A választáson a magyar közösség egységét meg kell őrizni, mindazok, akik nem így gondolkodnak, felelőtlenek, személyes ambícióikat helyezik előtérbe, írta Papp Annamária. A magyar közösségen belül a két világháború közötti időszakban is léteztek véleménykülönbségek, míg akkor a "passzivizmus" és "aktivizmus" mezsgyéjén alakultak ki csoportosulások, addig most "mérsékeltekről" és "radikálisokról" beszélünk. Annak idején két magyar párt alakult Erdélyben: az aktivizmus híveit tömörítő Magyar Néppárt, valamint a konzervativizmus híveiből álló Magyar Nemzeti Párt. Az 1922-es márciusi választásokon a két politikai irányvonalat időlegesen egyesítő Magyar Szövetség mindössze három képviselőt küldhetett a parlament alsóházába és hármat a szenátusba. Végül a Magyar Néppárt és Magyar Nemzeti Párt fúziójából 1922-ben létrejött az Országos Magyar Párt. /Papp Annamária: Külön, de mégis közös úton. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 21./

Március 29-én a Romániai Magyar Szóban megjelent Barabás István Aláírni veszélyes! című cikke, amelyben a szerző azt bizonygatta, hogy ha a Magyar Polgári Szövetség párttá alakul, akkor ennek a magyar egység, a romániai magyarság látja kárát. Román Győző reagált erre, megállapítva, Barabás nem szólt arról, hogy az RMDSZ nyomására a parlament által elfogadott jogszabály olyan szűk időhatárt adott a nem parlamenti kisebbségi szervezetek számára az aláírások megszerzésére, hogy a listák ellenőrzése nem volt lehetséges, ezt a Velencei Bizottság is antidemokratikusnak titulálta. Román Győző kifogásolta Barabásnak az Országos Magyar Pártra vonatkozó kitételeit is, ezek tele vannak tévedéssel. Barabás István az (Országos) Magyar Párttal akarta példázni, hogy mennyire fontos az erdélyi magyarság egysége. Barabás szerint valaha a Magyar Néppárt is megbukott, vezetői az ismeretlenségbe távoztak. Valójában Kós Károly akarta föltámasztani a Magyar Néppártot. /Román Győző: Ki ellenzi a romániai magyar pluralizmust? = Erdélyi Napló (Kolozsvár), ápr. 19./

Dicsőszentmártonban megalakult a Gyárfás Elemér Kör, a Kis-Küküllő Alapítvány égisze alatt működő értelmiségiek társasága. Találkozóhelyük a magyar közművelődési központ. Tagjai résztvevői és szervezői voltak az egykori népfőiskola kurzusainak, az Erdélyi Múzeum-Egylet vándortalálkozóinak, és a Sipos Domokos Művelődési Egyesület irodalmi körének. Gyárfás Elemér /Borzás, 1884. aug. 24. – Bukarest, 1945. okt. 4./ politikus, közgazdász, publicista munkásságáról Csepreghy András–Csepreghy Henrik: Dicsőszentmárton régi arca (Mentor, Marosvásárhely, 2005) című kötete is beszámolt. Gyárfás Elemér jogot végzett, részt vállalt a megyei közéletben. 1917–18-ban Kis-Küküllő megye főispánja. 1918-ban a helyi Nemzeti Tanács elnöke, 1921-ben a Magyar Szövetség élére kerül, majd az Országos Magyar Párt elnöki tanácsának tagja. 1926-tól Csík megye szenátora Bukarestben. Főleg egyházpolitikai, kulturális és közigazgatási kérdések tárgyalásában vett részt, szerepe volt az erdélyi római katolikus egyház és a román állam között létrejött konkordátum megszövegezésében. Ő volt az erdélyi Római Katolikus Népszövetség alapítója és alelnöke, az Egyházmegyei Tanács tagja, 1933-tól a Katolikus Státus világi elnöke. 1941-1944 között ő volt a Romániai Magyar Népközösség elnöke. Vallotta: az erdélyi magyarságnak világtörténelmi hivatása, hogy összekötő kapocs legyen a Közép-Európa tengelyében elhelyezkedett román és magyar nép között. (Fontosabb munkái: Erdélyi problémák, Kolozsvár, 1923 – Bethlen Miklós kancellár, 1642-1716, Dicsőszentmárton, 1924 – Románia hitelszervezetei s az erdélyi magyar pénzintézetek, Lugos 1924 – Az erdélyi szászok és a katholicizmus, Dicsőszentmárton, 1925 – A Supplex Libellus Valachorum, Kolozsvár, 1929 – Az első kísérlet – az Averescu-paktum előzményei, megkötésének indokai, szövege, módosításai, következményei, felbomlása és tanulságai, különlenyomat, Lugos 1937) /Bölöni Domokos: A Gyárfás Elemér körről. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 17./

Május 13–14–én Szatmárnémetiben megtartották a Jakabffy Elemér kisebbségpolitikai napokat. „Első hallásra talán úgy tűnhet, hogy az autonómia és az integráció kizárja egymást, számunkra viszont a kettő közt nemhogy nincs ellentét, de nagyon is összefüggnek egymással” – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes előadásában. A két világháború közti neves erdélyi kisebbségi politikusra rangos előadók emlékeztek születésének 125. évfordulóján. „A rendszerváltáskor azt hittük, hogy a szomszédos országok új politikusai nem zárkóznak el a nemzetiségek autonómiájától. Lám, legtöbben szembefordultak vele, amihez minden bizonnyal az is hozzájárul, hogy az EU sem következetes a nemzetiségi gondok megoldásában. Ennek ellenére folytatni kell a párbeszédet, minden lehetséges fórumon következetesen kiállni az autonómiáért” – mondta Jeszenszky Géza volt magyar külügyminiszter, aki kitért a kisebbségben élő magyarság összefogásának, együttes fellépésének szükségességére is. Törzsök Erika budapesti szociológus szerint a problémák súlyosságának egyik oka, hogy miközben Magyarország egyre nyitottabbá válik, a kisebbségben élő magyar közösségek mind zártabbak lesznek. „Korszerű kisebbségi politikára, közösen kidolgozott hosszú távú stratégiára van szükség, s akkor az EU-ban is jobban érvényesíthetjük a kisebbségvédelmet” – hangsúlyozta Törzsök Erika, a HTMH volt elnöke. Bárdi Nándor budapesti tudományos kutató, Kötő József, Pomogáts Béla és más előadók szerint is elérkezett a kisebbségi politika újragondolásának ideje. A két napos rendezvénysorozat keretében emléktáblát avattak a néhai parlamenti képviselő egykori lakóházán, illetve síremlékét is megkoszorúzták Szatmáron. Lugoson, Jakabffy Elemér szülővárosában Kisebbségi törvények Jakabffytól napjainkig címmel szerveztek kerekasztal-beszélgetést. A lugosi Jakabffy Napokat a Balázs Sándor szerkesztette Kisebbségi sorskérdések című Jakabffy-kötet bemutatója és H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó igazgatójának előadása zárta. /Sike Lajos: Jakabffytól napjainkig. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 15./ Komlós Attila, a HTMH új elnöke mondta el a megnyitó beszédet. Bárdi Nándor budapesti tudományos kutató Az Országos Magyar Párt nemzetpolitikai programja és a párhuzamos kisebbségpolitikai stratégiák a két világháború között címmel tartott előadást. Arról sorolt példákat, hogy egy életképes nemzet bármilyen csapás után „újra termeli magát”. Józsa László, a Vajdasági Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Göncz László szlovéniai történész, valamint Deák Ernő bécsi kutató arról beszéltek, hogyan működik náluk a magyar kisebbség jogainak védelme. Szekernyés János temesvári helytörténész a bánsági magyarság történetéről beszélt. Bakk Miklós lugosi tudományos kutató Az RMDSZ és a román politikai rendszer címen tartott előadásában választ adott a nap folyamán addig nyitva maradt kérdésekre. Mindezzel párhuzamosan az épület földszinti termében Tamás Edit sárospataki történész, Székely István kolozsvári lapszerkesztő, Kereskényi Sándor közíró, Bottoni Stefano bolognai és Novák Zoltán Csaba marosvásárhelyi tudományos kutatók tartottak előadást a kisebbségpolitika különböző vetületeiről. /Báthory Éva: Jakabffy Napok – nyolcadszor. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), máj. 15./

Lehoczky Attila fiatal történelemtanár felvázolta az aradi magyarság sorsát. 1919 után az aradi magyarság jelentős része helyben maradt. Több mint tízezer magyar költözött Magyarországra, ennek ellenére a város nemzetiségi arányszáma tekintetében lényeges változás nem állott be: 1930-ig abszolút, 1948-ig pedig még mindig relatív többséget képezett az Arad városi magyarság. Nem változott a jelentős mértékben a magyar intézményrendszer sem (az iskolarendszer kivételével), a lakosság a fontosabb repatriáló embereket sikeresen pótolta, a helyi problémákat többé-kevésbé megfelelően rendezte. A magyar kulturális élet jobban virágzott, mint valaha, az egyesületek szinte minden igényt kielégítően működtek, a sajtó ekkor élte fénykorát, sőt 1948-ig csak magyar nyelvű színház működött a városban. 1945 után azonban jelentős változás állott be az aradi magyarság életében: kisebbségbe került, nemcsak arányban, hanem számszerűleg is csökkenni kezdett, és ez a folyamat a mai napig tart. 1948-ban 35 326, 2002-ben már csak 22 492 magát magyarnak valló ember lakott a városban, miközben a románság száma 45 819-ről 1992-re 151 438-ra nőtt (2002-re 142 968-ra csökkent). A kommunista érában magyar közéletről és kulturális mozgalomról csak csekély mértékben beszélhetünk. A magyar szervezeteket felszámolták, az iskolák működését ellehetetlenítették. 1989 változása a 24. órában következett be. 1989 után az elvándorlás hihetetlen méreteket öltött, számszerűen kb. 9000 magyarral kevesebb lakik most Aradon, mint 1989-ben, ebből legalább 75% kivándorolt. Mindennek ellenére a magyar intézményrendszer újraépült: megalakult egy önálló középiskola, újjászülettek a nagy hagyományú művelődési szervezetek (Kölcsey Egyesület, EMKE), sőt újak is alakultak. A középiskolának azonban a társbérlő román nyelvű szakközépiskolával, az általános iskoláknak pedig a gazdasági helyzet és a nagymértékű repatriálás miatt fellépő fokozódó gyermekhiánnyal kellett számolnia. A kulturális egyesületek nem tudták 40 éves álmából felrázni a helyi magyarságot. Az 1948-ban bezárt magyar színház nem alakult újjá, a színházi próbálkozások sorra elbuktak, újraindult viszont a magyar nyelvű könyvkiadás: 1995 óta több mint 75 magyar nyelvű kiadvány jelent meg Aradon! A periódus végére szép sikereket könyvelhettek el a Csiky Gergely Iskolacsoport azóta már végzett generációi (tantárgyversenyeken, majd az egyetemen való remek szereplések), a diákszínjátszók közül sokan később elvégezték a színművészeti főiskolát. Az iskola 2001-re végre önálló lett, az egyetlen magyar nyelvű napilap, a Nyugati Jelen kilábalt a pénzügyi hullámvölgyből. A kulturális folyóiratok közül megszűnt a Havi Szemle és a Hang, prosperál azonban a Szövétnek és az immár nemzeti küldetést teljesítő Irodalmi Jelen. A művelődési szervezetek azonban képtelenek a fiatal generáció megszólítására, ennek következményei roppant súlyosak lehetnek a jövőre nézve. Politikai szempontból az 1989 végén létrejött RMDSZ felvállalta a két világháború közötti korszakban tevékenykedő Országos Magyar Párt küldetését. Az aradi szervezet országos viszonylatban is méltó helyet vívott ki magának, hiszen jelen volt a parlamentben. Nehezen oldotta meg a kádercserét és későn fiatalított, ez pedig sok értékes szavazatba került az elmúlt két választáson. Nehézkes a kapcsolattartás a választókkal és fiatalsággal. Jelenleg nem tudják felmérni, hogy a csökkenő magyar népesség mit tartogat a jövőre nézve. Most már kevesebben mennek külföldre. Egyes szociológiai felmérések szerint az erdélyi magyarság 2015-2020 környékén kilábal a demográfiai hullámvölgyből, a halálozási és születési számok kiegyenlíthetik egymást. Problémát jelent viszont a lakosság fokozottabb elöregedése, valamint a felívelő gazdaság helyzet miatt a más vidékekről való munkaerő-bevándorlás. Számolni kell egy nyugati mintájú elnemzettelenedéssel, valamint a szórványvidékekre jellemző elrománosodással. Kérdés az is, hány tanár vállalja fel a nemzetiségi nevelést, hányan tartják ezt fontosnak. Az iskolai nemzeti nevelés elsősorban a történelem- és magyartanárok feladata. A román állam nem mond le nemzetállami utópiáról és az asszimilációról. A határok eltűnésével lehetőség nyílik a magyar nemzet újraegyesítésére. Ehhez azonban politikai akarat, valamint jó helyzetfelismerés kell nemcsak a vezetés, hanem a magyar lakosság körében is. Aradon a magyar gyerekek száma a demográfiai hullám miatt erősen csökkent, viszont tapasztalható bizonyos bizalomnövekedés a magyar iskolák iránt a szülők részéről. A szórványoktatás problémáinak megoldására egy 1–12 osztályos iskola felállítása lenne szükséges, például, Kisjenőn vagy Borosjenőn, amely a Fehér- és Fekete-Körös völgyének magyar gyerekeit gyűjtené össze kollégiumi ellátás révén, ellensúlyozva a Nagyszalonta és a Magyarország felé való diák-exportot és a román iskolák felé való orientálódást. A helyi magyar oktatás megpróbálja az összes elérhető magyar gyereket beiskolázni és középiskolába juttatni. Ez egyrészt érthető, másrészt súlyos csapás a minőségi oktatásra. Aradon a magyar fiatalok helyben végezhetnek egyetemet, de csak román nyelven. Így ezek a fiatalok helyben maradnak, a magyar közösséget erősítik. Az aradi magyar kulturális élet egyik súlyosbodó problémája a vezetésben részt vevő személyek elöregedése. A helyi íróknak és művészeknek nincs hol publikálniuk Jelenleg az egyik legfontosabb egyházi probléma a Csiky Gergely Iskolacsoport versus Római Katolikus Státus. Alapvető fontosságú olyan helyek és megmozdulások kialakítása, ahol a magyar fiatalok egymással találkozhatnak. Jelenleg nincs egyetlen olyan bár vagy klub sem, ahol a magyar fiatalság testületileg összegyűlhet a hét valamely napján. Jelenleg nincs a városban magyar vagy olyan buli, amit főleg a magyar fiataloknak szerveznek. /Lehoczky Attila: Gondolatok az aradi magyarság jövőjéről. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 30./

Az Erdélyi Római Katolikus Státus Szakkollégium keretében Kolozsváron május 14-én dr. Csucsuja István, a BBTE történelem és filozófia karának dékán-helyettese Gyárfás Elemér, a két világháború közötti magyar politikus címmel tartott előadást. Gyárfás Elemér /sz. Borzás, 1884/ 1918-ban a helyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, 1921-ben a Magyar Szövetség elnöke, majd az Országos Magyar Párt elnöki tanácsának tagja, a Köztársasági Szakosztály elnöke, 1926-tól pedig (két ízben) Csík megye szenátora a román parlamentben. Nem volt meghatározóbb vezető egyénisége a romániai magyarság gazdasági, politikai és egyházi életének a két világháború között, mint Gyárfás: az átfogó magyar pénzügyi és egyházi szervezetek élén és a román parlamentben egyaránt ő tett szert a legnagyobb tekintélyre a magyarok közül. Gyárfás rendhagyó politikai és közéleti teljesítménye mögött széleskörű műveltség és alapos tudományos felkészültség húzódott meg. 1921-től Gyárfás Elemér az Erdélyi Római Katolikus Státus igazgatótanácsosa, 1931-től pedig világi elnöke volt. Kedélyesen „civil püspöknek” aposztrofálták. /Fodor György: Civil püspöknek aposztrofálták. = Vasárnap (Kolozsvár), máj. 27./

Lugos és az egész romániai magyarság egyik kiváló személyiségére, volt parlamenti képviselőjére, közösségszervezőjére emlékeztek meg május 17-én Lugoson. A mi Willerünk című szimpóziumnak az is apropója volt, hogy az 1884. május 22-én Kecskeméten született Willer József jogász-zenész száz éve telepedett le Lugoson, ahol hat évtizedet munkálkodott a város és a kisebbségi kultúra érdekében, védelmében. A rendezvényt felhasználták szellemi hagyatékának széleskörű ismertetésére – hangsúlyozta Bakk Miklós politológus. Megkoszorúzták Willer József sírját a lugosi római-katolikus temetőben (1972-ben hunyt el), majd temesvári és müncheni zeneszakértők méltatták zeneszerzői munkásságát, este hangversenyt tartottak a római katolikus templomban műveiből. Willer József többek között a Lugosi Magyar Dal- és Zeneegyesület karnagya, a Magyar Kisebbség című folyóirat egyik alapítója volt, de Brassóban és Bukarestben is létrehozott dalárdát, a két világháború között parlamenti képviselőként, az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának vezetőjeként az egész romániai magyarságot szolgálta. Bárdi Nándor budapesti történész szerint példát mutathat a 21. század politikusainak abban, hogy a képviselőnek nem szabad elszakadni attól a közegtől, amelyből kikerült. Politikai hitvallása az volt, hogy a nemzetszeretetet ne más nemzetek kárára gyakorolja, és hogy mindent tapintatosan, de céltudatosan kell megmondani a többségi hatalom képviselőinek – fejtette ki Bárdi. Szekernyés János temesvári művelődéstörténész Willernek a kisebbségi kultúra védelmében és szolgálatában kifejtett tevékenységéről tartott előadást, Udvardy László ny. építészmérnök hely- és zenetörténész, Willer egykori tanítványa Lugos zenei életére gyakorolt hatásáról beszélt. A magyar zeneszerzők sorában Willer Józsefet együtt lehet emlegetni Arató Andorral, Konrád Pállal, vagy a szintén lugosi Kurtág Györggyel; kapcsolatban állt George Enescuval és Bartók Bélával. /Pataky Lehel Zsolt: Willer Józsefre emlékeztek Lugoson. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 19./

Emléktábla-avatással kezdődtek július 31-én a Csíkszeredai Városnapok. A magyar főkonzulátus épületén leplezték le dr. Pál Gábor emléktábláját, és ezzel adósságot rótt le a város, továbbá elégtételt kapott az egykor köztiszteletben álló, de politikai megaláztatásokat megélt közéleti személyiség. A múltba való visszatekintés, az előttünk járt személyiségek és megvalósításaik számbavételének fontosságát hangsúlyozta Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere. Pál Gábor egykori házán felavatták a Dóczy András által készített márványtáblát és Sárpátky Zoltán domborművét. A polgármester ígéretet tett, hogy ez év októberében, dr. Pál Gábor halálának negyvenedik évfordulóján az egykori Gyakorlótér, mai Tudor Vladimirescu utcát róla fogják elnevezni. Az ünnepségen Hajdú Gábor ügyvéd, volt szenátor, a Csíki Magánjavak visszaszerzéséért küzdő közéleti személyiség idézte fel nagy elődjének alakját. Pál Gábor személyisége a következetes kitartás, a nép iránti elkötelezettség példaképe – mondotta. Pál Gábor az Országos Magyar Párt keretében küzdött a kisebbségbe szorult magyarságért, valamint a Csíki Magánjavak visszaszerzéséért. Azóta Pál Gábornak igazságot szolgáltattak, de a Csíki Magánjavak nem nyert igazságszolgáltatást a mai napig sem – emlékeztetett Hajdú Gábor. Apor Csaba elmondta, elégtételt jelent a családnak a mostani megemlékezés, szeretnék nagyapjuk szellemi hagyatékát kiadni. /Takács Éva: Csíkszeredai Városnapok – Dr. Pál Gábor emléke előtt tisztelegtek. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 1./

A Jakabffy Elemér Alapítvány, a Kovászna Megyei Tanács, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Történelem–Filozófia Kara és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete április 15–18. között az árkosi Európai Uniós Tanulmányi Központban konferenciát tart a romániai magyar kisebbség történetére vonatkozó kutatásokról. A konferencia első napján Hermann Gusztáv A székely virtuális történelem problémái, Pál Judit Az 1867. évi unió és Erdély integrációjának nehézségei, Bárdi Nándor Töréspontok és törésvonalak a romániai magyar kisebbség történetében (1918–1989) címmel tartott előadást. Este a Címerek golgotája és a Nyílt kártyákkal – Király Károly portréja című történelmi dokumentumfilmeket mutatták be. Az április 16-i programban Hunyadi Attila (Magyar gazdaságszervezési törekvések Erdélyben a XX. század első évtizedében), Egry Gábor (A szász gazdaság és nemzetépítés Erdélyben a XX. század első felében), Gidó Attila (Az erdélyi zsidóság útkeresése a XX. század első felében), Bárdi Nándor (Az Országos Magyar Párt és a Magyar Népközösség) előadásai hangzanak el. Este megtekinthető Zágoni Balázs Képzelt forradalom című dokumentumfilmje. Április 17-én Egry Gábor és Oláh Sándor Erdély 1940–1944 között, Lönhart Tamás A Magyar Népi Szövetség címmel tart előadást, Gagyi József és Novák Zoltán a Magyar Autonóm Tartományról értekezik, Vincze Gábor A román–magyar kapcsolatok a második világháború után címmel tart vitaindítót, este lesz Ablonczy Balázs Tévhitek, mítoszok és legendák Trianonról című előadása. Április 18-án Novák Zoltán A Ceausescu-korszak magyarságpolitikája, Bárdi Nándor A budapesti kormányzatok Erdély-politikája című előadása után könyvbemutatók lesznek. Bemutatják többek között Egry Gábor: Nemzeti védgát vagy szolid haszonszerzés? Az erdélyi szászok pénzintézeti rendszere és szerepe a nemzeti mozgalomban (1835-1914) (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009) és Nagy Mihály Zoltán, Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? – Iratok a magyar népi szövetség történetéhez 1944-1953 (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009) című könyvet. /Sylvester Lajos: Kisebbségtörténeti konferencia Árkoson. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 16./

Kell-e még egy új magyar párt?
Az anyaországban zajlik a médiatörvény körül a hisztérikus felhangokkal fűszeretett, politikai hátterű sajtóháború. Éppen csak hogy a fehér terror és a Horthy-kor visszatérését nem emlegetik. Valakik nagyon félthetik a megszerzett kiváltságaikat, pozícióikat, zsákmányukat...
Itt, Erdélyben az RMDSZ ráállította az összes nagyágyúját az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsra. Riogatnak Markóék, hogy nem lesz magyar képviselet a román parlamentben, ha nem rájuk szavaz mindenki. A magyarság elveszti befolyását sorsának irányítása felett itt, az országban. Semlegesebbnek tűnő személyeket próbálnak megszólaltatni a feltétlen egység mellett. A nagy baj ott van, hogy az RMDSZ szavazóbázisa sokkal gyorsabban fogy el, mint amekkora nemzeti közösségünk lélekszámának apadása.
A tények, mármint a számszerűsített adatok, makacs dolgok. Az RMDSZ-nek 1990 májusában még volt egy több mint egymilliós szavazóbázisa. A szövetség 7,2 százaléka a második volt a parlamenti rangsorban. Még a kormánypárttá váló átvedlésekor, 14 évvel ezelőtt is két ház, szenátus és képviselőház egyikére-másikára 831 ezren, illetve 811 ezren szavaztak, de akkor már 1996-ban 7 százalék alatt voltunk (a pontosság kedvéért: 6,82%), negyedikként a romániai versenypártok között. Mára jó, ha minden második erdélyi magyar ember elmegy majd szavazni az RMDSZ-re. A fent említett 14 év eredményei a választásokon még jószerével összhangban voltak a népszámlálási eredményekkel. Mára viszont a szavazóréteg nem éri el a félmilliót sem, sőt, Kelemen Hunor államfői jelöltségekor a 4% alatt maradt, 372 ezer szavazóval. Ezért többen kellene lennünk erdélyi magyarok ahhoz, hogy bejuttassunk egy magyar politikai szervezetet a törvényhozásba. De nem vagyunk...
A nagy bajok ott vannak a bölcsőhely körül, az RMDSZ alakulásánál. Az érdekvédelminek mondott szervezetet inkább felülről szervezték Ion Iliescu reformkommunista barátai. Volt persze egy alulról meginduló magyar önszerveződés is vidéken, nagy lelkesedéssel, de ezek az erők hamar a szervezet peremére szorultak vagy kiléptek a szövetségből. Bukarestből diktáltak mindent lefelé.
Az erdélyi romániai magyar úgy érzi, csak ímmel-ámmal, sok-sok opportunista megalkuvással képviselik a magyar nemzet érdekeit választottjai. A platformok csak névlegesen, papíron működnek, sehol sincs statisztika egyiknek-másiknak a támogatottságára. A magyar nemzeti közösség nagyon jelentős hányada már rég felbontotta azt a bizonyos társadalmi szerződést a román versenypárttá vált szervezettel. Vannak azért hozzáértő, a magyar ügyért kiálló politikusok és a magyar ügyért kiálló személyek a Partiumtól a Székelyföldig és le Temesvárig, tehát sok helyi politikus, akiket újraválasztanak, mert igyekeznek egy kicsit jobban kedvébe járni a polgároknak, legyenek azok magyarok, románok vagy más nemzetiségűek.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács láthatóan alulról próbál építkezni. Új arcokat is látni gyűléseken, más személyeket is bevonnak a munkájukba, mint azok, akik előtérben voltak mindig is. Az európai parlamenti választás megmutatta, hogy a kiélezett versenyhelyzet képes megmozgatni a kiábrándult távollévőket, meg azt is, hogy szükség esetén össze is lehet fogni.
Az igazi fogas kérdés az EMNT részére az lesz, hogy miként tudja mozgósítani a tömegeket, az egyszerű magyar embert érdeklő kérdésekre milyen választ ad. Az egykori, a két világháború közt működő Országos Magyar Párt derék vezetői az egyházakkal karöltve szerezték a Hangya Szövetkezetet. 45 évi kommunizmus sajnos kompromittálta a szövetkezeti mozgalmat, de azért mégis csak eltelt már húsz év, lehetett volna tanulmányozni a dán és nyugat-európai szövetkezetek működését. Miért fontos a falumunka? Ott vannak még a magyarság fennmaradásának a reális esélyei Erdélyben. Városokon sokkal nagyobb a vegyes házasságok száma és az asszimiláció lehetősége is.
Hodgyai Mátyás
nagyváradi történelemtanár. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az erdélyi magyarság (1918–2011)
Román megszállás
Miután a Monarchia 1918. november 3-án fegyverszünetet kötött és leszerelte hadseregét, Románia – a nemzetközi jog megszegésével – megtámadta Magyarországot.
Az önkéntesekből, önszerveződéssel alakult, kis létszámú Székely Hadosztály honvédő csatákat vívott, megpróbálta feltartóztatni a megszálló erőket. Több helyi jellegű fegyveres ellenállásról is szólnak a krónikák, ilyen volt a Zsil-völgyi bányászvidék lakosságának fegyveres ellenállása. A román uralom hihetetlen brutalitással, rablással, gyilkosságokkal kezdődött, amelynek áldozatai elsősorban a magyar civil lakosok. A megfélemlítés azzal kezdődött, hogy a román hadsereg által megszállt magyar településeken a központban összegyűjtötték a lakosságot, és az elöljárókat megbotozták. A legsúlyosabb terrort Székelyföldön vezették be, mert itt a magyar tisztviselők nem akarták letenni a hűségesküt. A román hadsereg nagyszámú túszt ejtett, internálótáborokat hozott létre, számos magyart vittek Romániába kényszermunkára. Kórházakat szereltek le, óriási állami és magánvagyonokat, terményeket koboztak el, elfoglalták a gazdag ezüst- és aranybányákat is. Megakadályozták a szén- és a gázszállítást Magyarországra, emiatt Budapest fűtés és világítás nélkül maradt. A Károlyi-kormány az atrocitásokról dokumentációt állított össze, amelyet könyv formájában akart a világ elé tárni. Kelet-Magyarország kirablása azonban nem az egyszerű katonák felelőssége volt. Ezt Brătianu miniszterelnök szavai egyértelműen bizonyítják: "Magyarországot a lehető legjobban meg kell gyöngítenünk."
A francia modell
A román nemzetpolitikában már induláskor érvényesült a francia modell. A cél a központosított, homogén nemzetállam létrehozása volt. Bukarest folytatni kívánta a korábban – Dobrudzsa és Moldva területén – gyakorolt diszkriminatív és asszimilációs politikát. 1918 és 1922 között – az erdélyi, Nagyszeben központú Kormányzótanács irányítása alatt – a berendezkedő román államhatalom átvette a magyar intézményrendszert. 1922 és 1926 között nagyszámú magyar ipari vállalatot, pénzintézetet államosítottak, a kisiparosokat hátrányos megkülönböztetésnek tették ki. A gazdasági szintű diszkriminációt az adópolitika tükrözi legjobban. A magyarokra kivetett adó összehasonlíthatatlanul magasabb volt, mint a románok esetében. A nagy gazdasági válság idején – a húszas évek iskolapolitikájának eredményeként – a hivatalokban a magyarság visszaszorult. 1934 és 1938 között tovább folytatódott az anyanyelv használatának szűkítése. Amikor a magyar revíziós politika egyre nyilvánvalóbbá vált, kiadták a Kisebbségi Statútumot. Ez külföldnek szólt, mert továbbra sem szűnt meg a diszkriminatív háttérbe szorítás. 1938-ban a királyi diktatúra egyetlen politikai szervezet működését engedélyezte: a Magyar Népközösség a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként folytathatta a magyarság érdekvédelmét. Tény, hogy a román alkotmányok (az 1923-as, az 1938-as) a nemzeti kisebbségeket csak vallási közösségként ismerték el. Kinyilvánították az állampolgári jogegyenlőséget, de az 1924-es állampolgársági törvény előírásai miatt még 1939-ben is nagyszámú magyar volt román állampolgárság nélkül. A harmincas évek diszkriminatív intézkedései közé tartozik az a jogszabály is, amely megszabta a banki és a vállalati alkalmazottak nemzetiségi arányait. A román nacionalista politika ellensúlyozására alapított Országos Magyar Párt a román pártokkal kötött paktumokkal jutott be a parlamentbe. A Nemzeti Parasztpárt 1927 és 1931 között a román társadalom megerősítése mellett a kisebbségek egyéni integrációjára, egyéni jogegyenlőségre törekedett. A Néppárttal kötött egyezségek a magyarság sérelmeinek orvoslását ígérték (1923-ban, 1926-ban). Az OMP 1928 és 1938 között egymagában indult a választásokon. 1938-ban, amikor királyi rendelettel feloszlatták a politikai pártokat, a Nemzeti Újjászületés Front keretében az erdélyi magyarság a Magyar Népközösségbe tömörülve folytatta tevékenységét. Névelemzés, nyelvtörvények
A román uralom bevezetése után beindult a névelemzés és a származáskutatás. A mintegy 135 000 főre becsülhető magyar anyanyelvű izraelita felekezetűt – aki magát a magyar nemzet részének tekintette – leválasztották a magyarságról. A magyar anyanyelvű cigányokat külön nemzetiségnek nyilvánították, miközben a román anyanyelvű cigányokat a románokhoz sorolták. A magyar anyanyelvű görög katolikusokat és görögkeletieket – az 1930-as népszámlálás idején – szintén leválasztották a magyarságról. A cél egyértelmű: csökkenteni akarták a magyarság lélekszámát. Annak ellenére, hogy Erdélyből 1918 és 1922 között 197 000 magyar nemzetiségű menekült el, 1930-ban a magyarság számaránya még mindig nyolc százalékra, azaz 1,6 millióra becsülhető. A diszkriminációra a kedvező feltételeket a kisebbségi jogok "alulszabályozottsága" teremtette meg. A bíróságokon 1921-ben, a közigazgatásban 1922-ben tették kötelezővé a román nyelv használatát. A tisztségek elnyerésének alapfeltétele az 1930-as évektől kezdve a román nyelvtudás. Ennek következményeként több mint tízezer magyar tisztviselő maradt munka nélkül. 1937-től a magyar földrajzi neveket, helységneveket csak románul lehetett leírni. Földreform Az 1921-es román földreform diszkriminatív volt mind a földkisajátítás, mind a földosztás terén. Erdélyben a magyarság számaránya alapján a földosztásból mindössze 16 százalékban részesült, bár a lélekszáma megközelítette a 30 százalékot. A magyar egyházak földbirtokának 84,5 százalékát, a magyar oktatást és közművelődést szolgáló 314 000 holdnyi földbirtokot is elvették. Kisajátították azokat a birtokokat is, amelyek tulajdonosai 1918 után külföldön tartózkodtak, és magyar állampolgárok voltak. Mindezt a trianoni szerződés előírásainak semmibevételével. A diszkriminációra a legjobb példa az azonos jogi eredetű határőrezredek birtokrendezése. Miközben elvették a csíki székely határőrezred vagyonát, a 62 000 holdnyi erdőt, a hasonló jogállású naszódi román határőrezred vagyona továbbra is a helyi közösségek tulajdona maradt. Az a tény, hogy Románia négy történelmi régiójában más-más földreformtörvényt hoztak, tükrözi annak diszkriminatív jellegét. Habár a legkiegyensúlyozottabb földbirtokrendszert Erdélyben találjuk, mégis itt volt a legnagyobb mértékű a kisajátítás. Mindez egyértelműen jelzi a magyarság gazdasági gyengítésére célzó politikát. A kisajátított földnek csak egynegyedét osztották ki, mert a földek kétharmadát közlegelők és erdők formájában az erdélyi román közösségek anyagi megerősítésére használták. A földreform lehetővé tette több mint 111 román telepes falu létrehozását is. Oktatás A magyar iskolák többségét államosították. Az 1919-ben megkötött kisebbségi szerződés előírta az egyházi és az iskolai ügyekben "az erdélyi szász és székely községek helyi autonómiához" való jogát, de ez nem került be az 1923-as román alkotmányba. Mivel az állam teljesen felszámolta a magyar óvodákat (645), a gyermekmenhelyeket (59), ismétlő népiskolákat (3500) és az ipari és kereskedelmi iskolákat (200), ezért engedélyezte a magyar egyházaknak az állami támogatás és egyetemi képzés nélküli felekezeti oktatás megszervezését. Az 1930 és 1931-es tanévben Romániában 525 protestáns elemi iskola (483 református, 36 unitárius és 6 evangélikus) és 197 katolikus elemi iskola működött. Az egyetemi képzés hiányát a kolozsvári központtal megszervezett egyházi kollégiumokkal pótolták. A román hatalom az 1872-ben alapított kolozsvári Ferencz József Tudományegyetemet még 1919-ben bezáratta. Az egyetemet végzettek számaránya országosan 6 és 7 százalék körül mozgott, miközben a magyarság számaránya 8 százalék volt. A magyar tanulók 57,6 százaléka járt egyházi iskolákba. Az 1934 és 1935-ös tanévben 32 felekezeti polgári iskola (17 líceum, 7 tanítóképző, 4 felső kereskedelmi és 4 téli gazdasági) működött. Az állami magyar tannyelvű iskolák száma mindössze 112. A magyar középiskolások közel fele nem tanulhatott anyanyelvén. A magyar nyelv visszaszorításának élharcosa Constantin Anghelescu közoktatási miniszter volt. Nevéhez fűződött a kultúrzóna intézménye, a magánoktatási törvény és a baccalaureátusi rendszer bevezetése. A kultúrzóna Románia 20 megyéjét fogta át. Ez azt jelentette, hogy a nemzetiségi iskolákban oktató pedagógusok 50 százalékos fizetéskiegészítést, 10 hektár földet és költözési segélyt kaptak. Kötelezővé tették három tantárgy (történelem, földrajz és alkotmánytan) román nyelvű oktatását is. Amikor az erdélyi magyarság panasszal élt, és a Népszövetség elé vitte e kérdést, akkor Anghelescu az 1907-es Lex Apponyira hivatkozva, ügyes csúsztatással meghamisítja az 1907-es magyar törvény szövegét. Elhitette, hogy az említett magyarországi törvény által öt tantárgyat oktattak magyarul, mindezt akkor, amikor a Lex Apponyi csak a hivatalos tanterv alapján való tanítást követelte meg. Az 1925-ben kiadott magánoktatási törvény azt jelentette, hogy a magyar egyházi iskolák külön engedélyeztetés nélkül nem adhattak ki továbbtanulásra jogosító bizonyítványt. A magyar diákoknak az érettségi vizsgákat a baccalaureátusi törvény szerint idegen állami iskola tanáraiból alakított román bizottság előtt kellett letenniük. Ez gyakran azzal járt, hogy még abból a tantárgyból is románul vizsgáztak, amit magyarul tanultak. Ennek ismeretében érthető, hogy az 1925-ben érettségiző magyar diákok 73 százaléka megbukott.
Kultúra, közművelődés
E korszakban a magyarság a már meglévő intézményeinek fenntartására törekedett, mert a román állam igyekezett meggátolni ezek fennmaradását, működését. Így például a nagy múltú Erdélyi Közművelődési Egyesületet – miután a húszas évek elején megfosztották vagyonától – csak 1926-ban ismerték el, Alapszabályzatát pedig 1935-ben. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület is sokáig stagnált, míg végül 1936-tól gyors fejlődésnek indult. A Szász Pál elnöksége idején megszervezett falusi tagozatok hamarosan 40 ezer gazdát fogtak össze.
Az erdélyi magyar művelődési életben (1930-ban) a Romániai Magyar Dalosszövetség játszott aktív szerepet, mintegy 150 tagszervezetet működtetve. A közvélemény formálásában jelentős szerepet vállaltak az egyházak, amelyek szócsövei a magyar lapok és időszakos kiadványok. Ilyen téren az erdélyi magyar kultúra viszonylag gazdagnak mondható. Mintegy 30 hírlap (Erdélyi Lapok, Brassói Lapok), folyóirat (Magyar Nép), irodalmi, társadalompolitikai kiadvány (Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Korunk, Erdélyi fiatalok) jelent meg. A szépirodalomban a Kemény János vezette Helikon írói társaság szerepe kiemelkedő. Kiadták az Erdélyi Helikon irodalmi folyóiratot, miközben az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában nagyszámú könyvet publikáltak. Az Erdélyi Irodalmi Társaság is folytatta tevékenységét, folyamatosan megjelentették az Erdélyi Irodalmi Szemlét. A harmincas években az Erdélyi Múzeum Egylet is újraindítja az Erdélyi Múzeum folyóirat közlését. Egyház A Vatikán és a román állam 1927 májusában kötött konkordátuma értelmében az erdélyi római katolikus püspökség másfél milliós lélekszámú közösségét alárendelték az alig 26 egyházközséggel rendelkező bukaresti érsekségnek. Ennek hátulütője az volt, hogy a szenátusban a román érsek képviselte a magyar római katolikusok érdekeit. Összevonták a szatmári és a nagyváradi püspökséget. Új görög katolikus püspökség létrehozását engedélyezték, de a magyar és a román katolikus közösség vagyonát közös kezelés alá helyezték. Azokból az egyházközségekből, amelyek korábban a Debreceni Református Egyházkerülethez tartoztak, de a politikai határok megvonása által Romániához kerültek, megszervezték a nagyváradi székhelyű Királyhágó-melléki Egyházkerületet. (folytatjuk)
Kádár Gyula

Tehetséges diákokra alapozhat a Magyar Történeti Intézet
Az új tanügyi törvény előírásainak megfelelően, nemrég hivatalosan is megalakult a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Történelem karának magyar tagozatát önálló szervezeti keretbe foglaló Magyar Történeti Intézet. Bár működésének gyakorlati szempontjai még kidolgozásra várnak, az intézmény kétségtelenül jóval nagyobb autonómiát biztosít a kar magyar tannyelvű alap-, és mesteri képzési szakirányainak. – Bizonyos kérdések továbbra is a kari tanácsban dőlnek el, de az immár valamennyiünket összefogó intézet keretei között jóval hatékonyabban bonyolíthatók le szervezési problémák, tárgyalhatók meg az oktatási kérdések – magyarázta lapunknak Pál Judit egyetemi docens, az intézet nemrég megválasztott vezetője. Mindemellett, három – a régészet, művészettörténet, történelem szakirányok hallgatóit tömörítő – szakkollégiumban tevékenykednek mindazok a hallgatók, akik hajlamot éreznek a szaktudományos kutatásra, publikálni szeretnének – tette hozzá. A történelem kar magyar tagozata azonban nemcsak nagyobb fokú szervezeti autonómiájára, hanem tehetséges diákjaira is alapozhat a közeljövőben. Az alábbi tanulmány szerzője, Fodor János a jelenkortörténet – nemzetközi kapcsolatok mesteri szakirány I. éves hallgatója az idén Egerben szervezett, XXX. Jubileumi Országos Tudományos Diákköri Konferencián (OTDK) a Két világháború közötti magyar történelem részleg díjazottja volt.
A városépítő. Marosvásárhely a XX. század elején, és a sokarcú Bernády-kép
Tanulmányunk Dr. Bernády György két polgármesteri mandátumáról, és az ő idejében fejlődő Marosvásárhelyről szól. Jelen tanulmány kiegészítés és egyben összefoglaló az eddig feltárt és megírt forrásokból, amelyek Bernády életéről szólnak. Említésre méltó az a tény, hogy bár Bernády Marosvásárhely sokat emlegetett polgármestere, életéről teljes monográfia mindmáig nem készült. Ezért a hiányzó adatokat levéltári forrásokkal egészítjük ki.
Bernády György 1864. április 10-én született a Szolnok-Doboka vármegyei Bethlenben. A marosvásárhelyi Református kollégiumban érettségizett, egyetemi tanulmányait Pesten végezte. Doktori címmel rendelkező gyógyszerész lett, majd állam és jogtudomány-diplomát is szerzett. A család 1878-ban költözött Marosvásárhelyre, édesapja, Bernády Dániel, ekkor vásárolta meg a Rózsák-téri családi patikát. A frissen diplomázott Bernády csak rövid ideig vezette az öröklött gyógyszertárt. Számára a politika jelentette az igazi életpályát, így hamarosan országgyűlési képviselőlett a Szabadelvű Párt színeiben. 1890-ben már törvényhatósági tag, 1900-ban rendőrfőkapitány. 1902 március 8-án polgármesterré választották.
A Bernády György első polgármestersége előtti városkép nem sokban különbözött a 17. századi, Borsos Tamás idején kialakított arculattól. Ipara jóformán nem létezett, a város és környezőfalvainak fontos jövedelemforrásai az alkalmi vásárok voltak. Marosvásárhely XX. század eleji városképébe olyan neves építmények illeszkedtek, mint a vár épülete, Bodor Péter zenélőkútja, a Teleki Téka. Még a XIX. század második felében elkezdődött építkezések eredményeként készült el ugyanis az Igazságügyi Palota, a nagyposta, az Osztrák–Magyar Bank (1900), a Székelyföldi Iparművészeti múzeum (1891–93), a nagykaszárnya (1896), a Csapatkórház és a Honvédcsapat Kórház (1896), a városi gőzfürdő(1898), a Szent Ferenc-rendi nővérek zárdája (1893), a református leányiskola (1890–92), a zsinagóga (1899–1900) stb. Az építkezések és a robbanásszerű városfejlődés tehát nem kizárólag Bernády György személyének hatására történtek. Mindemellett, első polgármesteri mandátumára jellemzővolt a városkép teljes átalakulása. Aszfaltoztak, középületeket emeltek, erőműveket építettek ebben az időszakban.
Bernády első polgármesterségének nagy újdonsága a közművesítés bevezetése volt. Az új téglagyár, a víz-, és csatornaművek, a villanytelep, a turbina, a marosi gát is ekkor készültek, illetve megkezdődött a csatornázás folyamata. Örökös vitatéma volt azonban az ivóvíz megoldásának a kérdése az első mandátum idején. A tehetősebbek szűrőberendezéseket vásároltak, de a probléma csupán a következő évtizedekben oldódott meg. A gáz bevezetése tekintetében Bernády kudarcokkal is szembesült: minden erőfeszítése (a rengeteg tanulmány, befektetés és végül az amerikai út) ellenére nem váltak be számításai, ezt azonban csupán bizonyos kultúrkörökben minősítették.
A nagymérvű építkezések legalapvetőbb példája a Városháza (ma Megyeházként működik), illetve a Közművelődési Ház (vagy Kultúrpalota) volt. Az országos viszonylatban is kiemelkedően értékes, szecessziós stílusban készült épületegyüttest a színháznak kellett volna kiegészítenie, amely a harmadik oldalról is körülzárta volna a teret. De ez, – rengeteg egyéb tervvel egyetemben – az elsővilágháború kitörése miatt nem valósulhatott meg. A ma is látható színház épülete csak 1973-ban készült el (a városnak azonban addig is létezett aktív színművészeti, kulturális élete: a rendezvényeknek korábban az Apolló nagyterme és az újonnan épült Kultúrpalota előadóterme adott otthont).
Bernády György 1913-ig volt az úgynevezett boldog békeidőkben Marosvásárhely polgármestere. Ezután főispánként tevékenykedett, illetve előléptették Magyar Királyi Udvari Tanácsossá. Főispáni tisztsége 1917-ig tartott. Az impériumváltás és a békeszerződés híre Pesten érte. Visszatért Marosvásárhelyre, ahol ismét politikai tevékenységbe fogott, 1920-ban kiadta két kevésbé ismert röpiratát, a Nyíltlevelet és az Emlékiratot.
Ezek a munkák a Kós Károlyék által megfogalmazott Kiáltó Szó-hoz hasonlóan, a transzszilvanizmus szellemében íródtak, a helyben maradás fontosságát emelték ki, illetve lehetőségeket vázoltak fel a további tevékenységek folytatásához. 1922-től Bernádyt parlamenti képviselővé választották. Második polgármestersége már szorosan összefüggött az Országos Magyar Párt (OMP) keretében kifejtett tevékenységével, amelynek alelnöki tisztét is betöltötte. Kiemelt szerepet játszott a Néppárttal való titkos egyezmény megkötésében, amely később a „csucsai paktumként” szerepel a köztudatban.
Bernády második polgármesteri mandátuma 1926 és 1929 között zajlott. Bár már polgármester volt, nem hagyott fel az országos szintű politizálással, 1926-ban politikai aktivitását a liberálisokkal való egyeztetés határozta meg. A Magyar Kisebbség nemzetpolitikai szemle VI. évfolyamának 22. számában Tancred Constantinescu miniszter így nyilatkozott Bernádyról: „… akár lesz paktum, akár nem, akár maradnak a liberálisok, akár átmennek az ellenzékbe, Bernády mindig a liberálisokkal fog tartani; éppen azért akarom, hogy ő Marosvásárhely polgármestere legyen, én ezt neki felajánlottam és őt meg is teszem.”
Második mandátuma mindössze három évig tartott. A nevezetes malomper kapcsán (amely a város leghosszadalmasabb, 1912–1937 között tartó pere volt) Bernády kereszttűzbe került, a rá gyakorolt nyomás miatt le kellett mondania.
1927-ben kilépett az OMP-ből, elsősorban belsőellentétekre hivatkozva. Megfogalmazta polgármesteri tisztségéből való felmondását is, azonban ezt a belügyminiszter ekkor még nem hagyta jóvá. Bernády számára nyilvánvaló volt, hogy a korabeli román közigazgatás ellehetetlenítette számára a város irányítását, tisztségéből végül 1929-ben távozott. Ám továbbra is a városi tanács tagja maradt, vitákban továbbra is részt vállalt. Felmondásához egyébként hozzájárult saját és kislánya egészségügyi állapota is, ami miatt rendszeresen külföldre kellett utaznia. Bernády György a két világháború közti Marosvásárhely egyetlen magyar polgármestere volt. Az 1930-as évek közepére teljesen felhagyott a politizálással, és kizárólag magánéletére, illetve főgondnoki tisztségére összpontosított, amit élete végéig megtartott. 1938. október 22-én, Szentgyörgy utcai lakásán hunyt el.
A neves polgármester tisztelete ma sem halványult Marosvásárhelyen. A rendszerváltás után a Bernády György nevét viselő közalapítvány alakult, amely 1994-ben egészalakos szobrot emelt a róla elnevezett téren. Az alapítvány számos kiadvánnyal és rendezvénnyel ápolja, illetve több szobor, dombormű és emléktábla őrzi emlékét. Tudni kell azt is, hogy Bernády még polgármestersége idején tudatos mítoszépítésbe kezdett, ami nagyon jól tükröződik a korabeli sajtóban is. Legtöbb emléktábla még életében felkerült az épületek homlokzataira. Ezen kívül számos adoma, városi legenda számol be róla szóló történetekről.
 Következtetésként elmondható, hogy Bernády Györgynek sikerült Marosvásárhelyt az olyan rohamosan fejlődő városok sorába emelnie, mint például Kolozsvár volt. A polgármestersége idején kialakított városkép mindmáig meghatározza Marosvásárhely arculatát. Országos szintű politizálása a két világháború közötti időszakban élő erdélyi magyarság egyik fontos képviselőjévé emelte. Azonban a kutatások korántsem zárultak le: további források feldolgozása szükséges tevékenysége megítéléséhez, végleges következtetések levonásához.
FODOR JÁNOS
Szabadság (Kolozsvár)

L. Balogh Béni
CSAPDAHELYZETBEN Romániai magyar érdekképviselet 1940-1944 között
Történelmi üresjáratnak bizonyult a Romániai Magyar Népközösség, mely ellenséges környezetben, személyes ellentétektől terhelve működött négy évig.
Előzmények
A két világháború közötti romániai magyarság politikai érdekképviseleti szerve 1922-től 1938-ig az Országos Magyar Párt (OMP) volt, amelynek élén 1926-től a konzervatív beállítottságú gróf Bethlen György állt.
A királyi diktatúra bevezetését követően, az 1938 decemberében, korporatív alapon létrehozott Nemzeti Újjászületési Front (Frontul Renaşterii Naţionale) lett az egyetlen engedélyezett politikai szervezet. Gyárfás Elemér, Kis–Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnöke, volt bukaresti szenátor, Bethlen György nevében felajánlotta Miron Cristea miniszterelnöknek a magyar kisebbség együttműködését. A román kormány a Nemzeti Újjászületési Frontba való belépést javasolta. Ugyanakkor csak az egykori OMP-vezetés ellenzékével, a liberálisabb Bánffy Miklós gróffal és bizalmasával, Szász Pállal volt hajlandó tárgyalásokat folytatni. Az új magyar érdekvédelmi szervezet, az 1939. február 11-én megalakult Romániai Magyar Népközösség vezetőjét végül Bukarest jelölte ki Bánffy személyében.
A román kormány beavatkozása nem csak a Bethlen-Bánffy ellentétet mélyítette el, de az erdélyi magyarság jelentős részét is elidegenítette a „fölülről lefelé” alakult szervezettől. Ami ráadásul a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként működött, emiatt pedig sokan a magyar érdekek „kiárusításaként” értékelték a történteket.
„Születési hibái” ellenére, a Bánffy Miklós vezetése alatt alig másfél évig működött Népközösség társadalomszervező munkája kiemelkedő volt. Főleg gazdasági és szociális téren ért el eredményeket, tehát olyan területeken, amelyek korábban az OMP figyelmén kívül estek.
Mikó Imre összegzése szerint a gazdakörök útján, továbbá a szomszédságok, tehát az ún. tízes szervezetek kiépítésével, a munkásság csatlakoztatásával és az iparosok összefogásával olyan magyar szervező munka indult meg Erdélyben, amilyenre azelőtt sohasem volt példa.
Újrakezdés Dél-Erdélyben
A második bécsi döntés nyomán a Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt. Számaránya és területi elhelyezkedése megváltozott, demográfiai, szellemi potenciálja jelentősen összezsugorodott, és ezzel egyidejűleg módosult az ország politikai berendezkedése is. A kisebbségi életforma felépítését majdhogynem az alapoktól kellett újrakezdeni egy meglehetősen ellenséges társadalmi-politikai közegben. A dél-erdélyi magyar közvélemény jelentős része a bécsi döntés után is a székhelyén maradt gyulafehérvári római katolikus püspököt, Márton Áront látta volna szívesen vezetőjeként.
A magyar kormány azonban Gyárfás Elemért bízta meg ezzel a feladattal. Jakabffy Elemér emlékiratai szerint Gyárfás beleegyezett abba, hogy ő „csak” a politikai vezetést fogja gyakorolni, „nemzetvezetőül” pedig Márton Áront ismeri el. A püspök valóban mindvégig a dél-erdélyi magyarság nem hivatalos, erkölcsi-szellemi vezetőjének számított, szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is.
A Romániai Magyar Népközösség 1940. november 4-én, Nagyenyeden tartotta újjáalakuló értekezletét. Betöltötték a bécsi döntés nyomán megüresedett vezetői tisztségeket. Elnökké Gyárfás Elemért, alelnökké Szász Pált, gr. Bethlen Bálintot és Jakabffy Elemért választották.
Elfogadtak egy határozatot, amely egyebek mellett megállapította: a magyarországi románokat sújtó intézkedések a dél-erdélyi magyarság helyzetét is rendkívül megnehezítették.
Az ügy előzménye az volt, hogy Gyárfás korábban előzetes meghallgatási jogot kért a magyar kormánytól az észak-erdélyi románságot érintő intézkedésekre nézve. 1940. szeptember 19-én Budapest erről írásban is biztosította.
A megállapodást azonban a magyar kormány a több száz észak-erdélyi román család 1940. októberi, meggondolatlan kiutasításával megszegte, ez pedig súlyos következményekkel járt a dél-erdélyi magyarság számára. Mindkét oldalon kezdetét vette a kölcsönösségen alapuló nemzetiségi politika, amely több-kevesebb intenzitással 1944 őszéig tartott.
Az 1940. november 4-én módosított alapszabály szerint Kolozsvár helyett Nagyenyed lett a Népközösség új székhelye. Idővel azonban a tényleges központtá Bukarest vált, s mellette a szervezet aradi és brassói tagozata tett szert nagyobb jelentőségre, elsősorban az ott létesült magyar királyi konzulátusok miatt.
A román kormány elismerte ugyan a Magyar Népközösségnek, mint a romániai magyarok átfogó képviseleti szervének létjogosultságát, de az országos és helyi politikai ügyekbe semmiféle beleszólási jogot nem biztosított számára. Tevékenységét amúgy is szinte mindvégig megbénította a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások és az igen szigorú levél- és sajtócenzúra. 1941 januárjában a hatóságok egy időre bezárták a Népközösség nagyenyedi és dévai irodáját, az utóbbi esetben az irattárat is elkobozták.
Erre azért került sor, mert a Népközösség jelentéseket készített a magyarellenes intézkedésekről, amit a román hatóságok „hamis hírek terjesztésének” minősítettek. 1941 júliusában a petrozsényi irodát zárták be. Letartóztatták a helyi elnököt, Veress Béla unitárius lelkészt, akit később kétévi börtönre ítéltek.
A Népközösség működése
A Népközösség főleg a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, központi és helyi irodái révén állandó jogsegélyt nyújtott. A leghatékonyabban működő brassói iroda például hivatalos beadványok megszerkesztésében segédkezett, eljárt a hatóságoknál a magyar panaszok orvoslása ügyében, munkaközvetítést vállalt, ezenkívül kőnyomatos körlevelekben rendszeresen ismertette a legújabb hatósági rendelkezéseket.
Rendszeresen informálta a már említett magyar konzulátusokat a dél-erdélyi magyarság helyzetének alakulásáról, és segítette ezek működését. Az egyházakkal együtt részt vállalt a Magyarországról érkezett, elsősorban szociális célokat szolgáló titkos segélyek szétosztásában a rászorultak között. A Népközösségnek a magyar kormánnyal és a magyar külképviseleti szervekkel fenntartott kapcsolatait a román hírszerző szervek úgy értelmezték, hogy idegen érdekeket követ, és irredenta, revizionista propagandát folytat.
Napilapja a Temesváron megjelenő, Vuchetich Endre által szerkesztett Déli Hírlap volt. Papírhiányra hivatkozva a hatóságok folyamatosan korlátozták a lap terjedelmét és példányszámát. 1942 decemberében az újság már csak 10 ezer példányban és mindössze négy oldalon jelenhetett meg. A Népközösség helyi tagozatai a körülményektől függően egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
A brassói tagozat például az itteni, viszonylag kedvezőbb körülmények közepette sikerrel karolta föl a szegényügyet és népkonyhákat, gyermekotthonokat állított föl, a rászorulóknak ingyenes orvosi vizsgálatot és gyógyszerellátást biztosított.
A jóval kedvezőtlenebb helyi viszonyok dacára a bánsági tagozat 1940 szeptemberében egy ötezer kötetes népkönyvtárat nyitott Temesváron, 1941-ben egészségügyi szolgálatot szervezett.
Karácsonyi segélyakciói során több száz pár cipőt és ruhaneműt osztott szét, ezenkívül az egyházakkal együttműködve rendszeres napi ebédet biztosított kb. ötszáz iskoláskorú gyermeknek. A Magyar Nő- és Leányegylet támogatásával napközi otthonokat tartott fönn.
Az aradi tagozat főleg jogvédő és szociális tevékenységével tűnt ki, míg a Hunyad vármegyei és a dél-bihari népközösség munkáját szinte teljesen megbénították a román hatóságok.
A Népközösség keretei között a magyar gazdák érdekeit védő önálló szervezetként működött az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) Dél-Erdélyben maradt része. Szász Pál elnök Nagyenyeden állította föl az új központot, egyben hat kerületet szervezett, melyek élére gazdasági felügyelőket nevezett ki.
Az EMGE tevékenysége eredményesnek bizonyult. Az ún. gépakciók során több száz mezőgazdasági géphez juttatta ingyen vagy kedvezményes áron a magyar kisbirtokosokat. Viszonylag nagy mennyiségű gabonát, vetőmagot, tenyészállatot és műtrágyát osztott ki, a rászorulóknak kölcsönöket és gyorssegélyt is nyújtott.
A helyszíni oktató- és szervezőmunkát, valamint a gazdakörök életét azonban ellehetetlenítették a különböző csendőrségi tilalmak. Ráadásul az EMGE vezetői a hatóságok állandó zaklatásának voltak kitéve. Az egyesület központi irodáját a katonaság többször lefoglalta, és lapját, az Erdélyi Gazda című folyóiratot ismételten betiltották.
Személyi ellentétek
A Népközösség szűkebb vezetésen belül kezdettől fogva ellentétek voltak. Többen egyszemélyes vezetési stílussal vádolták Gyárfást, és szemére vetették, hogy keveset törődik a Népközösség belső ügyeinek intézésével.
A lappangó viszály 1942 szeptemberében került felszínre, amikor is Szász Pál levélben közölte Gyárfással, hogy lemond alelnöki tisztségéről. Ezt azzal indokolta, hogy Gyárfás nem hívja össze a Népközösség elnöki tanácsülését, és nem egyeztet a többi vezetővel, mielőtt a dél-erdélyi magyarságot érintő fontos kérdésekről nyilatkozik.
A Gyárfás-Szász viszály mögött részben személyes, részben elvi ellentétek álltak. Jakabffy visszaemlékezései szerint a Gyárfást támogató bánsági, aradi, brassói magyar vezetők véleménye az volt, hogy Szász megsértődött, amiért Budapest választása 1940 szeptemberében nem rá, hanem Gyárfásra esett.
Ezért később éppen olyan aknamunkát folytatott, mint 1940 előtt Bethlen György ellen. A baloldali Kacsó Sándor viszont elvi különbségekről írt. Szerinte a bankár Gyárfás csak választót és nyírni való nyájat látott a népben, míg Szász − Gyárfással ellentétben − nem a magyar kormány megbízottja volt, hanem a népet képviselte, és azt szervezte. Magyarország német megszállását követően a Gyárfás Elemér és Márton Áron közötti feszültség is kiéleződött. Míg a püspök 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott szózatában nyíltan felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, addig Gyárfás az „árral úszott”, és a németbarát Sztójay-kormánnyal igyekezett jó viszonyt ápolni.
A Népközösség „közép-erdélyi” vezetői: Márton Áron, Szász Pál, gróf Haller István, Nagy Ferenc református püspökhelyettes és Gál Miklós unitárius főgondnok május elején azt kérték Gyárfástól, hogy hívja össze az elnöki tanácsot a „súlyosbodó hadi és politikai helyzet” megbeszélése érdekében. A május 25-én, Gáldtőn tartott értekezleten, amelyen csak Gyárfás és az elégedetlenkedők jelentek meg, Márton Áron élesen bírálta az elnök egyszemélyes vezetési stílusát, és tiltakozásképpen elhárított magától a „Népközösség munkájában való mindennemű kollaborációt”.
Néhány hét múlva Gál Miklós, Szász Pál és gr. Haller István bejelentették, hogy teljes szolidaritást vállalnak a püspökkel. Júliusban, mivel Gyárfás nem volt hajlandó összehívni az elnöki tanácsülést, lemondtak elnöki tanácsi tagságukról. Ez azonban az 1944. augusztus 23-án bekövetkezett fordulat miatt már nem került nyilvánosságra. A román átállás és az ezt követő események
a Romániai Magyar Népközösséget nyomtalanul elsodorták.
Helyét a baloldali irányultságú MADOSZ, majd a Magyar Népi Szövetség vette át.
Összegzésként elmondható, hogy 1940-1944 között a Romániai Magyar Népközösségnek igen mostoha körülmények között kellett képviselnie a Dél-Erdélyben maradt magyarság érdekeit.
A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a központi és helyi román hatóságok gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, de a helyi tagozatok egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
Különösen a Népközösség keretein belül működő EMGE végzett eredményes szervezőmunkát. 1942 szeptemberében felszínre kerültek a Népközösség vezetésen belüli személyes ellentétek.
1944 tavaszán ezek kiéleződtek, és egyre markánsabb ideológiai jelleget öltöttek. Mindez azonban − Kacsó Sándor szavaival − „történelmi üresjáratnak” bizonyult. A Népközösség rövidesen megszűnt, legtöbb vezetője pedig (az 1945 előtti román politikai elit számos képviselőjéhez hasonlóan) személyes üldöztetésnek lett kitéve.
Transindex.ro

EMNP-küldöttgyűlés – Elfogadták a keretprogramot
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) első, csíkszeredai küldöttgyűlésén, szombaton elfogadták a párt keretprogramját, amely a „Megtalált út – Esélyt és szabadságot Erdélynek” címet viseli.
Az EMNP politikai keretprogramja hét fejezetben határozza meg az alakulat eszmerendszerét, tisztázza kitűzött céljait és helyezi el tevékenységét a romániai, erdélyi és európai közéleti-politikai közegben. Alapvetésében a program leszögezi: bíznak benne, hogy az erdélyi magyarok megfogyatkozva is képesek saját sorsuk alakítására.
A megoldandó gondok között említi az elmélyült romániai demokráciadeficitet és a magas szintű korrupciót is. „A nemzetállami kormánynak való szolgai kiszolgáltatottság helyett Erdély-központú politizálást akarunk folytatni” – áll a dokumentumban. A keretprogram az erdélyi magyarokat egy, a különböző autonómiaformákban részesülő, hagyományaira és értékrendjére támaszkodó, az egységes Kárpát-medencei magyar nemzet szerves részeként élő közösségként írja le. Az EMNP politikai irányvonalát az európai jobbközép pártok családján belül alakítja, elődjének pedig a két világháború közötti Országos Magyar Pártot tekinti. A formáció által legfontosabbnak tekintett értékek kulcsszavakban: a szabadság, a család, az erdélyiség, a nemzet, és a kereszténység morális értékeire alapozó demokrácia.
A romániai államreform sarkalatos elemeit rögzítő fejezetben az EMNP a túlsúlyos bürokrácia leépítését és a legmélyebb szintekre kiterjedő regionalizációt hangsúlyozza. Az EMNP víziójában a központi kormányzatra csupán a hadügy, a külügy, a pénzügy és a nemzetbiztonság igazgatása hárulna. Az EMNP a választásokon bevezetné az etnikai arányosság elvét, s ennek alapján a népességi arányának megfelelő számú elkülönített mandátumért egy nemzeti közösség politikai szervezetei egymással mérkőznének meg.
Az erdélyi régiókról szóló programrész a Székelyföldet önálló történelmi és kulturális hagyományai alapján sajátos jogállású önkormányzati jogkörökkel ruházná fel, ugyanakkor a régióban helyi kisebbséget alkotó románság számára biztosítaná a kulturális autonómiát. A dokumentum Kolozsvárt Erdély fővárosának tekinti, ahol olyan magyar nyelvű felsőoktatást kell megvalósítani, amely az erdélyi magyar magas kultúrát az európai szellemi és tudományos értékek vérkeringésében tartja. A dokumentum a Partiumot a nyugati integráció elősegítőjének, a román-magyar határ mindkét oldalát átfogó kulturális és gazdasági tér megteremtőjének nevezi.
A keretprogram egységes magyar nemzeti külpolitikáról tesz említést, melynek elsődleges feladata, hogy kedvező környezetet alakítson ki a nemzetközi közvéleményben az autonómiaprogram számára. Mint fogalmaz, az EMNP részt kér az összmagyar integráció intézményeiben – a Magyar Állandó Értekezletben, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumában vagy a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsban, részt vállal ezen intézmények munkájában.
Az EMNP keretprogramjának záró része az alakulat konszenzusorientált politikájáról és higgadt, reakciókész kommunikációjáról rendelkezik. Az erdélyi magyar politikában egy, a verseny és az együttműködés viszonyára vonatkozó, hosszabb távot szolgáló „erdélyi stabilitási egyezmény” megalkotását szorgalmazza, a kormányzati szerepvállalásról pedig kijelenti: csak szigorúan betartott koalíciós programok alapján tartja elképzelhetőnek, de a parlamenti képviseletet és az önkormányzati politikát fontosabbnak tekinti a hatalomban való öncélú részvételnél. MTI
Erdély.ma

Toró T. Tibort választotta elnökévé az Erdélyi Magyar Néppárt
A korábbi ideiglenes elnököt, Toró T. Tibort választotta elnökévé szombaton, első országos küldöttgyűlésén az Erdélyi Magyar Néppárt. Toró – akinek nem volt ellenjelöltje – a szervezet előtt álló legelső két vizsgájának a közelgő helyhatósági és parlamenti választásokat nevezte meg. A küldöttgyűlés elfogadta a párt keretprogramját, amely a „Megtalált út – Esélyt és szabadságot Erdélynek” címet viseli. Az ülésen Tőkés László Erdély-központú politizálásra biztatta a pártot. Orbán Viktor videóüzenetében köszöntötte a küldöttgyűlést.
Noha az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) első országos küldöttgyűlésén kiemelt helyen szerepelt az idei romániai választásokra való felkészülés, a tanácskozáson érdekes módon kevés szó hangzott el a rivális magyar alakulatokról. A Csíkszeredában szombaton rendezett pártkongresszusra leginkább az volt a jellemző, hogy a tavaly ősszel bejegyzett alakulat egyelőre inkább önmagával, a szervezetépítéssel van elfoglalva, semmint a „politikai konkurencia” bírálatával.
Védnöki nyitóbeszédében – nem kis meglepetésre – eltekintett ettől Tőkés László is, aki a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából először is a bukaresti hatalomba „visszaszivárgó” utódkommunistákra, a romániai korrupcióra, a Boc-kormány foganatosította megszorító intézkedésekre zúdított össztüzet. A néppárt létrehozását több mint egy éve szorgalmazó Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke Erdély-központú politizálásra biztatta a fiatal alakulat politikusait. „Új alapokra kell helyeznünk a politikánkat. Először is szögezzük le: szülőföldünk fontosabb, mint Bukarest. Ne azt magyarázzák nekünk Bukarestből, hogy valamit éppen miért nem lehet megcsinálni, hanem azt fogadtassuk el Bukarestben, hogy Erdélyt miért akarjuk mi saját döntéseink alapján, saját erőnkből, saját munkánk révén megépíteni. Csakis így hozhatjuk létre autonómiánkat” – szögezte le a Csíki Játékszínben összesereglett több mint háromszáz küldött előtt az európai parlamenti képviselő.
Tőkés arra figyelmeztette őket, csalóka remény volna abban bízni, hogy a júniusi helyhatósági és őszi parlamenti választások alkalmával nagyot fog változni a világ. „Nem az a lényeg, hogy hány tanácsosunk, polgármesterünk vagy képviselőnk lesz, mert láthattuk, hogy a kicsinyhitű emberekből a sok is elégtelen. Nem a mennyiség, hanem a minőség számít” – jelentette ki a volt református püspök, hozzátéve: akkor fog változni a világ, ha a következő négy évben az EMNP politikusai állhatatosan, fáradhatatlanul és a közösség szolgálatában elkötelezik magukat a munkára. Tőkés egyébként a hazaárulással határos megnyilvánulásnak nevezte, hogy Andor László, az Európai Bizottság magyar tagja nem vett részt a bizottság ülésén, amikor Magyarországról tárgyaltak, továbbá hogy az EP magyar szocialista képviselői országuk ellen szólaltak fel a strasbourgi vitában.
„Képletesen ki kell tiltani őket Erdélyből” – jelentette ki a politikus, kiváltva hallgatósága egyetértését. Miután Sándor Krisztina, az EMNT nemrég megválasztott ügyvezető elnöke hitet tett a nemzeti tanács és a néppárt közötti stratégiai partnerség folytatásának szükségessége mellett, Orbán Viktor videoüzenetben szólt a küldöttgyűléshez. A magyar kormányfő helytállást, a közös álmokból fakadó célok közös sikerre vitelét kívánta az EMNP küldötteinek, akiket jó bajtársaknak nevezett. Felszólalásában Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikai államtitkárság helyettes államtitkára az öngondoskodás képességét emelte ki, fontosnak nevezve, hogy a közösségnek legyen lehetősége az önálló cselekvésre, más szóval az autonómiára.
Répás leszögezte, a magyar kormány nem a kettős mércében, hanem az egyenlő elbírálásban hisz, ugyanakkor továbbra is támogatni fogja a külhoni magyar közösségeket, az intézményépítést. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke beszédében úgy vélekedett, a Székelyföldet az erdélyi magyarság belső anyaországává kell tenni, míg Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora az értelmiség támogatásának fontosságát hangsúlyozta. Mircea Toma, az Active Watch médiafigyelő ügynökség vezetője vázolta a választási csalások és az etnikai gyűlöletre felbujtó politikai diskurzusok megelőzésére vállalkozó civil paktumot, majd újfajta autonómiaküzdelemre, a korrupciótól mentes autonóm Erdély megteremtésére biztatta az új alakulatot.
Keretprogram eszmékkel és tervekkel
Toró T. Tibor, az EMNP ideiglenes elnöke az elmúlt egy év tevékenységéről szóló számadásában elmondta, a 12 megyei mellett közel száz helyi szervezet alakult (a Székelyföldön 42, Közép-Erdélyben 10, a Partiumban 35), a következő időszakban pedig további 70 helyi szervezet létrehozását tervezik. „Száz nap áll a rendelkezésünkre, hogy az első vizsgát sikerrel vegyük, és még fél évünk van a másodikig, a parlamenti választásokig” – összegzett Toró. Az általa, később pedig a programalkotó munkabizottság vezetője, Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár által bemutatott keretprogram hét fejezetben határozza meg az alakulat eszmerendszerét, tisztázza kitűzött céljait, és elhelyezi tevékenységét a romániai, erdélyi és európai közéleti-politikai közegben. A Megtalált út – Esélyt és szabadságot Erdélynek című dokumentum alapvetésében a program leszögezi: bíznak benne, hogy az erdélyi magyarok megfogyatkozva is képesek saját sorsuk alakítására. „A nemzetállami kormánynak való szolgai kiszolgáltatottság helyett Erdély-központú politizálást akarunk folytatni” – áll a dokumentumban, amely az erdélyi magyarokat a különböző autonómiaformákban részesülő, hagyományaira és értékrendjére támaszkodó, az egységes Kárpát-medencei magyar nemzet szerves részeként élő közösségként írja le.
Az EMNP politikai irányvonalát az európai jobbközép pártok családján belül alakítja, elődjének pedig a két világháború közötti Országos Magyar Pártot tekinti. A formáció által legfontosabbnak tekintett értékek a szabadság, a család, az erdélyiség, a nemzet és a kereszténység morális értékeire alapozó demokrácia. A romániai államreform sarkalatos elemeit rögzítő fejezetben az EMNP a túlburjánzó bürokrácia leépítését és a legmélyebb szintekre kiterjedő regionalizációt hangsúlyozza, a választásokon bevezetné az etnikai arányosság elvét a kisebbségek számára, s ennek alapján a megfelelő számú elkülönített mandátumért egy nemzeti közösség politikai szervezetei egymással mérkőznének meg. Az erdélyi régiókról szóló programrész a Székelyföldet önálló történelmi és kulturális hagyományai alapján sajátos jogállású önkormányzati jogkörökkel ruházná fel, ugyanakkor a régióban helyi kisebbséget alkotó románság számára biztosítaná a kulturális autonómiát.
A dokumentum Kolozsvárt Erdély fővárosának tekinti, ahol olyan magyar nyelvű felsőoktatást kell megvalósítani, amely az erdélyi magyar magaskultúrát az európai szellemi és tudományos értékek vérkeringésében tartja. A dokumentum a Partiumot a nyugati integráció elősegítőjének, a román–magyar határ mindkét oldalát átfogó kulturális és gazdasági tér megteremtőjének nevezi. Az erdélyi magyar politikában egy, a verseny és az együttműködés viszonyára vonatkozó, hoszszabb távot szolgáló „erdélyi stabilitási egyezmény” megalkotását szorgalmazza, a kormányzati szerepvállalásról pedig kijelenti: csak szigorúan betartott koalíciós programok alapján tartja elképzelhetőnek, de a parlamenti képviseletet és az önkormányzati politikát fontosabbnak tekinti a hatalomban való öncélú részvételnél.
Verseny és együttműködés
A küldöttgyűlés közben rendezett sajtótájékoztatóján Németh Zsolt, a magyar Külügyminisztérium parlamenti államtitkára úgy vélekedett, az EMNP hozzájárulhat ahhoz, hogy megújuljon az erdélyi magyar politika, ezt a politikát pedig az összefogás kell hogy jellemezze.
A fideszes politikus reményének adott hangot, miszerint az idei választásokon az erdélyi magyarság megerősödik az önkormányzatokban és a bukaresti törvényhozásban egyaránt, továbbá leszögezte: a budapesti kormány az erdélyi magyar közösségre bízza, mely alakulatokat támogatják szavazataikkal a helyhatósági és parlamenti megmérettetésen. „Úgy érzékelem, Kelemen Hunor új RMDSZ-elnök megválasztása óta az együttműködési hajlandóság erősödött” – jelentette ki Németh Zsolt.
Ugyanezen a rögtönzött sajtótájékoztatón Tőkés László már nem kímélte az RMDSZ-t, amelyet olyan posztkommunista pártnak nevezett, amely szerves részét képezi a román posztkommunista rendszernek. Szerinte a szövetség azért szállt be az Ungureanu-kormányba, hogy a kormányzati pozícióban a kezében tudja tartani az önkormányzati választásokat. „Úgy gondolkoznak, hogy le kell radírozni bennünket a politikai térképről, de tévednek. Erdélyben megérett a helyzet a politikai rendszerváltozásra, amit az RMDSZ eddig megakadályozott, az EMNP mostani küldöttgyűlése ennek a magyar politikai rendszerváltásnak a nyitánya” – mondta Tőkés.
Eközben a küldöttgyűlés megválasztotta az EMNP elnökségét: a 312 leadott szavazatból az elnöki posztért egyedül induló Toró T. Tibor kutatófizikus 309 voksot kapott, és a kongresszus megerősítette az elnökség többi tagja, Gergely Balázs, Papp Előd, Szilágyi Zsolt és Zatykó Gyula mandátumát is. Megválasztása után Toró elmondta, hamarosan Bukarestbe és Budapestre indulnak ismerkedési körútra, és miközben valamennyi romániai parlamenti párttal tárgyalnának, Budapesten csak a Magyar Szocialista Párttal nem látják az együttműködés lehetőségét.
Bejelentette, az EMNT-vel közösen elindítják az Erdélyi Magyar Közszolgálati Szabadegyetemet, amely a párt önkormányzati képviselőjelöltjeit készíti fel a választásokra és az önkormányzati munkára, kezdeményezik ugyanakkor az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum újraélesztését. Toró megismételte, hogy a választásokon a verseny és az együttműködés egészséges ötvözésére törekednek a többi magyar párttal – ilyen megegyezésre törekszenek például Marosvásárhelyen –, önálló jelöltjeiket a következő hetekben tárják a nyilvánosság elé, ugyanakkor még nem állítottak fel mércét a tekintetben, hogy hány mandátumot kívánnak megszerezni a júniusi megmérettetésen. Toró hangsúlyozta azt is, semmi alapja nincs annak a „riogatásnak”, miszerint a romániai magyarság kieshet a parlamentből.
„Ezt ki kell törölni az emberek fejéből, tudatosítani kell, hogy 17 olyan választókerület van, ahol a magyarság többségben él, nem beszélve a hat képviselői és három szenátori mandátumot jelentő alternatív küszöb meglétéről” – mutatott rá az elnök. Szilágyi Zsolt külügyekért és a nemzetpolitikáért felelős alelnök elmondta, az EMNP felvételét kéri az Európai Néppártba, másrészt folytatja harcát a Verespatakra tervezett ciántechnológiás bányaprojekt ellen.
A küldöttgyűlést köszöntve Németh Zsolt úgy vélekedett, az a feladat hárul az EMNP-re, hogy megállítsa a magyarságot a zuhanásban. „Ma az látszik, hogy az EMNP nélkül nincsen megállás a lejtőn” – fogalmazott a magyar Külügyminisztérium parlamenti államtitkára, hozzátéve: a fiatal alakulatnak a demográfiára, a magyar–román kapcsolatokra és a romániai magyar politika többi játékosára kell tekintettel lennie. Németh megállapította azt is, hogy a megkapaszkodás csakis az RMDSZ-szel együttműködve, az együttműködésre törekedve lehetséges.
(Toró: verseny és együttműködés a választásokon: Megválasztása utáni első sajtótájékoztatóján Toró T. Tibor elmondta, hamarosan Bukarestbe és Budapestre is ismerkedési körútra indulnak. Bukarestben valamennyi parlamenti párttal tárgyalnának, Budapesten csak a Magyar Szocialista Párttal nem látják az együttműködés lehetőségét. Toró bejelentette, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal közösen elindítják az Erdélyi Magyar Közszolgálati Szabadegyetemet, amely a párt önkormányzati képviselőjelöltjeit készíti fel a választásokra és az önkormányzati munkára. Kezdeményezik ugyanakkor a magyar politikai szervezetek Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumának az újraélesztését. Elismételte, a választásokon a verseny és az együttműködés egészséges egyvelegére törekednek a többi magyar párttal. Mint megemlítette, a színmagyar Székelyudvarhelyen jelölteket állítanak, Marosvásárhelyen a megegyezést keresik a többi magyar politikai szervezettel.)
Rostás Szabolcs, Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)

Nem hivatalos kampányrajt az erdélyi magyar politikában
EMNP: alakuló kongresszus; RMDSZ: választásokra készülve
Szombat óta teljes gőzzel beindult az erdélyi magyar pártok választási kampánya azt követően, hogy megtartotta Csíkszeredában alakuló kongresszusát az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). Az új magyar alakulatnak most már hivatalos elnöke is van Toró T. Tibor személyében. Ezzel párhuzamosan az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) is Marosvásárhelyen „melegített” a júniusi önkormányzati választásokra. A szövetség elfogadta a jelöltállítási szabályzatát és ütemtervét, amely szerint április 15-ig kell megnevezniük az RMDSZ területi szervezeteinek a jelölteket. A szórványban és az interetnikus környezetben így másfél hónap van még arra, hogy tárgyaljanak egymással a magyar pártok az esetleges közös jelöltekről. A tömbmagyar vidékeken viszont egyértelmű, hogy magyar–magyar verseny lesz a június 10-i önkormányzati választásokon. A nem hivatalos kampánynyitón, hétvégén a kölcsönös vádaskodás volt jellemző.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) első csíkszeredai országos küldöttgyűlésén száz helyi szervezet küldötte és nyolcvan hazai és anyaországi meghívott vett részt. A 315 küldött 309 szavazattal országos elnökként az egyetlen jelöltet, a párt korábbi ideiglenes elnökét, Toró T. Tibort tüntette ki bizalmával. A vezetőség tagjává választották Szilágyi Zsoltot elnökhelyettesként, Gergely Balázst a közép-erdélyi, Papp Elődöt a székelyföldi és Zatykó Gyulát a partiumi régióért felelős alelnökként. A magyar kormány megbízottjaként Németh Zsolt külügyminisztériumi parlamenti államtitkár és Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikai ügyekkel megbízott helyettes államtitkár vett részt az eseményen.
A küldöttgyűlés megszavazta a párt jelképének a zöld-piros csillagot, elfogadta az alapszabályt, a párt szervezeti és működési szabályzatát, az Európai Néppárthoz való csatlakozási szándéknyilatkozatot, jóváhagyta a Megtalált út – Esélyt és szabadságot Erdélynek címet viselő keretprogramot. A zárónyilatkozat a szülőföld és a közösségszervezés fontosságát hirdeti, és sürgeti a magyar civil szféra, az egyházak, a tudományos és művészeti élet szereplőinek összefogását.
Az EMNP keretprogramja a megoldandó gondok között említi az elmélyült romániai demokráciadeficitet és a magas szintű korrupciót. A párt Erdély-központú politikai irányvonalát az európai jobbközép pártok családján belül alakítja, elődjének a két világháború közötti Országos Magyar Pártot tekinti. Legfontosabb értékei kulcsszavakban: a szabadság, a család, az erdélyiség, a nemzet és a kereszténység morális értékeire alapozó demokrácia. Az EMNP a túlsúlyos bürokrácia leépítését és a legmélyebb szintű regionalizációt is hangsúlyozza. Elképzelése szerint a központi kormányzatra csupán a hadügy, a külügy, a pénzügy és a nemzetbiztonság igazgatása hárulna. A választásokon bevezetné az etnikai arányosság elvét. A Székelyföldet sajátos jogállású önkormányzati jogkörökkel ruházná fel, a régióban helyi kisebbséget alkotó románság számára biztosítaná a kulturális autonómiát. A dokumentum Kolozsvárt Erdély fővárosának tekinti, ahol olyan magyar nyelvű felsőoktatást kell megvalósítani, amely az erdélyi magyar kultúrát az európai szellemi és tudományos értékek keringésében tartja. A dokumentum a Partiumot a nyugati integráció elősegítőjének, a román–magyar határ mindkét oldalát átfogó kulturális és gazdasági tér megteremtőjének nevezi.
A keretprogram egységes magyar nemzeti külpolitikáról tesz említést, melynek elsődleges feladata, hogy kedvező környezetet alakítson ki a nemzetközi közvéleményben az autonómiaprogram számára. A verseny és az együttműködés viszonyára vonatkozó, hosszabb távot szolgáló „erdélyi stabilitási egyezmény” megalkotását szorgalmazza. Csak szigorúan betartott koalíciós programok alapján tartja elképzelhetőnek a kormányzati szerepvállalást, de a parlamenti képviseletet és az önkormányzati politikát fontosabbnak tekinti a hatalomban való öncélú részvételnél.
Megválasztása utáni első sajtótájékoztatóján Toró T. Tibor elmondta: Bukarestben valamennyi parlamenti párttal tárgyalnának, Budapesten pedig csak a Magyar Szocialista Párttal (MSZP) nem látják az együttműködés lehetőségét. Beszámolt arról, hogy az EMNT-vel együtt elindítják az Erdélyi Magyar Közszolgálati Szabadegyetemet, amely a párt önkormányzati képviselőjelöltjeit készíti fel a választásokra és az önkormányzati munkára. Kezdeményezik az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum tevékenységének újraélesztését. Az EMNP-nek hitvallása az értékek egyensúlyát kifejező verseny és az érdekérvényesítő együttműködés helyes arányának a megtalálása – hangsúlyozta. Mint említette, Székelyudvarhelyen jelölteket állítanak, Marosvásárhelyen a megegyezést keresik a többi magyar politikai szervezettel.
A küldöttgyűlést köszöntő Németh Zsolt beszédében hangsúlyozta: „ma az látszik, hogy az EMNP nélkül nincsen megállás a lejtőn”. Úgy vélekedett, a párt hozzájárulhat az erdélyi magyar politika megújulásához, amelyet az összefogásnak kell jellemeznie. „Úgy érzékelem, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök megválasztása óta az együttműködési hajlandóság erősödött” – jelentette ki.
Tőkés Lászlóval közösen tartott sajtótájékoztatóján a politikus kijelentette: megérett az idő a román–magyar stratégiai szövetségre. Úgy vélte, a két kormányban megvan az erre irányuló politikai akarat, és az ősszel esedékes romániai parlamenti választások legfontosabb kérdése, hogy ez román oldalon megmarad-e.
Tőkés László, az EMNP védnöke, az EMNT elnöke Márton Árontól és Kós Károlytól vett idézetekkel támasztotta alá, hogy a célok megvalósítása érdekében mindenki munkájára szükség van. Úgy vélte, a románok és a magyarok egymás stratégiai partnerei lehetnek a régióban. Arra is kitért, hogy élni kell az Európai Unióban a polgári kezdeményezés lehetőségével, és el kell érni, hogy az Unió lépjen fel a tagállamaiban élő kisebbségek védelmében.
Orbán Viktor miniszterelnök videoüzenetben köszöntötte a küldöttgyűlést a FIDESZ, a KDNP és a magyar kormány nevében. Azt kívánta az EMNP küldötteinek, állják meg helyüket a gyorsan változó Kárpát-medencei politikai életben, hogy maradhassanak egymásnak jó bajtársai, és a közös álmokat – olyanokat, mint az autonómia, az egész Kárpát-medencére kiteljesedő magyar állampolgárság és a végrehajtás előtt álló Mikó Imre-terv – együtt vihessék sikerre.
A délelőtti ülésszakon felszólaló Répás Zsuzsanna hangsúlyozta: örömmel jött el az eseményre. Megerősítette: a magyar kormány továbbra is támogatja a külhoni magyar közösségeket, az intézményépítést. Az EMNT nevében Sándor Krisztina ügyvezető elnök kiemelte: történelminek is nevezhető a küldöttgyűlés napja, amelynek fontosságát a jövőben láthatják csak meg igazán.
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi magyar sajtó-újságírás a két világháború között (1918-1938)
Az erdélyi sajtó mindig színvonalas részét képezte az általános magyar újságírásnak. Fontossága főleg az impériumváltást követően nőtt, mivel a Romániához csatolt erdélyi magyar kisebbség egyetlen megnyilatkozása volt, Ligeti Ernő szavaival élve „az egyetlen kopoltyú, amelyen a magyarság lélegzett.” Az addigi határ menti sajtóközpontok a román hatóságok szigorú ellenőrzése miatt korlátozottan tudták csupán ellátni a feladatukat. Ilyen volt Nagyvárad esete, amely az erdélyi újságírás élvonalába volt sorolható, mivel itt dolgozott újságíróként Ady Endre, Juhász Gyula, Krúdy Gyula stb., a változás után azonban elköltöztek Váradról.
Egy néhány példa az impériumváltás előtti sajtóból (a felsorolt újságok napilapok):
- Arad: Aradi Közlöny, Arad és vidéke, Függetlenség, Aradi Hírlap
- Nagyvárad: Szabadság, Nagyváradi Napló, Nagyvárad, Új Nagyvárad, Tiszántúl, Friss Újság.
- Temesvár: Temesvári Hírlap, Temesvarer Zeitung.
- Kolozsvár: Újság, Kolozsvári Hírlap, Esti lap, Ellenzék.
- Brassó: Brassói Lapok.
- Szatmár: Szamos.
- Marosvásárhely: Székely Napló.
Sajtótörténeti szempontból 3 fő korszakra lehet osztani a két világháború közötti korszakot: A hőskor (1919-25), a virágzás kora (1926-30), a helytállás kora (1931-37).
A szerkesztőségek voltak a politikai megbeszélések búvóhelyei, így az újságírás szorosan összefonódott a politikával. A sérelmek üzenésein kívül a román hatóságok is a sajtón keresztül érintkeztek a magyarsággal. A napilapok és az irodalmi folyóiratok szoros összekapcsolódása is megfigyelhető, mivel legtöbb újságíró irodalmár, költő is volt. Továbbá a „transzilvanizmus” eszmerendszerének továbbítását is elsősorban a korabeli sajtó vállalta fel.
Ahol jó színvonalú napilapok voltak, ott később és nehezebben született meg az irodalmi folyóiratok. Így az első komolyabb irodalmi folyóiratok nem Kolozsvárott, hanem Nagyváradon, Aradon és Marosvásárhelyen születtek.
A Hőskorban 330 erdélyi lap jelent meg, egyedül Kolozsváron 113. Az impériumváltással bekövetkező közhangulatot befolyásolta a sajtó, ezek „szomorú idők” voltak, ami azt is mutatja, hogy csupán 12 humorisztikus lap jelent meg. Legtöbb újság ebben a korszakban megszűnt, vagy tulajdonost váltva átalakult. Nem volt nehéz lapot indítani: 1939-ig a román kormány a lapkiadást nem kötötte engedélyhez. Így azonban jelentkezett a dömpingsajtó (krajcároslapok megjelenése) amely a színvonal csökkenését eredményezte. Minden lap hivatalosan és nyíltan fizette a cenzort (de ez nem jelentette, hogy nem voltak kiskapuk). Ebből következőleg Belső-Erdély sajtója jobban virágzott ebben a korszakban: minél beljebb került a határtól, annál nagyobb volt a sajtószabadság. Ebben a vonatkozásban beszélhetünk Kolozsvár- és főleg a későbbiekben Brassó, mint szabad és fontos sajtóközpontokról.
Megemlítendő az Újságírói Szervezet, amely fennállása alatt kongresszusokat rendezett Aradon, Brassóban, Marosvásárhelyen, Nagyváradon és Temesváron. Komoly eredménynek számított, hogy elsőnek vetették fel Romániában az újságírói nyugdíj intézményét. Nagyobb városokban újságírói klubok létesültek, ahol gyakran rendeztek felolvasóesteket, illetve a közönség találkozhatott azon személyiségekkel, kik írásait nap, mint nap olvashatta. További eredménynek számított a tusnádfürdői Szanatórium létesítése, amely gyakorlatilag újságírói üdülőként szolgált. Több mint 300 bejegyzett taggal rendelkezett, román személyiségek, politikusok is gyakran látogatták, mivel egy ilyen komoly létszámú szervezet határozta meg az erdélyi magyarság politikai közhangulatát.
Vizsgabizottságot is létesítettek, így csak az lehetett képezni újságírásra, aki megfelelt a vizsgabizottság feltételeinek. Tagdíjas rendszer volt, az újságírás ekkor becsületes megélhetést biztosított. Egyes érdemes újságírók, akik valamilyen igazolt okból hagyták ott állásukat, teljes fizetésüket kapták, amíg újra el nem tudtak helyezkedni.
A továbbiakban két kiemelkedő példával szeretném ábrázolni az erdélyi újságírás két korszakát. Kolozsvár, mint már említett sajtóközpont, főleg a 20-as években számított fontos tényezőnek. Ez a Keleti Újság elsődleges sikerének tudható be. A lapot már a háború alatt tervezték megjelentetni, de végeredményben a sors iróniájaként a román csapatok Kolozsvárra való bevonulásakor (1918. December 24-én) jelent meg az újság első száma. A sikert nagymértékben befolyásolta, hogy budapesti tapasztalt lapszerkesztők dolgoztak itt, mint Szentmiklósi József, vagy később Ignotus (aki a Nyugatnak volt szerkesztője). A hatalmas példányszám áttörte a határokat, a demarkációs vonalakat is, így Kassán és Debrecenben 2-3000 példány is elfogyott naponta. A lap későbbi szerkesztője Zágoni István lett, majd a csődtől való megmentés érdekében megvásárolta a lapot az Országos Magyar Párt. Így hivatalos pártlappá vedlett, veszítve politikai függetlenségéből, szabadelvűségéből.
Egy másik említett sajtóközpont Brassó volt ebben az időszakban. Felemelkedésében főleg a 30-as évek válságai, politikai- ideológiai törésvonalai járultak hozzá. A gazdasági válság több lap megszűnését eredményezte, ugyanakkor megjelent egy új, fiatal generáció is, amely már a 20-as évek viszonylataiban szocializálódott (Bányai László, Méliusz József, Wass Albert stb.). A Brassói Lapok megerősödésében a központiság is szerepet kapott. Mindamellett, hogy igen színvonalas országos lap volt, gyakorlatilag felvehette a versenyt Erdély szinte bármelyik városának a reggeli napilapjával. Fontos szempont, hogy szinte minden városban volt szerkesztője, illetve a román városokban elő magyar közösségekhez is eljutott, sőt ezen kívül még Bulgáriába is szállított több száz példányt. Színvonalas irodalmi mellékletét Kuncz Aladár szerkesztette és lehetőséget adott a Helikoni közösségen kívül rekedt fiatal generációknak a publikálásra. A cenzúra is szerepet játszott a sikerben, ugyanis amíg más városban megjelenő újságokban a helységneveket csak románul lehetett leírni, addig ezeket a Brassói Lapok magyarul közölte. A kezdeti jobboldalisággal felhagyva a 30-as években a Keleti Újság szabadelvűségét próbálta pótolni, nem kevés sikerrel.
F.J.
kolozsvaros.ro. Erdély.ma

Fodor János
NAGYPOLITIKAI SZEREP
Bernády György tevékenysége a romániai Országos Magyar Pártban
Összefoglalónk a párt alakulásától Bernády második polgármesterségéig, az 1922-1927-es időszakban követi a történéseket.
Dr. Bernády Györgyre mint a „boldog békeidők” marosvásárhelyi városépítő polgármesterére gondolunk. Kétségtelen, hogy városvezetői munkássága azóta is meghatározó eleme Marosvásárhely arculatának. Sokrétű politikai tevékenysége azonban túlnyúlt Marosvásárhely határain, első polgármestersége előtt országos szinten politizált, rövid ideig képviselő volt.
A kisebbségi sorsba sodródó erdélyi magyarság számára kevés politikai alternatíva adatott a két világháború közti időszakban, főleg a 20-as években. A román adminisztráció berendezkedése, a választási csalások elszaporodása, az erőltetett román kultúrpolitika diszkriminatív hatása világossá tette, hogy a politikai passzivitás nem jelenthet megoldást a magyar kisebbség számára.
Bernády 1920-ban több röpiratban közzétette nézeteit, a transzilvanizmus jegyében cselekvésre buzdította a magyarságot.
Mozogni kezdett román és magyar politikai körökben,
talán így érhette el, hogy 1922-es választások alkalmával egyedüliként került Románia parlamentjébe. Felszólalásával, de már a korábbi röpirataival az erdélyi magyar sajtó és közvélemény kereszttüzébe került. Mindezek ellenére Bernádynak sikerült ráéreznie a romániai magyar politizálás játékszabályaira, így a megalakuló Országos Magyar Párt keretei közt aktívan részt is vett ezekben.
Elnökségi tagként meghatározó szerepe volt a párton belül, főleg a liberálisokkal kialakított viszonya miatt. Az OMP paktumpolitikájának aktív alakítója volt. Két alkalommal is esélyesnek tartották az OMP elnöki tisztségére, azonban megválasztása végül nem következett be. A párton belül feszültségeket generáló reformmozgalomban is részt vett, miközben újból betölthette Marosvásárhely polgármesteri tisztségét.
Politikai nézeteihez való ragaszkodása és személyes vitákból adódó feszültségek kialakulása kisodorták az OMP-ból, miközben a sajtó és az erdélyi politikai vélemény is folyamatosan támadta.
Dr. Bernády György 1917-ig Marosvásárhely főispánja volt, tisztségéből való felmentése után Magyarországra utazott. Hazatérése után nekilátott a szervezkedésnek. 1919 augusztusában Nagyszebenbe utazott, ahol tárgyalt Iuliu Maniuval és körével a felekezeti oktatásról. 1920 júliusára Bernády visszakerült a marosvásárhelyi városházába.
Május 25-én Sepsiszentgyörgyön átnyújtotta röpiratát, az Emlékeztetőt Alexandru Averescu miniszterelnöknek. Továbbá megjelent a Nyílt levél című, nagyobb lélegzetű röpirata, amely szintén a nyilvánosság számára volt szánva, és mely vegyes kritikákat váltott ki.
Ebben Bernády felvázolta azon lehetőségeket, amelyeket látott az erdélyi magyarság számára: „…itteni magyarságnak egy aránylag kicsi része három politikai pártban , az Egyesült Székely Nemzeti Pártban, a Magyar Democrata Pártban és a Szociáldemocrata Pártban van ez idő szerint elhelyezkedve.” Illetve az általa vallott nézeteket, valamint további lehetőségeket az egység megteremtése céljából: „Egy táborban, a Magyar Nemzeti Pártban kell egyesülnie [minden magyarnak, FJ] rang, állás, foglalkozás, születés és vagyoni helyzetre való tekintet nélkül[…] megszervezendő Magyar Nemzeti Pártnak nemzeti liberális és democratikus alapokon kell nyugodnia…”
A pártalakítási kísérletek az 1922 márciusában megrendezett választások közeledésével megélénkültek, így a Magyar Szövetség mellett a Magyar Néppárt és a Magyar Nemzeti Párt is próbált jelölteket indítani. A megbukott Averescu kormány helyét a Ion Brătianu vezette liberálisok vették át.
A korabeli beszámolók szerint a magyar jelöltek fel voltak készülve egy bizonyos nyomásra, azonban az a csalás és terror, ami a választásokkor megmutatkozott, minden várakozást felülmúlt. Az egyértelmű, liberálisok által kitűzött cél a többségi kormány létrehozása volt, amely az alkotmányozáshoz szükséges kétharmadot, abszolút többséget jelentett.
Ilyen körülmények között választották meg az első fordulóban Bernádyt országgyűlési képviselőnek, egyetlen magyarként. Bár a történetírás ezt az eseményt könnyen lezajlott kész tényként kezeli, Bernády egyik írásában bizonyos nehézségekre is utalt: „Azzal, hogy a választási küzdelem milyen fáradságos, gyötrelmes volt, alig törődött valaki, […] egy nemzeti pártin egy liberális ellenjelölttel is meg kellett küzdenem, hogy Rusu járásbiró úr és nem egy a közigazgatásból kikerült tisztviselő az én ajánlásomat két ízben is visszautasította.” Hogy mégis miért sikerülhetett Bernády megválasztása? Gyárfás Elemér szerint Brătianu „…őt pártja és a magyar kisebbség között összekötő kapocsnak tekintette…” Bernády ezen állítást tagadta.
A legelső parlamenti felszólalást Bernády György intézte
a képviselőházhoz április 10-én. Szűzbeszéde rengeteg kritikát váltott ki, bár románul ekkor még nem tudott kellőképpen. Beszédére jellemző, ahogyan ezt említi is, nyugodt, higgadt, kiváró magatartás. A magyar társadalmon belül vitákat gerjesztet az, hogy Bernády szerint az erdélyi magyarság belenyugodott a kisebbségi sorsba: „Jól tudjuk, hogy ezt a földet, ahol születtünk véglegesen a román királysághoz csatolták, egy testet alkot vele, e csatlakozás végleges és visszavonhatatlan, tehát megváltoztathatatlan tény. […]Távolt áll tőlünk mindenféle irredenta tendencia. […] Semmiféle politikai kapcsolatot nem tartunk fenn a román állam határain kívüli nemzettársainkkal […].”
Azonban meg kell említeni, hogy bizonyos sérelmeket is felsorol az oktatás ügyében, az egyházak, a tisztviselők rendezetlen körülményeiről, illetve a választási csalásokról szerzett tapasztalatokról: „Tanítóink és tanáraink […] a legkegyetlenebb ínséget szenvedik el. […] A református püspökök, esperesek és lelkészek kénytelenek szállodai szobákban összezsúfolódni […] Szováta és Sófalva parasztjait robotmunkára rendelték ki […] pusztán bosszúból amiatt, hogy rám, a magyar jelöltre szavaztak.” Felszólalásával többnyire elnyerte (főleg) a kormánypárt bizalmát, többen jelezték felszólalásukban tetszésüket beszéde iránt.
1923. július 3-án meghalt Jósika Sámuel, így az OMP megüresedett elnöki székére sokan Bernády Györgyöt látták esélyesnek. Jelöltségét az e tény is erősítette, hogy mind a román (Brătianu), mind a magyarországi magyar kormány támogatását is élvezte, ahogy Gyárfás Elemér írta: „…Bernádyt felülről mindkét oldalon valósággal kijelölték az élre.” Ellene azonban Sándor József élesen állást foglalt, végeredményben sikeresen.
Hogy Bernády nem lett ekkor elnök, Gyárfás szerint annak is köszönhető, hogy a közvélemény szereti abban az illúzióban ringatni magát, hogy vezetőit saját maga választja meg, és nem kijelölik a felsőbb hatalmak. Bernády ellenezte ezen állításokat (tény azonban, hogy mind Brătianuval és Bethlen Istvánnal is baráti kapcsolatban állt), tehette ezt szerénységből, de nem változtat a dolgon, hogy végül se akkor, sem később nem töltötte be a párt elnöki pozícióját. A brassói közgyűlésig még előjött Bernády jelöltsége (tulajdonképpen a csúcsai paktum utáni korszakban tematizálódott). Az ideiglenes elnöki tisztséget a párt későbbi elnöke, a volt nagykövet, Ugron István töltötte be.
Az OMP számára a politikai elszigeteltségből való kitörés
csakis szövetkezés által volt elérhető. Erre korábban voltak próbálkozások, de eredményre nem vezettek, a kormánypárt részéről pedig nem volt kezdeményezés. Az Averescu-vezette Néppártnak szüksége volt az erdélyi szavazatokra, így kezdeményezőként lépett fel. Az 1923-ban megkötött szerződés az ún. csúcsai paktumként terjengett a köztudatban.
Forráselemzés szempontjából ez egy viszonylag kimerítő irodalommal rendelkező momentuma az OMP történetének. Bernády szerepe a paktum megkötésében érdekesnek minősíthető, ugyanis nem szerepelt az aláírók között, azzal az indokkal, hogy később megvédelmezhesse ezt (és valószínűleg, ha nem lesz sikeres, akkor kibújhasson belőle).
Erre azért volt szükség, mert a paktumot úgy a román fél, mint a magyar bizalmasan kezelte, még a párt vezetőségének bizonyos tagjai elől is titkolták, de Bernády a „beavatottak” közé tartozott, sőt potenciális elnökként is tekintettek rá. Három alkalommal folytattak tárgyalásokat (nem számítva a november 25-i csúcsai ebédet, ahonnan a paktum a köznevét is kapta), melynek eredményeképpen egy nyolc fejezetből és 54 cikkelyből álló együttműködési megállapodás született. Ez volt
a legelőnyösebb feltételeket biztosító együttműködési megállapodás
amelyet az OMP valaha is román párttal kötött. Bernády az OMP-n belüli tevékenységének másik kulcsmozzanatát a román Nemzeti Liberális Párttal folytatott tárgyalások jelentették. A tárgyalások 1925 októberében kezdődtek el, amikor Tancred Constantinescu kereskedelemügyi miniszter Marosvásárhelyen felkereste Bernádyt.
Constantinescu a kormány nevében tárgyalásokat ajánlott az OMP-nek, az együttműködés lehetőségét vetette fel a közelgő helyhatósági választásokra, vagy hosszútávon az országos választásokra és ígéreteket tett a magyar kisebbség számára. Bernády kijelentette Constantinescunak, hogy az OMP-nek megállapodása van a Néppárttal (csúcsai paktum), azonban a tárgyalások menetétől függően, ez utóbb felmondható. Illetve hangsúlyozta, hogy az OMP komolyan veszi a kormánnyal való tárgyalást.
Az 1926. február elejéig elnyúló megbeszélések a megkötendő paktum szövegének a kiszivárgása miatt kudarcba fulladtak. Ilyen körülmények között február 5-én Constantinescu közölte, hogy se paktum, se aláírás nem születhet, azonban a községi választásokról szóló megállapodás betartása az OMP-n múlik. A választások után, a tárgyalások formális lezárását Bernády március 4-én határozta meg.
Végeredményképp a paktum nem jöhetett létre, Brătianu aláírását nem tudták megszerezni, azonban az OMP előnyére fordított közigazgatási választásokat sikerként könyvelték el. Emellett előny volt, hogy nem kötelezték el magukat. A szabad mozgás ezután is biztosítva volt, ezen kívül sikerült elérni a tárgyalások folyamán egy sor, sérelemlistákon szereplő ügy megoldását.
Az új választási törvény szerint a jelölőlistákért fizetett díj 100.000 lej volt, amit azonban az OMP nem tudott volna megengedni, ezt is a liberálisok állták. A tárgyalások alatt Bernády kapcsolatban állt a magyar külüggyel is (ez Aichhorn Rudolf kolozsvári konzul beszámolójából egyértelműen kitűnik).
A paktumtárgyalások alkalmával többször is szóba jött Bernády marosvásárhelyi polgármesterjelöltsége, amelyről valószínűleg meg is egyeztek Constantinescuval egyik ülés alkalmával. Bár Bernády ezt a tényt utólagosan tagadta, Constantinescu február 5-ei tárgyalásakor (Ugron Istvánnal tárgyalt) kijelentette, hogy „… akár lesz paktum, akár nem, akár maradnak a liberálisok, akár átmennek az ellenzékbe, Bernády mindig a liberálisokkal fog tartani és azokkal megy; éppen azért akarom, hogy ő Marosvásárhely polgármestere legyen, én ezt neki felajánlottam és őt meg is teszem”.
Miután a kormánypárt 1926. március 27-én lemondott, Bernády újabb botrányba keveredett. A király Averescut bízta meg kormányalakítással, aki kiírta a választásokat. A történtek után Ugron István lemondott az OMP elnöki székéről, lemondásának fő okát a csúcsai paktum felmondásában jelölte meg (amelynek oka gyakorlatilag Bernády liberálisokkal való paktumtárgyalása volt), utódjául pedig Bethlen Györgyöt jelölte meg.
Az OMP újra felvette a kapcsolatot a Néppárttal, a felmondott paktumot április 21-én választási egyezménnyé alakították. A választásoknál a kormányon levő Néppárt 15 képviselői és 13 szenátori mandátumot ajánlott fel listáján az OMP-nek, cserébe a magyar szavazatokért. Adott helyeken az OMP szabadon jelölhetett. Így megindultak a szervezkedések, kampányok, és a viták a jelölések körül.
A választások eredményeiből ítélve az OMP felállásának addigi legnagyobb sikerét aratta, összesen 27 törvényhozási tagot (15 képviselő, 12 szenátor) delegálhatott. A jelentős siker részben az érvénybe lépő prémiumos választási rendszernek volt köszönhető, amely gyakorlatilag biztosította a kormányzó (és ebből kifolyólag a választásokat megrendező) párt számára az erős parlamenti többséget.
Az OMP-n belül már a választási küzdelem megkezdése előtt jelentkezett a később erőteljesen kibontakozó ellenzéki mozgalom, amelyet ekkor még Kós Károly képviselt. Bernády az ellenzéki mozgalomba való bekapcsolódásával kisodródott az OMP-ből. Összegzésként elmondható, hogy személye, bár a magyarországi és romániai vezetés nagy része támogatását élvezte, a magyar elitet megosztotta. Transindex

A romániai rendszerváltás és a kolozsvári események
Kolozsvár és az itt élő magyar értelmiség kulcsfontosságú szerepet játszott a forradalom napjaiban és az azt követő hónapokban.
A rendszerváltás idején Kolozsvár kulcsfontosságú szerepet töltött be az erdélyi nagyvárosok közt: itt volt a forradalom során nagy szerepet játszó erdélyi hadsereg központja valamint magyar és román szempontból is Erdély kulturális központjának számított. A '70-es és '80-as évek végén a kolozsvári magyar elit tiltakozása a román hatalom nemzetiségpolitikája ellen több síkon zajlott. Ide sorolhatók azon tiltakozások, amelyek a „szocialista szabályok szerint” fogalmazták meg a nemzetiségi sérelmeket, elsősorban azon bukaresti román ismerőseiknek, akik valamilyen fontos funkcióban voltak, vagy hatalmuk révén befolyásolhatták a diszkriminatív kisebbségpolitikát.
Ide sorolható Balogh Edgár, Demeter János, Takács Lajos. A másik tiltakozási forma az ellenzéki mozgalmakhoz köthető. A nagyváradi Ellenpontok szamizdathoz hasonlóan, az ellenállás, politikai tiltakozás formái Kolozsváron is jelentkeztek.
Ezek elsősorban azokhoz a disszidensekhez köthetőek, akik részt vettek a Limes-körben folytatott vitákban. Bár a Limes-kör elsősorban nem Kolozsvárhoz köthető, de Kolozsváron élő résztvevői meghatározó szerepet töltöttek be az itteni szellemi életben. A Limes-kör megszűntével, Kolozsváron Balázs Sándor kezdeményezte a Kiáltó Szó című szamizdat létrehozását. A temesvári eseményekről a kolozsvári napilapok december 21-ig hallgattak, azonban informális csatornákon keresztül többen is értesültek az ott történtekről. A bukaresti tüntetések megkezdéséről szóló hírek a kolozsvári lakosság egy részét cselekvésre buzdította.
A városban tömegtüntetésekre került sor. A katonai vizsgáló bizottság szerint 26 halott és 84 sebesült civil áldozata volt a december 21-i kolozsvári tüntetéseknek. A továbbiakban nem került sor sortűzre, a katonaság visszavonulásra kapott parancsot. A politikailag fontosnak tartott (de még mindig a karhatalom ellenőrzése alatt álló) épületeket őrizték, továbbá a postát, a vasútállomást, az I.R.E-t, a Gaz Metant és a rádióstúdió épületét. A párt székházába reggel, december 22-én hatolt be a tömeg, ahol elsősorban Ioachim Moga megyei első titkárt keresték.
A tüntetőkkel az épületbe behatoló értelmiségiek (Iosif Zăgrean, Ioan Căpuşan és Chindiraş ügyvéd) tárgyaltak a párttitkárral a kialakult helyzetről. Miután nem sikerült lemondásra bírni, Moga az erkélyről próbált a tüntetőkhöz beszélni, kevés sikerrel. Dorel Vişan és Victor Rebengiuc érkezésével megalakult a Nemzeti Megmentési Front ad-hoc tanácsa, melyben az egyedüli magyar Vincze János volt. A megyeszékház, valamint a pártközpont hadsereg általi védelme december 22-én, 11 és 13 óra között szűnt meg, amikor a televízió és rádió közölte a nemzetvédelmi miniszter öngyilkosságát, a szükségállapot kihirdetését. A Ceaușescu-házaspár menekülésének bejelentése után a hadsereg többé nem működött együtt az RKP megyei vezetésével. A Securitate, valamint a pártszékház épületében lévő a személyzetnek nem esett bántódása, őket továbbra is a katonaság felügyelte, esetenként menekítette. Mogát az épület hátsó ajtaján, az éjszaka leple alatt egy hordágy segítségével menekítették ki. A Securitate fegyverállományát szintén a hadsereg foglalta le. A katonaságnak a továbbiakban is fontos szerep jutott az új hatalmi struktúra megszervezésében. Iulian Topliceanu vezérezredes részt vett a Nemzeti Megmentési Front ülésén, ahol politikai funkciót kapott. Ugyanebben a periódusban történt hasonló módon a Városháza elfoglalása is, melynek következtében megalakult az NMF városi tanácsa. A testületnek leginkább a rend megőrzésében, valamint az adminisztráció újraindításában volt szerepe. Az NMF harmadik tanácsát december 29-én választották meg, amelyben már magyarság (KMDT) képviselői is hivatalosan helyet kaptak. Azelőtt, december 24-én, egy gyorsülésen, valószínűleg Cornea nyomására, az NMF éléről leváltották Dorel Vişant, helyére Octavian Buracut választották. A kolozsvári események politikai szereplői, szónokai, amíg a hírek nem erősítették meg a Ceauşescu-házaspár menekülését, vigyáztak arra, hogy egy esetleges fordulat után ne vonhassák őket felelősségre. A tüntetések napján a kolozsvári magyar értelmiség szűkebb köre szintén találkozóra gyűlt össze Gáll Ernő lakásán, Balázs Sándor és Nagy György kezdeményezésére. Ennek apropója az „autonómia problémájának tárgyalása” volt. Minden valószínűség szerint a temesvári fordulat utáni időkre próbáltak meg egyfajta irányvonalat kialakítani. A találkozó híre több értelmiségihez eljutott, így telefonon, vagy személyes úton megkeresték a későbbi közös nyilatkozat, a Hívó szó aláíróit. A kolozsvári magyar értelmiség következő lépése a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács létrehozása volt a karácsony szombatjára szervezett gyűlésen. Erre már egy „központi” helyen került sor, a Szabadság szerkesztőségében, ami a nagyszámú hallgatóság miatt kicsinek bizonyult. Már a gyűlés elején megjelentek az első súrlódások, nézeteltérések a szervezkedés mikéntjével kapcsolatban. Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség újjáélesztésében gondolkodott, Balázs Sándor a két világháború közt működő Országos Magyar Párt mintáját tekintette mérvadónak. A polémiát végeredményben azon értesülés zárta le, miszerint Bukarestben Domokos Géza már létrehozott egy országos szintűnek tervezett szervezetet.
Ezután a Kolozsváron jelenlevők megegyeztek abban, hogy a továbbiakban a helyi ügyekre koncentrálnak. A jelenlevők elfogadták a KMDT nyilatkozatát és megválasztották annak vezetőségét: Kántor Lajos elnök, Pillich László titkár. Szó esett az alakulóban levő román ideiglenes bizottsággal való kapcsolatfelvételről is. A KMDT első gyűlései során kialakultak bizonyos nézeteltérések, amelyekben egyes tagok a múlt rendszerhez való viszonyulásuk miatt lettek megbélyegezve, illetve a szervezet megalakulását és addigi akcióit is többen támadták. A kolozsvári magyarság napilapjának átszervezése december 22-én kezdődött el, Tibori Szabó Zoltán kezdeményezésére. Az átszervezés nyomán kiutasították a régi szerkesztői gárdát. Az első lapszám megjelenéséhez a lap külső munkatársai, Kántor Lajos, Cs. Gyímesi Éva, Kányádi Sándor, Kiss János, Csép Sándor segítségével gyűjtötték össze az anyagot. Az átszervezés fontos mozzanatának számított a román kulturális közeggel való kapcsolatfelvétel. Az új lap címének eldöntésére az összegyűlt „spontán” szerkesztő-csoport éjféltájt kerített sort. A rengeteg ötletből válogatva végül a Szabadság név mellett döntöttek. A Korunk kulturális havilap átszervezésére is ebben az időszakban, hasonló módon került sor. Gáll Ernő javaslatára (aki korábban főszerkesztő is volt), a Kezdeményező Bizottság gyűlésén Kántor Lajost választották meg főszerkesztőnek. Ugyanekkor döntöttek a név (Korunk) megtartása mellett is. Az iskolásoknak szánt Napsugár gyereklap továbbra is ugyanezen a néven jelent meg. Az óvódások lapjának, A haza sólymainak nevét Szivárvány-ra változtatták. Mindkét lapot Murádin Jenő szerkesztette. A decemberi események után a kolozsvári diákság, az egyetemisták is szervezkedésekbe kezdtek. A vakációzó diákok visszatérése után jelent meg az első ifjúsági szervezet, a MADISZ. Programjában önmagát a magyar ifjúság politikai, gazdasági és kulturális érdekvédelmi és képviseleti szervezeteként határozta meg. Kulturális rendezvényei már január elkezdődtek. Január 25-én megalakult a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, amely már egy célzott csoportot szólít meg, a kolozsvári magyar felsőoktatásban tanuló diákokat. Szándéknyilatkozata szerint az RMDSZ-szel és a MADISZ-szal kíván együttműködni. A vizsgált időszakban át is vette a MADISZ szerepét, képviselői helyet kaptak az RMDSZ megyei küldöttgyűlésében, valamint a Vatraval való márciusi tárgyalásokon is delegáltak képviselőt. Olykor személyi átfedés volt a MADISZ és a KMDSZ között. Március 13. és 15. között, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjaival szolidaritást vállalva, a KMDSZ tagjai ülősztrájkot rendeztek. A diákságnak fontos szerepe volt az egyetemeken a múlt rendszert kiszolgáló tanárok kiszűrésében is. A vizsgált időszakban más magyar ifjúsági szervezetek is alakultak, szűkebb célcsoportok számára, mint pl. az Ifjúsági Keresztény Egyesület.
A Kolozsváron megrendezett, január 7-i küldöttgyűlésig a KMDT hivatalosan is felvette az RMDSZ megnevezést. Bár a megyei RMDSZ alakuló ülésére csak február 18-án került sor, az említett januári küldöttgyűlés után a sajtó sem használta a KMDT megnevezést. A küldöttgyűlésen a Bukarest-Kolozsvár rivalizálás is jelen volt. Az első nagyszabású tanácskozást a magyarországi politikai élet is érdeklődéssel követte. Az anyaországi küldötteknek Domokos Géza nyomására nem sikerült bejutniuk az ülésre, ezért később tárgyaltak az RMDSZ vezetőségével. A visszaemlékezések szerint jelen volt Antall József, Csoóri Sándor, Andrásfalvy Bertalan (MDF), továbbá Kovács-Ara Attila a Szabad Európa Rádiótól, valamint a FIDESZ küldöttsége is. Az iskolaügyel (az önálló magyar iskolák létrehozása) kapcsolatosan három tényezőnek volt köszönhető a magyarság számára elért, pozitívnak mondható eredmény: jól sikerültek a tárgyalások a főtanfelügyelővel, Stoica Marianával; az NMF Kolozs megyei elnöke (Octavian Buracu) és az ügyet támogató tagok szintén hajlottak a költöztetésre; sikerült találni egy olyan megfelelő iskolát, amelybe a románok is hajlandóak voltak átköltözni. A román szülők, diákok és tanárok által szervezett tüntetések ellenére az Oktatásügyi Minisztérium január végére jóváhagyta a három, magyar tannyelvű középiskola létrehozását. A kompromisszum az RKP egykori, jól felszerelt továbbképző iskolájával volt kivitelezhető, amelyet a tanfelügyelőség átadott a kiköltöztetett román diákoknak. A Bolyai Egyetem visszaállításával kapcsolatban nem sikerült hasonló eredményt elérni. A probléma komplexitását jelzi, hogy a román tagozatok, valamint az egyetemen tanuló magyar tanárok és diákok között sem volt egyetértés. A líceumok esete után az egyetem ügyében a román körökben jóval nagyobb ellenállás mutatkozott. Az RMDSZ felsőoktatással foglalkozó munkacsoportja, a Bolyai Bizottság, Balázs Sándor elnökletével konkrét célokat fogalmazott meg. A Bolyai Egyetem visszaállítását illetően két változaton gondolkodtak.
A szélesebb körű megoldás magába foglalta volna a Bolyai Egyetem teljes struktúráját. Ezek szerint az újjászervezett egyetemhez csatolták volna a műegyetemi mérnökképzést, a Mezőgazdasági Főiskolát és a Képzőművészeti és Zeneművészeti Főiskola magyar nyelvű oktatási hálózatát. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar nyelvű kihelyezett tagozata lett volna a Bolyai Egyetemnek, ugyanígy a Színművészeti Főiskola is. A Nagyszebenben megalakuló német nyelvű felsőfokú tanintézmény szintén a Bolyai Egyetem keretében működött volna. A Bolyai Bizottság ezt a változatot támogatta és küldte el a Tanügyminisztériumhoz. A Bizottság egy minimálisabb váltiozatot is felvetett, ami szerint a Bolyai Egyetem megtartotta volna a klasszikus tudományegyetemi struktúráját, a többi oktatási intézményben pedig létrehozták volna a magyar nyelvű oktatási vonalat. Január végén, február elején egyre nagyobb teret kapott az ún. nemzetiségi kérdés, felerősödtek a szélsőséges megnyilvánulások. Az RMDSZ központi vezetése országos tüntetésekre adott utasítást a megyei szervezeteknek. A kolozsvári magyar szervezetek párbeszédet kezdeményeztek a román kultúrkörök képviselőivel, így próbálva megfékezni a szélsőségeket. Ilyen kezdeményezés volt a Híd-Puntea című lap létrehozása, amely információs csatornaként szolgált a kolozsvári RMDSZ-ről, elsősorban az iskolaügyek tisztázása érdekében. A román nacionalizmus a forradalmi események után Kolozsváron először a segélyek, majd az iskolaügyek rendezésekor vált érzékelhetővé. A Vatra Românească Kolozsváron egy februári nagygyűléssel jelentkezett először. A március 15-i ünnepségig a Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselői között folyamatos nyilatkozatháború zajlott. A Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselőit végül a marosvásárhelyi események kényszerítették tárgyalóasztalhoz. A cél, amit végül sikerült megvalósítani Kolozsváron az volt, hogy a városban elejét vegyék egy esetleges etnikai konfliktus kirobbantásának. Ehhez hozzájárultak azon civil és magánszervezetek is, amelyek a marosvásárhelyi események után tiltakozásukat fejezték ki az erőszakos cselekmények ellen. A történelmi pártok újjáalakulásának hatására, valamint az NMF-nek a közeledő választásokon való indulása miatt, 1990 februárjában országos szinten átszervezték az NMF megyei tanácsait. Az új szervezetben, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsaiban a Front képviselői mellett helyet kaptak a politikai pártok és az RMDSZ képviselői is. Ebben az időszakban a kolozsvári RMDSZ-nek sikerült székházat szereznie. A szervezet a Deák Ferenc utcában levő úri kaszinó épületét szerette volna, végül a Fürdő (Pavlov) utcai Moga-villát kapta meg. Az RMDSZ-el párhuzamosan, ugyancsak a választásokra készülve, Kolozsváron is alakultak magyar szervezetek, pártok. Az egyik ilyen szervezet a Vincze János által létrehozott Független Magyar Párt volt. Mivel bebizonyosodott, hogy Vinczét korábban befolyással való üzérkedés miatt elítélték, pártja megfosztotta vezetőségi tisztségétől. Bár a Vincze eset egyedinek tekinthető, a kolozsvári politikai életben a választások előtt jelentkeztek egyéb politikai tömörülések is. Ilyen volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, amely március 29-én tette közzé hivatalos programját. A pártot jobboldali értelmiségiek alapították már korábban. Mivel nem volt komolyabb politikai háttere és végeredményben Tőkés László támogatását sem sikerült elérni, nem indultak az országos választásokon, platformként az RMDSZ-be tagolódva folytatták tevékenységüket. Egy másik kezdeményezés, bár ez nem pártként lett bejegyezve, azonban az RMDSZ részleges jóváhagyásával működött, a Magyar-Román Demokrata Szövetség volt. Vezetője Váradi-Goia János volt, aki a NEIT-ben is tevékenykedett. A szervezet a románokkal kereste a kapcsolatot, elsősorban a Demokrata Párttal. Fontos szerepet játszott a Vatra és az RMDSZ márciusi tárgyalásainak megszervezésében is. A február 18-án megrendezett Kolozs-megyei RMDSZ küldöttgyűlésen a szervezet végre megszabadult az „ideiglenes” jelzőtől, új vezetőséget választott magának, amely a Kongresszuson képviselhette a helyi érdekeket. Elkezdődött a választásokra való felkészülés, aminek egyik hozadéka az volt, hogy sok helyen a kezdeményező értelmiség helyét egy újonnan kialakult politikus csoport (Szőcs Géza, Eckstein-Kovács Péter, Pillich László, Kónya Sándor stb.) vette át.
Fodor János
Transindex.ro,

RENDHAGYÓ PORTRÉ
Mikó Imre életpályája: megfigyelt és besúgó
Stefano Bottoni tanulmánya a titkosszolgálati iratok fényében követi végig az erdélyi jogász-politikus életét. Hamarosan dokfilmet is készítenek róla.
Nehéz találó jelzőket találni Mikó Imre életpályájára: a „fordulatos” nem tükrözi eléggé az események súlyát, az „ellentmondásos” Mikó emberi nagyságát hagyja figyelmen kívül, a „rendhagyó” azért nem teljesen találó, mert Mikó sorsa nem egyedi: sokan mentek keresztül hasonló hányattatásokon.
Az erdélyi magyarság talán egyik legkiemelkedőbb képviselője a történelem formálójából lesz a világpolitika és nem mellesleg: a tartótisztjei és a kommunista államapparátus abszurd útvesztőinek áldozata.
(„Biztosan állítható – és Mikó remegő írása is erre enged következtetni –, hogy első beszervezése rendkívül erős pszichikai kényszer alatt, zsarolásos módszerrel történik. A következő három évben Mikó egy védekezési stratégiával kísérletezik: kiváló emlékezetére és analitikus képességére hagyatkozva részletesen feltárja a rendszerváltás előtti kapcsolatrendszerét, és önkritikát gyakorol. Ismerősei 1944–1948 utáni tevékenységéről azonban csak általános szinten hajlandó beszámolni, amit tartótisztjei – Kovács József és Ioan Brie – többször is kifogásoltak. 1952 és 1954 között Mikó több gépelt feljegyzést készített az Erdélyi Párt volt vezetőiről. A korszakkal foglalkozó szakemberek számára az iratok semmilyen „minősített” adatot, avagy olyan információt nem tartalmaznak, amit a korabeli hatóságok legális úton nem szerezhettek volna be.” Részlet a tanulmányból)
Mikó Imre Erdély egyik tekintélyes és nagy befolyással rendelkező családjának sarja. Ragyogó elme és kivételes személyiség, akit a kommunista diktatúra a perifériára szorít, és aki ebből a vesztes helyzetből sok munkával, önfegyelemmel, okos kompromisszumokkal ismét felküzdi magát.
Mikó Imre egyszerre megfigyelt és besúgó, az erdélyi magyarság informális vezetője, a népszolgálat egyik meghatározó alakja és a kommunista hatalommal kiegyező, kapcsolatait személyes előrelépése érdekében „gyümölcsöztető” figura.
Stefano Bottoni történész a Magyar Kisebbségben publikált, kétrészesre tervezett tanulmánya Mikó kommunizmusbeli életét rendhagyó módon, a román állambiztonsági szervek dokumentumaira alapozva követi végig. A tanulmány első része, amely már napvilágot látott, Mikó korai politikai karrierjét, majd a kommunista fordulat utáni hányattatásait vázolja egészen a hetvenes évekig.
A jogi doktorátus megszerzése után Mikó a harmincas évek végén egy sor közéleti funkciót tölt be: az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának a vezetője, a Nemzeti Újjászületési Front (NUF) magyar tagozatának, a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának a főtitkára.
(„Ügynöki tevékenységének második szakasza (1955–1956), amit „Dumitrescu” fedőnévvel végez, figyelemreméltó elemmel gazdagodik. Mikó gondosan összeállított, társadalmi csoportokra, politikai hovatartozásra és családokra lebontott személyi jellemzései (összesen több, mint száz maradt fenn a rendelkezésünkre álló dossziékban) nemcsak hasznos, de pótolhatatlan adatbázist képez. Jelentései első ízben operatív értékű, naprakész adatokat tartalmaznak, például a Bolyai Egyetem akkori rektorának, Bányai Lászlónak a közvetítésével 1954-ben megismert fiatal budapesti történészről, Csatári Dánielről.” Részlet a tanulmányból)
A második bécsi döntés után országgyűlési képviselő lesz Budapesten, az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára és meghatározó háttérembere. Ebben az időszakban jó viszonyt ápol számos baloldali értelmiségivel. Ekkor írja máig alapvető jog- és kisebbségtörténeti vonatkozású műveit: a „Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig”, valamint „Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika” című doktori értekezését.
Az Erdélybe bevonuló szovjet csapatok 1944 októberében elhurcolták Kolozsvárról.
Négy évet tölt orosz fogságban, megtanul oroszul, majd Kolozsvárra hazatérve az államosított Unitárius Gimnáziumban (jelenleg Brassai Elméleti Líceum) tanít orosz nyelvet és irodalmat; a bukaresti Gorkij Intézetben szakképesítést is szerez.
(„1958 tavaszán hirtelen zsákutcába kerül egy tízéves szívós munkával elért társadalmi reintegráció, melynek ára a politikai szerepvállalás feladása és a sokáig eltűrt állambiztonsági zaklatás volt. A mindenki által tisztelt, munkáját lelkesen végző osztályfőnököt egyik napról a másikra bocsátják el tanári állásából. A volt unitárius kollégiumból való eltávolítás súlyos anyagi és erkölcsi csapás Mikó Imre számára. (...) fordításokból, magánórákból kell, hogy eltartsa népes családját, és a városi Néptanácstól várja „repartizálását”, avagy egy új munkahely kijelölését. 1958. november 21-én végül „Pădureanu” arról tájékoztatja tartótisztjét, hogy Mikót a városi könyvellátóhoz irányították. (...) három évig gyakorlatilag könyvterjesztőként dolgozik; a főtér sarkán könyveket cipelő Mikó Imre a régi kolozsváriak közbeszédének tárgya. Sokan csodálkozva, többen méltatlankodva és szomorkodva nézik a város egyik legjobb családjának szomorú sorsát.” Részlet a tanulmányból)
Mikó egzisztenciája és társadalmi státusza újabb súlyos csapást szenved, amikor 1958-ban, a magyar forradalmat követő tisztogatási hullámban megbízhatatlannak nyilvánítják, és a tanügyből eltávolítják. Ezt követően Mikó raktári munkásként dolgozik a megyei könyvterjesztő vállalatnál, majd egyetemi jegyzeteket árul az Egyetem utcában, egy kis boltban.
Közírói tevékenységét csak a hatvanas évek második felében, a Ceauşescu-rendszer első éveiben folytathatja. Ekkor megválasztják az Unitárius Egyház főgondnokává is. Rehabilitációja 1970-ben zárul le, amikor a nemzetiségi irodalom kiadásáért felelő kiadó, a Kriterion lektoraként dolgozhat 1976-os nyugdíjba vonulásáig.
Amint Bottoni kiemeli, Mikó Imre 1944 előtti politikusi teljesítményéről javában zajlik a vita, azonban az 1948 nyarán kezdődő „második életének” számos mozzanata mindeddig ismeretlen.
Mikó életútjának a felvázolásában az állambiztonsági dossziéja segít eligazodni. A Securitate ugyanis harminc év alatt több mint kétezer oldalt, mintegy tízkötetnyi iratanyagot „termelt” Mikó Imréről és szűk környezetéről. A dokumentumok nagy része ún. „követési dossziéból” (Fond Informativ) származik, ahová a Mikó Imrére vonatkozó adatokat, hálózati jelentéseket és az operatív játszmákat összefoglaló átiratokat gyűjtötték. Az iratcsomó kisebbik, de több száz oldalas részét Mikó Imre négykötetes hálózati dossziéja (Fond Reţea) adja.
(„Az 1960-as évek első felében a csendesen küzdő Mikó visszanyeri az 1944 előtti vitathatatlan presztízsét a kolozsvári magyar társadalomban. Létrejön azonban egy erősödő státus inkonzisztencia, ami az informális rang és a hivatalos funkció közötti szakadékból fakad. Mikó hitelessége, munkabírása és hozzáértése egyszerűen nélkülözhetetlen, és ezt az őt megfigyelés alatt tartó rendszer is tudja. Ráadásul az 1960-as évek elején termelt állambiztonsági iratokból világosan látszik, hogy a hiányos műveltségű, alacsony társadalmi pozícióból kiemelt magyar és román Securitate tisztek nem tudnak mit kezdeni egy Mikó Imre kaliberű személyiséggel.” Részlet a tanulmányból)
Mivel az 1950-es és az 1970-es években a belügyi szervek egyszerre forrásnak és célszemélynek tekintik Mikó Imrét, a két iratcsomó között meglehetősen sok a tartalmi átfedés – írja Bottoni. A Securitate folyamatosan – egészen 1976-ig – informálódik róla, miközben rendszerezik, értékelik és felhasználják az általa szolgáltatott adatokat.
Stefano Bottoni tanulmányának első része, amely itt érhető el, a hetvenes évekig követi Mikó pályáját; életútjának harmadik és döntő jelentőségű kollaborációs szakaszáról szóló összegzést az év végéig publikálja a Magyar Kisebbség.
Felhívás Jövő tavaszra kétrészes dokumentumfilm készül Mikó Imre életéről, Domokos János rendezésében. A stáb Mikó Imrét ismerő személyeket szeretne felkutatni, és arra kéri a Mikóval kapcsolatosan bármilyen hasznos információval, vizuális anyaggal (Super 8-as videó, fénykép) rendelkező olvasókat, hogy vegyék fel velük a kapcsolatot (Stefano Bottoni e-mail címe a szerkesztőségben).
Transindex.ro

Bernády György és a Magyar Polgári Demokratikus Blokk története (1930-1933)
Bernády politikai tevékenysége a második polgármesterségének befejeztével (1929) nem maradt abba. Mint városi tanácsos, és rövid ideig ideiglenes alpolgármesterként, továbbra is meghatározó személyisége maradt a marosvásárhelyi politikai életnek.
Előtörténetként egész 1927-ig mehetünk vissza, amikor Bernády György kilépett az Országos Magyar Pártból, aki ekkor parlamenti képviselőként, az OMP Intéző Bizottsági tagjaként, valamint a marosvásárhelyi szervezet vezetőjeként, továbbá a város polgármestereként tevékenykedett. Kiválásával az OMP-ben pártszakadás nem következett be, viszont Bernády György országos politizálása ezzel a lépéssel lezárult. Habár a későbbiekben volt rá lehetőség, hogy a parlamenti választásokon, különböző listákon induljon, ezt minden alkalommal visszautasította.
Polgármesterként megmaradva, a helyi ügyekre koncentrált, amíg a városi politikum egy része is elpártolt mellőle. Az eltávolodás azonban elsősorban nem az országos politizálása miatt történt, ugyanis a helyi OMP éléről való távozása után ez a tisztség 1928.december 25-éig betöltetlen maradt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a belső harcok és választási eredmények által megtépázott OMP elvesztette a marosvásárhelyi politikai elitjét, s melynek újjászervezését csak azokkal tudta később megoldani, akik elpártoltak Bernádytól. Bernády György második polgármesterségéről (1926-1929) már írtunk, megbuktatása hozzájárult ahhoz a politikai légkörhöz, amelyben a helyi OMP Bernádyval szembe menve újraszervezte magát. Válaszreakcióként Bernády részéről pedig, látszólagosan civil, alulról jövő kezdeményezésként megalakult a Magyar Polgári Demokrata Blokk. A „köztes időszaknak” is nevezhető 1929-es év Bernády számára elsősorban önreflexióval, vádaskodással és védekezéssel telik, melynek végét az 1930 márciusában rendezett helyhatósági választások és a közvetlen előtte, az OMP-t egyensúlyozni kívánó Magyar Polgári Demokrata Blokk megjelenése jelentette. Erre a periódusra jellemző, hogy Bernády közvetlenül a tanács felbomlása után beteg kislányával foglalkozott, valamint a tanács sikertelen visszaállításával. A városi ügyek rendezésének elmaradásával felszabadult energiáit folytonos cikkírásra, a múlt eseményeinek tisztázására és pártépítésre fordította. Az 1930-as községi választásokra az OMP szabad kezet adott tagozatainak, hogy önállóan, a többi kisebbségekkel együtt, vagy más politikai pártokkal kötött választási megegyezés alapján vegyék fel a választási küzdelmet. Egyedül a liberális és kommunista párttal való megegyezés lehetőségét zárták ki a tagozatok számára. Ezzel magyarázható a marosvásárhelyi tagozat egyezsége a Román Nemzeti Parasztpárttal (Adrian Popescuékkal), illetve egyrészt az ezzel szembeni elégedetlenséget használta ki Bernády új pártépítéshez. A másik ügy a munkásság problémáinak a tematizálása volt. Az iparosodás (Marosvásárhelyen a század elején kezdődő gazdasági fellendülés következtében) megteremtette az ipari munkásságot (becslések szerint Erdély szerte mintegy 400 ezres lélekszámban), amely lassan osztállyá formálódott, külön gazdasági, politikai és társadalmi felfogással. A felerősödő baloldali mozgalmak elsősorban a gazdasági világválság egyre inkább érezhető hatásai miatt is aktívabbá váltak, amely gyakori tüntetések és letartóztatások sorozatához vezetett. Korabeli adatok szerint, 1931-ben a városi munkanélküliek száma 7000 volt. Ez hatalmas növekedést jelentett, ahhoz képest, hogy 1927-ben mindössze 625 munkanélkülit tartottak számon. A korabeli helyi szakirodalom szerint a marosvásárhelyi mesteremberek politikai nézete polgári maradt, amíg a gyári munkásság a marxi tanításokra volt fogékonyabb. Így a polgárság és munkásság között politikai nézetből fakadó különbségek adódtak. Az önálló kisiparos büszkén vallotta magát magyarnak, így a két világháború közötti időszakban az OMP-nek stabilabb szavazóbázisa volt, míg a szocialista tanokat valló munkásságra „alig lehetett magyar szempontból számítani.” A román megszállást követően fokozatosan kiszorítódtak a hivatalokból a magyar nemzetiségű tisztviselők, ugyanakkor ezek az érdekek csak gazdasági téren érvényesülhettek, amely egy új lendületet adott, az amúgy román elnyomás alatt tartott gazdaságnak. A gazdasági világválság rányomta a bélyegét a város gazdasági életére, ez elsősorban a nagy- és középpolgári rétegeket érintett súlyosabban, ugyanis a kisiparos és munkásrétegek kisebb fellendülést értek meg. Például 1919-1936 között a megye területén a gyári alkalmazottak száma 3477-ről 4633-ra emelkedett. A válság alatt több gyár, nagyvállalkozás tönkrement, a válság sújtotta évek után némi fellendülés következett, melynek eredményeként konszolidálódni látszott az a kispolgári és munkásréteg, amelyek szavazataira Bernády számíthatott a Magyar Polgári Demokrata Blokk által. Ezt azért fontos kiemelni, mivel az elszegényedő nagypolgári réteg, bár hű szavazója volt a városi OMP-nek, már kevés gazdasági potenciállal bírt, ugyanakkor az OMP paktumpolitikájából kiábrándultak szavazataira is számított Bernády. Tulajdonképpen a nemzetiségi kártyát próbálta oly módon kijátszani az OMP ellen, hogy miközben színmagyar listát, illetve a városi magyarság elsőbbségét hirdette, próbált odafigyelni azokra a szociálisan érzékeny tömegekre, amelyeket az OMP elhanyagolt. Bernády még második polgármestersége alatt is tanúságot tett szociális érzékenységéről, a válság még akkor nem éreztette jeleit, viszont intézkedéseivel támogatta a munkásotthon, a népkonyha és a városi szociális juttatások létrehozását. Jó kapcsolata később, második polgármestersége után is fennmaradt a baloldallal, annak ellenére, hogy a karhatalom legtöbb esetben erőszakkal próbálta megakadályozni akcióikat. Simó Géza (helyi kommunista mozgalmista) és csoportja a fentebb említett nehézségek (és olykor az ő személyét is érintő letartóztatások) ellenére folytatta szervezkedését, megalapítva az Ifjú Harcos című kommunista lapot, valamint egy saját formációval, a Dolgozók Blokkjával (vagy nevezték Munkásblokknak is a korabeli sajtóban) indult a közigazgatási választásokon.
Bernády számára fontos volt, egyrészt hogy egy ideig titokban tartsa a politikai akciót, másrészt pedig úgy állítsa be a szervezetét, mint egy spontán, (mondhatni civil) alulról jövő kezdeményezés, amely a város szociáldemokrata munkásságát, a kisiparos polgárságát tömöríti, és elsődleges célja a város magyar vezetésének visszaállítása. A Blokk megalakulását március elején harangozta be a sajtó. A szervezet élén ekkor Petri Zsigmond elnök, Kassai Imre főtitkár álltak, akik a Blokk alapítói és követőik társaságában keresték fel lakásán Bernádyt, hogy kérjék fel pártjuk listavezetőjének. A nyilván színlelt meglepődést és meghatottságot eljátszó Bernády az őt támogató sajtó számára a következő napokra anyagot szolgáltatott, amikor közölte, hogy elvállalta a felkérést és azt is, hogy fogalma sem volt a szervezetről: „Beteg vagyok, alig érintkezem a világgal s ezért sejtelmem sincs arról, hogy kik és hányan vannak a pár nap előtt alakult polgári és demokrata blokkban.” Bernády minden bizonnyal tudhatott a kezdeményezésről, hogyha nem is az ő kérésére történt volna meg, akkor is több cikkében utalt arra, hogy saját csoportosulása volt. A sajtóban különféle reakciókat váltott ki a Bernády-Blokk megjelenése, elsősorban a felháborodás volt érzékelhető, mivel az OMP ellenében indult. Az OMP-t támogató lapok általában hibás lépésként, valamint baloldaliként állították be a szervezetet. Az OMP hevesen ellenezte, a magyarság megbontásának és politikai erkölcsökbe ütközőnek nevezte a Bernády Blokk létrejöttét. Nem ez volt az egyetlen ellenzéki alternatív szervezet: Balázsfalván és Szamosújváron is voltak hasonló ellenakciók az OMP pártközpontjával szemben. A Bernády-Blokk céljait, programját az 1931─32-es évek folyamán, elsősorban a választások előtti felkészüléskor határozták meg. A Blokk szerepét Bernády az OMP-vel való viszonyulás mértékeként határozta meg. Ebben hosszútávon szerepelt a kibékülés lehetősége és a város magyarságának lehetséges egységes képviselete is. Tervei szerint a Blokk nem foglalkozott és nem is fog „ún. nagy, vagy országos politikával” és kisebbségi politikával sem, csak ami Vásárhely „városi nemzeti jellegét, tovatartozandóságát, közigazgatásai és gazdasági kérdéseit érinti.” Bernády elképzelése szerint város magyar jellegének és Székelyföldhöz való tartozásának kiemelésével a Blokknak azon kellene dolgoznia, hogy a magyarság számarányának megfelelően képviselve legyen a városi tanácsban, a város élén magyar ember álljon, a városi tisztikarban és városi alkalmazottak sorában a magyarok számarányuknak megfelelően legyenek alkalmazva.
Az OMP-vel való béketárgyalások lassú és körülményes mivolta miatt Bernády árnyaltabban is megfogalmazta a Blokk létrejöttének célját, várható eredményeit. Szerinte a Blokk létrehozásának fő oka az OMP és a Nemzeti Párt közötti paktum volt, ami veszélyeztette a város magyar polgárainak az érdekeit. Bernády közlése szerint a községi választások előtt polgárok százai keresték fel őt lakásán, kérve hogy vezesse a Blokkot, mert ha nem, a kommunistákra fognak szavazni. Békülési szándékát az is jelezte, hogy nem avatkozott be túlságosan a Blokk vezetőségi ügyeibe, egyfajta „szürke eminenciásként,” inkább a háttérből mutatta az irányvonalat. Ebből fakadóan a szervezet adminisztrációs és egyéb tevékenységeit a Blokk tulajdonképpeni vezetősége látta el, elsősorban az 1932 júniusában bekövetkezett haláláig, Petri Zsigmond, őt pedig Jakab Béla, Kassay Imre és Krón Ernő segítették aktív tagokként. A Bernády-Blokk és az OMP közötti konfliktusban elengedhetetlen a két főszereplő, Bernády György és Jaross Béla viszonyának elemzése. Bár Jaross az 1926-os polgármester választáskor konkurense volt Bernádynak, ekkor még jó viszonyban voltak. Kapcsolatukban az első törést Bernádynak az OMP-ből való kilépése, illetve a liberális lista támogatása okozta. Tény, hogy végeredményben a Bem-szobor körüli vita vetett véget véglegesen barátságuknak, kettejük vitája az OMP-MPDB vitája mellett a városi (politikai) befolyás vitája is volt a katolikusok és reformátusok között. A vita végeredményben Jaross Béla lemondásával Bernády győzelmével zárult, aki érdekérvényesítését a neki nem tetsző személyek elmozdításával valósította meg. A Jarossra nehezedő politikai nyomás, vádaskodás, Bernády gyakori személyeskedése komoly kihatással volt a politikából való visszavonulására ebben az időszakban. Bernády olykor alpári hangnemben való támadása („sikerült megakadályozni Jaross Béla beteges rögeszméjének beteljesülését, hogy Adrian Popescu megválasztott polgármestere legyen a városnak.”) a látszat ellenére megviselte Jarosst. Az apátplébánost támogató Molter Károly is elismerte, hogy sokszor támadták jogtalanul, de a párt ##„tárgyilagos és temperamentumos elnöke” inkább „járatlansága és szónoki lendületében elkövetett galoppirozásai borzolták fel ellenfeleit.” A Bernády Blokknak az OMP-vel való béketárgyalásainak akadozásai egyik, vagy másik fél személyes sértettsége miatt következtek be. Az ún. békekötés végeredményben valódi okai részben tisztázatlanok, a városi lapok is ködösítettek. A közlemények szerint a városi fiatalság vette kézbe a tárgyalás folyamatait, az egyezség körülményeiről, feltételeiről pedig szintén nincs ismeretünk, csupán az ünnepélyes aktusról: fiatalság a béketárgyalások után felkereste Paál Gusztáv, Joós Andor, és küldöttsége Bernádyt. Felkérték, hogy lépjen vissza az OMP-be.
"Kérésüket teljesítem s a belépési nyilatkozatot kész vagyok aláírni" (a tollat a Polgári Párt a Református Kollégium díszszekrényébe tették, megőrzésre). 1933. június 20-án a Polgári Párt közleményben adta tudomásul megszűnését, illetve egybeolvadását az Országos Magyar Párttal. Július 1-én és 2-án Marosvásárhelyen tartották az OMP Intézőbizottságának ülését, Bethlen Györgyöt megerősítve elnöki tisztségében. Ekkor Bernády még nem volt jelen, viszont július 12-én, az OMP városi tagozatának ülésén, ahol először jelentek meg az új intézőbizottsági tagok, ezúttal már Bernádyval, megtörtént az ünnepélyes visszafogadás. Üdvözölték Bernádyt, aki beszédében kiemelte, hogy „Ezt a várost sokan a túloldalról nem akarják magyar városnak tekinteni, pedig ennek a városnak rendkívüli szerepe lesz, az előbb-utóbb végrehajtandó székely autónómia keretében. Komoly aktivitást kell kifejteni ennek az autónómiának az előkészítésére és dokumentálni, hogy a székelyföld kulturális vezetésében döntő szerepe van, volt és lesz Marosvásárhelynek.” Bernády 1934-től újra szerepelt az OMP vezetőségében, továbbá városi tanácsi munkássága sem maradt abban, ezek azonban egy lehetséges új tanulmány fejezetei, egy más elemzés keretei lehetnének. Bernády György politikai tevékenysége és a Magyar Polgári Demokrata Blokk létezése igaz, komoly konfliktusok és személycserék árán, elérte a célját. A város magyarságát egy párt képviselte. A tanulmány mottójában szereplő idézet jól ábrázolja Bernády különutas politikájának működését. Bernády társadalomszervezői kísérlete ilyen szempontból sikeresen zajlott, mivel felhívta a figyelmet azon kisiparos és munkásrétegek integrálására (az OMP-be utólag), akiket az addigi magyar politikai kurzus nem vett figyelembe. Megfigyelhető, hogy Bernády pártalapítása tulajdonképpen egyben szakítás is az akkor már gazdaságilag hanyatló nagypolgári, nemesi rétegekkel. Ezért is feltűnő, hogy Bernády korábbi politikai munkatársai, követői (Teleki Arthur, Toldalaghi Mihály) már nem játszottak szerepet a politikai akciókban. Továbbá a pártalapítási kísérlet egyben Bernády személyes győzelme az OMP hivatalos álláspontját képviselő Jaross Béla felett, melyet bizonyos szempontból, városi szinten katolikusok és reformátusok közötti párharcként is lehetne értelmezni.
Részlet a Magyar Kisebbségben Bernádyról megjelent gyászszövegből
Bernády György szeretett önálló utakon járni, felfogását nehezen rendelte a másoké alá. De amikor észrevette, hogy különjárása a magyar közérdek kárára lehet, odaállt, azok alá rendelte magát, akiket az egyetemes akarat élre tett.
Fodor János
Transindex.ro

Gidó Attila
CIONIZMUSTÓL A KOMMUNIZMUSIG
Egy politikusi életpálya Erdélyben: Kohn Hillel (1891–1972) 1.
Kohn azon kevés holokauszt-túlélők egyike, akik ha rövid ideig is, de meghatározó alakjai tudtak maradni az 1945 utáni erdélyi közéletnek.
Az alábbiakban az első világháborút követő harmincéves időszak vezető zsidó személyiségei közé tartozó Kohn Hillel életútjának bemutatására vállalkozunk. A több mint harminc éven keresztül közéleti pályán mozgó Kohn ideológiai utasként járta be a cionista mozgalomtól a kommunizmusig vezető utat. Ő azon kevés holokauszt-túlélők egyike, akik ha rövid ideig is, de meghatározó alakjai tudtak maradni az 1945 utáni erdélyi közéletnek.
Közéleti szerepvállalás
Kohn Hillel cionista mozgalomhoz fűződő viszonyáról csak 1910-től vannak konkrét ismereteink. Ekkor a néhány lapszámot (1910. augusztus–szeptember) megélt cionista irányultságú Erdélyi Zsidó Lapokat szerkesztette Krausz Lászlóval együtt. Az ezt követő évek eseményeit nem ismerjük, 1918-tól viszont már részletesen követhető a pályája. Az ügyvédi pályára lépett Kohn Hillel az első világháború idején már döntéshozó funkciókat látott el az erdélyi cionista mozgalmon belül.
A Zsidó Nemzeti Szövetség 1919-es munkaprogramját Kohn Hillel az ügyvezető elnökség tagjaként írta alá Blau Pállal és Hamburg Józseffel együtt. Ugyanez év decemberében a Szövetség küldöttjeként részt vett Párizsban a világháborút lezáró békekonferencia mellett működő zsidó delegációban. A politikai aktivitás egyben a szervezeti keretek kiépítésében való aktív részvételt is jelentette. Ez nemcsak a helyi csoportok megalakítását, hanem az intézményesítést is feltételezte. Az erdélyi zsidó nemzeti mozgalom története során a kulcspozíciókat betöltő személyek egyben intézményalapító szerepet is felvállaltak. Kohn Hillel és az ügyvezetőség másik két tagja 1919 tavaszán hozták létre tízezer korona alaptőkével az Erdélyi Zsidó Kiadó Társaságot. A kiadó a már korábban beindított Új Kelet (1918. december) lappal együtt biztosította a cionista mozgalom nyilvánosságát. Kohn egyébként Weissburg Chaim, Marton Ernő és Glasner Mózes mellett az Új Kelet alapításában is részt vállalt.
A következő néhány évben, 1925-ig Kohn továbbra is kulcspozíciókat töltött be, 1920 után a legfelsőbb vezetésből viszont kimaradt, és saját visszaemlékezése szerint ellenzékbe vonult. Fokozatos balra tolódásának köszönhetően a húszas évek végére teljesen perifériára szorult a cionista mozgalmon belül.
Kohn Hillel cionista pályafutása 1930–31-ben zárult le, habár 1945-ös önéletrajzában azt állítja, hogy 1929-ben véglegesen kilépett a Zsidó Nemzeti Szövetségből. Állításával ellentétben, az 1930-as helyhatósági választásokon Kohn kezdetben a Zsidó Választási Blokk kolozsvári képviselőjelöltjei között indult.
Az 1930 februárjában a Nemzeti Parasztpárt, a Zsidó Választási Blokk, az Országos Magyar Párt és a szociáldemokraták kolozsvári csoportjai által megkötött kartell-megállapodás szerint a zsidók számára 5 helyet tartottak fenn a városi tanácsban. Végül négyen jutottak mandátumhoz: Fischer Tivadar, Schwartz Jakab, Marton Ernő és Noszin Mór. A megegyezés egyik fontos pontja az volt, hogy a koalícióban résztvevő pártok mindegyikének biztosítanak egy-egy alpolgármesteri tisztséget, így lett 1930-ban Marton Ernő Kolozsvár alpolgármestere. A zsidó városi képviselőjelöltek listáját utólag módosították, Kohn Hillel helyett Schwartz Jakabot vonva be.
Munkásmozgalom és illegalitás
Valószínűnek tűnik, hogy Kohn Hillel 1931 folyamán lépett ki a Zsidó Nemzeti Szövetségből, hiszen 1930 végén még a szervezet tágabb vezetőségének volt a tagja. Mindemellett Elekes Miklós orvoson keresztül már 1929 őszén bekapcsolódott a cionista baloldali szervezetektől független munkásmozgalomba és a Munkássegély keretében tartott előadásokat, majd a szervezet jogi irodáját vezette 1932-ig.
1928-ban mint az ügyvédi kamara tagja, megfigyelőként, de a vádlottakkal szimpatizálva vett részt a kolozsvári kommunistaellenes perben. Ekkor 76 kommunistát, köztük Szántó Dezső, Kertész Rezső, Eugen Rozvani ügyvédeket és Aradi Viktor publicistát állították bíróság elé.
Kohn Hillel második bécsi döntésig tartó tevékenységét meglehetős részletességgel lehet rekonstruálni 1945-ös önéletrajza, a valószínűleg 1960-ban keletkezett rövid biográfiája és egy 1968-ban írt visszaemlékezése alapján.
Kohn 1931-ben vált a Romániai Kommunista Pártnak tagjává, és igen gyors karriert futott be baloldali múltjának és korábbi kapcsolatainak köszönhetően. Szerkesztésében több időszaki kiadvány vagy kisebb, rövidebb ideig fennálló sajtótermék jelent meg, emellett pedig az RKP erdélyi szervezetében töltött be vezető funkciókat. 1931 júniusában már a Vörös Segély erdélyi tartományi titkárságának volt a propaganda- és a pénzügyi kérdésekért felelős tagja és a Városi és Falusi Dolgozók Blokkja című választási újságot szerkesztette. Ekkor kezdődött Bányai Lászlóhoz és Demeter Jánoshoz fűződő barátsága, de ugyanebben az időszakban lépett kapcsolatba a doftanai börtönből frissen szabadult Breiner Bélával valamint Petru Grozával, a későbbi miniszterelnökkel is (1931-től a bécsi döntésig Kohn volt Petru Groza pártkapcsolata), később pedig, 1932-ben Luka Lászlóval. Párttevékenysége főként a háborúellenes, antifasiszta harcra, illetve az Országos Magyar Párt (OMP) ellenzékének a megteremtésére koncentrálódott. A cionista mozgalomból való kilépésével lényegében a zsidó ügyektől is eltávolodott, és 1931 után elsősorban a magyar baloldaliságot, és nem a cionista befolyás alatt álló intézményes zsidó baloldalt szolgálta. Nyilvánvalóan ehhez az is hozzájárult, hogy a munkásmozgalmon belül elmosódó etnikai határok leginkább a zsidó jelleget tüntették el, ezzel szemben megmaradt viszont a román és a magyar etnikai politizálás. A magyar kultúrájú családból származó Kohn magyarsághoz vagy legalábbis a magyar kultúrához való nyitottabb viszonya 1945-ös buchenwaldi szabadulása után is megmaradt, és a magyarsággal való megbékélésre és együttműködésre vonatkozó kijelentései nagy visszhangra találtak.
Az 1932-es választások alkalmával Kohn a Kommunista Párt központi bizottsága tagjának, Lucreţiu Pătrăşcanunak az utasítására a Munkás Paraszt Tömb kampányáért felelt, ezt megelőzően pedig Matheisz Péter (a Kommunista Párt erdélyi és bánsági tartományi titkára) felkérésére május és június folyamán a Világosság című ötezer példányban megjelenő hetilapot szerkesztette. Beindításához komoly anyagi segítséget nyújtott Petru Groza, mint ahogy később a Falvak Népét is segítette.
1932 augusztusában vett részt, Romániát képviselve, Petru Constantinescu-Iaşi és Szőcs Béla társaságában az Amszterdamban megrendezett nemzetközi háborúellenes kongresszuson, ahonnan Berlinen keresztül tért vissza. Szeptember elején a német fővárosban kapta meg az RKP politbürójának arra vonatkozó utasításait, hogy hazatérése után működjön közre az OMP ellenzékének- (a későbbi Magyar Dolgozók Szövetsége) és egy háborúellenes mozgalom megalakításában, valamint ezzel kapcsolatos sajtótermékek kiadásában. Megbízásának megfelelően 1932. szeptember 30-án Demeter Jánossal, Jancsó Elemérrel, Szirmai Istvánnal és Tamási Áronnal együtt beindította a Falvak Népét, amely 1933 márciusáig jelent meg Demeter szerkesztésében. A háborúellenes mozgalom részeként pedig Az új háború ellen címmel adott ki szintén ötezer példányban lapot. Amíg a Falvak Népe szociográfiai írásokkal próbálta a parasztság helyzetét ismertetni, addig a háborúellenes kiadvány harcos baloldaliságával tűnt ki. Az utóbbi lapot, akárcsak a Világosságot, a hatóságok lefoglalták, Kohnt pedig mint felelős szerkesztőt hat hónapos börtönbüntetésre ítélték.
Kohn 1932-es letartóztatását kommunista tevékenysége miatt újabbak is követték. 1933 márciusában a kolozsvári munkássztrájkok során fogták le, júliusban pedig Szmuk Antallal együtt tartóztatták le. A hatóságok bizonyítékok hiányában mindkét esetben szabadlábra helyezték Kohnt, aki tovább folytatta párttevékenységét. Az új háború ellen című röpiratáért viszont közel három hetet kellett börtönben ülnie 1938 és 1939 fordulóján.
Az erdélyi tartományi titkárság megbízásából 1935 júliusában Kohn vezette azt a csoportot, amelyik az RKP nevében titkos népfronti megállapodást kötött Déván az antifasiszta demokratikus arcvonal kialakításáról Petru Groza Ekésfrontjával. Az augusztustól a tartományi titkárság tagjává váló Hillel továbbra is az antifasiszta és háborúellenes mozgalom szervezésében, valamint a nemzetiségi kérdés terén vállalt részt. Feladatkörének részeként működött közre a MADOSZ Népi Találkozójának 1939-es kolozsvári megszervezésében.
Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolását Kohn caracali munkaszolgálatosként érte meg (1940. július 19. – szeptember 10.). Röviddel hazatérése után a Kommunisták Magyarországi Pártja észak-erdélyi titkárságának titkárává lépett elő.
Lebukás és börtön
Az RKP észak-erdélyi szervezete a második bécsi döntés után a Magyar Kommunista Párt tartományi szervezeteként folytatta tovább tevékenységét. Az RKP közvetlenül a visszacsatolás után Kertész Rezsőt, az RKP Erdélyi és Bánsági Tartományi Bizottságának a vezetőjét küldte ki Bukarestből Kolozsvárra, hogy szervezze meg a KMP Észak-Erdélyi Tartományi Titkárságát, amely így a régi pártszervezet helyébe lépett.
Az 1940 novemberében, Kolozsvárnak egy Györgyfalvi úti lakásában megtartott tartományi konferencián a személyi kérdések mellett a különböző vonalak irányelveiről és a folytatandó munka gyakorlati utasításairól (szakszervezeti és nemzetiségi kérdés, stb.) határoztak. Kohn Hillelre ekkor – Vasile Pogăceanuval és Pavel Boiannal együtt – a nemzetiségekkel való kapcsolattartás feladatát, illetve a román dolgozók védelmének megszervezését bízták. A megválasztott titkárság alig egy hónapig maradt tisztségben, mivel tagjai (Kertész Rezső, Rácz Gyula, Nemes József, Non György) politikai tájékozódás végett Moszkvába készültek. Útjukra valamivel később, 1941. január első napjaiban került sor, amikor konspiratív módon átlépték a magyar–szovjet határt.
1940. december végétől a moszkvai delegáció 1941. márciusi visszatéréséig ideiglenes titkárság vette át az irányítást. Kohn Hillel ekkor került az észak-erdélyi szervezet élére, mint ideiglenes párttitkár. Kohn mellett Fazekas József, Hoványi Ilona és a későbbi lebukásért felelős Szabó Júlia alkották a pártvezetést. A delegáció visszatéréséig az észak-erdélyi titkárság semmilyen illegális anyagot nem adott ki, és főleg legális tevékenységet (szakszervezeti munka) folytattak.
A bécsi döntés után igen gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy az észak-erdélyi pártszervezet keretei, konspirációs helyzete nem felel meg a magyarországi viszonyoknak. Kohn visszaemlékezése szerint az elvtársak közül senki nem volt illegalitásban a határváltozásokat megelőzően, és a kommunikáció sem volt megfelelően konspirálva. A kommunisták többsége személyesen ismerte egymást, és majdnem mindnyájukról tudott a rendőrség.
A magyar hatóságok viszont sokkal szigorúbban és kíméletlenebbül léptek fel a kommunistákkal szemben, mint a románok, ami az erdélyieket felkészületlenül érte. A Szovjetunió elleni német támadás napján, 1941. június 22-én Szirmai Istvánon és Kohn Hillelen kívül senki nem tartózkodott illegalitásban. A sorozatos lebukások Szabó Júlia 1941. június 29-i letartóztatásával vették kezdetüket. Az első lebukott kommunisták között volt Kohn Hillel is, akit a magyar hatóságok a Kolozsvár melletti szamosfalvi gyűjtőtáborba vittek. Kihallgatása során többször is brutálisan megverték, kínozták, de nem sikerült vallomásra bírniuk.
Kohn a szamosfalvi táborból július 10–12. folyamán hazaengedett foglyok révén próbálta figyelmeztetni a még szabadlábon lévő kommunistákat az árulásról. Ennek ellenére csupán nagyon kevesen tették meg a szükséges óvintézkedéseket – közöttük Jakab Sándor, a háború utáni Tartományi Bizottság egyik kulcsfigurája –, és heteken keresztül folytak a letartóztatások.
Kohnt 1941. szeptember 23-ig, a budapesti Margit körúti fogházba való elszállításáig tartották Szamosfalván. A letartóztatását követő hetek eseményeiről, a vallatásokról nem tesz említést az 1945-ös önéletrajzában, így csak egyes fogolytársai nyilatkozatai és a nyomozási jegyzőkönyv adatai állnak a rendelkezésükre. A nyilatkozatok alapján kirajzolódó kép egy olyan személyt állít elénk, aki mindamellett, hogy ellent tudott állni a vallatásoknak, a fogolytársaiban is próbálta tartani a lelket és kinti információkkal látta el őket. A háború utáni Pártból való kizárása is a letartóztatásokat előidéző vezetési hibák és az 1942-es kommunista perben tett vallomása miatt történt meg.
Miután nem sikerült rögtönítélő bíróság elé idézniük, a magyar hatóságok nem egészen három hónapos fogva tartás után, 1941. szeptember 23-án Kohn Hillelt a budapesti Margit körúti fogházba szállították. Kezdetben az 1940 áprilisában letartóztatott észak-magyarországi kommunistákkal (Rothmann csoport) osztoztak a zárkán, majd a fogvatartottak egészségügyi ellátásáért felelős Weil Emil orvos közbenjárására az erdélyieket külön helyezték. A Margit körúti fogság december 30-ig tartott, ezt követően a kommunista fogvatartottakat Vácra, majd ismét Budapestre helyezték át.
A váci korszak idejére esett a kommunista fogvatartottak pere. Hillelt 1942 márciusának elején értesítette a nővére, hogy napokon belül 116 katonai vádlott ügyében mondanak ítéletet. A március 10-től 13-ig tartó katonai bírósági tárgyalásokon a 116 vádlott egységesen tagadta az ellenük felhozott vádakat, és a vallatásuk során felvett jegyzőkönyveket érvénytelennek nyilvánították. Az elsőként bíró elé álló fővádlott Kohn Hillel ártatlanságát hangsúlyozta és kijelentette, hogy csak a Kommunista Internacionálé előtt felelős a tetteiért.
Az utolsó szó jogán Hillel a letartóztatásuk jogtalanságára és a vád ellentmondásaira próbált kitérni, a bíró viszont megvonta tőle a szót. A március 13-án lezáruló perben Kohnt kommunista tevékenysége miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a magyar katonai törvényszék.
Gidó Attila
1979-ben született Székelyudvarhelyen. Magiszteri diplomáját a BBTE Történelem – Filozófia Karának Judaisztika Szakán szerezte, jelenleg az Európai Tanulmányok Karon doktori hallgató. Kutatási területei: a két világháború közötti erdélyi zsidó nemzeti mozgalom és önszerveződés, Kolozsvár zsidóságának története a két világháború között, az erdélyi zsidóság 1918 után. 2007-től a Román Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa. 1979-ben született Székelyudvarhelyen. Magiszteri diplomáját a BBTE Történelem – Filozófia Karának Judaisztika Szakán szerezte, jelenleg az Európai Tanulmányok Karon doktori hallgató. Kutatási területei: a két világháború közötti erdélyi zsidó nemzeti mozgalom és önszerveződés, Kolozsvár zsidóságának története a két világháború között, az erdélyi zsidóság 1918 után. 2007-től a Román Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa.
Transindex.ro

L. Balogh Béni
CSAPDAHELYZETBEN Romániai magyar érdekképviselet 1940-1944 között
Történelmi üresjáratnak bizonyult a Romániai Magyar Népközösség, mely ellenséges környezetben, személyes ellentétektől terhelve működött négy évig.
Előzmények A két világháború közötti romániai magyarság politikai érdekképviseleti szerve 1922-től 1938-ig az Országos Magyar Párt (OMP) volt, amelynek élén 1926-től a konzervatív beállítottságú gróf Bethlen György állt.
A királyi diktatúra bevezetését követően, az 1938 decemberében, korporatív alapon létrehozott Nemzeti Újjászületési Front (Frontul Renașterii Naţionale) lett az egyetlen engedélyezett politikai szervezet. Gyárfás Elemér, Kis–Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnöke, volt bukaresti szenátor, Bethlen György nevében felajánlotta Miron Cristea miniszterelnöknek a magyar kisebbség együttműködését. A román kormány a Nemzeti Újjászületési Frontba való belépést javasolta.
Ugyanakkor csak az egykori OMP-vezetés ellenzékével, a liberálisabb Bánffy Miklós gróffal és bizalmasával, Szász Pállal volt hajlandó tárgyalásokat folytatni. Az új magyar érdekvédelmi szervezet, az 1939. február 11-én megalakult Romániai Magyar Népközösség vezetőjét végül Bukarest jelölte ki Bánffy személyében.
A román kormány beavatkozása nem csak a Bethlen-Bánffy ellentétet mélyítette el, de az erdélyi magyarság jelentős részét is elidegenítette a „fölülről lefelé” alakult szervezettől. Ami ráadásul a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként működött, emiatt pedig sokan a magyar érdekek „kiárusításaként” értékelték a történteket.
„Születési hibái” ellenére, a Bánffy Miklós vezetése alatt alig másfél évig működött Népközösség társadalomszervező munkája kiemelkedő volt. Főleg gazdasági és szociális téren ért el eredményeket, tehát olyan területeken, amelyek korábban az OMP figyelmén kívül estek.
Mikó Imre összegzése szerint a gazdakörök útján, továbbá a szomszédságok, tehát az ún. tízes szervezetek kiépítésével, a munkásság csatlakoztatásával és az iparosok összefogásával olyan magyar szervező munka indult meg Erdélyben, amilyenre azelőtt sohasem volt példa.
Újrakezdés Dél-Erdélyben
A második bécsi döntés nyomán a Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt. Számaránya és területi elhelyezkedése megváltozott, demográfiai, szellemi potenciálja jelentősen összezsugorodott, és ezzel egyidejűleg módosult az ország politikai berendezkedése is. A kisebbségi életforma felépítését majdhogynem az alapoktól kellett újrakezdeni egy meglehetősen ellenséges társadalmi-politikai közegben. A dél-erdélyi magyar közvélemény jelentős része a bécsi döntés után is a székhelyén maradt gyulafehérvári római katolikus püspököt, Márton Áront látta volna szívesen vezetőjeként.
A magyar kormány azonban Gyárfás Elemért bízta meg ezzel a feladattal. Jakabffy Elemér emlékiratai szerint Gyárfás beleegyezett abba, hogy ő „csak” a politikai vezetést fogja gyakorolni, „nemzetvezetőül” pedig Márton Áront ismeri el. A püspök valóban mindvégig a dél-erdélyi magyarság nem hivatalos, erkölcsi-szellemi vezetőjének számított, szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is.
A Romániai Magyar Népközösség 1940. november 4-én, Nagyenyeden tartotta újjáalakuló értekezletét. Betöltötték a bécsi döntés nyomán megüresedett vezetői tisztségeket. Elnökké Gyárfás Elemért, alelnökké Szász Pált, gr. Bethlen Bálintot és Jakabffy Elemért választották.
Elfogadtak egy határozatot, amely egyebek mellett megállapította: a magyarországi románokat sújtó intézkedések a dél-erdélyi magyarság helyzetét is rendkívül megnehezítették.
Az ügy előzménye az volt, hogy Gyárfás korábban előzetes meghallgatási jogot kért a magyar kormánytól az észak-erdélyi románságot érintő intézkedésekre nézve. 1940. szeptember 19-én Budapest erről írásban is biztosította.
A megállapodást azonban a magyar kormány a több száz észak-erdélyi román család 1940. októberi, meggondolatlan kiutasításával megszegte, ez pedig súlyos következményekkel járt a dél-erdélyi magyarság számára. Mindkét oldalon kezdetét vette a kölcsönösségen alapuló nemzetiségi politika, amely több-kevesebb intenzitással 1944 őszéig tartott.
Az 1940. november 4-én módosított alapszabály szerint Kolozsvár helyett Nagyenyed lett a Népközösség új székhelye. Idővel azonban a tényleges központtá Bukarest vált, s mellette a szervezet aradi és brassói tagozata tett szert nagyobb jelentőségre, elsősorban az ott létesült magyar királyi konzulátusok miatt.
A román kormány elismerte ugyan a Magyar Népközösségnek, mint a romániai magyarok átfogó képviseleti szervének létjogosultságát, de az országos és helyi politikai ügyekbe semmiféle beleszólási jogot nem biztosított számára. Tevékenységét amúgy is szinte mindvégig megbénította a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások és az igen szigorú levél- és sajtócenzúra. 1941 januárjában a hatóságok egy időre bezárták a Népközösség nagyenyedi és dévai irodáját, az utóbbi esetben az irattárat is elkobozták.
Erre azért került sor, mert a Népközösség jelentéseket készített a magyarellenes intézkedésekről, amit a román hatóságok „hamis hírek terjesztésének” minősítettek. 1941 júliusában a petrozsényi irodát zárták be. Letartóztatták a helyi elnököt, Veress Béla unitárius lelkészt, akit később kétévi börtönre ítéltek.
A Népközösség működése
A Népközösség főleg a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, központi és helyi irodái révén állandó jogsegélyt nyújtott. A leghatékonyabban működő brassói iroda például hivatalos beadványok megszerkesztésében segédkezett, eljárt a hatóságoknál a magyar panaszok orvoslása ügyében, munkaközvetítést vállalt, ezenkívül kőnyomatos körlevelekben rendszeresen ismertette a legújabb hatósági rendelkezéseket.
Rendszeresen informálta a már említett magyar konzulátusokat a dél-erdélyi magyarság helyzetének alakulásáról, és segítette ezek működését. Az egyházakkal együtt részt vállalt a Magyarországról érkezett, elsősorban szociális célokat szolgáló titkos segélyek szétosztásában a rászorultak között.
A Népközösségnek a magyar kormánnyal és a magyar külképviseleti szervekkel fenntartott kapcsolatait a román hírszerző szervek úgy értelmezték, hogy idegen érdekeket követ, és irredenta, revizionista propagandát folytat.
Napilapja a Temesváron megjelenő, Vuchetich Endre által szerkesztett Déli Hírlap volt. Papírhiányra hivatkozva a hatóságok folyamatosan korlátozták a lap terjedelmét és példányszámát. 1942 decemberében az újság már csak 10 ezer példányban és mindössze négy oldalon jelenhetett meg. A Népközösség helyi tagozatai a körülményektől függően egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
A brassói tagozat például az itteni, viszonylag kedvezőbb körülmények közepette sikerrel karolta föl a szegényügyet és népkonyhákat, gyermekotthonokat állított föl, a rászorulóknak ingyenes orvosi vizsgálatot és gyógyszerellátást biztosított.
A jóval kedvezőtlenebb helyi viszonyok dacára a bánsági tagozat 1940 szeptemberében egy ötezer kötetes népkönyvtárat nyitott Temesváron, 1941-ben egészségügyi szolgálatot szervezett.
Karácsonyi segélyakciói során több száz pár cipőt és ruhaneműt osztott szét, ezenkívül az egyházakkal együttműködve rendszeres napi ebédet biztosított kb. ötszáz iskoláskorú gyermeknek. A Magyar Nő- és Leányegylet támogatásával napközi otthonokat tartott fönn.
Az aradi tagozat főleg jogvédő és szociális tevékenységével tűnt ki, míg a Hunyad vármegyei és a dél-bihari népközösség munkáját szinte teljesen megbénították a román hatóságok.
A Népközösség keretei között a magyar gazdák érdekeit védő önálló szervezetként működött az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) Dél-Erdélyben maradt része. Szász Pál elnök Nagyenyeden állította föl az új központot, egyben hat kerületet szervezett, melyek élére gazdasági felügyelőket nevezett ki.
Az EMGE tevékenysége eredményesnek bizonyult. Az ún. gépakciók során több száz mezőgazdasági géphez juttatta ingyen vagy kedvezményes áron a magyar kisbirtokosokat. Viszonylag nagy mennyiségű gabonát, vetőmagot, tenyészállatot és műtrágyát osztott ki, a rászorulóknak kölcsönöket és gyorssegélyt is nyújtott.
A helyszíni oktató- és szervezőmunkát, valamint a gazdakörök életét azonban ellehetetlenítették a különböző csendőrségi tilalmak. Ráadásul az EMGE vezetői a hatóságok állandó zaklatásának voltak kitéve. Az egyesület központi irodáját a katonaság többször lefoglalta, és lapját, az Erdélyi Gazda című folyóiratot ismételten betiltották.
Személyi ellentétek
A Népközösség szűkebb vezetésen belül kezdettől fogva ellentétek voltak. Többen egyszemélyes vezetési stílussal vádolták Gyárfást, és szemére vetették, hogy keveset törődik a Népközösség belső ügyeinek intézésével.
A lappangó viszály 1942 szeptemberében került felszínre, amikor is Szász Pál levélben közölte Gyárfással, hogy lemond alelnöki tisztségéről. Ezt azzal indokolta, hogy Gyárfás nem hívja össze a Népközösség elnöki tanácsülését, és nem egyeztet a többi vezetővel, mielőtt a dél-erdélyi magyarságot érintő fontos kérdésekről nyilatkozik.
A Gyárfás-Szász viszály mögött részben személyes, részben elvi ellentétek álltak. Jakabffy visszaemlékezései szerint a Gyárfást támogató bánsági, aradi, brassói magyar vezetők véleménye az volt, hogy Szász megsértődött, amiért Budapest választása 1940 szeptemberében nem rá, hanem Gyárfásra esett.
Ezért később éppen olyan aknamunkát folytatott, mint 1940 előtt Bethlen György ellen. A baloldali Kacsó Sándor viszont elvi különbségekről írt. Szerinte a bankár Gyárfás csak választót és nyírni való nyájat látott a népben, míg Szász − Gyárfással ellentétben − nem a magyar kormány megbízottja volt, hanem a népet képviselte, és azt szervezte. Magyarország német megszállását követően a Gyárfás Elemér és Márton Áron közötti feszültség is kiéleződött. Míg a püspök 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott szózatában nyíltan felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, addig Gyárfás az „árral úszott”, és a németbarát Sztójay-kormánnyal igyekezett jó viszonyt ápolni.
A Népközösség „közép-erdélyi” vezetői: Márton Áron, Szász Pál, gróf Haller István, Nagy Ferenc református püspökhelyettes és Gál Miklós unitárius főgondnok május elején azt kérték Gyárfástól, hogy hívja össze az elnöki tanácsot a „súlyosbodó hadi és politikai helyzet” megbeszélése érdekében.
A május 25-én, Gáldtőn tartott értekezleten, amelyen csak Gyárfás és az elégedetlenkedők jelentek meg, Márton Áron élesen bírálta az elnök egyszemélyes vezetési stílusát, és tiltakozásképpen elhárított magától a „Népközösség munkájában való mindennemű kollaborációt”.
Néhány hét múlva Gál Miklós, Szász Pál és gr. Haller István bejelentették, hogy teljes szolidaritást vállalnak a püspökkel. Júliusban, mivel Gyárfás nem volt hajlandó összehívni az elnöki tanácsülést, lemondtak elnöki tanácsi tagságukról. Ez azonban az 1944. augusztus 23-án bekövetkezett fordulat miatt már nem került nyilvánosságra. A román átállás és az ezt követő események a Romániai Magyar Népközösséget nyomtalanul elsodorták.
Helyét a baloldali irányultságú MADOSZ, majd a Magyar Népi Szövetség vette át.
Összegzésként elmondható, hogy 1940-1944 között a Romániai Magyar Népközösségnek igen mostoha körülmények között kellett képviselnie a Dél-Erdélyben maradt magyarság érdekeit.
A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a központi és helyi román hatóságok gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, de a helyi tagozatok egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
Különösen a Népközösség keretein belül működő EMGE végzett eredményes szervezőmunkát. 1942 szeptemberében felszínre kerültek a Népközösség vezetésen belüli személyes ellentétek.
1944 tavaszán ezek kiéleződtek, és egyre markánsabb ideológiai jelleget öltöttek. Mindez azonban − Kacsó Sándor szavaival − „történelmi üresjáratnak” bizonyult. A Népközösség rövidesen megszűnt, legtöbb vezetője pedig (az 1945 előtti román politikai elit számos képviselőjéhez hasonlóan) személyes üldöztetésnek lett kitéve.
Transindex.ro,

A cél a magyarság megsemmisítése volt – Interjú L. Balogh Béni történésszel
Az 1940-et követő újabb kisebbségi sors még az azt megelőző 22 évnél is nehezebb volt a dél-erdélyi magyarság számára – mondta el az MNO-nak adott interjújában L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető helyettese annak kapcsán, hogy a napokban jelent meg a dél-erdélyi magyarság 1940 és 1944 közti történetét feldolgozó tanulmány- és dokumentumkötet.
– Miért csak most született meg a dél-erdélyi magyarság 1940–44 közötti történetét feldolgozó munka? – A kiadvány többéves kutatómunka eredménye. Elsősorban levéltári kutatásokra épül, de az itt olvasható dokumentumok között akad már korábban publikált irat, illetve néhány korabeli hírlap- és folyóiratcikk is. Az erdélyi magyarság 20. századi történetének nagyon fontos fejezete az 1940 és 1944 közötti időszak. Ismeretes, hogy az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntéssel Erdély északi része és a Székelyföld ismét magyar fennhatóság alá került, a déli rész Románia birtokában maradt.
A közel félmilliós dél-erdélyi magyarság sorsáról eddig nagyon kevés írás született, és az ezt feltáró módszeres levéltári munka is csak nemrég kezdődött el. Kutatásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy az 1940-et követő újabb kisebbségi sors még az azt megelőző 22 évnél is nehezebb volt a dél-erdélyi magyarság számára. Az 1940 szeptemberében hatalomra került Ion Antonescu államvezető egyik legfőbb célkitűzése ugyanis az volt, hogy Dél-Erdélyt lehetőleg minél előbb „megtisztítsa” a magyaroktól, és homogén román nemzetállamot hozzon létre.
– Mennyire vett részt a dél-erdélyi magyarság a román politikai életben az 1920–40-es időszakban, kik voltak a meghatározó közéleti személyiségeik, milyen lehetőségeik voltak a politikai érdekérvényesítésre? – Több más, térségbeli államhoz hasonlóan, a két világháború közötti Nagy-Romániában is az integrális nacionalizmus vált a politikai élet széleskörűen elfogadott ideológiai keretévé. Az országban azonban 1938-ig parlamentáris váltógazdaság működött, és a magyarság politikai érdekképviseletét ellátó Országos Magyar Párt (OMP) integrálódott a román politikai rendszerbe: részt vett a választásokon és a bukaresti parlament munkájában.
Az OMP élén 1926-tól a konzervatív beállítottságú Bethlen György állt, aki szoros kapcsolatot tartott fenn Bethlen István magyar miniszterelnökkel. A párt többi vezetőjével együtt – informálisan – a magyarság pozícióinak megőrzésében gondolkodott, és abban bízott, hogy a nemzetközi erőviszonyok megváltozásával Erdély visszakerülhet Magyarországhoz. A nyilvánosság előtt viszont a nemzeti autonómia igényét és az erdélyi magyarság kollektív jogainak fontosságát emelte ki. Mivel e célkitűzések éles ellentétben álltak a bukaresti kormányok centralista törekvéseivel, nem sikerült őket érvényre juttatnia.
A királyi diktatúra bevezetését követően, 1938 márciusában II. Károly felszámolta az összes politikai pártot, így az OMP-t is. Az új magyar érdekvédelmi szervezet a frissen megalakult Romániai Magyar Népközösség lett, melynek vezetőjévé a Bethlennél liberálisabb nézeteket valló Bánffy Miklóst jelölte ki a román kormány. A megváltozott körülmények között Bánffy nem a politikai védekező harcot, hanem a népszervezést tartotta legfontosabb feladatának. A népközösség az úgynevezett tízes szervezetek kiépítésével, a gazdakörök útján, továbbá a munkásság és az iparosok összefogásával rövid másfél év alatt kiemelkedő eredményeket ért el gazdasági és társadalmi téren.
– Mennyire változtak meg az etnikai arányok a dél-erdélyi részeken a trianoni békeszerződés és a második bécsi döntés között?
– A magyarság demográfiai, gazdasági, társadalmi pozíciói jelentősen romlottak ebben az időszakban. Ne feledjük, hogy 1918 és 1924 között mintegy 200 ezer magyar költözött át az elcsatolt Erdélyből Magyarországra, nagyjából ugyanannyian, mint ahányan jóval később, a második bécsi döntést követően menekültek át Dél-Erdélyből az új határ északi oldalára. Ezzel az exodusszal is magyarázható, hogy az erdélyi városi népességen belül a magyarok aránya az 1910-es 59 százalékról 1930-ra 45 százalékra esett vissza.
Az összlakosságot illetően: az 1910-es magyar népszámlálás szerint Erdély lakosságának 31 százaléka volt magyar anyanyelvű, az 1930-as román adatok szerint viszont már csak 26 százaléka. Fontos azonban tudni, hogy az értelmiségi pályákon 1930-ban még mindig nagyobb volt a magyarok aránya, mint a románoké, és a közműveltség tekintetében, az írástudók számát illetően is megmaradt a magyarság előnye. Az iparbéan, a kereskedelemben és a bankszektorban foglalkoztatottak 40 százalékát magyarok tették ki, tehát itt is „túlreprezentáltak” voltak. – A második bécsi döntést követően mennyiben lettek áldozatai a román politikának a dél-erdélyi magyarok? – Mint ahogy említettem, etnokratikus szemléletmódjának megfelelően az államvezető úgy vélte, a román állam a többségi nemzet kizárólagos uralmának az eszköze, ezért Romániát meg kell „tisztítani” a kisebbségektől. De már ezt megelőzően, a bécsi döntés kihirdetésének másnapján elkezdődött a magyar alkalmazottak elbocsátása és az országból való tömeges kiűzése. A brassói repülőgépgyár kapuján például augusztus 31-én egyetlen magyart sem engedtek be, a rendelkezést hirdetőtáblán is közölték. A helyzet további elmérgesedésében szerepet játszott az észak-erdélyi románsággal szemben alkalmazott elhibázott magyar politika is.
Teleki Pál miniszterelnök minden jó szándéka ellenére ugyanis a román lakosságot a bevonuló egyes honvédségi alakulatok részéről súlyos atrocitások érték 1940 szeptemberében, így például a Szilágy megyei Ördögkút községben. Ráadásul – retorzióként a dél-erdélyi magyarok tömeges kiűzésére – 1940. október 4-én a magyar kormány több száz vezető román értelmiségit utasított ki Észak-Erdélyből, és ezzel kezdetét vette az úgynevezett kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely mindkét oldalon újabb és újabb sérelmet okozott. A kiszolgáltatottság és a jogfosztottság érzését elsősorban az anyanyelv használatának korlátozása és a mozgásszabadság hiánya keltette a romániai magyarság körében.
1941 nyarán rendeletileg tiltották be a magyar nyelv nyilvános használatát. Telefonon sem volt szabad magyarul beszélni, a postai levél- és táviratforgalomban is korlátozták a nyelvhasználatot. Az utcán és a nyilvános helyeken magyarul megszólaló személyek ellen elkövetett atrocitások szinte mindennapossá váltak. A magyar gazdákat a sorozatos termény- és állatrekvirálásokkal próbálták meg tönkretenni. A legsúlyosabb intézkedést egy 1942. júniusi bizalmas rendelet jelentette, amely szerint a magyarok összes élelmiszer- és gabonakészletét el kellett kobozni. Ennek végső célja a magyar lakosság kiéheztetése és az országból való elüldözése volt.
– Mekkora mozgástere volt a budapesti politikának, hogy mérsékelje a dél-erdélyi magyarokat érintő üldözéseket?
– A kiéheztetés tervét a magyar kormány például úgy akadályozta meg, hogy a tengelyhatalmak képviselőinek segítségét kérte. Berlin és Róma erre két különmegbízottat küldött a dél-erdélyi magyarok és az észak-erdélyi románok panaszainak kivizsgálására, és ennek eredményeként az elkobzott termények egy részét a román hatóságok visszaszolgáltatták. Már korábban, 1941 elején Brassóban és Kolozsváron megalakult egy-egy német-olasz tiszti bizottság, amelyek feladata a határ mindkét oldalán elkövetett túlkapások kivizsgálása volt. E bizottságok azonban kis hatékonysággal működtek, és nem kínáltak valódi megoldást a kisebbségi kérdés kezelésére. A sors különös fintora, hogy talán éppen az annyi szenvedést kiváltó kölcsönösségi politika volt az, ami visszatartotta az Antonescu-rezsimet attól, hogy a dél-erdélyi magyarokkal szemben még drasztikusabb megoldásokat alkalmazzon. Bukarestnek ugyanis tekintettel kellett lennie arra, hogy Észak-Erdélyben több mint egymillió román került magyar uralom alá, és ellenük a magyar kormány bármikor hasonló intézkedéseket léptethetett volna életbe.
(folytatjuk) Kovács András
mno.hu
Erdély.ma

A KELETI AKCIÓTÓL A BÉCSI DÖNTÉSIG
Revízióról, kisebbségi társadalomépítésről és (nemcsak) transzszilván dilemmákról
Erdély-politika a két világháború között, töréspontok, a II. bécsi döntés és Dél-Erdély: Bárdi Nándor és L. Balogh Béni új kisebbségtörténeti kötetei.
Nemrég Erdélyben két fontos kisebbségtörténeti kötetet mutattak be több városban: Bárdi Nándor Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről, illetve L. Balogh Béni Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között című, a Pro Print Kiadónál megjelent munkáit.
Az első kötet központi kérdése, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalom működtetői mit gondolnak saját társadalmukról és hogyan szervezik közösségüket, és mindez miért és hogyan változott az elmúlt évszázadban. A második pedig az 1940. augusztus 30-án meghozott II. bécsi döntés által nehéz helyzetbe került dél-erdélyi magyarok életéről nyújt átfogó képet, az őket ért sérelmekről, túlélési gyakorlataikról.
Bárdi könyve monográfia, amely három blokkban olyan tanulmányokat közöl, amelyben egyszerre ad értelmezési keretet és nyelvezetet, szemléletet a vizsgált kérdéshez. Az első nagy blokk (Töréspontok) többek közt azt elemzi, hogyan reagált az impériumváltásra egy város elitje, milyen volt az átmenet időszaka 1918-tól 20-ig.
A másik töréspont, amikor 1923-1924-ben az Országos Magyar Párt integrálódik a román politikai életbe, és a román és magyar kormányfő Bernády Györgyöt szeretné vezetőnek – ám az erdélyi elitek ellenállása miatt ez végül nem valósul meg.
„Itt jön be az erdélyi politika sajátos világa, tudatossága, hiszen tudják, ha megosztó politikus kerül a párt élére, elveszítik legfontosabb erejüket: az egységüket” - magyarázta Bárdi Nándor a kötetek sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A harmadik töréspontot egy megrendítő és szembesítő jellegű tanulmány járja körül, amely arról szól, a kisebbségi autonómia és a kisebbségvédelem egyes korábbi élharcosai 1940 után hogyan váltottak át egy antiszemita és kisebbségellenes retorikára.
A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője könyvében feltárja azt is, a magyarságpolitika és a kisebbségpolitika milyen intézményeken keresztül dolgozza meg a társadalmat, az erdélyi magyar kisebbségi társadalom pedig milyen pártpolitikai és kisebbségpolitikai stratégiákat dolgoz ki, létrehozva a maga nyilvánosságát, társadalmi egyesületeit – a maga külön kisebbségi társadalmát. Az utolsó fejezet pedig az integráció problémáit tárgyalja: hogyan oldja meg az elit a saját társadalmának az integrálását, a Magyarországhoz és Bukaresthez való viszonyt és a nemzetközi kapcsolatokat.
Bárdi módszerének, megközelítésének alapja, hogy a nemzetstratégiák valójában szocializációs keretek, amelyet a generációs csoportok valósítanak meg. Bárdi szerint öt nagy generációs csoport van a magyar kisebbségek életében, ezek dolgozzák ki a megoldásokat és válaszokat. A kötet összegzési kísérlet, amely kérdéseket és szempontokat vet föl, ám amelyet szerzője is egyfajta vitaindítóként tárt az olvasók elé.
A budapesti kormányzatok Erdély-politikája a két világháború között című sepsiszentgyörgyi előadásában Bárdi vázolta annak történelmi kontextusát is, miért nem működhetett a politikai transzszilvanizmus. Az egyetlen párt, amellyel az Országos Magyar Párt össze tudott volna fogni, az Erdélyi Román Nemzeti Párt lett volna, amely azonban minden választáson a román parasztoknak ígért földet. Egy ilyen erdélyi földreform a magyarok érdekeit sértette, ezért nem jöhetett létre koalíció a két párt között.
A romániai magyar kisebbség nem egy társadalomtörténeti folyamat révén jött létre: kényszerközösség, amely nyolcvan év alatt vált vállalt közösséggé, ahogy „szétfejlődött” a többi magyar közösségtől és Magyarországtól. A két világháború között a romániai magyarok még a magyar politikai közösség részének tekintették magukat, csak az azt követő nemzedékek, a kisebbségben született generáció kezdett másképp gondolkodni erről.
Szociológiai értelemben ugyanakkor a magyarság Erdélyben nem volt kisebbség ebben az időszakban: a 49 városból harmincban magyar többség volt; a kereskedelem és pénzügyek 67%-át magyarok kontrollálták, a kisiparosok 70%-a, az ipari munkások több mint 60%-a volt magyar nemzetiségű, miközben az etnikai arány 35-40% körül volt Erdélyben – magyarázta a kisebbségtörténeti kötetek bemutatóján a szerző.
Revízió: nem is Székelyföld volt a legfontosabb?
Magyarországon már 1910 után Erdély egy Bukarest-Budapest-Bécs játszma tétje, és már akkor nem nemzetiségi és belügyi kérdés. A magyar külpolitika nem volt irredenta az első világháború után, nem akarták minden áron megváltoztatni a határokat, békés revízióban gondolkodtak, a trianoni békeszerződés módosításában. Magyarország és a szomszédos országok viszonyait ugyanakkor kétszáz éve a párhuzamos nemzetépítések határozzák meg, ezért a szomszédságpolitika mindig is fontos volt.
A kérdés csak az volt, mi az elsődleges a szomszédos országokkal kapcsolatos politikákban: a magyar kisebbség helyzete vagy a gazdasági együttműködés? Magyarország a medence közepén sok fejtörést okozott szomszédainak, egyszerűbb lett volna a gazdasági együttműködés irányába elmozdulni, ám Magyarország számára mindvégig a kisebbségi kérdés rendezése volt az fontosabb – magyarázta a történész.
A revíziós politika lényegét Jancsó Benedek a következőképpen fogalmazta meg a Magyar Szemle első számában 1927-ben: a magyarság elvesztette területi, de megőrizte kulturális integritását; a legfontosabb a társadalmi, gazdasági pozícióinak megőrzése egy újabb béketárgyalás esetére; fel kell készíteni mind a “kinti”, mint a magyarországi társadalmat arra, hogy egy új helyzetben újratárgyalhassák a határok kérdését.
A nagy probléma abból adódott, hogy a revíziós politika fenntartása mellett hogyan lehet a kisebbségi eliteket úgy helyzetbe hozni, hogy az adott országban képesek legyenek az érdekeiket érvényesíteni. Azaz: hogyan lehet segíteni a párhuzamos társadalom építését, a magyar kisebbségi eliteket? Bethlen István miniszterelnök politikájának 1927-ig a célja az volt, hogy konszolidálja, gazdaságilag stabilizálja Magyarországot. 1927-ig a külpolitikai célok között nem szerepelt a revízió. Azonban Mussolininek kellett egy szövetséges Balkán-politikája érvényesítése érdekében, és Magyarország gyakorlatilag az olaszok révén lép ki a külpolitikai elszigeteltségből. Ekkor hangzik el az első kijelentés a revízióról, általános formában, miszerint “egyszer majd akarjuk” a békeszerződés felülvizsgálatát. Közbelépett viszont egy angol sajtómágnás, aki megjelentet egy tervet a magyar külpolitika tudta nélkül. Ruthermere nyomán alakult meg a Revíziós Liga, és 1928-tól bontakozik ki a revíziós politika általában.
Magyarország eleinte nem talált szövetségest a németekben, akik a harmincas évek közepéig nem akarták kockáztatni a német kisebbségek viszonylag jó pozícióját Jugoszláviában, illetve Romániában. 1938-ig Magyarországon végig lebegtették, hogy határrevíziót vagy etnikai revíziót szeretnének, bár a húszas évektől a szakértők már tudták, hogy csak etnikai revízióra lesz lehetőség, a “mindent vissza” propagandától feltüzelt közvéleménnyel azonban ezt nem lehetett elfogadtatni.
1927-ig még bíztak abban, hogy az erdélyi románokban, illetve a szlovákokban, a ruszinokban a hungarus-tudatot bizonyos anyagi támogatásoknak és autonóm jogköröknek köszönhetően fenn lehet tartani, ám kiderült, ez nem működik. Az említett népcsoportok regionális pártjai beléptek az utódállamok kormányzataiba, és a Bethlen-kormánynak le kellett számolnia ezzel az illúzióval, vagyis a történelmi Magyarország visszaállításával.
A magyar kormánynak azon túl, hogy lebegtette a revíziós terveket, volt egy titkos koncepciója is, amelyet Gömbös Gyula 1933-ban benyújtott Mussolininek. Ebből kiderül, hogy nem a Székelyföld visszaszerzése volt fontos, hanem elsősorban a kulcsfontosságú Zsil-völgye, a cél pedig Magyarország gazdasági és katonai potenciáljának kibővítése lett volna – ismertette Bárdi Nándor.
A revizionista akciókat a magyar külpolitika irányította, de hozzájárultak különböző társadalmi egyesületek is, amelyeket kormányzati tényezők hoztak létre. A revíziós döntések szakmai előkészítője az Államtudományi Intézet. Bethlen környezetében volt egy szakértői csoport, amelyet döntően Jancsó Benedek határozott meg, a béke-előkészítéstől a menekültügyig és a támogatáspolitikáig ez a kör irányította a történéseket, háttérintézményeket is létrehoztak. Erdélyben a Népies Irodalmi Társaság foglalkozott a társadalomszervezési feladatokkal.
Párhuzamos társadalom szervezése és támogatáspolitika
A magyarságpolitikai stratégia egyik kérdése, mit tegyen az önállóan politizáló magyar kisebbségi elit. 1920 júniusáig például világos volt, hogy a hűségesküt az utódállamok kormányaira nem szabad letenni, hiszen a tisztviselői kar ezáltal elismerte volna a román hatalom fennhatóságát, és ezzel rontotta volna Magyarország pozícióit a béketárgyalásokon. Utána, mikor már letették volna, nem lehetett, emiatt a 350 ezer repatriáltból mintegy 220-250 ezer állami alkalmazott került hirtelen Magyarországra, ami komoly belpolitikai válságot okozott. Apáthy István egyetemi professzor letartóztatása után Grandpierre Emil kolozsvári bíró feladata volt irányítani a magyar tisztviselői kart, amelynek fizetését a magyar kormány előre két évre biztosította.
Mivel a román állam államosította és elvette a magyar iskolákat, az egyházaknak óriási szervezőmunkával közel kétszáz iskolát kellett létrehozniuk. Ennek megszervezésében mások mellett Papp Antal, Grandpierre Emil, Pál Árpád vett részt, feladatuk a budapesti kormány informálása volt, illetve az Erdélybe érkező pénzek elosztása a felekezeteken és tisztviselőkön keresztül. Ebből a csoportból alakul meg gyakorlatilag az Országos Magyar Párt magja is.
A párt 1928-tól kezd önálló politizálásba, ekkor indul el egy párhuzamos társadalomépítés, egy nemzeti összezárkózás. Akkor már nem abban gondolkodtak, hogy Erdély a román modernizáció motorja, vagy hogy az etnikai törésvonalakat a közös hagyományok révén "a transzszilván lélek" túllépheti, hanem abban, hogy a párhuzamos magyar társadalmat meg kell szervezni. A harmincas években az Országos Magyar Párt stratégiája az, hogy a nemzetiségi kérdést megpróbálja tematizálni, kirobbantani, gyakorlatilag egy olyan helyzetet teremteni, hogy a román állam valljon színt a nemzetiségi kérdésben. Ez persze nem történik meg, hanem inkább beindulnak az antirevizionista mozgalmak.
A határon túli magyar közösségek közül a csehszlovákiai magyarok kapnak arányaikon felüli támogatást Magyarországtól, pedig ott iskolarendszert nem is kell fenntartani, hiszen az csehszlovák állam magyar iskolákat működtet: ott a szlovák autonomista mozgalmakra ment el a pénz. Erdélyben viszont a magyarországi támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordítják, a magyar oktatási intézményrendszer fenntartására. Ennek koordinálását a Felekezetközi Tanács végezte, amely 1918 novemberétől 1948-ig működött, és amelynek keretében a négy nagy magyar egyház a beérkező pénzeket a tanárok arányában osztotta szét. Nem a lélekszám volt a fontos, hanem hogy hány tanárt foglalkoztat egy bizonyos iskola. Azt is koordinálták, melyik településen milyen iskola legyen.
A másik kulcsfontosságú bizottság 1928-ban jött létre: a Tanulmányi Bizottság. Jancsó Benedekék a szász nemzeti mozgalom példájára akarták az Országos Magyar Pártot és a romániai magyarságot megszervezni, ehhez szükség volt egy új kisebbségi elit kinevelésére. Mivel magyarországi diplomákat Romániában nem fogadtak el, Kolozsváron kellett elvégezni az elitképzést; a Tanulmányi Bizottság lényege az volt, hogy az egyházi kollégiumokban egyetemi kurzusokat hirdettek meg, a résztvevő diákok 70 százaléka ösztöndíjakat kap a párttól, egyházaktól stb. A legtehetségesebbeket külföldre küldték, Franciaországba.
Bárdi számításai szerint a felekezeti iskolák költségvetésének 15-20 százaléka érkezett Magyarországról, a politikai pénzeknél elsősorban a pártaktivisták fizetésére ment el a pénz. Egy tanári fizetés 2500 lej volt, az aktivisták 1000 lejt kaptak, ami inkább fizetés-kiegészítés lehetett csupán. Bárdi könyvében több mint hétszáz ügyiratot dolgozott föl, amelyekben különböző személyek támogatást, segítséget, ügyintézést kérnek Magyarországról, ezek jelentős része magyarországi áttelepülési vagy elhelyezkedési kérelem, illetve segély igénylése. A magyar kormány úgy tekintette Erdélyt, mint amit csak ideiglenesen csatoltak el, és egy akció keretében - „Keleti akció” - szervezte meg a támogatását.
Történelmi bűn volt a revízió dilemmáinak elhallgatása?
„Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk” - mondta Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök Csőgör Lajosnak, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektorának 1945−1946 fordulóján. L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa által szerkesztett kötetből többek között kiderül, miért mondta ezt a püspök, illetve hogy tágabb kontextusban melyek voltak a II. bécsi döntés következményei a dél-erdélyi magyarság számára. Bibó István a II. bécsi döntésről úgy gondolta, kétségtelenül jobb volt, mint a történelmi magyar érdek érvényesítése és a trianoni román határ, ám nem hozott megbékélést – idézte fel Balogh a sepsiszentgyörgyi előadásban. Trianon mindenképp – mint oly sok 20. századi eseménynek – a II. bécsi döntésnek is a legfontosabb előzménye. Trianonnal Magyarország középhatalomból a térség leggyengébb államává vált, jogosan érezték igazságtalannak a békeszerződést – vázolta a történész.
Trianon elsősorban egy vesztett háború következménye volt, bár más okok is hozzájárultak, mint például a dualizmus korabeli magyar kisebbségpolitika szűkkeblűsége, a korabeli magyar elit, az arisztokrácia szűklátókörűsége. Ugyanakkor az igazságtalanság abból is adódott, hogy a nagyhatalmak pont hogy a gyakran hivatkozott etnikai elvet nem tartották be, és tömbmagyar térségek is átkerültek az utódállamokhoz. Érthető volt tehát a magyar közvélemény felháborodása, de a korabeli politikusok tudatában voltak annak, hogy a teljes területi visszaállítás lehetetlen. A térség leggyengébb államaként Magyarországnak a nagyhatalmak támogatására lett volna szüksége, ám ennek a harmincas évekig nem volt realitása – magyarázta Balogh. Részleges revízióban, a határmenti területek visszacsatolásában – Felvidékről a Csallóköz, Romániából a Partium – lehetőségében gondolkodtak.
A történész szerint a magyar döntéshozóknak – Bethlennek, Gömbös Gyulának, Teleki Pálnak – a történelmi bűne az volt, hogy nem próbálták meg befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy gondolkozzanak reálisan, és ne a “mindent vissza” alapelve harsogjon a sajtóban. Elmulasztották a reálisabb célkitűzések tematizálását.
A magyar-olasz barátsági szerződés 1927-ben valóban áttörést hozott a magyar revíziós politikában, ám Mussolini támogatása nem volt elég, mivel a harmincas évektől Európa domináns vezető nagyhatalmává Németország vált, amely Hitler 1933-as hatalomra kerülése után expanzív külpolitikát folytatott, s a térség államainak leigázása volt a legfőbb célja. Németország a harmincas évekig nem támogatta a magyar revíziós törekvéseket, többek közt azért, mert Romániát stratégiailag és gazdaságilag is sokkal fontosabb partnernek tekintette, mint Magyarországot.
A magyar külpolitika legnagyobb dilemmája a harmincas évek második felétől, hogy Németországot valahogyan meg kell nyerniük a revízió támogatásához, tudták ugyanakkor, hogy ez az ország függetlenségének a feladását jelenti. Ha viszont szembeszegülnek Németországgal, nincs reális esélyük a revízióra. Teleki ezt látta, de nem beszélt erről, a közvélemény nem értesült a veszélyekről és kétségekről.
Egy diplomata visszaemlékezése szerint 1938-ban a miniszterelnök négyszemközti beszélgetésben rettentő veszélynek nevezte a revíziót, és azt mondta, a németek arra játszanak, a “mindent vissza” propaganda elvette az emberek józan eszét, a katonák a németek mellett akarnak verekedni. Kárpátalja visszatérésével, 1939-től vált a magyar külpolitika legfőbb céljává Erdély egy részének visszaszerzése, és ekkor következik be 1940 nyarán a nagy fordulat a német külpolitikában: Németország támogatni kezdte a magyar törekvéseket, majd augusztusban Hitler meghozta a II. bécsi döntést, amellyel Magyarországnak kedvezett, hiszen Erdély “kisebb és szegényebb” részét visszaadta. Blöffölt-e Hitlernek Teleki?
A német pálfordulásban szerepet játszott, hogy a Szovjetunió ultimátumot nyújtott be Romániának, hogy adja vissza Besszarábiát. Miután a román propaganda azelőtt azt hirdette, hogy egy rögöt sem adnak vissza “az ősi román földből”, Károly király pedig kijelentette, a román hadsereg fel van készülve a védelemre, valóban szégyenteljes volt a kivonulás. Hatalmas presztízsveszteség volt, és valószínűleg ez volt az egyik ok, amiért Németország fokozatosan megváltoztatta véleményét. Addig ugyanis Románia igyekezett elhitetni, hogy ő jelenti a legerősebb bástyát Európában a bolsevikok ellen. Korabeli román diplomáciai jelentések is arról számolnak be, hogy Erdély egy részének visszaadásához az vezetett, hogy a németek csalódtak a román haderőben. A németek akkor abban kezdtek gondolkodni, Magyarország lehetne inkább a bolsevik veszély elleni bástya – magyarázta Balogh.
Magyarország is úgy érezte, a besszarábiai kivonulás után felléphet Romániával szemben, nyíltan hangot is adott ennek, és tárgyalásra szólította fel Romániát. 1940 nyarán zsarolásnak vetette alá a német kormányt, miszerint ha nem próbálja enyhíteni a román álláspontot, akkor fegyveresen szerez érvényt követelésének. Németországnak ez nem hiányzott volna, mert már titkokban tervezte a Szovjetunió lerohanását, és a Balkánon békét akart.
Hitler jobbnak látta tehát, ha mediátorként lép fel, és próbálta rávenni a románokat, tegyenek engedményeket, és olyanokat mondott, hogy valóban jogtalanul bitorolják Erdély egy részét. A románok meglepődtek a dolgok alakulásán, kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni.
A magyarok nem kérték vissza egész Erdélyt, Teleki tudta, hogy ez lehetetlen, de az új határokról akart tárgyalni – erre azonban a románok nem voltak hajlandóak, azt javasolták, alakítsanak ki egységes homogén nemzetállamokat, lakosságcserével. Ez nem volt korrekt ajánlat, lévén hogy több mint másfél millió magyar élt Erdélyben, míg Magyarországon alig néhány tízezer román. A románok titkos terve az volt, ha Magyarország belemegy a lakosságcserébe, bizonyos kisebb partiumi területeket átadtak volna. A magyar kormány viszont hallani sem akart lakosságcseréről, különösen hogy az erdélyi közvélemény, elsősorban a székelység, bizonyosan ellenezte volna ezt.
Így a román-magyar tárgyalások sikertelenül végződtek, ekkor a magyar kormány ismét zsarolás eszközéhez folyamodott: Berlinben Hitlernek azt mondták, nem marad más hátra, mint a háború. Komolyan gondolta-e a magyar kormány, vagy csak blöff volt – ebben a történészek sincsenek egységes állásponton, L. Balogh Béni szerint viszont szinte bizonyos, hogy Teleki elszánt volt a háborúra, bár tudta, hogy a román haderő felkészültebb, de végső elkeseredésében nem látott más kiutat. Mindenki a revízió lázában égett, és tudta, ha nem születik pozitív döntés, óriási lesz az elkeseredés. Apor Vilmos szentszéki követnek írt leveléből is kiderül, hogy a háborús utat választotta volna, ugyanakkor meggyőződése volt, a revíziót “vérrel kell megpecsételni”, mert ha “érett almaként” hull Erdély az ölükbe, a magyar közvélemény nem fogja kellőképpen megbecsülni, és igenis áldozatot kell hozni érte. Több jel is mutat tehát arra, hogy Teleki elszánta magát a hadviselésre – vélte Balogh.
Hitler 1940 augusztusában úgy döntött, komolyan veszi Teleki fenyegetőzését, nem nézi blöffnek, főleg hogy attól tartott, egy magyar támadással párhuzamosan a szovjetek is megtámadják Romániát, és elfoglalhatják a kőolajmezőket, amire neki nagy szüksége volt. A német katonai hírszerzés észlelte is a szovjet csapatmozgásokat a román-szovjet határon, komolyan tartottak ettől az eshetőségtől. Hitler így – bár korábban megfogadta, magyar kérdésekben nem lesz többé döntőbíró, mivel szerinte az I. bécsi döntés után a magyarok “hálátlanok voltak” - ismét vállalta a szerepet, hogy megmentse a békét, és lekötelezze mindkét országot.
A legbennfentesebb román politikusokat is meglepte Hitler döntése. Amikor a németek és az olaszok a román külügyminiszter kezébe nyomták az új határokat ábrázoló térképet, Mihail Manoilescu összeesett a sokktól. Ez mutatja, a román politikai elit mennyire bedőlt saját propagandájának, és maguk is elhitték, hogy “az ősi román földet” már senki nem veheti el tőlük. Végig abban reménykedtek, hogy az ő elképzeléseiket veszi Hitler figyelembe, a homogén nemzetállamok kialakítását a lakosságcserék révén, s ez egyébként valóban közelebb állt Hitler gondolkodásmódjához, hiszen a “népi németek” átköltöztetését is támogatta.
A román közvélemény sem volt felkészítve, hatalmas sokkot okozott, hogy le kellett mondani Erdély egy részéről. Elképesztő menekülthullám indult el, a románok dél felé indultak. A dél-erdélyi magyaroknak pedig második Trianonnal ért fel Hitler döntése. Balogh könyvében idézi a korabeli reakciókat ezekre a történésekre: Kacsó Sándor brassói író, ügyvéd Lélekvesztő című regényében hánykolódó csónakhoz hasonlította a dél-erdélyi magyarokat, Méliusz József körutazást tett és hitelesen számolt be a dél-erdélyiek lelkiállapotáról, elkeseredettségükről, kiszolgáltatottságukról. Márton Áron püspök, aki Gyulafehérváron maradt, csalódott volt amiatt, hogy a megerősödött magyar állam nem védi hathatósabban a Romániában maradt magyarokat. Kilátástalannak érezte a helyzetet: amennyiben Dél-Erdély nem tér vissza, az ottani magyarság menthetetlen: vagy átmennek Magyarországra, vagy asszimilálódik. A könyvből kiderül az is, mi volt Mihály király és Antonescu célja: egy etnikailag homogén nemzetállam kialakítása, minden idegen elűzése, köztük a magyaroké. Ami “megmentette” a dél-erdélyi magyarságot, az a sokat kárhoztatott kölcsönös kisebbségpolitika, ami többnyire azt jelentette, ha Észak-Erdélyben egyes románok ellen visszaélések történtek, Dél-Erdélyben erre válaszul a magyarokon torolták ezt meg, és fordítva. Ez azonban visszatartó erővel is hatott a két kormányra, főleg a románra, hiszen Észak-Erdélyben több mint egymillió román maradt, míg Dél-Erdélyben kevesebb mint félmillió magyar – vázolta a helyzetet Balogh.
Számuk aztán rohamosan csökkent: négy év alatt több mint 200 ezren menekültek át, a magyar lakosság 40 százaléka, és ez mindmáig érezteti hatását az erdélyi etnikai viszonyokon. Például Torda lakosságának közel fele a harmincas években magyar volt, míg 1941-ben lecsökkent húsz százaléka. A Zsil-völgye magyar lakossága 70-80 százalékkal csökkent, Nagyszebené megfeleződött. A következményeket a mai napig nem heverte ki Erdély, hiszen már 1941-re a dél-erdélyi városok nagy részében román többség alakult ki.
Az érem másik oldala, hogy az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki 1945-ben a háború forgatagából, még akkor is, ha igen nagy társadalmi feszültségek voltak a négy év alatt a gúnyosan “anyásoknak” vagy “ejtőernyősöknek” nevezett, Magyarországról beözönlött magyar tisztviselőréteg miatt.
A köteteket a kiadótól vagy néhány könyvesboltban is meg lehet vásárolni.
Transindex.ro

Bernády György emlékezete
1864. április 10-én született Bethlenben. Édesapja, Bernády Dániel 1878. november 13-án "felvétetett Marosvásárhely szabad királyi város polgárainak sorába". Az 1879. augusztus 18- án kötött szerződés értelmében – miután befizette a város majorsági pénztárába a kirótt illetményt, és patikavásárlási engedélyt kapott – megvásárolta özvegy Görög Józsefnétől az Aranyszarvas nevű főtéri gyógyszertárat. Hagyomány a családban Aeszkulapiosz szolgálata: a nagyapa fizikus-patikárius, kirurgus orvos, az apa, Bernády Dániel kitüntetéssel szerzi meg a gyógyszerészdiplomát.
Bernády György iskolai tanulmányait Besztercén kezdte el, majd 1878-tól a marosvásárhelyi Református Kollégium diákja volt, ahol 1882. június 30-án érettségizett. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott és Budapesten végezte. Előbb gyógyszerészi (1885), majd – katonai szolgálatának teljesítése után – gyógyszerészdoktori címet szerzett (1888), aztán állam- és jogtudományi oklevelet (1896). Közéleti szereplését 1896-ban kezdi, amikor szabadelvű programmal Marosvásárhelyen országgyűlési képviselőnek választják. 1900-ban rendőrfőkapitány, majd 1902. március 8-án "közfelkiáltással" polgármesternek választják. Polgármesterségének kezdetén a város lélekszáma 19.522, mely 1915-re 10.000 fővel gyarapodott. Már programbeszédében megígérte, hogy "egy új várost építek!" 1913-ban sok és nagyméretű épület használatba adása után nyilatkozta: "lelki szemeimmel hazafias gyönyörűségtől eltelten látom, hogy miként fog Marosvásárhely népe művészeink alkotásainak nyomán gondolkodásban, érzésben nemesbülni, tudásban, ismeretekben gazdagodni, anyagiakban fejlődni és erősbödni." Nevéhez fűződik Marosvásárhely modern városközpontjának kialakítása, villany- és vízvezetékkel való ellátása, a közigazgatás újjászervezése, intézményhálózat létrehozása, középületek, gyárak (gázfejlesztő üzem, közüzemek épületei, raktárépületek, téglagyárak növelése, korszerűsítése, közvágóhíd, vámházak, kertészet és üvegházak) építése. Polgármestersége alatt épült a mára már a város jelképévé vált Városházán és Közművelődési Palotán kívül többek között: öt elemi iskola, a polgári iskola (ma Petru Maior egyetem), a felsőkereskedelmi iskola (ma Petru Maior egyetem), a leánygimnázium (ma Papiu Ilarian líceum), a katonai alreál iskola (ma orvosi egyetem), a kereskedelmi és iparkamara, továbbá 117 új utca nyitása, 3000 telek kialakítása, a Maros szabályozása (a Lenarduzzi céggel köt erre szerződést), gátépítés, a műcsatorna és hidak építése, víztisztító üzem, víztározók, szennyvíztelep építése, gyermekmenhely (ma tbc-klinika), a Polgári Sportlövöde (ma vendéglő a Somostetőn) létrehozása is a nevéhez fűződik. Itt kell megemlíteni munkatársait, a város főépítészeit, akik művének megvalósításában segítségére voltak: Steibel Andor, Flesch Adolf és Radó Sándor. Nagyívű terveit az I. világháború törte kettébe. Tervei között szerepelt egy vármegyeháza, színház, képzőművészeti ház, iparművészeti iskola, kaszinó, süketnémák részére egy intézmény, tbc-szanatórium építése a Somostetőn (melynek kanalizálása is nevéhez fűződik). 1913-ban mint m. kir. udvari tanácsost saját kérésére felmentik főispánná kinevezése miatt. 1917-ig volt a város főispánja. A Nyílt Levél című kiadványban 1920-ban azt írta: "Egész életemen át egyetlen vágyam, egyetlen célom volt, hasznára lenni a köznek, hasznára lenni fajomnak." 1926–29 között ismét polgármester. 1926-tól Maros-Torda vármegye parlamenti képviselője. 1930-ban kivált az Országos Magyar Pártból és megalakította a Polgári és Demokratikus Blokkot. Gondnoksága idején számos alapítványt hoz létre (egyet 1936 áprilisában, korán elhalt és forrón szeretett leánya, Györgyike emlékére), és erre ösztönzi kollégáit is. Pontosságára jellemző, hogy a 15 évi polgármestersége alatt tartott mintegy 90 elöljárósági gyűlésről csupán hatszor hiányzott! 1934-ben a 70. születésnapjára festi meg képmását Bordi András (szintén a kollégium diákja volt). Gagyi László diák, későbbi tanító, író a következő sorokkal ünnepelte: "Több egy tett, mint száz csiszolt beszéd, a tanulságot húsában hordja már egy új jövőért küzdő nemzedék. Vajon mi húsunkba hordjuk-e a tanulságot?" A festmény az iskola államosításáig a kollégium dísztermének falán függött. Négy felesége volt. Madarász Erzsébettel (aki egyébként cigány származású volt) 24 évig élt együtt, 1913-ban elváltak. Következő hitvese egy dúsgazdag, nagy műveltségű, osztrák származású asszony, a volt budapesti főpolgármester, Heltai Ferenc özvegye. Házasságuk nagyon rövid, másfél évet tart. 1916-ban házasodik utoljára, negyedik felesége élete végéig társa marad. Második házasságában örökbe fogadtak egy kislányt, egy zsidó pék árván maradt csecsemőjét, aki később Drezdában tanult, Bernády Margit tanárnő lesz. Egyetlen édesgyermeke, Györgyike 1919-ben születik negyedik házasságában, akit viszont fiatalon, 17 évesen veszítenek el! Bernády kevéssel éli túl gyermekét, meghalt Marosvásárhelyen 1938. október 22-én. Mint a Református Kollégium főgondnokát (1923-tól), az iskola dísztermében ravatalozták fel, s koporsója mellett a kollégium diákjai álltak díszőrséget és kísérték utolsó útjára a református temetőkertbe. Lakóháza a Szentgyörgy utcában állott, irodájának bútorait, könyvtárát a református plébánián őrizték. Ma a Kultúrpalotában állandó kiállításon látogatható Bernády dolgozószobája. A történelem úgy hozta, hogy a város polgárságának csak 1994-ben nyílt lehetősége, hogy hálája jeléül, a róla elnevezett téren szobrot állítson (a szovátai Bocskay Vince alkotása) emlékének. Nevét viseli az 1992-ben létrehozott Közművelődési Alapítvány, az 1995-ben megnyílt kultúrközpont (Bernády Ház). Halálának 60. évfordulóján – a tiszteletére szervezett Bernády Napok keretén belül – 1998. október 16-án avatták fel mellszobrát (Hunyadi László alkotása) a Kultúrpalotában, a Tükörterem előtt. 2002 októberében, polgármesterré választásának 100. évfordulójára, Kolozsvári Puskás Sándor Bernády Györgyöt ábrázoló domborművét helyezték el a Maros Megyei Tanács épületében.
Irodalom:
• Magyar Életrajzi Lexikon – Magyar Elektronikus Könyvtár
• Bernády György képviselő életrajza – Magyar Országgyűlési Almanach 1897- 1901
• Bernády Napok eseményei – Népújság, 1999. november
• A Bernády Alapítvány Házának felújítása – RMDSZ- tájékoztató
• Keresztes Gyula: Marosvásárhely szecessziós épületei, Dipfescar Kiadó, Mvhely, 2000
• Bernády György emlékezete, Impress Kiadó, Marosvásárhely, 1999
• Marosi Barna: Megbolydult világ, Bukarest, 1974. Népújság (Marosvásárhely)

Bukarest – 555, magyarokkal, sztereotípiákkal
Bukarest pénteken ünnepelte „fennállásának”, voltaképpen első hivatalos, írásos említésének 555. évfordulóját. Negyvennégy éve a román fővárosban élő (és több sorstársához hasonlóan magát „átmeneti bukarestinek” tartó) magyarként érdemesnek tartottam eltöprengeni e több mint hatodfél évszázados várostörténet magyar vonatkozásain.
Részben megtettem a budapesti Heti Világgazdaság felkérésére egy – Londont, Berlint és Bécset is magába foglaló – rövid összeállításban, de a hazai olvasó számára nyilván bővebb megközelítés szükséges.
Bucur pásztor és a csángáló nyája
A legenda szerint a várost egy Bucur nevű, juhait a környéken legeltető pásztor alapította, s innen jön a neve is. Történészek valószínűbbnek tartják, hogy a 14. század végén tette le az alapkövét Mircea cel Bătrân havasalföldi uralkodó. Tény, hogy első írásos említése 1459-ben történik, nevének eredetére pedig több magyarázat született. Egy 17.századi török utazó szerint egy itteni török törzs fejének Ebu-Karis nevű fia lett volna a „névadó”. A 18. század végén egy svájci történész a „bucura, bucuros”, tehát az öröm szót tartja eredeténél. Ezt alátámasztani látszik, hogy a város nevét a fanarióta (vagyis Konstantinápoly, Isztambul Fanar nevű negyedéből származó) görög uralkodók Hilariopolisnak fordították, ami a Vidámság Városát jelenti. Tény, hogy Bukarest ma is, az Európai Unió tizedik legnagyobb városaként (közel kétmillió stabil, bizonyos napokon hárommillió lakossal, nem is számítva a város körüli, nemsokára Metropolis Övezetté nyilvánítandó helységek félmillió lakosát) meglehetősen vidám hely.
Hány magyar él Bukarestben?
Csak azt a tévhitet kellene leszoknunk, hogy Bukarest „Budapest után a legnagyobb magyar város”! Sosem volt az, most pedig alkalmasint a tizedik sem. Persze a bukaresti magyarok számát soha senki nem tudta pontosan megmondani. A legutóbbi, 2012-es népszámlálás Romániában 1 millió 238 ezer magyart (az ország összlakosságának 6,5 százaléka), a fővárosban nem egészen három és félezer magyart mutatott ki.
Az utóbbi érték nem lehet reális, hiszen csupán a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) bukaresti szervezetének nyilvántartásában közel hatezer fő szerepel. Adatokkal szolgálhat a három egyházközösség (két református és egy katolikus), az Ady Endre Elméleti Líceum, a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság (amely a Petőfi Házat, a magyarok kulturális központját működteti), ám az összesítést nehezítik a nyilvántartás nehézségei, az átfedések és a demográfia bonyolult dinamikája. A derűlátó becslés sem teheti ma több, mint tízezerre a bukaresti magyarok számát. Már azokét, akik nem asszimilálódtak teljesen, magyarnak vallják magukat. Ezen fölül vannak az „átmeneti magyarok”: itt dolgozó, de Erdélybe visszavágyó és adandó alkalommal visszatérő köztisztségviselők, politikusok, újságírók, orvosok – no meg magyarországi diplomaták, üzletemberek.
A kurucok telepedtek meg leghamarabb
Egy rövid történeti áttekintés érdekes lehet. Bár már előbb, akár a 15. században letelepedhettek itt erdélyiek (a legkorábbi magyar feljegyzések Bukarestről a városon átutazó Borsos Tamástól, a 17. századból származnak), az első népesebb csoport a menekülő kurucokkal érkezett Bukarestbe. A város egyik negyede, Berceni szinte bizonyosan a menekülő kuruc főgenerális, gróf Bercsényi Miklós nevét őrzi, II. Rákóczi Ferenc harcostársa a török-osztrák háború idején, 1717-ben vonulhatott át itt. Mikes Kelemen két ízben is megfordult Bukarestben, biztosan tudjuk, hogy 1739-1740 telét itt töltötte.
Különben a városnak mindig is volt – többé-kevésbé történelmi kényszerből is – némi kozmopolita jellege. Az első olyan népszámlálást, amely az etnikai hovatartozásra is kiterjedt, 1810-ben az orosz megszállók készítették Bukarestben, ez összesen 70 ezer lakost mutatott ki, amiből 1226 volt az “osztrák” (ami főleg magyart jelenthetett), a bukaresti magyarság akkori létszáma három-négyezer főre tehető. Az 1838-as összeírásban utalás történik a magyar iparosok, munkások, segédek foglalkozására: ács, kőműves, asztalos, szűcs, csizmadia, borbély, pék, gombkötő.
Tömegesen érkeztek a magyar menekültek Havaselvére a világosi fegyverletétel után és a Bach-korszak éveiben. 1856-ban a református egyházközösség körülbelül négyezer hivőt számlált, a katolikusok száma nagyjából ugyanennyi lehetett. 1899 decemberében a 282 ezer bukaresti lakos közül hozzávetőlegesen 20 ezer magyar volt – ez már az 1877-es függetlenségi háború utáni gazdasági fellendülésnek is eredménye. Az 1930-as népszámlálás 24.052 magyar lakost talált Bukarestben, az Országos Magyar Párt azonban megóvta a cenzust, a fővárosi magyarság lélekszámát 35-36 ezerre becsülve. Ez lehet a csúcsérték, ennek alapján és ekkor nevezhették Bukarestet a legnagyobb magyar városnak Budapest után.
A két világháború közötti felvirágzása idején kapta a város (voltaképpen a központi része, amit ma Óvárosnak neveznek!) a “kis Párizs” kissé gúnyos felhangú, de elismerő becenevet. Az 1940-es bécsi döntés után sok magyar elhagyta Bukarestet, a háború után a csökkenés folyamatos: 1956 február – 11.687 fő, 1966 március – 9.287 fő, 1977 január – 8453 fő. A rendszerváltó fordulat után, 1991-ben hivatalosan 8355 ember vallotta magát Bukarestben magyar nemzetiségűnek.
A templom és az iskola
A lemorzsolódás tehát egyértelmű – és belátható a folyamat végeredménye is. Ilyen körülmények között pedig, reálisan tekintve, a megmaradt intézményi háttér és az olykor önfeláldozó szervezőmunka ellenére nehéz egységes és tagolt, specifikusan „bukaresti magyar” kultúráról, gazdasági-társadalmi tevékenységről beszélni. Az oktatás és a vallásgyakorlás a kivétel. A magyar tannyelvű Ady Endre Elméleti Líceum, vagyis a középiskolai szintű oktatás mellett a Bukaresti Tudományegyetemen hungarológiai tanszék is működik. A román közszolgálati televízió heti öt órában sugároz magyar műsort, a Bukaresti Rádió napi egy órában.
A már említett Petőfi Házzal együtt a Magyar Kulturális Intézet nem csupán a művelődés rangos központja, hanem a bukaresti magyarok közösségápoló találkozóhelye is. A Barátok római katolikus templomában hetente kétszer magyarul miséznek. A Calvineum és a Szőlőskerti református templomokban hetente többször tartanak magyar nyelvű istentiszteletet, s az unitáriusoknak is van istentiszteletük.
Budapest névadásakor Bukarest volt a minta
És maradnak a „léggyökereken” táplálkozó kapcsolatok Erdéllyel és Magyarországgal. Például akik manapság derülnek vagy füstölögnek azon, hogy messziről jött turisták, művészek a két főváros nevét összetévesztik, gondolhatnának arra (alkalmasint még jobban bosszankodva), hogy bizony a Budapest név létrejöttekor mintegy Bukarest volt a minta. Amikor ugyanis Széchenyi István 1831-ben felvetette, hogy a magyar főváros neve legyen Budapest, egyik érve az volt, hogy ez a név „kevés év, sőt hónap múlva olyan megszokottan s könnyen hangoznék, mint Bukarest”.
Széchenyinek egyébként közismerten jók voltak a kapcsolatai a havasalföldi politikai és gazdasági elittel – alkalmasint az 1834 őszén az Al-Dunán és Bukarestben tett látogatása volt az, amikor egyik jótanácsával nem csak a román főváros fejlődéséhez járult hozzá, hanem a nyelvet is gazdagította. Síksági városként – aminek turisztikai és nem kevésbé gazdasági előnye, hogy egyaránt viszonylag közel van a Fekete-tengerhez és a Déli-Kárpátok vonulatához – Bukarest mind a mai napig meglehetősen védtelen az időjárás viszontagságaival szemben.
Híresek a kánikulák és a gyakori szélfúvások. Miután többször leégett, Széchenyi javaslatára építették fel a bukaresti elöljárók azt a tűzoltótornyot (a bukaresti magyarok tűzvigyázó toronynak hívják), amelyet a körfolyosója miatt, a ’folyosó’ szavunk alapján a mai napig „foişor”-nak neveznek: Foişorul de Foc. (A román nyelvben több száz magyar jövevényszó van, a szókincs mintegy másfél százaléka.)
Koós Ferenc, az intézményalapító
Néhány szót a bukaresti magyar intézményépítőkről. Úttörőként Sükei Imre (1780 – 1848) református lelkészt tartjuk számon, aki 1815-ben a lakásán kezdte tanítani írni-olvasni a magyar gyermekeket, négy év múlva pedig közadakozásból felépítette az első bukaresti református templomot és az „iskolaházat". A bukaresti magyarság első igazi nagy szervezője Koós Ferenc (1828 – 1905) volt.
1855-től 1869-ig tevékenykedett református lelkészként és tanítóként Bukarestben, hathatósan támogatta az 1848-as magyar emigránsokat.
Koós 1856-ban új, tágasabb iskolát építtetett, a magyarságot felekezeti különbség nélkül tömörítette a református egyház és iskola köré. Társaskört, könyvtárat alapított, a szegényebb tanulók támogatására alapítványt létesített. Bukarestről szóló emlékirata (Életem és emlékeim) az első jelentős irodalmi mű, amely belülről ábrázolja Bukarest és az itt élő magyarság világát. Koós indította meg, Oroszhegyi Józsával együtt, 1860-ban az első bukaresti magyar újságot, a Bukaresti Magyar Közlönyt. Egyszemélyes intézményként tartjuk számon a pezsgő életű 19. századból Barabás Miklós (1810 – 1898) festőművészt, aki másfél évig lakott Bukarestben, és itt telepedett le és dolgozott mint udvari festő és fotográfus a kolozsvári születésű Szathmáry Pap Károly (1812 – 1887).
A '70-es évek „nyitása”
Nagyot ugorva, 1970 körül történt meg Romániában a magyar kulturális intézményeknek az a központosítása, ami – nyilván propagandisztikus indítékkal, a „nyitás” bizonyítására – egyszersmind új intézmények létrehozását is jelentette. A Domokos Géza vezette Kriterion Könyvkiadó, a Huszár Sándor főszerkesztette A Hét, valamint a Bodor Pál igazgatta, már említett magyar tévéadás egy ideig a romániai magyar könyvkiadás, az írott és sugárzott sajtó központjává tette Bukarestet. A kiadó és a lap elköltöztével a bukaresti magyar kulturális elit sokat veszített. Jegyezzük azért meg itt, hogy 2013. novemberétől ismét van periodikus kiadványa: a Brassói Lapok havi mellékleteként megjelenő Bukaresti Magyar Élet. (Közvetlen elődje a 2004 és 2007 között szintén havonta megjelenő Bukaresti Magyar Közlöny volt.)
A bukarestiek „szívesen ütköznek”
Mivel szembesül a Bukarestbe érkező, költöző magyar ember? Néhány alapélményről szólni kell. A legfeltűnőbb a pergő, hangos beszéd, az emberek összehasonlíthatatlanul barátságosabbak és közlékenyebbek, mint például Budapesten. Proxemikai sajátosság, hogy a közlekedési eszközökön, bevásárlóhelyeken a bukarestiek keresik a közelséget, a testi érintkezést, „szívesen ütköznek”.
„Nagyon meglepő volt és nagyon pozitív ez a délies nyüzsgés, ez a mediterrán pezsgése a városnak. A mindennapi életben azért vannak bosszantó apróságok. Például, amikor az ember bevásárolni megy, ritkán esik meg, hogy ne lökjék fel legalább tízszer vásárlás közben. Nem elítélem, ez a helyi kultúra, nem rossz, ez itt így van, az én személyes ízlésem ennél visszafogottabb, nyugodtabb” – vallotta be egyszer Diósi László, a bukaresti OTP Bank elnök-vezérigazgatója.
Ha a viselkedés olykor keleties is, ma már nem kevésbé tapasztalható a nyugati tempó. Egy évtizedes pangás után, különösen az utóbbi években, a második mandátumánál tartó főpolgármester, Sorin Oprescu sebészprofesszor érdemeként is, a román főváros elképesztő változáson ment át.
Drávucz Herbert nagykövetségi tanácsos: „Négy év ittlét után elmondhatom, hogy igazán látványos fejlődés tapasztalható minden téren. Sorra nyílnak a plázák és bevásárlóközpontok, amelyekben minden Európában létező vagy szokásos árut meg lehet vásárolni. Év végén, de különösen ünnepek előtt nagy vásárló tömeget látunk, és bár tudom, hogy nagy a szegénység Romániában, mégis az az érzésem, hogy az emberek jól élnek, sok mindent meg tudnak engedni maguknak.”
Ki nem használt lehetőségek
„Közös dolgaink”, a két nép kapcsolata természetesen fontos a szórványnak számító, hovatartozása tekintetében bizonytalan bukaresti magyarság számára is. Annak ellenére, hogy a bukaresti magyarok nem csupán az anyaország, de még az RMDSZ által is elhanyagoltnak érzik magukat, s valahogy tényleg nincs meg az az összekötőkapocs-szerepük, ami kialakulhatott volna. Ehhez hozzájárult a magyar, de akár az erdélyi jobboldal lenézése, olykor kifejezetten kiközösítő magatartása a bukaresti magyarokkal szemben. Kár, mert sok a lehetőség.
Füzes Oszkár, volt magyar nagykövet: „Úgy gondolom, hogy Románia hatalmas utat tett meg az elmúlt tizenkilenc évben, nagyon jelentős a szellemi-, civilizációs- és értékrendi fejlődés, nagyon fontosnak tartom, hogy Románia végül is a nyugati értékrend mellett döntött. Azt hiszem, hogy 1992-93-ig ez nem volt ennyire biztos és világos, azóta egyértelmű, hogy Románia velünk együtt közös nyugati értékrendhez tartozik. Azt hiszem, ez olyan történelmi horderejű dolog az itt élő magyarság és Magyarország szempontjából, amit nem hangsúlyozok, mert túl általánosnak hangzik, valójában mindent befolyásol és mindent meghatároz.”
A bukaresti románok magyarokhoz való viszonya érezhetően javult. Bukarest egyre inkább kozmopolita város. Szomorú összehasonlítás: a romániai, bukaresti fiatalok sokkal nagyobb arányban beszélnek idegen nyelveket, jelesen az angol nyelvet, mint a magyarországiak, a budapestiek. Persze élnek még sztereotípiák, de – az olykor a politika miatt felkavart nacionalizmus ellenére – lecsengőben vannak.
Garzó Ferenc, az MTI volt tudósítója: „Úgy vettem észre, hogy az erdélyi románokban még ott van a magyarokhoz való viszonyulásnak egyfajta fóbiája. Bár a szó egy kicsit erős, azt mondhatjuk, hogy az erdélyi nem tud nem gondolni a fehér elefántra, nem tud nem gondolni arra, hogy magyarok vannak a környezetében, és hogyan élte meg ezt az apja, a nagyapja. Van, akiben megmaradt az indulat, van, aki éppen ellenkezőleg túlkompenzálva próbál kedves és udvarias lenni a magyarokkal, még inkább hangsúlyozni, hogy neki semmi baja a magyarokkal, hogy nehogy az legyen, hogy az őseinek a fóbiája él benne tovább. Érzem mindig, hogy valahol számukra ott van a kisagyukban a magyarokhoz való viszonyulás problémája. Bukarestben ilyent nem látok, itt nem is nagyon értik sokszor, hogy mi a baj a magyarokkal, alig-alig lehet érezni magyarellenes megnyilvánulást. Egy kicsit emberarcú, jó értelemben vett naivitás van a nacionalista kérdésben. Valaki viccesen elmondta nekem, hogy mit kívánnak Erdélyben a románok egymásnak, és mit kívánnak Bukarestben: Erdélyben azt mondják „Spor la treabă!” (Jó munkát!), itt meg "Servici uşor!" (Könnyű szolgálatot!) kívánnak egymásnak. Ők maguk is egy kicsit ironikusan látják a különbséget az erdélyi és a bukaresti románok között.”
Mint látható, fentebb magyarországi bukarestiek szövegeiből idéztem. Pontosabban rádióinterjúiból, amelyek Vincze Loránt Életeink című negyvenöt részes sorozatában hangzottak el a bukaresti rádió magyar adásában, könyvként pedig a Bukaresti magyarok című, a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó által tavaly megjelentetett kötetben jelentek meg. (Az interjúk a 2007 és 2008 között készültek. A nyilatkozók akkori tisztségeit tüntettem fel, ahogy a kötetben szerepelnek.) Fontos könyv még a bukaresti magyarokról Nagy Sándor (1896 – 1954) volt bukaresti református lelkész korai munkája (A regáti magyarság, Kalota Kiadó, Kolozsvár – Zé Kiadó, Sopron, 2000), a jelenből Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal (Bukaresti életutak. Beszélgetések bukaresti magyar értelmiségiekkel) című kötete (Kolozsvár, 2006, Komp-Press – Korunk Baráti Társaság), és talán elolvasható e sorok írójának szubjektív Bukarest-rajza is (Bukaresti élet, képek, Scripta Kiadó, Nagyvárad, 2000).
Román nyelven a legfontosabb könyvek: Demény Lajos (1926 – 2010) történészprofesszor összefoglaló munkája (Maghiarii din Bucuresti, Editura Kriterion, Cluj, 2002) és Hentz Hilda részletes leírása (Bucureştiul maghiar: scurtă istorie a maghiarilor din Bucureşti de la începuturi până în prezent, Biblioteca Bucureştilor, 2011; amelynek egyetlen elírását kell kiigazítanom: Varga Katalin nem a férjével, Dankanits Ádámmal együtt halt meg a földrengésben, hanem sorstragédiába illően néhány hónap múlva, autóbalesetben.)
Több „alapélményről” nincs terünk írni: a monumentális-megalomániás Nép Házáról (amelyben a Parlament működik és amely az 555. évforduló alkalmából ma nagyszabású, hipermodern látvány- és előadó művészeti rendezvény színhelye); a híres kóbor kutyákról (martak meg halálosan japán diplomatát is, két éve pedig egy parkban egy kisgyereket marcangoltak szét – ezzel telt be a pohár, s a népharag hatására a hatóságok számukat idén hatvannégyezerről húszezerre csökkentették); a földrengéstől való félelemről (1977. március 4-én este a Richter-skálán 7,2-es fokozatú volt a katasztrófa, a lapokban rendszeresen jelennek meg rémhírek a közelgő újabb nagy földrengésről, Bukarestben sok a roskatag épület); a város tavak-övezte parkjairól (a leglátogatottabb a Herăstrău, de a magyaroknak kedvesebb a városközpontban, a Petőfi Ház tőszomszédságában fekvő Cişmigiu, amelynek taván tavasztól őszig csónakázni, télen korcsolyázni lehet); az ingatlanpiac pangásáról (az idén állítólag megmoccant, de alulírott még mindig képtelen eladni jó negyedben levő lakását); az eklektikus építészetről, a csodálatos természettudományi múzeumról, az egykor káprázatos és még mindig eleven színházi életről, a kulináris szokásokról és lehetőségekről, a legnagyobb kelet-európai sörözőről, amelyet a Herăstrău parkban tervek szerint jövő nyáron avatnak fel ...
Mentségünk, hogy Bukarestről a kevés is sok.
Ágoston Hugó, maszol.ro

A legnagyobb kaland (1.)
Beszélgetés Sebestyén Spielmann Mihállyal az erdélyi zsidóság történetéről
A marosvásárhelyi zsidóság múltjáról tartott két sikeres előadást a Vásárhelyi Forgatag tavalyi és idei rendezvényén Sebestyén Spielmann Mihály történész, író, a Teleki Téka nyugalmazott vezető könyvtárosa. A volt Iskola utcai zsinagógát mindkét alkalommal megtöltötte az érdeklődő közönség. – Nem én kerestem a témát, hanem fordítva, a Vásárhelyi Forgatag szervezőinek jutott eszébe, hogy hasznos lenne bemutatni a marosvásárhelyi zsidóság történetét. A Borsos Tamás Egyesület két történésze, Novák Zoltán és László Lóránt keresett meg, az ő ötletük volt az előadás. A zsinagóga pedig szinte kínálta magát, a hitközség vezetője ugyanis a megnyitását szorgalmazza, mert sokan nem ismerik, másrészt kitűnő az akusztikája, nagy a belvilága, s Közép-Kelet-Európa más országaiban is, ahol a zsidók száma nagyon megfogyatkozott, a hitélet szolgálata mellett a zsinagógákat megnyitották a közönség előtt.
A témát nagy kiterjedése és a hallgatóság meglehetősen összetett volta miatt két részre osztottam. – Menjünk vissza a kezdetekre. Mikor telepedtek le a zsidók Marosvásárhelyen és környékén?
– Az erdélyi zsidó közösség 450-500 éves. Az első komoly híradások a XVI. századtól kezdődtek, amikor feltűntek Európa keleti felében, s itt Erdélyben is, bár ez a terület kiesik a nagy kereskedelmi útvonalakból. Elsősorban a Konstantinápolyból érkező zsidó kereskedők keresték fel Erdélyt, akik Nyugat-Európába tartottak. Érdekes módon a törökök befogadónak bizonyultak, s a Spanyolországból kiűzött zsidók a török birodalomban kaptak menedéket. Bethlen Gábor, akinek egészségét hamar kikezdte az állandó hadviselés s a korabeli életmód, orvosokhoz fordult. Egy Konstantinápolyban élő zsidó orvost ajánlottak, Sassza Ábrahámot, aki a történészek véleménye szerint tiszteletdíjként azt kérte, hogy Konstantinápolyban élő hittársai Erdélyben is letelepedhessenek. – Mi vonzotta őket ebbe a térségbe?
– Egyrészt a Konstantinápoly és Nyugat-Európa közötti nagy távolság, és feltehetően a só, továbbá az aranybányászat és az élőmarha-export. A fejedelem Gyulafehérvárt jelölte meg egyetlen letelepedési helyként, s a következő fejedelmek idején, amikor megszigorodtak a gazdasági viszonyok, az erdélyi törvényhozás úgy döntött, hogy sehol máshol nem engedélyezik a letelepedésüket. Marosvásárhely és környéke, egész pontosan Marosszentkirály és Náznánfalva kivételt képezett. A hely földesurai ugyanis engedélyt nyertek arra, hogy letelepíthessék a zsidókat, ami azzal a következménnyel járt, hogy Marosszéken és Udvarhelyszéken a XVII. század végén és a XVIII. század elején már egy nagyobb közösség élt és dolgozott. Közös imaházuk volt Marosszentkirályon, ami az 1940-es években még állt, de ma már csak két tábláját őrzik a budapesti Dohány utcai zsinagóga múzeumában. A táblákon az akkori zsidók megköszönték Mária Teréziának és fiának, II. Józsefnek, hogy támogatták őket. 1850-ig a közösség néhány tagjának sikerült pénzzel elintéznie, hogy Marosvásárhelyre költözhessen, ami a nagy többség számára csak 1850-ben vált lehetségessé, amikor az osztrák hatóságok megszüntették a feudális kiváltságok rendszerét, többek között a városi autonómiának a letelepedésre vonatkozó jogát. Ami azt is jelentette, hogy a közösség tagjai a megélhetés, a kereskedelem érdekében beköltöztek a városba, ahol telket vásároltak. A legolcsóbb telkeket kapták meg a Kossuth utcában és annak végén, amelyek árvízveszélyes területek voltak, ahol minden két vagy három évben elölről kellett kezdeni a házépítést, a rendbetételt. A Kossuth Lajos, az Arany János és a Sörház utca környéke még a XX. század elején is sok zsidó családnak nyújtott menedéket. A gazdagabbja beköltözött a város központjába, ahol impozáns épületeket emeltek. Kirívó példa erre az egykori rendőrségi székhely a főtéren, a Feigelbaum-palota, amely tulajdonosáról kapta a nevét, aki kereskedő volt, gyermekei pedig ügyvédek.
Az emancipációt, ami a keresztény népességgel azonos polgárjogokat jelentett, 1867-re szerezték meg a zsidók, amikor a magyar parlament politikai szempontból egyenrangú polgároknak nyilvánította őket, s mint ilyenek, a férfiak választhatók voltak és választójoggal rendelkeztek. A választójogot a magyar nyelv ismeretéhez, az írni-olvasni tudáshoz, a nagykorúsághoz kötötték. – Az Erdélyben letelepedett zsidók eredetileg milyen nyelvet beszéltek?
– A legelsők kétféle rituális közösséghez tartoztak, egyrészt a szefárd zsidók, akik a ladinot, egy spanyol-héber keverék nyelvet beszéltek, a többiek egy némettel és lengyellel kevert hébert, a jiddis nyelvet, amely a középkori német nyelv szókincsét és kiejtését vitte tovább. Ez utóbbiak voltak többen. 1850 után rohamos, önként vállalt magyarosodás kezdődött el, s egy század végi felmérés szerint a zsidóknak már körülbelül csak a 10 százaléka beszélte anyanyelvi szinten a jiddist, a többiek számára megmaradt egyfajta második nyelvnek, amelyet akkor használtak, ha nem akarták, hogy megértse a gyermek. A század végére az emancipáció azt is jelentette, hogy az intellektuális pályák felé indultak el. A zsidó fiatalokban nagyon erős volt a továbbtanulás, a bármi áron diplomát szerezni fontossága, ami egzisztenciális függetlenséget adott. Sok mérnök, jogász, orvos, bankár, újságíró került ki közülük. Ez azzal magyarázható, hogy a zsidó kereskedő, aki jobbára csak ingóságokkal rendelkezett, kénytelen volt folyton számolni, s a láthatatlan Istenben hitt, így adott volt az elméleti megalapozottság ahhoz, hogy a modern absztrakt gondolkodás sok kiválósága megszülessen. Ami az életmódjukból adódott, és nem abból, hogy a zsidók születetten okosak lennének. Az első világháború végére Marosvásárhelyen jelentős izraelita közösség élt, 2750 lélek, akik vállalták zsidóságukat. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a magyar népszámlálások azt, hogy zsidó, nem tekintették nemzetiségnek, csupán vallásnak. A magyar zsidók különlegessége az volt, hogy legalább három vallási irányzathoz tartoztak, olykor nem is beszéltek egymással, a híres zsidó összetartás tehát csak mítosz.
– Ha részleteznéd a három irányzatot…
– Az ortodoxok mereven ragaszkodtak a hagyományokhoz, a reformisták, azaz neológok a főbb imákat mondták héberül, de minden mást magyarul vagy németül, ugyanis német és magyar nyelvterületen hódított ez az irányzat, amely beengedte az orgonát a zsinagógába, lazított a vallási és étkezési szokásokon, a rabbiknak nem tette kötelezővé a szakállviselést stb. A neológok Marosvásárhelyen a gazdagabb zsidók közé tartoztak, ők a feltörekvő kapitalizmus idején jobban érvényesültek. Ilyen volt Bürger Albert, Meszticz Mihály, a Farkas család, amely az összes nagyobb Maros menti fafeldolgozó telepet birtokolta. Ők építették föl az Iskola utcai zsinagógát Jacob Gärtner bécsi építészmérnök tervei alapján.
– Az előadás második része az első világháború befejezésével kezdődött. Mi jellemezte a két világháború közötti időszakot?
– Az első világháború befejeztével teljesen új helyzet állt elő, az új államban meg kellett találni a modus vivendit egyrészt a regáti román világgal, másrészt az odaát élő zsidókkal. Míg az erdélyiek teljes polgárjoggal rendelkeztek, vallásukat (1895-től) elismerték, addig a regátiak számára csak a nyugati hatalmak nyomása hozott javulást. A nagyhatalmak azzal a feltétellel kötöttek békét Romániával, ha a zsidókat egyenrangú román állampolgároknak ismeri el.
Elméletem szerint, amit az utólagos gyakorlat is igazolt, az erdélyi zsidók előtt három út állott. Egyfelől a vallási-kisebbségi élethez való ragaszkodás, a gazdasági kapcsolatok ápolása az őket körülvevő közösséggel, és minden nem zsidó ügytől való visszahúzódás, ami elsősorban a Máramarosban élő közösséget jellemezte (Elie Wiesel is onnan került ki).
A cionisták célja, akik már 1912–14-ben szervezkedtek Marosvásárhelyen, s önmagukat nemzetiségnek, sőt nemzetnek tekintették, az önálló nemzetállam megteremtése és a zsidóknak az évszázados üldöztetés és száműzetés utáni hazatelepedése volt. Ehhez táborokat alapítottak, ahol fizikai munkára készítették fel a fiatalokat, katonai kiképzést is adtak, a modern héber nyelvet kezdték el oktatni, iskolákat és óvodákat alapítottak, tanfolyamot indítottak, lapot adtak ki és szervezetet hoztak létre minden városban.
A harmadik csoportot azok képezték, akik a kor szokása szerinti némi gúnyos ízzel Mózes vallású magyaroknak vallották magukat. Nem szakítottak ugyan a zsidósággal mint eredettel, de a magyar nemzeti célokért és a kisebbségi magyar létben vállaltak szerepet, szolidárisan Magyarországgal, amely számukra polgárjogot adott. Ezek az emberek Marosvásárhelyen a magyar kultúrát támogatták, könyveket adtak ki, s úgy érezték, hogy az iskolarendszert fel kell karolniuk, nem sajnálták a pénzt a kisebbségi szervezetektől, s az Országos Magyar Pártnak akár vezetőségi tagjai is voltak. 1937–38-ig töretlenül hittek abban, hogy a revízió eszméje győzedelmeskedik, Trianon megszűnik, a visszatér az 1918 előtti tündérország. Jellemző példa erre Sebestyén Miklós ügyvéd vagy Bürger Albert személye, ez utóbbi a kereskedelmi és iparkamara elnöke volt a két háború között. Volt egy negyedik csoport is, amely messianisztikus elhivatottsággal hinni akart abban, hogy az állandó válságból és nemzetiségi nyomorból a baloldal ígéretei jelentik az egyetlen kivezető utat. Egy olyan világét, amely szerintük megvalósult a Szovjetunióban, de amiről senkinek nem volt közvetlen tapasztalata. Nem hittek a sztálini erőszakban, a koncentrációs táborokban, a kolhozok elszegényedésében, az ukrajnai éhségben, mindezt a polgári lapokban megjelent propagandának, polgári kitalációnak tartották.
A 30-as években a zsidó közösségnek saját parlamenti képviselete volt, Bukarestben és Bukovinában működött a zsidó párt, amelynek voltak erdélyi vezetőségi tagjai is. A párt egyszer indult önállóan a választásokon, legtöbbször a liberálisokkal szövetkezett. A két világháború közötti marosvásárhelyi zsidó közösség létrehozta, megerősítette a már korábban is létező szervezeteket, amelyek az egyházhoz, a zsidó felekezethez kötődtek. Az ortodoxok templomot építettek a Knöpfler Vilmos utcában, s bár a különböző pártok a támogatásért cserébe megígérték a segítséget, ezt soha nem teljesítették. A zsinagóga elkészült, de már nem lehetett bevakolni, 1944-ben a gettó kórházának használták.
Bodolai Gyöngyi , Népújság (Marosvásárhely)

Ambrus Attila: Szórványra is figyelj
Brassó a magyar próza térképén ma is fehér foltnak számít. A barcaságiaknak is. Legfennebb azzal került be az irodalom- és eszmetörténetbe, hogy a Cenk alatti városban írta le Németh László a kisebbségi idegbajt és az ebben a kórban szenvedő zárványi ember három típusát. A dohogót, aki minden sérelmet számon tart, aki szinte örül az újabb és újabb igazságtalanságnak, s a sérelmet azért növeszti apokaliptikussá, hogy ne lásson lehetőséget arra, amire ereje nincsen. A lojálist, a hatalom támaszát, aki minden kis többségi gesztusban vagy pesti vállveregetésben a megdicsőítő élet felkínált lehetőségét látja. A szervezőt, aki szerint, ha fenn akarunk maradni, az anyagi létünket kell rendezni, a gazdasági függetlenségben majd fészket talál a szellem is, aki hősnek képzeli magát, noha minden kisebbségi hősiesség: neurózis. Ezeknek a kisebbségi embertípusoknak a leírása után a nemzeti író levonta a szomorú következtetést: az erdélyi magyarságnak nincs komoly hadrendje, amelybe beállni férfipróba, mert egy nagy eszme sem fut a körében szét.
Németh László szerencsére tévedett.
Ahogyan az is hibázik, aki a mai Brassó megyét a magyar irodalom térképén üres tartományként jelölné. Az jár a legközelebb az igazsághoz, aki terra incognitának tarja a Barcaságot. Így járt el a román irodalomtörténész, Vasile Şelaru is, aki összeállította a Barcasági írók és gondolkodók enciklopédiáját. A magyar írókról avatatlanoktól informálódott, ezért az első kiadás mindössze tucatnyi és szinte kivétel nélkül tucatszerzőt említett meg.
Eléggé felelőtlenül elvállaltam, hogy a lexikon második kiadására összeállítom a mai Brassó megye területén született, élt, alkotó és elhunyt magyar író lajstromát, életrajzát, életművének listáját. Felelőtlen vállalás volt, ugyanis nem gyanítottam, hogy 139 személyiségről kell kartotékokat készítenem.
Közülük most csak hármat említek: a Kossuth-díjas Sánta Ferencet (akinek sikerült átadnunk szülővárosa, Brassó az ajándékát: a kovásznai származású Csutak Levente grafikáját az Ötödik pecsét írójáról), Nyirő Józsefet és Ignácz Rózsát.
Nem csupán a barcasági, de az erdélyi olvasó is csak az elmúlt húsz-huszonöt évben fedezte fel a három jelentős szerzőt. Az ismeretlenség oka mindhármuk esetében azonos: az irodalmi kanonizáció, amely igyekezett eltemetni a kánonnak mindenben meg nem felelő életműveket. Ahogyan Jókai Anna Ignácz Rózsa irodalmi száműzetéséről írta: „Az irodalom történetéből agyonhallgatással próbálják kitörölni. A politikai diktatúra a politikai vétkeket néha – kellő vezeklés után – megbocsátja. A világlátás másságát azonban soha.”
Sánta Ferenc elbeszélés kötetének (Isten szekerén – Stúdium, Kv), illetve esszégyűjteményének megjelenése a reveláció erejével hatott a szülőföldjén. Felfedezhettünk egy XX. századi humanista szerzőt, aki kíméletlen kritikát mondott a kóros korról, amikor élt. Nyirő József újrakanonizációja is megtörtént. A szülőfalu Székelyzsombor az évente megtartott Nyirő-ünnepségek révén is ápolja az író emlékét, ezek mediatizálása is hozzájárul ismertségének növekedéséhez. Ignácz Rózsa barcasági felfedezésére azonban még várnunk kell.
Noha Ignácz Rózsa és Nyirő József egyaránt beemelte a fogarasi, erzsébetvárosi, illetve a székelyzsombori és alsórákosi tájat, embert, életérzést a magyar irodalomba, előbbi munkássága jobbára ismeretlen ott, ahol az írónő gyermek- és fiatalkorának egy részét töltötte.
Igaz, nem teljesen ismeretlen. Fogarason, a nemrég felújított református iskolaépületben, amely ma magyar közösségi házként várja a kultúrára vágyó magyarokat, illetve az anyanyelvüket, őseik történelmét, népüknek irodalmát megismerni akaró gyerekeket – akik csak román tannyelvű iskolába járhatnak, mert a magyar oktatás megszűnt, amikor még hetven magyar diák volt a városban – nos, a magyar közösségi ház tanácstermét Ignácz Rózsa teremnek nevezték el. Szász Tibor református lelkész pillanatig sem mondott le arról, hogy a város jelentős társadalmi szerepet vállaló lelkészének, Ignácz László esperesnek és lányának, az író-színművész Rózsának életét és munkásságát népszerűsítse, emlékét őrizze.
A lelkész az elmúlt években az Árva Bethlen Kata hagyaték, a református templom ápolására, megőrzésére fordította energiái, anyagi tartalékai jó részét. A felújított templom átadása, a hálaadó istentisztelet október 5-én lesz. Értesüléseim és reményeim szerint az elkövetkező években fokozott figyelmet szentelnek Fogarason az Ignácz család örökségének feltárására, megőrzésére és megismertetésére. Ehhez a kezdeményezéshez, erőfeszítéshez a Brassói Református Egyházmegye is csatlakozik.
A húsz éven át Kovásznán szolgált, majd 1918-ban püspöki kinevezéssel Fogarasra átirányított, a Magyar Párt megbízásából bukaresti képviselőséget is vállalt református lelkész apának, Ignácz Lászlónak (a püspök-író Makkai Sándor sógora) jelentős szerepe volt Rózsa íróvá válásában, ahogyan kulcsszerepe volt ebben Fogarasnak is.
Rózsa kilencéves volt, amikor a családjával a gazdag történelmi múltú  kisvárosba költözik, ahol a vár a középkori magyar királyság s az erdélyi fejedelemség fölemelő és gyászos eseményeire emlékeztet: II. Endrétől Nagy Lajosig és Mátyás királyig, Bethlen Gábortól Apafi Mihályig vezetnek a  birtokadományozások, a várépítések. És ennek a több évszázados történelemnek részesei, szereplői a havasalföldi és az erdélyi románok, illetve a szászok.
Amikor Ignácz Rózsa Fogarasra érkezik, a kisváros már alig hasonlít arra a csendes, szinte nyomasztóan néma településre, amely Babits Mihály tanári éveiben volt, s amelyről ma már egyre több Babits-kutató állítja, filozófikus gondolkodóvá és költővé avatta a Nyugat későbbi mesterét.
Ikerpályáimon című önéletrajzi írásában Ignácz Rózsa visszaemlékezik arra, hogy az 1910-ben Mikszáth Kálmán alapította gimnázium homlokzatára felkerül a Liceul Radu Negru felirat. Egyetlen drámai mondatban írja le, hogy a város magyar lakosságának fele, köztük mintegy ezer hivatalnok 1918 és 1920 között elhagyja a várost. Megemlíti azt is, hogyan ismerkedik meg Babits verseivel, regényével, illetve hogyan veti össze Babits kora Fogarasáról alkotott képét az új valósággal.
A gyerek Rózsa a felgyorsuló történelem tanúja, miként annak is, hogy az ország urai és a város lakói gyorsan kicserélődnek. A várba ezerkétszáz fogoly katonát hoznak, az ellenálló székely hadosztály volt tisztjeit és közlegényeit. Később polgári internáltak jönnek a helyükbe. A helybeli magyar polgárság összetétele megváltozik: távoznak a régi hivatalok és velük a tisztviselők, maradnak a cipészek, szabók, bádogosok, szűcsök. És marad a változás előtt éppen csak megérkezett református lelkész és családja. Ignácz Lászlóék, a kilencéves Rózsával. Bizonytalanság és sorsvállalás, kétségbeesés és abból fakadó teremtő cselekvés: a megszűnt magyar állami iskola helyébe magyar nyelvű református gimnázium teremtése, a háromezer fogarasi magyar áldozatvállalásából. Ignácz László aktív közreműködésével.
A gyermek- és serdülőkori indíttatás, a fogarasi élmény egy életre szól, Ignácz Rózsa prózáját, legalábbis az első évtizedét döntően meghatározza.
A húszas évek fogarasi élménye nélkül aligha írhatta volna le a két világháború közötti erdélyi – és a mai erdélyi – valóságra is leginkább jellemző sorokat: „…a temetőben a sírfeliratok magyarok, és arról beszélnek, hogy nem is olyan régen itt egy más nép élt, nem az, amelyik most uralkodik. A múlt, ó a múlt, a történelem, erősen kísért az új urak boldog életében, erősen háborgatja biztonságérzetüket. Pedig a huszadik században nincsenek – nem lehetnek kísértetek. A technika századában az a jelszó, hogy mindent gyártani lehet. Múltat is. Történelmet is. Csak okos emberek kezébe kell letenni a várospolitika irányítását.”
Ignácz Rózsa szociológiai éleslátásról tanúskodó írásait ma is haszonnal forgathatnák idősek és fiatalok. Nála a mai napig senki nem érzékeltette szemléletesebben a Budapestre vágyakozó magyar fiatalok és a román királyságból betelepedők dilemmáit, a Bukarestbe kitelepedők  „kis minoritár” lányok vagy jövendő román feleségek sorsát. A folyamat ma sem ért véget, csak Budapest mellé felsorakoztt opcióként London, Bécs vagy Sidney.
Felfedezéséhez azonban szükség van a rekanonizációjára, ami ellentétben Nyirővel és Wass Alberttel, tovább késik. De talán már a rekanonizáció is kevés. A mai középiskolások – a jövő olvasói – ma (valamilyen furcsa félreértés folytán) nem hallanak Szabédi Lászlóról, Sütő Andrásról, Székely Jánosról, Bözödi Györgyről, Nyirő Józsefről, Ignácz Rózsáról. Az erdélyi magyar irodalomról sem, mert a legújabb iskolák szerint ilyen nem létezik. Pedig van, ahogyan van zsiráf is, hiába bizonygatja a komájának a góbé, hogy ilyen állat nincs.
Külön tantárgyként kellene megszerettetni az erdélyi magyar irodalmat a középiskolában, mert rólunk beszél, nekünk szól, nyújt eligazítást a kisebbségi sor(s)ban, kelt bennünk megválaszolásra váró kérdéseket, melyek a cselekvésre is késztetnek. Mert a miénk. Akárcsak Ignácz Rózsa, a kovásznai-fogarasi: az erdélyi író.
maszol.ro

Az impériumváltás évei Háromszéken 3. (Dokumentum)
(1918–1920) A közigazgatásban való berendezkedés után a gazdasági szupremácia megszerzése, a magyar állami és felekezeti oktatás romba döntése, valamint a magyar egyházak ellehetetlenítése következett.
Gazdasági téren a román hatóságok első nagy visszhangot keltő intézkedésére 1920-ban került sor, amikor a domborzat változatosságára, illetve a volt állami méntelep épületeinek kihasználhatóságára hivatkozva ezer hold földet sajátítottak ki katonai gyakorlótér kialakítása végett, ezzel lehetetlenné téve körülbelül 600 szentgyörgyi és árkosi kisgazda megélhetését. Az ügy végül csak 1924-ben nyert némi megoldást – újabb ezer hold föld kisajátítása által kárpótolták az árkosi és szentgyörgyi gazdákat – báró Szentkereszty Béla, az Országos Magyar Párt háromszéki elnöke és Sándor József sepsi járási képviselő közbenjárására.
Elég nagy feltűnést keltett az a tranzakció is, mely révén a trianoni békeszerződés aláírása után néhány nappal egy francia érdekeltségű konzorcium tízmillió koronáért megszerezte a köpeci kőszénbányák összes részvényét, melyek addig az erdélyi Kereskedelmi és Hitelbank tulajdonában voltak. A korona és lej párhuzamos használata, illetve a pénzbeváltás számos esetben elégedetlenségre adott okot. A lakosságnak és a kereskedőknek különösen a román megszállást követő időszakban jelentett gondot a lej használata, elfogadása, hiszen a pénzintézetek nem szívesen váltották be a román pénzt, ugyanakkor a különböző közlekedési megszorítások miatt a lej esetleges használata román területeken szinte lehetetlen volt. Háromszéken a korona végleges beváltására 1920 szeptemberétől került sor. Minisztertanácsi határozat értelmében a bankjegyeket 1:2 arányban váltották be, azaz minden két koronáért egy lejt adtak.
A Kormányzótanács időszakában ugyan megtörténtek az első lépések az állami iskolák elrománosítására, de a felekezeti oktatásban az 1919/15673-as rendelet lehetővé tette az egyházak számára, hogy új iskolákat létesítsenek, sőt, még azt is előírta, hogy „ahol nélkülözhető állami iskolai helyiségek és felszerelések találhatók, azok átengedtessenek a felekezeti iskola céljaira”. Ennek következtében a református és az unitárius egyháznak sikerült megdupláznia az elemi iskolák számát. 1920-tól kezdve már a felekezeti oktatásban is megszülettek az első megszorító intézkedések. 1920 novemberében a közoktatásügyi minisztérium táviratban utasította a tankerületi felügyelőket és igazgatókat, hogy a felekezeti iskolák tanerőit kötelezzék a román állam iránti eskü letételére, azokat pedig, akik nem hajlandóak eskütételre, függesszék fel állásukból. Ugyanakkor megkezdődött a felekezeti iskolák államosítása is. Háromszéken az első ilyen esetek közé tartozik a nagyajtai felekezeti iskola körül kirobbant botrány. 1920 őszén a hatóságok a 120 tanulóval rendelkező református elemi iskolának nem engedélyezték, hogy a korábbi tanévben használt épületet ismét bérbe vegye. Megjegyzendő, hogy az említett községbe az állami elemi iskolába egyetlen tanuló sem iratkozott be (SZN, 1920. okt. 16.).
A hatóságok túlkapásai a különböző egyházi és világi rendezvények megtiltásában vagy feloszlatásában, a gyakori vizsgálatokban, letartóztatásokban nyilvánultak meg. A vidéki papság tagjai, akik a román megszállást követően a falusi közösségek első számú vezetői lettek, gyakran váltak megtorló intézkedések áldozatává. A román hadsereg elleni izgatás vádja miatt 1919-ben letartóztatták és börtönbe zárták Volloncs Miklós maksai, Balogh Ignác szárazpataki, Bene István aldobolyi, Mircse Ferenc teleki, Egerházy Lajos torjai, Székely Kelemen sepsikőröspataki plébánost, lelkészt. (Mikes Imre: i. m., 205., The Religious Minorities in Transylvania. A vallási kisebbségek Erdélyben, Magyar Kisebbség, 1925, 13. sz., 508.).
Nagy feltűnést keltett az a letartóztatás-sorozat, amelyet Sidney B. Schow amerikai unitárius lelkész 1920. június 12–13-ai látogatása után hajtott végre a sepsiszentgyörgyi rendőrség. Az eseményre rányomta bélyegét, hogy az Amerikai Unitárius Szövetség küldöttsége a trianoni békeszerződés aláírását követő napokban látogatott Sepsiszentgyörgyre. A felfokozott lelkiállapotban lévő lakosság az Előpatak felőli úton díszkapuval várta az amerikai vendégeket, majd a rendezvényeken többször elénekelte a Himnuszt és a Szózatot. A Székely Mikó Kollégium tornatermében megtartott bankett után a rendőrség több embert letartóztatott, és összesen 170 lakos ellen indított eljárást államellenes bűncselekmény miatt (SzN, 1920. jún. 14., 24).
Közismert, hogy a román megszállást követő két évben az erdélyi magyarság nem kapcsolódott be a politikai életbe. A magyar vezetők tudatában voltak, hogy fontos közéleti és gazdasági pozíciókat veszítenek el, de a politikai passzivitás révén, akárcsak a hűségeskü megtagadásával, a magyar békedelegáció pozícióját próbálták támogatni. Így a magyarság sem az 1919 novemberében, sem az 1920 júniusában megrendezett választásokon nem vett részt tömegesen. A meghirdetett passzivitás ellenére az 1920-as választásokon az Averescu tábornok vezette Néppártnak Háromszéken már voltak magyar szenátorjelöltjei Fekete András és Morvay Endre személyében.
A trianoni békeszerződés aláírása után egyre nagyobb igény jelentkezett a politikai életben való részvételre, a szervezkedésre. Az első komolyabb próbálkozásra 1920. október 8-án került sor, amikor Bernády György a még hivatalban lévő Kovásznai Gábor alpolgármester segítségével egy értekezletet hívott össze Sepsiszentgyörgyön, ahol a magyarság politikai aktivitását sürgette. A résztvevők azonban elzárkóztak Bernády indítványa elől, és azt javasolták, a kolozsvári magyar vezetőkkel együttműködve indítsa meg a szervezkedést. Néhány nappal később Bernády György hasonló értekezletet kezdeményezett Kézdivásárhelyen is, azonban itt is kudarcot könyvelhetett el, annál is inkább, mert az értekezleten Fekete András néppárti képviselő társaságában jelent meg. Báró Szentkereszty Béla, volt főispán és országgyűlési képviselő A marosvásárhelyi szervezkedéshez című írásában – amely a Székely Nép október 9-ei számában jelent meg – elhamarkodottnak és egységbontónak tartotta Bernády György kezdeményezését, és kijelentette, hogy a szervezkedés élén ,,olyanoknak kell állni, akik a magyarság osztatlan bizalmát bírják”. A nagy befolyással rendelkező Szentkereszty, de a háromszéki közvélemény is inkább a Kolozsváron szervezkedő Grandpierre Emil, báró Jósika Samu, Ugron István köré felzárkózó, néhány hónappal később a Magyar Szövetséget létrehozó csoportot támogatta.
MÁR ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)