Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Omnibus Kft. (Gyergyószentmiklós)
4 tétel
2010. október 25.
STRATÉGIAI ADATOK
Hol tanulnak tovább a romániai magyar érettségizők
Hol tanulnak tovább a romániai magyar érettségizők
2013. szeptember 14.
A kutató, a vezető és a kisebbségi sors
Idén tizedik alkalommal szerveztek társadalomtudományi tábort a Szentegyháza melletti Szeltersz-fürdőn. Bárdi Nándor (PhD) történész-kutatóval, egyetemi oktatóval, az MTA Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézetének munkatársával, a romániai magyarság múlt századi történetének egyik legavatottabb ismerőjével és az ezredvég óta zajló események értő szemlélőjével tudományról, társadalomról és magyarság helyzetéről beszélgettünk.
– Eltelt majdnem egy negyedszázad a rendszerváltozások óta Kelet-Európában. Nagy társadalmi változások következtek be. A társadalomtudományok képesek-e követni ezeket a jelenségeket?
– A társadalomtudományoknak az a dolga, hogy a valóság eseményeit vizsgálja. Persze a tudatlanság bátorsága volna egy ilyen nagy ívű kérdésre akár általános választ is adni. A kisebbségi magyar közösségekkel kapcsolatos kutatásokban jól látszik az, hogy míg 1989 előtt elsősorban a dokumentáláson, a leíráson volt a hangsúly, és külhoni műhelyek, szakemberek, kutatások hiányában irodalom-központú volt, addig a kilencvenes évek központi társadalomtudományos kérdése már az lett, hogy mi és hogyan szervezi és működteti ezeket a közösségeket? Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösségek: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán pl. a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. Ugyanakkor ez nem egy amorf entitás, hanem intézményi alrendszerekre (érdekvédelem, önkormányzati pozíciók vallási élet, nyilvánosság, oktatás, közművelődés, gazdaság) épül, amelyek annál hatékonyabbak, minél inkább a saját szakmai mezőny játékszabályai szerint működnek. (Pl. nem elég magyarul tanítani, hanem használható készségeket kell átadni és ennek megvannak a mérési és pedagógiai módszertani szabályai.) Érdemes erről a KAM, Biró A. Zoltán „klasszikus” értelmezése mellett Kiss Dénest olvasni. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hivószó alá sorolható be. Ide tartoznak a társadalmi rétegződésen belüli pozíciók (demográfiai adottságok, iskolai végzettség, foglalkozás, gazdasági aktivitás, településszerkezet), az oktatási intézményekben szerezett kompetenciák (szövegértés, logikai készség stb.), a kétnyelvűségből származó előnyök, illetve a megosztott kultúrájú társadalomban való érvényesülés tapasztalatai. Itt többek között Kontra Miklós nyelvészeti, Kiss Tamás demográfiai és Papp Z. Attila iskolai teljesítményekre vonatkozótanulmányai megkerülhetetlenek.
Az ezredforduló óta a kisebbségekre vonatkozó kutatásokat egyrészt a tagoltság, a tipologizálás és az összehasonlítás tematizálása jellemzi, lásd a Péntek János szerkesztette határtalanító nyelvtervezési összefoglalót, Kiss Tamás romániai rétegződési elemzését vagy a kisebbségjogi helyzetképeket. Másrészt a szaktudományokon belül a legfejlettebb módszertant és elméleti kereteket alkalmazzák a nemzeti-etnikai kutatásokban. Pl. Lőrincz D. József, Salat Levente, valamint. Így az élőnyelvi és a történeti-demográfiai kutatásokban, az etnográfiában és a földrajztudományban a kisebbségi tematika egyik központi kérdéssé vált, míg a magyar nyelvű szociológiában és a történettudományban az utóbbi évtizedben vált megkerülhetetlenné. Harmadrészt a magyar kutatási kérdés-hagyományok a somorjai Fórum Intézet, illetve a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet révén az adott országok nem magyar kisebbségeinek kutatásában is adaptálódtak. A magyarországi kisebbségkutatás sajátossága pedig az, hogy legalább öt markáns, egymástól különböző csoport kutatása folyik párhuzamosan (magyarországi nemzetiségek, külhoni magyarok, romák, zsidóság, migránsok) és ezen csoportok szerveződésének, a problémáik kezelésének összehasonlítása nemzetközileg is fontos tanulságokkal jár. A negyedik nagyon fontos dolog, hogy az ezredfordulón induló szakemberek nemzedékénél a kutatói szerep levált a társadalomépítői küldetéstudatról. Pontosabban az előbbi szakmai megfontolás vált a dominánsá, de úgy, hogy közben a kisebbségi közösségek aktuális problémáira is választ akarnak adni. Lásd például Szabó Á. Töhötöm vagy Székely István Gergő és kollégái munkáit. Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösség: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni, illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hívószó alá sorolható be.
– Tudnak-e a kutatók olyan következtetéseket levonni, amelyekkel akár valami stratégia-féleség készíthető a jövőre vonatkozóan?
– A társadalmi- vagy nemzetstratégiák nem szövegek, hanem egy intenzív közösségi szocializáció, reflektált önszemlélet, nemzedéki termékei. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó és annak határozatai, amelyek a maguk nemében egyedülállóak, egy tudatos új elitteremtés eredményei. A Budapesten „erdélyi”-ként szocializálódottak Reform Tömörülés szétesése, illetve a kolozsvári magyar központi könyvtár és a szakkollégiumi bentlakás programjának kudarca után nem hiszem, hogy a Bulgakov kocsma lenne az erre alkalmas szerkezet. De hasonló módon, más okokból az Sapientia Eredélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) sem tudja ezt betölteni. Amikor az EMTE egyik vezetőjétől megkérdeztem, hogy miért olyan amilyen a kommunikációs tanszék honlapja, – azaz miért nem az a központi tudásportál Erdélyben –, csak azt hajtogatta, hogy van honlapja, pont úgy, mint a többi tanszéknek stb.
A székelyföldi kisvárosokban létrejövő kezdeményezések pedig sok okból kifolyólag nem alkotnak hálózatot. Pl. az 1500 ottani RMDSZ tanácsosnak nem folyik a folyamatos képzése, nem szembesülnek a „jó példák” tapasztalatival sem (a teljesség igénye nélkül: a LAM Alpítvány, a Góbé termék, a CEMO, az Igen, tessék! mozgalom, a gyergyóremetei településfejlesztés, az Areopolisz és az Örökségünk egyesületek munkája stb.) A szerves, morálisan is megalapozott közösségi szocializáció nélkül a nemzetstratégia vagy épp az autonómia–szövegelés írott malaszt, pótcselekvés marad. Ez nem azt jelenti, hogy ne készülnének fontos anyagok a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben, a Kvantum csoportnál, a Babes-Bolyai Tudományemetem (BBTE) Szociológia Tanszékén, a Kriza János Néprajzi Társaságnál, a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjánál, a KAM-nál, az Omnibusznál, a csíkszeredai volt Soros Központ közreműködésével a turizmus, a területfejlesztés, a népesség előszámítás, az agrárgazdálkodás és más kérdések tekintetében. A magyarságpolitikában a Nemzetpolitikai Kutatóintézet és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának dokumentumai vagy a régebbi külügyi stratégia mellett én a Sólyom László kezdeményezte 2010-es konferenciát és az A határon túli magyarság a 21. században című című kötetet tartom a legfontosabbnak. Mindezekkel nem csak az a baj, hogy a „szakértői okostojáskodás” eléri-e a politikusok ingerküszöbét, hanem, hogy van-e olyan szakapparátus, amely képes ezeket az eredményeket nap mint nap a nyilvánosság és a döntéshozók felé közvetíteni?
– Európa, az Unió segítette-e a nemzetiségeket az egymás felé közeledéshez? Biztosított-e a jog és a jogorvoslat?
– Az Unió alapszerződésében nincs kisebbségjogi elvárás, nincs külön kisebbségi panaszeljárás. Vizi Balázs tanulmányai világosan tisztázzák ezeket a kérdéseket. Ugyanakkor a kapcsolattartásban és az Uniós fejlesztési pénzek lehívásában, ma már természetesnek vett, de történelmileg óriási változások következtek be. A székelyföldi agrárvilágból a XX. században mindig csak elvittek, a termőföldalapú támogatás és a különböző uniós pályázatok révén az utóbbi évtizedben azonban ez megfordult.
A helyben élők készségein múlik, hogy miként tudják ezt felhasználni. A határ-menti fejlesztési programok hasznosulásából leginkább a partiumi és a bánsági magyar nyelvtudás felértékelődése látszik, de itt sem volt hálózati stratégia a forrásfelhasználás maximalizálására. Kívülről – igen bárki mondhatja marslakóként – úgy néz ki, hogy nem is érzékeli a romániai magyarság a léptékváltásokat legyen az például a vasúti névhasználat, a Homoród-mentén lezajló útépítések, a csatornázás, a földgáz bevezetése stb.
Nem csak a Székelyföldre leszűkítve érvényes, hanem általánosan kulcskérdés az erdélyi magyarságra vetítve is a készségek intézményes fejlesztésének problémája. Hányan tudnak jó eredménnyel leérettségizni? Megoldódik-e román nyelvtanulás körüli áldatlan tehetetlenség? Mikor lesz középfokú angol nyelvtudása a romániai magyar érettségizők döntő többségének? Ugyanígy az érettségizők informatikai tudása eljut-e egy alapprogramozásig, honlap-készítésig? Erre persze lehet hárító választ adni: nálunk nincs középfokú állami nyelvvizsga, a tantervek Bukarestből érkeznek, majdhogynem általános a számítógéphiány stb. Ez azonban a megnyílt szolgáltatói és munkaerőpiacon senkit nem érdekel. Székelyföld nagy kitörési pontja a múlt század eleji mezőgazdasági válságból, majd a két világháború közti túlnépesedésből, a szocialista iparosításban az írni-olvasni tudók magas aránya és a folyamatos családi stratégiaként működő képzési mobilitás volt. Ez úgy látszik, ma sincs másként, sőt az Uniós kihívások ezt még inkább megkövetelik. Volt-e valahol a Székelyföldön érettségi eredmények problémája városi, megyei tanácsülés témája? Erre is ismerem az önfelmentő választ: miért a románoknál volt? De akkor mi is az összehasonlítási alap, mi is a hagyományhoz való viszony?
– Tíz éves ebben a formában ez a tábor? Mit lát: hová fejlődött? Megvan a kellő látogatottsága? Létezik a Kárpát-medencei kisugárzás? Év közben is együtt dolgoznak ezek a szakemberek? Milyen a nemzetközi visszhang és a kapcsolatrendszer?
– Tízedik alkalommal rendeztük meg a szelterszi társadalomtudományi tábort, de két évben elmaradt, tehát 12 évről van szó. A tábor funkciója egyrészt az, hogy a különböző társadalomtudományi területek kutatói tudjanak egymás munkájáról, másrészt egyfajta találkozási pont, ahol ki lehet beszélni nyugodtan – akár nyilvánosan akár kisebb körben – a szakmai problémákat, harmadrészt a fiatal kutatók számára egyfajta bemutatkozási lehetőség. Évente 60-70 fő jön el. Az alapító szervezők nem akartak különösebben „terjeszkedni”, romániai magyar történészeken, irodalmárokon, politológusokon, szociológusokon, etnográfusokon túl még filozófusokat, nyelvészeket próbáltunk bevonni – az utóbbiakat nem sok sikerrel –, illetve egyetemi hallgatókat, középiskolai tanárokat és a székelyföldi kulturális, tudományos intézmények munkatársait invitáljuk. Fogalmam sincs a kisugárzásról, a rendszeresen megjelenő magyarországi szakemberek (régebb Benda Gyula, Juhász Pál, Hadas Miklós és mások) örömmel, okulva okítottak. Ebben az évben először voltak itt a szlovákiai Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársai, és nagyon érdekesek voltak egy a romániai magyarságtól eltérő pozíciókkal bíró kisebbségi közösség működéséről szóló beszámolóik és általánosabb kritikáik.
– Hogyan, kinek a segítségével valósult meg a mostani tábor?
– A tábornak immár hagyományosan a Szent Gellért Alapítvány menedékháza ad helyet. A napi egyszeri meleg ebédet és a sátorhelyeket finanszírozzák a támogatók a közös étkezéseket és a szállást a résztvevők finanszírozzák. Legfontosabb támogatónk a Hargita Megyei Kulturális Központ, valamint a fentiekben többször is emlegetett kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Jakabffy Elemér Alapítvány.
Simó Márton
http://kulturhon.szhblog.ro
Idén tizedik alkalommal szerveztek társadalomtudományi tábort a Szentegyháza melletti Szeltersz-fürdőn. Bárdi Nándor (PhD) történész-kutatóval, egyetemi oktatóval, az MTA Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézetének munkatársával, a romániai magyarság múlt századi történetének egyik legavatottabb ismerőjével és az ezredvég óta zajló események értő szemlélőjével tudományról, társadalomról és magyarság helyzetéről beszélgettünk.
– Eltelt majdnem egy negyedszázad a rendszerváltozások óta Kelet-Európában. Nagy társadalmi változások következtek be. A társadalomtudományok képesek-e követni ezeket a jelenségeket?
– A társadalomtudományoknak az a dolga, hogy a valóság eseményeit vizsgálja. Persze a tudatlanság bátorsága volna egy ilyen nagy ívű kérdésre akár általános választ is adni. A kisebbségi magyar közösségekkel kapcsolatos kutatásokban jól látszik az, hogy míg 1989 előtt elsősorban a dokumentáláson, a leíráson volt a hangsúly, és külhoni műhelyek, szakemberek, kutatások hiányában irodalom-központú volt, addig a kilencvenes évek központi társadalomtudományos kérdése már az lett, hogy mi és hogyan szervezi és működteti ezeket a közösségeket? Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösségek: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán pl. a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. Ugyanakkor ez nem egy amorf entitás, hanem intézményi alrendszerekre (érdekvédelem, önkormányzati pozíciók vallási élet, nyilvánosság, oktatás, közművelődés, gazdaság) épül, amelyek annál hatékonyabbak, minél inkább a saját szakmai mezőny játékszabályai szerint működnek. (Pl. nem elég magyarul tanítani, hanem használható készségeket kell átadni és ennek megvannak a mérési és pedagógiai módszertani szabályai.) Érdemes erről a KAM, Biró A. Zoltán „klasszikus” értelmezése mellett Kiss Dénest olvasni. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hivószó alá sorolható be. Ide tartoznak a társadalmi rétegződésen belüli pozíciók (demográfiai adottságok, iskolai végzettség, foglalkozás, gazdasági aktivitás, településszerkezet), az oktatási intézményekben szerezett kompetenciák (szövegértés, logikai készség stb.), a kétnyelvűségből származó előnyök, illetve a megosztott kultúrájú társadalomban való érvényesülés tapasztalatai. Itt többek között Kontra Miklós nyelvészeti, Kiss Tamás demográfiai és Papp Z. Attila iskolai teljesítményekre vonatkozótanulmányai megkerülhetetlenek.
Az ezredforduló óta a kisebbségekre vonatkozó kutatásokat egyrészt a tagoltság, a tipologizálás és az összehasonlítás tematizálása jellemzi, lásd a Péntek János szerkesztette határtalanító nyelvtervezési összefoglalót, Kiss Tamás romániai rétegződési elemzését vagy a kisebbségjogi helyzetképeket. Másrészt a szaktudományokon belül a legfejlettebb módszertant és elméleti kereteket alkalmazzák a nemzeti-etnikai kutatásokban. Pl. Lőrincz D. József, Salat Levente, valamint. Így az élőnyelvi és a történeti-demográfiai kutatásokban, az etnográfiában és a földrajztudományban a kisebbségi tematika egyik központi kérdéssé vált, míg a magyar nyelvű szociológiában és a történettudományban az utóbbi évtizedben vált megkerülhetetlenné. Harmadrészt a magyar kutatási kérdés-hagyományok a somorjai Fórum Intézet, illetve a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet révén az adott országok nem magyar kisebbségeinek kutatásában is adaptálódtak. A magyarországi kisebbségkutatás sajátossága pedig az, hogy legalább öt markáns, egymástól különböző csoport kutatása folyik párhuzamosan (magyarországi nemzetiségek, külhoni magyarok, romák, zsidóság, migránsok) és ezen csoportok szerveződésének, a problémáik kezelésének összehasonlítása nemzetközileg is fontos tanulságokkal jár. A negyedik nagyon fontos dolog, hogy az ezredfordulón induló szakemberek nemzedékénél a kutatói szerep levált a társadalomépítői küldetéstudatról. Pontosabban az előbbi szakmai megfontolás vált a dominánsá, de úgy, hogy közben a kisebbségi közösségek aktuális problémáira is választ akarnak adni. Lásd például Szabó Á. Töhötöm vagy Székely István Gergő és kollégái munkáit. Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösség: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni, illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hívószó alá sorolható be.
– Tudnak-e a kutatók olyan következtetéseket levonni, amelyekkel akár valami stratégia-féleség készíthető a jövőre vonatkozóan?
– A társadalmi- vagy nemzetstratégiák nem szövegek, hanem egy intenzív közösségi szocializáció, reflektált önszemlélet, nemzedéki termékei. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó és annak határozatai, amelyek a maguk nemében egyedülállóak, egy tudatos új elitteremtés eredményei. A Budapesten „erdélyi”-ként szocializálódottak Reform Tömörülés szétesése, illetve a kolozsvári magyar központi könyvtár és a szakkollégiumi bentlakás programjának kudarca után nem hiszem, hogy a Bulgakov kocsma lenne az erre alkalmas szerkezet. De hasonló módon, más okokból az Sapientia Eredélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) sem tudja ezt betölteni. Amikor az EMTE egyik vezetőjétől megkérdeztem, hogy miért olyan amilyen a kommunikációs tanszék honlapja, – azaz miért nem az a központi tudásportál Erdélyben –, csak azt hajtogatta, hogy van honlapja, pont úgy, mint a többi tanszéknek stb.
A székelyföldi kisvárosokban létrejövő kezdeményezések pedig sok okból kifolyólag nem alkotnak hálózatot. Pl. az 1500 ottani RMDSZ tanácsosnak nem folyik a folyamatos képzése, nem szembesülnek a „jó példák” tapasztalatival sem (a teljesség igénye nélkül: a LAM Alpítvány, a Góbé termék, a CEMO, az Igen, tessék! mozgalom, a gyergyóremetei településfejlesztés, az Areopolisz és az Örökségünk egyesületek munkája stb.) A szerves, morálisan is megalapozott közösségi szocializáció nélkül a nemzetstratégia vagy épp az autonómia–szövegelés írott malaszt, pótcselekvés marad. Ez nem azt jelenti, hogy ne készülnének fontos anyagok a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben, a Kvantum csoportnál, a Babes-Bolyai Tudományemetem (BBTE) Szociológia Tanszékén, a Kriza János Néprajzi Társaságnál, a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjánál, a KAM-nál, az Omnibusznál, a csíkszeredai volt Soros Központ közreműködésével a turizmus, a területfejlesztés, a népesség előszámítás, az agrárgazdálkodás és más kérdések tekintetében. A magyarságpolitikában a Nemzetpolitikai Kutatóintézet és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának dokumentumai vagy a régebbi külügyi stratégia mellett én a Sólyom László kezdeményezte 2010-es konferenciát és az A határon túli magyarság a 21. században című című kötetet tartom a legfontosabbnak. Mindezekkel nem csak az a baj, hogy a „szakértői okostojáskodás” eléri-e a politikusok ingerküszöbét, hanem, hogy van-e olyan szakapparátus, amely képes ezeket az eredményeket nap mint nap a nyilvánosság és a döntéshozók felé közvetíteni?
– Európa, az Unió segítette-e a nemzetiségeket az egymás felé közeledéshez? Biztosított-e a jog és a jogorvoslat?
– Az Unió alapszerződésében nincs kisebbségjogi elvárás, nincs külön kisebbségi panaszeljárás. Vizi Balázs tanulmányai világosan tisztázzák ezeket a kérdéseket. Ugyanakkor a kapcsolattartásban és az Uniós fejlesztési pénzek lehívásában, ma már természetesnek vett, de történelmileg óriási változások következtek be. A székelyföldi agrárvilágból a XX. században mindig csak elvittek, a termőföldalapú támogatás és a különböző uniós pályázatok révén az utóbbi évtizedben azonban ez megfordult.
A helyben élők készségein múlik, hogy miként tudják ezt felhasználni. A határ-menti fejlesztési programok hasznosulásából leginkább a partiumi és a bánsági magyar nyelvtudás felértékelődése látszik, de itt sem volt hálózati stratégia a forrásfelhasználás maximalizálására. Kívülről – igen bárki mondhatja marslakóként – úgy néz ki, hogy nem is érzékeli a romániai magyarság a léptékváltásokat legyen az például a vasúti névhasználat, a Homoród-mentén lezajló útépítések, a csatornázás, a földgáz bevezetése stb.
Nem csak a Székelyföldre leszűkítve érvényes, hanem általánosan kulcskérdés az erdélyi magyarságra vetítve is a készségek intézményes fejlesztésének problémája. Hányan tudnak jó eredménnyel leérettségizni? Megoldódik-e román nyelvtanulás körüli áldatlan tehetetlenség? Mikor lesz középfokú angol nyelvtudása a romániai magyar érettségizők döntő többségének? Ugyanígy az érettségizők informatikai tudása eljut-e egy alapprogramozásig, honlap-készítésig? Erre persze lehet hárító választ adni: nálunk nincs középfokú állami nyelvvizsga, a tantervek Bukarestből érkeznek, majdhogynem általános a számítógéphiány stb. Ez azonban a megnyílt szolgáltatói és munkaerőpiacon senkit nem érdekel. Székelyföld nagy kitörési pontja a múlt század eleji mezőgazdasági válságból, majd a két világháború közti túlnépesedésből, a szocialista iparosításban az írni-olvasni tudók magas aránya és a folyamatos családi stratégiaként működő képzési mobilitás volt. Ez úgy látszik, ma sincs másként, sőt az Uniós kihívások ezt még inkább megkövetelik. Volt-e valahol a Székelyföldön érettségi eredmények problémája városi, megyei tanácsülés témája? Erre is ismerem az önfelmentő választ: miért a románoknál volt? De akkor mi is az összehasonlítási alap, mi is a hagyományhoz való viszony?
– Tíz éves ebben a formában ez a tábor? Mit lát: hová fejlődött? Megvan a kellő látogatottsága? Létezik a Kárpát-medencei kisugárzás? Év közben is együtt dolgoznak ezek a szakemberek? Milyen a nemzetközi visszhang és a kapcsolatrendszer?
– Tízedik alkalommal rendeztük meg a szelterszi társadalomtudományi tábort, de két évben elmaradt, tehát 12 évről van szó. A tábor funkciója egyrészt az, hogy a különböző társadalomtudományi területek kutatói tudjanak egymás munkájáról, másrészt egyfajta találkozási pont, ahol ki lehet beszélni nyugodtan – akár nyilvánosan akár kisebb körben – a szakmai problémákat, harmadrészt a fiatal kutatók számára egyfajta bemutatkozási lehetőség. Évente 60-70 fő jön el. Az alapító szervezők nem akartak különösebben „terjeszkedni”, romániai magyar történészeken, irodalmárokon, politológusokon, szociológusokon, etnográfusokon túl még filozófusokat, nyelvészeket próbáltunk bevonni – az utóbbiakat nem sok sikerrel –, illetve egyetemi hallgatókat, középiskolai tanárokat és a székelyföldi kulturális, tudományos intézmények munkatársait invitáljuk. Fogalmam sincs a kisugárzásról, a rendszeresen megjelenő magyarországi szakemberek (régebb Benda Gyula, Juhász Pál, Hadas Miklós és mások) örömmel, okulva okítottak. Ebben az évben először voltak itt a szlovákiai Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársai, és nagyon érdekesek voltak egy a romániai magyarságtól eltérő pozíciókkal bíró kisebbségi közösség működéséről szóló beszámolóik és általánosabb kritikáik.
– Hogyan, kinek a segítségével valósult meg a mostani tábor?
– A tábornak immár hagyományosan a Szent Gellért Alapítvány menedékháza ad helyet. A napi egyszeri meleg ebédet és a sátorhelyeket finanszírozzák a támogatók a közös étkezéseket és a szállást a résztvevők finanszírozzák. Legfontosabb támogatónk a Hargita Megyei Kulturális Központ, valamint a fentiekben többször is emlegetett kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Jakabffy Elemér Alapítvány.
Simó Márton
http://kulturhon.szhblog.ro
2016. július 22.
Erdélyi szórványoktatás: 130 iskola komoly veszélyben van
Az erdélyi szórványoktatás problémájának témakörét járták körül Tusványoson azon a kerekasztal-beszélgetésen, amelyet Veszélyeztetett iskolák – veszélyeztetett oktatás Erdélyben címmel szerveztek.
Az eszmecserén Barna Gergő, Kapitány Balázs, Kiss Tamás, Márton János, Toró Tibor közös szerkesztésében megjelent Iskolák veszélyben. Tanulmányok a Székelyföldön kívüli magyar oktatás helyzetéről című kötetben található kutatások eredményeit ismertették.
Kapitány Balázs demográfus, a Népességtudományi Intézet tudományos titkára a kutatás módszerét mutatta be. A kötet megírásának legkézzelfoghatóbb oka a gyors népességfogyás az erdélyi magyar szórványban. Mintegy 300 iskolát kerestek fel, és a körút során arra a következtetésre jutottak, hogy a legnagyobb gondot nem a felső szintekről érkező negatív hozzáállás képezi, hanem sokkal inkább a rendszerszintű, valamint az egyéni problémákban kell keresni az okot.
Márton János, az Omnibusz ügyvezetője elmondta: főként olyan településekre koncentráltak, ahol egyetlen intézményben folyik magyar oktatás. Összesen 290 iskolát kerestek fel, 280 személlyel 320 interjút készítettek.
130 iskola van jelenleg komoly veszélyben
Az összegyűjtött adatok alapján sikerült felvázolni, hogy a demográfiai helyzet, létszámadatok, ingázási lehetőségek, valamint a román nyelvű osztályokkal való kapcsolat mind-mind befolyásolja a jövőképet. 130 oktatási intézmény van jelenleg komoly veszélyben, a magyar nyelven is oktató iskolák 15 százaléka, mintegy 3500 tanulóval. 40 helyszínen a közelmúltban szűnt meg a magyar tannyelvű oktatás, és évente 8-10 újabb bezárás, összevonás nehezíti a helyzetet.
Papp Z. Attila, a Magyar Tudományos Akadémia TK Kisebbségkutató Intézetének igazgatója a Mckinsey-jelentés eredményeire hivatkozva kijelentette, hogy Romániában nem beszélhetünk működő oktatási rendszerről: nem vizsgálják az oktatási intézményeket, nincs külső szemmel készített jelentés, iskolastatisztikák, elérhető adatok. Hozzátette, két fajta iskolaigazgató létezik: a tanügyi káder, aki csupán a jelenben mozog, valamint a menedzser típusú igazgató, aki a jövőre koncentrál, átfogó megoldásokat keres.
A testvérkapcsolatok megoldást jelenthetnek
Erdei Ildikó, a Temesvári Bartók Béla Líceum igazgatója a problémát testközelből ismerő, annak megoldására törekvő minőségében szólalt fel a beszélgetésen. Mint mondta, 1997 óta foglalkozik oktatásszervezéssel Temes megyeben. Az elszigetelten működő pedagóguscsoportok sem közösségileg, sem szakmailag nem tudnak megerősödni külső behatás nélkül – véli. Ezért a Bartók Béla Líceum osztályai testvérkapcsolatot építenek ki a megye többi településein található összevont osztályokkal. Ugyanakkor a szülőknek is jól működő fórumát hívtak életre. Minden ilyen kezdeményezés a csoportélményt erősíti. Sokat foglalkoznak ugyanakkor tehetséggondozással, illetve a szakoktatás lehetőségeivel. Ezek a törekvések fenntarthatóvá és javíthatóvá teszik a rendszert – összegzett az iskolaigazgató.
Kovács Boglárka
maszol.ro
Az erdélyi szórványoktatás problémájának témakörét járták körül Tusványoson azon a kerekasztal-beszélgetésen, amelyet Veszélyeztetett iskolák – veszélyeztetett oktatás Erdélyben címmel szerveztek.
Az eszmecserén Barna Gergő, Kapitány Balázs, Kiss Tamás, Márton János, Toró Tibor közös szerkesztésében megjelent Iskolák veszélyben. Tanulmányok a Székelyföldön kívüli magyar oktatás helyzetéről című kötetben található kutatások eredményeit ismertették.
Kapitány Balázs demográfus, a Népességtudományi Intézet tudományos titkára a kutatás módszerét mutatta be. A kötet megírásának legkézzelfoghatóbb oka a gyors népességfogyás az erdélyi magyar szórványban. Mintegy 300 iskolát kerestek fel, és a körút során arra a következtetésre jutottak, hogy a legnagyobb gondot nem a felső szintekről érkező negatív hozzáállás képezi, hanem sokkal inkább a rendszerszintű, valamint az egyéni problémákban kell keresni az okot.
Márton János, az Omnibusz ügyvezetője elmondta: főként olyan településekre koncentráltak, ahol egyetlen intézményben folyik magyar oktatás. Összesen 290 iskolát kerestek fel, 280 személlyel 320 interjút készítettek.
130 iskola van jelenleg komoly veszélyben
Az összegyűjtött adatok alapján sikerült felvázolni, hogy a demográfiai helyzet, létszámadatok, ingázási lehetőségek, valamint a román nyelvű osztályokkal való kapcsolat mind-mind befolyásolja a jövőképet. 130 oktatási intézmény van jelenleg komoly veszélyben, a magyar nyelven is oktató iskolák 15 százaléka, mintegy 3500 tanulóval. 40 helyszínen a közelmúltban szűnt meg a magyar tannyelvű oktatás, és évente 8-10 újabb bezárás, összevonás nehezíti a helyzetet.
Papp Z. Attila, a Magyar Tudományos Akadémia TK Kisebbségkutató Intézetének igazgatója a Mckinsey-jelentés eredményeire hivatkozva kijelentette, hogy Romániában nem beszélhetünk működő oktatási rendszerről: nem vizsgálják az oktatási intézményeket, nincs külső szemmel készített jelentés, iskolastatisztikák, elérhető adatok. Hozzátette, két fajta iskolaigazgató létezik: a tanügyi káder, aki csupán a jelenben mozog, valamint a menedzser típusú igazgató, aki a jövőre koncentrál, átfogó megoldásokat keres.
A testvérkapcsolatok megoldást jelenthetnek
Erdei Ildikó, a Temesvári Bartók Béla Líceum igazgatója a problémát testközelből ismerő, annak megoldására törekvő minőségében szólalt fel a beszélgetésen. Mint mondta, 1997 óta foglalkozik oktatásszervezéssel Temes megyeben. Az elszigetelten működő pedagóguscsoportok sem közösségileg, sem szakmailag nem tudnak megerősödni külső behatás nélkül – véli. Ezért a Bartók Béla Líceum osztályai testvérkapcsolatot építenek ki a megye többi településein található összevont osztályokkal. Ugyanakkor a szülőknek is jól működő fórumát hívtak életre. Minden ilyen kezdeményezés a csoportélményt erősíti. Sokat foglalkoznak ugyanakkor tehetséggondozással, illetve a szakoktatás lehetőségeivel. Ezek a törekvések fenntarthatóvá és javíthatóvá teszik a rendszert – összegzett az iskolaigazgató.
Kovács Boglárka
maszol.ro
2016. július 25.
Helyzetkép van, stratégia nincs (Veszélyeztetett iskolák a szórványban)
Évente átlag nyolc-tíz magyar iskolát zárnak be Romániában, egyes szórványvidékeken tízévente 30 százalékos a magyarság fogyása, néhol a belső sorvadás, máshol a vegyes házasság eredményezte asszimiláció nyomja rá bélyegét a nemzetiségi összetétel változására – ismertették szakemberek Tusványoson a Veszélyeztetett iskolák – veszélyeztetett oktatás Erdélyben című kerekasztal-beszélgetésen.
A bevezetőben Kapitány Balázs, a Budapesti Népességtudományi Intézet tudományos titkára ismertette a 2012–2014 közötti Iskolák veszélyben program eredményeit és az azokat összefoglaló kötetet. A szórványban nem a helyi román hatalom gátolja a magyar oktatást, sokkal inkább a belső szervezetlenség, az információ- és tudáshiány, a döntéshozatal felelősségétől való menekülés az oka, hogy még a meglévő lehetőségeket sem használják ki, habár sok esetben autonóm módon léphetnének a magyar oktatás fenntartása érdekében – ismertette Kapitány Balázs.
Az iskolák veszélyben programban azokat az oktatási helyszíneket, 0–VIII. osztályos iskolákat vizsgálták meg, ahol külső beavatkozásra van szükség ahhoz, hogy fennmAradjon a magyar oktatás. Legfőbb meghatározó a diáklétszám csökkenése, de az osztály- és iskolaösszevonások is veszélyeztetik a magyar oktatás létét, mert ha a közelben nincs magyar iskola, bekövetkezik a tannyelvváltás, a szülők román iskolába íratják gyermeküket – foglalta össze a kutatási tapasztalatokat Márton János, az Omnibus kutatócsoport ügyvezetője. Elmondta, 290 iskolát látogattak meg, ezek közül 130-ban veszélyeztetett a magyar oktatás, ami 3500 tanulót érint. Megvizsgálták a városi kisiskolák helyzetét is – tizenkét olyan városban végeztek kutatást, ahol az 1992-es és 2011-es népszámlálás között nagy volt a népveszteség, itt a beiskolázási mutatók továbbra is folyamatosan csökkennek. Következtetések: ilyen helyzetekben sok minden nem a román állam intézményein, nem a tanfelügyelőségen, a politikumon múlik, az esetek többségében tűzoltás folyik, hiányzik a stratégiai gondolkodás – ismertette Márton János.
Lenniük kellene megbízható iskolastatisztikáknak, amelyeket a jelenlegi online világban nem terepmunkával kellene gyűjteni, és lennie kellene valós oktatási rendszernek, mert csak a rendszer fejleszthető – véli Papp Z. Attila, a Magyar Tudományos Akadémia TK Kisebbségkutató Intézetének igazgatója. A világ legsikeresebb iskolai rendszerei teljesítményének hátterét vizsgáló 2007-es McKinsey-jelentésre hivatkozva az oktatáskutató leszögezte: a jelentésben vizsgált öt szint közül Románia a legalsó szintet képviseli, amire a javasolt beavatkozási módok között szerepel, hogy az oktatókat érdemben meg kell fizetni, és a külső értékelést, a vizsgaeredményeket hasznosítani kell a tervezésben. Papp Z. Attila megfoglamzott néhány szabályt és megállapítást: az oktatáspolitikában figyelembe kell venni a tömbmagyarság és a szórvány sajátosságait; egy kisebbségi társadalom nem engedheti meg magának, hogy az elitizmus jegyében önként lemondjon a lakótelepi iskolákról a városközpontiak javára; nem mindegy, hogy tanügyi káder szemléletű vagy menedzsertípus az iskolavezető – előbbi teljesíti a feladatokat, nem kezdeményez, utóbbi pályázik, van jövőképe. Temes megyeben három házasságból kettő nemzetiségi szempontból vegyes, az elemi osztályokban a diákok 30 százaléka kétnyelvű családból származik – tájékoztatott Erdei Ildikó, a Temesvári Bartók Béla Líceum igazgatója, akinek szívügye (és tesz is érte) a térség magyar oktatásának fenntartása.
Térségi rendszerben gondolkodik, mert szerinte csak így tudnak megerősödni a sorvadó kisiskolák, és Temes megyei pozitív példákat ismertetett: óvodák és elemi osztályok szerveznek közös programokat, bevonják a szülőket az iskolai tervezésbe, szélesítik az iskolabusz- és ösztöndíjprogramot, részt vesznek a tehetséggondozásban, délutáni gyakorlati szakoktatást tartanak egyfajta mesterségízelítőként, különböző módokat keresnek a magyar nyelv presztízsének növelésére, valamint a pedagógusok munkájának elismerésére.
Aáry-Tamás Lajos, a magyarországi oktatási jogok biztosa, a téma moderátora feltette a kérdést: vajon jól tesszük-e, ha a veszélyeztetett iskolákról beszélünk, van-e ennek pozitív üzenete? – a választ Kapitány Balázs adta meg, aki szerint sok gazdája van a romániai magyar oktatásnak, de hiányzik az alaphálózat, és valóban úgy tűnik, semmi nem tudja felrázni a felelősöket, de a Temesvárihoz hasonló pozitív példák felmutatására, átadására szükség van.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Évente átlag nyolc-tíz magyar iskolát zárnak be Romániában, egyes szórványvidékeken tízévente 30 százalékos a magyarság fogyása, néhol a belső sorvadás, máshol a vegyes házasság eredményezte asszimiláció nyomja rá bélyegét a nemzetiségi összetétel változására – ismertették szakemberek Tusványoson a Veszélyeztetett iskolák – veszélyeztetett oktatás Erdélyben című kerekasztal-beszélgetésen.
A bevezetőben Kapitány Balázs, a Budapesti Népességtudományi Intézet tudományos titkára ismertette a 2012–2014 közötti Iskolák veszélyben program eredményeit és az azokat összefoglaló kötetet. A szórványban nem a helyi román hatalom gátolja a magyar oktatást, sokkal inkább a belső szervezetlenség, az információ- és tudáshiány, a döntéshozatal felelősségétől való menekülés az oka, hogy még a meglévő lehetőségeket sem használják ki, habár sok esetben autonóm módon léphetnének a magyar oktatás fenntartása érdekében – ismertette Kapitány Balázs.
Az iskolák veszélyben programban azokat az oktatási helyszíneket, 0–VIII. osztályos iskolákat vizsgálták meg, ahol külső beavatkozásra van szükség ahhoz, hogy fennmAradjon a magyar oktatás. Legfőbb meghatározó a diáklétszám csökkenése, de az osztály- és iskolaösszevonások is veszélyeztetik a magyar oktatás létét, mert ha a közelben nincs magyar iskola, bekövetkezik a tannyelvváltás, a szülők román iskolába íratják gyermeküket – foglalta össze a kutatási tapasztalatokat Márton János, az Omnibus kutatócsoport ügyvezetője. Elmondta, 290 iskolát látogattak meg, ezek közül 130-ban veszélyeztetett a magyar oktatás, ami 3500 tanulót érint. Megvizsgálták a városi kisiskolák helyzetét is – tizenkét olyan városban végeztek kutatást, ahol az 1992-es és 2011-es népszámlálás között nagy volt a népveszteség, itt a beiskolázási mutatók továbbra is folyamatosan csökkennek. Következtetések: ilyen helyzetekben sok minden nem a román állam intézményein, nem a tanfelügyelőségen, a politikumon múlik, az esetek többségében tűzoltás folyik, hiányzik a stratégiai gondolkodás – ismertette Márton János.
Lenniük kellene megbízható iskolastatisztikáknak, amelyeket a jelenlegi online világban nem terepmunkával kellene gyűjteni, és lennie kellene valós oktatási rendszernek, mert csak a rendszer fejleszthető – véli Papp Z. Attila, a Magyar Tudományos Akadémia TK Kisebbségkutató Intézetének igazgatója. A világ legsikeresebb iskolai rendszerei teljesítményének hátterét vizsgáló 2007-es McKinsey-jelentésre hivatkozva az oktatáskutató leszögezte: a jelentésben vizsgált öt szint közül Románia a legalsó szintet képviseli, amire a javasolt beavatkozási módok között szerepel, hogy az oktatókat érdemben meg kell fizetni, és a külső értékelést, a vizsgaeredményeket hasznosítani kell a tervezésben. Papp Z. Attila megfoglamzott néhány szabályt és megállapítást: az oktatáspolitikában figyelembe kell venni a tömbmagyarság és a szórvány sajátosságait; egy kisebbségi társadalom nem engedheti meg magának, hogy az elitizmus jegyében önként lemondjon a lakótelepi iskolákról a városközpontiak javára; nem mindegy, hogy tanügyi káder szemléletű vagy menedzsertípus az iskolavezető – előbbi teljesíti a feladatokat, nem kezdeményez, utóbbi pályázik, van jövőképe. Temes megyeben három házasságból kettő nemzetiségi szempontból vegyes, az elemi osztályokban a diákok 30 százaléka kétnyelvű családból származik – tájékoztatott Erdei Ildikó, a Temesvári Bartók Béla Líceum igazgatója, akinek szívügye (és tesz is érte) a térség magyar oktatásának fenntartása.
Térségi rendszerben gondolkodik, mert szerinte csak így tudnak megerősödni a sorvadó kisiskolák, és Temes megyei pozitív példákat ismertetett: óvodák és elemi osztályok szerveznek közös programokat, bevonják a szülőket az iskolai tervezésbe, szélesítik az iskolabusz- és ösztöndíjprogramot, részt vesznek a tehetséggondozásban, délutáni gyakorlati szakoktatást tartanak egyfajta mesterségízelítőként, különböző módokat keresnek a magyar nyelv presztízsének növelésére, valamint a pedagógusok munkájának elismerésére.
Aáry-Tamás Lajos, a magyarországi oktatási jogok biztosa, a téma moderátora feltette a kérdést: vajon jól tesszük-e, ha a veszélyeztetett iskolákról beszélünk, van-e ennek pozitív üzenete? – a választ Kapitány Balázs adta meg, aki szerint sok gazdája van a romániai magyar oktatásnak, de hiányzik az alaphálózat, és valóban úgy tűnik, semmi nem tudja felrázni a felelősöket, de a Temesvárihoz hasonló pozitív példák felmutatására, átadására szükség van.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)