Tibori Szabó Zoltán most megjelent értekezése /Árnyékos oldal, Koinónia, Kolozsvár, 2007/ mindenekelőtt sajtótörténeti jellegű, és a holokauszt után visszatért maroknyi erdélyi zsidóság identitásválságának bemutatását szolgálja. A szerző nem élte át a történteket, évtizedek óta munkálkodik a kollektív emlékezet ébren tartásán. Munkájának előzménye a szerző korábbi munkái: Teleki Béla erdélyisége. NIS Kiadó. Kolozsvár, 1993; Élet és halál mezsgyéjén. Zsidók mentése és menekülése a magyar–román határon 1940-1944 között. Minerva, Kolozsvár, 2004; Csík vármegye zsidósága a betelepüléstől a megsemmisítésig. In: Tanulmányok a holokausztról. III. kötet, Randolph L. Braham (szerk.). Balassi Kiadó, Budapest, 2004; Az erdélyi zsidóság sorsa a II. világháború után. 1945-1948. In: Molnár Judit (szerk.), A holokauszt Magyarországon európai perspektívában. Balassi Kiadó, Budapest, 2005.; A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája 1–3. Park Kiadó, Budapest, 2007. (Szerk. : Randolph Braham és Tibori Szabó Zoltán). Az Egység (Új Út) című kolozsvári lap évfolyamai, mint leggazdagabb forrás mellett a szatmári Deportált Híradó, az „Ichud” és az Új Ifjúság lapszámait dolgozta fel, igénybe vette a levéltárak, valamint a kortanúkkal készített interjúk információanyagát is. A kolozsvári Erdély, Igazság (Erdélyi Szikra), Világosság, a brassói/sepsiszentgyörgyi Népi Egység, a nagyváradi Új Élet, a marosvásárhelyi Szabad Szó és más (nagybányai, szatmárnémeti, temesvári, máramarosi) magyar sajtóorgánumok, majd a korabeli román lapok képezik a további fejezetek kutatási forrásanyagát. A szerző felvázolta a magyar, ezen belül az erdélyi zsidóság történetének alakulását. Kitért a deportálásokban közreműködött zsidó vezetők felelősségére, a népbíróságok keretében véghez vitt jogi eljárásokra, ítéletekre. Tibori kitért a magyar református egyház szociális jellegű segítségére, személyesen Vásárhelyi János püspök pozitív szerepének kiemelésére is. Tibori Szabó Zoltán valósághűen dokumentálta az Antonescu-kormány felelősségét a romániai zsidóság jelentős részének elpusztításában. /Cs. Gyimesi Éva: Törlesztés. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 27./

Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája című kötetet mutatták be Kolozsváron. A budapesti Park Könyvkiadó és a kolozsvári Koinónia közös kiadásában megjelent művet, Tibori Szabó Zoltán, a Szabadság publicistája, a könyv egyik szerzője és szerkesztője mellett Gyimesi Éva, a Babes–Bolyai Tudományegyetem professzora és Visky András író, a Koinónia Kiadó igazgatója mutatták be. A kötetben izraeli, egyesült államokbeli, romániai és magyarországi történészek és holokauszt-kutatók munkái szerepelnek. Az írásokat Randolph L. Braham, a New York-i City University érdemes professzora, a Rosenthal Holokausztkutató Intézet igazgatója, egyben a holokauszt-kutatás világhírű tudósa „hangolta össze”. Két éve látott napvilágot A magyar holokauszt földrajzi enciklopédiája című háromkötetes enciklopédia. /Ferencz Zsolt: „Akik nem tanulnak a múltból, arra ítéltetnek, hogy megismételjék azt” = Szabadság (Kolozsvár), márc. 5./

S. Király Béla: A politikailag korrekt ideológia már szobrokat döntöget
A jellemzően észak-amerikai találmány, a politikailag korrekt szóhasználat – pontosabban: szó- és gondolatfutam-tiltás – abban is hasonlít a kommunizmus ideológiájára, hogy a számára kedvezőtlen múltszegmenseket igyekszik felszámolni. A hozzá simuló irányadó média agymosása olyan mértékű, hogy a közfeladatokat ellátók fejükben az ultraliberális panelekkel – „magánszorgalmú kutyaként” – késztetést éreznek végrehajtani a progresszívak parancsolatait.
Olaszországban újabban Mussolinivel kapcsolatos köztéri emlékeket semmisítenek meg a politikailag korrekt pedagógiai szándékával, pedig bármit is tett, a történelem eltörölhetetlen része marad – még amerikai szempontból is. Annak idején, 1928-ban a Saturday Evening Post nyolc részben jelentette meg a Duce önéletrajzát, s ez lett a korszak legnagyobb könyvsikere. Mussolinire hősként tekintettek a botrányhajhász amerikai liberális újságírók, és remekül kijöttek vele. Az amerikai oktatási intézmények közül a Columbia Egyetem fogadta be leginkább a fasizmusát, amely nem tévesztendő össze a Hitlerével. Amint azt Jonah Goldberg a Liberálfasizmus. A baloldal rejtett története Mussolinitől napjainkig című könyvében megírta: Hollywood moguljai, felismerve Mussolini színészi tehetségét, abban reménykedtek, hogy egy nagyfilmet készíthetnek vele. Duce volt az egyik első modern szexszimbólumuk, aki hozzájárult Che Guevara későbbi szexuális megdicsőüléséhez.
Ismerős a balliberális igyekezet; „a múltat végképp eltöröljük” – ígérték a kommunisták is. Emiatt olyan nehéz kiegyensúlyozottan, történelmi összefüggésekben látni a múltat a történelmi ismereteiket többnyire filmekből és bulvármagazinokba csomagolt politikai sugalmazásokból puzzle-ező utókornak.
A tiltólistára került Mussolini iránti kortárs amerikai imádatra azért kell kitérni, mert a Park Könyvkiadó jóvoltából már magyarul is olvasható Christopher Duggan könyve, A bódult nemzet. A Mussolini-imádat anatómiája – jellemzően csak az olaszok nemzeti érzésén veri el a port. A szerző még a Mussolini-sírbolt előtt elhelyezett vendégkönyvből is idézget. Az egyik, 2005. szeptember 9-ei bejegyzés viszont éppen a kortárs atlantista politikusok többségére illik: „Mennyi pozitív és negatív dolgot mondtak már el erről az emberről. Egy biztos: hogy családja nem gazdagodott meg pártjából. Ez példa és figyelmeztetés kellene hogy legyen a ma politikusainak.” A politikailag korrekt tiltóprogram a szülőföldjén is mérhetetlen károkat okoz a józan gondolkodásban, a mértéktartó mentalitásban. Már ott tartunk, hogy a déli konföderáció zászlaját rasszistának, Lee tábornokot pedig a nácik előfutárának tartja a közvélemény megdolgozott része. A megvezetett polgárok azt sürgetik, hogy az amerikai polgárháborúból (1861–1865) fennmaradt köztereken még látható szobrokat, zászlókat, jelképeket tüntessék el, mivel ezek „a gyűlölet és a rabszolgatartás szinonimái”. A balliberális tabula rasának több mint száz emlékmű esett már áldozatul. Ráadásul a virginai Charlottesville-ben a demokrata városvezetés nemrég elhatározta, hogy ledönti a híres Lee tábornok szobrát, aki a déliek hőse, majd a megbékélés előmozdítója volt. Mi több: a parkot, amely a szobrot övezte, az Emancipáció (felszabadítás, egyenjogúsítás) Parkjának neveznék át „a déliek által elnyomott afroamerikai lakosság emlékére”. A rabszolgaság tény, de kérdés: mennyire lett jobb azon négerek élete, akik éhbérért sínylődtek tovább a „győztes” északiak gyáraiban. Továbbá: nem a rabszolgaság finomított, progresszív formája a szándékosan csőbe húzott svájci frankhitelesek sorsa, akik egész életükben dolgozni kénytelenek a konstrukciót kiötlők sáskahadának? Képzeljük el (de jobb, ha inkább el sem képzeljük), hogy Kolozsvár főterén lebontják a Mátyás-szobrot: máris előttünk állna a progresszív demokraták regresszív szándéka! Ráadásul a leegyszerűsített, politikailag korrekt parancsolat hazug. Az amerikai polgárháború nem „a haladár” északi úriemberek és a csúnya, „rasszista” déliek öldöklő küzdelme volt. Szándékos félrevezetés, és a futballmeccskommentárok szintjére leráncigált posztulátumhalmaz egyike, hogy sok százezer északi a feketék jogaiért adta volna életét. E polgárháború egy évszázados konfliktus szomorú csúcspontja volt két szociálpolitikai modell között. Az egyik oldalon a mezőgazdasági termelésen alapuló és konzervatív mentalitású Dél, amely a független államok konföderációját akarta, míg vele szemben az iparosított és tőkenövelő változásokat hajszoló Észak, amely minden áron központosítani akart. Amikor a polgárháborúk előzményeiről olvasok, napjaink Európájának kétféle víziója jut eszembe. Sajnos, nem jelent meg nálunk arra kihegyezett történelmi munka, hogy mit művelt Észak a legyőzött Déllel.
Az okokat a gazdaságban kell keresni. Észak elhatározta, hogy vámot vet ki a déli államok termékeire, így kényszerítve őket is az iparosításra. A déliek visszautasították a diktátumot, és elhatározták, hogy saját kikötőket építenek gazdasági függetlenségük biztosítására. Főleg ezek a lépések motiválták döntő lépésre az északiakat, mivel konkurenciát szimatoltak a levegőben. A rabszolgatartás megszüntetése csak utólagos magyarázat, ürügy volt a két társadalmi modell küzdelmében. Abraham Lincoln elnöknek csak a háború harmadik évében „jutott eszébe” a rabszolgák felszabadítása, feltehetően arra számítva, hogy fekete önkéntesek szöknek majd át hadseregébe a hősiesen harcoló déliek ellen.
A vesztes háború egy sajátos déli mentalitást teremtett, amelynek irodalmi és filozófiai kifejeződései Nobel-díjas írók és kiváló gondolkodók sorát hívta elő. A vesztesek a szabadságukat és a hagyományaikat védték. Ezeket – a jelképeken, szobrokon keresztül – ma is védeni kell, ami azt a tipikus balliberális megbélyegzést váltja ki, hogy „Éljenek a fehérek és a rabszolgaság!” A jelképek védelme tisztelgés az ősök erőfeszítése előtt, azok előtt, akik még nem tudtak a multikulturalizmus, a egyenlősdiség mantrájáról, akikkel még nem szégyelltették a múltjukat. A déli államok jelképei szabad használatának megtiltásával a bosszúálló és jakobinus központosítás nevében akadályozzák a déli kultúra ápolását.
A mantra átrepült Európába is, hiszen a brüsszeli elit őket utánzó része már itt is alkalmazni akarja. Kemény küzdelem vár ránk – amelyet mások már rég előre láttak –, ha meg akarjuk védeni múltunkat a hivatásos leépítőktől, a nájmódis dekonstruktőröktől, akik mindent a politikailag korrekt mércéjével kényszerítenek Prokrusztész-ágyba milliárdos megbízóik érdeke szerint. A Braveheart film kezdetének egyik mondata jut eszembe: a történelmet azok írják, akik felakasztották a hősöket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)