A tévé kettes csatornáján a Jöjjön velünk című adásban a nemzetiségi kérdés, pontosabban a magyar kérdés került terítékre. A kerekasztal-beszélgetésben Iona Coja, a Vatra Romaneasca képviselője feltette a kérdést, hogy 1905-ben vagy 1910-ben hány román képviselője volt a magyar parlamentnek? Ileana Vulpescu, a Romania Mare munkatársa azonnal válaszolt, egy sem. Egyedül Corneliu Coposu, a Parasztpát vezetője szólt közbe, hogy a románok akkor a passzivitás taktikáját, a parlament bojkottját választották. A tévévitán jelen volt magyar szenátorok /Frunda György, Magyari Lajos/ és képviselők /Tokay György, Márton Árpád, Borbély László/ nem szólaltak meg, nem mondták el, mi is történt a múltban. Németh Csaba cikkében részletesen emlékeztetet, hogyan is történt a század elején. Az 1905-ös választáson a Román Nemzeti Párt 8, az 1906-os választáson már 15 képviselője jutott be a magyar parlamentbe. /Németh Csaba: Kiegészítés egy tévévitához. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 24./

"A bukaresti Nemzetközi Jog és Nemzetközi Kapcsolatok Egyesületének /ADIRI/ szervezésében márc.15-16-a között "A francia-német megbékélés a Románia és Magyarország közötti történelmi megbékélés távlatában" címmel nemzetközi értekezletet tartottak. Iliescu elnök üzenetét Melescanu külügyminiszter olvasta fel. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), márc. 14., 740. sz./ Dr.Walther Althammer, a müncheni Dél-Kelet Európa Társaság elnöke hangsúlyozta, hogy a román-magyar megbékélés egyik fontos feltétele a kisebbségi törvény elfogadása. A megbékélést nem szolgálja az sem, hogy a román diplomácia Erdély történelméről egyoldalú, kétes hitelű füzetet terjeszt külföldön, ezt ő is kézhez kapta. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), márc. 18., 741. sz./ A tanácskozás résztvevői tiszteletére rendezett fogadáson /amelyre a magyarországi sajtó képviselői nem kaptak meghívást/ Iliescu elnök kifejtette, hogy a két ország közötti állandó párbeszédet tart szükségesnek, majd hozzátette, hogy a "nincs szorosan vett kisebbségi kérdés". /Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 18., Népszabadság, márc. 18./ Mircea Malita akadémikus ismertette a román-magyar megbékélésnek az általa készített megalapozását /munkája élvezi a román vezetés támogatását/. Malita elmélete szerint a kisebbség etnikai alapon szerveződő pártjai viszont zavaró tényezőt jelentenek, mert - szerinte - A szeparatista jelszavakkal, az abszurd kisebbségi szervezeti elemel szorgalmazásával" a román-magyar államközi akciót veszélyezteti. Szász Zoltán, az MTA Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese Malitának válaszolva emlékeztetett arra, hogy a múlt századvég magyar államában is volt Román Nemzeti Párt, amely politikai tárgyalásokat folytathatott a magyar kormánnyal. Az RMDSZ létét sokszor a védekezési kényszer teszi szükségessé. Funar magyarellenes provokációi bizonyítják, hogy a kisebbség nem mondhat le etnikai alapon szervezett pártjáról, állapította meg Szász Zoltán. A bukaresti tanácskozást márc. 15-re időzítették, amikor a magyarok ünnepi megemlékezéseken vettek részt. Emiatt a tanácskozás megnyitóján a száz vendégből négy magyar volt jelen. Chatherine Durandin, a Franciaországban működő Keleti Nyelvek és Civilizációk Intézetének képviselője úgy vélekedett, hogy a romániai magyarság miatt háromoldalú egyezmény megkötése szükséges. A konferencia utáni fogadáson Iliescu elnök a német résztvevők előtt kifejtette: Erdélyben vannak és lesznek is magyar iskolák. Nem ez a helyzet Magyarországon, folytatta az államfő, ahol néhány évtizede még 250 ezer román élt, most alig vannak tízezren és egyetlen középiskolájukban, Gyulán a román idegen nyelvként tanulják, a többi tantárgyat magyarul kell elsajátítaniuk. /Neumann Ottó: Minta egy történelmi megbékéléshez. = Magyar Hírlap, márc. 22./"

Júl. 13-án Kolozsváron zárt ajtók mögött ülésezett a Román Nemzeti Párt /RNP/ országos tanácsa. Döntöttek az államelnök-jelöltről, az őszi országos választáson Gheorghe Funar, az RNP elnöke lesz a párt jelöltje. Funar legyőzte a párton belül a két ellenjelöltet, Valeriu Tabara mezőgazdasági minisztert és Teodor Ardeleanu szenátort. A tanács megerősítette a kormánykoalíciós jegyzőkönyvet. A kormánypárt, a Szociális Demokrácia Pártja és az RNP júl. 12-én írta alá a koalíciós jegyzőkönyvet. /Szabadság (Kolozsvár), júl. 15./ A szélsőséges RNP tehát a kormánykoalíció tagja marad.

"Dec. 1-je, Románia és Erdély egyesülésének ünnepe 1990 óta Románia nemzeti napja. Emil Constantinescu elnök Gyulafehérvárra utazott, részt vett az ünnepélyes hálaadó istentiszteleten, melyet Teoctist pátriárka, a román ortodox egyház feje celebrált, majd a hatalmas tömeg előtt fogadalmat tett választási programjának megvalósítására. Hangsúlyozta, hogy minden erővel az euroatlanti integrációra kell törekedni. /Gyulafehérvári ünnepség. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 3./ Constantinescu beszédében a nemzetről sok szó esett, a nemzeti kisebbségekről egy sem, állapította meg Szász János. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 3./ A szokásos dec. 1-jei ünnepségeken most először kerülték a nacionalista felhangokat. Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke rádiónyilatkozatában hangoztatta: reméli, hogy az új román hatalom végre valóra váltja a Iulius Maniu vezette erdélyi Román Nemzeti Párt 1918. dec. 1-jén tett ünnepi ígéreteit. Akkor ugyanis megígérte az erdélyi kisebbségeknek, hogy joguk lesz a teljes körű anyanyelvi oktatáshoz, s a közigazgatásban és igazságszolgáltatásban is használhatják nyelvüket. Emil Constantinescu a Népszabadságnak nyilatkozott: államfőként gondoskodik róla, hogy "a kisebbségekre vonatkozó elvek a gyakorlatban is érvényesülhessenek". /Népszabadság, dec. 2./"

Román Nemzeti Párt - Partidul National Roman - néven egyesült márc. 7-én három parlamenten kívüli politikai alakulat: a Román Demokrata Agrárpárt, az Új Románia Párt és a Keresztény Liberális Párt, vezetői - Mihai Berca, Ovidiu Trasnea és Radu Ciuceanu - márc. 9-én írták alá a megállapodást. Az egyesült párt legismertebb személyisége a tavaly az Új Románia Pártba belépett Virgil Magureanu, aki a Román Hírszerző Szolgálatot vezette 1990 márciusától, azaz létrejöttétől fogva egészen 1997 elejéig, azóta pedig arra törekszik, hogy a román politikai életben töltsön be számottevő szerepet. - Ez az egyesülés rövid időn belül a második: a Polgári Szövetség Pártja, Nicolae Manolescu formációja, amely szintén nem jutott be 1996-ban a parlamentbe, február végén beolvadt a kormányban részt vevő Nemzeti Liberális Pártba, Manolescu alelnök lett. Márc. 9-én megalakult a Nacionalisták Választási Blokkja: Mircea Druc volt moldovai kormányfő dák-latin pártja és Cornel Brahas Román Jobboldal Pártja egyesült. /A hét nyolc napja rovat. = A Hét (Bukarest), márc. 17./

Virgil Magureanu, a titkosszolgálat volt vezetője, jelenleg a Román Nemzeti Párt elnöke szept. 8-án Szatmárnémetiben tartott sajtóértekezletén kirohant a magyar egyetem létesítése ellen, mondván "köztudott, hogy a világon egyetlen országban sem működik idegen nyelvű állami egyetem. Az RMDSZ harca megalapozatlan és halálraítélt." /Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), szept. 9./

"Az ellenzék továbbra is hevesen támadja a magyar?német egyetem tervét. Az ellenzék többsége szerint a határozat alkotmány- és törvényellenes, de a szélsőségesen nacionalista pártok egyenesen polgárháború lehetőségét emlegetik az egyetem kapcsán. Liviu Maior RTDP-szenátor, volt oktatási miniszter a kormány átlátszó manőverének nevezte a magyar?német egyetemről hozott határozatot. Szerinte a kormányzati erők tulajdonképpen két egyetemet akarnak létrehozni, az egyiket - a magyart Kolozsvárott, a másikat, a németet Nagyszebenben, ám ez utóbbi hamarosan bezárhatja kapuit, mert nem lesznek diákjai, hiszen a német etnikum már úgy megcsappant Romániában, hogy a német gimnáziumok diákjainak 80 százaléka román nemzetiségű. Teodor Melescanu szenátor, volt külügyminiszter, a Szövetség Romániáért Párt elnöke szerint a magyar?német egyetem létrehozása csak félmegoldás, ami senkit sem elégít ki, hiszen az RMDSZ nem mond le a magyar nyelvű állami egyetemről. Szerinte elképzelhetetlen egy olyan multikulturális egyetem, amelynek ne legyen erőteljes román nyelvű részlege. Valeriu Tabara, a Román Nemzeti Egységpárt elnöke úgy vélekedett, hogy "az RMDSZ sohasem válik ki a kormányból, mert a budapesti kormány arra kötelezi, hogy maradjon meg a koalícióban". Virgil Magureanu, a Román Nemzeti Párt főtitkára kijelentette, hogy a tervezett egyetem az RMDSZ kétségbeesett kísérlete az etnikai szeparatizmusra kulturális téren. Grigore Zanc, volt Kolozs megyei prefektus, az RTDP kolozsvári szervezetének vezetője úgy nyilatkozott: "az RMDSZ minden lépésével azt bizonyította, arra törekszik, hogy az erdélyi térségben visszaállítsa a bécsi diktátum időszakában fennállt helyzetet. Ebből természetesen nem hiányozhat a kolozsvári horthysta egyetem újraalapítása sem." A Nagy Románia Párt egyik megyei szervezete pedig kezdeményezte egy magyarellenes nemzeti gárda létrehozását, amelyet Maros, Hargita és Kovászna megyékbe vezényelnének. "Románia válságba került, halálos veszély fenyegeti, mert a Markó Béla vezette szövetség magatartásával és igényeivel polgárháborút robbanthat ki" - fogalmazta meg a szervezet félelmét Ion Mazina, a párt szenátora. /A Petőfi?Schiller egyetem okán. Polgárháborúval riogat a Nagy Románia Párt. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 8./"

"A december 1-jei román nemzeti ünnep alkalmával a Román Nemzeti Párt (RNP) Romániához intézett "üzenetében" a román nemzetállam ellen fellépő belső és külső "felelőtlen politikai erők" "agresszív" magatartására hívta fel a figyelmet. A párt, melynek főtitkára Virgil Magureanu, a Román Hírszerzési Szolgálat /SRI/ volt igazgatója, magyarellenességgel telített eszmefuttatásban bizonygatta, hogy a Románia számára "előnytelen" külpolitikai konjunktúra, az országnak a NATO, illetve az EU-bővítés első hullámából történő kizárása és nem utolsósorban az RMDSZ kormányrakerülése "veszélyezteti az ország területi integritását és szuverenitását". A közlemény szerint az RMDSZ programja "nem kompatibilis a demokratikus kormányzás elveivel", a jelenlegi hatalom pedig "rövidlátásról" tesz tanúbizonyságot azzal, hogy enged a szövetség követeléseinek, itt megemlítve a közösségi javak visszaszolgáltatásának kérdését, amely a megítélésük szerint "egy olyan tulajdonrendszer kialakulását teszi lehetővé Erdélyben, amely a területi autonómia, a föderalizáció számára biztosít majd táptalajt". /Romániai Sajtófigyelő (Kolozsvár), dec. 2. 222. sz./"

"Viorel Catamara a közelmúltban távozott a kormánykoalícióban részt vevő Nemzeti Liberális Pártból és már megválasztották a "mérsékelten nacionalista" Román Nemzeti Párt elnökének. Ezt a pártot Virgil Magureanu, a Román Hírszerző Szolgálat /SRI/ volt elnöke jegyeztette be. Egyes lapok szerint hajdan mindketten a Securitate tisztjei voltak. /Népújság (Marosvásárhely), márc. 2./"

"Júl. 2-ára Funar polgármester gyűlésre hívta a városháza alkalmazottait, a városháza hatáskörébe tartozó vállalatok vezetőit és alkalmazottait, valamint a megyei tanács képviselőit. Jelen volt többek között Victor Romulus Constantinescu megyei tanácselnök, Liviu Neag megyei tanácsos, a Közszállítási Vállalat igazgatója, Liviu Medrea, a Közterület Fenntartó Vállalat (RADP) igazgatója, Grigore Dejeu alpolgármester. A hivatal nagytermében tartott találkozóra Funar meghívta valamennyi kolozsvári honatyát. A meghívásnak egyedül Iuliu Pacuraru demokrata képviselő tett eleget. A politikus emlékeztette a jelenlevőket, hogy a kisebbségek jogait előíró román-magyar alapszerződést, valamint az Európa Tanácsi 1201-es ajánlását a régi hatalom fogadta el, a jelenlegi koalíció nem tett mást, mint igyekszik betartani a Románia által vállalt kötelezettségeket. Funar tüntetésre szólított fel. A tüntetők a memorandisták emlékművénél találkoztak. A tüntetőket szemeteskocsi várta, amelyre a következő szöveget írták: "Romániában az egyetlen hivatalos nyelv a román. Átkozott legyen a román nyelv gyászhuszárainak neve." A gépkocsin a kormánykoalíciós pártok nevét is feltüntették. A körülbelül 200 tüntető feliratokat vitt az alábbi szövegekkel: Nemet Románia föderalizálásának!, Miért árultátok el a román nyelvet? A tüntetők végigvonultak több utcán. A felvonulás végén a résztvevők a szemeteskocsiba dobták a kormánykoalíciós pártok kezdőbetűit ábrázoló feliratokat. Ezzel párhuzamosan a Viorel Catarama vezette Román Nemzeti Párt (PNR) férfikórusa hazafias énekeket adott elő. /Kiss Olivér: Szélsőségesek gyűlése és utcai felvonulása Kolozsváron Tiltakozás a magyar nyelvhasználat ellen. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 3./"

"Az Adevarul című román napilap szerint Funar polgármester levelet írt Radu Vasile kormányfőnek, akivel telefonon is beszélt, és állítólag "megegyezett vele Alföldi László konzuli kinevezéséről". Funar a többi között arra kérte a kormányfőt, hogy ha a magyar hatóságok 48 órán belül nem rakatják vissza a román nemzeti zászlót a szegedi román konzulátus épületére, akkor a kölcsönösségi elv alapján a román hatóságok vetessék le a kolozsvári magyar konzulátus épületéről a "Nagy-Magyarország felségjeleivel ellátott zászlót, és cseréljék fel ezt a Magyar Köztársaság állami zászlajával, amin nincs címer". A Ziua kommentárjában ezt írta "Felelőtlenség figyelmen kívül hagyni megzavarodott kirohanásait. Előbb vagy utóbb előfordulhat, hogy egyenesen bűnnek bizonyul, ha szándékosan nem vesznek tudomást Funarról." A román rádió szept. 21-i déli híradójában arról számolt be, hogy Virgil Magureanu, a román hírszerzés 1990-1997 közötti vezetője, aki most az általa alapított Román Nemzeti Párt (PNR) ideiglenes elnöke, sajtóértekezletén "pártja vezetősége nevében felhívta a figyelmet az Alföldi Lászlóval, Magyarország új romániai konzuljával kapcsolatos kémkedési gyanúra, amit nagyobb figyelemmel kell kezelni. Az ügy önmagában nagyon súlyos, és nem úgy kell hozzáállni, ahogy azt Gheorghe Funar, Kolozsvár polgármestere tette." /A keddi román napilapok szerint Kolozsvár polgármestere újabb provokációkra készül a magyar főkonzulátus ellen. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 22./"

"A második világháború eseményeihez kapcsolódó ünnepséget szervezett Nagyszalontán a helyi Háborús Veteránok Egyesülete. Nicolae Marian, a Román Nemzeti Párt helyi szervezetének elnöke szólt az egybegyűltekhez. Utalva a szervezőknek arra az indítványára, hogy koszorúzzák meg a magyar hősi halottak emlékművét is, kijelentette. "Nem várhatja el tőlünk senki, hogy nemzetünk gyilkosainak sírjára virágot tegyünk." Ez a kijelentés, akárcsak a többi nacionalista szófordulat, válasz nélkül maradt. /Ünnep az ősi földön. = Bihari Napló (Nagyvárad), szept. 28./"

A Román Nemzeti Párt elnökének választotta Virgil Magureanut, a Román Hírszerző Szolgálat /SRI/ volt igazgatóját, eddig a párt ideiglenes elnöke volt. /A volt hírszerzőfőnök pártelnök lett. = Brassói Lapok (Brassó), febr. 10./

Virgil Magureanu, aki hat éven át volt a Román Hírszerző Szolgálat /SRI/ igazgatója volt, jelenleg a Román Nemzeti Párt elnöke a magyar veszélyről beszélt. Pártjában külön részlegeket hozott létre, ahol tanulmányokat dolgoznak ki. Az első megállapította: "a Budapest által támogatott erdélyi magyar papok Románia föderalizálásán munkálkodnak". A papok a csángókat és a cigányokat megfenyegették, hogy magyaroknak vallják magukat. Az erdélyi magyar papok felkorbácsolják a nacionalista, az alkotmány- és államellenes szellemet, folyamatosan követelik azon egyházi javak visszaszármaztatását, melyeket magyarnak számítanak, azon dolgoznak, hogy megteremtsék az előfeltételeit a Magyarországba való integrálódásnak, ami a magyar revizionizmus stratégiája. Magureanu felsorolta ezeket a papokat: Csató Béla, Lovász Reinholdt, Csiha Kálmán, Bodó Imre, Tőkés László. Árus Csongor László, Erdély Zoltán és Herdian Gyöngy(i), Márkus András, Krizbai Imre, Haray Pavel, Tempfli József, Reizer Pál és Bárányi Ferenc. Magureanu szerint mindezt a magyar-zsidó Sörös Alapítvány támogatásával végzik. /Gyarmath János: (Nemzet)furfangos papok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 22./

A National bukaresti napilap febr. 16-i száma közölte Virgil Magureanu, a Román Nemzeti Párt elnöke cikkét magyar papok és magyarországi cinkosaik próbálkozásairól, hogy Erdélyt elveszejtsék. Az oldalt Tőkés László fényképe uralta. Ugyancsak február 16-án a Curierul National is közölte Tőkés László portréját, mellette bőven idézte Bodor Pálnak a budapesti 168 Óra című hetilapban megjelent cikkét: a püspökség Partiumi Közlöny című, saját lapjának egyik számában nyolcszor szerepel Tőkés László, lehetne szerényebb és bölcsebb, továbbá sejtelmes utalás történik holmi pesti származású alapítványi forintmilliókra is. - A Tőkés László elleni, máig tartó támadások sorát C. V. Tudor indította el tíz évvel ezelőtt Romania Mare című újsütetű extremista hetilapjának 1990/7-es számában: már akkor azzal vádolta a püspököt, hogy az ország megcsonkítására tör. Virgil Magureanu most a Nationalban Tőkés László "hazaárulását" az egész romániai magyar klérus úgymond irredenta propagandájában próbálta beágyazni. Magureanu vádaskodását hirdette már tíz évvel ezelőtt, 1990-ben az akkor indult Romania Mare hetilap minden száma. Eugen Florescu, a Ceausecu-féle propagandagépezet egykori sajtófőnökének Demokratia című, rövid életű hetilapjának 1990. szeptember 3-i számában Radu Theodoru tartalékos ezredes Riadókészültség című cikkében ez állt: "A hungarizmus offenzívája olyan méreteket öltött, hogy türelmünk végére jutottunk. A készülő genocídium közömbösen hagyja a kormányt, nem talál megoldást a magyar revizionizmusra és Erdély létkérdéseire. A magyarság fegyverkezik Erdélyben, a magyar hadsereg rohamosztagokat készít föl külföldön" stb. Virgil Magureanu ezek szerint még akkor sem mondott újat, amikor pártjának 1999. júliusi konferenciája alkalmából azt nyilatkozta Kolozsváron, hogy "a 90-es évek elején létezett egy forgatókönyv, amelynek alapján a román államot meg kellett volna csonkítani". A most február 16-án közzétett Magureanu-féle Erdély-védő manifesztum összes vádpontjai fellelhetők az általa hat éven át vezetett Román Hírszerző Szolgálat /SRI/ parlamenti jelentéseiben. - Magureanu azt állította a Nationalban, hogy a magyar cserkészeket románellenes szellemben nevelik, arra biztatva őket, állítsák vissza Szent István Nagy-Magyarországát, e célból papok katonai jellegű kiképzésben is részesítik őket. - Magureanu leleplezőnek szánt adata szerint Tőkés László püspök fennhatósága alatt Nagyváradon nyomda működik, itt készül a Partiumi Közlöny - ez utóbbit a budapesti 168 Óra is támadta, a közlöny Bodor Pál szerint Tőkés László szerénytelenségének megnyilvánulása. Barabás István megjegyezte: "tetszik bizonyos pesti és bukaresti köröknek vagy nem tetszik, tény: a nagyváradi püspökségi közlöny jó szolgálatokat is tesz kiadójának. 1998. június 22-én az Adevarulban Dobrin Suciu, az Iliescu-rendszer budapesti tudósítója cikket közölt a következő szenzációs címmel: Tőkés-Orbán titkos egyezség: a püspök a Romániával való kapcsolatok megmérgezésére kérte a magyar miniszterelnököt. Tőkés László másnap már nyilatkozott a súlyos vád ellen, ezt azonban az Adevarul nem közölte, hanem a Partiumi Közlönyben látott napvilágot, hogy pontról pontra cáfolja Dorin Suciu rendelésre írott koholmányát." Tőkés Lászlót támadni hazafias virtusnak számít: Iosif Veverca exmilicista főtiszt 1998. február 13-án azt nyilatkozta a román sajtónak, szívesen emlékszik vissza arra, hogy 1989. decemberében megütötte Tőkés Lászlót. /Barabás István: A választási hisztéria nyitánya. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 1./

A Romániai Magyar Szó is hírt adott arról, hogy Virgil Magureanu, a Román Hírszerző Szolgálat volt vezetője, a Román Nemzeti Párt elnöke a bukaresti National című napilap febr. 16-i számában közzétette tanulmányát- A tanulmány fő mondanivalóját kiemelte a szalagcím: "A Budapest által támogatott erdélyi magyar papok Románia föderalizálásáért ténykednek", vagyis azt készítik elő. A cikk egyik része Csató Béla marosvásárhelyi főesperesre utalt, aki "az RMDSZ-en belüli radikális politikai irányultság kimondott és igen aktív, elkötelezett híve", akit azzal vádol Magureanu, hogy Erdély történelmének meghamisítása érdekében számos szimpóziumot, összejövetelt szervez. A lap munkatársa Csató Béla főesperest kérdezte ezekről a vádakról. "Virgil Magureanu úr - úgy is mondhatnánk - kollektív bűnösséggel vádolja meg az erdélyi római katolikus, református, evangélikus egyházat. Természetesen a vádakat megcáfolni ugyanott kellene, ahol napvilágot láttak. De "jó" hazai szokás szerint ez valószínűleg nem fog megtörténni. Tehát legalább a hazai magyar sajtóban válaszolni kellene ezekre." Csató elmondta, hogy közös egyházi álláspontot nem alakítottak ki, mert a nyilvánvaló rágalmakat az embernek nem kell cáfolni. Magureanu rágalmazásával elsősorban a saját népe ellen vétkezik. Csató szomorúan olvasta, hogy Magureanu úgy tünteti fel őt, mint a román nép ellenségét. Magureanu alkalmatlan a román nép vezetésére, mert rágalmaival olyasmire tanítja "ellenségeit", amire nem volna szabad tanítania. /Máthé Éva: Virgil Magureanu alkalmatlan a vezetésre! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 10./

Számos magyar tanácsosjelöltet állítottak Szatmár megyében a román pártok. A liberálisok egyik favoritja a korábban labdarúgóként, mostanában vállalkozóként ismert Keiser Lajos. A Demokrata Párt listáján indul az önkormányzati képviselő címért például Nagy Ottó Csaba mérnök, Vas Zoltán orvos és Peleskei Tibor tisztviselő. A Román Nemzeti Párt nagykárolyi listáján egész csapat magyart találni, köztük ismert vállalkozókat. Tudva, hogy Magureanu (akinek netán újdonság: a volt főinformációs, lehallgató-felelős) pártja nem éppen a magyarok és általában a kisebbségek iránti toleranciájáról, az erdélyi többnyelvűség pártolásáról híres, sokakat megdöbbentett a városban, hogy Király Gyula építészmérnök (építkezési vállalkozó), Niglesz András mérnök- vállalkozó, Papp Zoltán vállalkozó, Gindele Gábor könyvelő és Baróthi Renáta technikus, aki énekesként is számontartott, éppen a PNR színeiben engedi futtatni magát, akar dicsőséget szerezni. - Visnyai Csaba, az RMDSZ egyik nagykárolyi vezéregyénisége elmondta, hogy a nevezett személyek soha az RMDSZ székháza közelében sem jártak, s nincs tudomása arról, hogy valaha is egy lejjel támogatták volna a szervezetet! /Nagykárolyi magyarok dörgölőztek Magureanuhoz. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 19./A román pártok tehát igyekeznek minél több magyart feltüntetni listáikon.

Jún. 8-án este nyilvánosságra hozták a jún. 4-i helyhatósági választás első fordulójának hivatalos végeredményét. Az ellenzéki Szociális Demokrácia Romániai Pártja (PDSR) győzelmét és az RMDSZ vártnál jobb szereplését hozta az első forduló. A 17,6 millió választásra jogosult állampolgár 50,85 %-a vett részt a szavazáson. Ez volt a legalacsonyabb részvételi arány 1990 óta Romániában. A szavazóknak 2957 polgármester személyéről, a helyi és a megyei tanácsok összetételéről kellett dönteniük. Az első fordulóban csak 706 polgármestert sikerült megválasztani. A polgármester-jelöltekre leadott szavazatok alapján a következő sorrend alakult ki: PDSR - az érvényes szavazatok 27,37 százalék, 337 megválasztott polgármester, Demokrata Párt (PD) - 12,32 százalék, 96 polgármester, Nemzeti Liberális Párt (PNL) - 9,06 százalék, 39 polgármester, Szövetség Romániáért (ApR) - 8,53 százalék, 30 polgármester, Román Demokrata Konvenció (CDR) - 8,01 százalék, 22 polgármester, Nagy Románia Párt (PRM) - 5 százalék, 5 polgármester, RMDSZ - 4,75 százalék, 110 polgármester, Romániai Szociáldemokrata Párt (PSDR) - 2,13 százalék, 8 polgármester, függetlenek - 6,04 százalék - 33 polgármester. A helyi és a megyei tanácsok összetétele már az első fordulóban kialakult. A helyi tanácsosok listájára leadott szavazatok alapján a következő sorrend alakult ki:PDSR - 25,78 százalék, 11380 tanácsos, PD - 10,4 százalék, 5463 tanácsos, ApR - 8,04 százalék, 4448 tanácsos, PNL - 7,8 százalék, 3978 tanácsos, CDR - 7,27 százalék, 2767 tanácsos, RMDSZ -5,5 százalék 2451 tanácsos, PRM - 6,19 százalék 2105 tanácsos, PSDR - 2,28 százalék 883 tanácsos, Román Nemzeti Egységpárt (PUNR) - 2,17 százalék, 869 tanácsos, Román Nemzeti Párt (PNR) - 1,98 százalék, 815 tanácsos, Szocialista Munkapárt (PSM) - 1,98 százalék, 755 tanácsos, Romániai Egységpárt (PUR) - 1,61 százalék, 595 tanácsos, Jobboldali Erők Szövetsége (UFD) - 2,21 százalék, 551 tanácsos A megyei tanácsosok listájára leadott szavazatokat lehet a legpontosabb előrejelzésnek tekinteni az ősszel tervezett törvényhozási választásra, mivel a képviselőket és a szenátorokat a pártok megyei listáin választják meg. A megyei tanácsosi listákra leadott szavaztok alapján a következő sorrend alakult ki: PDSR - 27,44 százalék, 496 tanácsos, PD - 9,91 százalék, 205 tanácsos, ApR - 7,38 százalék, 173 tanácsos, PNL - 6,96 százalék, 160 tanácsos, CDR - 7,47 százalék, 156 tanácsos, PRM - 6,62 százalék, 143 tanácsos, RMDSZ - 6,27 százalék, 135 tanácsos, PSDR - 2,35 százalék, 44 tanácsos, PUNR - 2,35 százalék, 37 tanácsos, PNR - 1,91 százalék, 26 tanácsos, PSM - 1,79 százalék, 24 tanácsos, PUR - 1,55 százalék, 22 tanácsos, UFD - 2,2 százalék, 20 tanácsos.. Az RMDSZ lett a legerősebb szervezet hét romániai megye tanácsában: Kovászna megye (67,6 százalék, 26 tanácsos a 35 fős tanácsban), Hargita megye (61,8 százalék, 27 tanácsos a 33 fős tanácsban), Maros megye (39,6 százalék, 17 tanácsos a 35 fős tanácsban), Szatmár megye (35,7 százalék, 14 tanácsos a 35 fős tanácsban), Szilágy megye (23,9 százalék, 10 tanácsos a 32 fős tanácsban), Bihar megye (23,2 százalék, 10 tanácsos a 32 fős tanácsban), Kolozs megye (19,4 százalék, 10 tanácsos a 38 fős tanácsban). Tanácsosi helyekhez jutott az RMDSZ Fehér, Arad, Beszterce- Naszód, Brassó, Máramaros és Temes megyékben is. /A helyhatósági választás első fordulójának hivatalos végeredményei. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 10./

"A Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Szövetség Romániáért (ApR) közötti választási szövetséget célzó tárgyalások mindeddig nem hoztak konkrét eredményt. - A Románok Nemzeti Egységpártja (PUNR) és a Román Nemzeti Párt (PNR) vezetősége bejelentette: augusztus 1-jén aláírják a két párt egybeolvadását szentesítő protokollumot. Ioan Gavra PUNR-elnök elmondta, hogy a létrejövő új párt "nemzeti, nacionalista" formáció lesz. Választási jelük a VR (Vatra Romaneasca) lesz. - Petre Roman, a Demokrata Párt elnöke jelezte: a PD önmagában indul a választásokon. - A Parasztpárt /KDNPP/ nem támogatja a parlamenti választások elhalasztását. /Folynak a pártközi egyeztetések. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 27./"

Aug. 9-én fúzióra lépett Országos Szövetség néven a Valeriu Tabara vezette Román Nemzeti Egységpárt /PUNR/ és a Virgil Magureanu-féle Román Nemzeti Párt /PNR/. A két nacionalista alakulat vezetői közölték, hogy közös jelöltet fognak indítani az elnökválasztáson. Magureanu volt korábban a Román Hírszerző Szolgálattól /SRI/ vezetője. /Megvalósult a PUNR-PNR fúzió. = Krónika (Kolozsvár), aug. 10./

Átadták a Mocsáry Lajos díjakat. Csucsuja István, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora, a Történelem-Filozófia Kar prodékánja könyvet írt Mocsáry Lajos és a románok címmel. Most felvázolta Mocsáry Lajos életútját. A magyar parlamentbe az 1867-es kiegyezés után került be, ahol a legméltányosabban kezelte a nemzetiségi kérdést. 1872-ben kiáll a román iskolák, de a többi nemzetiségi iskola mellett is. Karánsebes a Román Nemzeti Párt színeiben Mocsáry Lajost küldte a magyar parlamentbe. Kreczinger István, a Mocsáry Lajos Alapítvány kuratóriumának elnöke arról tájékoztatott, hogy Erdélyt elhagyó, Magyarországon élő értelmiségiek alapították a díjat 1992-ben. Célja a trianoni határokon kívül rekedt magyarság támogatása. Az anyanyelvi oktatás támogatása mellett segítik árvaházak, öregek otthona létrehozását is. Kolozsváron ünnepség keretében három személyt tüntettek ki Mocsáry Lajos-díjjal. Béres Károlyt az újvidéki Ökumenikus Szeretetszolgálat élén kifejtett önzetlen segítő tevékenységéért tüntették ki. Böjte Csaba a dévai Szent Ferenc Alapítvány létesítéséért és az ennek keretében végzett gyermekvédő, nevelő és oktató tevékenységéért kapta a díjat. Böjte Csaba ferences szerzetes 205 gyermek, valamint 52 felnőtt gondozását, ellátását szervezi meg. A Mocsáry Lajos Alapítvány először díjazott magyar állampolgárt Koenig Helmut személyében, aki két évtizede a határon kívül rekedt magyarság megsegítésén munkálkodik. /Csomafáy Ferenc: Átadták a Mocsáry Lajos díjakat. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 8./

"Az elmúlt években megfogyatkozott tagságú Román Nemzeti Egységpárt (PUNR) 36 megyei szervezetének vezetője február elején Brassóban bejelentette: kiválnak a Nemzeti Szövetségből, amelyet félévvel korábban alakítottak meg a Virgil Magureanu vezette Román Nemzeti Párttal (PNR), ám közös fellépéssel sem érték el az öt százalékos küszöböt az elmúlt évi parlamenti választásokon. Az egységpártiak Szilágy megyei elnöke, Ioan Hategan minapi sajtótájékoztatóján közölte: idén februártól kezdődően ismét önálló párt a PUNR, az ő meghatározása szerint "nemzeti szociál-liberális", a hangsúly viszont a nemzeti jelzőn van. A PUNR önálló újbóli színrelépésével ismét az RMDSZ lett támadásuk céltáblája, akárcsak az eltelt évtizedben. /Fejér László: Zászlót bont a PUNR. Az RMDSZ továbbra is céltábla. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 20./"

Romániában a történetírást a kelet-európai átlagnál jóval nagyobb mértékben fertőzte meg a mítosz, az egyoldalúság, a manipulatív érdek. Amikor e mítoszok közül egyiket-másikat román tudósok megpróbálták lebontani, a felhördülés hatalmasnak bizonyult. Jó példa volt erre Lucian Boia Istorie si mit in constiinta romaneasca (Történelem és mítosz a románság tudatában. Editura Humanitas, Bukarest, 1997.) című könyve, ugyanígy a romániai holokausztnak a román történelemírás által tagadott valóságait összegező ún. Wiesel-bizottság jelentése (Comisia Internationala pentru Studierea Holocaustului in Romania [A Romániai Holokausztot Tanulmányozó Nemzetközi Bizottság], Raport final [Zárójelentés]. Editura Polirom, Iasi, 2005.). Ellentmondásos a román történetírásban dr. Petru Groza megítélése. Magyarul is remekül beszélt, Budapesten szerzett doktorátust, miniszter volt a Trianont követő időszak több román kormányában, képviselő a bukaresti parlamentben Dúsgazdag volt az 1930-as években. Később balra sodródott, az Ekés Frontnak nevezett, a kommunistákhoz közel álló parasztmozgalom vezére lett, baloldali és zsidókat pártoló tevékenységéért 1943-ban bukaresti börtönbe került, onnan 1945. március 6-án egyenesen „az első demokratikus román kormány” kormányfői székébe ült, majd 1952-től 1958-ban bekövetkezett haláláig a Nagy Nemzetgyűlés elnökségének elnöke, azaz államfő lett. Két könyv jelent meg róla az elmúlt években a bukaresti Compania Kiadónál. Az első könyv (Petru Groza, Adio lumii vechi! [Agyő, régi világ!]. Editura Compania, Bukarest, 2003. – a következőkben: Groza, 2003.) Petru Groza memoárjait tartalmazza. A második könyv Dorin-Liviu Bîtfoi fiatal történész munkája, Groza politikai életrajza (Dorin-Liviu Bitfoi, Petru Groza, ultimul burghez. O biografie [Petru Groza, az utolsó nagypolgár. Egy életrajz]. Editura Compania, Bucuresti, 2004. – a következőkben: Groza, 2004.). A hatvanas években azt mondták, róla: kommunista. Később, a kilencvenes évek elején, pedig: nem volt kimondott kommunista. Petru Groza a Piskihez nagyon közel fekvő Bácsi faluban született 1884-ben, régi ortodox (görög keleti) papcsaládban. A szászvárosi Református Gimnáziumban magyar tanult, ahol 1903-ban érettségizett. Ezt követően jog- és gazdaságtudományi tanulmányokat folytatott Budapesten, Berlinben és Lipcsében, s 1907-ben Budapesten szerzett jogi doktorátust. Később az erdélyi románok autonómiájáért küzdő Román Nemzeti Pártban politizált, részvevője volt az Erdély Romániával történő egyesítésével végződő politikai akcióknak. Román nemzetisége miatt a magyarok sokszor megalázták, ezt soha nem tudta elfelejteni. Mégis vallotta, hogy a két nép megbékéléséért harcol. Groza 1919 végén utazott Bukarestbe, hogy az egyesülés utáni Nagy-Románia első, alkotmányozó nemzetgyűlésében képviselője legyen. Megdöbbentette a regáti korrupció, az erkölcstelen élet, a mocsok és a szegénység. Fő céljának tekintette, hogy a Regátot a „nyugatias” erdélyi szintre felemelje. Erőfeszítései sikertelennek bizonyultak, ezért kivonult a politikából, évekre visszavonult dévai ízlésű villájába. A baloldali eszmék híve lett, 1933-ban a dévai központú Ekés Front elnökévé választották, s így közelebb került a Kommunista Párthoz. Ion Antonescu marsall, a román diktátor idején őrizetbe vették, ezután lett az új rendszerben miniszterelnök. A kommunisták nem szerették: benne az osztályát eláruló nagypolgárt látták. Groza kijelentette: az erdélyi magyarok legyenek nyugodtak, mert Románia és Magyarország között nemsokára létrejön a vámunió, és a határokat el fogják törölni. Groza miniszterelnökként 1947 után aktívan részt vett a történelmi román pártok felszámolásában, a magyarokkal történt leszámolásban, a kommunisták választási csalása fölött szemet hunyt. A kommunista vezetők nem mozdították el Grozát, mert tudták, hogy az erdélyi tömegek tisztelik, ezért fölfelé, a pusztán dekoratív államfői székbe buktatták. Maradék befolyását az egykori polgári osztály azon exponenseinek börtönből való kiszabadítására fordította, akik iránt valamennyi tiszteletet érzett. Szobrait 1990-ben Románia-szerte ledöntötték, a dévait és a székelyudvarhelyit is, a róla elnevezett erdélyi város pedig visszakapta régi nevét: Stei (Vaskohsziklás). /Tibori Szabó Zoltán: A nagypolgárság kommunistája, a kommunisták nagypolgára. Petru Groza történelmi szerepének átértékelése. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 12., folyt.:15., 16./

Magyarnak lenni ősszel Váradon
Az 1990-es marosvásárhelyi fekete március gerjesztette aggodalmak óta szinte sosem volt ilyen rossz a közérzete a nagyváradi magyarságnak – amely azóta létszámában a felére csökkent. S bizony, ereje is ehhez mérten fogyatkozott, ami az önbizalmát aligha növeli. Már csak azért sem, mert a politikai érdekérvényesítés lehetőségei is beszűkültek azáltal, hogy a többségi románság képviselete minden fontosabb kérdésben nemzeti alapon pozicionálja magát, és a kisebbséget mellőzve dönt. De ez még a jobbik eset, mert gyakorta kimondottan a hátrányára. Amikor a magyarokról van szó, megszűnnek a pártos viták, felülkerekedik a régi frusztráltságokból és komplexusokból táplálkozó többségi nacionalizmus, öngerjesztő arrogancia. Ám mivel az ország nyugati határszélén mindenki igyekszik európainak tűnni, a magyarellenesség látensen burjánzik és hat, a komolyabb közszereplők nem vállalják fel nyíltan.
Az ördög a részletekben rejtőzködik.
Nagyvárad román többségű vezetősége azért is alázhatja meg naponta a város lakosságának több mint egynegyedét kitevő magyar kisebbséget, azért ingerelheti, provokálhatja és kerülheti meg, mert nem kell vele számolnia a politikai-adminisztratív döntéseknél. A magyarok közképviseletét a rendszerváltás óta ellátó – és nagymértékben ki is sajátító – RMDSZ ugyanis kiszorult a vezetésből: a kormánykoalíció pártjai dominálják az önkormányzatot, a képviselő-testületi döntésekhez nincs szükségük a létszámában is megcsappant tulipános frakció voksaira. Ma már azt is nehéz kideríteni, hogy miket forralnak a románok a polgármesteri hivatalban, milyen határozatokat készítenek elő, milyen huncutságokon spekulálnak, a diktatúra bukása óta ugyanis először fordul elő, hogy nincs magyar alpolgármestere a városnak, aki a körmükre nézne legalább…
Köztudott például, hogy a többségiek folyamatosan azon mesterkednek, hogy a közel ezeréves város magyar múltját elkendőzzék, sőt, eltüntessék: az épített örökséget éppúgy, mint a szellemi hagyatékot. Újabban azonban a jelent is magyartalanítanák. A Nagyváradi ősz nevű, állítólag 1991-ben indult, akkor még csak városnapként elképzelt „projektet” mára szinte egyhónaposra duzzasztották, de úgy, hogy a szeptember 20-án elkezdődött és október 12-én, a „város napján” tetőzött ünneplésfolyam gyakorlatilag kizárólag a román lakosságnak szólt. A magyar közösség politikai, egyházi, civil képviselőit éppúgy kihagyták a szervezésből, mint a polgárokat. Legfeljebb fogyasztókként, költekezőkként, alkalmi publikumként számítottak rájuk.
Ugyanakkor nem lehet véletlen, hogy a rendezvénysorozat egész propagandájában a kollektív többségi amnézia, mi több, egyenesen a történelemhamisítás uralkodott. Azt már megszokhatták a váradi magyarok, hogy a közelmúlt és a jelen kronológiáját szinte csak román vonatkozású, többé-kevésbé dicsőséges momentumokkal zászlózza a hivatalos diskurzus, de az új döbbenet, hogy tudományosnak álcázott konferencián lúgoznák ki Nagyvárad történelméből Szent László magyar királyt, elvitatva tőle a városalapítás közkeletű tényét. Mindeddig senki sem kérdőjelezte meg, hogy a lovagkirály 1082-ben rendelte el
Várad várának és monostorának építését, idehelyeztetve a bihari püspökséget, ide is temetkezett. Most tudós történészek dáko-román múltat vizionálnak és „Szlovákiában” 1113-ból fennmaradt okiratot idézgetnek, mint „első említést”, csak sikerüljön valahogy I. Lászlót eltávolítani… a városból. Ha már a sírját úgysem sikerült fellelni az azóta többször lerombolt és újjáépített várban.
Apropó: a város napja. Október 12-én ünnepelni lehet ugyan Nagyváradot nagy csinnadrattával, parádéval, de közmegegyezésről szó sincs: a kettős évfordulónak kimondva-kimondatlanul magyarellenes éle van. 1918. október 12-én a Román Nemzeti Párt prominensei a történelmi Magyarország szétverésének szándékát fogalmazták meg egy kiáltványban, gyakorlatilag hátba támadva a világháborúban kivérzett országot, amelynek addig hűséges polgárainak tűntek. Huszonhat év múlva pedig ugyanezen napon a szovjet tankok nyomában jöttek „felszabadítani” Váradot azok, akiknek utódai ma is hadizsákmányként tekintenek mindenre. Heteken át ünnepelnek és ünnepeltetik magukat közpénzen, miközben rá sem hederítnek a város magyar közösségére.
Rosszkedvünk telét vetítette előre a falcs hangú nagyváradi ősz…
Dénes László
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Balaton Petra
Regionális gazdaságfejlesztés: a székely akció (1902-1920)
A nagyarányú kivándorlás és a romániai munkavállalás megfékezése céljából nagyszabású program indult a leszakadó régió felzárkóztatására.
Székelyföld gazdasági, társadalmi és kulturális fejlesztésének szükségességére a XIX. század végén figyelt fel a magyar közvélemény a nagyarányú székely kivándorlás és a romániai munkavállalás miatt. A hagyományos székely társadalom és intézményrendszer, valamint az ahhoz kapcsolódó ún. „megtartó” életmód – amelynek alapja az örökös katonai szolgálat és a családi önfenntartó gazdálkodás volt – a XIX. század közepén nagy átalakuláson ment keresztül a modernizáció és a polgári átalakulás hatására.
A termelési-értékesítési stagnálás, a hitel- és értékválság nagymértékben a liberális gazdaságpolitika intézkedéseinek (birtokrendezési törvények, különösen az erdőtörvény, a tagosítás és az arányosítás) következtében alakult ki, amely megváltoztatta a falu belső munkarendszerét és stabilitását.
Különösen az öt hold alatti, illetve birtoktalan réteg megélhetése került végveszélybe. Magyarország „keleti védőbástyája”-ként emlegetett Székelyföld szerepe geopolitikai fekvése miatt nemzeti szempontból is felértékelődött, és a regionális érdekek mellett az összmagyarság nemzetpolitikai érdekével kapcsolódott össze.
Állami és társadalmi szerepvállalás Székelyföld fejlesztésére
A leszakadó régiók fokozatos felzárkózása a Kereskedelemügyi Minisztérium állami iparfejlesztésének köszönhetően az 1880-as évektől megindult, amit az 1890-es években az európai gabonaértékesítési válság elhúzódása következtében a mezőgazdaság fokozottabb állami támogatása követett.
Az 1889-ben létrehozott önálló agrártárca költségvetése évről évre emelkedett (az állami összkiadások 4,6%-5,7%-ra), reformok egész sora született az agrárgazdaság területein. Az 1890-es években alakuló központi kormányszervek mellett azonban későn és kellő koordináció nélkül, több esetben hiányosan épültek ki a tárca külső szakigazgatási szervei. Így a feladatok egy részét az önkéntes társuláson alapuló különböző társadalmi szervezetek (egyesületek és szövetkezetek) látták el. Darányi Ignác miniszter (1895-1903 és 1906-1910) ismerte fel, hogy nagyobb és közvetlenebb szerepet kell vállalnia a fejlődésben elmaradt térségek felzárkózásának elősegítésében.
A közép-európai térségben nem volt újkeletű a leszakadó régiók állami fejlesztése, hiszen Ausztriában is kormányzati beavatkozás segítette elő a magas hegyvidéki területeken az alpesi tejgazdálkodás megteremtését.
Az agrártárca gazdaságpolitikai fordulatára az 1896. évi képviselőválasztások után került sor: a megválasztott szabadelvű országgyűlési képviselők a legsúlyosabb gazdasági és szociális helyzetű peremterületeken, Székelyföldön és Kárpátalján emlékiratokban sürgették az állami fejlesztést.
A székely akció fogalmát és megindítását Sándor József, az EMKE főtitkára javasolta először 1896 októberében. A Földmívelésügyi Minisztérium együtt kezelte a két vidék akcióját, és az emlékiratok tanulmányozása után úgy döntött, hogy Kárpátalján egy állami (rutén, később hegyvidéki) segélyakciót indít. Darányi miniszter a beavatkozást „a Kárpát hegyvidék egész láncolatára kiterjesztendő későbbi ténykedés kiindulópontjának” tekintette.
A székely társadalom mozgalmat indított az állami támogatás beindítása érdekében, és a marosvásárhelyi értelmiségiek agitációjának köszönhetően mintegy félszáz székely társaság alakult országszerte. A magyar (Országos Magyar Gazdasági Egyesület) és erdélyi egyesületek (Erdélyi Gazdasági Egyesület, Erdélyi Kárpát Egyesület) nagyszabású kongresszus megrendezésével kívánták a székely akció elindítását sürgetni.
Darányi nem várta meg az egyesületek vitája miatt 1902 nyarára elhalasztott kongresszust, hanem az 1902. évi költségvetésben elkülönített 108 ezer Korona pénzösszeg felhasználására egy megyei hatóságok felett álló bizalmas szervet, az ún. „székely kormánybiztosságot” hozott létre Marosvásárhelyen június 1-jétől.
Nagy visszatetszést váltott ki Sándor János kormánypárti főispán kinevezése a függetlenségi elveket valló székely társadalom élére. Általános vélemény volt, hogy a birtokviszonyok, jogbizonytalanság megszüntetése és a telekkönyvek rendezése előtt egy céltudatos gazdaságfejlesztő program keresztülvitelére nem lehet gondolni Székelyföldön (Maros-Torda, Udvarhely, Csík, Háromszék megyékben).
A székely akció gazdaságfejlesztő politikája és munkaprogramja
A kormánybiztosság a helyi viszonyok figyelembevételével a központi kezdeményezések, a támogató beavatkozás végrehajtó hivatala lett. A meghatározott, folyamatosan növekvő költségvetési kerettel rendelkező, szigorú elszámolási rendszer alapján működő, általános feladatkörű hivatal helyzetfeltáró, javaslattevő, falvakkal kapcsolattartó, felvilágosító és tanácsadó feladatkörrel is bírt.
A gazdaságfejlesztő program sikeressége a kirendeltségi vezető (Sándor János 1903 novemberéig, Koós Mihály 1917. július 14-ig) mellett a kulcsfeladatokat ellátó gazdasági tisztviselőktől függött (Bíró János, Drexler Béla, Auffenberg Ágoston, Rédiger Béla, Csérer Lajos, Szemere Bertalan, Kiss Tibor).
A helyi megbízottak (1911-től gazdasági felügyelők) a megyékben az akció minden részletére kiterjedő feladatkörrel rendelkező kulcsfigurákká váltak (Benkő Pál Háromszék, enesei Dorner Béla, Székelyhidy Viktor Udvarhely és Kiss Ernő Csík megyékben). A közép- és nagybirtokosok érdekeit képviselő megyei gazdasági egyesületek a helyi elit nagyobb bevonását és érdekeik figyelembevételét hiányolták. Problémát jelentett, hogy a hivatal viszonya rendezetlen volt a tárca többi külső szakigazgatási szerveivel is.
A hivatal gazdaságfejlesztő politikája keretében az egyszerű anyagi segítségnyújtáson túl a térség önerejéből történő talpra állítását, a jövedelmező gazdasági rendszer meghonosítását célozta a társadalmi önsegélyezésre és kezdeményezésre is számítva.
A vezetőség államsegéllyel mindig csak a közösségeket vagy a közösség javára szolgáló intézményeket támogatta: egyrészt olcsó kamatú (2,5-4%-os), 1,5-3 év alatti visszafizetési kötelezettségű kölcsön formájában, másrészt készpénzfizetés ellenében 10-30%-os árkedvezménnyel.
Az állami támogatás feltétele volt a hozzájárulási kötelezettség (pénz, kézi- és igáserő, telek, épület) teljesítése. A hivatal egyéni alkalmi segélyezéssel csak rendkívüli esetben foglalkozott.
A székely akció a gyakorlati tapasztalatok hiánya és az állandóan felmerülő újabb feladatok miatt folyamatosan fejlődő, alakuló kormányprogramnak tekinthető.
Ennek jele, hogy a hivatal fennállása alatt átalány-költségvetéssel rendelkezett. A kormányprogram az 1902. augusztus 28-30-án Csíktusnádon tartott első székely kongresszus gazdaságfejlesztő javaslatait tekintette kiindulási alapnak, amely nagyarányú állami beavatkozás szükségességét fogalmazta meg.
Molnár Józsiás függetlenségi országgyűlési képviselő „ellenkongresszust” szervezett szeptember 13-án Kézdivásárhelyen, amely határozataival a kormányzat és a kirendeltség arányosításra, tagosításra és erdőügyre vonatkozó programjára akart hatást gyakorolni.
Sándor János kormánybiztos és Koós Mihály segédtitkár azonban a tusnádi kongresszus – elsősorban mezőgazdaságra vonatkozó – határozatainak figyelembevételével dolgozta ki a kirendeltség munkaprogramját 1904 márciusára, 27 ívnyi (218 oldal) terjedelemben.
Az akció célközönsége a parasztságnak mintegy 30%-át kitevő, családi gazdálkodást folytató, árutermelésbe bekapcsolódó, korszerűsítéseket is eszközlő kis- és középparaszti réteg volt. A jobbmódú és értelmesebb gazdák, falvanként 40-50 fő, a XX. század elejére felismerte a gazdasági korszerűsítés szükségességét a hagyományos gazdálkodást fenntartó romantikus szemlélet helyett. A helyi vezetők (lelkészek, tanítók, jegyzők és szolgabírák) mellett a hangadó gazdák megnyerése nélkülözhetetlen volt a gazdasági akció kivitelezésében, a községszintű ügyek lebonyolításában.
Sokrétű feladatkör
A hivatal munkáját a felülről jövő modernizáció és a tapasztalati tudás, hagyomány konfliktusa kísérte. A bizalmatlanság különösen az első 3-4 évben volt nagy. A fejlettebb, nyitottabb régiókban több eredmény született, mint az archaikusabb, elzártabb vidékeken.
A kirendeltség az első években felkarolt tevékenységek tömegével nem tudott megbirkózni (infrastruktúra, tutajozás, ipar, bányászat, gyermekvédelem, fürdőügy, vadászat, halászat) és a kezdeti sokrétű, rendkívül komplex, „teljesíthetetlen” és naivnak tűnő programcsomagból 1905 után a mezőgazdasági tárcára háruló feladatok kerültek előtérbe.
Így a belterjes mezőgazdaság és az állattenyésztésen alapuló gazdálkodási rendszer meghonosítása, valamint a falusi társadalom megszervezése.
A Magyar Gazdaszövetség kötelékébe tartozó gazdaköri lefedettség különösen Udvarhely megyében volt magas (90%), ahol a tanítókar aktivitására már a korszak sajtója is felfigyelt. Minden megyében voltak „kiemelt”, élenjáró és sok támogatást élvező gazdakörök, például Udvarhely megyében Siménfalva, Homoródszentpál vagy Háromszék megyében Felsőcsernáton és Gidófalva. A gazdakörök keretében szerveződött meg a gyakori perlekedések ellensúlyozására a falusi békebírák intézménye 1907-től.
Az Országos Központi Hitelszövetkezet (1898) kötelékében alakult hitelszövetkezetek (68-90%-os lefedettséggel a megyékben) az uzsorakamatot visszaszorították ugyan, de a hiteligényeket nem tudták kielégíteni. A Hangya kötelékében alakult fogyasztási szövetkezetek az infrastruktúra hiányosságából adódó kereskedelmi verseny miatt születtek meg, elsősorban a falvak saját kezdeményezésére. Az értékesítő szövetkezetek kedvezőbb eladási lehetőséget biztosítottak Székelyföld termékeinek a Magyar Gazdák Vásárcsarnok Ellátó Szövetkezete segítségével, illetve a gazdasági szükségletek beszerzésében (vetőmag, gazdasági gépek). Maros-Torda megyében és a Homoród-mentén tejszövetkezetek alakultak, és az első magyarországi állatbiztosító szövetkezet is Székelyföldön alakult meg.
A fejlettebb településeken a gazdatársadalmi szervezetek közös otthonának népházak (szövetkezeti házak) épültek az 1910-es években.
A falumodernizációt és vidékfejlesztést szolgáló épületek több mint negyedét a magyar szecessziós építészet egyik legjelentősebb alakja, Toroczkai Wigand Ede (1870-1945) tervezte. A székely akció „hivatalos építészének” szociális célzatú tervei a külföld figyelmét is felkeltették.
A kiépülő népkönyvtárhálózat, a gazdasági ismeretek közvetítését célzó elméleti (téli gazdasági előadások, mintagazdaságok, a tordai alsóbb gazdasági iskola) és gyakorlati tevékenység (határbejárás, tanulmányutak szervezése) a (szak)ismeretszerzés szempontjából hoztak eredményeket. Az ingyenes jogsegély keretében fizetett ügyvédek díjmentesen nyújtottak tanácsot a jelentkező kisgazdáknak.
A gazdaságfejlesztő program segítő közegként közreműködött a tenyészcélok megállapításában, valamint a megfelelő mennyiségű és minőségű tenyészállatok beszerzésében, fajtaváltással, illetve frissítéssel összekötve.
Az állatlétszám terén nem történt áttörés, sőt a kulcsfontosságú szarvasmarha-tenyésztésben nagyarányú visszaesés következett be. Koós Mihály az agrárfejlődés velejárójának (a tagosítás okozta legelőhiány, a haszonelvű gazdálkodás megjelenése) tartotta a sok kritikával kísért nyugati marhafajták terjesztését.
A tartásmódban sem történt minőségi változás, bár az állatdíjazások és kiállítások révén elkezdődött a szemléletváltozás. A húsfogyasztás növelését, valamint keresetkiegészítést szolgálta a baromfi- és nyúltenyésztés propagálása.
A Magyarországon először végzett szervezett legelőjavításoknak köszönhetően javult az állatállomány eltartásának lehetősége, és számos mezőgazdasági kísérletre is sor került. A rendszeres legelőgazdálkodás keretében csordaitatók hálózata jött létre Udvarhely és Háromszék megyékben, illetve országos viszonylatban is jelentős eredmény született a vízmosáskötések terén Udvarhely vármegyében. 1907-től kezdetét vette a szegény székely községek vízellátásának megoldása vízvezeték-hálózat kiépülésével és kutak fúrásával.
Az ellenőrzött, jó minőségű vetőmagok szervezett kiosztásának köszönhetően a terméshozam javult, és új növényfajták, köztük a takarmánynövények meghonosodása vette kezdetét. Az akció a szőlőterületek felújítása, a gyümölcstermelés és zöldségtermelés mellett a tejgazdálkodás és a méhészet fejlesztésével bővítette a megélhetés lehetőségeit.
A gazdasági gép- és eszközkiosztás révén eddig ismeretlen és elérhetetlen gépek kerültek gazdaköri használatba, még ha számuk nem is volt sok. A (mű)trágyázás terjesztése viszont lassan haladt.
Sok vita kísérte a hivatal 1909-ig végzett munkásközvetítő tevékenységét. Nosztalgikus elemnek tekinthető a keresetkiegészítést szolgáló háziipar „erőltetése”, amely nem tudta felvenni a versenyt a gyáripar konkurenciájával szemben.
A gazdasági akció egyénileg sokat adott, de a társadalmi és szociális problémák terén (hitelügy, parcellázás és birtokrendezés) nem hozott elmozdulást.
A vezetőség munkaprogramja 1908-tól, az akció területi kiterjesztésével megingott, mert a szórványmagyarság (Kolozs és Szilágy megyék, Alsófehér megye 58 magyar községe) gazdasági támogatása, az eltérő gazdasági, társadalmi és földrajzi régiók fejlesztése meghaladta erejüket.
Ettől kezdve az erdélyrészi gazdasági akció illetékessége nemcsak megyékre (1911-től Hunyad, 1912-től Szolnok-Doboka megyékre), hanem egyes település(ek)re is kiterjedt, így Héjjasfalvára (Nagyküküllő megye), 1911-től Beszterce-Naszód vármegye öt Sajó menti községére.
A román képviselők az elmaradott Torda-Aranyos vármegye topánfalvi járásának bevonását sürgették 1906-tól, a Román Nemzeti Párt a románlakta területek segélyakcióba bevonását 1910-től.
A kirendeltség vezetősége 1907-1910-re elszigetelődött a társadalmi közegektől (egyesületek, társaságok), viszonya megromlott a marosvásárhelyi székhelyű Székely Társaságok Szövetségével, amely a magyar kormányok nemzetiségi politikájával elégedetlen, főleg nemzeti érzelmű, középosztálybeli értelmiségieket tömörítette.
Segélyakciókból középfokú szakhivatal
A hivatalt váratlan gazdasági és politikai események, mint az 1912-1913. évi esős időjárás okozta országos segélyakció lebonyolítása, illetve az első világháború, majd a katonai megszállások előre nem látható feladatok elé állították.
Serényi Béla földművelésügyi miniszter (1910. jan. 17-1913. június10.) 1912 végén bejelentette a törvényhozásnak, hogy a hegyvidéki, erdélyrészi és felvidéki kirendeltségek elveszítik ínségakció jellegüket és rendszeres munkakörrel bíró középfokú szervekké alakulnak.
Az 1913. április 28-i szervezeti és működési szabályzat rendezte a hivatalok helyzetét és rögzítette feladatukat. A tárca külső hivatalai és szakközegei – az oktatási és tudományos intézetek (iskolák, kísérleti állomások), állami birtokok, országos lótenyésztési ügyek, kincstári fürdők és nyaralótelepek, erdészeti és vízügyi szervek, valamint az állami vagyon kezelésére rendelt hivatalok és közegek kivételével – az illetékes tárcakirendeltségek közvetlen hatósága (felügyelete és ellenőrzése) alá kerültek.
A kirendeltségek feladata lett a külhivatalok működésének összehangolása, a minisztériummal és a vidékkel való kapcsolattartás. A hivatalok figyelemmel kísérték a gazdasági viszonyokat, előmozdították a mezőgazdaság fejlesztését, törvények és rendeletek végrehajtását, támogatták a gazdatársadalmi szervezetek működését. A miniszter az erdélyrészi kirendeltséget marosvásárhelyi (Brassó, Csík, Háromszék, Kisküküllő, Maros-Torda, Udvarhely megyékre) és kolozsvári kirendeltségekre (Alsófehér, Hunyad, Kolozs, Krassó-Szörény, Szolnok-Doboka és Torda-Aranyos megyékre) osztotta.
Serényi azt is tervezte, hogy a kirendeltségi szervezetet fokozatosan az ország egyéb részeire is kiépíti, majd kerületi földművelésügyi igazgatóságokká alakítja át. A júniusban megalakult Tisza-kormány (1913. június10. – 1917. június15.) azonban nem tartotta keresztülvihetőnek ezt, ellenben a gazdasági akciókat – a magyar állameszmével szimpatizáló – nemzetiségi kisbirtokosságra is kiterjesztette. A kirendeltségi rendszer 1914 tavaszára 31 megyére, a történeti Magyarország csaknem felére kiterjedt. A hivatalok megszűnéséről nincs pontos adat: a kolozsvári hivatal 1919. október 15-én szűnt meg és Marosvásárhelyre települt át, 1920 elején azonban onnan is kiutasította a román hatalom. A kiegyezés kori magyar kormányok gazdaság- és nemzetiségpolitikájában a regionális gazdasági akciók bizonyultak a leghatásosabb pozitív intézkedéseknek, amelyek az ellátási, foglalkoztatási gondokon kívántak enyhíteni. A segélyakciók nemzetiségi célja egyrészt a magyar kis-, közép- és gazdagparasztság gazdasági megerősítése volt, másrészt a nemzetiségi birtokosok körében végzett pozitív gazdasági tevékenység.
Balaton Petra történész
1974-ben született Budapesten. 1998-ban szerzett diplomát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar történelem-kommunikáció (rádiós) szakán. Doktori fokozatot 2007-ben nyert el a Debreceni Egyetemen. 2002-2010 között a Károli Gáspár Református Egyetem, Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékén tanársegédként, 2010 óta egyetemi adjunktusként dolgozik. Oktatási területe az 1790-1914 közötti magyar gazdaság- és társadalomtörténet. 2009-2012 között a MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében végzett kutatásokat az „Állami akciók a leszakadó régiók felzárkóztatására a dualizmus korában” témakörben. Kutatási területe a dualizmuskori gazdaság- és társadalomtörténet, különös tekintettel Székelyföldre és a leszakadó régiókra.
Fontosabb publikációk:
Balaton Petra: A nemzeti jövedelemszámítás magyar módszeréről. In: Ezredforduló–századforduló–hetvenedik évforduló. Ünnepi tanulmányok Zimányi Vera tiszteletére. Szerk.: Újváry Zsuzsanna. Piliscsaba, 2001. 245–267.
Balaton Petra: A székely akció előzménye és története. Székelyföld, 6. (2002) 6:62–91.
Balaton Petra: A székelyföldi (erdélyrészi) kirendeltség tevékenységéről (1902–1920). Magyar kisebbség, 8. (2003) 2–3:82–92.
Balaton Petra: A székely akció története. I. Források, 1. Munkaprogram és kirendeltségi jelentések. Cartofil, Bp., 2004.
Balaton Petra–Reisz T. Csaba: A székelyföldi ipari akció. Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2:55–122. Balaton Petra: Székelyföldi tabló (Közéleti személyiségek emlékiratai Székelyföld fejlesztésére a XIX. század utolsó évtizedeiben). Csaba királyfi elárvult népe. Szerk.: Takács Péter. Székely Konferencia. Debrecen, 2009. 285-306.
Balaton Petra: A székely társadalom önszerveződése: a székely társaságok (Törekvések Székelyföld a XX. század elején). I. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 1: 78-85., II. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 2: 71-78. Balaton Petra: A Brassói Kereskedelmi és Iparosegylet szerepe az erdélyi iparvédő mozgalomban. Trianoni Szemle, 3. (2011) 3 (július–szeptember):54–65.
Balaton Petra: Szterényi József erdélyi pályafutása. Levéltári Közlemények, 82. (2011) 2. sz. 146-170. Balaton Petra: A Földmívelésügyi Minisztérium kirendeltségi szervezete és a temesvári hivatal tevékenysége (1913–1914). Archivnet, 11. (2011). 6. sz.
Balaton Petra: A székely falusi társadalom közösségi színtere. Népházak, szövetkezeti házak. Orpheus Noster, IV. (2012), 2. 30-46.
Balaton Petra: A feudális székely társadalom változásai a polgári átalakulás korában. Discussiones Neogradienses,11. Feudális társadalom? Szerk.: Szirácsik Éva. Salgótarján, 2011. 101-127.
Balaton Petra: Állami akciók a lemaradó régiók fejlesztésére a dualizmus korában. In: Bartha Miklós és kora. Regionális fejlesztések. Székelyudvarhely, 2013. 69-81. Transindex.ro

Államálmok Erdélyben (I.)
Erdély és az erdélyi magyarság történelmi sorsát az Osztrák–Magyar Monarchia világháborús veresége döntötte el. A történelmi Magyarország délkeleti területeit hamarosan a nagy-román állam kebelezte be, a Bánságon a szerb állammal osztozva. 1918. október 12-én, a Román Nemzeti Párt Nagyváradon bejelentette, hogy nem ismeri el a magyar törvényhozást. A magyar politika már elkésett az államnak a nemzeti autonómia elve alapján való újjászervezéséről, megőrizendő annak történelmi kereteit. Kudarcba fulladtak Jászi Oszkár november 13-i aradi tárgyalásai is a román nemzetiségi vezetőkkel.
Wilson amerikai elnök, még a háború lezárulása előtt, egy 150 fős munkacsoport elemzésén alapuló, 14 pontba tömörített békejavaslatot tett. A tanácsadója, Edward M. House ezredes által véglegesített elvek előírták, hogy az elkövetkezendő béketárgyalások nyíltak és átláthatóak legyenek, a háborús okok megszüntetésével igazságos és stabil béke jöjjön létre, mely biztosítja a békeszerető országok biztonságát, az erőszak és az önző agresszió megszűnését. Alapelvként fogalmazódott meg a minden néppel szembeni méltányosság, s annak jogossága, hogy egyenlő szabadságban éljenek. A javaslat 10. pontja előírja: „Ausztria–Magyarország népeinek, amelyeknek helyét a népek között megoltalmazni és biztosítani kívánjuk, legelső alkalommal lehetővé kell tenni önálló fejlődésüket”. Wilson februári újabb négy pontja szerint a népek akaratuk ellenére nem tolhatók egyik államból a másikba.
A hadviselő felek a wilsoni javaslatot elfogadták ugyan, de a győztesek a békeszerződésekben ezektől eltekintettek. Voltak azonban, akik a wilsoni elveket komolyan vették, és azok alapján próbálták menteni régiójukat a területéhes kisebb, valamiképp a győztesek oldalára került államoktól.
„Ezekben az időkben a wilsoni eszmék hatása alatt, az önrendelkezés mániájába esett az emberiség. Erdélyben is három köztársaság alakult meg, így Székelyföldön, Kalotaszegen és végül a Bánságban” – írja Ligeti Ernő.
A budapesti Székely Nemzeti Tanács 1918. november 17-én tartott nagygyűlésén javasolták, hogy amennyiben a békekonferencia nem biztosítja a magyar állam területi integritását, akkor a magyar–román együttélést a wilsoni elvek alapján kantonális rendszerben biztosítsák. Ahol a székelység összefüggő többséget alkot, ott „független, szabad és szuverén köztársaságot alkothasson”, és kérték, hogy a békekonferencián számára is biztosítsanak képviseletet. Az SZNT vezetői, Jancsó Benedek és Ugron Gábor, Jászi Oszkárt is felkeresték javaslataikkal, aki támogatásáról biztosította törekvéseiket.
Paál Árpád helyettes alispán a Székely Közélet december 8-i számában úgy vélte, hogy a magyarországi románság nem fogja megtalálni gazdasági kapcsolatait Nagy-Romániában, mert „az erdélyi román vidékek rászorulnak a magyar Alföld gabonájára és a gépipari termelésre, viszont a magyar Alföld is rászorul az erdélyi fára, sóra és egyéb ásványra. Ez a kölcsönösség olyan együttélést teremt, mely a politika mesterkéltségét túl fogja nőni”. Ezért a következőt javasolja: „Legyen külön Erdélyi Köztársaság a maga román, székely, szász és magyar nemzeteivel. Ezzel az alakulattal az előbbi magyar állam egységét sem zavarhatjuk, s politikai és nemzetközi tűzfészekké a magunk szülőföldjét nem tesszük, mert minden nemzet egyensúlyozottan megkapja a maga új államhatalmát is, meg a régi összefüggéseit is. Ez a külön államalakulat barátságos szomszédként fog állni Magyarország és Románia között, s a két régi állam testvéri szövetségének a létrehozása fog lenni”. Helyi szinten lemondana a történelmi Magyarország integritásáról, ha a wilsoni elveket, illetve az etnikai önrendelkezés elvét következetesen egész Erdélyben érvényesítenék.
Gyárfás Elemér 1919 márciusában a Iuliu Maniunak készített tervezetben az önálló erdélyi államiságot, mint az erdélyi kérdés rendezése kulcsát, részletesen kidolgozta. Az önálló Erdélyi Köztársaság eszméjét Paál a román Kormányzótanács miniszterével, Romul Boilával folytatott tárgyalásokon is felvetette. Boila ezt ideális megoldásnak nevezte, de sajnálattal közölte, hogy a gyulafehérvári nemzetgyűlés határozata már ezen az eszmén túlmenő megoldást talált, és ehhez az antant is hozzájárult.
Miután bebizonyosodott az önálló Erdélyi Köztársaság létrehozásának lehetetlensége, a Székely Köztársaság eszméje került előtérbe. Mezey Ödön és Paál Árpád köre egy emlékiratban rögzítette a köztársaság tervét. Az új állam Anglia és az Egyesült Államok protektorátusát kérné, és gazdasági szövetségre lépett volna a román és a szász nemzettel, Romániával és Magyarországgal.
A köztársaság békés kikiáltására 1919. január 10-én került volna sor, azonban 9-én a román hatalom Paál Árpádot 36 társával együtt letartóztatta.
Január 13-án Valer Neamţiu, a nagyszebeni Kormányzótanács által Udvarhely megyébe kinevezett prefektus, felkereste a házi őrizetben lévő Paál Árpádot és a szászok medgyesi hűségnyilatkozatához hasonló székely határozat kinyilvánítására akarta rávenni a helyettes alispánt. Paál a tárgyalásokat két feltétellel: a székelyföldi megyék vezetőinek szabad tanácskozásának, illetve a budapesti kormányzattal való kapcsolattartás biztosításával, valamint a Székely Köztársaság elve alapján vélte folytathatónak. Ezt azonban a román fél elutasította.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad), 2014. május31.
Államálmok Erdélyben (II.)
Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása Kós Károly számára nem jelentett tragédiát. Ellentétben a hivatalnokértelmiséggel, mely az államhoz ragaszkodott, Kóst népéhez, szülőföldjéhez kötötte a hűség, s mikor amazok az állam után vándoroltak, Kós hazajött népének szolgálni.
Kós Károly és társai szervezkedni kezdtek, és Bánffyhunyadon bejelentették a Kalotaszegi Köztársaság megalakítását.Az elvi megalapozásához a kolozsvári Keleti Újság –amelynek szerkesztőségében ott találjuk Szentimrei Jenőt, Paál Árpádot, Zágoni Istvánt, Ligeti Ernőt és Kós Károlyt is – által terjesztett eszmék is hozzájárultak. Szerintük a köztársaság létesítésének gondolatát az teszi indokolttá, hogy a kalotaszegi magyarságot nagy román tenger veszi körül, és e nyelvsziget önálló állami berendezésének létjogosultságánál így mi sem természetesebb. A Köztársaság lakossága kb. 40 ezer lélekre tehető, pontos határvonalát nem ismerjük. ElnöknekAlbrechtLajost választották meg.
Grandpierre Emil főispán egy küldöttség élén fölkereste a szebeni román Kormányzótanácsot, és javasolták, hogy Erdély magyarlakta területén magyar, a románon román, a vegyes lakosságú területeken vegyes legyen a közigazgatás, azonban a Kormányzótanács hallani sem akart javaslatukról. A Kolozsvárra visszatért küldöttség Apáthy Istvánt, Kelet-Magyarország főkormánybiztosát, akinek a békeszerződés aláírásáig a magyar államot kellett volna képviselnie börtönben találta. Ezzel megszűnt a mini állam léte is.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad), 2014. június2.
Államálmok Erdélyben (III.)
„Duna-Tisza-Maros, erős karjai ölelték őt
Az Erdélyi hegyek óvták a földjét, s a legelőt”
– nosztalgiázik a költő a 24 napig élő Bánáti Köztársaságról.
A történelmi körülmények folytán, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának időszakára a Bánság a Kárpát-medence egyik legkevertebb etnikumú területévé vált, ahol a megfogyatkozott magyarság jelentős szerb és román népességgel, valamint – kisebb számban – bolgárokkal, görögökkel és bunyevácokkal élt együtt. Ilyen zűrzavaros etnikai viszonyok mellett várta a wilsoni elvek nevében osztozkodó antant-szövetségeseket, akik a Monarchia összeomlásakor, 1918 októberében minden oldalról betörtek Magyarországra.
A Bánságra a szerb és román népesség nagy aránya nyomán hamarosan két „anyaállam” is igényt formált, a magyarokon kívül elsősorban a németek próbálták megmenteni a tájegységet a széthullani látszó állam számára.
A kezdeményezés a polgári radikális Róth Ottó nevéhez fűződött, aki a Bánáti Néptanács október 31-i megalakítása után Temesváron magát elnöknek nyilvánítva, kikiáltotta a terület függetlenségét, egyúttal pedig a hadügyek irányítására Bartha Albertet nevezte ki miniszternek. Az új állam vezetői a függetlenség 24 napja alatt gyakorlatilag azzal kísérleteztek, hogy egy széleskörű autonómiát biztosító rendszerrel győzzék meg a domináns nemzetiségeket, hogy maradjanak – egy majdan föderálisan átszerveződő – Magyarország alattvalói.
Ez a taktika nem feltétlenül volt kudarcra ítélve, azonban 1918 őszén, amikor az egykori nemzetiségek az államalapításra és az anyaállamokhoz való csatlakozásra is lehetőséget nyertek, az autonómia már egyáltalán nem volt vonzó ajánlat.
A kudarc aztán néhány nap után teljesen nyilvánvalóvá vált, ugyanis az államocska „hadserege” képtelen volt szembeszállni a Bánság területére benyomuló antant-csapatokkal. A franciák november 19-ig a Bánáti Köztársaság egészét ellenőrzésük alá vonták, a köztársaság pedig november 25-én hivatalosan is megszűnt, miután a Szerb Nemzeti Tanács kimondta a Bánság délszláv állammal való egyesülését.
A sokáig háborúval fenyegető román–szerb konfliktust a trianoni békeszerződés végül a történelmi tájegység kettéosztásával oldotta meg, miközben Magyarország csupán a Tisza és Maros szögének egy kicsiny szegletét tarthatta meg.
Erdélyben ezzel lezárult a wilsoni elvek gyakorlatba ültetésének reménye. A béketárgyalások folyamán teljesen más modellek szerint döntöttek, mint a közigazgatási és hatalmi vákuumhelyzetben pozícióőrzésre törekvő közösségek lokális autonómia-tervei.
1918. december 1-jében sem az jelenti az igazi tragédiát, hogy a románság kinyilvánította elszakadási szándékát, hiszen ez az igény hosszú ideje a magyar kormányzat számára is ismert volt. A valódi tragédiát az jelentette, hogy a nemzetállami ambícióit valóra váltó Nagy-Románia később egy pillanat alatt elfelejtette a Gyulafehérváron tett nemes ígéreteket, és sokkal inkább arra törekedett, hogy a magyarság rovására élhesse ki vélt vagy valós nemzeti nagyságát, illetve törlessze korábbi sérelmeit.
Murvai Miklós. Nyugati Jelen (Arad)

Történész a gyulafehérvári határozatról: kell rá hivatkozni!
Az 1918-as gyulafehérvári határozatot soha nem iktatták törvénybe, máig csak ígéret maradt. Ma az állam és kisebbség viszonyát már nem kiáltvány, hanem nemzetközi egyezmények és uniós ajánlások határozzák meg. Ennek ellenére, mint a román fél által önként tett ígéretre, továbbra is kell hivatkozni a gyulafehérvári kiáltványra – véli Novák Csaba Zoltán. A marosvásárhelyi történészt az 1918-as román nemzetgyűlés részleteiről és következményeiről kérdeztük.
román nemzeti ünnep, a nagy egyesülés századik évfordulójához közeledve egyre többször kerül szóba a gyulafehérvári határozat. Kik fogalmazták meg ezt a dokumentumot? Melyek voltak az érdekességei?
A gyulafehérvári határozat vagy kiáltvány megfogalmazását megelőzően a Román Nemzeti Tanács 1918. november 9-én Aradról már intézett egy ultimátumot a magyar kormányhoz, amiben kérték a közigazgatás átadását. A magyar kormány ezt elutasította, majd november 13–14-i aradi tárgyalások is kudarccal végződtek. Ezt követően fogalmazódott meg egy román nemzetgyűlés összehívásának gondolata a Wilson amerikai elnök által meghirdetett önrendelkezési elv alapján.
Mivel az akkori magyar kormány is ezt az álláspontot képviselte, nem ellenezte a gyűlés összehívását, sőt annak megszervezéséhez ingyenes MÁV járatokat biztosítottak. A dokumentum megfogalmazásában a Román Nemzeti Tanács tagjai és azon belül a magyar parlamentben is tevékenykedő Román Nemzeti Párt képviselői vettek részt, elsősorban Iuliu Maniu, Alexandru Vaida-Voevod, Vasile Goldis, illetve a két román püspök Iuliu Hossu és Miron Cristea.
Az egyesülésre vonatkozóan a román kormány is elküldött egy tervezetet, azonban a nagygyűlést megelőzően erről hosszas vita bontakozott ki, s végül is nem ezt fogadták el, hanem egy újat fogalmaztak meg. Így a Gyulafehérvári Kiáltvány szövege egy kompromisszum eredményekét született meg: az egyesülés kimondása mellett – a korábbiakkal ellentétben nem kötötték ki Románia demokratizálódását előfeltételként, illetve ennek bekövetkeztéig Erdély autonómiáját – de ajánlásként szerepelnek benne a demokratikus alapelvek például az általános választójog, a gyülekezési szabadság, az agrárreform stb. A határozat szövegét a december 1-jei nagygyűlésen Iuliu Hossu püspök olvasta fel, majd másnap a Vaida-Voevod vezette küldöttség Bukarestbe utazott és átadta azt Ferdinánd román királynak.
A kiáltvánnyal kapcsolatban fontos kiemelni, hogy a román király december 24-én csak az első pontját – vagyis Erdély egyesülését Romániával – iktatta a törvényben, a többi részét nem.
A mostani viszonyokat ismerve az 1918-as ígéretek egyenesen nagylelkűségnek tűnnek. Honnan eredt ez a „nagylelkűség”?
A gyulafehérvári határozat kapcsán fontos kiemelni a megszületés körülményeit. Románia győztesen, a Monarchia és benne Magyarország pedig vesztesen került ki az első világháborúból. Romániának az 1916-os szerződésben területi nyereséget ígértek, ha az Antant oldalán lép be a világháborúba. Az köztudott volt, hogy a vesztes államok sorsáról a béketárgyalásokon fognak dönteni, a terület nagysága, illetve hogy ezt végül is megkapja-e a román állam viszont nem volt világos. Az erdélyi románok képviselői tisztában voltak azzal, hogy ebben a bizonytalan helyzetben kisebbségbarát nyilatkozatokat kell tenni. Mivel ők maguk utasították vissza 1918 novemberében Aradon Jászi Oszkár kantonális elképzelését Erdély területének igazgatására vonatkozóan, ezért a román fél ígéretének ezt meg kellett haladnia, vagyis „nagyvonalúbbnak” kellett lennie. Mindezeket figyelembe véve kell értékelni a gyulafehérvári kiáltvány kisebbségekre vonatkozó tartalmát, bár az, hogy ez mennyire volt „nagyvonalú”, az relatív.
Miként reagáltak a nagygyűlésen történtekre az erdélyi magyarok, illetve a szászok?
A gyulafehérvári nagygyűlésen sem a magyar, sem a szász lakosság képviselői nem voltak jelen. Ez csak a román lakosság szándékának kinyilvánítása volt, így természetesnek vehető, hogy azon nem vett részt más nemzetrész képviselője. Az erdélyi szászok képviselői 1919. január 8-án a medgyesi gyűlésen elfogadták Erdély egyesülését Romániával, azonban a szász területek autonómiájához ragaszkodtak.
Ennek megértéséhez tudni kell, hogy 1918-ig a szászok képviselői – habár számszerűleg kisebbségben éltek Erdélyben – magukat nem tekintették kisebbségnek, hanem a német lakosság részének. Ugyanakkor a szász területek autonómiájának megvédése érdekében mindig is a kormányt támogató politikát folytattak, ami megmaradt 1918-at követően is. Vagyis a szászok ez által remélték autonómiájuk és pozíciójuk megőrzését.
Kevésbé ismert tény, hogy a gyulafehérvári nagygyűlésre és a román lakosság elszakadási törekvésére válaszként a Magyar- és Székely Nemzeti Tanács 1918. december 22-én Kolozsvárra hívott össze nagygyűlést, ahol ugyancsak több tízezer ember vett részt. A résztvevők itt is elfogadtak egy határozatot, amiben – a románokhoz hasonlóan – ugyancsak az önrendelkezésre hivatkozva Erdély autonómiája mellett foglaltak állást, amit természetesen Magyarországon belül képzeltek el. Vagyis 1918 végére mind a magyar, mind a román lakosság ugyanazon wilsoni elvekre hivatkozva kinyilvánította szándékát, ami természetesen egymásnak ellentmondott.
Az, hogy a kolozsvári nagygyűlés csak egy elfeledett esemény lett, míg a hozzá hasonló gyulafehérvárira, mint az egyesülés alapkövére hivatkoznak mutatja, hogy Erdély hovatartozását illetően nem a wilsoni elvek voltak a döntőek, hanem a világháborús vereség, illetve az ezt követőn trianoni békeszerződés.
Milyen volt a közhangulat, hogy érezték magukat 1918 előtt Erdélyben a románok? Milyen volt az etnikumok közötti viszony?
A román történészek előszeretettel hivatkoznak a Monarchiára, mint a „népek börtönére” azonban a kép nem ennyire negatív. A dualizmus időszaka a térség történelmében az egyik legdinamikusabb időszak, amikor hatalmas változások mentek végbe mind gazdasági, mint társadalmi értelemben. Ez, habár különböző mértékben, de érintette az egész térség lakosságát, beleértve mind a magyar, mind a román lakosságot. Az 1868-as nemzetiségi törvény elfogadásakor haladó szellemiségű és a maga módján egyedülálló jogszabály volt, ami sok tekintetben megfelelt a román lakosság akkori kívánalmainak. 1918-ra azonban a törvény sok tekintetben meghaladottnak számított, másrészt a törvény egyes részei soha nem mentek át a gyakorlatba.
A korabeli magyar politikai elit számára is világos volt Erdély korabeli etnikai összetétele – hogy ott a román lakosság van többségben – így a megoldást egyféle előremenekülésben látták: a polgári jogegyenlőség kimondásával, illetve a gazdasági fejlődés révén lehetőséget biztosítottak a kisebbségi lakosságnak is az érvényesülésre, cserébe lojalitást, illetve asszimilációt vártak el a kisebbségektől. Ugyanakkor az 1870-es évektől egy új generáció jelent meg a magyar politikai életben, akik egyre inkább az egységes állam kiépítésében látják a dualista állam fennmaradásának esélyeit, s mivel elégedetlenek voltak az elért asszimilációs sikerekkel különböző törvényekkel igyekezték azt gyorsítani. Ez óhatatlanul elégedetlenséget váltott ki a kisebbségi elitből, ami feszültségekhez vezetett, ami egyre jobban kiéleződött a 20. század elejére. Ez azonban messze volt a fentebb említett „népek börtönétől.”
Egy korábbi sajtónyilatkozatában úgy fogalmazott: „a nagy egyesülés 100 éves évfordulóján az akkori ígéretek betartását kérjük”. Közel 100 év után számon lehet-e még kérni ezeket az ígéreteket? Vagy közjogilag már elévültek?
A gyulafehérvári határozatot, mint említettem, soha nem iktatták törvénybe, így az csak egy ígéret maradt. Ettől eltekintve a két világháború közötti időszakban hivatkoztak erre is, mint jogforrásra, de ettől sokkal fontosabb volt a trianoni békeszerződéshez csatolt úgynevezett kisebbségi szerződés – amit a kényszernek engedve – de a román kormány is elfogadott és aláírt. Ez egyrészt lehetőséget biztosított, hogy sérelem esetén, a Nemzetek Szövetségéhez – az ENSZ elődje – panasszal forduljanak a kisebbségek, másrészt ígéretet tett a székely és szász lakosság vallási és tanügyi autonómiájára. A román kormány ezt sem tartotta be, azonban a két világháború között a magyar kisebbség végig erre hivatkozott, illetve ennek alapján dolgozták ki a különböző autonómia koncepciókat.
Azonban mind a trianoni békeszerződést, mind a kisebbségi szerződést felülírta az 1947-es párizsi békeszerződés, így jelenleg ez van érvényben. Így napjainkban az állam és kisebbség viszonyát nem a gyulafehérvári kiáltványban foglaltak, hanem a Románia által azóta aláírt különböző nemzetközi egyezmények, illetve európai uniós ajánlások határozzák meg. Mindezzel együtt, mint a román fél által önként tett ígéretre, továbbra is kell hivatkozni a gyulafehérvári határozatra. A régi rossz helyett egy új alaptörvény szükségeltetne, amely rögzítené, beváltaná az 1918-ban Gyulafehérváron a nemzeti kisebbségeknek tett ígéreteket.
Ez egy száz éves adósság, amelynek törlesztésére most alkalom nyílna. Az új alkotmánynak rögzítenie kellene például azt is, hogy a magyar hivatalos nyelv legyen ott, ahol a magyarok többségben élnek, és írja elő a magyar nyelvű ügyintézést is ott, ahol legalább 10 százalékos közösségünk részaránya, valamint az új alaptörvény államalkotó tényezőként ismerje el a romániai, erdélyi magyarságot.
Egy etnikumközi szerződés szükségességét emlegette, ez konkrétan mit jelent?
Az etnikumközi szerződés szükségességéről Kelemen Hunor szövetségi elnök már 2015-ben az államelnöki kampánya során beszélt. A 100. évforduló kapcsán fel kell tennünk a kérdést, hogy Románia közép és hosszú távra tervezett jövőképében számol-e a romániai magyarsággal vagy a szászok és a zsidók eltűnéséhez hasonló folyamatban gondolkodik. Amennyiben a válasz igen, közösen válaszokat kell találni arra, hogy mi a legmegfelelőbb intézményes berendezkedési rendszer erre.
A romániai magyarság 1918-tól kezdődően erre több megoldási lehetőséget, javaslatot is felkínált, amelyek többségét nem fogadták el. A probléma megoldásának egyik alappillérét jelentő kisebbségi statútum például csupán kétszer került részleges és rövid ideig tartó elfogadásra, mindkét esetben (a királyi diktatúra időszaka és 1945) olyan helyzetben, amikor az országra külpolitikai nyomás nehezült.
Véleményem szerint egy etnikumközi szerződés azért lenne fontos, mert rögzítené a többség és kisebbség közötti viszonyrendszert, az együttélés mindkét fél számára vonatkozó és mindkét fél által elfogadott feltételeit. Ennek a kisebbségek és a román állam között kellene létrejönnie, szem előtt tartva mindkét nép érdekeit, függetlenül a román politikai pártoktól. Ez a megállapodás szavatolná a kisebbségek jogait függetlenül attól, hogy pont milyen politikai színezetű kormány van hatalmon az országban.
L. L.
maszol.ro

Sabin Gherman: Mióta tiltott Romániában Erdély zászlója?
A tényállás a következő: fejenként 500 lejre büntettek néhány fiatalt, mert egy engedélyezett rendezvényen Erdély történelmi zászlójával vonultak fel. A csendőr a jegyzőkönyvben azzal indokolta a bírságot, hogy „Erdély 1918 előtti zászlója volt náluk”. Az utcákon haladó menetoszlopokban jelen volt az Európai Unió, Románia és Magyarország zászlója – az esemény Kolozsváron zajlott, március 15-én, a magyarok napján. A megbírságolt fiatalok azt mondják, maguk a szervezők hívták oda a csendőröket, a szervezők megijedtek, és azt állítják, hogy nem egészen így történt: a csendőrség arra hívta fel a figyelmüket, hogy drasztikusan felelősségre vonják majd őket a hatóságok, ha a menetoszlopokban megjelenik az az erdélyi zászló – tehát mit tehettek volna?
Nézzük meg a dolgot alaposan. 2015. november 28-án, Gura Humorului-on leleplezik III. (Nagy) István (Ştefan cel Mare) szobrát, és azóta Bukovina történelmi zászlója is az árbócon lobog. 2014. május 19-én Victor Ponta kormányfő Moldva történelmi zászlaját kapja ajándékba az SZDP megyei szervezeteitől. 2008. május 29-én, az akkori kormányfő, Tăriceanu tiszteleg a Nagybányán felvont máramarosi zászlónak, méghozzá egy hivatalos ceremónián. 2012. október 4-én Gorj megye akkori kormánymegbízottja bejelenti, hogy a térségbeli idegenforgalom népszerűsítése érdekében Victor Ponta kormányfő jelenlétében felvonja a Păpuşa-csúcsra a megye zászlóját. Ez év március 21-étől kezdve megünneplik Olténia napját – talán a művelődési minisztérium így tudomást szerez majd az összeomlás határán lévő olténiai bástyákról.
Bukovinában „szabad”. Olténiában és Moldvában szintén – egyeseknél – lassan mondom, hogy értsék – még az „1918 előttieket” is.
Mi lehet Erdély zászlajában, ami ennyire megijeszti őket? A színek ugyanazok, mint a román zászlón, de sárga–piros–kék sorrendben. Az, hogy 1918 előtti? Vagyis Erdélyben 1918-ig nem volt élet? December 1-jén örökbe vettek minket, és muszáj befognunk a szánkat, amikor az örökbefogadó szülők egy tálnyival kevesebb híg levest adnak nekünk, mint a többieknek? Egyaránt kapunk a tarkónkra a magyar és a román zsandártól is? Hékások, térjetek észhez, mert a történelem néha olyan, mint egy ostoba tehén, amely nekiront a fejeteknek… Erdély zászlójának színei egy híres per, a nagyszebeni kokárdaper ürügyéül szolgáltak – 1894. május 27-én a memorandisták perében érintett román hazafiak egy csoportja visszatérőben volt a szülővárosába, a helybéliek pedig háromszínű kokárdát viselve fogadták őket. A nagyszebeni tudósítókkal rendelkező hegyen túli újságok arról számoltak be, hogy a vádlottak és főleg öt fiatal lány közül senki sem hátrált meg a bíró előtt, és kiállt identitásához való joga mellett. És az 1895. február 13–25-ei bukaresti Universul literarból megtudhatjuk a fiatal román lányok érvelését: „A bíró kérdésére, hogy ismerték-e azt a törvényi rendelkezést, amely tiltotta ezen színek viselését, azt válaszolja, tudomása volt arról, hogy a törvény tiltja idegen színek viselését, de a sárga-piros-kék trikolór nem idegen trikolór, hiszen ezek a színek a mieink, románoké, ennek az országnak az őshonos lakóié, azon kívül pedig Erdély színei is. (…) Nem tartja úgy, hogy tettével bármilyen, törvény által tiltott bűncselekményt követett volna el, mert ezen ünnepi alkalomból csak jó románi érzését akarta kifejezni.” A nagyszebeni románok védője Erdély egyik ragyogó ügyvédje, dr. Amos Frâncu volt, akit az Erdélyi Szigethegység Tribunusának is neveztek – arról az Amos Frâncuról van szó, aki dr. Ioan Raţiut, a Román Nemzeti Párt vezetőjét védte a memorandisták perében, akiket azért helyeztek vád alá, mert a külföldi sajtóban ítélték el az erdélyi románok elnyomását. „A sárga-piros-kék trikolór azonban nem idegen trikolór, mert ezek a mi színeink, a románoké.” Most, a XXI. században oda jutottunk, hogy identitásunk miatt bírságolnak meg minket, mint hajdanán, de ezúttal a román csendőrök? Bármit viselni lehet Erdélyben az olasz vendéglőre kitűzött zászlótól egy cég vagy egy labdarúgócsapat zászlajáig – csak az erdélyiek zászlóját nem? Újra visszatérünk Brătianu ostobaságához, az „Erdély kell nekem, de erdélyiek nélkül”-höz? Ha Románia egy nagy család, akkor Erdély miért az a gyermek, akit bezárnak a pincébe, miközben a rokonság lagzin mulatozik? Hogyhogy nem ismered el az identitásomat? A te félelmeidtől függ az én létezésem? Ha erdélyi vagyok, ha Ionnak, vagy Jánosnak, vagy Johannak neveznek, akkor nem vagyok román állampolgár, ugyanolyan jogokkal, mint a bukovinai vagy a moldvai? Talán méltányolnunk kellene, hogy János és Johann is elfogadta Ion jelképét, a sárga-piros-kék zászlót – a közös értékek közös jelképét. Sem a politikusoknak, sem a csendőrségnek nincs honnan tudniuk (sic!), hogy az erdélyi románok ezt a zászlót vitték 1918. december 1-jén Gyulafehérvárra is, és hogy aztán 1968-tól kezdődően a Magazin Istoricban és minden ezt követő tanulmányban a zászló színeit vörös-sárga-kék sorrendbe helyezték, hogy jól mutasson a nemzeti egységi termelési versenyben. (Egyes vélemények szerint a fekete-fehér képeken egy ortokromáziának nevezett jelenség okozza a látszólagos sorrendváltást, bár ez még nem magyarázza meg, hogy az 1918-as zászlók miért vízszintes sávozásúak és nem függőlegesek, mint a mai román zászló – a szerk.). A forradalom után tisztséggel jól kibélelt történészek egész hordája termett, azok a Vatra Românească-bérletesek, akik tovább vitték azt az ostobaságot, hogy a románok Erdélyben csak gyermekgyártó szolgák voltak. Egyrészről a nemzetség vitézségéről áradoznak, másrészről a falu nyomorúságáról beszélnek. Most egyes nacionalisták Petőfi-verseket tanulnak meg kívülről, hogy jól fésült előadásokon szavalják el őket, miközben annak a „sajtónak” adnak interjúkat, amely azért pánikol, mert a magyarok el akarják lopni tőlünk Erdélyt. De ők sohasem tesznek majd említést a mócokról szóló 1996/33-as törvényről, például, amely már 21 éve létezik, és szintén 21 éve nem alkalmazzák – a mócok csak választási kampányban jók, nem igaz? Akárcsak Erdély. Én, az erdélyi román, miközben azt látom, hogy Románia és Magyarország zászlója szabadon loboghat, míg Erdély zászlója (félig-meddig) be van tiltva, a következőt gondolom: Erdély még mindig rettegést okoz Romániának, ahogy a múltban Magyarországnak is, évszázadokon keresztül. Bukarest sem érti, mint ahogy Budapest sem értette, hogy ennek a térségnek az identitása a „bună ziua, jó napot, guten tag”-ból született, hogy minden kultúra egyenlő, és mindegyik beleadott és kapott is ezt-azt az erőforrásaiból. Bukarest és Budapest sem fogja fel, hogy Erdély legnagyobb kincsét az aranyon, ezüstön, földgázon túl az emberek jelentik, akik éjfélkor és éjjel egykor is bontanak szilveszteri pezsgőt, akik két húsvétnak örvendenek, akik nem szoktak hozzá olyanféle breaking news-okhoz, hogy itt a tél és üres a kamra – itt nem a csendőröknek s bakáknak kell kenyérrel, hússal és lapáttal érkezniük a saját portánk körüli hó eltakarításához. És talán meg kellene emészteniük – a politikusoknak, zsandároknak és más félősöknek –, hogy elvihetik az aranyat, az ezüstöt, a gázt, a szénát a jászolból és a kotlós tyúkot a fészekből, de nem vehetik el tőlünk „a jó románi érzelem kifejezésének szándékát”. Miért kellene ezt megemészteniük? Mert a történelem néha úgy viselkedik, mint egy tehén. (România Liberă)
A Háromszék megjegyzése:
Legalább a saját tehenünket ismerhetnénk
Megbízható történészek szerint a három színt a lobogón úgy összegabalyították az egyre groteszkebbé és nevetségesebbé váló zászló- s felségjelcsatákban, hogy hiába fogadja el román is, magyar is, ma már sem rendőr, sem finánc ne tudja, miért is szabjon ki bírságot, ha nagyúri kedvében éppen büntetni akar. Mert akar.
Nem az Erdély-zászló miatt büntették meg Soós Sándort
A kézhez kapott jegyzőkönyv szerint az EMNP Kolozs megyei elnökét azért bírságolták meg március 15-én, mert ellenszegült a szervezők felkérésének, és nem hagyta el az ünneplő menetet. A szervezők felszólítása ellenére sem hagyta el a március 15-ei kolozsvári felvonulás helyszínét, és ezzel megsértette az 1991/60-as törvény 26. cikkely első bekezdésének f. pontját – áll a Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Kolozs megyei elnöke büntetésének jegyzőkönyvében.
A március 23-án kézbesített, 500 lejes bírság jegyzőkönyve úgy hivatkozik Czirmay Zoltánra, a kolozsvári RMDSZ ügyvezető elnökére, mint arra a szervezőre, aki kezdeményezte a megbüntetett, illetve figyelmeztetésben részesített személyek eltávolítását a menetből. A büntetés meg sem említi az Erdély-zászlót mint kifogásolt jelképet.
Az EMNP Kolozs megyei szervezete közleményében azt írja: nem kételkedik abban, hogy a csendőrség akarattal szított feszültséget a szervezők és a résztvevők között, ezért a jegyzőkönyvek elleni fellebbezést követően beperli a csendőrséget.
A helyzet tisztázása érekében azonban felszólítják az RMDSZ-t, hogy
mutassa be a március 14-én a csendőrséggel tartott egyeztető gyűlés jegyzőkönyvét, amelyben a csendőrség felszólítja az RMDSZ-t az Erdély-zászló használatának tiltására;
mutassa be a március 15-e után leadott tiltakozását a csendőrség felé, amelyben a csendőrséget hazugsággal vádolja;
adja törvényszékre a csendőrséget, amiért megsértette az ünneplők jogait;
kérjen nyilvánosan bocsánatot a kolozsvári magyarságtól, amiért szervezési mulasztások miatt nem megfelelő keretek között zajlott le a nemzeti ünnep. (Forrás: Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)