalok társaságában eltölteni egy hetet értékes nyári programnak ígérkezik, mert sokat tanulhatnak egymástól. Meggyőző volt számára a tartalmas program és a színvonalas előadok listája is. Mindezek mellett a táborban megtanulhatja a társadalomkutatás módszertanát, és ez a későbbiekben hatalmas segítség lehet számára – magyarázta. Az sem volt utolsó szempont, hogy Erdélyben szervezték a tábort, hiszen nyári tervei között szerepelt – mint fogalmazott – a festői szépségű Erdélybe való ellátogatás is.
Arra a kérdésre, hogy miért esett éppen Erdélyre a választás, amikor táborhelyszínt kerestek, Molnár Gergely válaszolt. Egyrészt pontosan a festői környezet miatt. Szerették volna olyan helyre hozni a fiatalokat, amit még sokan nem láttak – még az anyaországiak sem, a felvidékiek pedig még kevesebben – és érdemes megnézni. Másrészt szimbolikus oka is van, ugyanis a Nemzetstratégiai Kutatóintézet mindig nagy felelősséget érzett Székelyföld mint a legnagyobb határon túli és leginkább tömbszerű magyarlakta terület iránt – több kollégájuk is van innen. Emellett pedig nem titok, hogy a kivándorlás Székelyföldet súlyosabban érinti, mint az anyaországot, ezért a szervezők úgy vélik, itt kell leginkább foglalkozni a jelenséggel és annak okaival.
Balog Emese
Székelyhon.ro

Széchenyi Istvánról szóló tudományos konferenciát szerveznek Kolozsváron - Széchenyi István munkásságáról szóló tudományos konferenciát szervez pénteken Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) - közölték csütörtökön a szervezők.
A Magyar Tudományos Akadémia területi bizottságaként működő KAB a magyar tudomány ünnepe alkalmából szervez ünnepi eseménysorozatot gróf Széchenyi István születésének 225. évfordulója alkalmából. A pénteki rendezvény társszervezője a Magyarország kolozsvári főkonzulátusa és a Babes-Bolyai Tudományegyetem.
Pénteken délelőtt tudományos ülésszak lesz, amelynek előadói Széchenyi István politikai és közgazdasági eredményeit ismertetik, de irodalmi és színházi munkásságát is érintik.
A tudományos ülésszakon többek között Horkay Hörcher Ferenc egyetemi tanár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója beszél Széchenyi István politikai programjának aktualitásáról. Egyed Ákos kolozsvári történész, az MTA külső tagja Széchenyi és Erdély 1848-ban címmel tart előadást, Egyed Emese kolozsvári egyetemi tanár pedig a magyar politikus színházi projektumáról értekezik.
A konferenciát követően levetítik A hídember című, Bereményi Géza által rendezett filmet. Az eseményen jelen lesz Eperjes Károly színművész, a film főszereplője.
Ebből az alkalomból átadják KAB tudományos díjait.
Az akadémiai bizottság novemberben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi és csíkszeredai karán, valamint Temesváron és Bukarestben is tudományos konferenciákat szervez a magyar tudomány ünnepe jegyében.
(MTI)

Górcső alatt Széchenyi életműve a Magyar Tudomány Ünnepén
A magyar tudóstársadalom először 1997-ben emlékezett meg arról, hogy 1825-ben gróf Széchenyi István birtokainak egy évi jövedelmét felajánlotta a Magyar Tudós Társaság megalapítására, és ezzel lehetővé tette a Magyar Tudományos Akadémia megszületését. 2003 óta minden év novemberének 3. napján erre a nemzetépítő cselekedetre emlékezünk – az évforduló jegyében tegnap az MTA Kolozsvári Területi Bizottságának (KAB), a Babeş–Bolyai Tudományegyetemnek és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek a szervezésében tartották meg a Magyar Tudomány Ünnepét, s bár az esemény főrendezvénye a kialakult szokás szerint most nem Kolozsváron került volna sorra, Széchenyi István 225. születésnapja alkalmából mégis a kincses város mellett döntöttek. Az eseményen jeles hazai és anyaországi tudósok, kutatók, oktatók tartottak előadásokat, de a BBTE Aula Magnajában a KAB éves tudományos díjait is kiosztották.
A rendezvény megnyitóján, a BBTE Aula Magna termében Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja méltatta Széchenyi István életművét, aki a feudális magyar társadalom átalakítását, jól átgondolt racionális tervvel, angol mintára képzelte el. Ezzel kiérdemelte a „legnagyobb magyar” jelzőt. Köszöntőt mondott Salat Levente, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke, aki arra emlékeztetett, hogy Erdélyben tizenkilenc külső tagja van a Magyar Tudományos Akadémiának, és többségük kolozsvári. Soós Anna, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese Széchenyi anyagi és személyes hozzájárulását domborította ki, amellyel a magyar tudományos életet gazdagította. Az anyagi háttér biztosíthatja a tudomány semlegességét a politikával szemben, ami minden korszakban érvényes. „Legyenek mai Széchenyi Istvánok!” – kívánta a rektor-helyettes. Az ünnepélyes megnyitót a Visszhang kórus műsora színezte.
A konferencia első előadója Horkay Hörcher Ferenc (egyetemi tanár, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, MTA BTK Filozófiai Intézet) volt, aki A művelt polgár mint nemzeti érdek: Széchenyi István politikai programjának aktualitása a 21. században címmel értekezett. Az előadó végigkísérte Széchenyi munkásságát a kiművelt ember meghatározásával a nemzeti hovatartozás igényén keresztül a közbizalom és a gazdasági bizalom megteremtéséig, amikor is rájött arra, hogy a tudás hatalom, amit józanul kell tudni használni. Széchenyi István az állam, a nemzet, a gazdaság és a kultúra érdekeit próbálta összeegyeztetni – összegezte az előadó.
Egyed Ákos történész, az MTA kolozsvári külső tagja Széchenyi és Erdély 1848-ban című előadásában részletezte azt, hogy a forradalom előtt és alatt az erdélyi magyarság bizalmat szavazott Széchenyinek, de a románság és a szászok egy része is rokonszenvezett vele. Ő szorgalmazta a tudományegyetem és a Kolozsvár–Nagyvárad „vaspálya” megépítését, amit azonban a szabadságharc kiteljesedése megakadályozott, és csak később valósulhatott meg.
A folytatásban további előadások hangzottak el: Pletl Rita (egyetemi tanár, Sapientia EMTE, Marosvásárhely): Döbling szimbolikus univerzuma; Egyed Emese (egyetemi tanár, Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár): Széchenyi István színházi projektuma; Bélyácz Iván (MTA tagja, Pécs): Széchenyi pénzügyi eszméi a Hitel című műve tükrében.
A rendezvény keretében adták át a Kolozsvári Akadémiai Bizottság tudományos díjait. Ezúttal három kolozsvári és egy temesvári kutató részesült elismerésben: Gábor Csilla irodalomtörténész a Tudomány Erdélyi Mestere Díjat, Borbély Sándor filozófus és Szász Levente közgazdász Fiatal Kutatói Díjat, Jancsó Árpád mérnök pedig a Tudományközvetítés és Tudományos Bírálat Díjat kapta meg. Este a Sapientia EMTE új épületében levetítették a Bereményi Géza által rendezett A hídember című filmet, a közönség Eperjes Károly színművésszel is találkozhatott.
A Magyar Tudomány Ünnepe keretében hasonló szakmai előadások hangzottak el tegnap Bukarestben, majd a közeljövőben Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Temesváron folytatódik a rendezvénysorozat.
A sajtónak Mile Lajos főkonzul azt nyilatkozta, hogy egy ilyen konferencián a szellem emberei, gondolkodók, kutatók kicserélhetik eszméiket Széchenyivel kapcsolatban, és olyan gondolatok is megfogalmazódnak, amelyek napjainkban szintén minden mesterkéltség nélkül érvényesek, eligazítók lehetnek. Salat Levente KAB-elnök azt emelte ki, hogy egy kialakult gyakorlat szerint évente nem kolozsvári helyszínen tartják meg a Magyar Tudomány Napjának főrendezvényét, hanem valamelyik más erdélyi városban. De az idén, Széchenyi István 225. születésnapja alkalmából, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa javaslatára megtörték ezt a gyakorlatot, s hogy méltó akadémiai környezetet tudjanak biztosítani, a BBTE dísztermére esett a választás.
Ördög Béla

Szabadság (Kolozsvár)

Az erdélyi 56 a magyar oktatás felszámolása miatt következett be
Erdélyben nem a kommunista rendszer ellen, hanem a magyar oktatás megmaradásáért szervezkedtek 56-ban, mondja Vincze Gábor.
Novenber 4-én 1956 Erdélyben és Magyarországon címmel nemzetközi konferenciát szervezett a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete, melynek társszervezője volt a Buza László Egyesület és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem. Az egynapos rendezvényen magyarországi és romániai történészek az 56-os forradalom 60. évfordulója kapcsán arról beszéltek, hogy miként reagált a magyarországi hatalmi berendezkedés az országban egyre nagyobb mértékben fokozódó feszültségre, és miért következett be az, hogy október 23-án a Szovjetunió karhatalma fegyveres erővel kezdte meg a kommunista rendszer helyreállítását. Az előadásokból kiderült, hogy az erdélyi 56 és a magyarországi eseményeket kiváltó okok részben eltérnek egymástól, ugyanis a Romániában történt megmozdulások elsősorban nem a kommunista rendszer megdöntésének céljából jöttek létre, hanem azért, mert a román kommunista hatalom elkezdte magyar oktatási intézmények, azon keresztül pedig a magyar oktatás felszámolását. A nemzetközi konferencia előadói közt volt Vincze Gábor történész, aki közel húsz évig foglalkozott az erdélyi magyarság és a moldvai csángók 20. századi történetével, eddig 15 könyve és 130 publikációja jelent meg. A történész 1956 Magyarországon, 1956 Erdélyben címmel tartott előadást arról, hogy milyen indokok mentén kezdődött el Romániában a szervezkedés. Az 1956-os téma kapcsán a Transindex arról kérdezte Vincze Gábort, hogy látja az erdélyi magyar kisebbség helyzetét a román hatalom megtorlásával szemben, mi volt a fő oka az erdélyi magyarok szervezkedésének és a magyarországi 56-os eseményekkel való szolidaritásnak. A történész úgy véli, hogy az 1956-1957-es erdélyi szervezkedés okai eltérnek a magyarországiaktól, ott ugyanis az 50-es években Nyíregyházától Szombathelyig, Miskolctól Szegedig, az egész országban voltak olyan megmozdulások, amelyek a kommunista hatalom megdöntését akarták elérni. Ezek az emberek arra vártak, hogy az angolok és az amerikaiak felszabadítják az országot, majd közösen az ő segítségükkel átveszik a hatalmat, tehát egyértelműen rendszerellenesek voltak. Erdélyben viszont a forradalommal való szolidaritás kiváltó okai a kisebbségi sérelmek voltak, ezen belül pedig ami az ifjúság számára igazán „húsbavágó” problémát volt, a magyar nyelvű oktatás szűkítése. Az EMISZ-től kezdve, amely 1956-ban alakult Brassóban ifjú diákokból és munkásfiatalokból, a szászrégeni Fekete Kézig, amelyet ugyancsak középiskolások és egyetemisták szerveztek, a fő indíték az erdélyi magyar kisebbség ellehetetlenítése volt.
A románosítás már 1956 előtt elkezdődött Vincze Gábor elmondta, Erdélyben az emberek kollektív emlékezetében az él, hogy a magyar nyelvű osztályok, a kizárólag magyar nyelven oktató iskolák felszámolása és románosítása az 1956 utáni megtorlások része. Erről szó sincs, ez a folyamat korábban kezdődik el - mondta a történész. Ezt korabeli statisztikai adatok támasztják alá, ugyanis ekkor még nyilvánosságra hozták az 1950-es évek második felének oktatási statisztikáit. Ezekből kiderül, hogy a folyamat 55 őszén kezdődik el igazán, de a felsőfokú oktatásnak a visszaszorítása korábban indult. 1948-ig jogilag ugyan nem rögzítetten, de a gyakorlatban mégis működött átfogó magyar oktatás a szakmunkásképzéstől az egyetemig. A Bolyai Egyetem 1945-ben indul, teljes körű felsőoktatási képzés működött az intézményben, volt magyar nyelvű mérnökképzés, agrármérnöki, művészeti képzés is, majd 1948-ban következett az oktatási reform, ekkor átalakítják, felforgatják, sztálinizálják és szovjet mintára alakítják át Romániában a teljes oktatási rendszert, de az 50-es évek elejéig tulajdonképpen a magyar intézmények még működnek. 1954 után még a Székelyföldön is román osztályokat hoztak létre A magyar felsőoktatás teljes felszámolásának első lépése 1954-ben következik be, amikor megszüntetik a magyar nyelvű mérnökképzést, majd az 1955-ben kiadott jogszabály értelmében azokon a településeken, ahol önálló nemzetiségi és román tannyelvű iskolák is működnek, kötelezik ezek összevonását. Azokon a településeken, ahol egyáltalán nem volt román tannyelvű gimnáziumi osztály, ugyanis alig éltek románok, mint például Székelyudvarhelyen, létre kellett hozni román tannyelvű osztályt. Itt az történt, hogy a székelyek egy részét erőszakkal bekényszerítették a román tannyelvű osztályokba. Ez alól a Magyar Autonóm Tartomány sem kivétel, „az nem volt egy magyar sziget”, semmiféle autonómiája nem volt. Egy sztálinista országban autonómiáról beszélni önmagában értelmetlen, ugyanis a rendszer semmiféle önrendelkezést nem tűrt maga mellett. Ezek azok a sérelmes intézkedések, amelyek kiváltják a szervezkedéseket. Nem véletlen, hogy a szervezkedők többsége nagyrészt középiskolás diák és tanár. Azt mondhatjuk, hogy nem a pesti események másolása történik Erdélyben, attól csak bátorságot merítenek az ellenállók, „hogy lám, Pesten a kommunista hatalom megingani látszik, vagy meg is dőlt. Hátha Erdélyben is ez fog történni, kezdjünk el szervezkedni, hogy a kisebbségi jogainkat kiharcoljuk.” A kisebbségi sérelmek okán több memorandum is született, melyet az ENSZ-nek címeznek: az egyik Kolozsváron a Dobai István-féle memorandum, illetve a csíkszeredai Fodor Pál-féle elképzelés. Ők is a kisebbségi sérelmeket akarják orvosolni, és ma már mondhatjuk azt, hogy naiv elgondolás alapján abban hittek, hogy ha az ENSZ elé került a magyar kérdés, és Magyarországra figyel a világ közvéleménye a forradalom leverése miatta, talán lesz esélye annak, hogy az ENSZ keretén belül fölvessék az erdélyi kérdés rendezésének az ügyét. Etnikai jellegű és román-magyar összefogáson alapuló szervezkedés is volt Erdélyben A Szoboszlay-féle szervezkedés azért tekinthető különleges ügynek, mert ebben az esetben nem kisebbségi sérelmek dominálnak, hanem államellenes szervesedésről van szó, a kommunista hatalom megdöntését szerették volna elérni. Szoboszlai Aladár, pécskai majd aradi római katolikus lelkész már 1956 októbere előtt, 1950-54-ben kezdett szervezkedni, ebbe román személy is bekapcsolódik, akit el is ítélnek és kivégzik. Arra a kérdésre, hogy lehetséges-e egy '56-hoz hasonló állapot kialakulása Romániában, Vincze Gábor kifejtette: „Azt szokták mondani, hogy minél jobban szorítanak egy népcsoportot, nemzetiséget, az annál inkább radikalizálódik. Remélem, erre nem kerül sor, és remélem azt is, hogy azok a negatív lépések, aminek tanúi lehettünk Romániában az utóbbi években, visszafordíthatók"- vélekedett Vincze Gábor.
Ambrus István
Transindex.ro

Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezés Micskén
Születésének 100. évfordulója alkalmából Jakó Zsigmond történészre, művelődés- és gazdaságtörténészre emlékeztek nemrégiben fiatalkorának helyszínén, Micskén.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Filozófiai és Történettudományok Osztálya illetve az Erdélyi Múzeum Egyesület Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezésére szervezett rendezvény utolsó állomásaként a Micskén elhelyezett Jakó Zsigmond emléktáblához zarándokolt el egy kisebb csoport, melynek tagjai úgy kívántak tisztelegni a neves professzor emléke előtt, hogy felkeresték gyerek- és fiatalkorának fontos állomásaként szolgált családi házat Micskén. Így érkezett rövid időre a hegyközi helységbe Fodor Pál, a MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója, Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) elnöke, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora, az MTA kültagja, Kovács András, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora, az MTA kültagja. E neves csoporthoz csatlakozott továbbá Zsoldos Attila az MTA BTK TTI tudományos tanácsadója, témacsoport-vezetője, az MTA rendes tagja, Szovák Kornél egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről, Fejér Tamás és Pakó László tudományos munkatársak, az EME Kutatóintézetéből. A debreceni egyetem képviseletében Dáné Veronka egyetemi adjunktus tisztelte meg a centenáriumi megemlékezést, míg Nagyváradról Emődi András levéltáros érkezett. A hivatalos tisztelgők mellett a helységhez való kötődés Ariadne-fonalát a professzor lánya, Jakó Klára és családja biztosította, elhozva rokonukat, Baranyi Katalint is, aki szülőfalujának nevezheti Micskét. A jeles megemlékezésen természetesen a helyiek is képviseltették magzukat.
Megemlékezés
A megemlékezésen a Görböc néptánccsoport leánykórusának népdalcsokra után Sipos Gábor röviden ismertette Jakó Zsigmond professzor munkásságát, kitérve történelmi jelentőségű érdemeire. Kosztandi Mihály helyi polgármester ünnepi köszöntőjében üdvözölte a vendégeket, örömét fejezve ki, hogy adódnak ilyen pillanatok, amikor a múltban elszenvedett történések talán feloldozhatóvá vállnak az emlékezések során, az idő múlása remélhetőleg elhozza és rehabilitálja a veszteségeket. További megemlékezés során Jakó Zsigmond emléktáblájánál Fodor Pál, Kovács András, Sipos Gábor, továbbá a polgármesteri hivatal és református egyházközség nevében Kosztandi Mihály és Gavallér Lajos lelkipásztor, a Miskolczy Károly Általános Iskola nevében Hodgyai Edit igazgató, a Görböc néptánccsoport nevében annak leánykórusa helyezte el a megemlékezés koszorúit.
erdon.ro

Időutazók Erdélyben – egy vetélkedő élményei
A BBTE Magyar Történeti Intézet és a Buza László Egyesület immár harmadik alkalommal szervezte meg az erdélyi magyar középiskolások számára az Időutazók Erdélyben című történelmi vetélkedőt. Az immár hagyománnyá vált, 2014-ben indult kezdeményezést idén az 1956-os forradalom és szabadságharc erdélyi eseményeinek szentelték.
A nagy sikernek örvendő és számos középiskolát és egyetemistát megmozgató vetélkedő célja az iskolai tantervben elhanyagolt 1956-os események megismertetése, a helytörténeti vonatkozások elsajátítása, valamint a fiatalok és a múlt közötti élő kapcsolat létrehozása, megerősítése volt.
A diákoknak több feladat-csoportot kellett megoldaniuk. Interjúkat kellett készíteniük településük és szülővárosuk 1956-os eseményeiről. Ezáltal nemcsak szülővárosuk történetével és a helyi „hősökkel” ismerkedhettek meg, de betekintést nyertek az oral  history, azaz a kollektív mentalitás és történelmi memória feltérképezésének nehézségeibe is. A diákoknak településük 1956-os emlékműveit, képzőművészeti alkotásait és az 1989 utáni sajtóban megjelent megemlékezéseket is össze kellett gyűjteniük, illetve 1956-os megemlékezést kellett szervezniük iskoláikban. A kutatásaik eredményeit a második fordulóban december 10-ig küldhették be. A magyar kormány által támogatott eseményt idén is a Bethlen Gábor Alapnál megpályázott ösztöndíjakkal jutalmazta a Buza László Egyesület.
Első díjban részesült Pataki Timea, a dicsőszentmártoni Andrei Bârseanu Elméleti Liceum 11. osztályos tanulója, aki a Dobai-perben elítélt Varga Lászlóval készített tartalmas interjút. Második díjat kapott az ugyancsak dicsőszentmártoni Chetan Andreea Sorina 10. osztályos hallgató. Harmadik díjas lett Zatoschill Ballai O. Andor a margittai Horváth János Elméleti Liceum 11. osztályos diákja.
Kiemelt díjat érdemelt a megható iskoladrámát előadó bukaresti magyar színjátszó diákcsoport 14 tagja. A BBTE Történelem és Filozófia Karának dékánhelyettese, Rüsz-Fogarasi Enikő és Ötvös István, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense által elnökölt zsűri számos különdíjat is kiosztott középiskolásoknak és egyetemistáknak.
Jövőre, a reformáció 500. évfordulója és a Balázs Ferenc Emlékév alkalmából Erdélyi Világjárók, Erdélyi Nagyutazók címmel szervezik a református peregrinus diákok és Erdély nagy utazóinak emléket állító vetélkedőt.
T. Szabó Csaba
 Szabadság (Kolozsvár)

Mindennél fontosabb, hogy egy nép szabadon dönthessen a sorsáról! A Szovjetunió háborúja Magyarország ellen – 1956
Horváth Miklós hadtörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára 1990 elejétől foglalkozik 1956 történetével, kutatásával. Több könyve is megjelent ebben a témakörben. Decemberben a Kós Károly Akadémia meghívására Marosvásárhelyen tartott előadást. Előadásában annak a meggyőződésének adott hangot, hogy 1956 esetében há- borúról beszélhetünk, hiszen a szovjet kommunista párt elnökségének iratai háborúról beszélnek, illetve a szovjet vezetés körében leggyakrabban visszatérő fogalmak a bevonulás, beavatkozás, megszállás stb. voltak. Az előadás adott alkalmat az alábbi beszélgetésre.
– Elég fura cím a Szovjetunió háborúja Magyarország ellen – 1956...
– Lehet, hogy furcsa az előadá- somnak a címe, ám ennek az az oka, hogy megismertük a Szovjet Kommunista Párt elnökségi ülésének az anyagait, és azokból az tűnt ki, hogy maguk a szovjetek háborúként élték meg ezeket a heteket, napokat. Háborúról beszéltek, amikor meghozták azokat a politikai döntéseket, amelyek következtében a szovjet csapatok már október 23-ról 24-re virradóra – a karhatalmi terveknek megfelelően – bevonultak Budapestre, majd a magyar és szovjet, szovjet és magyar politikai vezetés döntésének megfelelően már nem az a feladatuk, hogy a fontosnak nyilvánított objektumokat – parlamentet, honvédelmi minisztériumot, belügyminisztériumot, a kormányzati negyedet, a néphatalom intézményeit – védjék meg a nép ellenében, hanem 24-én azt a feladatot kapták, hogy aktív harctevékenységgel számolják fel a magyarok (ekkor még) felkelését. Maga a felkelés a tüntetést követően alakult ki, a hatalom dönt, hogy erőszakkal akadályozza meg a megmozdulást, és bár némi hezitálás után engedélyezik a tüntetést, de az erőszakszervezetek felé nem intézkednek arra vonatkozóan, hogy korlátozzák a fegyverhasználatot. – Kiknek kellett volna intézkedniük? – A magyar belügyminisztérium első körben betiltotta a tüntetést: 23-án 14 óra körül betiltotta, és pár perc múlva engedélyezte a tüntetést. Ugyanakkor nem intézkedtek arra vonatkozóan, hogy a tüntetőkkel szemben nem szabad erőszakot alkalmazni. Így a délutáni órákban elsőként Debrecenben dördültek el a karhatalom lövései – itt négy halott van –, de még ezt követően sem dönt úgy a politikai vezetés, hogy csak az ő engedélyükkel lehessen fegyvert használni. Így aztán a rádió épületénél 23-án 9 óra körül eldördülnek a fegyverek. Azonban nem az történt, amit vártak, hogy ezzel véget vetnek a megmozdulásnak, mert a tüntetők, elszenvedve a tűzcsapást, sebesülést, halált a rádiónál, fegyvereket keresnek.
– Hogyan? Honnan szereznek fegyvereket?
– Ezeket a fegyvereket a hatalom szállítja a rádió épületéhez, hiszen nem bíznak a Magyar Néphadseregben, a tömegoszlatási célból kirendelt katonáknak nem engedik kiosztani a lőszert. Tehát a katonák ott vannak a tömegben, megismerik a tüntetők követeléseit, fegyvert használni nem tudnak, ezt követően nem is akarnak, mert egyetértenek ezekkel a követelésekkel, és amikor megtapasztalják, hogy a rádió épületéből tüzet nyitnak rájuk, sebesültek, halottak vannak, és megérkezik a lőszer a katonai oszlopok végén, akkor kiosztják a lőszert, és a katonák egy része a fegyverét átadja a civileknek vagy maga is részt vesz a rádió ostromában.
– Kik lőttek az épületből?
– Az épületben körülbelül 240 fős államvédelmi őrség volt. Ezt részben katonákkal is próbálták megerősíteni. Fehér József államvédelmi őrnagy adta ki parancsot a tűzmegnyitásra. A következő dolog az, hogy az államvédelmi állomány megtagadja a tűzparancsot, nem hajlandó lőni a népre. Ekkor Fehér őrnagy belelövet a saját katonáiba, és ezt követően nyitják meg a tüzet. Ezzel kezdődött el a harc a rádió elfoglalásáért.
– Mikor érkeznek meg a szovjet csapatok?
– A hajnali órákban a felkelők el is foglalják a rádiót. Erre az időpontra beérkeznek a szovjet csapatok is a rádió épületéhez, bekapcsolódnak a harcba, de nem tudják megakadályozni az épület elfoglalását. És miután az lesz a feladatuk, hogy aktív harctevékenységgel számolják fel a felkelést, így már szabadságharcként folytatódik a felkelés, és egy idegen hatalom hadserege ellen kezdik meg a felkelő szabadságharcosok a harcot.
– Azt olvastam, hogy újabb és újabb szovjet haderők érkeztek Budapestre.
– Több hullámban, egyre nagyobb szovjet erők érkeznek a fővárosba. Október 25-ére már újabb hadosztályok érkeznek be: Kárpátaljáról egy hadosztály, egy másik Romániából, Temesvárról. Budapesten ekkor már körülbelül 20 ezer szovjet katona van, de képtelenek a felkelést felszámolni. Rendkívül szervezetlenek, nagy veszteségeket szenvednek, így a hatalom arra kényszerül október 28-án, hogy meghátráljon, s megígérje a tüntetők követeléseinek a teljesítését. És miután a szovjet csapatok beavatkoztak, a legfontosabb követelés a szovjet csapatok távozása, Magyarország szabadságának, függetlenségének a visszanyerése lett. Október 28-án tehát a hatalom, szovjet engedéllyel, megígérheti azt, hogy a rend helyreállítása után kivonja a szovjet csapatokat Budapestről vagy tárgyalásokat kezdjenek az országból való távozásukról. Persze nem gondolta ezt komolyan. Egyszerűen ki akarta venni a fegyvert a szabadságharcosok kezéből. Folytak is tárgyalások, hogy a magyar honvédség előtt letennék a fegyvert, de idejében rájöttek, hogy ez is egy kísérlet a lefegyverzésükre. Megtagadták a fegyverletételt, és ezzel a szabadságharc, forradalom egy új szakaszba lép, hiszen az uralkodó párt egyre hátrál és október 31-én, november 1-jén a Magyar Dolgozók Pártja fel is oszlatja önmagát. Győz a forradalom, hiszen az egypártrendszerű diktatúra megszűnik, maga az egy párt, az uralkodó állampárt szűnik meg.
– Mit tesznek a szovjetek?
– A szovjetek ebben a helyzetben gondolkozhatnak azon, hogy Magyarországot kiengedik a birodalomból – mert a birodalom részének tekintették –, vagy egy újabb támadással vérbe fojtják. Október 30-án úgy tűnik, hogy van esélye annak, hogy a forradalom győzedelmeskedjék, ezt mutatja a Szovjetunió minisztertanácsának a nyilatkozata, amelybe beírják, hogy új alapra kí- vánják helyezni a szocialista országokkal a kapcsolatukat, és ilyen alapon tárgyalásokat kell folytatni az ott állomásozó csapatok kivonásáról. De mire ezt lefordítják 31-én, és Budapesten megjelenik, addigra megváltoztatja a véleményét a politikai vezetés, és egy újabb támadásról döntenek. Október 29. és 31. között nem érkeznek új szovjet csapatok Magyarországra, 31-től viszont özönlenek be: elsősorban Kárpátaljáról még egy hadosztály, egy újabb Románia felől, és november 4-én megindítják a Forgószél fedőnevű hadműveletet. 17 szovjet hadosztály részei három nagy csoportosításban kezdik meg a szabadságharc vérbe fojtását. A Magyar Néphadsereget is ellenségként kezelik: elfogott katonákból csak november 4-én hatvannégyet helyben kivégeznek, megkezdődik a hadifoglyok Szovjetunióba szállítása, 10-15 ezer magyar letartóztatásáról döntenek. November 7-8-án megkezdődik a kiszállításuk.
– Nagy nemzetközi visszhangja volt ennek…
– A nemzetközi tiltakozásnak köszönhető, hogy leáll az emberek kiszállítása, 860 fő kerül ki Kárpátaljára. A szabadságharc folytatódik Budapesten. Utoljára a Vörös Csepel teszi le a fegyvert, a munkásosztály fellegvára tart ki legtovább a szovjetek elleni harcban. De vidéken is jelentős összecsapások vannak. November közepe, vége az, amikor a Mecsekben a Mecseki Láthatatlanok is befejezik a szervezett ellenállást. Eközben átrendezik a hatalmat, váltás történik a pártvezetésben, döntenek arról, hogy a 24-én miniszterelnökké kinevezett Nagy Imrét leváltják, és egy új bábkormányt állítanak Moszkvában Kádár János vezetésével, és ezt helyezik hatalomba.
– Mit mondanak ezek az események a mának?
– A ma szempontjából fontos, hogy tudjuk: egy népnek volt ereje arra, hogy egy legyőzhetetlen hatalom ellen a szabadságáért, függetlenségéért megindítsa a harcot. Mindennél fontosabb az, hogy szabadon és függetlenül éljünk, egy nép szabadon dönthessen a sorsáról.
Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely)

Gondolatolvasó robot csíki diáktól
Tehetséges fiatalokat keres és támogat a KMTA
z egyszeri szülő nem éppen Nobel-díjjal jutalmazza csemetéjét, amikor az apró csavarokra szediszét az újdonatúj távirányítós helikoptert-autót-lánctalpast. Pedig nem vicc: ezzel akár a jövő legígéretesebb tudósainak életpályáját törhetik derékba. A Kárpát-medencei Tehetségkutató Alapítványnak (KMTA) a napokban Kolozsváron tartózkodó mentoráltjaitól joggal remélhetünk agyhullámokkal irányított mű végtagokat, az immunrendszer védelmére leghatékonyabban csatasorba állított agysejteket, és még ki tudja miféle technikai vívmányokat, elmét-lelket gyönyörködtető novellákat, verseket, úttörő történeti földrajzi tanulmányokat. Közülük sokan arról regélnek, hogy mára lassan foglalkozásukká váló szenvedélyük gyerekkorban gyökerezik.
Nyolc támogatottja mellé a KMTA januárban felvett 20 újabbat, de számuk gyakran változhat, hiszen a válogatás, a tehetségek felkutatása és a jelentkezés folyamatos – tudtuk meg Petri László programigazgatótól. A támogatottak köre szerteágazó, van köztük zenei és képzőművész tehetség, vannak történelemtudományokban jártasak, irodalomban, biológiában, fizikában, informatikában, csillagászatban, jogban és közgazdaságtanban tehetségesek.
Te is lehetsz felfedezett
– A családszervezetekkel és az egyházakkal alakítottunk ki együttműködést, hiszen olyan tehetségeket is szeretnénk megtalálni, akiket máshol nem lehet elérni, mert nem versenyeznek, nincs mögöttük olyan szakember, pedagógus, aki motiválná őket. Továbbá a magyar oktatási intézményeknek negyedévenként elküldjük pályázati felhívásunkat. A pályázat folyamatos, nincs pályázati határidő. A jelentkezőknek a honlapunkon (www.kmta.hu) kell regisztrálniuk, majd kitölteniük az adatlapot, ami akár több órát is igénybe vehet, de a kuratórium ennek alapján tud valakit kiválasztani. Az adatlapot kitöltők bekerülnek a rendszerbe, de csak úgy maradhatnak benne, ha adatlapjukat folyamatosan megújítják az új publikációkkal, versenyeredménnyel, az iskolában lezárt újabb félévvel. A mostani támogatottak között van olyan, aki 2015-ben regisztrált, akkor nem tűnt fel, de az azóta szerzett eredményei alapján most kiválasztottuk – részletezi a programigazgató.
A KMTA-nál a támogatási időszak sem egységes. Van olyan, akit lassan 2 éve támogatnak, volt, akitől egy hónap után megváltak. Jelenleg a 3 hónapos próbaidőben azoknak a diákoknak a támogatását hosszabbítják meg, akik az alapítvánnyal együttműködnek, és akikről mentoraik is jelzik, hogy támogatásra érdemesek. – Akiről a mentor jelzése alapján kiderül, hogy nem tehetséges, attól megválunk. Alapítványunk még csak 2 éve alakult, így ez a rendszer is változhat. A mentor kutatási témát ad, minden támogatottnak havi szinten kell beszámolót készítenie a tevékenységéről. Folyamatos az ellenőrzés, és látszik, ki mennyi energiát fektet be. A mentoron (jelentős tudományos eredményekkel rendelkező akadémikus, az MTA tagja, üzletemberek stb.) kívül minden diák kaphat képzést, szakkönyveket, konferencia részvételt, közvetlen szakember támogatást, útiköltség-szállás támogatást és ha az anyagi lehetőségünk engedi, pénzjuttatást is. Mindenkitől elvárjuk a folyamatos kulturális fejlődést, amit támogatunk is (kifizetjük a színházjegyet, -bérletet), elvárjuk a folyamatos sportolást – tájékoztatott Petri László, aki fontosnak tartja megemlíteni: mindenki azt kap, ami tehetségének fejlesztése szempontjából a leginkább szükséges. Teljes körű segítségre törekednek, akár pl. orvosi ellátáshoz is juttatják támogatottjaikat, fontosnak tartják megteremteni számukra a fejlődéshez szükséges lehető legoptimálisabb környezetet. Ugyanakkor a KMTA azt kívánja elérni, hogy támogatottjaik szülőföldjükön maradjanak.
– Amikor egyetemi vezetőkkel tárgyalok, rendszerint szóvá is teszem ezt a gondolatot, amit helyeselnek. Ilyenkor megemlítem, hogy ők azok, akik ennek érdekében tenni tudnak, mert a tudományos műhelyek általában pl. itt Erdélyben, vagy Kárpátalján is az oktatási intézmények holdudvarába tartoznak. A kimagasló tehetségeket ezen helyek kellene, hogy felszívják, ez adna nekik megélhetést és jövőképet. Egyetemi végzős kárpátaljai támogatottunk egy hete mesélte, hogy felkérték az egyeteme által finanszírozott kutató műhely létrehozására. Ez az, amiről beszéltem – magyarázza Petri László.
„Kolozsvári tizenkettek”
A csíkszeredai Imets Tamás is azok közé tartozik, akik kisgyerekként szétszedték játékaikat, majd kisebb-nagyobb sikerrel valami újat építettek azokból. Művészeti középiskola architektúra szakán tanul, az elektronika, fizika és alkalmazott tudományok érdeklik. Szinte minden ehhez kapcsolódó tudását autodidakta módon sajátította el angol, magyar és román nyelvű könyvekből, weboldalakról. Épített repülő modelleket, robotokat, filmekből ihletődött robotot és zöld energiával működő eszközöket. Első komolyabb projektjének a Leonardo da Vinci terve alapján öt éve készült DaVincsirke nevű, repülésre képes madármodellt tartja. Leginkább programozni szeret és áramköröket tervezni-kivitelezni, de érdekli a fizika, szerves kémia és biofizika is. Találmánya a beszédképtelen embereknek segíthet a kommunikációban, de akár a művégtagok gondolattal (azaz mérhető agyhullámokkal) történő irányítását is lehetővé teszi. Egy fejére helyezett pánttal, közvetlen érintkezés nélkül mozgatott egy négykerekű járgányt. A neuronok kisüléséből 0–50 Hz frekvencián keletkező agyhullámok, az éberségért felelős béta és a relaxált alfa tudatosan módosítható. „Ha behunyom a szemem és összeszorítom a szemhéjam, az alfahullámok lesznek intenzívebbek, ha valamire fókuszálok, akkor a bétahullámok emelkednek meg. Ezt a lehetőséget használtam arra, hogy ezekkel öt különböző funkciót tudjak irányítani, sőt a szerkezet a pillantást is érzékeli” – mondta Tamás a Magyar Demokratának adott tavalyi interjúban.
A zalaegerszegi Büki Bettina 2012–13-ban a város diákpolgármestere volt. Budapesten nemzetközi igazgatásszervezés szakon diplomázott, szervezeti kommunikációt tanul, tavaly óta pedig jogot is. Három nyelvből szerzett 9 nyelvvizsgát, és a diplomácia érdekli – célja Magyarországot méltó módon képviselni külföldön.
Jogász szakot végzett, ma jogász-közgazdásznak tanul a győri Hancz Patrik, aki doktoriskolába is jár, tízéves korától versenytáncol. Olyan életművet szeretne létrehozni, melynek eredményeként levehet majd egy „Hancz Patrikot” a könyvespolcról, és annak tudatában, hogy általa értéket teremtett az emberek számára, nyugodt szívvel, büszkén lapozhatja végig.
A csíkszeredai Székely István Attila fizika iránti érdeklődése a kémiával is kibővült azután, hogy vegyipari folyamatmérnökként a mesteriskolát elvégezte. Tavaly kezdte a doktoriskolát a kolozsvári fizika karon, kutatási témája: WO3-TiO2-nemesfém alapú félvezető kompozit rendszerek alkalmazása mint szenzor (SERS) és fotokatalizátor. Ezen rendszerek érdekessége, hogy egyidőben működnének, mint szenzor (káros szerves anyagokat lehet kimutatni) és mint fotokatalizátor (fény hatására a szerves anyagokat képes lebontani).
Egészen kicsi kora óta orvos szeretne lenni, így tudatosan építgette útját a kelementelki (Maros megye) Drágus Emőke. Iskolásként szép beszéd és irodalom-, majd matematika- és földrajz versenyekre járt. Utolsó éves a marosvásárhelyi orvosin. Kutatási témájában feltérképezné a vizeletürítési gondokkal küszködő, anyaországi és erdélyi urológiai betegek előfordulási arányát, epidemiológiáját, összehasonlítaná a különböző földrajzi területek adatait. A kutatás egyelőre Budapestre és Marosvásárhelyre korlátozódik, de szeretnék kiterjeszteni.
A vajdasági Fehér Viktor rövidesen magyartanár lesz, egyébként amatőr labdarúgó, néprajzkutató. Szülőfalujáról, a szögedi nemzetséghez tartozó Egyházaskérről szóló dolgozatai az „ö”-ző nyelvjárás jellegzetességeit és Ősszeged hagyományait árnyalják. 1920 előtt a történetileg jelentős Temesvár–Szeged vasútvonal mentén húzódó Egyházaskér részese volt azoknak a központi folyamatoknak, amelyek a vidék képét és a lakosok mentalitását nagyban meghatározták. A település mellett is lelassított a II. Rákóczi Ferenc hamvait szállító szerelvény, s e kegyelettel teljes nemzeti esemény máig hat a továbbélő nemzedékekre – ez a történet jelentős Viktor kutatási témáját tekintve, amelynek keretében a Rákóczi-kultusz genezisének délvidéki lecsapódásait járná körül és elemezné a jelenkori digitális kultusz tükrében.
A kárpátaljai magyar kisebbséget érintő parlamenti és helyhatósági választásokat, a mai Kárpátalja területe közigazgatásának változásait vizsgálta 1920-tól napjainkig a történelem és földrajz diplomával rendelkező Iván András. Földrajztudományi kutatásai leginkább a geoinformatika felhasználási lehetőségeit, módszereit próbálták bemutatni különböző szakterületek, tudományágak, pl. a turizmus területén. Debrecenben doktorál, Társadalom, Gazdaság és Életmód Programban. Beregszász és környezete gazdag történeti múlttal rendelkezik, erről a levéltárban őrzött forrásanyagok is tanúskodnak, ám az 1920-ig felhalmozott anyagok nagy része máig nem került megfelelő feldolgozásra. Iván András szerint tervezett munkája, a Beregszász történetföldrajzi bemutatása a mai Kárpátalja területére vonatkozó történeti földrajzi munka első lépéseit jelenthetné.
Történelem, illetve nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok szakon szerzett diplomát a csíkszeredai Markaly Aranka, majd Kulturális örökség kutatása és hasznosítása mesterképzésen végzett, ma történész-muzeológus a Csíki Székely Múzeumban. Egy kutatási projektnek köszönhetően megismerhette a 17. századi vajdahunyadi vár történetét. A doktori iskolában kutatási témája a 17. századi Csíkszék. Tudománynépszerűsítő cikkeket írt már diákként a Szabadság diáklapjában, a Campusban.
Kisiskolás kora óta a csillagászat érdekli, ez később fizika–informatika tanulmányokkal „erősödött”, ma komputacionális fizika szakon mesterhallgató a sepsiszentgyörgyi Pintér Viktória. Jelentősebb csillagászati ismereteket 2015 őszi félévében, Szegeden szerzett, ahol igyekezett a meghirdetett csillagász tantárgyakból a lehető legtöbbet hallgatni. Csatlakozott a Szegedi Gravitációs hullámok kutatásával foglalkozó csoporthoz, itt főleg programozással kapcsolatos feladatok elvégzésében vett részt, mint például Python scriptekben való programozás, illetve Shell scriptek, Gnuplot segítségével történő adatfeldolgozás
Magyar–angol diplomával kiadványszerkesztői szakra csábult a felvidéki Reczai Lilla. Tíz évvel ezelőtt egy gyermekantológiában jelentek meg első művei, tavaly további három került be egy antológiába. Aktív tagja a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klubnak, amelynek célja tömöríteni a magyar nemzetiségű diákokat a nagyvárosokban, ahol nem feltétlenül lehet magyarul továbbtanulni, céljuk identitásőrző, hagyományt átörökítő érdekes előadásokat, kulturális, szórakoztató eseményeket kínálni a fiataloknak. Különféle táborok szervezője, az érsekújvári Rockszínpad táncos-énekes tagja.
Érettségi előtt áll a budapesti Szirt Viktória, középiskolai évei alatt a fizika, kémia, matematika és történelem foglalkoztatta. Sokáig nem tudott irányt választani, mígnem a Nők a Tudományban Egyesület Lányok Napja programjának köszönhetően olyan intézményekbe látogathatott, amelyek segítették a döntésben. Ma már tudja, hogy kutatóként szeretne dolgozni – rá akar jönni összefüggésekre, rácsodálkozni apró újdonságokra, megtalálni valami addig ismeretlent. Úgy érzi, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai és Bionika Karán tudja megtalálni egybegyúrva mindazt, ami érdekli. A KMTA támogatásával A mikroglia viselkedése normál és gyulladásos körülmények között témába nyerhet bepillantást. A mikrogliák agysejtek, amelyek a magzati élet alatt vándorolnak be a központi idegrendszerbe, ott pedig a központi idegrendszer gyulladásos megbetegedéseiben immunológiai végrehajtó sejtekké alakulnak, nyúlványaikat visszahúzzák és a károsodás helyére vándorolnak.
Apukájának köszönhetően ötévesen kétjegyű számokat adott össze fejben a kassai Szitás Zoltán. Sokszor szerelgette játékait, így elérte, hogy a távirányítású autójának működő féklámpája legyen. Szintén apukájával távirányítású repülőket készítettek, egyet később átépítettek hajóvá. 2011-ben tagja lett az akkor alakult Talentum robotcsapatnak, amellyel már első versenyükön nagyon jól szerepeltek, azóta 6 világbajnokságon jártak sikerrel, legutóbb az általa épített robot elnyerte a legjobb mechanikai design díjat. Szabadidejében focizik, úszik, szalad, foglalkoztatja a videózás, fényképészet.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)

Ismét Váradon a Quintus antikvárium
Közel kilenc esztendeje látogat rendszeresen Váradra a magyarországi Quintus antikvárium. Ezúttal is több ezer, mindenféle témát felölelő könyvet hoztak el, szerdáig várják az érdeklődőket.
Vasárnap érkeztek és szerdáig naponta reggel héttől este tízig várják az érdeklődőket a Partiumi Keresztény Egyetem földszinti előcsarnokában, az utolsó, szerdai nap kivételével, amikor este hatig tartanak nyitva – mondta el Baghy István, a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem mellett működő antikvárium tulajdonosa. Háromezer könyvet hoztak el, a legkülönfélébb témákban, s Váradról egyenesen hazautaznak, ugyanis vélhetően a legjobb könyveket eladják addigra, hiányos kínálattal pedig nem szívesen mennének tovább.
Mindenféle
A kínálat változatos: a történelmi, művészeti, filozófiai, pszichológiai és orvosi kötetek mellett megtalálhatóak a mesés könyvek, az ezoterikus kötetek és a vallásos irodalom is, de bőven vannak mezőgazdasági és egyéb, gazdálkodással kapcsolatos szakkönyvek is és természetesen a szépirodalom sem hiányzik, mondta el a tulajdonos.
Az árak öt lejnél kezdődnek, s két- háromezer forintnak megfelelő áraknál végződnek – ennyibe kerül például Erdély Történelme, A Magyarok Történelme, vagy harmincas években napvilágot látott Szépművészetek Története. Találhatók ritkaságok is – például régi kiadású „mini-könyvek”, melyek darabja 10-20 lejbe kerül, húszas-harmincas évekbeli folyóiratok, vagy például a Pesti Hírlap nagy Naptára, melyet 1929-ben adtak ki, s amely 15-16 lejért vásárolható meg. A látogatókat sok minden érdekli, de főleg a modern szépirodalmi köteteknek van keletjük, mondta el Baghy István. Általánosságban elmondható, hogy mindenhez, amit kínálnak, az interneten fellelhető árnál olcsóbban lehet hozzájutni. Az antikvárius kifejtette: mivel csökken az olvasók tábora, a kiadók úgy igyekeznek nyereséghez jutni, hogy egyre feljebb viszik a könyvek árát, csakhogy így épp ellenkező hatást érnek el…
erdon.ro

KISEBBSÉGBEN: Túlélés 1956, helyi geopolitika, titokgépezet
Sajátos benyomás, mondhatni kíméletlen fölismerés is, hogy a rendszerváltások története hol feledi, miközben máskor meg túlzottan fölértékeli a história meghatározó jelentőségű évfordulóit, egyes személyek perszonális memóriájának hatásait, belátási horizontját is.
Az 56-os emlékvilágból ma már jubileumi évtizedenként messzire kivilágít a nemzetpolitikai emlékezet-alkotás hatása, sőt célzatos törekvés is erre, de még mindig kevéske az érdeklődés a hazai szaktudományokban is a romániai magyarság körében a pesti és magyarországi eseményekkel egyidőben zajló tüntetések, felkelés, tiltakozások és megtorlások irányában. Az emlékező jelen és a szaktudományi elhivatottság egyik fontos lenyomatává lett éppen ezért az Erdély emlékezete sorozatban megjelent kötet, Tófalvi Zoltán munkája: 1956 erdélyi mártírjai. V. Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják.[1] A könyv címe is jelzi: ötödik kötet lévén előzményei is vannak, melyek hitelt érdemlő levéltári források alapján mutatják be a korszak leghírhedtebb romániai „hazaárulási” pert,[2] melyeknek forrásközlési jelentőségét kevesen volnának, akik túlértékelhetnék. A legutóbbi könyv ugyanakkor szerves része a korábbi négynek, a feltáró kutatás nyomán megismert és megtalált túlélőkkel folytatott beszélgetések ugyanis nemcsak a források értelmezésében segítenek, hanem tükrözik egyfelől a kollektív emlékezet cseleit, kihagyásait, hangsúlyos túlzásait, választékos trükkjeit is, ugyanakkor hangsúlyosan hitelesítik a tudnivalókat, tudatosítják a jelentéstartalmak árnyalatait, föloldják vagy tovább-bonyolítják az eljárásmódok, megismeréstechnikák problematikáit. Tófalvi évtizedes munkája immár nemcsak a helytörténet, erdélyi tudományosság, 56-os emlékezetkutatás, a sajátlagos zsarnoksági mentalitástörténet, a proletárdiktatúrák valódi diktatórikus karaktere, s egyúttal a határon túli, nemzetpolitikai szempontból is jelentőségteljessé vált kutatás tekintetében kiemelkedő, hanem abból fakadóan is, hogy mindezt helytörténeti—levéltár kutatási téren pótolhatatlanná tette a CNSAS és SRI titkosszolgálati levéltárak dossziéi közötti értékmentéssel. Az 56-os történések szempontjából is kulcsfontosságú eseménymenetben az „erdélyi kérdés” nem igazán ismert a mai történettudomány szűkebb szféráján túl, holott a földrajzi dimenziók, gazdasági terek, társadalmi csoportrétegződési problematikák, etnikai tagolódás és represszió, vallási konfrontációk és mindezek „Erdély lehetséges elszakításának feltételezett szándékára” visszavezetett megtorlási következményei ma már ugyanúgy részét kellene képezzék a hazai 56-os emlékezetpolitikának, mint a határokon túli magyarok, az 56-os diaszpóra, a láger- és börtönperek, ellenszegülések köztes-európai historikumának roppant sokféle más összefüggése is.[3]
Tófalvi könyve, s nemcsak interjúi, hanem a börtön-visszaemlékezések, hazaárulási koncepciós perek, mártírsorsok és „Erdélykérdés-megoldások” is kompakt egységben láthatók e kötetekben, igényes forráskritikával kezelt szövegekkel, a vallomástevők és emlékezők személyes jóváhagyásával, s túl az irattárak poros méltóságosságán, adatféltő bizalmatlanságán, történeti oktalanságán is.
Történeti számtan, 56 a 89-ben
Ötvenhat és nyolcvankilenc – ha nem is aránypárok, belső ritmusuk mellett tartalmi összefüggésük is közel evidens, amennyiben történelemről, rendszerváltozások évfordulóiról van szó. Molnár Adrienne önkényuralmi játszmákban bővelkedő kötete puszta számtani párhuzam helyett historikus kapcsolódást kínál, lehessen szó a kormány- és államváltás megannyi sajátlagos aspektusáról: hogyan vallanak az ötvenhatosok a nyolcvankilences rendszerváltásról, mikró- és családtörténeti meglátásokban, a tényleges ötvenhatos emlékezet és a rendszerátalakulás reményeinek 56-os időkbe kapcsolási percepcióiról. Molnár Adrienne könyve 89:56 Ötvenhatosok a rendszerváltásrólcímmel[4] három nagyobb fejezetbe szedi a rendszerváltó napok, hetek, évek, idők fontosabb tematikus történésmenetét, a kulcsjelenségeket és korszakfordító jeleneteket is mind egyfajta „ötvenhatos” aspektusból láttatja, miképpen a változásban érdekelt korosztályok is előképként, emlékezet-építő eszközként, szimbolikus szervezőerőként gondolnak a forradalom történéseire, jelentőségére, örökségére. A könyv az 1988–1992-ig felölelt időszak előzményi és utóhatási együttesét is magába foglalóan mintegy korjellemző interjú- és riportválogatással a historikus másképpgondolkodás előképét is megteremti. A megkérdezettek önvallomásai (példaképpen Hegedüs B. András, Forgách Pál, Andorka Rudolf, Donáth László, Ember Judit, Fejtő Ferenc, Göncz Árpád, Hann Endre, Karátson Gábor, Kuklay Antal, Szűrös Mátyás, Schiffer Péter, Vásárhelyi Miklós, Sárközi Mátyás, Pákh Tibor, Gyenes Judith, Horváth Ádám, összesen 89 interjú) egyfelől csupán csekély hányada az 56-os Intézet mintegy ezernél is több interjú-anyagából, másfelől ha nem is teljes létszámmal, de azok megidézését szolgálja, akik a politikai változásban ’56 szerepét látták valamiképpen, s akiknek 56-os szereplése szereptudatot adott akkor is, midőn a 89-es fordulat végbement. (Innen a kötetcím 89:56 tükörképzete is.) A múltértékelés és az Emlékbizottság (TIB), a gyászmunka feladata és az emlékezetközösség fennmaradásának életvezetési, hangulati, világnézeti megmaradási törvényei együttes hatásukkal ülnek ezen a köteten, beleértve a kritikai máskéntgondolás aspektusait is, például Litván György kérdését: „…hoz-e áttörést ezen a téren a félévszázados évforduló?”, vagy Mécs Imréét, aki nehezményezi, hogy az emlékezések egysíkúsága nemcsak a hatalmi gépezet kitermelte történeti kép, hanem a 89-es „ötvenhatozás” is sérelmet szenved, ha nem emlékezünk Rácz Sándor beszédére, de idézgetjük az ugyanott felszólalt Orbán Viktorét kultuszformálóan sokszor is.
A kötet mégis fontos, s ma már, a forradalomtól ismét egy évtizeddel később, de a rendszerváltás éveit még épp csak előkészítően, egészen más jelentésűvé válik, magára öltve az időközben elhunytak, az azóta pártoskodásba fulladók, az átírók, a lépésváltók vagy lépésváltási parancsot kiadók társas közegét. Molnár Adrienne munkája, ha nem is közvetlenül az ’56-ra emlékezést, de az életút-interjúk egyre nagyobb tömegének földolgozási aspektusai közül az egyiket idézik meg, kétségtelen dokumentáló erővel, az 56-os Intézet eredendő vállalásának szolgálatában.[5] Világok és korszakok között, átmenet-köztességben és értelmezésköziségben
Munkás, munkáslét, munkástanács.
Munkavilágok emlékező mozaikokban
Ha a történész gyűjtő és közlő munkája kellő távlatból (is) érdemes, értelmes egészet alkothat, s ha egy „munkás évekkel” eltöltött életút lehet többre érdemes, mint valami hétköznapi „meló”, akkor bizony alapkérdéssé válik, mitől is másabb—kevesebb, értéktelenebb vagy hőstelenebb a proletársors, a gyári meló, a „munka világa” és mindennapjai Csepelen, Ózdon, Ikarusban vagy a Rudabányai Vasércben…?
Három nagyobb blokkban jelenítette meg az Eszterházy Károly Egyetem Történettudományi Doktori Iskolája, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az 1956-os Intézet (OSZK) multidiszciplináris kötetében azt a tematikus konferenciát, ahol egyetemi oktatók és diákjaik prezentálják sorban a munkáslét és a történeti emlékezés viszonyát 1956 kapcsán. A Munkások ’56 című kötet, mely egyúttal az 56-os Intézet 2016–2017-es évkönyve is (XXII.),[6] az évforduló kapcsán „a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseményéről” szól, „amely világosan jelezte a szovjet típusú rendszerek válságát. 1956 októbere után már nemigen lehetett azt gondolni a szocializmusról, mint előtte. Ezzel párhuzamosan átalakultak a szocialista diktatúrákhoz való hétköznapi viszonyulás módjai is. A magyar 1956 nem elszigetelt esemény: része egy hosszabb, Sztálin halálával kezdődő és még évekig tartó nemzetközi folyamatnak” (jelzik a szerkesztők, 7. old.). A három nagyobb gondolati egységben azután a „Közelítések” fejezet munkáslét, munkásság, munkástanácsok magyarországi korszakolását és történésrendjét összegzi Varga László és Valuch Tibor két áttekintő írásban (13—54. old.). A második nagyobb blokkban a forradalom pesti és vidéki történéseit, majd közvetlen következményeit járja körül Papp Andrea, Bódy Zsombor, Nagy Péter, Kiss András és Rainer M. János (57—153. old.). A befejező fejezet a munkástanácsok és a munkásönigazgatási kísérletek 1956 utáni időszakát fogja össze (157—259. old.) Bartha Eszter, Alabán Péter, Somlai Katalin és Szegő Iván Miklós írása révén.[7]
Mindezek körvonalai mentén persze szinte lehetetlen az egyes írások részletes bemutatása, bár megérné… Az alapvonalak mentén szinte az előadók—szerzők mindvégig azt kérdezik, taglalják, s tartják szem előtt, lehetséges-e a munkáslét és munkáshelyzet e korszakra, a 20. század mintegy jó felére—háromnegyedére jellemző időszakára vonatkoztatott alapkérdés, miszerint mit ígérhetett a nem kapitalista típusú fejlődés, az egyenlőtlenségek rendszerével szembeszegülő, a párt vezette bolsevik programosságra épülő társadalomszervezeti modell, mely a mindennapokban és hétköznapi életben a szociológiai, történeti, helyi életformában és társadalomfilozófiai stratégiában egyaránt a munkást, a munkásságot és munkáslétet tünteti ki stratégiai győztes szereppel. Az előadások kivonata, visszhangja is megtalálhatók az egri egyetemi és az 56-os intézeti weboldalakon, de itt az eredeti 258 jelentkezőből (javarészt hazai, de részint határokon túli diákokból, előadókból) válogatott tematikus írásokat találjuk meg, melyek fókuszában nemcsak az 56-os események vagy körülmények, hanem kifejezetten a társadalomtörténeti értelemben kiemelt fókuszba emelt munkásság tűnt fel főszereplőként. Ebben is külön rangot kapott, hogy a 60-as/80-as évek (elsősorban persze külföldi) monografikus feldolgozásai között bár feltűnt néhány szempont, de valójában a sejtelmes szocializmus évei alatt valójában fokozatosan elhalványult az a szempont, mely a munkásságot a munkástanácsok, az önigazgatás, a totalitárius rendszerrel szembeni attitűd mentén volt hajlamos figyelembe venni, s ez a szempont 1989 után szinte teljesen föl is számolódott. Ez utóbbi időponttól napjainkig „nem a radikális cselekvés, hanem a nemzeti vereség, a megtorlás és az ezért viselt felelősség játszotta a fő szerepet. A társadalmi s ezen belül a munkás-részvétel és annak sajátos, például intézményi formája néhány magányos kutató ügyévé vált” (9. old.). E magányosak egyike éppen a kötet vezető írását komponáló, összefoglaló „közelítést” alkotó kutató, Varga László volt, akinek 2016 végi halálakor még nem lehetett tudni, hogy utolsó írását közli e kötetben, amit azután a szerkesztők mint kollégának, pályatársnak s e témakör egyik kitartó kutatójának emlékére is ajánlottak.
A kötet két-és-félszáz oldala sűrűn megpakolt a szakirodalmi hivatkozásokkal, nézőpontokkal, tudományos hipotézisekkel, forrásközlésekkel, fotókkal, ábrázolási és értelmezési, feltárási és ideologikus részletkérdésekkel, sőt interferenciákkal is, vagyis a rokon tudásterületek (demográfia, valóságirodalom, emlékezéstörténet, állambiztonsági iratok, visszaemlékezések, helytörténet, mozgalomkutatás, filmszociográfia, munkásönigazgatási felfogásmódok, gyártörténetek, stb.) részletes fölidézésével, mint olyannal, ami ezt az ’56 előtti és utáni társadalomhistóriát széleskörűen jellemzi. Kevés, fölöttébb kevés ilyen tematikájú, munkáskultúra és munkáséletmód kutatási szakkönyv létezik, s főképp ebből a kritikai historiográfiai szempontból meg alig… Ezért is, a tanulmányok kiválasztott témaköreinek, a munkássá válásra következő életmód-csődök históriáinak, majd az életvilágok folyamatát is ábrázolni képes szemléletmódoknak hiánypótlása miatt is sajátlagos többletértékkel bír a kötet, tipográfiai színvonala és gyakorlatias tördelési megoldásai meg amúgy is az elegáns könyvritkaságok közé emelik. S ha már nem követhettem végig az összes írást (mind a tizenegyet), legalább kiemelhetném itt röviden Varga László nyomatékos áttekintését „Munkás – munkásság – munkástanácsok, történelmi távlatban” címmel, Valuch Tibor hosszú időtávú folyamatot leíró „Munkáslét Magyarországon” dolgozatát, az 56-os jelenségek kontinuitását és diszkontinuitását körvonalazó tanulmányt Bódy Zsombortól „Az 1956-os forradalom és következményei az Ikarus gyárban” témakörrel, valamint a több kiváló írás között Rainer M. János „horthysta” személyek és 56-os bűnösök állambiztonsági iratok alapján „burzsoá ellenforradalom” támogatásában részt vevő „elemek” ürügyén írott családi memoárját, továbbá Alabán Péter ózdi és domaházi munkavilágokat fölidéző, ezeknek dokumentumfilmekben követhető megjelenésmódjaiból komponált „Emlékező mozaikok” írását.
A kötet fontosságát többszörösen aláhúzhatnám itt…, de mi tagadás, nem az én minősítésem vagy besorolásom, hanem a könyv és szerzőinek erényei igazolják ezt sokkalta érzékletesebben… Többször juthatnánk az Intézet évkönyveihez, bizonnyal nemcsak az 56-os évforduló teszi, hogy fajsúlyos mű, valódi oral history-indíttatású és korrajz-szemlélető opusz született idén is.
[1] Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012., 215 oldal.
[2] A megjelent kötetek: A Szoboszlai-csoport (2007); Az érmihályfalvi csoport(2007); A Dobai-csoport (2009); A Fodor Pál-csoport (2010).
[3] Lásd még a kötet bevezetőjét ehhez, 5-26. old.
[4] kiadta az 1956-os Intézet, Budapest, 2009., 286 oldal.
[5] munkássága, cikkei, s e kötet előszava is letölthető az 56-os Intézet weboldaláról! http://www.rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:kiadvanyok/89_56
[6] szerkesztette Rainer M. János és Valuch Tibor, Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2017., 260 oldal
[7] A kötet tartalomjegyzéke és előszava elérhető az OSZK weboldalán,http://www.rev.hu/hu/evkonyv_2017
A.Gergely András / maszol.ro