Félszeg ballada produkciójával lép december 29-én a közönség elé a nagyváradi alternatív színtársulat, az Oberon csőszínház, amely Shakespeare Szentivánéji álom című darabjában szereplő tündérkirályról kapta a nevét. Kányádi Sándor költeményeiből építkezik mostani előadásuk. A közönség visszajelzései alapján még további hét-nyolc előadást megérhet a nem versösszeállításnak minősülő drámai játék – mondta Csatlós Lóránt társulatvezető, a nagyváradi Szigligeti Társulat művésze. A csőszínház fantázianévvel arra utalnak, hogy mindeddig nem rendelkeznek saját ingatlannal, próbateremmel. Különböző, elsősorban magyar intézmények biztosítanak teret számukra. Leggyakrabban az Ady Endre Középiskola dísztermében lépnek fel. Az 1998-ban alakult színitanoda négy év leforgása alatt forrta ki magát önálló társulattá, belőle alakult immár Csatlós irányítása alatt a Partiumi Színpad, amely az elmúlt évben esett át az újabb névváltáson. Az anyagiak előteremtése elsődleges gondjuk volt az eltelt években, tavalytól jogi státuszuk rendeződött, így pályázati támogatásokra is számíthatnak. A város vezetése is nyitottnak látszik egy állandó terem biztosítására. Eddig számtalan alkalommal és több helyszínen léptek közönség elé. Sikerült megmutatkozniuk többek között Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Kolozsvárott, valamint Temesváron. A társulatnak tíz állandó tagja van, de a létszám ennek a duplája az időszakosan beugrókkal, akik más városokhoz is kötöttek elfoglaltságuk, tanulmányaik révén. A legfiatalabb színész még nem érte el a tizenöt évet, a legidősebb pedig harminchat esztendős. Nagy súlyt fektetnek az értékhordozásra, igyekeznek távol tartani magukat a kommersz jellegű produkcióktól. Legsikeresebb előadásukat 2002-ben vitték színre, A kis herceget mintegy háromezren nézték meg. Az idén Moliertől A hitetlent álmodták közönség elé. A csapat életképességét bizonyítja, hogy közülük többen is sikeresen felvételiztek a színművészeti főiskolára. /D. Mészáros Elek: Csőben lakó tündérkirály. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 29./

Csatlós Lóránt – a Partium Színpadtól az Oberonig
Több mint tíz éve érdekes színfoltja Nagyvárad kulturális életének az Oberon Csőszínház, mely 2002-ben Partium Színpad néven alakult meg. Néhány hivatásos színész és bábszínész is része a csapatnak, mellettük az érdeklődő fiatalok is kipróbálhatják magukat, közönség elé állhatnak a társulat darabjaiban, versműsoraiban. A csapat múltjáról, jelenéről és jövőjéről Csatlós Lóránt színművésszel, a társulat vezetőjével beszélgettünk.
Összefoglalnád néhány szóban az Oberon Csőszínház történetét a kezdettől, a Partium Színpadtól?
Az Oberon Csőszínház hét éve, 2007-ben alakult meg, addig Partium Színpadként működtünk. Többek között azért is kellett tovább lépni, mert túlságosan elcsépelődött ez a Partium név. Itt, Váradon már minden második intézmény ezt viselte, elsősorban az egyetem, a rádió, a könyvkiadó, a felnőttképző, a nyugdíjasklub, így az asszociációk kicsit mindig félresikerültek, mert tulajdonképpen senkihez nem tartozott, meg aztán nem is jellemzett minket ez a név különösebben. Léptem egy merészet, és nevet váltottunk, ez egybeesett a jogi bejegyzés dátumával, az egyesületet már Oberon néven jegyeztük be, és az első előadásunk, a Botrány Hellbergben már komoly pályázati pénzekből létrejött és Oberon Csőszínház néven futó előadás volt. Amikor az Oberont bejegyeztük, akkor sokkal bőkezűbbek voltak az önkormányzatok, mint most, és rengeteg felszerelést tudtunk megvásárolni a csapat számára, amiről addig csak álmodtunk. Viszont a felismerés, hogy a pénz nem boldogít, jött is azonnal. Ugyanis akkor éppen szétszéledőfélben volt a csapat. Van egy komoly mag, de igazából alkalmi tagjai vannak a csapatnak előadásokra, olyan, mintha külsősöket szerződtetnénk. Ha egy évig stabilan jár valaki, az már hűségesnek számít, és ha már egy előadásban részt tud venni úgy, hogy egyik évadról még át is tudjuk vinni az előadást a másik évadra, az már nagyon komoly teljesítmény...de nem panaszkodom, ez egy egyszerű helyzetjelentés. Az adott körülmények között még nagyon is szép számmal össze tud gyűlni a fiatalság, és nagyon tehetségesek.
Ezek szerint sokan megfordultak itt az évek során…
Ami fantasztikus, hogy rengeteg ügyes ember fordult meg az Oberonban, az elmúlt négy-öt évben legalább két társulatra való nagyon tehetséges fiatal. Az elmúlt években azért egészen jó kis előadásokat hoztunk létre, bár arra, hogy ezt logisztikailag hogy tudtuk lebonyolítani, arra inkább nem térnék ki. Egészen komoly technikai felszereléssel bírunk, és ez sokszor lassítja a beépítést. Épp Tibi, a srác, aki „a gombokat nyomogatja” nálunk, mondta, hogy régebben A kis hercegre meg a Vágy villamosára betettünk két reflektort meg két hangszórót, s kész volt. Most felszerelünk hat reflektort, öt hangszórót, építjük a díszleltet, tehát az energiáink olyan csatornákon vezetődnek le, amelyek nem a művészetről szólnak. Nyilván az lenne a jó, ha találnánk egy olyan termet, ahol felszereljük az összes lámpát, és ott rendszeresen tudunk előadásokat tartani, ezért folynak most a tárgyalások. Ha minden jól megy, akkor jövőtől, ha nem is kizárólag saját termünk lesz, de valakikkel sikerül olyan kollaborálást létrehozni, hogy rendszeresen ugyanabban a teremben egy stabilan felszerelt technikai háttérrel tudunk dolgozni.
Most nagyon sokan irigyelhetnek benneteket azért a mondatodért, hogy pénzetek van. Ezt hogyan teremtitek elő, pályázatokkal, mecénásokkal?
Az relatív, hogy „pénzünk van”. Úgy is mondhatnám, hogy az Oberon igényeit kielégítő az anyagi helyzetünk. Szponzorok után nem rohangálunk, mert az nem fél bele az időnkbe. A pályázatokkal teszünk még egy kört, s az első három-négy évben hajtottam nagyon, amikor az önkormányzatok sokkal bőkezűbbek voltak. A válsággal egy időben az önkormányzatok vagy kevésbé voltak bőkezűek, vagy el is zárták a csapokat, sőt az elmúlt három évben a váradi polgármesteri hivatal – mondjuk ki – nem ad pénzt. Legalábbis Oberonos projektre nem. Innentől fogva, mivel az egy elég bonyolult pályázati rendszer, úgy döntöttem, hogy amíg valami fejlődést, valami biztosat nem látok ott, addig abba nem fektetek energiát, hogy szemétbe dobott pályázatokat írjak. Vannak viszont stabil és barátságos rendszerben működő alapítványok, ahol a kisebb pénzekért aránylag könnyen és rendszeresen tudunk pályázni.
Például?
A legstabilabb ilyen pénzforrásunk a Communitas. Egyszerűek a pályázati feltételek is, és az elszámolás barátságos, rugalmas abból a szempontból, hogy ha tévedtem, akkor ők jóindulattal állnak hozzá, és nem fognak vasmarokkal lecsapni ránk. Ez nagyon fontos egy olyan embernek, aki nem könyvel, aki nem a számok világában él, hanem bizony-bizony néha elköveti azt a hibát, hogy a számlát nem helyesen vezeti be a táblázatba. A másik lehetőség az adó két százalékának a begyűjtése. Ha jól lobbizunk, akkor a könyvelőt ki tudjuk fizetni abból a pénzből. Ez megint egy abszurdum, mert ha tegyük fel, nem lenne pénzforrás, könyvelőt akkor is kéne fizetni... Mindig van annyi pénz, amennyi kell a programok létrehozására, és ezt büszkén mondom, még soha nem volt olyan, hogy valamit ki ne hozzunk. Nyilván, mi minimális költségvetésű programokat csinálunk, de beférünk abba a keretbe, amit én el szoktam képzelni.
Mi következik most: nyári szünet vagy háttérmunka?
A nyári szünet igazából már akkor elkezdődött, amikor szóltak, hogy ki kell a üríteni a termet, amit eddig használtunk, a Sonnenfeld-palotát fel fogják újítani. Ez nekünk annyiból fájdalmas, hogy eddig a tulajdonos jóvoltából a ki nem használt termekben foglalkoztattuk az ifjúságot, és most, hogy ezek a romos állapotú apartmanok fel lesznek újítva, nyilvánvaló, hogy oda már nem fogunk visszakerülni. Amióta ezt tudom, igazából lezártam az évadot. De ha most nincs is termünk, nincs épületünk, ősztől már biztos, hogy lesz. Több lehetőség is van. Nem áll le a tevékenység, meg vagyok győződve arról, hogy sokkal jobb körülmények lesznek ezután, mint amik eddig voltak, és azért szurkolok, hogy legyen időnk foglalkozni és legyen, akikkel foglalkozzunk.
alaha összeszámoltátok, hogy hány Partium Színpados, majd Oberonos ment színire?
Nem számoltam össze, ugyanis nagyon sokan vannak olyanok, akik elvégezték a színit, és nem lettek színészek, vannak páran, akik elkezdték a színit, de nem fejezték be, és nagyon sokan vannak, akik színészként dolgoznak erre-arra. Hálistennek egyre több munka van a színházban, így örülök, ha évente egy vagy két előadást össze tudunk hozni. Az improvizációs tréningek heti két alkalommal zajlanak, ráadásul úgy, hogy mindig profi szinten, mindig szakképzett emberekre bízzuk ezeknek a lebonyolítását, tehát a rengeteg munka mellett is sikerült ezeket a dolgokat intéznünk. És ez nagyon nagy dolog.
Fried Noémi Lujza, maszol.ro

Magyar Filmnapok Nagyváradon
A Metrion Egyesület és a Partiumi Magyar Művelődési Céh tisztelettel meghívja Önt az alábbi eseményre: október 3. és 5. között újra Magyar Filmnapok Nagyváradon! Helyszín a Partiumi Keresztény Egyetem díszterme. Az eseményre a belépés díjtalan.
A Filmtettfeszt – Magyar Filmnapok 2011-ben kilépett Kolozsvárról: a Metrion Egyesület segítségével egy napra Nagyváradra is átköltözött.  A rendezvény célja, hogy friss magyar és határontúli filmekkel szolgáljon az erdélyi közönségnek. Többnyire olyan alkotásokat válogat be a zsűri, amelyek nem kerültek moziforgalmazásba Romániában – ugyanakkor bemutatkozási lehetőséget és nyilvánosságot biztosít az erdélyi filmesek alkotásainak. Némafilmek, amatőr alkotások, kisjáték-, dokumentum- és animációs filmek befutott alkotóktól, diákmunkák, illetve Erdélyben készült egész estés alkotások egyaránt terítékre kerülnek. Nagyváradon immár  negyedik alkalommal kerül sor a Magyar Filmnapok megrendezésére. Az idei rendezvény vendége Tolnai Szabolcs vajdasági magyar filmrendező, Az erdő c. film alkotója. Szombaton, a film levetítése után egy rövid beszélgetésre kerül sor a rendező és a közönség között. A rendezvény másik kuriózuma, hogy levetítésre kerül a híres Szerelempatak c. dokumentumfilm, Sós Ágnes rendezésében, melyben egy kis székely faluban vallanak idős asszonyok rég letűnt vagy ma is élő szerelmi, szexuális életükről. Az erdélyi rövidfilmek között pedig szerepel egy nagyváradi színészpalánta is, az Oberon Csőszínház neveltje, Jerovszky Tímea színészhallgató. Az Amit gondolok az egészről c. rövidfilm pénteken kerül levetítésre, rendezője Ugron Réka. Vasárnap délelőtt 10 órától a nagyon fiatal korosztálynak kedveskedünk a Bogyó és Babóca 3. Játszótársak c. mesefilm levetítésével. A vetítés alatt és után szeretettel várunk minden alkotókedvű gyermeket az animációs műhelyünkbe, ahol bepillantást nyerhetnek az animáció varázslatos világába. Gordán Ágnes reklámgrafikus, a Partiumi Keresztény Egyetem egykori animáció szakos diákjának vezetésével bárki megismerheti, hogyan is készül az animációs film. A műhelymunkában a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészet szakos diákjai, valamint a Tanítóképző Intézet diákjai lesznek a gyerekek segítségére.
erdon.ro

Műkedvelők profi irányítójaként küzdeni közönnyel, „hajléktalansággal”
„Elmélyültebben állok mindenhez hozzá, nem érzem, hogy olyan nagyon sokat tudnék, épp ellenkezőleg: folyamatosan tanulni akarok, és várom azt a rendezőt, aki szól, ha valami nem megy, akinek nem jó akárhogy, amit csinálok” – beszélgetés Csatlós Lóránt nagyváradi színésszel, az Oberon Csőszínház vezetőjével.
– Csíkszereda és Nagyvárad között nem éppen egy ugrásnyi a távolság, nem mondhatni, hogy sokan vállalják a hegyek közül az alföldre települést, Csatlós Lóránt viszont már a tizenhetedik színházi évadot kezdte meg Nagyváradon. Mennyire volt nehéz megszokni az ábeli rengeteg után a sík mezőt, pontosabban a szülővárosától nagyon sokban különböző település mentalitását?
– Éppen mostanában lettem „félidős”, vagyis már annyi időt éltem Váradon, mint azelőtt Szeredában, közbeékelve természetesen a vásárhelyi négy évet. A lényeg az, hogy már megvan Váradon az otthonérzetem, habár nyaranta ugyancsak hazamegyek szabadságra. Csíkszeredában, édesanyám mellett visszaváltozom gyermekké, nemcsak azért, mert ugyanúgy kényeztet, mint régen, de például a legtermészetesebben veszem le a polcról a régi olvasmányaimat. Egy hónapra lehullnak rólam a váradi problémák, amikor pedig hazajövök, akkor ugyanez fordított előjellel is megtörténik.
Csatlós Lóránt
1975. június 14-én született Csíkszeredában. Szülővárosában érettségizett, majd 1994 és 1998 között Marosvásárhelyen végezte a színművészeti egyetemet. Azóta a nagyváradi Szigligeti Társulat tagja.
Számomra a beilleszkedés azért sikerült olyan gyorsan, mert az első évad kisebb feladatai után a második évadban három nagyon jelentős szerepet kaptam: Tamási Énekes madár, illetve Thornton Wilder Mi kis városunk darabjának főszerepét, illetve Csehov Három nővérében az ugyancsak fontos Tuzenbach hadnagy figuráját alakíthattam. Nem mondhatom, hogy nem örültem akkor, az Énekes madár Mókáját egyenest ajándéknak éreztem, most viszont már világos, hogy jobb lett volna, ha ezt a három nagy szerepet három évadban játszhattam volna el.
Ennek a „sűrítettségnek” köszönhetően kaptam meg egyszerre a közönségdíjat, az induló színészek számára alapított Földes Kati-díjat, valamint a nívódíjat, a következő évad végén pedig a Varadinum-díjat. Nem hiszem, hogy jót tett a „díjözön”, nem jó elhalmozni a fiatalkori egót, az akkori viselkedésemre mindenképpen ki is hatott: sok olyasmit tettem, amire nem szívesen gondolok vissza. Na de következett egy csendesebb időszak: nyolc éven át úgymond kispadon ültem – jogosan és indokoltan. Szükség volt erre ahhoz, hogy magamba szálljak, hogy beérjek, és értékelni tudjam a kisebb feladatokat. És mivel több volt a szabadidőm, ekkoriban születtek meg az amatőr csapattal kapcsolatos projektek.
– A műkedvelő színjátszás Váradon semmiképpen sem jelentett szűzföldet, és itt nem is a huszadik század elején lábra kapott mozgalomra gondolok, hanem a hetvenes-nyolcvanas évek legendás Kortárs-fílingjére. Milyen újdonságot hozott Csatlós Lóránt ebbe a hagyományba?
– A Kortárs valóban fíling volt, bár én csak hallomásból tudom, de más időknek volt a csapata, amikor elsődleges közösségszervező és -összetartó erőt jelentett. Nem volt az a rohanás a megélhetés után, ami manapság van, vagyis munka után, délutánonként nyugodtan össze lehetett ülni „kortársozni”. A 90-es évek második felében aztán beindult a színitanoda, ami különbözött ugyan a Kortárstól, de például az egyik nagyon jól sikerült önálló előadását, Goldoni Különös történet című darabját be is építettük a Szigligeti évadába.
A tanoda harmadik évében kezdett el működni a Partium Színpadnak nevezett csapat, csakhogy elfogyott az infrastruktúra, és úgy gondoltam, hogy függetlenítem a tanodától. Ez épp akkoriban történt, amikor aránylag kevés feladatot kaptam a színháztól, jutott időm a szervezésre. És létrejött az a bizonyos aranycsapat, amivel a legszebb feladatokat oldottuk meg. Körülbelül tizenöt állandó taggal működött két éven át, de lemorzsolódtak, maradt a nyolctagú keménymag, amivel 2002-ben például megcsináltuk A kis herceget. Huszonnégy előadásunk volt belőle különböző helyeken, mindig óriási sikerrel.
Ez volt az a pillanat, amikor a Partium Színpadot bátran nevezhettük volna külön társulatnak, hisz akármilyen komoly darabot előadhattunk volna. 2007-től alakultunk át Oberon Csőszínházzá, mert a Partium név már egyre leterheltebb lett Váradon. Megteremtettük a jogi hátteret, bejegyeztetve az Oberon Kulturális Egyesületet. Megnyílt a lehetőség a pályázatok előtt, a forrásaink stabilak lettek, gyakorlatilag mindig van annyi pénz, amennyi a technikai eszközökre kell.
Épp csak állandó teremre nem futja, innen ered tulajdonképpen a nevünkben a „hajléktalanságot” is jelentő csövességre utalás. Szóval most egy kicsit a ló másik oldalára estünk, hisz annyi kütyünk van, hogy csak bírjuk előadás előtt beépíteni. Nagyon macerás ez, hogy van mindenünk, épp csak ember kellene még.
– Fiatal színészként nem volt fennakadás a majdnem kortárs fiatalokat irányítani? Kerülöm a fegyelmezés kifejezést, de végeredményben ez érdekelne.
– Számomra magától értetődő volt, mivel csak második próbálkozásra jutottam be a színire, az otthon töltött egy év alatt a diákszínjátszók közt működtem, és már csapatot is alakítottam magamnak. Olyanszerű volt ez a munka, mintha a karom meghosszabbítása lenne és a tekintéllyel is épp ezért nem volt gond. A Partium Színpad idejében már nagyon megbíztak bennem, és eleve úgy láttunk a csapattal munkához, hogy ha valamit nem értenek, visszakérdeznek, mindent többször megrágunk, vagyis abszolút közös munkára építettem, nem tekintélyelvűségre, és mégis épp ezért volt tekintélyem.
El sem lehetett akkor képzelni, hogy valaki késsen, lógjon, lazsáljon, ma már viszont úgy érzem, hogy ha az ilyen szellemiségű amatőr színjátszás még nem is szűnt meg teljesen, de már megszűnőben van. Most is jó a viszony, tekintélyem is van, igaz, közben nőtt a korkülönbség is. Nehezebb fegyelmet tartani, inkább elnézem a késéseket és a hiányzásokat, rengeteg kompromisszumot kell kötnöm.
Mostani stabil csapatunk tulajdonképpen 6-8 fős, nehéz motiválni őket. Nem a tévé vagy a számítógép elé ragadtakról beszélek, hanem a kreatív fiatalokról. Akik viszont néptáncra, olvasókörre és még ki tudja, milyen foglalkozásokra járnak, holott a színjátszás egész embert igényel. Ez a sok irányba szétszórt figyelem nem volt a Kortársnál, vagy az 1990 után hirtelen felszabadult energiák adta nagyon erős motivációk idején, a Partium Színpad első négy évének csapatánál, amellyel most is meg tudnánk csinálni A kis herceget.
Nemcsak Váradon van ez így, hanem máshol is: egy-egy fesztiválra még össze-össze jönnek, de közben ahogy változott a világ, úgy alakult át a műkedvelő színjátszás is. A televíziózás kultúrája, majd az internetfogyasztás annyira beleette magát a mindennapokba, hogy közönyössé tette az embereket. Ez a folyamat nagyon jól végigkövethető az Oberonnál: szétszéledt a csapat, egyrészt mert vagy tizenöten jutottak be a színire (volt olyan év, hogy egyszerre négyen), mások családot alapítottak, úgyhogy még lehetett ugyan pótolni a kimenőket, de már egyre nehezebb és nehezebb volt az időpontok egyeztetése, a tréningekre egyre kevesebben jöttek. Vagyis a folytonos toborzás állapotát éljük.
– Ha egy fiatal úgy érzi, hogy szívesen venne részt a csapat munkájában, miből, hogyan kell felkészülnie?
– A színpadi készségeket úgysem lehet egyszeriből letesztelni, az majd az improvizációs tréningek alatt derül ki. Voltak olyanok, akik évekig jártak hozzánk, de valami miatt nem kaptak szerepet. Aztán megérkezett a nagy lehetőség: a hűséget jutalmazni kell, s ha nem hagyott cserben minket, kapott feladatot. Akik most járnak, nagyon lelkesek, de ahányan, annyi félék. Én felelősnek tartom magam értük, igyekszem összefogni a csapatot, de bevallom, előfordul, hogy örülök, ha a próbákra sikerül mindenkit összegyűjteni.
Jelenleg az amatőr színjátszás helyzetén nálunk az változtatott sokat, hogy ez immár a negyedik évad, amikor a színházzal közösen működik a Színház az iskolában, iskola a színházban projekt. Rengeteg tehetséges fiatalt tudnak foglalkoztatni, az újabb felfedezettek nem is az Oberon felhívására jelentkeztek, hanem a suliprogram révén kerültek színházközelbe. Évek óta foglalkoztat, hogy az Oberont át kell valamiképpen értelmezni, csak még azt nem tudom pontosan, hogyan, milyen irányba. Működik a SZITA is, az új színitanoda, de onnan is sokan lemorzsolódnak. Változásra mindenképp szükség van.
– Hallottam egy új projektjükről, az Oberon fotóprojektről. Ez miről szól?
– Nekem a fotózás régi hobbim, vagy mondhatom szerelmemnek is, erről tudnak az emberek és sok fiatal fordult hozzám fotós tanácsért. Nem olyanok, akik csak kattintgatnak nyakra-főre, és töltik azonnal a közösségi oldalakra, hanem akiknek valamiféle koncepciójuk van, és technikailag is tökéletesebbet szeretnének készíteni. Én ugyan nem vagyok profi fotós, de tetszett az Oberon műszaki mindenesének, Danilics Tibornak az ötlete, hogy fel kellene karolni, bátorítani a fiatal fotózókat, különösen, hogy az Oberon Kulturális Egyesület státusában mindenféle művészeti ág szerepel, és intézményesen lehetne végezni.
Sokan jelentkeztek, a műveket elbíráló zsűri elnöke igazi szakember, vizuális művészetek szakon diplomázott. Ha a kezdeményezés bejön, és sikere lesz, évente vagy félévente meg fogjuk ismételni. Egyelőre még keressük az utat, de nem kizárt, hogy lesznek tematikus fotóösszeállításaink például. Még az anyagi oldalát sem igazán látjuk, eddig ugyanis minden rendezvényünk ingyenes volt, bíráltak is emiatt sokan, de hát így kezdtük, s még a legutóbbi két igazán komoly produkciónk, a Kilátások(k) és a Vitaminok című műsorok is ingyenesek voltak.
– Végezetül kérem, kanyarodjunk vissza „a kályhához”, ahonnan elindultunk: a tizenhetedik évadban Csatlós Lóránt hogyan látja színművészi karrierjének alakulását?
– Amikor végeztem, Gáspárik Attila azt mondta, hogy kb. 40 évesen fogok beleérni a saját szerepkörömbe. Akkor ez egyáltalán nem esett jól, de most kezdem úgy látni, hogy igaza volt. Kezdem ismét azt érezni, hogy van számomra feladat a színházban bőven, habár az a fajta tűz, energiatartalék, ami 24 évesen igyekezett feltörni bennem, mostanra természetesen már jócskán lohadt, ugyanakkor ami megmaradt, az sokkal stabilabb lett.
A lelkesedésem mit sem csökkent, mert ha múlni kezdett volna, akkor már az Oberont rég abbahagyom. Elmélyültebben állok mindenhez hozzá, nem érzem, hogy olyan nagyon sokat tudnék, épp ellenkezőleg: folyamatosan tanulni akarok, és várom azt a rendezőt, aki szól, ha valami nem megy, akinek nem jó akárhogy, amit csinálok. Az idei évad első darabjában, a Liliomban az orvos szerepét játszom, a szilveszteriben nem vagyok benne, úgyhogy januárig az Oberonra koncentrálhatok, közben pedig várom, milyen feladatom lesz még az évadban.
Mindeközben időről időre arra gondolok, hogy ennek a folyamatosan erősödő, kifejezetten gyilkos közönynek a hatására húsz év múlva vajon lesz-e még érdeklődés nemcsak a színház, de általában a kultúra iránt. Elérkezik-e hozzánk is az a világ, amikor már nem a megélhetés lesz az elsődleges, és ismét egyre többen fognak majd érdeklődni aziránt, amire húsz évvel ezelőtt én az életemet tettem fel?!
Molnár Judit |
Krónika (Kolozsvár)

Az F generáció utópiája
A HOAX-Én, te, ő című előadást mutatta be a nagyváradi MIDESZ székházban a helyi Oberon Csőszínház.
A mai világ tinédzsereinek, az ún. F (mint facebook) generációnak kor- és kórképe jelenült meg az Oberon Csőszínház HOAX-Én, te, ő című előadásában. A hétfőn este a nagyváradi MIDESZ székházban bemutatott darabra meglehetősen kevesen voltak kíváncsiak, de ez remélem változni fog a további előadások alkalmával, ugyanis a színházi műhely fiataljai Csatlós Lóránt színművész vezetésével egy rendkívül ötletes, humoros, éles megfigyelő és kritikai érzékről tanúskodó, egyben elgondolkodtató produkciót hoztak össze. A rövid szkeccsekből egymásba fonódó és egésszé felépülő előadás valójában egy negatív utópiát vizionál, amely már nem is annyira valóságtól elrugaszkodó. A HOAX-ban ugyanis az elektronikus média, valamint a kultúra világa egymás kibékíthetetlen ellensége, és az uralmat immár végérvényesen az előbbi gyakorolja. A jobbára humoros darab számos fricskát szór a net által uralt, és az anyagiasságon kívül gyakorlatilag mindent – emberi kapcsolatokat, gondolkodás- és beszédmódot – megváltoztató világ felé.
Ugyanakkor a jópofa gegek mellett olykor már az orwelli disztópia hangulata is kicseng, ugyanis az alkotók kritikája nem egyszer a groteszkig elmenően éles. Gondolok itt főként arra a jelenetsorra, amikor az anya felfedezi, hogy lánya könyvet olvas, sőt, még színházjegyet is dugdos magánál, ezért ki akarja gyógyíttatni őt kultúrafüggőségből, és a gyógyír az internet- és médiafüggőségre való átnevelés.
Az előadás utolsó két jelenete telitalálat: a fiatal lány audiovizuális sokkal való kezelése és az ördögűzéshez hasonló kultúrakiűző szeánsz csakúgy, mint a darabot lezáró legutolsó képsor, amelyikről viszont nem árulok el semmit, mert nagyon jó slusszpoén. Bár az előadásban fellépő fiatalok színjátszói képességei (még) meglehetősen korlátoltak, de ezt kárpótolta az előadás kreativitása, frissessége, és főként az, hogy nagyon sok értelem csillant meg a játszó fiatalok szemében és elméjében.
Lájkoltam és kommenteltem az anyagot, és itt a share is.
Pap István
erdon.ro