Több olyan író van, akik valamilyen módon kapcsolódnak a történelmi Szatmár megyéhez. Bródy Sándor évente többször meglátogatta a Szatmárnémetiben a családi házat, ahol édesanyja élt. Szerette Bródy Sándor ezt a várost, és ennek több művében adott hangot. Dénes Sándor /Mikola, 1880- Auschwitz, 1944/ a XX. század eleji szatmárnémeti szellemi életnek egyik vezéralakja volt, kiváló újságíró Tárcái, novellái, színpadra írt munkái, riportjai népszerűek voltak. A huszadik század első harmadának egyik legnépszerűbb írója Markovits Rodion éveken át a Szamos című lap munkatársa volt. A Szibériai garnizon, az Aranyvonat, Sánta farsang című regényei nagy népszerűséget szereztek neki, műveit 14 nyelvre fordították le. Szép Ernő is gyakori vendége volt Szatmárnémetinek, édesapja évtizedeken át a szatmárnémeti zsidó hitközség titkára volt. Kaczér Illés /Szatmárnémeti, 1884. okt. 10. – Tel-Aviv, 1980. márc. 20./ első novellái a Szamos napilapban jelentek meg. A Füst című vígjátékát 1908-ban tűzte műsorára Heves Béla színigazgató szatmárnémeti társulata. A sikeres ősbemutató után fővárosi és vidéki színházak is játszották a darabot. Kolozsváron A kolozsvári Magyar Színház mutatta be Megjött a Messiás, Tűz, Gólem ember akar lenni c. drámáit. év 1924-től Csehszlovákiában élt. Később áttelepült Budapestre, ahol az Újság, a Pester Lloyd, a Nyugat közölte munkáit. Kaczér Illés Izraelbe települ, ahol trilógiát ír Ne félj, szolgám, Jákob (Tel-Aviv, 1952) címmel, amely a magyar zsidóság történelmi regénye. /Csirák Csaba: Kaczér Illés Szatmárnémetiről írt regénye. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), jan. 11./

Vargyas Lajos könyvéről írt dolgozatában arról beszélt Domokos Mátyás 1985-ben, hogy a 20. század második felére a magyar népi kultúra a végére ér. Nem folytatódhat, mert megszűnt az a társadalmi osztály, amely századokon át fönntartotta a folytonosságát. Csoóri Sándor szerint a városi értelmiségnek kellene megőriznie és továbbörökítenie a paraszti kultúrát. Magyarországon az ezredfordulóra lényegében szétestek a nagyvárosi közösségek, és belátható idő kérdése, hogy a kisvárosi és a falusi társadalmak mikorra atomizálódnak. Domokos Mátyás idézte Honeggert, aki szerint a modern korban a komolyzene, sőt, maga az úgynevezett elit művészet is megszűnik. Amíg az alsóbb osztályoknak volt autentikus kultúrájuk, mindig tudtak utánpótlást küldeni a centrumba, ha az elit meggyöngült. Az ezredvégre ez a potenciális hátország lehanyatlott, és az történik, amit Kodály prognosztizált, hogy a népkultúra helyét a tömeges analfabetizmus veszi át. Az elit nem akar tovább váteszkedni, népben-nemzetben gondolkodni. Az ezredvégre – globálisan is – fölénybe kerültek a paradigmaváltók. Az új paradigma megtagad bizonyos hagyományokat, megszakít századokon át érvényes folytonosságokat, elbizonytalanít olyan axiómákat, amelyekre a régi Európa támaszkodott (nemzet, család, erkölcs stb.). (…) Fátumszerű-e vagy törvényszerű, hogy jelentős hagyományok folytonossága szakadt meg a magyar irodalomban is az utóbbi évtizedekben? Fátum- vagy törvényszerű-e, hogy aki a létező szocializmusról végre cenzúra és öncenzúra nélkül, az elmúlt másfél évtized súlyos gondjairól, a mai magyar hárommillió koldusról szeretne olvasni, az vajmi keveset talál erről a kortárs magyar irodalomban? – kérdezte Pécsi Gyöngyi, Domokos Mátyás munkásságára emlékezve. Domokos Mátyás gondolatait összefoglalta Az olvasó fényűzése és A magyar esszé antológiája című köteteiben. Az esszéválogatás azt reprezentálja, mi az a hatalmas szellemi-intellektuális-morális örökség, amit folytatnia kellene a mai magyar irodalomnak, de aminek hátat fordít. Domokos Mátyás mindkét könyvnek a ,,sorskérdések” a hangsúlyozott kulcsfogalma. Azt látta, hogy sorskérdéseink európai horizontú, kritikai végiggondolása mintegy két évtizede elakadt. Domokos Mátyás a 20. század második felének irodalomtörténeti folyamatában több nagy törést regisztrált. Az első törés a hosszú ötvenes években történt, a rákosista totális diktatúra és a kádári megtorlás esztendeiben. Az ötvenes éveket követő kádári-aczéli korszak is – bizonyos engedékenysége ellenére is – az ötvenes évek gyakorlatát folytatta, roppant alattomossággal. Domokos Mátyás nem csak a Leltárhiány című könyvében, de többkötetnyire rúgó tanulmányban vette számba azt a szellemi csonkítást, amit a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években követett el a magyar irodalommal szemben a hatalom. (…) Elképesztő mennyiségben és megdöbbentő részletezettséggel sorolta a példákat, melyek együttesen azt jelezték és igazolták, hogy (…) a magyar irodalomra szisztematikusan rátelepedett finomabb-durvább agykontroll egy idő után eredményes lett: a magyar irodalmat sikerült eltérítenie több száz éves, progresszív hagyományaitól. Domokos Mátyás újra és újra azt állapította meg, hogy az utóbbi kétszáz év magyar irodalmának alapvető folytonosságát az képezte, hogy legjobbjai – Kölcseytől Adyn, Babitson, a Nyugat nemzedékén át a népi írókig, Németh Lászlóig, Illyésékig – következetesen, minden körülmények között fölvállalták a nemzet sorskérdéseit. A tartós korlátozás, a ,,zsákbanhelybenfutás” (Nagy Gáspár), a durvább vagy finomabb tilalmak és kényszerítések azonban egy idő után visszafordíthatatlan folyamatokat generáltak. Domokos Mátyás a ‘45 utáni harmadik töréspontnak a nyolcvanas éveket és a rendszerváltozás körüli, utáni esztendőket látta: a nemzeti sorskérdéseket életben tartó fővonal – összhangban a nagy nemzedékek távozásával – a léleknyomorító, folyamatos ostrom, prés alatt meggyöngült, a nyolcvanas évekre utóvédfrontvonalakra zsugorodott, az ezredvégen pedig már nem kezdeményezője szellemi folyamatoknak – azaz perifériára sodródott, lényegében fölszámolódott. Egy nagy hagyomány elgyöngültével megszakadt egy több száz éves folytonosság, helyét expanzívan átvette egy másik. Domokos Mátyás keserűen állapította meg, hogy a marxista-leninista-lukácsista és a heideggeri-gadameri-derridai teoretikus irány között folytonosság áll fönn, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évekre az élő magyar irodalomban, a modernizmus, a progresszió fogalmát kisajátítva, denunciálva évszázados hagyományokat, újjászülte magát a régi rend ,,más eszközökkel”. A hazai, posztmodernnek nevezett irodalomnak lényegét illetően ugyanaz az elváráshorizontja, mint volt a létező szocializmus hatalomé. Nem az irodalom belső logikája szerinti modernizációs folyamat zajlott le pusztán, hanem egy másik, a megelőző évtizedekben egyetemlegesen elutasított trend került ismét uralkodó pozícióba. Bemutatta, miként áll fönn folytonosság a régi és az új trend között. Például: a szocialista irodalompolitika a valóság meghamisítását követelte, az új irányzat nehezményezi az irodalom valóságreferencialitását; az előbbi betegesen irtózott a nemzet sorskérdéseitől, ez közönnyel viszonyul hozzá; az előbbi a párthatalom érdekei alá rendelte az erkölcsi axiómákat, az utóbbi tagadja, hogy léteznének morális axiómák a társadalomban. Radikálisan átértékelték a hagyományt, az átértékelés pedig mindenekelőtt a teljes hagyomány radikális szűkítését célozta meg, diszkvalifikált mindenkit, akinek művei nem simíthatók bele az új elváráshorizontba. Furcsa módon ugyanazon írókat tartotta és tartja korszerűtlennek a régi és az új kánonképző elit: elsősorban azokat, akik a nemzet sorskérdésein gyötrődtek, és a társadalom valóságos életének a lenyomatát adták – Tömörkény Istvántól Illyés Gyuláig. A magyar irodalom egyre inkább magyar nyelvű irodalomként próbál meg funkcionálni. Domokos Mátyás szerint megroppant a magyar irodalomnak a nemzeti sorskérdéseket európai szinten és távlatokban fölvállaló irányzata, az ezredfordulóra pedig a magyarországi posztmodern is kimerítette lehetőségeit. Domokos Mátyás A rontás ellen című összegző könyvét a 2004-es népszavazásról írott vallomásával zárja. Ezzel a harmadik Trianonnal a magyarországi nemzetrész nemcsak újabb öncsonkítást hajtott végre, de a ,,tömeges emberárulás” a társadalom oly mértékű gyógyíthatatlan bajáról tanúskodott értelmezése szerint, hogy beteljesültnek látta Ady jövendöléseit.,,2004. december 5-én (pedig) nemcsak a testvéreinket s nemcsak a halottainkat, de halhatatlanjainkat is elárultuk” – írta. Domokos Mátyás kétségbeejtőnek látta az ezredvégi Magyarországot: az elit elárulta a társadalmat, elfordult jelentős hagyományaitól, a szétesett, média vezérelte társadalom megtagadta az alapvető erkölcsi értékeket. Az olvasó fényűzése és A magyar esszé antológiája – utolsó széttekintések: nagy nemzedék utolsó koronatanújaként, ,,régi értékek utóvédje”-ként, mielőtt a rezervátum karámjai összezárnak, még egyszer számba veszi, hol tévesztettünk utat ismét. Az egy évvel ezelőtt elhunyt szerkesztő, Domokos Mátyás emlékére a budapesti Illyés Gyula Archívum és Műhely Az olvasó fényűzése címmel konferenciát szervezett 2007. május 31-én. Itt hangzott el Pécsi Györgyi kritikus és irodalomtörténésznek, a Kányádi Sándor- és Tőzsér Árpád-monográfiák szerzőjének előadása. /Pécsi Gyöngyi: Mielőtt a karámok összezárnak (Domokos Mátyás emlékezete). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 25./

Száz éve született Wass Albert (1908. január 8. – 1998. február 17.) Erdélyi korszaka sikertörténet, irodalmi díjakban és nemzeti irodalmi elismerésekben részesült. A Nyugat, a Helikon, az Erdélyi Szépmíves Céh és a Kisfaludy Társaság ígéretes magyar íróként tartották számon. A háború mindent kettétört. Jött a menekülés, a szülőföld elvesztése. Élete hátralevő részét emigrációban töltötte. Nevét feketelistára teszi a kommunista hatalom. A magyar olvasók nem tudják, hogy 1945–1950 között Németországban megjelent műveit öt (!) nyelvre fordítják. Termékeny író, aki 90 éves koráig ír, ötven könyvet ad ki magyarul és angolul. Szellemi örökségét mesterségesen szított ellentmondások kontextusában kiforgatják. Soha nem vallott nézeteket sütnek rá. Kérlelhetetlen gyűlölői a háborús bűnösség hamis vádja alól nem akarják feloldozni. Mindezek ellenére, Wass Albert az egyik legnépszerűbb 20. századi magyar író. Műveit olvassák, gondolatait idézik, írásait színpadra viszik és filmesítik. Tiszteletére egyre több városban szobrot emelnek. Küldetését egy életrajzi írásában így foglalja össze: „Írónak rendelt az Úr, mégpedig abból a fajtából, akinek nem szórakoztatás a feladata, nem is a világ szépségeinek dicsérete, hanem mindössze nemzetének szolgálata. Ezt tettem, ezt végeztem, jól-rosszul, legjobb tudásom szerint. ” „Életem egyetlen feladatának nemzetem megmentését ismertem föl. Ezt pedig úgy láttam megvalósíthatónak, ha egybefogom a szétszórtságban még megmaradt erőket egyetlen cél szolgálatára: megismertetni a világgal a magyar nemzetben rejlő értékeket, lehámozni nemzetemről azt, amit az ellenséges propaganda az utolsó évszázad során rákent. Ennek az egyetlen célnak a szolgálatára állítottam be egész életemet. ” /Lukácsi Éva: Száz éve született Wass Albert (1908. január 8. – 1998. február 17.) = Szabadság (Kolozsvár), jan. 8./

A Nyugat című folyóiratnak szentelt emlékév televíziós eseményei sorában január 28-án indul a Fogadj örökbe! sorozat, amelyben kortárs magyar szerzők választanak és „fogadnak örökbe” valakit a Nyugat írói, költői közül. A műsornak általában két meghívottja lesz, akik a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban szervezett találkozókon indokolják választásukat. Az első ilyen műsor január 28-án lesz. Ady Endréről Kovács András Ferenc marosvásárhelyi költő és Térey János budapesti költő- drámaíró fog emlékezni. /Nyugat 100 az m1-en. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 26./

Közel egy évtizede hagyományos ünnepi rendezvény a minden esztendő áprilisában Zilahon a Költészet Tavasza elnevezésű fesztivál a Szilágy Megyei Hagyományőrző és Művelődési Központ (SZHMK) szervezésében. A rendezvény keretén belül szavalóverseny mellett rendszeressé vált a román és a magyar költők találkozója. A fesztiválon képzőművészeti tárlatot is szerveznek. Az idei fesztiválon a Nyugat című folyóirat indulásának századik évfordulójáról emlékeznek meg a szervezők. Az idei szavalóversenyre kötelező verset lehet választani a Nyugat folyóiratban publikált költők művei közül. A versenyt április 19-én szervezik. /Zilah. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 2./

Április 11-én Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban Nyugat-zsúrral ünnepelték a magyar költészet napját, felidézve az 1908-tól 1941-ig létező, legendás irodalmi folyóiratot, a Nyugatot és alkotóit. /Mózes László: A Nyugatról, keleten (A magyar költészet napja Sepsiszentgyörgyön). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 12./

Száz éve, 1908-ban alapították az 1941-ig megjelenő Nyugatot, a magyar irodalom máig talán legjelentősebb folyóiratát. A Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztői és szerzői irodalmi esttel ünnepelték a jeles évfordulót április 19-én a marosvásárhelyi Bernády Házban. Kovács András Ferenc költő, a Látó főszerkesztője üdvözölte közönséget. A meghívottak mindegyike egy-egy költőt választhatott a Nyugat első vagy második nemzedékéből, a választott szerzőt, illetve annak egy művét ki-ki saját elgondolása szerint mutatta be. /Nb. : Nyugat – 100. Látó-est a Bernády Házban. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 21./

A Paks melletti Cseresnyéspusztán immár 15 éve gyűlnek össze nyaranként Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről a magyar középiskolások. Egykori táborozó diákok kísérő tanárként térnek vissza, s szeretettel idézik fel a 10-15 évvel ezelőtti emlékeket. Olvasótábor lévén, minden esztendőnek megvan egy évfordulóhoz kapcsolódó témája. Az idei téma a Nyugat folyóirat volt. A neves meghívottak: a pécsi egyetem és a Pázmány Péter Egyetem tanárai, valamint Pomogáts Béla irodalomtörténész tartottak előadást. Idén is volt újságírói kör, amelynek eredménye a Visszhang című tábori lap. Volt filmező csoport is, valamint szavaló kör. A szórványban élő lupényieknek sokat jelent az anyanyelvvel, s az anyanyelvi kultúrával való kapcsolat. /Farkas Éva: Lupényi diákok Pakson táboroztak. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 7./

A Maros Megyei Könyvtár Marosi Philobiblon címen szervezi a könyvtár napjait. November 10-én kezdődtek a könyvtárnapok a 100 éve alapították a Nyugat folyóiratot című rendezvénnyel, melyet Agyagási Hajnal könyvtáros vezetett. November 11-én könyvtárostalálkozó lesz, régi, román nyelvű könyvekkel foglalkozó előadás hangzik el. A következő napokban bemutatnak román könyvkiadókat, román nyelvű előadások lesznek. Magyar nyelvű rendezvény: november 14-én Mészáros József /1928-2004/ könyvtárosra emlékezik Fülöp Mária. /Nb. : Marosi Philobiblon. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 11./

November 21-én a XIX. alkalommal megrendezett Érmindszenti zarándoklat nevet viselő rendezvénysorozat keretében irodalmi tanácskozást tartottak a Szatmár Megyei Múzeumban „A Holnaptól a Nyugaton át a Kelet Népéig“ címmel. Muzsnay Árpád, a szervező Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület alelnökének köszöntője után a több magyarországi irodalomtörténész tartott előadást, majd „A pálya forrásvidékén” című előadásában Cseke Péter kolozsvári irodalomtörténész, egyetemi tanár Adynak, Móricznak és Szabó Dezsőnek az Erdélyi Fiatalokra tett hatásáról értekezett. Pomogáts Béla budapesti irodalomtörténész Ady transzilvanizmusáról tartott előadást, Bertha Zoltán irodalomtörténész, egyetemi tanár pedig A Nyugattól a Kelet Népéig címmel Németh László eszmevilágáról beszélt. /Irodalmi tanácskozás Szatmáron. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), nov. 22./

November 22-én tartották a XIX. Érmindszenti zarándoklatot. A költő szülőházának udvarán álló mellszobor előtt a fagyos szél ellenére is sokan összegyűltek az egész Kárpát-medencéből. „Építésre készen a kövünk” – szólt a költővel Tőkés László európai parlamenti képviselő arra hivatkozva, hogy ha nem építjük, erősítjük egységünket, akkor Bábel tornyaként omlunk össze. „Ady hitet, biztatást, tartást ad nekünk, egyebek közt abban is, hogy ne ordítsuk, hanem szeressük a hazát, lehetőleg cselekvően” – hangsúlyozta Pomogáts Béla budapesti irodalomtörténész. /Sike Lajos: „Ne ordítsuk a hazát” = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 24./ A szatmárnémeti Kölcsey-kör és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szervezte eseményen Tőkés László püspök arra hívta fel figyelmet, hogy közös összefogással a költő egész alakos szobrát kellene felállítani a szülőház udvarán a jelenlegi, múlt rendszerből örökölt mellszobor helyett. Tőkés azt is hangsúlyozta, hogy nem csak évente egyszer, a költő évfordulóján kellene figyelni az elzárt, félreeső Érmindszentre: a kiöregedő falut a pusztulás fenyegeti. Muzsnay Árpád művelődésszervezőnek köszönhetően irodalmi tanácskozás is volt Szatmárnémetiben, A Holnaptól a Nyugaton át a Kelet Népéig címmel, melyen nyolc, neves erdélyi és magyarországi szakember tartott előadást. Cseke Péter kolozsvári sajtótörténész Ady, Móricz és Szabó Dezső az Erdélyi Fiatalok című lapra tett hatását ismertette, Pomogáts Béla irodalomtörténész Ady transzszilvanizmusát méltatta, Bertha Zoltán A Nyugattól a Kelet Népéig címmel Németh László eszmevilágáról tartott előadást. Az Ady-ünnepségekkel egy időben az Ifjú szívekben élek című pódiumvetélkedőt is megrendezték. A költő verseiből összeállított zenés szavalóversenyre idén négy iskolai csapat nevezett be. Csanáloson is rendeztek szavalóversenyt. /Végh Balázs: Zarándoklat a költő szülőházához. = Krónika (Kolozsvár), nov. 24./

Egy éve heti rendszerességgel szerveznek a múzeum munkatársai honismereti előadásokat a nagykárolyi Szent László Közösségi Házban, a közönség díjmentesen hallgathatja az előadásokat. Az előadásokra mind kevesebben kíváncsiak, mondta el Hágó Nándor régész, a városi múzeum helytörténésze. „Történelemtől régészetig, botanikától szépirodalomig számos témakörben tartottunk előadásokat” Az előadók között egyetemi tanárok, hazai és külföldi szakértők vannak, részletezte Hágó Nándor. Az emberek nem érdeklődnek. A szervező a diákok és tanáraik távolmaradását is fájlalja. Végh Balázs Béla is tartott előadást, témája: a százéves Nyugat folyóirat öt nagykárolyi kötődésű munkatársa: Ady, Kaffka Margit, Kabos Ede, Ambrus Zoltán és Szép Ernő munkássága, nagykárolyi kötődése. /A diákság is távol marad. = Krónika (Kolozsvár), nov. 27./

Vitatott módon jutott magyarországi támogatáshoz egy Markó Béláról készülő portréfilm. Ezt ugyanis a Nyugat 100. évfordulója alkalmából meghirdetett Országos Rádió és Televízió Testület /ORTT/-pályázat keretéből támogatták. A dokumentumfilm Markó Bélát, a költőt mutatja be. A produkciót várhatóan a Duna Tv tűzi majd műsorára, mondta a film producere, a Szentendrén élő Nagy Gábor. Az erdélyi macska című produkció azért került az érdeklődés középpontjába, mert magyarországi sajtóforrások szerint a film készítői politikai mérlegelés nyomán jutottak az ORTT támogatásához. A testületben működő döntési mechanizmusokról a Magyar Narancs hetilap közölt terjedelmes írást szeptemberben, példaként a Markó-film támogatásának a történetét említve. A cikkíró felidézte, hogy az ORTT élére márciusban került Majtényi László megválasztásakor azt ígérte, megszünteti a testület döntéshozatalának túlzott átpolitizáltságát. Ezért a Nyugat-pályázat bírálóbizottságának az élére is – a korábbi hagyományoktól eltérően – nem egy hozzá közel álló személyt nevezett ki, hanem a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetéből kért a témában jártas szakértőt. Így lett Angyalosi Gergely irodalomtörténész a bizottság elnöke. Angyalosi elmondta, a Markó-portré nyilvánvalóan ellenkezett a pályázat szellemiségével, de a meglehetősen pontatlan pályázati kiírás miatt nehéz lett volna kizárni. A közleményben ugyanis az állt: az ORTT „pályázati felhívást bocsátott ki a Nyugat megjelenésének 100. évfordulója alkalmából tévés portréműsorok készítésének támogatására. ” „Nem szerencsés pártpolitikai kötődésű személyeket támogatni – nyilatkozta Angyalosi – még akkor se, ha nekem magával Markóval nincs bajom. ” A bizottság többsége úgy vélte, Markó valamilyen módon kapcsolódik a Nyugat hagyományához. „Valamilyen módon persze nincs olyan író, aki ne kapcsolódna” – állapította meg Angyalosi. Mind a bírálóbizottság elnöke, mind Majtényi László ORTT-elnök a Markó-film támogatása ellen érvelt, a testületek mégis a film támogatásáról döntöttek. A filmben Markó Béla maga mond el részleteket Az erdélyi macska című esszékötetéből. Az erdélyi macska elkészítését hárommillió forinttal támogatta az ORTT testület. /Gazda Árpád: Markó és a Nyugat. = Krónika (Kolozsvár), dec. 8./ Erdélyben is vitát váltott ki a költészet és a politika választási összekapcsolása. A Transindex portálon Selyem Zsuzsa kifogásolta, hogy négy nappal a választások előtt szerveztek Kolozsváron Markó Béla költői estet. A Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar irodalom előadótanára úgy vélte, az RMDSZ elnökével a választási kampány hajrájában a politikáról: oktatási reformról, felsőoktatásról, kultúrpolitikáról, annak modernizációjáról kellene beszélgetni. Az est szervezője, Orbán János Dénes válaszában arra utalt, hogy fontos a politikummal való együttműködés. „Ha nincs mozgás a fiatal irodalmi prérin, én vagyok a felelős, ha nincsenek kötetek, én vagyok a felelős. Ehhez pedig segítség kell” – tárta fel motivációit az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke. /Vers és politika. = Krónika (Kolozsvár), dec. 8./

Százharminc éve, 1879. június 10-én született Kolozsvárott Szabó Dezső író, publicista, a két világháború közötti szellemi élet egyik legvitatottabb alakja. A kolozsvári református gimnáziumban, majd a budapesti egyetem magyar-francia szakán tanult, az Eötvös Kollégium ösztöndíjasa volt. 1908-tól Nagyváradon, Székelyudvarhelyen, Sümegen, Ungváron és Lőcsén is tanított, s mindenhonnan botrányos körülmények közepette helyezték tovább. A Nyugat és a Huszadik Század című folyóiratok körébe került, de Az individualizmus csődje című tanulmánya körül támadt vita után szakított a liberális, polgári beállítottságú lapokkal. Az 1918-as őszirózsás forradalmat, majd a Tanácsköztársaság kikiáltását is üdvözölte, de a lelkesedést hamarosan mély kiábrándultság követte, s a proletárdiktatúra elől vidékre menekült. 1918-ban fejezte be legismertebb művét, Az elsodort falut. A magyarságról, a népről vallott nézeteivel a népi mozgalom előfutárává, eszmei úttörőjévé vált. 1925-ös Segítség! című pamfletregényében a kor szellemi-erkölcsi romlottságát támadta, az 1930-as évektől kezdve a német befolyás erősödésének veszélyeire figyelmeztetett. 1934-ben indította el a Ludas Mátyás Füzetek című egyszemélyes folyóiratát, melynek 1942-ig nyolcvan száma jelent meg. Életének utolsó éveiben az Életeim című önéletrajzi kötetének megírása foglalta le minden idejét, a mű majd csak 1965-ben jelenhetett meg /cenzúrázva/. Budapest ostroma idején magányosan, az állandó nélkülözéstől legyengülve halt meg 1945. január 13-án. /130 éve született Szabó Dezső. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 13./

Nadányi, az elfelejtett költő
Nagyvárad – Csütörtök délután a Szent László Gimnázium egyik osztálytermében szokásos havi összejövetelüket tartották a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének tagjai. Ezúttal Bod Péter tartott előadást.
Csütörtökön a Szent László Római-Katolikus Gimnázium egyik osztálytermében szokásos havi találkozójukat tartották a Premontrei Öregdiákok Egyesületének tagjai. Vonház Antal titkár üdvözlő szavait követően Zilahy Bertalan köszöntötte a születés-, illetve névnapjukat ünneplőket. Ezután Bod Péter premontrei öregdiák tartott előadást Nadányi Zoltán költőről. Azért döntött így, mivel megitélésében Nagyváradon eléggé feledésbe merült, általában Adyt, Juhász Gyulát vagy Dutka Ákost emlegetik, ha a költészetről van szó.
Elhangzott: Nadányi Zoltán 1892-ben született a Bélfenyér melletti Feketegyörösön. Nyolc éven keresztül járt a Premontrei Főgimnáziumba (1902-1910). Irodalmi érdeklődése már a középiskolában megmutatkozott, magyar szakos tanár akart lenni. Földbirtokos édesapja azonban ellenezte ezt, azt ambicionálta, hogy fiából jogász legyen, mivel egy állami munkahely biztosabb jövőt igért. Kivánsága teljesült: Nadányi elvégezte a váradi Jogakadémiát, majd a Szegedi Egyetemen szerzett diplomát. Időközben több verse is megjelent különböző lapokban, többek közt a Pesti Naplóban is. Tagja volt a Tavasz nevű irodalmi csoportnak, és a Nyugatosok is jóindulattal fogadták, elismerő kritikákat kapott. Szelíd hangú, lírai egyéniség volt, gazdag szókinccsel rendelkezett. Fő témájának aszerelem bizonyult: mivel az érzés pozítiv megnyilvánulási formáit írta le, kortársaimodern trubadúrnak is nevezték. 1917-1945. között tíz verseskötete jelent meg, kettő ezek közül Nagyváradon.
Főlevéltárosként dolgozott
Trianon után Budapestre költözött, ahol újságíróként és szerkesztőként dolgozott. 1926-ban a berettyóújfalui megyeházán vállalt munkát, mint főlevéltáros. Ettől kezdve inkább epikus költeményeket írt. Versciklusának középpontjában egy Piripócs nevű helység állt, melyben az ott élők könnyen ráismerhettek Berettyóújfalura. 1940-től 1944-ig Nagyváradon volt főlevéltáros. Irásaiban elitélte a hatóságok antiszemita, zsidóellenes megnyilvánulásait. Támogatta a fiatal, szárnyaikat bontogató költőket, s a kulturális élet szinte valamennyi területén jelen volt. Jónéhány versét megzenésítették, ezek közül egyet Karády Katalin is elénekelt. A bombázáskor a levéltár értékesebb anyagait kimenekítette egy közeli településre. A világháború után ismét Pestre került, műfordítóként (Burns, Heine, Lermontov stb.) dolgozott 1955-ben bekövetkezett halálig. Hét falu kovácsa címmel egy meseszíndarabot is írt, melyet 1957-ben mutattak be. Napjainkban Nadányi Zoltán nevét viseli a berettyóújfalui Művelődési Központ.
Ciucur Losonczi Antonius. Forrás: Erdon.ro

Kell-e Nagyváradnak Holnaposok-szoborcsoport?
Adyt, Juhász Gyulát, Emőd Tamást és Dutka Ákost az EMKE teraszán fogják megjeleníteni.
Vegyes fogadtatásra talált Nagyváradon a Holnap költőinek emléket állító új szoborcsoport híre. A Holnap Irodalmi Társaság négy költőjét, Ady Endrét, Juhász Gyulát, Emőd Tamást és Dutka Ákost az EMKE teraszán fogják megjeleníteni, és egy szusszanásra le is telepedhet melléjük a Váradra látogató.
"Több mint százezer eurót dobnak ki ismeretlen szoborra", "Fizetés nincs, szoborra van pénz?", "Leépítések közepette emelnek szobrot a magyarok"- ilyen címeket olvasni a váradi román újságokban a Holnaposok szobráról. Nagyváradon a románokat és magyarokat egyaránt megosztotta a szoborcsoport híre.
"Romániában élünk, mit akarnak, csináljanak a magyarok Magyarországon szobrot maguknak." "Ha van pénz ilyesmire, sokkal több más dologra kéne. Ott van az Ady Múzeum, miért nem lehet azt megcsinálni normálisan? Újítsuk fel, rendezzük el, mert Ady kötődik Váradhoz." "Demokrácia van, mindenki azt csinál, amit akar, a törvényesség keretei között. Engem nem zavar, a magyar költőknek is legyenek szobraik, ők is a kultúra gyarapodását szolgálták."
Két esztendeje, 1908 tavaszán volt száz éve annak, hogy Dutka Ákos, váradi költő elindította a 20. századi magyar költészetet megreformáló lírát – A Holnap versantonlógiát.
-Az itteni fiatal költők, Juhász Gyula elsősorban, de Dutka Ákos, Emőd Tamás, Miklós Jutka, akikhez később Babits és Balázs Béla is kapcsolódtak, Ady köré csoportosultak, ő volt a szellemi vezér. Így alakult meg ez a nagy visszhangot keltő társaság, ami páratlan vitákat, harcokat váltott ki a konzervatív oldalról - mondta el Tóth János, az Ady Endre Emlékmúzeum muzeológusa.
A holnaposok egy 1908-ban és egy 1909-ben kiadott kötetben közölték merészen hangzó lírájukat, mely hatalmas felháborodást váltott ki a konzervatív irodalmárok körében. Itt jelent meg Adynak a Felszállott a páva című költeménye is.
- Óriási jelentőségük, hogy nem csak Váradon, hanem Kolozsváron, Aradon, Temesváron is matinékat tartottak, ahol terjesztették az új irodalmi eszméket. A Nyugat esztétizáló politikáját túlhaladva, sokkal radikálisabb programmal jelentkezett a Holnap - tette hozzá a muzeológus.
A holnapos költők törzshelye az EMKE kávéházban volt, hivatalosan itt alakult meg Holnap Irodalmi Társaság. A nagyváradi szoborcsoport ezért egy korabeli festmény alapján, az EMKE teraszán ábrázolja Ady társaságában Dutka Ákost, Juhász Gyulát és Emőd Tamást.
A Bihar megyei Önkormányzat nemrég többségi szavazással fogadta el azt az 500 ezer lejes költségvetést, amelyből Nagyvárad belvárosában egy éven belül felállítják Deák Árpád nagyváradi szobrászművész alkotását.
- Ha csak azokra hallgatnánk, akik azt mondják, hogy válságban szabad-e, vagy kell-e a kultúrába beruházni, akkor be kellene zárni minden színházat, minden filharmóniát, néptánccsoportot, mert nincs pénz rá. Úgy gondolom, ez egy téves megállapítás. A kultúrába mindig is kell beruházni, befektetni. Ez a projekt durván egy százalékát jelenti a teljes költségvetésnek, amit a megyében a kultúrára fogunk költeni - jegyezte meg Szabó Ödön, megyei tanácsos, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke.
A holt költők társaságában egy üres szék várja majd a nagyváradiakat és minden Nagyváradra látogatót. A Holnaposok társaságában bárki elmélkedhet majd pár percig azokról a költőkről, akik az 1900-as évek elején forradalmasították Nagyvárad irodalmi életét. Ezen a korzón, ahol várhatóan a szoborcsoport is áll majd, a költők naponta megfordultak. A többségi nemzet képviselői pedig vélhetően előbb-utóbb elfogadják majd ezt az alkotást is, ahogy a rendszerváltás óta emelt Lórántffy Zsuzsanna, Bethlen Gábor vagy József Attila szobrok esetében tették. 
Villányi Zoltán
Dunatv.hu

Erdélyi magyar sajtó-újságírás a két világháború között (1918-1938)
Az erdélyi sajtó mindig színvonalas részét képezte az általános magyar újságírásnak. Fontossága főleg az impériumváltást követően nőtt, mivel a Romániához csatolt erdélyi magyar kisebbség egyetlen megnyilatkozása volt, Ligeti Ernő szavaival élve „az egyetlen kopoltyú, amelyen a magyarság lélegzett.” Az addigi határ menti sajtóközpontok a román hatóságok szigorú ellenőrzése miatt korlátozottan tudták csupán ellátni a feladatukat. Ilyen volt Nagyvárad esete, amely az erdélyi újságírás élvonalába volt sorolható, mivel itt dolgozott újságíróként Ady Endre, Juhász Gyula, Krúdy Gyula stb., a változás után azonban elköltöztek Váradról.
Egy néhány példa az impériumváltás előtti sajtóból (a felsorolt újságok napilapok):
- Arad: Aradi Közlöny, Arad és vidéke, Függetlenség, Aradi Hírlap
- Nagyvárad: Szabadság, Nagyváradi Napló, Nagyvárad, Új Nagyvárad, Tiszántúl, Friss Újság.
- Temesvár: Temesvári Hírlap, Temesvarer Zeitung.
- Kolozsvár: Újság, Kolozsvári Hírlap, Esti lap, Ellenzék.
- Brassó: Brassói Lapok.
- Szatmár: Szamos.
- Marosvásárhely: Székely Napló.
Sajtótörténeti szempontból 3 fő korszakra lehet osztani a két világháború közötti korszakot: A hőskor (1919-25), a virágzás kora (1926-30), a helytállás kora (1931-37).
A szerkesztőségek voltak a politikai megbeszélések búvóhelyei, így az újságírás szorosan összefonódott a politikával. A sérelmek üzenésein kívül a román hatóságok is a sajtón keresztül érintkeztek a magyarsággal. A napilapok és az irodalmi folyóiratok szoros összekapcsolódása is megfigyelhető, mivel legtöbb újságíró irodalmár, költő is volt. Továbbá a „transzilvanizmus” eszmerendszerének továbbítását is elsősorban a korabeli sajtó vállalta fel.
Ahol jó színvonalú napilapok voltak, ott később és nehezebben született meg az irodalmi folyóiratok. Így az első komolyabb irodalmi folyóiratok nem Kolozsvárott, hanem Nagyváradon, Aradon és Marosvásárhelyen születtek.
A Hőskorban 330 erdélyi lap jelent meg, egyedül Kolozsváron 113. Az impériumváltással bekövetkező közhangulatot befolyásolta a sajtó, ezek „szomorú idők” voltak, ami azt is mutatja, hogy csupán 12 humorisztikus lap jelent meg. Legtöbb újság ebben a korszakban megszűnt, vagy tulajdonost váltva átalakult. Nem volt nehéz lapot indítani: 1939-ig a román kormány a lapkiadást nem kötötte engedélyhez. Így azonban jelentkezett a dömpingsajtó (krajcároslapok megjelenése) amely a színvonal csökkenését eredményezte. Minden lap hivatalosan és nyíltan fizette a cenzort (de ez nem jelentette, hogy nem voltak kiskapuk). Ebből következőleg Belső-Erdély sajtója jobban virágzott ebben a korszakban: minél beljebb került a határtól, annál nagyobb volt a sajtószabadság. Ebben a vonatkozásban beszélhetünk Kolozsvár- és főleg a későbbiekben Brassó, mint szabad és fontos sajtóközpontokról.
Megemlítendő az Újságírói Szervezet, amely fennállása alatt kongresszusokat rendezett Aradon, Brassóban, Marosvásárhelyen, Nagyváradon és Temesváron. Komoly eredménynek számított, hogy elsőnek vetették fel Romániában az újságírói nyugdíj intézményét. Nagyobb városokban újságírói klubok létesültek, ahol gyakran rendeztek felolvasóesteket, illetve a közönség találkozhatott azon személyiségekkel, kik írásait nap, mint nap olvashatta. További eredménynek számított a tusnádfürdői Szanatórium létesítése, amely gyakorlatilag újságírói üdülőként szolgált. Több mint 300 bejegyzett taggal rendelkezett, román személyiségek, politikusok is gyakran látogatták, mivel egy ilyen komoly létszámú szervezet határozta meg az erdélyi magyarság politikai közhangulatát.
Vizsgabizottságot is létesítettek, így csak az lehetett képezni újságírásra, aki megfelelt a vizsgabizottság feltételeinek. Tagdíjas rendszer volt, az újságírás ekkor becsületes megélhetést biztosított. Egyes érdemes újságírók, akik valamilyen igazolt okból hagyták ott állásukat, teljes fizetésüket kapták, amíg újra el nem tudtak helyezkedni.
A továbbiakban két kiemelkedő példával szeretném ábrázolni az erdélyi újságírás két korszakát. Kolozsvár, mint már említett sajtóközpont, főleg a 20-as években számított fontos tényezőnek. Ez a Keleti Újság elsődleges sikerének tudható be. A lapot már a háború alatt tervezték megjelentetni, de végeredményben a sors iróniájaként a román csapatok Kolozsvárra való bevonulásakor (1918. December 24-én) jelent meg az újság első száma. A sikert nagymértékben befolyásolta, hogy budapesti tapasztalt lapszerkesztők dolgoztak itt, mint Szentmiklósi József, vagy később Ignotus (aki a Nyugatnak volt szerkesztője). A hatalmas példányszám áttörte a határokat, a demarkációs vonalakat is, így Kassán és Debrecenben 2-3000 példány is elfogyott naponta. A lap későbbi szerkesztője Zágoni István lett, majd a csődtől való megmentés érdekében megvásárolta a lapot az Országos Magyar Párt. Így hivatalos pártlappá vedlett, veszítve politikai függetlenségéből, szabadelvűségéből.
Egy másik említett sajtóközpont Brassó volt ebben az időszakban. Felemelkedésében főleg a 30-as évek válságai, politikai- ideológiai törésvonalai járultak hozzá. A gazdasági válság több lap megszűnését eredményezte, ugyanakkor megjelent egy új, fiatal generáció is, amely már a 20-as évek viszonylataiban szocializálódott (Bányai László, Méliusz József, Wass Albert stb.). A Brassói Lapok megerősödésében a központiság is szerepet kapott. Mindamellett, hogy igen színvonalas országos lap volt, gyakorlatilag felvehette a versenyt Erdély szinte bármelyik városának a reggeli napilapjával. Fontos szempont, hogy szinte minden városban volt szerkesztője, illetve a román városokban elő magyar közösségekhez is eljutott, sőt ezen kívül még Bulgáriába is szállított több száz példányt. Színvonalas irodalmi mellékletét Kuncz Aladár szerkesztette és lehetőséget adott a Helikoni közösségen kívül rekedt fiatal generációknak a publikálásra. A cenzúra is szerepet játszott a sikerben, ugyanis amíg más városban megjelenő újságokban a helységneveket csak románul lehetett leírni, addig ezeket a Brassói Lapok magyarul közölte. A kezdeti jobboldalisággal felhagyva a 30-as években a Keleti Újság szabadelvűségét próbálta pótolni, nem kevés sikerrel.
F.J.
kolozsvaros.ro. Erdély.ma

Konferencia Tormay Cécile életművéről
A Magyar Írószövetség 2012. április 14-én egész napos tudományos konferenciát szervez Tormay Cécile és a Napkelet címmel. A tanácskozás szervezőit, Kollarits Krisztina irodalomtörténészt és Erős Kinga kritikust, a Magyar Írószövetség titkárát a konferencia aktualitásairól és Tormay Cécile írói munkásságáról kérdezte a Magyar Hírlap.
– Miért tartotta az írószövetség fontosnak, hogy tudományos konferenciát szervezzen Tormay Cécile-ről? Erős Kinga:- A tanácskozás célja, hogy az évtizedekig feledésre ítélt, de napjainkban egyre népszerűbbé váló írónő életművét áttekintse és az irodalomtudomány eszközeivel értékelje. Erre annál is inkább szükség van, mert civil kezdeményezésre az oktatáspolitika figyelmébe ajánlották a szerzőt a készülő Nemzeti alaptanterv kapcsán. Március 24-én Magyar Örökség Díjat kapott, március 31-én szobrát avatták. Ennek ellenére mind ez idáig a vele foglalkozó írások nagy része inkább publicisztikai jellegű, szélsőséges indulatoktól sem mentes: hol antiszemitának kiáltják ki, hol pedig a kommunizmus áldozatának. A Magyar Írószövetség feladatának tekinti, hogy teret adjon a közelmúltban megindult tudományos igényű szakmai párbeszédnek.
– Nemrég Egy bujdosó írónő – Tormay Cécile címmel jelent meg könyve. Miért érezte fontosnak, hogy ezzel a témával foglalkozzon?
- Kollarits Krisztina: Az 1945 utáni kultúrpolitika a Horthy-korszak szinte minden népszerű polgári íróját betiltotta vagy félreállította. Ez lett a sorsa többek között Herczeg Ferencnek, Kosáryné Réz Lolának, Zilahy Lajosnak és Tormay Cécile-nek is. Kezdő irodalomtörténészként fontosnak tartottam, hogy a korábban nem kutatható területekkel foglakozzam. Így bukkantam rá Tormayra, aki a két világháború közötti konzervatív nemzeti irodalom meghatározó alakja volt, a Klebelsberg által a Nyugat ellenlapjaként indított Napkelet főszerkesztője, több nemzetközileg is sikeres regény szerzője.
– Tormay a hatvanas években kiadott, Spenótnak becézett irodalomtörténetben csak negatív figuraként jelenik meg, a közelmúltban kiadott A magyar irodalom történetében pedig csak mellékesen említtetik egy-egy mondatban. Az elhallgatás okai közül mennyire lehet szétszálazni a politikai, illetve az esztétikai okokat?
K. K.: – Amikor 2000-ben doktori dolgozatom témájául Tormayt választottam, ez kezdetben ellenállást és értetlenséget szült. Ennek okát leginkább abban látom, hogy az 1918–19-es eseményekről szóló Bujdosó könyvének antiszemita részletei miatt az egész életművet negligálni akarták. E. K.: – Egy író életművét nem lehet az illető politikai meggyőződése és tevékenysége alapján megítélni. Gondoljunk csak Knut Hamsunra vagy Heideggerre, akiket nem a politikai ballépéseik miatt olvasunk. Az elhallgatás mellett egy másik tendencia is tapasztalható: a politikailag elfogult olvasói rajongás. Az volna a jó, ha Tormayról sem politikai megnyilatkozásai vagy korabeli kitüntetései alapján alkotnánk véleményt, hanem művei alapján.
K. K: – Kutatómunkám során fontosnak tartottam a vele kapcsolatos sztereotípiák tisztázását; meggyőződésem szerint összetett személyiségről és életútról van szó. Nem lehet néhány olyan jelzővel elintézni mint: „antiszemita”, „nagyasszony”, „a Horthy-rendszer politikai kegyeltje”. Valóban, Tormayt 1930-ban Corvin-koszorúval tüntették ki, 1936-ban pedig majdnem Nobel-díjat kapott, bekerült a legesélyesebb öt jelölt közé; ehhez természetesen hozzájárult nemzetközi ismertsége, hiszen művei olvashatók voltak számos idegen nyelven. Ezek az elismerések felhívják a nagyközönség figyelmét egy alkotóra, önmagukban azonban még nem feltétlenül fokmérői az esztétikai teljesítménynek. Mivel 1937-ben elhunyt, majd 1948-ban betiltották, nem kerülhetett sor írói teljesítményének objektív értékelésére. Meggyőződésem, hogy az ő munkásságának teljesebb feltárása az egész korszak kulturális életének alaposabb megismerését eredményezi.
– A konferencia milyen aspektusait tárgyalja az életműnek? Kik lesznek az előadók?
E. K.: – A tanácskozás célja, hogy végigolvasva az életművet áttekintse és értékelje azt, valamint hogy megkeresse helyét a magyar irodalmi kánonban. Ezért fontosnak tartottuk, hogy egy-egy konkrét műről több előadás is elhangozzék, hogy előadóink irodalomtörténet-írásunk több nemzedékét és iskoláját képviseljék. Az egész napos tanácskozás délelőtti ülésén a konkrét művekről hangzanak el előadások. Lezsák Sándor A megcsonkított magyar irodalom című bevezető előadása után Alexa Károly az irodalmi kánonról fog beszélni, az Emberek a kövek között című regényről Kiss Gy. Csaba és Rózsássy Barbara, A régi házról Horváth Zsuzsa és Csekő Ernő, a novellákról Zsávolya Zoltán, a Bujdosó könyvről Benkő Krisztián és Szabó Ferenc, magam pedig itáliai útirajzairól tartok előadást. Délután a Napkelet folyóirat kapcsán Ekler Andrea Németh Lászlóról, Filep Tamás Gusztáv az erdélyi írókról, Rózsafalvy Zsuzsa a konzervatív irodalom körüli korabeli vitáról, Kollarits Krisztina pedig a folyóirat női szerzőiről tart előadást.
K. K.: – Tormay életművének ilyen sok szempontú tárgyalása reményeink szerint egy termékeny diskurzust indít el; talán olyanok is hozzá mernek nyúlni ehhez a témához, akik eddig kockázatosnak tartották. A magyar történelemben és irodalomtörténetben mindmáig vannak nem kellőképpen feldolgozott területek, ahol a tudományos feldolgozás és konszenzus hiányában még mindig a sztereotípiák irányítanak. Gondoljunk Károlyi Mihály, a Tanácsköztársaság vagy Horthy háborús szerepének megítélésére.
E. K.: – Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban nem az elhallgatás a megoldás. A Magyar Írószövetség feladatának tartja, hogy mint független kulturális intézmény teret adjon a termékeny vitának. A konferencia anyagát könyv alakban is megjelentetjük, a párbeszéd reményében. Magyar Hírlap. Erdély.ma

Az űrlap alja
Ady és a szabadkőművesek románca
Izgalmas, szellemi értelemben pedig nagyon gazdagon rétegzett könyvet írt Raffay Ernő történész Szabadkőműves béklyóban címmel Ady Endre és a hazai szabadkőművesség kapcsolatáról. A kötetben nemcsak Ady pályájának és személyiségének ellentmondásossága sejlik fel, de az a céltudatosság is, amellyel a magyar nemzetállam lebontására törekedtek a szabadkőművesek. E kötet 1905-ig követi Ady és a szabadkőművesség kapcsolatát, de már készül a folytatása. A szerzővel, Raffay Ernővel Sinkovics Ferenc, a Magyar Hírlap munkatársa beszélgetett.
– Ebből a könyvből botrány lesz.
– Felkészültem rá, bár természetesen nem a botránykeltés szándékával írtam. Hosszú ideje kutatom a magyarországi szabadkőművesség történetét, s így jutottam el Ady Endréhez is, akit egyébként gyerekkorom óta csodálok mint költőt.
– E csodálathoz képest ez egy eléggé kemény hangú, kíméletlenül realista, szinte mítoszromboló kötet. Mégis hogyan talált egymásra Ady és a magyarországi szabadkőművesség?
– A hazai szabadkőművesség átfogó és fő célkitűzése a társadalom átalakítása volt. Ennek jegyében behatoltak, pontosabban be kellett hatolniuk a kultúra területére is. Pofonegyszerűen ment az egész. Tessék megnézni, a 19. század végén a belügyminisztériumi kimutatás szerint 7400 szabadkőműves tevékenykedett Magyarországon. Ha végigböngésszük a listájukat, akkor csak két fizikai munkást találunk közöttük, a többiek orvosok, mérnökök, református lelkészek – rabbi és katolikus pap elvétve akad közöttük –, valamint írók, művészek, bankárok. Legalább kétszáz olyan író és publicista nevét tudnám nagy hirtelen felsorolni, aki szabadkőműves volt. Csak úgy, kapásból: Veigelsberg Hugó (Ignotus), Bölöni György, Schöpflin Aladár, Kunfi Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Szini Gyula, Nagy Endre és így tovább. Magától értetődik, hogy ők írásaikban is a szabadkőművesség eszmevilágát hirdették, hol direkt, hol alig felismerhető, de azért nagyon hatásos módon. Jászi Oszkár a Martinovics páholy főmestereként nyíltan ki is mondta 1911-ben, hogy mindenáron magához akarja csalogatni a magyar radikális baloldali kultúra legjelesebbjeit.
– Nagy Endrét kevésbé ismeri a ma embere. Ki volt ő voltaképpen?
– A politikai kabaré szülőatyja s egyben Ady barátja. Nagy Endre testvérbátyja, Grósz Menyhért orvos a nagyváradi László király páholy főmestere volt. Nagy rávette Adyt, hogy írjon bökverseket a politikai kabaré számára. És Ady írt is! Darabját tíz-húsz koronáért, ami nagy pénz volt akkor.
– Ne szaladjunk annyira előre, inkább vizsgáljuk meg Ady és a szabadkőművesek első találkozását!
– Adyt kezdetben senki sem tekintette kiugró irodalmi tehetségnek. Pontosan 1900. január 1-jén került a nagyváradi Szabadság című napilaphoz mint publicista. Ez a Szabadelvű Párt hivatalos városi és megyei lapja volt, tehát kormánypárti újság. A következő esztendőben Ady váltott, s május végén átment a Nagyváradi Naplóhoz, amely viszont kőkemény ellenzéki napilapnak számított. Közben írt a Nagyváradi Friss Újságnak is, igaz, ez már a bulvár világa, de itt jelent meg 1901-ben Ady egyik leghíresebb cikke, az egyházellenes Egy kis séta, amelyből komoly botrány kerekedett. A Szabadságnál és a Nagyváradi Naplónál találkozott azokkal a nála idősebb újságírókkal, szerkesztőkkel, akik lelkesen segítették eszmélését. Persze mindannyian szabadkőművesek. Itt elsősorban Várady Zsigmondra gondolok, aki a László király páholy főmestere s egyben Ady legfőbb mentora volt, vagy Laszki Árminra, a Szabadság főszerkesztőjére, aki pedig a páholy egyik alapító tagjának számított.
– Hogyan állt ekkor Ady a költészettel?
– Alig valahogy. Leghíresebb verse ekkoriban Az én menyasszonyom című költeménye, amelyet egyébként élete mind a négy vagy öt menyasszonyának is dedikált úgymond, de mindegyiknek más és más címmel.
Ezekben az időkben még nem írt komoly politikai vagy magyarságverseket, sőt amikor Léda asszonnyal kiment Párizsba, ott is csupán tizenkét költeménye született a csaknem egy év alatt. Ady ekkor még nem hajtotta be a fejét a szabadkőműves kalodába, bár testvére, Lajos, aki szintén szabadkőműves volt Budapesten, azt írta, hogy „Bandit már kiszemelte magának a nagyváradi páholy, de párizsi utazása miatt nem kerítettek sort a felvételére”.
Tett egy kisebb kitérőt 1905-ben, ekkor a darabontkormány sajtóosztályán dolgozott, politikai vezércikkeket írt havi 300 korona fizetségért. Soha másutt nem keresett ennyit. A darabontkormányhoz is egy szabadkőműves eszme, az általános és titkos választójog eszméje miatt sodródott, a kormány szerette volna bevezetni, de nem sikerült.
– Mikortól azonosult Ady a szabadkőművesség eszméivel?
– Kezdetben elég kialakulatlan volt a személyisége, ahogy már említettem, Nagyváradon érték az első komolyabb hatások mentorai részéről. Aztán 1905 és 1912 között tökéletesedett ez a tudás, de akkor már Jászi Oszkár és báró Hatvany Lajos keze alatt formálódott Ady Endre. Radikalizmusa kiteljesedett, Széll Kálmánt például egyszerűen csak hülyének nevezte ekkor írt cikkeiben, Prohászka Ottokárt pedig csuhás gazembernek. A katolikus egyház amúgy is folyamatosan a célkeresztjében volt mint olyan intézmény, amely „butaságban tartja a népet”. Különféle, szabadkőművesek által alapított jószolgálati egyesületek írattak vele cikkeket a Budapesti Naplóba, majd a szocdem Révész Béla bevitte őt a Népszavához, itt 1907-től jelentek meg politikai versei. Később az 1908-ban indult Nyugatban, majd az 1910-től megjelenő Világ című napilapban is. Ezeket az újságokat a szabadkőművesek pénzelték és tartották fenn. A Nyugat például azért kapta ezt a nevet, mert a francia szabadkőművesség s az általa elért eredmények utat mutató csillagként ragyogtak a hazai páholyok előtt.
– Térjünk a lényegre! A pénzsóvárság vitte Adyt a szabadkőművesekhez?
– Ady a magyar dzsentri legrosszabb költekező hagyományaival rendelkezett. Folyton pénzzavarban volt. Szállodákban lakott, étkezett, ivott, és persze a nők is sok pénzbe kerültek. Mindezt tudták róla a szerkesztőségek, és sokszor dupla honoráriumot adtak neki. Ezzel magukhoz láncolták a baloldali lapok, vagyis a Világ, a Népszava és a Nyugat.
– Tehát valójában megvették?
– Volt itt még valami. Ady betegesen nagyképű, öntelt figura volt, ezt többen leírták róla. Azt gondolta, ő a világtörténelem egyik legnagyobb költője. A szabadkőművesek lapjaiban egymás után jelentek meg a zsenialitásáról szóló ódák. Felismerték, hogy erre is szüksége van, ez is kell neki, egy sorban a pénzzel. Be kell vallani, a korabeli magyar írók, mondjuk úgy, Ady saját fajtája – Herczeg Ferenctől kezdve Móricz Zsigmondon át Tóth Béláig – zagyva, erotomán, züllött embernek tartották őt. Nem is segítették, nem is támogatták. Ady tehát egyszerűen rá volt szorulva a szabadkőművesekre.
– Ilyen egyszerűen elfogadta ezt a béklyót?
– Dehogy! Többször is megpróbált kitörni. Például 1907-ben, majd 1908-ban is fura vákuumba került. 1907-ben megírta a Zikcene, zakcene satöbbi című költeményét, amelyre akkor Hatvany Lajosék azt mondták, tipikusan antiszemita vers.
Ha nehezen is, de idővel elcsitult ez a botrány, ám jött 1908-ban A duk-duk affér című prózája, amelyben támogatóira és barátaira támadt. Senkik állnak körülötte, senkik próbálják utánozni, írta. Rosszulesett ez azoknak, akik a kórházi, szanatóriumi számláit is fizették. De zűrök voltak a magánéletében is, megtudta, hogy Léda megcsalja, igaz, Ady viszont amikor elment esténként Lédától és a férjétől, rendszerint még betért valamelyik bordélyba. Háromszor kapott vérbajt, ezt Czeizel Endre említi A magyar költőgéniuszok sorsa című könyvében.
Az 1912-es évben csábítja Jászi Oszkár a Martinovics páholyba a költőt, és ő be is lép, mint afféle utolsó menedékbe. Elsősorban Ady neve kellett a Martinovicsnak. Harmadik kitörési kísérlete Csinszka felbukkanásához kapcsolódik, vele akart mindent új alapokra helyezni. Hatvany ekkor már azt mondta Adyról, hogy költészetében óriási, emberileg viszont gyarló.
– Gyarló? Nem inkább nyughatatlan és kiszolgáltatott egyszerre?
– Ady ekkor már azt hitte, mindent megtehet. Fröcsög és vagdalkozik. A kötetben különben összeállítottam Ady „gyűlöletszótárát” is. Politikai versei amúgy jól megírtak és jól szavalhatók, de a tartalmuk arról tanúskodik, hogy a költő félreértette a magyarországi helyzetet. Erre mondta Szekfű Gyula, hogy Ady egy politikai analfabéta. Folyton a forradalmat várta és sürgette, ilyen értelmű verseket írt például a rendkívül harcos és agresszív Galilei körnek. Úgy gondolta, a galileisták, a szabadkőművesek és a szocdemek alkotják meg majd az új Magyarországot. Radikális, liberális és marxista eszmék egyvelege uralta a gondolatait.
– Ön az elején azt mondta, rajongott Ady költeményeiért.
– Igen. Feleségül vette Boncza Bertát, de folytatta züllött életét. Ő írta le, hogy Csucsán egy román cselédlánytól született egy kisfia is, őt majd Octavian Goga román költő neveli fel, aki megvette a csucsai birtokot, később román miniszterelnök lett. Amikor Ady megírta Óh, fajtám vére című költeményét, visszatérni látszott magyarságához.
Istenes verseiből pedig úgy tetszik, egy züllött lélek kereste a megtisztulást, az Úrhoz vezető utat. Istenes költeményei világszínvonalra emelték Adyt, ez nem lehet kétséges.
Magyar Hírlap/Történelemportál.hu
Raffay Ernő legújabb könyve már megtalálható a nagyváradi Illyés Gyula és a Hobby Libri könyvesboltban.
Raffay Ernőí. Szabadkőműves béklyóban. Ady Endre és a szabadkőművesség I. (1899-1905) /KárpátiaStúdió – Nagy Magyarország Könyvek Kiadó, Budapest/
(Átvéve Sinkovics Ferenc: Ady és a szabadkőművesek románca című cikke - Magyar Hírlap, 2013. jún. 13.)
Reggeli Újság (Nagyvárad)

E-könyv az első világháborúról
Cseke Gábor újságíró, közíró, szerkesztő volt csütörtökön este a Kájoni János Megyei Könyvtár vendége. Az általa szerkesztett legújabb elektronikus könyvet mutatta be, amely az I. világháborúról készült.
Kelemen Katalin, a megyei könyvtár munkatársa ezúttal Cseke Gábort mint szerkesztőt ismertette, utalva arra hogy már több e-könyvét tette közzé, sok alkotónak segít műveit digitalizálni, és ezek ilyen módon ingyenesen hozzáférhetők a világhálón.
Ugyancsak az interneten található meg az I. világháborúról készült szöveggyűjtemény. Ennek felvezetőjében megjegyzi: „A honlapot dokumentáris-irodalmi adatbázisnak – még pontosabban: szöveggyűjteménynek – szántam, amely a hónapok során egyre gazdagodik – ahogy a tárgyba vágó irodalomban előre haladok –, és remélem, jó alapot nyújt majd a világháború századik évfordulóját megcélzó számos, ezután megszületendő jelenkori kommentárnak. A gyűjtést annak reményében végzem, hogy az anyagok tanulmányozása önmagában is haszonnal járhat – jó böngészést!”
Ahogy az est folyamán a szerkesztő vallotta, sokan arra hajlamosak, hogy egyoldalúan elemezzék az első nagy háborút. Ő azért válogatta össze ezt az anyagot, hogy árnyaltabb, részletesebb képet kapjunk a háború okairól, a fronton zajlott küzdelmekről és azoknak a tapasztalatairól, akik mindezt átélték.
Irodalmárok, filozófusok, politikusok, közszereplők írásait gyűjtötte egybe, főként a Nyugat, az Élet és a Vasárnapi Könyv című folyóiratokból szemelgetett. Szerinte az első inkább liberális, a második nemzeti jobboldali beállítottságú, a legutóbbi pedig azért érdekes, mert tudományosan viszonyul a háború történéseihez, úgy véli, gyakorlatilag szakértőket képzett az olvasóiból.
Háborúról szóló könyvekből is szemelget, amelyeknek jegyzéke megtalálható a gyűjteményében, ezeknek nagyobb hányada online is olvasható.
Szőcs Lóránt. Székelyhon.ro

Ambrus Attila: Szórványra is figyelj
Brassó a magyar próza térképén ma is fehér foltnak számít. A barcaságiaknak is. Legfennebb azzal került be az irodalom- és eszmetörténetbe, hogy a Cenk alatti városban írta le Németh László a kisebbségi idegbajt és az ebben a kórban szenvedő zárványi ember három típusát. A dohogót, aki minden sérelmet számon tart, aki szinte örül az újabb és újabb igazságtalanságnak, s a sérelmet azért növeszti apokaliptikussá, hogy ne lásson lehetőséget arra, amire ereje nincsen. A lojálist, a hatalom támaszát, aki minden kis többségi gesztusban vagy pesti vállveregetésben a megdicsőítő élet felkínált lehetőségét látja. A szervezőt, aki szerint, ha fenn akarunk maradni, az anyagi létünket kell rendezni, a gazdasági függetlenségben majd fészket talál a szellem is, aki hősnek képzeli magát, noha minden kisebbségi hősiesség: neurózis. Ezeknek a kisebbségi embertípusoknak a leírása után a nemzeti író levonta a szomorú következtetést: az erdélyi magyarságnak nincs komoly hadrendje, amelybe beállni férfipróba, mert egy nagy eszme sem fut a körében szét.
Németh László szerencsére tévedett.
Ahogyan az is hibázik, aki a mai Brassó megyét a magyar irodalom térképén üres tartományként jelölné. Az jár a legközelebb az igazsághoz, aki terra incognitának tarja a Barcaságot. Így járt el a román irodalomtörténész, Vasile Şelaru is, aki összeállította a Barcasági írók és gondolkodók enciklopédiáját. A magyar írókról avatatlanoktól informálódott, ezért az első kiadás mindössze tucatnyi és szinte kivétel nélkül tucatszerzőt említett meg.
Eléggé felelőtlenül elvállaltam, hogy a lexikon második kiadására összeállítom a mai Brassó megye területén született, élt, alkotó és elhunyt magyar író lajstromát, életrajzát, életművének listáját. Felelőtlen vállalás volt, ugyanis nem gyanítottam, hogy 139 személyiségről kell kartotékokat készítenem.
Közülük most csak hármat említek: a Kossuth-díjas Sánta Ferencet (akinek sikerült átadnunk szülővárosa, Brassó az ajándékát: a kovásznai származású Csutak Levente grafikáját az Ötödik pecsét írójáról), Nyirő Józsefet és Ignácz Rózsát.
Nem csupán a barcasági, de az erdélyi olvasó is csak az elmúlt húsz-huszonöt évben fedezte fel a három jelentős szerzőt. Az ismeretlenség oka mindhármuk esetében azonos: az irodalmi kanonizáció, amely igyekezett eltemetni a kánonnak mindenben meg nem felelő életműveket. Ahogyan Jókai Anna Ignácz Rózsa irodalmi száműzetéséről írta: „Az irodalom történetéből agyonhallgatással próbálják kitörölni. A politikai diktatúra a politikai vétkeket néha – kellő vezeklés után – megbocsátja. A világlátás másságát azonban soha.”
Sánta Ferenc elbeszélés kötetének (Isten szekerén – Stúdium, Kv), illetve esszégyűjteményének megjelenése a reveláció erejével hatott a szülőföldjén. Felfedezhettünk egy XX. századi humanista szerzőt, aki kíméletlen kritikát mondott a kóros korról, amikor élt. Nyirő József újrakanonizációja is megtörtént. A szülőfalu Székelyzsombor az évente megtartott Nyirő-ünnepségek révén is ápolja az író emlékét, ezek mediatizálása is hozzájárul ismertségének növekedéséhez. Ignácz Rózsa barcasági felfedezésére azonban még várnunk kell.
Noha Ignácz Rózsa és Nyirő József egyaránt beemelte a fogarasi, erzsébetvárosi, illetve a székelyzsombori és alsórákosi tájat, embert, életérzést a magyar irodalomba, előbbi munkássága jobbára ismeretlen ott, ahol az írónő gyermek- és fiatalkorának egy részét töltötte.
Igaz, nem teljesen ismeretlen. Fogarason, a nemrég felújított református iskolaépületben, amely ma magyar közösségi házként várja a kultúrára vágyó magyarokat, illetve az anyanyelvüket, őseik történelmét, népüknek irodalmát megismerni akaró gyerekeket – akik csak román tannyelvű iskolába járhatnak, mert a magyar oktatás megszűnt, amikor még hetven magyar diák volt a városban – nos, a magyar közösségi ház tanácstermét Ignácz Rózsa teremnek nevezték el. Szász Tibor református lelkész pillanatig sem mondott le arról, hogy a város jelentős társadalmi szerepet vállaló lelkészének, Ignácz László esperesnek és lányának, az író-színművész Rózsának életét és munkásságát népszerűsítse, emlékét őrizze.
A lelkész az elmúlt években az Árva Bethlen Kata hagyaték, a református templom ápolására, megőrzésére fordította energiái, anyagi tartalékai jó részét. A felújított templom átadása, a hálaadó istentisztelet október 5-én lesz. Értesüléseim és reményeim szerint az elkövetkező években fokozott figyelmet szentelnek Fogarason az Ignácz család örökségének feltárására, megőrzésére és megismertetésére. Ehhez a kezdeményezéshez, erőfeszítéshez a Brassói Református Egyházmegye is csatlakozik.
A húsz éven át Kovásznán szolgált, majd 1918-ban püspöki kinevezéssel Fogarasra átirányított, a Magyar Párt megbízásából bukaresti képviselőséget is vállalt református lelkész apának, Ignácz Lászlónak (a püspök-író Makkai Sándor sógora) jelentős szerepe volt Rózsa íróvá válásában, ahogyan kulcsszerepe volt ebben Fogarasnak is.
Rózsa kilencéves volt, amikor a családjával a gazdag történelmi múltú  kisvárosba költözik, ahol a vár a középkori magyar királyság s az erdélyi fejedelemség fölemelő és gyászos eseményeire emlékeztet: II. Endrétől Nagy Lajosig és Mátyás királyig, Bethlen Gábortól Apafi Mihályig vezetnek a  birtokadományozások, a várépítések. És ennek a több évszázados történelemnek részesei, szereplői a havasalföldi és az erdélyi románok, illetve a szászok.
Amikor Ignácz Rózsa Fogarasra érkezik, a kisváros már alig hasonlít arra a csendes, szinte nyomasztóan néma településre, amely Babits Mihály tanári éveiben volt, s amelyről ma már egyre több Babits-kutató állítja, filozófikus gondolkodóvá és költővé avatta a Nyugat későbbi mesterét.
Ikerpályáimon című önéletrajzi írásában Ignácz Rózsa visszaemlékezik arra, hogy az 1910-ben Mikszáth Kálmán alapította gimnázium homlokzatára felkerül a Liceul Radu Negru felirat. Egyetlen drámai mondatban írja le, hogy a város magyar lakosságának fele, köztük mintegy ezer hivatalnok 1918 és 1920 között elhagyja a várost. Megemlíti azt is, hogyan ismerkedik meg Babits verseivel, regényével, illetve hogyan veti össze Babits kora Fogarasáról alkotott képét az új valósággal.
A gyerek Rózsa a felgyorsuló történelem tanúja, miként annak is, hogy az ország urai és a város lakói gyorsan kicserélődnek. A várba ezerkétszáz fogoly katonát hoznak, az ellenálló székely hadosztály volt tisztjeit és közlegényeit. Később polgári internáltak jönnek a helyükbe. A helybeli magyar polgárság összetétele megváltozik: távoznak a régi hivatalok és velük a tisztviselők, maradnak a cipészek, szabók, bádogosok, szűcsök. És marad a változás előtt éppen csak megérkezett református lelkész és családja. Ignácz Lászlóék, a kilencéves Rózsával. Bizonytalanság és sorsvállalás, kétségbeesés és abból fakadó teremtő cselekvés: a megszűnt magyar állami iskola helyébe magyar nyelvű református gimnázium teremtése, a háromezer fogarasi magyar áldozatvállalásából. Ignácz László aktív közreműködésével.
A gyermek- és serdülőkori indíttatás, a fogarasi élmény egy életre szól, Ignácz Rózsa prózáját, legalábbis az első évtizedét döntően meghatározza.
A húszas évek fogarasi élménye nélkül aligha írhatta volna le a két világháború közötti erdélyi – és a mai erdélyi – valóságra is leginkább jellemző sorokat: „…a temetőben a sírfeliratok magyarok, és arról beszélnek, hogy nem is olyan régen itt egy más nép élt, nem az, amelyik most uralkodik. A múlt, ó a múlt, a történelem, erősen kísért az új urak boldog életében, erősen háborgatja biztonságérzetüket. Pedig a huszadik században nincsenek – nem lehetnek kísértetek. A technika századában az a jelszó, hogy mindent gyártani lehet. Múltat is. Történelmet is. Csak okos emberek kezébe kell letenni a várospolitika irányítását.”
Ignácz Rózsa szociológiai éleslátásról tanúskodó írásait ma is haszonnal forgathatnák idősek és fiatalok. Nála a mai napig senki nem érzékeltette szemléletesebben a Budapestre vágyakozó magyar fiatalok és a román királyságból betelepedők dilemmáit, a Bukarestbe kitelepedők  „kis minoritár” lányok vagy jövendő román feleségek sorsát. A folyamat ma sem ért véget, csak Budapest mellé felsorakoztt opcióként London, Bécs vagy Sidney.
Felfedezéséhez azonban szükség van a rekanonizációjára, ami ellentétben Nyirővel és Wass Alberttel, tovább késik. De talán már a rekanonizáció is kevés. A mai középiskolások – a jövő olvasói – ma (valamilyen furcsa félreértés folytán) nem hallanak Szabédi Lászlóról, Sütő Andrásról, Székely Jánosról, Bözödi Györgyről, Nyirő Józsefről, Ignácz Rózsáról. Az erdélyi magyar irodalomról sem, mert a legújabb iskolák szerint ilyen nem létezik. Pedig van, ahogyan van zsiráf is, hiába bizonygatja a komájának a góbé, hogy ilyen állat nincs.
Külön tantárgyként kellene megszerettetni az erdélyi magyar irodalmat a középiskolában, mert rólunk beszél, nekünk szól, nyújt eligazítást a kisebbségi sor(s)ban, kelt bennünk megválaszolásra váró kérdéseket, melyek a cselekvésre is késztetnek. Mert a miénk. Akárcsak Ignácz Rózsa, a kovásznai-fogarasi: az erdélyi író.
maszol.ro

Az Úristen feladatokat tartogatott számára
Nagyváradon is köszöntötték a nyolcvan éves jeles irodalomtörténészt dr. Pomogáts Bélát.
A Partiumi Írótábor Egyesület szervezésében a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központban vasárnap délután megtartott találkozón Barabás Zoltán költő köszöntötte Pomogáts Bélát, kiemelve az ünnepelt életútjának legfontosabb állomásait. Elhangzott, hogy az 1956-os forradalomban való részvétele miatt hat hónapra internálótáborba küldték, majd egy évig rendőri felügyelet alatt állt, így késve indulhatott be karrierje. Mindez azonban nem gátolta abban, hogy rendkívül értékes és gazdag életművet hozzon létre, erről tanúskodik az irodalomtudományi doktori cím megszerzése, számos díja, és nem utolsósorban százöt önálló kötetének a megjelentetése. Barabás Zoltán beszélt a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadónál megjelent Gond és felelősség című Pomogáts Béla emlékkönyvről, amelyben tizenöt erdélyi magyar szerző írásai olvashatók az irodalomtörténészről. A méltatás után Meleg Vilmos színművész verssel köszöntötte Pomogáts Bélát, aki maga is szólt az az egybegyűltekhez. Felidézte, hogy 1971-ben súlyos autóbalesetet szenvedett, amelybe majdnem belehalt. Szerencsére felépült, majd egy alkalommal Pilinszky Jánossal találkozva a költő ezt mondta neki: „Lehet, hogy jobban jártál volna, ha meghalsz, de úgy látszik, az Úristen még tartogat számodra feladatokat.” Az irodalomtörténész ehhez az emlékhez hozzáfűzte: „Az elmúlt negyven évem ezeknek a feladatoknak az elvégzésével telt”. Elárulta, hogy jelenleg legfontosabb feladatának azt tekinti, hogy befejezze Az erdélyi irodalom története című nagyszabású munkáját.
Politikai antielit
Pomogáts Béla elmondta, hogy a kommunista rendszerben kizárólag irodalomtörténészi munkájával foglalkozott, és csak a rendszerváltás után lettek közéleti feladatai, aminek következtében kapcsolatba került a magyar politikai élet legfontosabb képviselőivel. Az irodalomtörténész ezúttal is keményen bírálta a magyarországi politikusokat, szerinte ugyanis „a mai politikusok úgy hazudnak, ahogy lélegeznek”. Majd hozzáfűzte: „Hogy van Magyarország, és hogy annyi viszontagság ellenére még van magyar nemzet, abban fontos szerepe volt a magyar irodalomnak. Remélem, az irodalom a mai politikai rendszer túlélésében is segíteni fog” . Mint mondta, a mai politikusok a pénz és a hatalom begyűjtésén kívül mással nem foglalkoznak, majd két rövid eset felidézésével érzékeltette a politikusok elképesztő korlátoltságát, amikor magyar irodalomról van szó.
Antiszemitizmus
Elmesélte, hogy egy alkalommal egy jelenleg is sokat szereplő politikus értetlenkedve kérdezte őt arról, hogy a magyar irodalomtörténészek miért istenítik az olyan zsidó szerzőket, mint Ady, Babits és Kosztolányi. „De hiszen ők nem is voltak zsidók!” – vetette ellen Pomogáts Béla. „Azt te csak úgy gondolod” – replikázott a politikus. A másik történetnek is hasonló kicsengése volt. Egy szintén ismert politikus amiatt értetlenkedett Pomogáts Béla előtt, hogy a magyar irodalomtörténet miért ünnepli annyira a Nyugat folyóiratot, „ezt a kis példányszámú zsidó lapocskát”.
Szolidaritást!
Pomogáts Béla felhívta a figyelmet arra, hogy az elmúlt huszonöt évben a magyarság létszáma egy ötödével csökkent, és ugyan határrevízióra semmi esély sincs, de a megmaradásra van esély. Kifejtette, hogy a magyarság megmaradásában három tényezőnek van szerepe: a magyar gazdasági életnek, a magyar állampolitikának, és végül, de talán legelsősorban a magyar kultúrának. „Amíg Erdélyben lesz magyar kultúra, addig lesz magyarság. A magyar állam feladata az, hogy minden érték fennmaradásához megadja a szükséges segítséget, nem pedig az, hogy a haveroknak osztogassa a pénzt” – fogalmazott Pomogáts Béla. Hozzátette, hogy jobban el kell mélyíteni a magyar nemzeti szolidaritást, annál is inkább, mert ma Magyarországon már-már nyílt polgárháborús hangulat uralkodik. Egy romániai román és magyar soviniszta nem képesek egymást úgy gyűlölni, ahogy Magyarországon a jobboldaliak és a baloldaliak gyűlölik egymást – jegyezte meg, végezetül pedig hozzátette: „a magyar nemzeti egységnek nincs erősebb eszköze, mint a magyar kultúra, és a magyar irodalom. A magyar irodalom iránti hűségünk az egymás iránti hűségünket segíti elő” . A találkozó dedikálással zárult.
Pap István
erdon.ro

Látó – 25
Negyed évszázados a marosvásárhelyi szépirodalmi folyóirat. A szerkesztőség háromnapos rendezvénysorozattal emlékezik meg az évfordulóról. A jubileumi eseményről Kovács András Ferenc főszerkesztővel beszélgetünk.
– Visszapillantással kezdődik az eseménysor. Az eddigi főszerkesztők eszmecseréje indítja a jubileumot.
– December 11-én, csütörtökön az elmúlt negyedszázad jegyében kerül sor retrospektív beszélgetésre. Házigazdaként én beszélgetek Markó Bélával és Gálfalvi Györggyel, akik huszonöt évvel ezelőtt lapalapítóként, majd egymást követő főszerkesztőként vállaltak meghatározó szerepet a Látó életében. A G Caféban tartjuk a rendezvényt. Azért is ott, hogy az az új irodalomkedvelő generáció, az a fiatal társaság, amely ezen a helyen szerette meg a Látót illetve a Látó Irodalmi Színpadát, arról is tudomást szerezzen, hogy ez nem pár éves, hanem jóval hosszabb történet. A beszélgetésünkből számukra is kiderülhet, valójában mi a Látó, honnan indultunk, hova jutottunk, milyen minőségi elvárások és ismérvek szerint szerkesztődött. Huszonöt évvel ezelőtt a mai közönségünkből többen még nem is éltek, talán nem is tudják, hogy nemcsak ez az ismert küllemű, sárga Látó létezett, hanem egy grafikai kivitelezésében másfajta, Deák Ferenc tervezte lapszámmal kezdődött 1990 januárjában, és miközben a maradandóságot, a megsejtett öröklétet tekintette mércének, a Látó folyamatosan változott, úgy, hogy lényegében ugyanaz maradt, hűen önmagához.
– Mennyiben a fiataloké a Látó, hogy tudja megszólítani az újabb nemzedékeket a lap?
– Az olvasók minél szélesebb rétegéhez szeretnénk szólni. Van egy virtuális közösség is, arra is igyekszünk nagyon odafigyelni. A Látónak jó a honlapja, a friss lapszámok a hónap végére online is eljutnak a közönséghez. A napokban megújult, a 25. évfordulóra kissé átszabott, ünnepi változattal találkozhatnak az érdeklődők a világhálón. A lap tulajdonképp a mindenkori olvasóknak szól, de úgy is fogalmazhatnék, hogy a mindenkori fiatalabbakat célozzuk meg. Mi is közéjük tartozóknak szeretnénk tudni magunkat. 89 végén, 90-ben így indult a Látó, fiatalos lendület jellemezte a lapot Markó és Gálfalvi főszerkesztése idején is, és ebben a szellemben dolgoznak a szerkesztőségben ma is jelen levő régebbi kollégák, Láng Zsolt és Vida Gábor, a még fiatalabb Szabó Róbert Csaba és a 2008-tól velünk levő Demény Péter is. Sokrétű kitekintést próbálunk biztosítani. És vannak olyan dolgok, amiket rendszeresen és elsőként mi csináltunk a romániai magyar irodalmi folyóiratok közül. 1991-től megszületett a Látó Irodalmi Színpad. Azóta mintegy százötven estünk volt. Két éve indult a Látó Irodalmi Játékok sorozata, már 51 reprezentációja volt a G Caféban. Ugyanott rendezzük a Havi dráma bemutatóinkat is. Valamiképpen mindig jelen próbáltunk lenni a város és tágabban a romániai magyar kultúra életében. Azt hiszem, nagyon fontos, hogy ez is van a Látó mellett, és nyilván az alapítókat dicséri, hogy olyan korán elindult ez a folyamat. Külön említhetem a Látó- nívódíjakat, amelyeket szintén régóta, 91-92-től évente osztunk ki. Utánunk mások is szokássá tettek ilyen dolgokat. Ne vegyék dicsekvésnek, eléggé széles körben ismert tényként mondhatom el most is, hogy az eltelt 25 év során a Látó olyan műhelynek bizonyult, amely meglehetősen mozgékony próbált lenni, és több szempontból úttörőnek számított, referenciaponttá vált.
– A műhelyjelleget hangsúlyozza az évfordulós sorozatban a második, a december 12-i est.
– Igen, pénteken este 6 órától ugyancsak a G Caféban Láng Zsolt beszélget a lap négy olyan szerzőjével, akik a friss decemberi számunkban is szerepelnek. Bányai Éváról, Csaplár Vilmosról, Márton Lászlóról és Mihálycsa Erikáról van szó.
– Különleges lapszám kerül az olvasók kezébe. Tematikus, az elmúlt huszonöt év a kiindulópontja.
– Igen, a téma az 1989-es év, a lapszám az 1989–2014 felcímet is viselhetné. A fordulat évéről illetve a mögöttünk levő negyedszázadról van benne 41 kiváló írás. Ez nem 112, hanem 148 oldalas Látó. Ennyit megengedhettünk magunknak az évfordulóra. Nagyon nívós összeállítás lett, Láng Zsolt gondozta. Bizalommal és nagy szeretettel ajánlom a lapszámot mindenki figyelmébe.
– A harmadik jubileumi esemény színhelye a Nemzeti Színház Kisterme lesz szombaton, december 13-án. Remélhetőleg telt ház fogadja a fellépőket, azok is ott lesznek, akik a G Cafétól netalán idegenkednek.
– Bízunk benne, hogy sokan megtisztelnek a jelenlétükkel. Az évek folyamán több helyszínen tartottuk a rendezvényeinket, a részvétel tekintetében hullámzást tapasztaltunk. Voltak zsúfolt házak és hullámvölgyek is, néha egész sokan, máskor meglepően kevesen jöttek el a találkozóinkra. Legutóbb is jóval nagyobb közönségre számítottunk, mint ahányan megjelentek a Bernády Házban. Pedig nagyon jó hangulatú esten mutatkoztak be a Vásárhelyen is közkedvelt Holmi szerkesztői, munkatársai a lapbúcsúztató összejövetelen. Viszont azt is láthattuk, és örülünk neki, hogy olyan idősebb barátaink is kezdenek eljárni a G Caféban rendezett bemutatókra, akik korábban távol maradtak. Most szombaton a Nemzeti Színház támogatásával, velük partnerségben színházi körülmények között adjuk át a Látó-nívódíjakat. Remélem, hogy parádésra sikerül a műsor. Az idei díjazottak: Benedek Szabolcs, Fekete Vince, Kincses Réka és Varga László Edgár. Meglepetéseket is ígérünk a záróestre, amely reményeink szerint az elmúlt huszonöt évet és az 1989-es eseményeket idéző rendezvénysorozatunkat is méltóképpen megkoronázza. Továbbra is minél sikeresebben szeretnénk megfelelni mindannak, amit a Látó a magyar irodalom teljességében képvisel. Nagyon fontosak számunkra az olvasói visszajelzések. És az is eligazító visszajelzés, hogy kik mennyi kéziratot küldenek a lapnak. A Látó megbecsült rangot vívott ki magának a havi szépirodalmi folyóiratok között. A magyar irodalmi élet egészében ez jól érzékelhető. Örülnék, ha a marosvásárhelyi közvéleményben is tudatosulna a lap minősége. A két és fél évtized alatt rengeteg munkatárs kitűnő írásainak örülhettünk. Ez is olyan eredmény, amit elégtétellel nyugtázhatunk.
– Számodra azért is különösen fontos lehet a szóban forgó időszak, mert huszonöt éve lettél lapszerkesztő.
– 1990 januárjától vagyok itt, a jelenlegi szerkesztők közül én érkeztem a Látóhoz a leghamarabb. Láng Zsolt két hónappal később jött a szerkesztőségbe. Negyedszázad egy irodalmi szerkesztő, de egy irodalmi közösségteremtő lap életében is hosszú idő. Mindig szükség van a megújulásra, rugalmasságra. Nem csak a mindenkori főszerkesztők, de a szerkesztők esetében is érvényes elvárás a megújuló- képesség. Nagyon változó világban élünk. Az ízlés is folyton változik. Felnőtt egy új generáció, amely el sem éri a huszonöt évet. Rájuk is oda kell figyelni, majd az utánuk jövőkre is. Az ő igényeiket, elvárásaikat is figyelembe véve kell megőrizni a lap színvonalát. Nem egyszerű feladat. Az említett rangos folyóirat, a budapesti Holmi negyedszázad teltével befejezte pályafutását. A Nyugat harminchárom év teltével szűnt meg. Nyilván mi azt szeretnénk, ha a Látó – szerepét, minőségét, érdekességét megőrizve – ennél is hosszabb ideig fennmaradna.
– Így legyen! Ösztönző, emlékezetes évfordulót kívánok az olvasók nevében is!
Köszönöm a szerkesztők, munkatársak nevében is.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Hogyan lett Kolozsvár a bukott liberálisok pAradicsoma? – Kultúrharc a határokon túl
Az Orbán-kormány 2010-es hatalomra kerülése óta lassan megszűnt az elsöprő balliberális médiafölény, ezáltal a kultúrharc terén is az egyensúly felé mozdultak el az erőviszonyok. A jobboldalon viszont az elmozdulást látva sokan megnyugodtak és leeresztettek, mert azt gondolják, hogy az offenzíva véget ért. És valóban, teljesen hétköznapi dologgá vált Ungár Klára kétségbeesve csapkodó frusztrációin nevetni, az Amerikai Népszavába író Bartus-féle elmeháborodottakra gond nélkül rá lehet mondani, hogy elmeháborodottak, és már azokat sem nagyon érdekli, hogy mit mond Mészáros Tamás, akik még egyáltalán emlékeznek rá. Ugyanakkor még mindig akadnak szép számmal, akik baloldali tojásokból kikelve, szocializmuson és demokrácián átívelve mozgatják a kulturális- és médiaszálakat, és aktívabbak, mint hinnénk. Magyarországon zökkenőmentesen élték át a rendszerváltozást; csak 2010 után kezdett fokozatosan fogyni körülöttük a levegő, ám ők eközben is magabiztosan járnak-kelnek a 20. században bejáratott útjaikon. (A PestiSrácok.hu felvidéki származású újságírójának körképe a balliberális megmondóemberek határon túli nyomulásáról. – A szerkesztőség ugyanakkor nem gondolja, hogy a cikkben felsoroltak kétes közéleti tevékenysége bármiben is befolyásolná a művészi teljesítményük értékét.)
Ezek az utak nemcsak a hagyományokat kigúnyoló és a nemzeti elkötelezettséget nevetségessé tevő módszereket jelentik, hanem a bejárást Nyugat-Európa nagyvárosainak kulturális hálózatába, és ami megdöbbentőbb, a határon túli magyar kulturális körökbe. Egyik sem most kezdődött…
Az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után a szellemi kiötlői, pénzügyi támogatói és gyakorlati végrehajtói egyaránt külföldön kerestek menedéket. A módosabbak nyugatnak vették az irányt – így tett például Hatvany-Deutsch Lajos is, aki a vörös terror megszponzorálása előtt egyébként a Nyugat folyóiratba (és Ady Endre borozásaiba) is elég sok pénzt fektetett. Hozzá hasonlóan, sok baloldalinak Bécs, Berlin vagy éppen Párizs jelentette a biztonságos és otthonos közeget, miként jelenti ma is; gondoljunk csak Konrád Györgyre vagy Demszky Gáborra, de ha Fischer Iván ajkán sommás panasz készül megfogalmazódni az Orbán-kormányra, ő is előszeretettel rohan Berlinbe, hogy onnan kiáltsa világgá.
A KÜLHONI MAGYAROK ELSŐ ELSZÉDÍTÉSE
Sok kommunista ugyanakkor csak a frissen elcsatolt országrészekig ment, hiszen már ott sem érhette el őket a magyar igazságszolgáltatás. Erdélyben az erős hagyományokkal rendelkező kulturális élet a régi központok mentén, a román elnyomás ellenére is tovább élt, a kommunisták pedig végig marginális csoport mAradtak. Felvidéken viszont sokkal több kárt tudtak okozni, mert az ottani magyarság elvesztette a térségi központjait, hiszen azok Magyarországon mAradtak (Budapest, Győr, Miskolc), illetve erőszakkal hamar elszlovákosították őket (Pozsony, Kassa), miközben a gazdasági, oktatási és művelődési elitet Magyarországra űzték a csehszlovák hatóságok.
A magyar közösség igazodási pontok nélkül mAradt, ráadásul a magyar nagybirtokrendszer szétverése miatt el is szegényedett, így szinte a semmiből kellett felépítenie magát. Ez már hálás terep volt a kommunista agitátoroknak, akik ott voltak a kulturális életben, és ami még fontosabb, az országos kommunista párt legjobb szavazóbázisává tették a felvidéki magyarokat. Ezzel sikerült éket verniük közéjük és az anyaországi magyarok közé is, ami majd az 1938-as visszacsatoláskor éreztette a hatását. Ekkor a valóban erős kommunista preferenciákkal rendelkező felvidéki magyarok sérelmezték, hogy a Horthy-kormányzat gyakran megbízhatatlan kommunistáknak tartotta őket. Ami pedig mindebben a leginkább figyelemre érdemes, hogy a történelem ismétli önmagát: a posztkommunistákkal kibogozhatatlanul összefonódott balliberális agitátorok újra ott vannak a külhoni magyaroknál.
KULTÚRHARC NÉLKÜL A POLITIKAI HARC SEM NYERHETŐ MEG
A magyarországi ballib értelmiségieket teljes sokként éri, hogy már nem ők irányítják, illetve töltik meg megbízható munkatársakkal az összes médiumot és kulturális intézményt. A kulturális befolyásuk ugyanis eddig politikai rendszereken át ívelt, és tudják, ha ezt képesek megtartani, akkor a nemzeti oldal, minden mostani politikai sikere ellenére, kudarcra van ítélve. A ballibek közéleti téren vívják a kis nevetséges harcaikat a harminc fős demonstrációikkal, ám eközben kulturális téren változatlanul dominálnak, többnyire ők mondják meg, hogy mi kultúra, mi művészet, mi fontos sorskérdés és mi nem az. A színházi világ az egyik legfeltűnőbb terep. Itt még csak egy-két nemzeti irányultságú szereplő tudott beférni a tengernyi baloldali közé, de utóbbiak már ezt sem bírják megemészteni, állandóan cirkuszolnak, megy a hisztérikus „diktatúrázás”.
A jobboldalnak nagyon kevés kulturális és művész „sztárja” van, a határon túli magyarok pedig az ismert magyarországi irodalmárokat és színházakat hívják. Mivel ezek elsöprő többsége baloldali, ők jóformán konkurencia nélkül exportálhatják a külhoni magyarokhoz a megosztó, hangulatkeltő, mindenből erőltetetten politikát csináló és persze ugyanezzel szüntelenül a jobboldalt vádoló irodalmukat, színházukat és társadalomtudományukat. A magyarországi médián szocializálódott külhoni magyarok pedig azt látják, hogy ez jön az anyaországból, ezt gondolják trendinek – hát jóhiszeműen fogyasztják, legyen szó regényről vagy színházi előadásról.
JOBB HÍJÁN BAL
Ha nincs jobboldali kortárs sztáríró, akkor határon túlra is a rögeszmésen politizáló Závada Pált meg Parti Nagy Lajost hívják beszélgetni, megadva nekik ezzel a lehetőséget, hogy gyalázzák kicsit a „nyomasztó”, „diktatórikus” orbáni Magyarországot. Kolozsvár különösen fontos gócpontjukká kezd válni.
„Lehet, hogy most itt jobb élni”
– jegyezte meg Závada egy régebbi író-olvasó találkozón Székelyudvarhelyen, ravaszul hízelgésként tálalva a jobboldali vezetésű Magyarország lejáratását. Délvidéken 1944-45-ben több tízezer magyart mészároltak le válogatott kegyetlenséggel a szerb partizánok, még ezt a traumát se sikerült feldolgozniuk, de máris egy másikkal traktálják őket, hiszen jobb híján Závadát hívják Magyarországról, a három zsidó kereskedő 1946-os, nagykunsági meglincseléséről szóló regénye apropóján.
Parti Nagy biztos benne, hogy az erdélyiek nem szeretik, ha a magyar kormány diktálja nekik, hogy mit kell gondolniuk. Sokkal jobban szeretné ő diktálni:
„Elegük van abból, hogy mindenféle pártközpontokban mondják meg azt, hogy miként és hova kell igazodni, szavazni. És ez a kultúrára is nagyon igaz.”
Parti Nagy Lajos fontos feladatának véli, hogy formálja a közgondolkodást, de tolakodásnak tartja, ha konzervatív emberek teszik ugyanezt.
Mindennek fokozásaként a Marosvásárhelyi Rádióban az a Csáki Judit színikritikus mutatja be állandó rovatban a magyarországi színházi élet újdonságait, aki többek között az Alföldi Róbert Nemzeti Színházból való távozása körüli hisztériakeltésben alkotott mAradandót, majd ő maga is hisztigócpont lett. Természetesen nem is állja meg, hogy ne tegyen kiszólásokat a jelenlegi kultúrpolitikára.
A szüntelenül bújtatva politizáló, baloldali kulturális és művészvilág ágyaz meg annak, hogy a közbeszédbe is átmehessenek a kedvenc témái: a magyarok bűnössége a világháborúkban, a zsidóüldözésben és a cigánygyilkosságokban, a migránssimogatás, meg persze a baloldali kulturális és művészvilágot Magyarországon mindig egy lépéssel kijjebb szorító Orbán-kormányzat állandó gúnyolása és vádolása a demokrácia felszámolásával. Ez a balliberális kör kihasználja, hogy a külhoni magyar közösségek még hajlamosabbak hinni neki, mert nem élték meg testközelből a balliberális ideológia és politikai erők olyan mértékű károkozását, majd látványos bukását, mint a Magyarországon élők.
Marosvásárhely–Budapest–BERLIN
Az erdélyi születésű, de már Magyarországon élő író, Dragomán György ennek a körnek a legújabb üdvöskéje. Magyarországon addig ajnározta a balliberális média, hogy sztáríróvá avanzsált, és már ilyen minőségében járhat vissza Erdélybe, kiokosítani az ottani magyarokat, hogy miről mit kell gondolniuk. Papírforma, hogy a magyarországi baloldal kedvencét a liberális hatalmi elit zsebében levő német sajtó is körülrajongja. Emlékszünk még a cikk elejére, hogy Hatvany-Deutsch Lajostól Demszky Gáborig hova iszkolnak el a magyarországi kommunisták és liberálisok, ha a nemzeti szellemű kormányzás miatt elfogy körülöttük a levegő? Egy rövidke, 1933-45 közti időszakot leszámítva, egy évszázada nagyon otthonosan érzik magukat Németországban.
Azonnal megjelenő német fordítások, dicsőítő Frankfurter Allgemeine Zeitung- és Der Spiegel-kritikák, meleg hangvételű ajánlások szegélyezik Dragomán diadalmenetét – hiába, Konrád György nem fiatal már, időben be kell építeni a köztudatba az utódját. És Dragomán tudja is a dolgát, rögtön belerúg a hazájába:
„(…) nagyon imponáló látni, milyen intenzitással olvasnak a német kritikusok. Alapos és értő elemzéseket írtak, rögtön a könyv megjelenése után. Ez az, ami Magyarországon hiányzik.”
Ráadásul a migrációellenes szövegével ideológiai kihágást elkövető Konráddal szemben, hűséges migránssimogató is. Meg persze kötelezően kockásinges-támogató, ligetvédő és radikális feminista is – elég feltűnő, hogy a magyar kormány ellen ilyen-olyan-amolyan okból lázongó, teljesen különállónak füllentett csoportok mind ugyanabból a fészekből rajzanak ki a Kossuth térre, a Szabadság térre, az Andrássy útra, a Városligetbe vagy épp’ a Kúria elé.
A Der Spiegel Konrád György, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter és Krasznahorkai László neveit sorjázva dicséri a magyar irodalmat, akaratlanul is ráerősítve, hogy német nyelven csakis elkötelezett liberálisoknak van esélyük bekerülni a kánonba, nekik viszont elég jó. Spiró György ezt így fogalmazta meg hat éve Kolozsváron, egy óvatlan pillanatában:
„Ma nem nagyon függ össze a kritikai és az olvasói fogadtatás – minden attól függ, hogy az író be van-e vezetve.”
Vásárhelyi Mária, a fasizmustól hivatásszerűen rettegő szociológus a Facebookon szólta el magát, hogy mi a felsorolt írók legfontosabb jellemzője:
„Csupa olyan írók, akiket az Orbán-rendszer a nemzet ellenségének kiáltott ki. Szerencsére a világ és minden magyar demokrata nagy magyar íróknak tartja őket.”
Dragomán György ebbe a társaságba érkezik meg hamarosan, árnyékában a feleségével, a magyar baloldali sajtó rajongása miatt országosan (a jobboldali sajtóban is) elismeréssel kezelt költőnővel, a migránsok mellett az egymilliárd forintos vagyonnal rendelkező Budapesti Fesztiválzenekar pénzügyi helyzetéért is aggódó Szabó T. Annával.
A MAGYARORSZÁGI BALOLDAL KÜLHONI AGITPROP OSZTÁLYAI
A Magyarország felől a külhoni magyarokhoz érkező genderideológusok azon dolgoznak, hogy a nemzeti létükben veszélyeztetett kisebbségi magyar százezrek saját kulcskérdéseik helyett a marginális jelentőségű és minimális létszámú szexuális kisebbségekkel foglalkozzanak. A magyar kormányra a szokásos rasszista, fasiszta, stb. jelzőket aggató, közismert baloldali politológus, Lengyel László eközben elmagyarázza az erdélyieknek, hogy az ő hazájuk a kozmopolita nagyvilág, de persze elítéli, ha Orbán fogalmazza meg, hogy hol van a haza. A fáradhatatlan offenzívát azok a helyi médiamunkások teszik teljessé, akik lényegében a magyarországi baloldal külhoni agitprop osztályát képezik.
Erdélyben az őt terhelő rendszeres panaszok ellenére még mindig a Marosvásárhelyi Rádióban dolgozó Parászka Boróka a legtehetségesebb ikonja ennek a törekvésnek. Repertoárja a székelygyalázástól és vallásgyalázástól, a szélsőséges feminizmuson át a migránssimogatásig terjed.
Parászka Boróka erdélyi magyar, aki nem tesz különbséget a migránsok és az erdélyi magyarok között
„Parászka Boróka rádiós propagandát folytat, műsoraiban gyakran manipulál, eltér az igazságtól. Sajtós és rádión kívüli tevékenysége során bizonyos (párt) körök és ideológiák elkötelezett támogatója, a romániai és magyarországi magyar média botrányos szereplője. Olyan témákat és álláspontokat erőltet egyoldalú módon, amelyek hallgatóink többsége számára idegenek és irritálóak”
– írták munkatársai 2013-ban, az ellene benyújtott petíciójukban. Fontosságát jelzi, hogy ekkor a balliberális irodalmárok bensőséges melegedője, az Élet és Irodalom hasábjain védték meg – az ilyesmi nem szokott alanyi jogon járni az egyszerű külhoni magyar újságíróknak… Parászka kitartóan démonizálja Magyarországot, rendszeresen félti attól Erdélyt, hogy túlságosan Magyarország-párti, és ebből szerinte baj lesz. „Szuperképessége” a csúsztatás, hogy bármit képes a székely-román viszonyrendszerrel párhuzamba állítani. Az Európát elözönlő migránsok által követelt segélyek nála egylényegűek az őshonos erdélyi magyarok által követelt nyelvi és önigazgatási jogokkal, a magyar kormány nemzeti öntudatot erősíteni hivatott bármilyen intézkedéséről pedig rendre a magyargyűlölő román nacionalizmus, vagy akár a Ceauşescu-rendszer jut eszébe.
Felvidéken az Új Szó az egyetlen magyar nyelvű napilap, a vele szimbiózisban működő Vasárnap pedig az egyetlen jelentős magyar hetilap. Mindkettő a külhoni magyarokat és az anyaországot egymástól eltávolítani akaró politikai erők szolgálatában áll, de a Vasárnap – magazin jellegét kihasználva – erős versenyző a szélsőséges liberális agymosás, feminizmus, katolikusellenesség és Orbán-fóbia terén is. Emlékezetes, amikor a Parti Nagy Lajos legsilányabb munkái közé tartozó, a magyarokat bőgatyás mucsai parasztnak láttató, kormánykritikus meséket címlapon érezte fontosnak hozni az újság. A székely-palóc kamutájszólásban elmondott, rendkívül kínos produkciónak a 2000-es években sikerült hoznia a ’90-es évek eleji Szatelit humorszintjét, tanúskodva a balliberálisok híres progressziójáról is. A felvidéki magyarok egyetlen jelentős hetilapja ezt ünnepelte körül, a magyarországi baloldali sajtóval tandemben.
FIGYELNI KELL AZ ÚJ FRONTOKRA
Javában zajlik a harc Magyarországon a még mindig bőven balliberális fennhatóságú kulturális és művészeti térért, és minden egyes hangos hisztéria (pl. amikor Alföldi Róbertet nem kirúgták, csak a megbízatása lejártával nem kapott új szerződést a Nemzeti Színház élén) azt jelzi, hogy a kormány betalált.
Ez még jó darabig el fog tartani, és akár több ciklusra is szükség lehet, hogy a konzervatív értékrend üzenetei a balliberális üzenetekhez hasonló súllyal jelenjenek meg a kulturális életben. Eközben a befolyásáért kapaszkodó baloldal új frontokat nyitott a határon túli magyaroknál is, ahonnan váratlan támadások érhetik a jobboldalt, ha nem figyel oda.
Vésey Kovács László
pestisracok.hu