Az Origo internetes portál további részleteket közölt a hangfelvételből. Az írás szerint a több mint háromórás felvételen a szocialista képviselőcsoport vitatta meg az ország helyzetét, Gyurcsány programbeszédét. Lendvai Ildikó vezette az ülést, adta meg a szót a felszólalóknak. Gál J. Zoltán, Veres János, Horn Gyula, Kökény Mihály, Vitányi Iván az ismertebb felszólalók, de a frakció számos tagja hozzászólt. A felvétel megdöbbentő része az, amikor a hozzászólások végeztével Gyurcsány Ferenc 25 percben reagált az elhangzottakra. Az idézetek szerint Gyurcsány Ferenc azt mondta: ,,amit az elmúlt egy hónapban meg lehetett tenni, azt megtettük. Amit az azt megelőző hónapokban titokban meg lehetett csinálni úgy, hogy nehogy a választási kampány utolsó heteiben előkerüljenek olyan papírok, hogy mire készülünk, azt megtettük. Úgy őriztük a titkot, hogy miközben tudtuk és ti is tudtátok, hogy ha el fog jönni a választási győzelem, utána nagyon neki kell állni, hogy soha ilyen problémánk nem volt.” ,,Azt mondjuk-e, hogy a rohadt életbe, jöttek páran, akik meg merték tenni, és nem szarakodtak azon, hogy hogyan lesz majd az útiköltség-elszámolásuk, b...a meg. Jöttek páran, akik nem szarakodtak azon, hogy akkor a megyei önkormányzatban lesz-e majd helyük vagy nem, hanem megértették, hogy másról szól ez a kurva ország. Hogy megértik azt, hogy azért érdemes politikusnak lenni a XXI. század elején, hogy csináljunk egy másik világot. Egzisztenciát lehet még találni. Tudom, hogy ezt nem könnyű mondani, ne vágjátok mindig a képembe!” ,,Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna. Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel, meg este. Nem akarom tovább csinálni! Vagy megcsináljuk, és van hozzá egy emberetek, vagy mással kell csinálni” – mondta a miniszterelnök. /(L): Másfél évig hazudtunk (Gyurcsány). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 18./

Kulturális (pár)bajok – Beszélgetés Szőcs Gézával
Versírásról, bizalomról és bizalmatlanságról, politikáról, pornó- és giccsadóról, a Julianus-, és a Márai-programról, az NKA sorsáról, vidék és Budapest viszonyáról, és a jövőről alkotott képéről beszélgettünk Szőcs Gézával a Tokaji Írótáborból Budapest felé autózva.
Írsz-e még verset mostanában, vagy már csak népdalokat – ahogy ezt a városi legenda tartja Budapesten? – Nem írtam mostanában verset, de ez nincs feltétlenül kapcsolatban a mintegy három hónapja tartó megbízásommal, aminek a lényege, hogy a kulturális intézményrendszer ügyes-bajos dolgaival foglalkozom. Volt már rá példa az életemben, hogy nagyon stresszes, leterhelt hónapokban is tudtam verset írni, de arra is, hogy hosszabb nyaralás, pihenés nem hozta meg az inspirációt. Ihlet kérdése minden. Ha az emberben épségben megőrződik a lírai-én, akkor bármikor megszólalhat.
Az utóbbi időben több, veled készített interjút is közöltek, illetve a megbízatásod elején a Nagyításban jelent meg egy összeállítás. Én két beszélgetésre utalnék most: a szinte hírhedtté lett Indexes megjelenésre, illetve legutóbb a Magyar Narancsban olvasható interjúra. Két dolog volt bennük közös: hogy nem ismerték a Nagyítás-beli összeállítást, illetve a támadó hangnemük. Te miben látod az okát?
A bizalmatlanság, a barátságtalan hang, az ellenségesség a mai helyzetben Magyarországon szinte természetes. A társadalmat, ideértve az írástudói réteget is, törésvonalak osztják meg, de legalább egy nagy törésvonal, amelyet fontosnak tartok megszüntetni, áthidalni. Ilyen körülmények között nem is képzelhető el, hogy a művészvilágnak legalább egy része ne legyen ellenséges azzal a kormányzattal szemben, amelyet nem az ő preferált pártjai alkotnak.
A te esetedben ez konkrétan mit jelent?
Esetemben összetalálkoznak a Fidesszel, mint párttal, és a Fidesz-kormánnyal mint közép-jobb vagy polgári párttal szembeni előítéletek, sértettségek, ellenérzések. Azután jelen vannak a velem, mint magánszeméllyel szembeni ellenséges érzületek. Ez utóbbiak részben politikai hátterűek, hiszen azok, akik a – nevezzük így – politikai-szellemi ellentáborba tartoznak, eleve gyanakodva figyelik, amit csinálok, mondok, gondolok; de nem felelne meg az igazságnak, ha azt mondanám, hogy csakis ilyen ideológiai-politikai szekértábor-reflexek működnek velem szemben. „Alanyi jogon” is sok ellenséget szereztem az életben, és ezek olykor összeadódnak, mint például most. Ettől úgy tűnhet, mintha nagyon komoly erők állnának szemben akár velem, akár az általam megvalósított kultúrpolitikával szemben. Számottevő ellenállást nem érzékeltem, bár erről természetesen mást is olvashatunk egy-két lapban vagy internetes fórumon. De nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy a munkámat akadályozná egy megkerülhetetlen, agresszívan fellépő erő. Talán egyetlen dolog van, amelyet magamban is átgondolva meghátráltam, legalábbis elnapoltam a kérdését. Konkrétan a pornóadó és a giccsadó megvalósítását. Nemrég épp’ az Origón válaszoltam arra a kérdésre, hogyan látom ezeket a dolgokat három hónap elteltével. A pornónál, ugye, ismerjük a klasszikus meghatározást, miszerint nem határozható meg szabatosan, hogy mi a pornó. A giccsről meg nem csikarható ki általános konszenzus…
Csak a tisztánlátás kedvéért: itt arról az elképzelésről van szó, hogy adózni kellene a pornó és a giccs után. – Amikor ezt felvetettem, nem tudtam, hogy ilyen erős és mély beágyazottságú Magyarországon a pornóipari lobbi. Azóta szembesülnöm kellett vele, hogy a pornóiparban igenis nagyhatalomnak számítunk. Ami a giccset illeti, rá kellett jönnöm, hogy a magyar társadalomban mély és komoly igény van a giccs iránt, amitől nem lehet megfosztani egyik napról a másikra. Ha így van, tudomásul veszem, és anélkül, hogy okafogyottnak tekinteném a kezdeményezést, inkább úgy tekintem, mint aminek még nem jött el az ideje.
A másik nagy port kavart kezdeményezésed a Julianus-program.
– Itt nem akarok meghátrálni, bár igen kemény és ostoba ellenérvek születtek. Egész odáig merészkedtek, hogy meggyanúsítottak: hogy fajelméleti megfontolásokból tartom a programot helyesnek, meg különbséget akarok tenni magyar és magyar között. Ezek a vádak képtelenségek. Azt gondolom, a történelemtudomány lényegéhez tartozik, hogy primer ismeretekhez jusson a megelőző korokkal kapcsolatban. Az én hitvallásom változatlan az emberben munkáló kíváncsiságról, érdeklődésről, tudásról. Ha úgy tetszik, hiszek az ész-vallásban, és ebben a dologban egy tapodtat sem kívánok meghátrálni. Örülök annak, hogy olyan országban lehetek kormánytisztviselő, ahol következmények nélkül elhangozhat, hogy „az államtitkár úr ostoba és veszélyes játékot játszik”. De ha én tiszteletben tartom mindenki véleményét, azt várom el, hogy mások is így tegyenek. Mindenekelőtt pedig várjuk meg a kutatási eredményeket.
– Összefoglalnád röviden, mi a Julianus-program célja?
– Hogy tiszta vizet öntsünk abba a pohárba, amelybe a magyarság származásával kapcsolatos legkülönösebb elméletek kerültek az elmúlt évszázadok során, különösen felgyorsult tempóban az elmúlt évtizedekben. A dolog természetéből fakadóan ezek az elméletek egyrészt spekulatívak vagy bizonyíthatatlanok, másfelől alkalmasak arra, hogy az önképünkkel kapcsolatos alapokat aláássák. Úgy gondoltam, hogy a mai magyar népességet alkotó komponensek megnevezése, azonosítása semmiképpen nem ellentétes a tudomány, a közerkölcs lényegével. Az egyik válasz, ellenérv ezzel kapcsolatban úgy hangozhat, hogy ez egy rendkívül kevert népesség. Senki nem állítja azonban, hogy létezik egy úgymond érintetlen, senkivel nem keveredett magyar népesség. Azt meg főleg nem, hogy ha mégis van egy ilyen, akkor azt igazibb vagy mélyebb magyarnak kell tekinteni. Elég csak Petőfire gondolni. A magyarságnak hallatlan asszimiláló ereje van. A legnagyobb bűnt a magyarság ellen mindig azok követték el, akik megpróbálták osztályozni, illetve kiszorítani a magyarság kebeléből azokat, akik úgymond idegenek, jöttmentek, máshova valók. Erre ma is szigorúan oda kell figyelni. De mindennek tudomásul vétele, szem előtt tartása nem jelentheti azt, hogy ne volna szabad kíváncsinak lenni arra, hogy a mai magyar népességnek mennyi a finnugor, a szláv, a germán, a türk vagy iráni eleme. Olyan tudományos programot kell elindítani, amely minden olyan népességet, amely a magyarsággal evidens kapcsolatban állt, feltérképez. – A Könyvhéten sokan fehér szalagot viseltek a Márai-program elhalálozása miatt. Várható-e a folytatása, vagy valami hasonló program?
– Mint a Parlament Kulturális Bizottsága előtt bejelentettem: szeptember elsejére feldolgozzuk és összegezzük a Márai-programmal kapcsolatos szakmai javaslatokat, kialakítva a Márai-program egy átdolgozott változatát, amely összhangban áll a kultúrpolitikai elképzelések egészével. Ez nem jelent drámai felfordulást, a program célkitűzéseinek lecserélését, hanem inkább hangsúlykorrekciókat. – Meg lehet akadályozni, hogy a program ne nagy könyvkiadók lobbija legyen? – Jobban oda kellene figyelnünk a kortárs magyar írók érdekeire. Ez egy szellemi tápláléklánc, amelynek egyik végén ott áll a szerző, aztán a könyvkiadó, a kereskedő, a könyvtár és az olvasó következik. Azt lehet megakadályozni, hogy a nagy pénzeket a nagy cápák nyeljék el. A cél, hogy a támogatás haszonélvezői ne a közvetítők, hanem a szerzők és az olvasók legyenek. Ezt persze lehet vitatni, mondván: a kereskedő megteremti az érdekegység megvalósulásának feltételeit. De a fordítottja is igaz: a kereskedőnek sem érdeke, hogy az írók kivérezzenek. – Sokakat megrémített a hír, hogy 2 milliárdot zároltak az NKA pénzéből, mondják, a szervezet működésképtelen lesz, kivonják a pénzt a kultúrából. – Akik most jajveszékelnek, nem fognak ekkora hangerővel ünnepelni, amikor kiderül, hogy még sincs igazuk. Lehet, hogy egy-két film nem fog megszületni, vagy bizonyos produkciókra, célokra kevesebb pénz fog jutni. Ha ez így lesz, akkor ezért nem a mostani kormányzat a felelős, hanem azok a kormányzatok, akik az elmúlt években az országot ebbe a helyzetbe juttatták. Részben túlzottnak, részben igazságtalannak érzem ezt a mutogatást annak kapcsán, hogy egy új kormány, amely épphogy csak szembesült a katasztrofális pénzügyi helyzettel, meghoz olyan intézkedéseket, amelyeknek nyilvánvaló célja: a működőképességet biztosítani. Ha ezekből a megszorításokból a kulturális területnek is ki kell venni a részét, érthető, hogy berzenkedést szül. Mi is úgy gondoljuk, hogy ez így nem mehet tovább, bízunk a gazdaság erejében, amely majd elő tudja teremteni a forrásokat. Az elosztás persze rögtön felveti a disztribúció alapelveinek kérdését, illetve hogy ezeket kik és hogyan valósítják meg. A művészvilágban nyilvánvalóan él az autonómia igénye, a művészek maguk tudják, hogy a pénz hogyan használható fel a legértelmesebben. Csakhogy a művészvilág sem egységes, más-más megfontolások ütköznek benne. Például a filmes támogatások esetében láttuk, hogy a legdemokratikusabban választott filmes testületre bízva az elosztást, mégis sok művész érezte úgy, hogy kiszorították. Kiszorult vagy bele sem került abba a körbe, ahol helye lett volna. Remekművek sem születtek olyan számban, ami várható lett volna a támogatások értékét tekintve, és el is tűnt jó néhány milliárd. Ez csak illusztráció ahhoz a dilemmához, hogy a művészekre kell bízni az elosztást, vagy az adminisztrátorokra. Ez utóbbi ellen is számos argumentum hozható fel. A kormányzati cél, hogy több pénz jusson a magyar művészeknek. A zárolás szó eleve azt jelenti, hogy a pénzt nem vonták el, nem költötték el egyébre, csak éppen hozzáférhetetlenné tették. De annak a pénznek előbb utóbb ugyanott meg kell jelennie. – Két fiatal költővel készítettem idefelé jövet interjút. Mindketten arról a már-már közhelyes problémáról beszéltek, hogy értelmiségiként, művészként szinte csak Budapesten lehet bármit is tenni, lehetőségekhez jutni, de írásból még ott sem lehet megélni. A vidék–Budapest ellentétre van-e olyan terv, ami ezt a helyzetet egy kicsit árnyalná? – Budapest relatív súlyának növekedése folyamatosan súlyosbodó probléma, amely előrevetíti egy Budapest-ország utópia képét. Ez ellen decentralizálással lehet védekezni. Jelentős kulturális központokat kell létrehozni, ezek lehetnek nagyvárosok, például Debrecen, vagy kisebbek, mint mondjuk Kecskemét, vagy fürdővárosok, mint például Balatonfüred – azokat említem, amelyek már viszonylagos sikertörténetekké lettek az elmúlt években. A nagy egyetemi központokban a kulturális kínálatot kell színesebbé tenni. Lecserélődött lassan egy modell, amely a művelődési házak Magyarországát jelentette. A népművelők helyett ma kulturális menedzserek ténykednek, és a művelődési házak kulturális eseményeinek (amelyek sokszor esküvők vagy szüreti bálok voltak) modelljét felváltotta egy másik, amely fesztiválokban jeleníti meg az egyes régiók művészeti potenciálját. Ha jól szétnézünk az országban, alig van olyan területe Magyarországnak, amelyhez valamilyen többé-kevésbé sikeres fesztivál ne kapcsolódna. Egyeseknek ez már sok is, azt vallják, hogy a fesztiválok országa lettünk, ennyi jó fesztivált képtelenség rendezni, de ha lehetne, az sem lenne jó, mert az ember nem tud mindenhová eljutni. Ez jellegzetesen fővárosi szemlélet. A Miskolci Operafesztivált vagy a Kaposvári Zenei Fesztivált, vagy a veszprémit, a szombathelyit nem feltétlenül úgy kell tervezni, hogy a fővárosból mindenki mindenhová el tudjon jutni. Sokkal inkább arról van szó, hogy Budapesttől független kulturális centrumok jönnek létre, amelyek egyfajta értékcserét is megvalósítanak: új stílus, szemléletmód, hangnem, teljesítmény jelenik meg. A kulturális energiákat hordozó szellemi csatornarendszer révén ez eljut mindenhová, az egész Kárpát-medencébe. Vagyis nem félek attól, hogy Budapest túldagadása miatt eljutnánk addig, hogy Pécs, Debrecen, Győr, Kolozsvár vagy Kassa kiürülnének és érdektelenné válnának. Gondoljunk csak a Győri Balettre: egy táncosnak legalább akkora rang, mint az Állami Operaház tagja lenni. Nem félek a „túl sok fesztivál, túl sok folyóirat, túl sok egyetem” rémképektől. – És mit gondolsz a múltról? Hogyan látod: jogos-e a bűnök felszínre kerülése, érdemes-e a múlttal szembesülni, vagy az egészet felejtsük el, lépjünk tovább? Nemrég kérdeztük Sára Sándort többek között a Biszku Béla-filmről is. Sára amellett érvelt, hogy a filmet be kellett mutatni, sőt Biszkut el is kellett volna számoltatni.
– A közelmúlt mindig a legkritikusabb a történészek és a köztudat számára is. A rendszerváltás idején nagytakarításról beszélt az ország, aztán az érdeklődés alábbhagyott, miután olyan emberekről derült ki, hogy együttműködtek az államhatalom antidemokratikus szerveivel, akikről senki nem feltételezte volna, még a legjobb barátaik sem. Így a közvélemény egy kicsit meg is csömörlött, a múlt tisztázásának jogi eszközrendszere is nagyon komótos, körülményes lett. A bürokrácia és az érdektelenség kölcsönösen gerjesztették egymást. Ez a kontextus magyarázza, hogy a film alkotói jogállamban aggályosnak számító módon készítették el a filmjüket. Jelzem, ha be akartak volna tartani minden jogszabályilag meghatározott és kötelezővé tett lépést, ez a film nem született volna meg. Itt most a jogi alapú szemlélet és egy önismeretet szolgálni kívánó akció közötti konfliktus eredményének egy egész társadalom örülhet, még akkor is, ha a jogkövető érzékenység sérült. Hasonló dolog mindig elő fog fordulni ott, ahol a szabályozás, a bürokrácia lemarad a valós igényekkel szemben. Ez esetben lemaradt. A tanulság nem az, hogy nincs többé a magánéletnek szentsége és bele lehet tiporni bárki személyiségébe. Ott nem fognak ilyen dolgok történni, ahol jól működik a társadalom önismeretét, önreflexióját szolgáló eszközrendszer. Ha valamivel baj van, akkor ezzel. Ezen kell javítani, nem arról huhogni, hogy mi lesz majd ebből. Ezek a jogvédő hangok megkerülik a kérdést, hogy hány millió ember sorsába avatkozott bele a legbrutálisabban az a hatalom, aminek a működéséről szerezhettünk ismeretet egyik meghatározó figurájának személyiségébe belepillantva.
– A kérdés költői, bizonyos értelemben: lehetséges-e adómentessé tenni az költők számára a versek publikálását? – Ha ez csak a kulturális minisztériumtól függene, akkor nyilvánvalóan igen lenne a válaszom, de a kérdés alapvetően pénzügyi. Romániában például jóval kedvezőbbek a művészek adózási viszonyai. De nem lehet kiemelni és átvenni egy másik adórendszer egyetlen elemét, legfeljebb példaként hivatkozni rá.
– Milyennek szeretnéd látni a magyar kulturális életet négy év múlva? – Amelyben új Ady Endrék, Bartók Bélák, Csontváryk, Kosztolányi Dezsők, Krúdy Gyulák, Weöres Sándorok tudják kibontakoztatni tehetségüket, fantasztikus remekművek sorozatával gazdagítva a magyar és egyben európai kultúrát. Mindezt abban az egységes szellemi térben képzelem el, amely a Kárpát-medencét jelenti, benne erdélyi, felvidéki és minden utódállam-beli magyar művésszel, Kiskolozsvártól nagy-Kolozsvárig. Nem tudom, tudsz-e róla, de Dél-Burgenlandban a Németújvári járásban van egy nagyon pici falu, mai nevén Glasing, amely hajdanában a Kis-Kolozsvár nevet viselte. Ha én ezt tudtam volna, amikor emigrálnom kellett Kolozsvárról Nyugatra, akkor biztosan ezt a helyet választottam volna. Már csak azért is, hogy ha bárki feltette volna azt a kérdést, hová való vagyok, mondhassam azt, hogy kolozsvári. Weiner Sennyey Tibor. Erdély.ma

Költők szókincsversenye (Igazolt legenda)
Közismert állítás, hogy Arany János a leggazdagabb szókincsű költőnk. De tényleg igaz ez? Hogy megtudják, az Origo a big data-technológiával vette számba a versesköteteket. Darabra pontosan megszámoltatták számítógéppel, hogy ki írt le több egyedi szót: Arany János vagy Petőfi, esetleg Ady, Kölcsey, Vörösmarty vagy éppen József Attila?
A big data óriási mennyiségű információt képes rendszerezni, értelmezhetővé és elemezhetővé tenni. Általánosságban big datáról akkor beszélünk, ha több mint egymilliárd sornyi adatunk van. „Bár költőink igen termékenyek voltak, ennyit együtt sem tudtak összehozni. Maga a technológia és az adatvezérelt gondolkodásmód azonban segít megérteni azt, amit eddig csak sejtettünk munkásságuk mögött” – írja az Origo. Az Origo a fent megnevezett poéták költészetét vizsgálta, a versenyt Arany János nyerte. A vizsgálatból kiderült, Arany János élete során 287 425 szót írt le csak a költeményeiben. Összesen 59 697 egyedi szót használt, ha a ragozott formákat nem tekintjük külön szónak, akkor valamivel több, mint 16 ezret. Ezzel pedig hivatalosan is megnyerte a magyar költők szókincsversenyét.
József Attilát is megilleti egy kategóriagyőzelem, hiszen az összes leírt szavához képest arányaiban ő használja a legtöbb egyedi szót (31,26 százalék), ugyanez az arány Arany Jánosnál „csak” 20,77 százalék. Összehasonlításképp a magyar nyelvben összesen 60–100 ezer egyedi szó van, egy átlagos értelmiségi egyévnyi beszédét rögzítve körülbelül 25–30 ezer szó fordulna elő. A legtöbbször használt szavak közt a szép jelző minden költőnél előkelő helyen szerepelt, Arany János ezek után leggyakrabban a király, ember, nap és Toldi kifejezést használta. A többi költőnél gyakran előfordult még a magyar, a bús és az Isten.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sokféle művészet a New York Szállóban
A Kolozsvári Magyar Napok idejére ismét „benépesült” művészettel a hajdani New York (ma Continental) Szálló, az Origo és a Kincses Kolozsvár Egyesületek által közösen szervezett Mimesis fesztiválon.
A 38 erdélyi és magyarországi alkotó mindegyike úgy lakta be a rendelkezésére bocsátott szobát, teret, falrészt az első és második emeleten, ahogyan jónak látta, és persze amire kinek-kinek tellett – a különböző stílusjegyek, koncepciók és megvalósítások pedig egészen más világokat tárnak fel az érdeklődők előtt. Széles a skála, a meglehetősen minimalista megoldásoktól kezdve egy-egy frappáns ötletből fakadó kivitelezésen át a jóval több időt, szakmai tudást és tehetséget igénylő alkotásokig „terjed” a kínálat, eredeti és kevésbé sikeres megoldások egyaránt születtek.
(F. ZS.)
Szabadság (Kolozsvár)

A G-nap első évfordulója
Némi iróniával „G-napnak” nevezik a magyar médiában február 6-át, amikor tavaly Simicska Lajosnál elszakadt a cérna, és több jelentős sajtóorgánumnak adott interjúban az ondó közkeletű megnevezését használta leíró jelzőként korábbi barátja, a magyar miniszterelnök vonatkozásában.
Akkor sokan úgy véltük, nem lehet hosszú távon fenntartani a nemzeti oldalhoz kötődő médiaorgánumokat úgy, hogy azok főállásban a Fidesz-kormányt támadják. Különös tekintettel arra ugyebár, hogy ezen orgánumok törzsközönsége eleve úgy szelektálódott, hogy a nézők–olvasók elsöprő többsége épp a megerősítést várta fideszes kötődésében.
Az eltelt egy esztendő szolgált némi tanulsággal. Mérget nem vennék a Magyar Nemzet nyereségességére, de az olvasói támogatottságát nem vesztette el annyira, hogy a lapot megszűnés fenyegesse. A lap egyszerre nyitott jobbra is meg balra is, egyrészt nagyobb teret kap benne a Jobbik, másik oldalról pedig leszerződtettek két olyan népszerű újságírót, akik a szó legszorosabb értelmében függetlenek, a politika senki földjén mozognak. Az egyik a borbloggerként is ismert Gazda Albert, aki korábban olyan népszerű online lapok főszerkesztőjeként dolgozott, mint az Origo vagy a Cink, a másik a bulvármédia kőkemény ostorozója, a liberális indíttatású, de a liberális tabukat rendesen felrugdosó, szókimondó Puzsér Róbert. A Nemzet néha megenged magának egy-egy mondvacsinált, erőltetett támadást a kormány ellen (egy tehetséggondozásról szóló projektet például azzal próbált meg hitelteleníteni, hogy annak gazdája, Orbán János Dénes egyik verscímének trágárságába kötött bele), de összességben színvonalas lap maradt.  
Hasonló a helyzet a Hír tévével. Miként a főszerkesztő egy nagyinterjúban a „G. nap” első évfordulója alkalmából elmondta, most végre „szabad” a tévé. Bizonyos mértékig szórakoztató, hogy az egykori és jelenlegi hírtévés munkatársak kölcsönösen árulózzák egymást, hiszen végtére mind a maradás, mind pedig a markánsan kormányelkötelezett köztévénél való elhelyezkedés magyarázható éppen úgy értékelkötelezettséggel, mint karrierizmussal, de annyi biztos, hogy jót tesz a magyar médiapiacnak, hogy a Magyar Idők mellett van Magyar Nemzet és a köztévé mellett Hír tévé.
Borbély Zsolt Attila. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Boldogok az erdélyiek
Mi menjünk, de mások ne jöjjenek!
A Kárpát-medencei magyar fiatalok mintegy fele igényelte a magyar állampolgárságot. Többségük városi és magasan képzett, kiknek célja, hogy külföldön vállaljanak munkát – hangzott el tegnap a 27. Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor ifjúságkutatással foglakozó kerekasztalán.
Szilágyi Péter, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára sikeresnek értékelte a magyar kormány ifjúságsegítő, ezen belül pedig kiemelten a határon túl élő fiatalokat támogató programjait.
– 750 millió forint támogatásban részesítjük (ebből 525 millió forint vissza nem térítendő hitel) a pályázó, versenyképes üzleti tervvel rendelkező külhoni magyar fiatal vállalkozókat – fejtette ki a helyettes államtitkár.
Szilágyi Péter elmondta: a Kőrösi Csoma Sándor és a Petőfi Sándor programmal eddig 150 fiatalt, köztük 15, illetve 18 külhonit küldtek ki a diaszpórában és a szórványban működő szervezetekhez.
Papp Z. Attila, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének igazgatója szerint, a Kárpát-medencei magyar fiatalok 90 százaléka a magyar nemzet részének érzi magát, de ugyanakkor 60 százalékuk úgy nyilatkozott, hogy a többségi nemzet része is. Leginkább a magasan kvalifikált városi fiatalok kértek magyar állampolgárságot. A motivációk listáját a külföldi munkavállalás lehetősége vezeti, általában nem Magyarországon, hanem Nyugaton, sőt, az óceánon túl.
Az Erdélyre vonatkozó adatokat Zsigmond Csilla, a Hungarian Human Rights Foundation (HHRF) kutatója ismertette. Míg tíz évvel ezelőtt a technikai ellátottság szempontjából három blokk volt, elől Vajdaság és Felvidék, majd Erdély, végül Kárpátalja, mára a Romániában élő fiatalok felzárkóztak az első csoportba. Az erdélyi X és Z generáció 95 százalékának van Facebook-profilja, átlagosan 785 ismerőssel. Figyelemre méltó, hogy az ismerősök csaknem egynegyede román, bár a nyílt kérdésre 60 százalékuk azt mondja, hogy nem változott a többség-kisebbség viszony. Az utóbbi tíz évben az internethasználat visszaszorította a tévénézést. A belföldi portálok közül a legtöbben a Maszolt követik, majd a regionális hírportálok következnek, a magyarországiak közül az Index vezeti a listát a Nemzeti Sport és az Origo előtt. A tévécsatornák közül az RTL Klub tartja vezető helyét, az első román a Pro TV, az ötödik helyen, közvetlen a Discovery előtt. A rádiót főleg zenehallgatásra használják, és meglepő módon román rádiókat hallgatnak, a Paprika Rádió a negyedik helyen jelenik meg.
A politika nem érdekli a fiatalokat, de politikai pártok által szervezett rendezvényekre szívesen eljárnak. Elgondolkoztató, hogy miközben az erdélyi fiatalok egyértelműen elutasítják a migránsok befogadását (1,99 az 5-ös skálán), aközben 50 százalékuk készül kivándorolni, és úgy véli, hogy neki ott „természetesen” részesednie kell a szociális háló minden előnyéből – részletezte Zsigmond Csilla. A külhoniak közül az erdélyiek érzik magukat a legboldogabbaknak (8,12 a 10-es skálán).
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Durvul a közélet
Amikor Szilágyi György jobbikos képviselő beígérte Dömötör Csaba államtitkárnak, hogy úgy nyakon… teremti, „hogy leszáll a feje”, akkor egyesek megpróbálták ezt szembeállítani a Jobbik „cukisodásával”, s úgy prezentálni, mint a Jobbik igazi arcát. Holott nyilván csak annyiról volt szó, hogy egy képviselőben elszakadt a cérna, amire volt már példa a politikai életben, és vélhetően lesz is; örömteli, hogy a mi parlamentünkben a rendszerváltás után csak verbális erőszakra került eddig sor, dulakodásra vagy verekedésre még nem.
Másrészt viszont kétségkívüli jelenség a közélet és a közbeszéd eldurvulása, ami több tényezőre vezethető vissza. Egyik oldalról arra, hogy az ellenzék tehetetlennek érzi magát, aminek persze fő oka az, hogy képtelen életképes és hiteles alternatívát nyújtani a kormánnyal szemben. Vélhetően önreflexiójuk objektivitása nem terjed odáig, hogy ezt belássák, ezért hallani állandóan azt, hogy ezt a kormányt nem lehet demokratikusan leváltani, hogy Orbán diktatúrát épít, hogy Európa kell „megmentse” a magyar demokráciát stb.
A kormánypárt jellemzően magabiztosságot és erőt sugall (nem ritkán arroganciát is), de az tény, hogy egyik sztárpublicistája, Bayer Zsolt maga is elismeri, van felelőssége a közbeszéd durvulásában. Bayer indulatai érthetőek, hiszen annál perverzebb nincs, mint amikor az egész Európa elpusztításán ügyködő Soros-erők Magyarországon nekiállnak a kontinensünk fehér keresztény kultúráját védő miniszterelnököt ál-európai jelszavak árnyékában útszéli módon támadni. S ha ehhez hozzávesszük, hogy a globális háttérhatalom mesterségesen és tervszerűen hozta létre a tízmilliókat migrációra késztető mai helyzetet, részben néppszichológiailag propaganda útján, részben társadalmi katasztrófák sorozatának előidézésével, és éppen ezen erők szítják az indulatokat a magyar kormány ellen, akkor nem csoda, hogy hevesebb vérmérsékletű ember keményebben fogalmaz.
Mindezen túl van egy mozgalom, mely eddigi stratégiáját és imázsát félredobva szintet lépett. Lefelé. Amikor a Momentum képviselői, beleértve annak elnökét, rátörtek az Origo szerkesztőségére, hogy kérdőre vonják az ott dolgozó újságírókat a róluk megjelent írás miatt, akkor olyat tettek, ami nemcsak jogtalan, de újkori demokráciánkban precedens nélküli.
Borbély Zsolt Attila / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)