Nem óhajtja a Moldovai Köztársaság és Románia egyesülését a besszarábok túlnyomó többsége
Míg a romániaiak közel fele szerint Romániának és a Moldovai Köztársaságnak egyesülnie kellene, addig a Pruton túliaknak csupán 3%-a osztja ezt a véleményt - derült ki a Soros Alapítvány felméréséből.
A romániaiaknak egyébként zűrzavaros elképzeléseik vannak a Moldovai Köztársaság ország-identitását, illetve lakosságának identitását illetően, hiszen a megkérdezettek 46%-a nem tud választ adni olyan egyszerű kérdésekre, mint például az, hogy mit jelent a Moldovai Köztársaság a romániai románok számára. A romániaiakat nem foglalkoztatják a szomszédos ország történései, kirándulni sem járnak oda: a 10%-ot sem éri el azoknak a megkérdezettek a számaránya, akik megfordultak már Moldovában, és ezeknek is zöme üzleti ügyben tett látogatást.
Románia és a Moldovai Köztársaság egyesülése azonban folyamatosan jelen van a romániai kollektív tudatban: a megkérdezettek majdnem 50%-a nyilatkozta azt, hogy a két országnak egyesülnie kellene, és 64%-uk úgy vélekedett, ez elsősorban a besszaráboknak kedvezne.
A felmérésből az derül ki, hogy a romániaiak úgy gondolják, a moldovaiak nagyonis óhajtják a két ország egyesülését, azonban ez koránt sincs így: csupán a megkérdezett moldovaiak 3%-a egyezne bele az egyesülésbe.
A válaszadó romániaiak 46%-a szerint az egyesülés a Moldovai Köztársaságnak az Európai Unióhoz való csatlakozásával következhetne be legegyszerűbben.
Az egyesülést pártoló romániaiak “kemény magját” az 51 éves házas és középszintű tanulmányokkal rendelkező férfiak alkotják. A román válaszadók fele úgy gondolja, hogy az egyesülésnek mindenképpen végbe kell mennie, még akkor is, ha ez az életszínvonal arányának 25%-os csökkenéséhez vezet.
A felmérésben részt vevő személyek 74%-a úgy véli, a moldovai nem egy, a romántól különálló nyelv, ennek ellenkezőjét a válaszadók 13%-a állítja.
Transindex

Éva
Lelki, erkölcsi, szellemi szenvedésének vetett véget egy nagyszerű ember. Mielőtt azonban elhagyta volna a világot – a világ hagyta el őt. Mert körülvette megátalkodottsággal, hazugsággal, mocsokkal, s neki látnia kellett, hogy mennyi minden megy rossz irányban annyi remény után.
Ezt a kivételesen erős embert, aki – emlegette néha – gyermekkorától a munka és a vallásos hit fegyelmében nőtt fel, gyengévé tette érzékeny idegrendszere és a gonosz elfogadásának képtelensége. De ebben az érzékenység és kényszeresség meghatározta gyengeségben rejlett sokszor az ereje is. Nem a mindennapok sűrűsödő gondjai viselték meg annyira (bár azok is, mint mindannyiunkat, és neki volt része belőlük bőven), hanem inkább a világ csúf menete: az, ami itt és most történik, ott és ezután már mindig történni fog – mondhatni, a mi kis rommagyar korszellemünk. Az, hogy látta: az ember sárkányfogvetemény.
Jó ideje az írás teendői, az írással kapcsolatos tervei tartották életben. Kultúránk a magyarul legszebben, legpontosabban író, mélyre hatoló gondolkodású és elragadó stílusú, meghatározó személyiségeinek egyikét veszítette el vele. És egy örök tanárt, a maga kifogástalan szakmai és erkölcsi habitusával.
Végső tette is, a feladás: a bele nem törődő emberé. Megsemmisítette önmagát, mielőtt megsemmisítette volna őt fennkölt és dölyfös percemberek durvasága. (Ahogyan zseniális Marcus Aurelius-értelmezésében írta: akik a hatalmi gőg bűvöletében képtelenek az „El ne császárosodj!” normális emberi parancsa szerint élni.)
Mielőtt a világ végleg elhagyta volna őt – elhagyta ő a világot. Megkímélve attól, hogy szenvedése tovább növelje az összegyűlt mérhetetlen fájdalmat. Így vált a szenvedés vértanújává.
Elment egy kivételes ember. Munkatársunk volt, a minőség és a siker garanciája. Jobban szerettük, mint éreztettük vele. És jobban hiányzik máris, mint gondoltuk.
Cs. Gyimesi Éva
Irodalomtörténész, -kritikus, egyetemi tanár. Kolozsváron született 1945. szeptember 11-én, ugyanott hunyt el 2011. május 23-án. 1968-ban szerzett diplomát a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán.
1968–1971 között gyakornok az egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékén, 1971– 1977 között tanársegéd a Magyar Irodalomtudományi Tanszéken, 1977–1989 között ugyanott adjunktus, 1990-től 2008-ig professzor, 2002-től konzulens professzor, doktorátus-irányító.
A filológiai tudományok doktora (1977, Kolozsvár), a szegedi József Attila Tudományegyetem díszdoktora (1995). 1993-tól egy ideig tagja a BBTE szenátusának, ugyanabban az évben létrehozza Kolozsváron a Collegium Transsylvanicum Alapítványt, annak keretében pedig Románia első specializált egyetemi szakkollégiumát, az irodalomtudományi jellegű Láthatatlan Kollégiumot. 1994–1998 között a Magyar Irodalomtudományi Tanszék vezetője.
A diktatúrában markáns ellenzéki értelmiségi, 1989-ben a kolozsvári Magyar Demokrata Tanács egyik alapítója, az RMDSZ alapító tagja, majd oktatásügyi alelnöke (1994–1995), a romániai Soros Alapítvány Kuratóriumának egyik első tagja, több kiadvány szerkesztőbizottságának tagja.
Munkái közül: Mindennapi nyelvünk (1975), Találkozás az egyszerivel. Kísérlet mai líránk értelmezésére (1978), Teremtett világ. Rendhagyó bevezetés az irodalomba (Bukarest, 1983, Budapest, 1992), Gyöngy és homok. Ideológiai értékjelképek a romániai magyar irodalomban (1990), Álom és értelem. Szilágyi Domokos lírai létértelmezése (1991), Honvágy a hazában (1993), Kritikai mozaik (1999), Szem a láncban (2009).
Kutatási területe: stíluselmélet, -történet, 1973-tól az irodalomelmélet és a romániai magyar irodalom. Elismerései közül: Ius Humana (emberjogi díj, Amszterdam, 1990), a Ponkkala Alapítvány díja a kisebbségi kultúráért (Helsinki, 1990), a Romániai Magyar Írók Szövetsége Kolozsvári Fiókjának díja (1991), Pro Cultura Hungarica (1995), Soros Alkotói Díj (1996), Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (1996), Széchenyi Professzori ösztöndíj (1997–2001), Pulitzer Emlékdíj (2005).
Új Magyar Szó (Bukarest)

Egyesülés, a Prut két oldaláról – Romániában még mindig meglehetősen erősen él a Moldovai Köztársasággal való egyesülés gondolata, amelynek azonban a Prut túlsó partján fekvő oldalán már alig akar híve
Aszimmetrikusan alakultak az évek során Románia és a Moldovai Köztársaság lakosságának kapcsolatai. A „testvérnép” gondolata az önmagára a nagyobbik testvér szerepkörét kiosztó Romániában még viszonylag széles körökben hódít, a kisebbik testvér státuszára kárhoztatott Moldovai Köztársaságban viszont az önállóság híveinek tábora jócskán megnőtt.
A moldovaiak függetlenednének
A Soros Alapítvány legfrissebb felmérése szerint Romániában a megkérdezettek közel fele az egyesülés nosztalgikusának tekinthető: szerintük a két „testvérországnak” közös államban kell összeolvadnia. Ráadásul 64 százalékának meggyőződése, hogy mindez elsősorban a moldovaiak érdekét szolgálná. A megkérdezett romániaiak meggyőződéssel állították, hogy a közös állam megteremtése a moldovaiaknak is a legfőbb vágya.
Mindebből a felmérés alapján készült tanulmány szerzői mindenekelőtt azt a következtetést vonják le, hogy a romániai románok kevéssé ismerik a Pruton túliak gondolat- és érzésvilágát. A Moldovai Köztársaságban ugyanis mindössze a mintacsoport tagjainak három százaléka állította, hogy kívánatosnak tartaná a két ország egyesülését. Ennél jóval többen, 46 százalék a függetlenségben látja országa jövőjét, a Romániával való „nagy találkozást” pedig legfeljebb az Európai Unió keretében tudná elképzelni.
Az egyesülés híveinek „kemény magvát” egyébként mindkét országban az 51 éven felüli, közepes felkészülési szinttel rendelkező, nős férfiak alkotják. Emellett 25 százalék véleményének megfelelően az egyesülésnek mindenáron meg kell történnie.
Realista önjellemzés
Paradox módon, jóllehet Románia lakosságának jelentős hányada tartja elképzelhetőnek és fontosnak az uniót a Moldovai Köztársasággal, több mint fele voltaképpen teljes közönnyel viszonyul a szomszédos országban zajló eseményekhez, folyamatokhoz. A megkérdezettek alig 11 százaléka állította azt, hogy tisztában van a Moldovai Köztársaság történéseivel, ezzel szemben több mint két harmada ismerte be, hogy egyáltalán nem vagy csak igen kismértékben érdekli, milyen politikát folytat Bukarest a Chişinăuval fenntartott kapcsolataiban.
Némileg ellentmondásos az az adat is, miszerint – bár a romániaiak közel fele az uniót kívánja – a megkérdezettek csaknem háromnegyede azt vallja, hogy a Moldovai Köztársaságnak az Európai Unió tagállamává kell válnia. A Moldovai Köztársaságban élő román lakosság román állampolgárságának „gyors és kivételezett módon” történő megadását 62 százalék támogatja.
A tanulmány szerint a Moldovai Köztársaság szimbolikus jelentőségű a romániai románok számára, akik azonban – amint az a felmérés adataiból ugyancsak kiderül – csak kis számban látogatnak el a „Pruton túli második román államba”. Míg a romániai románok közel egyharmada járt már külföldön, addig a más államot felkeresők alig nyolc százaléka látogatott el a Moldovai Köztársaságba.
A két ország hivatalos nyelvének megnevezése kapcsán nagyjából megegyezik mindkét mintacsoport tagjainak véleménye: egyaránt 74-74 százalék állítja, hogy nem létezik önálló moldovai nyelv, az megegyezik a románnal. Ennek ellenkezőjét mindössze 13 vallja.
Viszonylag realista módon jellemzik önmagukat a megkérdezettek a Prut mindkét partján: legrosszabb tulajdonságaik között említik a megosztottságot, a saját erejükben való bizalom hiányát, majd a lustaságot és az intoleranciát említik negatív vonásaikként. Erényeik között a szorgalmat, a vendégszeretetet és a béketűrést sorolják az első helyeken.
Fehér folt
Egy nem egészen egy esztendővel, a moldovai CBS-AXA ügynökség által végzett felmérés tanúsága szerint a moldovaiak egynegyede viseltetett ellenérzéssel a romániai románokkal szemben, mintegy 50 százalékuk pedig úgy vélte, országukban túl nagy a demokrácia. A felmérést végzők mindezt annak tudták be, hogy a szovjet uralom esztendeiben Romániát, illetve a „romániai tőkés-földesúri rendszert” kiáltották ki a Moldovai Köztársaság legfőbb ellenségének.
A romángyűlölethez hozzájárult az a körülmény is, hogy 2001 és 2009 között, a Moldovai Kommunista Párt hatalma idején a románellenességet állampolitikai rangra emelték. Ezzel magyarázható nagyjából az a számadat is, miszerint a megkérdezettek 14 százaléka tartott az ország függetlenségének elveszítésétől, de az is, hogy a mintacsoport 48 százaléka oroszbarát külpolitikát sürgetett. A Romániával való egyesülésnek a felmérés szerint is mindössze háromszázalékos tábora volt.
Besszarábia és Románia egyesülését 1918. március 27-én szavazta meg a moldovai Országtanács. Ekkor 86 képviselő voksolt igennel, 3 ellenezte az uniót, 36 pedig tartózkodott. A moldovai lakosság kezdetben üdvözölte az egyesülést, hamarosan azonban kiábrándult a „nagy testvérből”. A románok ugyanis – akárcsak az Erdélybe 1940-ben bevonuló magyarok – saját, anyaországból hozott embereikkel töltötték be a legjövedelmezőbb állásokat, a kulcsfontosságú tisztségeket. Mindez úgyszintén nyomot hagyott a két ország „testvéri kapcsolatain”.
A Soros Alapítvány felmérése kapcsán a Moldovai Köztársaság bukaresti nagykövete, Iurie Reniţă nem kis keserűséggel állapította meg a valóságtól nem túl messze eső igazságot, miszerint országa nemcsak Latin-Amerikában, de Romániában is amolyan fehér foltnak számít. A Külpolitikai Egyesület ügyvezető igazgatója, Victor Chirilă pedig leszögezte: jóllehet a két ország egyesülésének gondolata időről időre a jövőben is előtérbe kerül majd, politikai szempontból az unió megvalósíthatatlan.
Bogdán Tibor
Új Magyar Szó (Bukarest)

A babonák uralma Romániában
Érdekes és tanulságos felmérést készített a Romániai Soros Alapítvány; a vallás és vallásos magatartás témakörű közvélemény-kutatás adataiból kiderül, hogy a 21. század Romániájában áthatolhatatlan sötétség uralkodik a fejekben. Ez volt egyébként az országban végzett első olyan tanulmány, amely behatóan elemzi a vallásos értékek, magatartás helyzetét
Bármilyen hihetetlennek is tűnik, Románia lakosságának túlnyomó része hisz a babonákban, a sötét túlvilági erőkben. A megkérdezettek 60 százaléka tart a szemmelveréstől, 47 százaléka tartja szavahihetőeknek a jövendőmondókat, kártyavetőket, kávézaccból, tenyérből jósló kóklereket, kézrátevéssel gyógyítókat.
Istenhitből jeles
A lakosság 94 százaléka istenhívő, függetlenül attól, hogy milyen felekezet, egyház tagja. A felkérésre, hogy a tízes értékskálán határozzák meg Isten életükben betöltött helyét és fontosságát, a megkérdezettek közel kétharmada a maximális számjegyet jelölte meg, csaknem 30 százalék 7-9 közötti értéket diktált be, és mindössze 3 százalék adott meg 5 százaléknál kisebb fokozatot.
Ezzel Románia európai viszonylatban is az élhelyek egyikén áll a vallásosság tekintetében. Ugyanakkor csak 42 százalék vallja azt, hogy Isten egy élőlényben testesül meg; 49 százalék szerint a Mindenható inkább valamilyen elvont erő, szellemi lény. Kevesebb, mint 2 százalék tagadja a Fennvaló létét, 4 százalék nem kívánt véleményt nyilvánítani a kérdésben.
A mintacsoport 88 százaléka úgy véli, hogy létezik a testtől elkülönülő lélek, ennél alig egy százalékkal kevesebben vannak azok, akik hisznek az eredendő bűnben, valamivel kisebb a részaránya – 79 százalékos – azoknak, akik valósnak tartják a mennyországot, a pokolban 75 százalék, az ördög létében 70 százalék hisz. Ennek ellenére csupán 63 százalék meggyőződése, hogy létezik túlvilági élet, ennél egy százalékkal többen bíznak a csodákban.
Keresztény hit, pogány elemekkel
Jóllehet a megkérdezettek túlnyomó része a keresztény eszmék és értékrend híve, közülük sokan ragaszkodnak még bizonyos pogány szokásokhoz, berögződésekhez. Így például 28 százalékuk hisz a talizmánok erejében, 25 százalékuk az asztrológiában és a horoszkópokban, 23 százalék pedig meggyőződéssel állítja, hogy léteznek földönkívüli lények. A lélekvándorlás híveinek részaránya mindössze 18 százalékos.
A lakosság több mint fele vet keresztet minden alkalommal, amikor elhalad egy templom előtt, közel fele tartózkodik mindenféle munkától vasárnaponként (a többi pedig hétköznaponként – tehetné hozzá, a felmérésen kívül, a romániai valóságok jó ismerője), 15 százaléka pedig gyakran a paptól kér tanácsot akkor, amikor valamilyen gondja-baja adódik, vagy kilátástalanul nehéz helyzetbe kerül. Ugyanakkor 35 százalék állítja azt, hogy soha, semmilyen ügyben nem fordul paphoz.
Felekezet Istent élőlénynek
elképzelők részaránya
Ortodox 40
Görög-katolikus 67
Római-katolikus 49
Protestáns 58
Neoprotestáns 61
A románok csaknem egyharmada szentelteti meg minden vásárlás alkalmával, negyedrésze pedig olykor a hosszabb használatra szóló tárgyakat – házat, gépkocsit – és közel egynegyede böjtöl rendszeresen, vagyis nem csak a nagy keresztény ünnepeket megelőzően. (Ehhez nyilván nem kis mértékben a válság elmélyülésével egyidőben romló életkörülmények is hozzásegítik).
Jóllehet a rendszeres templomba járók részaránya viszonylag alacsony, mégis a lakosság több mint háromnegyed része vallja magát vallásos, hívő személynek, és csak 15 százaléka állítja ennek ellenkezőjét. A meggyőződéses ateisták részaránya alig haladja meg viszont az 1 százalékot.
Az egyház Romániában betöltött fontosságát ez a felmérés is alátámasztja. Amint ugyanis adataiból kiderül, a lakosság 67 százaléka állítja azt, hogy az egyház megfelelőképpen szolgálja az istenhit megerősödését, 28 százalék véli úgy, hogy ennek csak kis-, illetve nagyon kismértékben tesz eleget, a fennmaradó 5 százaléknak nincs véleménye erről a kérdésről.
Bigottság, türelmetlenség
A vallásos bigottságot jelzi az az adat, amelynek megfelelően a megkérdezettek 43 százaléka szerint csupán egyetlen vallás – az övé – tekinthető igaznak, 38 százalék pedig csupán annyit hajlandó elismerni, hogy más vallások is tartalmazhatnak igazságelemeket. Azoknak a részaránya, akik tagadják az egyedüli üdvözítő vallás létezését, és azt állítják, hogy valamennyi nagy világvallás alapvető igazságokat tartalmaz, nem éri el a 20 százalékot sem.
vallásos türelmetlenségre utal az a körülmény, hogy az ortodox vallásúak bizonyulnak a legintoleránsabbaknak. Több mint 15 százalékuk nem kívánna magának muzulmán, vagy zsidó – és magyar szomszédot, az ötven százalékot is meghaladja azoknak a részaránya, akik a homoszexuálisok szomszédságát is elutasítanák. Egyharmaduk a szekták híveit sem tartja kívánatos szomszédnak.
Vallásos szempontból a legtürelmetlenebb térségnek Moldova és Bukarest bizonyult, az ellenkező véglethez tartozóak nagyrészt a Bánságban és a Körösök vidékén, valamint a máramarosi régióban élnek.
Bogdán Tibor
Új Magyar Szó (Bukarest)

Közel 250 ezer moldovai kapott román állampolgárságot az elmúlt 20 évben
„A Moldovai Köztársaság csaknem negyedmillió polgára kapott román állampolgárságot az utóbbi húsz évben” - derült ki a Soros Alapítvány tanulmányából. A tanulmány szerint a Moldovai Köztársaság függetlenségének kikiáltása óta - 1991 augusztusa és 2011 augusztusa között - 226 ezer moldovai szerzett román állampolgárságot. "Tekintettel arra, hogy az utóbbi években látványosan felgyorsult a folyamat, feltételezhető, hogy azóta további tízezrek kaphattak román iratokat" - fűzte hozzá Sergiu Panainte, a tanulmány egyik szerzője. Mint kifejtette, a felméréssel azt a tévhitet akarták eloszlatni, miszerint Románia titokban futószalagon gyártja a román állampolgárokat, akik a hátsó bejáraton árasztják el az Európai Unió munkaerőpiacát.” Transindex.ro

LAM-történet: A mozgalom erkölcsi felelőse (Kató Béla kuratóriumi elnök vallomása)
A Kató Bélával folytatott interjú első részében a nevéhez fűződő, rendkívül termékenynek nevezhető újítás és kezdeményezéssorozat legszemélyesebb indítékairól vallott, valamint arról az erkölcsi fordulatról és felismerésről, mely az alapítványt a kedvező feltételek melletti hitelezés útján elindította.
Ezzel legalább két alapcéljához juttatta közelebb a mozgalmat, így valósítva meg a kis- és középvállalkozási szféra erősítése mellett a piacgazdasági feltételek ismeretébe való bevezetést, a szükséges szakmai és üzleti ismeretek terjesztését is azok körében, akik támogatásában részesültek. A viszonylag szerény anyagi eszközök fölött rendelkező mozgalom kisugárzása mondhatni fordított arányosságban áll pénztőkéje nagyságával. Ennek titkait is firtatjuk az alábbiakban.
Településfenntartók
– A riporter is tartozik egy vallomással. Nem állt szándékomban LAM-történetet írni, de a gazdatársadalomnak szentelt sorozataimban az utóbbi két évtizedben akarva-akaratlan mindenütt a megyében a LAM-kapcsolat példáira bukkantam. Azt kell mondanom, hogy a viszonylag szerény tőkét, mely azonban kezdetben relatíve többet nyomott a latban, mint ma, senki hatékonyabban nem forgatta, mint Önök, s az emberi kapcsolati háló mint bizalmi tőke legalább olyan szerepet játszott, mint a befektetésekre szánható kölcsönök. Azt a hitet sugározta, hogy lehet boldogulni az új világban, rámutatva a kiutak egyikére is. Ahol falvainkon valami-valaki mozog és mozgat, ahhoz, mint kisült, Önöknek mindig volt valami közük. Ahol kezdetben még csak egy gép, kaszáló vagy vetőgép, eke vásárlására mertek gondolni, Önök jelen voltak, de azok a használt svájci felszerelések is jó évtizedig vagy tovább kiválónak bizonyultak, és kiszolgálták az akkori igényt.
– Nem elhanyagolható az a 600 kint járt ember sem. Nem mindenki gazdálkodik ugyan közülük, de azok is világot láttak, és megismertek egy másik társadalmi berendezkedést.
– Továbbmennék: a svájci inaskodás hónapjai bekerültek a családi legendáriumba, valósággal folklorizálódtak. Amit korábban a katonatörténetek jelentettek, azok szerepét az alpesek alján termett tapasztalat adomái vették át a beszélgetésekben, a mesélésnek szentelt meghitt percekben.
– Igen, már nem a doberdói, hanem a svájci "kalandokat" hallgatják a gyerekek. Nekem akkora öröm, valahányszor nyaranta falun járok, és svájci rendszámú autót látok a kapuk előtt! Ezeket a kapcsolatokat már nem követtük, nem a mi dolgunk, de a svájci gazdák jönnek látogatóba, a kapcsolat kitart húsz év múltán is. Talán ha eltelik még egy kis idő, az is világosabb lesz, hogy ennek a befektetésnek – emberekbe fektettünk be – milyen óriási a hozadéka. Mert ezek a gazdák ama falu legértelmesebb rétegét képezik, ők az iskolafenntartók, ők alapítanak ott családot, ők gondolkodnak abban a faluban, ha egy emelő, egy traktor kell valamilyen közcélra, az náluk megtalálható. Ők az élet kútfeje. Erdélyben ugyanis nem egy olyan falu akad – sajnos –, ahol már nincs, akit megszólítani, nincs, akit összefogásra bírni. Nos, az említett réteg falufenntartóként élhet és dolgozhat.
Találkozás Sorossal a Gyimesekben
– Legyen szabad néhány olyan dologra rákérdeznem, mely tevékenységük vitatottabb oldalaira vonatkozik. Felkeltette a kíváncsiságomat, hogy Soros Györggyel is történt kapcsolatfelvétel, a plutokrata világmágnás mesés tőkéje egy részét a "nyitott társadalmat" építő alapítványai szolgálatába állította. Mintha lenne valami közük a Bangladesben működő, ún. népi bankokhoz...
– Nincs. A bangladesi hitelezés lényege az, hogy ők arra a világra kitalált rendszereket hoztak létre, melyek pici összegekkel dolgoznak. Ha például öt nőnek adnak száz rúpiát, és egy kecske húsz rúpiába kerül, akkor azok vesznek öt kecskét, és mindenkinek vissza kell fizetnie a rá eső részt, mert ha egy nem teszi, akkor nem kapnak többet. Ezek nagyon egyszerű dolgok. Egy másik modell, amit az amerikaiak akartak velünk gyakorolni, felajánlván a segítségüket, arra vonatkozott, hogy fogalmazzunk meg projekteket, és ők ehhez támoga­tást nyújtanak. Összehívtuk az embereket, hatalmas listám volt már, mit kellene tenni. S akkor megjöttek repülőgépen tizennégyen – csak a jegyek mibe kerülhettek? Hogy mennyire nem ide illő dolgot ajánlottak, az abból látszott, hogy 15 ezer dollárjuk volt összesen erre a célra. Akkor már viszont nálunk egy vállalkozást öt-, tízezer dollárból még csak megindítani sem lehetett. A felajánlott száz dollárokkal tehát nem lehetett semmire sem menni. Nem mérték fel: ez egy más kontinens, ez Európa, ez egy más ország, úgyhogy ezt el kellett utasítanunk. Nálunk a svájci támogatás volt az alap, ők végig itt voltak szakmai segítségükkel mind a mai napig. No de Soros: Romániában a Soros Alapítvány egy kiépített irodahálózatot működtetett. A kolozsvári fiókot Salat Levente irányította. Jó viszonyt ápoltam vele és sógorával, Zakariás Attilával is, akik annak idején az illyefalvi imaterem építésében is segédkeztek. Ezekben az években sok olyan konferenciát tartottunk Illyefalván, amelyet a Soros Alapítvány finanszírozott, és sokan reménykedtek ebben a támogatásban. Nekünk akkor nagyon kellett a pénz a fejlesztésekre, és megkértem őket, közvetítsenek, vessék fel: nem ajándékot kérnénk, hanem kölcsönt, kedvező kamattal. Soros ellátogatott Romániába az akkori feleségével és két kisgyerekével, kiment a Gyimesekbe, ahol Salatéknak házuk volt, és biztattak, itt az alkalom, gyere ki! Találkoztam vele, és elmondtam, mivel foglalkozunk, s hogy a pénzt visszafizetjük. Nagyságrendileg olyan három-négymillió dollárról lett volna szó. Ez a kilencvenes évek végén még mindig nagyon komoly összegnek számított a mi viszonyaink között. Azt felelte, nagyon tetszik neki a dolog, hazamegy, és küldi a megbízottjait. És itt történt a baj, mert a lengyel irodavezető, akit küldött, nem Kolozsvárra szólt be, hanem egyenesen Bukaresthez fordult, és a bukaresti ügyvédjei lebeszélték, mert mi az, hogy alapítvány, és nem is biztos, hogy legális, ki tudja... Ezzel a dolog be is fejeződött, hogy aztán értesüljünk, Moldovában ugyanabból a forrásból megcsinálták. Hogy azzal mi lett, nem tudom, de nem kizárt, a kész ötletet, a mienket használták fel hozzá.
– De siker esetén részükről vajon semmi feltételt nem támasztottak volna?
– Nem. Nekünk pedig a kedvező kamatlábra volt szükségünk, mert ma is úgy tudunk csak segíteni, ha kisebb kamattal kapjuk, és ehhez mi csak annyit teszünk hozzá, amennyibe a pénzkihelyezés kerül, és így a felvevők, az emberek is jól járnak.
Korrupciómentesen
– Munkatársa említette a hollandokat mint lehetséges partnereket.
– Történt kapcsolatfelvétel az Oikokredit holland egyházi pénzintézettel, amely az egyházban összegyűjtött tőkét adja tovább fejlesztésre. Velük sokat tárgyaltunk, de olyan kemény kapitalista feltételeket szabtak, hogy végül lemondtunk róla. Tárgyaltunk még néhány német és svájci alapkezelővel, jó együttműködés jött létre velük. Én ’90 után nem Magyarország, hanem a Nyugat irányába indultam el, sok erdélyi magyartól eltérően. Miért? Nekem nem voltak magyarországi ismerőseim. A másik: a nyelvtudásom, a korábbi egyházi kapcsolataim Svájc felé irányítottak. Magyarországon ráadásul eléggé zavaros volt a helyzet. És nem bántam meg, mert az első éveket teljesen korrupciómentesen és politikai befolyásolásoktól függetlenül, játszmák nélkül tudtuk végigvinni. Akkora szabadságot jelentett, amit csak ma tudunk igazán felbecsülni. A LAM a Horn-kormány idején is sokak érdeklődését felkeltette. Tabajdi Csaba többször személyesen is lejött, és akkor fogalmazta meg híres tézisét, miszerint Erdélyben autonómiaszigeteket kell építeni, és Illyefalva ebből ad példát. Elkezdtem gondolkodni: mi a svájci segítséget jól fel tudtuk használni, de milyen kár, hogy a magyar támogatások annyi csatornán keresztül annyifelé szétfolynak, és nem látszik semmi eredmény. Ha nem is voltak túl nagy összegek, de azért hol itt, hol ott jelent meg, hogy ennyit adtak, annyit adtak. Nem lehetne azt is tisztességesen kezelve valóban népünk hasznára fordítani? Kisebb-nagyobb próbálkozásokra sor került, de igazából soha nem értette meg senki, mi a teendő, mert a politika sajátos módon viszonyul az adakozáshoz, mindig elvár érte cserébe valamit. Nem értették meg, hogy nem kell egyre újabb bombasztikus ötleteket kiötölni, hanem a jól bejáratottakat kellene támogatni. Sokszor a támogatások a klientúraépítés eszközévé váltak.
"Csodálatos" dolgok
– Nagyon érdekes, hogy két évvel a mostani kormány hatalomra kerülése után nekünk lejárt az Új Kézfogással kötött egyik szerződésünk, amit azért kötöttünk, hogy segítsük a föld megtartását a régió gazdái kezén. A piacon ugyanis pontosan a tőkehiány miatt mások kezdték el felvásárolni a földeket, olyanok, akiknek semmi közük nem volt sem a faluhoz, sem a mezőgazdasághoz. Mi azoknak juttattunk hitelt, akik ott laktak helyben, és akik gazdálkodtak. A hitel garanciáját a föld képezte. Hét-nyolc éves bérlet fejében meg lehetett vásárolni azt a földet, arra János bácsinak nem volt pénze, hogy egyszerre kifizesse, ezért bérlethez folyamodott. Viszont ha tőlünk kölcsönt kap, és a bérrel azonos összeget nekünk törleszti, akkor a föld idővel az övé lesz. Nagyszerűen ki van gondolva. Tapasztalhatjuk a Székelyföldön, hogy évente olyan húsz hektárt "vernek dobra" falvanként, mert kihalnak a gazdák, és a földek gazdát cserélnek. Kiváló projekt volt, mi ehhez a pénzt az Új Kézfogástól kölcsönkaptuk tíz évre. A keretszerződés, úgy hiszem, talán 300 ezer dollárról szólt volna. Minden faluból bárki jöhetett, aki földet szeretett volna vásárolni. Az első kilencvenezret meg is kaptuk, azt gyümölcsözően forgattuk, aztán a szocialista kormány tovább nem folyósította a pénzt! No de eltelt tíz év, ismét Fidesz-kormány van. Mi a megállapodás szerint jártunk el, azt hiszem, 70–80 ember látta hasznát, mert a visszafizetett összegeket rögtön újra kiadtuk, jöhetett a régióból bárki. Tavaly lejárt a szerződés, és mi jelentkeztünk, hogy a kölcsönvett pénz megvan, és "csodálatos" dolog lett belőle. Az új kormány illetékesei nagyon csodálkoztak: Megvan az egész pénz? Hát hogy? Jaj, akkor gyorsan küldjük vissza!... És visszautaltuk mind az utolsó centig... Én azért megkérdezném, hogy azokból a támogatásokból, amiket nem ajándékként, hanem hitelként kaptak az emberek, hányat és mennyit fizettek vissza. Hányról hallottuk, hogy a projekt bebukott, hogy ellopták, hogy magánkézbe került a pénz... Tényleg az a kérdés: létezik-e egyáltalán erkölcsi tartás? Tényleg meg kell a pénz világában mindenkinek tébolyulnia? Vagy pedig lehet az egészet úgy kezelni, hogy abból a közösség is lásson valamit...
B. Kovács András
Előző rész: A mozgalom erkölcsi felelőse (LAM-történet), Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2012. május16.
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Strasbourgban szólalt fel Horváth Anna
Az Európa Tanács által kezdeményezett Városok és Régiók a Romák Társadalmi Integrációjáért Szövetség strasbourgi tanácskozásán vett részt szerdán Kolozsvár alpolgármestere, Horváth Anna.
A találkozó célja Európai városok és régiók közötti együttműködés kialakítása a romák társadalmi integrációjának elősegítése érdekében. Az Európa Tanács ennek a szövetségnek a létrehozásával a helyi önkormányzatok hangját kívánja felerősíteni a roma integrációs közpolitikák kidolgozásában.
A találkozón, amelyen az Európai Bizottság, a Nyílt Társadalomért Alapítvány budapesti központjának képviselői is részt vettek, a szövetség működésének módozatai és a szervezet által kitűzött elsődleges célok és prioritások kerültek megvitatásra. „Fontos, hogy Kolozsvár is a szövetség tagjává váljon, hiszen a jelenleg előkészítés alatt álló integrált szociális integrációs pataréti projekt sikere az európai intézmények és hálózatok támogatásától is függ” – nyilatkozta Horváth Anna alpolgármester.
Szabadság (Kolozsvár)

Fejezetek az „új világ” kapcsolattörténetéből
Interjúsorozat a román–magyar kérdést felvállaló, erdélyi civil szervezetek vezetőivel
Magyarok és románok között mind intézményi, mind társadalmi szinten olyan sikeres együttműködések jöttek létre, amelyekre mint a jövőbe vetett bizalmunk építőköveire lehetne tekinteni. Ugyanakkor, a beszélgetésekből kirajzolódik egy ezzel ellentétes irányú folyamat is, ami elsősorban a politikai szféra közömbösségében testesül meg. Az interjúsorozatban a magyar–román megbékélést felvállaló legfontosabb erdélyi civil szervezetek közül kerestem fel három intézetvezetőt, Smaranda Enachét, a marosvásárhelyi Pro Europa Liga képviseletében, Koreck Máriát a szintén vásárhelyi Divers Egyesülettől és Ádám Gábort, a kolozsvári Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjától. A sorozat harmadik, itt olvasható fejezete Ádám Gáborral, a kolozsvári szervezet igazgatójával készített beszélgetés.
– Az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja immár csaknem évtizedes múltat tudhat magáénak. Milyen körülmények között és milyen célokat megfogalmazva született a kezdeményezés?
– A szervezetet 2000 januárjában jegyezte be alapítóként egyrészt a Romániai Nyílt Társadalom Alapítvány, másrészt Salat Levente magánszemélyként. Nehéz pillanatban született meg ez az intézmény. A Nyílt Társadalom Alapítvány fő finanszírozója, alapítója, Soros György és a romániai alapítvány vezető tanácsa úgy gondolták, hogy nem érdemes tovább fenntartani az intézményt abban a formában, ahogy az 1990 és 2000 között működött. Ekkor született az a mentőötlet, hogy a fiókszervezetek helyébe jegyezzenek be önálló alapítványokat, amelyek egy-egy adott témakörben folytatják a tevékenységet, és amelyek más támogatókat is megpróbálnak bevonni. Kolozsváron két ilyen alapítvány született: az egyik a Roma Központ, amely kizárólag cigány/roma témákkal foglalkozik és a másik az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja. Ez utóbbi azt tűzte ki céljául, hogy a társadalomban annyira hiányzó interetnikus párbeszédet szorgalmazza, a két vagy akár több kultúra találkozási felületeit próbálja gazdagítani olyan tevékenységek által, amelyek a későbbiekben a közpolitikákat is befolyásolhatják. A közigazgatással, rendőrségi intézménnyel vagy helyi közösségekkel együtt dolgozva próbáljuk az etnikumközi párbeszédet előmozdítani.
De nem csak a magyar–román kapcsolatokról van szó. Itt van a roma/cigány kérdés is, amely Erdélyben is rendkívül releváns és egyre nagyobb kihívások elé helyezi a társadalmat. Románia szintjén ez elég sarkalatos probléma, akár a diszkrimináció szempontjából közelítjük meg, akár szociális, vagy épp az igazságszolgáltatás szempontjából.
A különböző közösségek igazságszolgáltató rendszerei komoly ellentmondásba, konfliktusba kerülhetnek egymással, ha csak arra gondolunk, hogy egyrészt van a romániai igazságszolgáltatási rendszer, ugyanakkor egyes helyeken még él az a kimondatlan érték a roma közösségek szintjén, hogy a megélhetés érdekében nem-romáktól eltulajdonítani, vagy kéregetni nem bűn, nem elítélendő dolog. Másrészt pedig ezeknek a közösségeknek léteznek saját, évszázados hagyománnyal rendelkező igazságszolgáltató egységei, az ún. „stabor”-ok, vagyis az öregek tanácsai. Kérdés, hogy lehet-e, érdemes-e integrálni ezt egy országos rendszerbe? Külpolitikai szempontból is nehéz kérdés, mert a többség felháborodottan – hogy ez indokolt vagy sem, az egy másik dolog – állapítja meg, hogy a Franciaországban, Olaszországban tartózkodó romák/cigányok alapján alakul az ország imázsa. Mindez a magyar közösség szempontjából sem elhanyagolható. Szociológiai kutatások azt mutatják, hogy létezik egy körülbelül százezer lélekszámot kitevő, elsősorban erdélyi roma/cigány közösség, amely vagy anyanyelvi szinten vagy második nyelvként beszéli a magyart. Ennek jó része, körülbelül 20–30 százaléka kettős életmódot folytat: Magyarországra megy át idénymunkára mezőgazdaságban, építészetben stb. … de szülőföldjének Erdélyt, Romániát tekinti, és ha a tavaszi, nyári hónapokban kimegy dolgozni, amikor van munka a számára, ősszel, a téli hónapokban hazajön, kétlaki életmódot folytat. Erre a magyarul vagy magyarul is beszélő romák/cigányok közösségére eddig sem a kulturális/politikai képviseleti fórumunk, sem a civil szervezetek igazából nem figyeltek oda, pedig ezzel érdemes volna komolyabban foglalkozni.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)

Románia 323 ezer állampolgársági kérelmet dolgozott fel
Románia 323 049 állampolgársági kérelmet dolgozott fel 1991 és 2012 között, ebben az időszakban összesen 449 783 ezer kérelmet nyújtottak be a román állampolgársági hatósághoz – közölte szerdán Bukarestben a Soros Alapítvány.
Az Agerpres román hírügynökség tudósítása szerint az alapítvány szerdán ismertetette a román állampolgárság kérelmezéséről és megadásáról szóló jelentését. E szerint a feldolgozott kérelmek közül szinte valamennyi esetében kedvező válasz született. A jelentés szerint mintegy 125 ezer kérelem elbírálása van még folyamatban. Megállapítják, hogy 2012 volt az első esztendő, amikor az évente benyújtott kérelmek száma csökkent. Tavaly 87 ezer kérelmet regisztráltak a 2011-ben jegyzett 100 ezerhez képest.
A jelentés felhívja a figyelmet, hogy egy iratcsomó keretében gyerekek számára is kérnek állampolgárságot, de azok nem szerepelnek külön a nyilvántartásban. Ezért az alapítvány becslése szerint 1991 óta körülbelül 400 ezer személy kapott román állampolgárságot, akikhez még várhatóan hozzáadódik 150 ezer személy a már jegyzett kérelmezők közül.
A jelentés szerint az állampolgárságért folyamodó moldovai állampolgárok többsége nem kíván Romániába költözni, többségük otthon marad, hiszen az állampolgári esküt a többségük a Moldovai Köztársaság román diplomáciai kirendeltségein teszik le. Az alapítvány szerint az esküt csak azok tehetik le Bukarestben, akiknek az állandó lakhelyük Romániában van. Ezeknek a száma azonban 2011-ben 5 ezer volt, 2012-ben pedig 2600.
A román kormány 2010-ben határozta el, hogy módosítja az 1991 óta hatályban lévő állampolgársági törvényt. A rendelkezés kibővítette azoknak a leszármazottaknak a körét, akik állampolgársági kérvénnyel fordulhatnak a román államhoz. A beadványok elbírálási idejét hat hónapról öt hónapra csökkentették. A román állampolgárság megítélésének folyamata ekkortól gyorsult fel.
MTI
Nyugati Jelen (Arad).

Gyermekmentés csak papíron?
Külföldi munkavállalás esetén a szülőknek negyven nappal elutazásuk előtt értesíteniük kell a hatóságokat arról, hogy kinek a felügyeletére bízzák itthon hagyott gyermekeiket – szavazta meg az erre vonatkozó törvénytervezetet döntő fórumként a képviselőház, azonban a jogszabály gyakorlati alkalmazásával kapcsolatban még sok a megválaszolatlan kérdés.
„Ez a törvény voltaképp megteremti a jogi keretet arra, hogy létre lehessen hozni egy biztonsági hálót a hátrahagyott gyermekek számára" – magyarázta a Krónikának Szabó Ödön, az RMDSZ képviselője. Rámutatott: a romániai társadalom egyik legnagyobb problémája az, hogy mostanáig jogilag senki nem felelt az itthon hagyott gyermekekért, holott gyakran hallani arról, hogy egyesek szüleik távollétében depressziósakká válnak, gyengén tanulnak vagy akár kimaradoztak az iskolából.
Az új törvény azonban lehetőséget teremt majd arra, hogy előzetesen felmérjék és elbírálják: az a személy, akire rá akarják bízni a kiskorút, valóban megfelelő körülményeket tud-e biztosítani számára. Ezután jogi aktus tanúsítja majd a felelősségvállalást, magyarázta a képviselő.
Nehézkes lehet a kivitelezés
A jogszabály gyakorlati alkalmazását azonban még csak ezután fogják kidolgozni, így nem tisztázott, hogy annak a személynek, akire a gyermeket rábízzák, milyen feltételeknek kell megfelelnie Tavaly, a jogszabállyal kapcsolatos egyeztetések során például felmerült az is, hogy a gyermeknél legalább tíz évvel idősebb, stabil jövedelemmel rendelkező, nevelésben tapasztalt személyt gondoskodhat a kiskorúról.
Ez Mona Cosma, a nagyváradi szociális ügyek hivatalának (ASCO) illetése szerint jó ötlet lenne, hiszen tapasztalata szerint sok családban a kisebbik gyereket gyakran az idősebb, alig 18 éves testvérre bízzák. Arra viszont még ő is keresi a választ, hogy gyakorlatban hogyan lehet betartatni az új törvényt, hogyan lehet elérni, hogy a szülők valóban bejelentsék, ha külföldön vállalnak munkát. Emlékeztetett, hogy már 2006 óta létezik egy rendelet, amely előírja számukra, hogy jelezzék a hatóságoknál, ki felügyel a gyermeküket távollétük alatt, amit a hatóságoknak háromhavonta ellenőrizniük kellene.
Csakhogy ez gyakran felületesen történik, különösen vidéken vannak hiányosságok – mutatott rá Cosma, aki a vámhivatallal való szorosabb együttműködésben látná a megoldást. Problémát jelenthet az is, hogy negyven nappal az elutazás előtt kell majd jelezni a külföldi munkavállalást. „A legtöbbször azzal fordulnak hozzánk a szülők, hogy a munkaadó már másnapra várja az igazolást arra vonatkozóan, hogy megoldották gyermekük felügyeletét" – magyarázta a gyermekvédelmi osztály illetékese. Elmondta, tapasztalatai szerint a legtöbb külföldön dolgozó szülő a nagyszülőkre bízza csemetéjét, akik a sajtóban megjelent rémhírekkel ellentétben általában jó tanulmányi eredményeket érnek el.
Tovább mélyülhet a szakadék
„Azzal, hogy orrvérzésig vizsgáljuk, teszteljük azt, aki az itthon hagyott gyermekre felügyelni fog, illetve büntetéssel fenyegetjük az amúgy is többnyire szegény szülőket, nem teremtjük meg a gyermek biztonságérzetét" – figyelmeztetett László Éva gyermekvédelmi szakember. Rámutatott, a törvény gyakorlatba ültetésekor arra kellene figyelmet fordítani, hogy a negyven napos időszak alatt a kiskorút is készítsék fel a szülő távozására, az eljárás ne csupán papírmunkából álljon.
A szakember azt is fontosnak tartaná, hogy a pedagógusokban is tudatosítsák: a gyermekvédelmi hatóság nem ellenség, partner lehet, ezért jelezniük kell, ha azt tapasztalják, hogy a gyermeket magára hagyták. Lázár Éva azonban attól tart, hogy az új törvény csak tovább mélyíti a szakadékot a család, a szociális hatóság és a nevelők között, holott úgy véli, a romániai társadalomnak sokkal inkább családsegítő tevékenységre lenne szüksége.
A szülők külföldi munkavállalása Romániában hivatalosan összesen több mint 80 ezer gyermeket érint, de szakemberek szerint a valós helyzet ennél jóval súlyosabb. Az Országos Gyermekvédelmi Hatóság idei adatai szerint 23 ezer kiskorúnak mindkét szüleje külföldön dolgozik. Az erdélyi térségben Máramaros és Beszterce-Naszód megye vezeti a listát, ahol 750 kiskorút hagytak itthon külföldön dolgozó szüleik, Szatmárban ez a szám 500 felett van, de Kolozs és Bihar megyében, illetve a Székelyföldön is 200 feletti nagyságrendet mutat a hivatalos statisztika.
A Mentsétek meg a gyerekeket (Salvaţi copiii) nevű civil szervezet azonban tavalyi jelentésében arra mutatott rá, hogy a hivatalos adatok távolról sem fedik a realitást, az egyesület utal a Soros Alapítványnak egy gimnázisták körébebn végzett szociális ankétjára, melyből kiderül: kétszer annyi gyereket hagyatak magukra külföldön munkát vállaló szüleik, mint amiről a hatóságok tudnak. A civil szervezet elsősorban a hatóságok érdektelenségében látják a probléma gyökerét, melynek megoldására helyi szintű stratégia kidolgozását javasolja. Ugyanakkor a szülők tudatosítását szolgáló kampányok szervezését ajánlja mind itthon, mind a célországokban élő román közösségek körében.
Gyermekvédelmi szakemberek több alkalommal is felhívták a figyelmet arra, hogy az itthon hagyott gyerekeket lelkileg nagyon megviseli szüleik távolléte, ami tanulmányi eredményeik romlásához, viselkedési zavarokhoz vagy akár tragédiákhoz vezethet. Tavaly Szatmár megyében egy ötödikes kisfiú, illetve nem sokkal előtte egy kamasz lány lett öngyilkos miután hiába várták, hogy szüleik magukkal vigyék külföldre, egy Arad megyei kislány pedig halálra éheztette magát ugyanezen okból. Egyébként a román állampolgárok által választott célországokban, Spanyolországban, Olaszországban stb. ingyenes a közoktatás, így ez nem akadályozná a szülőket abban, hogy magukkal neveljék és külföldön taníttassák gyermekeiket.
Pap Melinda, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Most vajon ki a „s(S)oros”? Pityinger?
Sorban kapják Soros György amerikai–magyar dollármilliárdostól, pénzügyi gurutól a támogatásokat Bajnai Gordon és Gyurcsány Ferenc érdekeltségei. Látható, hogy Soros imádja a balliberális oldalhoz köthető személyeket és pártokat, akik Orbán Viktort és kormányát a pokolba kívánják. Vajon ki kap még pénzt a továbbiakban Soros úrtól? Talán Pityinger Dopeman László? Soros–Pityinger szövetség? Nem hangzik rosszul.
De persze lehet, hogy tévedek, s legközelebb Kónya Péter vagy a szoborgyalázásban szintén részt vett, szolidaritásos Szabó Szabolcs kap érdemi támogatást Soros doktortól. Mindezt azért feltételezem, mert Sorosnál egyértelmű a helyzet: mindenki pénzt érdemel, mégpedig sokat, aki meg kívánja dönteni – az eszközökben nem válogatva – a kétharmados többséggel, tehát igazi és nagy társadalmi legitimitással rendelkező Orbán-kormányt.
Hát ez bizony nem igazán demokratikus, Soros úr!
Tudom, hogy kissé cinikus vagyok, tudom, hogy nagyobb megbecsüléssel kellene írnom a tehetséges pénzügyi gururól. De meg kell mondanom Önöknek: itt egy ország sorsáról van szó, mégpedig hazám, Magyarország sorsáról. És én meg vagyok győződve arról, hogy ennek az országnak a sorsáról nem Soros Györgynek, nem az amerikai balliberális köröknek kell dönteniük, hanem a magyar állampolgároknak
a a jövő évi választásokat nem mi, magyar állampolgárok dönthetjük el, hanem befolyásos pénzügyi-gazdasági körök, Soros György és az ő hazai kollaboránsai, Bajnai Gordon és Gyurcsány Ferenc, akkor 2014 áprilisában-májusában lehúzhatjuk a demokrácia rolóját és nyugodtan tudomásul vehetjük a gyarmati státuszt.
Nyilvánvaló ma már, hogy Bajnai Gordont vezető amerikai liberális körök, Clinton asszony, Charles Gáti, Soros György és „eszmetársaik” (mármint a globális uralomban hívő eszmetársaik) találták ki, s „küldték” Magyarországra, hogy a feladatot – a nemzeti szuverenitásban valóban hívő Orbán-kormány elűzését – végrehajtsák. Hogy Bajnai már eleve itt volt? Ez csak részletkérdés. A Center for American Progress – mely mögött Soros-pénzek is vannak – nagy összegekkel támogatta-támogatja a Bajnai-féle Haza és Haladás (micsoda álságos elnevezés!) Alapítványt, a többi támogatási formáról pedig nem tudunk, de lehetnek sejtéseink.
Gyurcsány Ferenc cégeit is közvetetten Soros György támogatja az általa alapított Open Society Foundationsön keresztül; roppant érdekes jelenség, hogy a „bukott” (bukott?) Ferenc testvérnek, mióta „ellenzékben” van, még annál is jobban mennek a vállalkozásai, mint amikor miniszterelnök volt.
Tudom, tisztában vagyok vele: Soros György jót akar nekünk. Ahogyan jót akart Nagy-Britanniának, amikor sikeres támadást intézett az angol font ellen, ahogyan jót akart néhány éve Szingapúrnak – majdnem tönkre is mentek a jóakarata folytán –, illetve, amikor két éve jót akart a hazai banki szféra magyar zászlóshajójának, az OTP-nek. Jóakarata akkora volt, hogy a döntéshozók nem győzték menteni Sorostól az OTP-t, mielőtt még csődbe vitte volna – színtiszta jóakaratból.
Soros György elméleti, társadalomfilozófiai tárgyú munkásságának legfontosabb mondandója, hogy nyitott társadalmakat akar a világon mindenütt. Lassan már értjük, mit jelent ez konkrétan: előtte nyíljon meg minden ország és állam.
Egyébként, ha szintén filozófia szinten közelítjük meg a modelljét, akkor érdemes kiindulni a piac–állam–társadalom hármasságából, mert megítélésem szerint a mai kor működésmódját ebben az összefüggésben érthetjük meg leginkább. Ideális esetben a piac a profit elve alapján működik, a társadalom a közösségi értékeket és célokat követi, míg az állam a közjót állítja a középpontba, s hatalmi erejével egyensúlyt hoz létre piaci és társadalmi elvek és működésmódok között.
Soros György és „elv-társai”, a világ vezető, látható és kevésbé látható pénzügyi irányítói viszont elégedetlenek az állam meghatározó szerepével, s ezen keresztül a nemzetállamok szuverenitásával, mert a nemzeti függetlenség, valamint az állam közjó iránti elkötelezettsége „akadályozza” a nyitott társadalmak létrejöttét. Értsd: az állam és a nemzet a globális tőke útjában áll.
Mi a megoldás Soros és társai szerint tehát? Az államot a végletekig le kell gyengíteni (emlékezzünk a kommunista tételekre: „az állam elhal”), a nemzeti szuverenitásokat meg kell szüntetni (internacionalizmus), a társadalmakat pedig a közösségi értékekről a piaci profit elvére (induvidualizmus, családok szétrombolása stb.) kell átállítani. S máris kész a nagy mű, ahogyan Horváth Ágnes, Gyurcsány alatti volt egészségügyi miniszter mondá egykoron: az egészségügyben is „minden a profitról szól”. (Mi meg, hülyék, azt hittük, hogy az emberek meggyógyításáról.)
Persze tudjuk, Soros úr, hogy jogilag nem tudunk belekötni az Ön áldásosnak nem mondható támogatássorozatába, amellyel közvetetten beleavatkozik a belügyeinkbe. Csak azt tudjuk mondani, hogy e tárgyú ügyködése a demokratikus normákba ütközik.
Morál és önkorlátozás, Soros úr! Tudja, ez tartja össze a társadalmakat!
S még egyszer: vajon KI a Soros?
Fricz Tamás
MNO

Gyűlöletmentesen
Olvasom egy csütörtök délutáni RMDSZ-közleményben, hogy a szövetség csatlakozik a diszkriminációmentes kampányt célzó kezdeményezéshez, a főtitkár már alá is írta az erre vonatkozó dokumentumot.
Teljes mértékben egyetértek mind a Nyílt Társadalomért Alapítvány felhívásával, mind a hazai magyarság legnagyobb szervezetének csatlakozásával. Statisztikai kimutatások, felmérések e tekintetben nem állnak rendelkezésemre, de esküdni mernék, hogy a hazai polgárok nagy többsége olyan kampányt szeretne az egy hónap múlva esedékes európai parlamenti és a későbbi államelnök-választásra – még ha ezt nem is tudná szavakban megfogalmazni –, amely mentes a gyűlöletre való uszítástól, az erőszakos retorikától, a nemi-, etnikai- és vallási stb. hátrányos megkülönböztetéstől.
Mea maxima culpa, ha tévednék. Bár alig hiszem, hogy ezúttal melléfogtam volna.
A hatpontos felhívás lényegét az első paragrafus foglalja össze: a választási diskurzusokban, a kampányanyagokban ne alkalmazzanak olyan üzeneteket, nyilatkozatokat, képanyagot, amelyek faj, bőrszín, nemzetiség, vallási meggyőződés, életkor, szexuális irányultság vagy bármely más kritérium alapján megbélyegeznék a jelölteket.
Dicséretes, nemde?
Az erőszakmentesség, a törvényekben és pártszabályzatokban lefektetett elvek betartásának követelménye azonban többnyire a kicsik és gyengék jelszava, követelése. A „nagyok és erősek” maguk csinálják a törvényt – ha van elég erejük hozzá. Az erőszak, tudjuk a történelemből, sokszor vezetett eredményre, bár néha alkalmazóik belebuktak – de hát ez benne van a játékban.
A (hazai és külföldi) civilszervezetek e tekintetben általában megbízhatóak, a polgárok többnyire jó ügyek érdekében állnak össze. A jóhiszemű átlagpolgárnak mindig és mindenütt érdeke, hogy a társadalom, amelyben él, békés légkörben, a nép, a köz, az átlagpolgár javára működjön. Voltak azonban, s tartok tőle, vannak is más elvek alapján működő pártok. Amelyeknek, például, a legfőbb „érvük” (egyéb konstruktív elképzelésük nemigen lévén a társadalom kétségkívül szükséges jobbítására) a „magyar veszély” volt Romániára. Igaz, eddig nem értek el tartós sikert.
Ma délelőttig az 1990-ben alapított, mai formájában 1997 óta létező Nyílt Társadalomért Alapítvány honlapján mintegy negyedszáz civilszervezet csatlakozását számoltam össze. Közöttük, egyelőre egyetlen „nagy, jelentős” politikai párt sem szerepel.
Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad)

Orbán Viktor „illiberális” demokráciája Tusványoson
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke a világhatalmi pozíciók elmozdulásának tekintetében a liberális államforma feladásának fontosságát és a rendszerváltás folyamatának lezárását hangsúlyozta, míg Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke utóbbi kijelentéssel vitába szállva úgy vélekedett, még nem tekinthető lezártnak a rendszerváltás.
Orbán Viktor: a versenyképes modern állam megteremtéséért el kell szakadni a nyugat-európai dogmáktól és ideológiáktól
A magyar nemzet két legmeghatározóbb politikai személyiségét Tusnádfürdőn, a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor szombati hagyományos zárófórumán Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke üdvözölte.
Történetekből történelem: erre a címre fűzte fel a beszélgetést „a nemzet miniszterelnöke” és „a huszonöt éve kirobbant temesvári forradalom szikrája”. Milyen történetek következnek a harmadik Orbán-kormány, illetve az egész Kárpát-medencei magyarság számára? – indította kérdéssel a vitafórumot Németh Zsolt.
Köszönet a külhoniaknak
„Egy éve azzal kezdtem a beszédem, hogy a Magyarországon esedékes választások előtti utolsó tusnádfürdői találkozón vagyunk – most azt mondhatom, hogy a megnyert választásokat követő elsőn” – szólt a tapsviharral üdvözlő közönséghez Orbán Viktor. A miniszterelnök a legutóbbi parlamenti választások után „méltatlanul kevés figyelmet kapott mozzanatát” idézte fel, miszerint a Magyarországon kormányzó polgári keresztény és nemzeti erők a parlamenti helyek kétharmadát úgy szerezték meg, hogy abban kiemelt szerepe volt az anyaországon kívül szakadt magyaroknak is.
Jelentem, létezik a politikában a morális egyensúly. Évekkel ezelőtt arról beszélgettünk, a bosszúnak milyen nemes formája lenne, ha a 2004 decemberében az államhatárokon kívüli magyarok visszafogadása ellen szavazó politikai erők úgy nyernék el büntetésüket, hogy egy választáson éppen a külhoni magyarok voksaival jönne létre a többség vagy a kétharmad. Ebben sok mindenkinek – a gondviselésnek, a szavazóknak, a törvényalkotóknak és azoknak is, akik ellenünk fordultak, lehetőséget adva arra, hogy a jó felülkerekedjék – szerepük volt” – mondott köszönetet.
Válság mint kiindulópont
Orbán Viktor idei beszédének középpontjában azonban nem a választások, hanem a jövőről való gondolkodás lehetséges módjai álltak. „A mi nemzedékünk számára a '89-es rendszerváltás az az élmény, tapasztalat, amihez mindent mérünk, amiből kiindulhatunk – de ma inkább hátrányunkra van, mint segítségünkre. A fiataloknak már hosszú évek óta nehézséget okoz, hogy a rendszerváltást tekintsék referenciapontnak. Több haszna is lenne annak, ha a rendszerváltást egy lezárt történelmi folyamatnak vennénk, tapasztalatok tárházának, és nem a jövőről való gondolkodás kiindulópontjának” – alapozta meg a miniszterelnök a liberalizmussal való szakításról szóló gondolatmenetét.
„Állítom, hogy a rendszerváltáshoz hasonló értékű és súlyú változás zajlik ma a világban, ennek nyilvánvalóvá válását a 2008-as pénzügyi világválságként azonosíthatjuk. Ha alaposan elemezzük mindazt, ami körülöttünk zajlik, ez egy másik világ, mint amiben hat évvel ezelőtt éltünk. Ennek a változásnak az illusztrálására összegyűjtöttem néhány gondolatot a nyugati világból. Ha az ember a 2008 előtti – mondjuk úgy, hogy liberális világszemléletből – nézi ezeket a mondatokat, akkor megdöbben” – figyelmeztette a közönséget, átfogó tájékoztatást is nyújtva például az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi helyzetére is.
„Az Államok elnöke többször is beszélt arról, hogy az egész társadalom – élén a kormánnyal – feladata harcot indítani a pénzügyi rendszerből származó cinizmussal szemben. Beszélt arról is, ha egy dolgozó amerikainak választania kell a család és karrier között, akkor le fognak maradni a világgazdaságban. Ugyanakkor nyíltan beszélt a gazdasági patriotizmusról, arról, hogy a külföldieket foglalkoztató nagyvállalatok fizessék meg méltányos részüket az adókból. 2008 előtt ilyet kijelenteni a nemzetközi diskurzusból való kirekesztettséget vonta volna maga után” – mondta Orbán.
Kitért egy neves intézet közelmúltban készítette elemzésre is – amely szerint a liberális érték ma a korrupció, a szex és az erőszak megtestesítője –, illetve a Nyílt Társadalom Alapítvány Nyugat-Európát górcső alá vevő tanulmányára. „Olyat ír, hogy Nyugat-Európát annyira lefoglalta a bevándorlók helyzetének megoldása, hogy megfeledkezett a fehér munkásosztályról. Vagy azt mondja a brit miniszerelnök, hogy az Európában bekövetkezett változások következtében sokan ingyenélők lettek a jóléti rendszerek hátán. A fentről lefelé építkező gazdasági modell helyett egy középről növekvő gazdasági modellre lenne szükség” – osztotta meg véleményét a miniszterelnök.
Globális versenyképesség működőképes államformával
„Manapság meg tudjuk mondani, hogy egy ország vagy gazdasági érdekcsoport mitől versenyképes a nemzetközi gazdaságban. Azonban sokak szerint – én ehhez a csoporthoz tartozom – nem ez a fő cél, hanem a versenyfutás annak az államnak a kitalálásáért, amely leginkább képes egy nemzetet sikeressé tenni. Ezzel magyarázható, hogy ma slágertéma azoknak a rendszereknek a megértése, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisak, nem liberális demokráciák, talán még nem is demokráciák, és mégis sikeressé tesznek nemzeteket. Ma a sztárok a nemzetközi elemzésekben Szingapúr, Kína, India, Oroszország és Törökország. Mi is megpróbáljuk megtalálni a Nyugat-Európában elfogadott dogmáktól és ideológiáktól elszakadva azt a modern államot, amely képes arra, hogy a mi közösségünket versenyképessé tegye a világban” – részletezte.
„A demokrácia nem szükségszerűen liberális”
„Bátor kijelentésként” tárta a hallgatóság elé a kormányfő abbeli meggyőződését, hogy egy demokrácia nem feltétlenül liberális – de attól, hogy valami nem liberális, még lehet demokrácia.
„Az államszerveződések három formáját ismerjük: a nemzetállamot, a liberális és a jóléti államot. Kérdés az, hogy most mi kell? A magyar válasz az az, hogy egy munkaalapú állam időszaka következik, amely vállalja, hogy karakterét tekintve nem liberális. A liberális társadalomszervezés kiindulópontja két ember közötti viszony tekintetében arra a gondolatra épül, hogy minden olyat meg szabad cselekednünk, ami a másik szabadságát nem sérti. De nem világos, hogy ki fogja megmondani, mikortól sérti valami az én szabadságomat. Miután senkit nem jelöltünk ki arra, hogy ezt eldöntse, ezért folyamatosan azt tapasztaltuk, hogy az erősebb döntötte el. Aki gyengébb, azt letaposták” – elemezte a liberális államforma hátrányaitVégezetül Orbán Viktor úgy nyilatkozott, „bár kevésnek tűnhet egy magas hivatalt betöltő embertől ilyet hallani, bármi megtörténhet”. „Megtörténhet az, hogy egy szomszédos állam légterében lelőnek egy utasszállító repülőgépet, és több százan meghalnak. Megtörténhet, hogy az Egyesült Államokban a szenátus és a képviselőház együtt beperli az elnököt folyamatos hatáskörtúllépésért, sőt el is ítélik ezért. De az is megtörténhet, hogy a magyarok több száz milliárd forint értékben visszakapnak olyan pénzeket a bankoktól, amit nem szabadott volna tőlük elvenni. Félelem, begubózás helyett bátorságot, előretekintő gondolkodást, ésszerű, de bátor cselekvést javaslok a Kárpát-medencei és a világban élő magyar közösségnek. Könnyen megtörténhet, hogy eljön a mi időnk” – zárta felszólalását.
Helyrehozott trianoni típusú kisiklás
Idén van a tizedik évfordulója a 2004. december 5-ei népszavazásnak, amellyel kapcsolatban Tőkés László úgy vélekedett, az idei választási győzelem és a mostani nemzetpolitika teljes mértékű korrekcióját jelenti annak a trianoni típusú kisiklásnak, melyre tíz esztendeje került sor.
„Tusnádfürdőn idén történetekből összeálló történelemről beszélünk. Egy ilyen történet az áldott emlékű Vaszi Jánoskáé, aki éppen harminc évvel ezelőtt esett áldozatul a Ceaușescu diktatúra provokációjának. A sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul szobornál elkövetett robbantás folytán megjegyzem, hogy a tettesek kilétére azóta sem derült fény. Egy másik időszerű történet Ioan Selejan, Székelyföldre kirendelt ortodox érsek kitüntetése a román hadsereg legmagasabb érdemrendjével, a román hadsereg imázsépítésének a támogatásaképpen. Emellett elárasztása után mintegy harminc évvel összedőlt Bözödújfalu római katolikus temploma – beszédes mementójaként a Ceaușescu-féle falurombolásnak” – emlékezett az EMNT elnöke a diktatúra legsúlyosabb tetteire.
„Lészen autonómia!”
Az elhangzott felsorolásban így találkozik emberi történet és nemzeti, erdélyi történelem, és állnak össze történelemmé az évfordulók, eseti történetek – emelte ki. „A napokban valaki azt mondta, hogy a következő huszonöt év elteltével már a sikeresen megvalósult erdélyi autonómiáról számolhatunk be. Sajnos nem sok okunk és alapunk van ilyen mértékű derűlátásra. Amint a tavalyi táborban megfogalmaztuk, a mi időnk most van, most kell cselekedjünk, most van itt az ideje az autonómiának” – emlékeztetett az önrendelkezés kivívásának halaszthatatlanságára.
Orbán Viktornak a rendszerváltáson való túllépésről tett kijelentésével Tőkés vitába szállt, mivel szerinte a bálványosi műhely az 1989-ben elkezdődött rendszerváltozás folyamatát testesíti meg, ilyen szempontból pedig még nem tekinthető lezárt múltnak, mivel Romániában az utódkommunisták tértek vissza 2012-ben, „és azóta is nyögjük az uralmukat”.
Úgy értékelte, a ránk erőltetett kisebbségpolitika eredménytelennek bizonyult, az európai normák – miként a liberális állam modellje – nem vált be nemzetünk vonatkozásában és jövőnkre nézve. „Mondjuk hittel: lészen autonómia! Ez az a nemes szándék, mely teljes körű nemzeti összefogással kivezethet bennünket elesett állapotunkból, és Magyarország teljes önrendelkezése a mi erdélyi többszintű autonómiánkat, Székelyföld és Partium területi autonómiáját is biztosíthatja” – vélekedett.
Szükséges rendszerváltozás az EU-ban is
Aktuálpolitikai vizekre evezve Tőkés László hangsúlyozta: be kell fejeznünk a huszonöt évvel ezelőtt elkezdődött forradalmainkat. „Nevezhetjük úgy is, hogy ez a rendszerváltozás folytatása, de úgy is, hogy a második rendszerváltozásra van szükség itt Romániában. Nemcsak ideológiai rendszerváltozásra gondolok, hanem nemzetpolitikairól is beszélnünk kell. Az autonómiaharc a mi szabadságharcunk. A rendszerváltozásnak az Európai Unióban is tovább kell folytatódnia – gondolok itt az európai polgári kezdeményezések sorsára, az RMDSZ ezzel kapcsolatos kormányzati vesszőfutására, a Fidesz-KDNP nemzeti listájára, a választási győzelmére, mely egyesíti a külhoni magyar közösségeket képviselőik által” – fejtette ki Tőkés.
Igazolatlan hiányzás az RMDSZ-nek
A párbeszéd ügyére térve Tőkés sajnálattal említette meg a nagy hiányzó, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevét, akik Tusnádfürdőre meghívást kaptak, de szervezeti felső szinten távol maradtak. „Külön örvendünk, hogy vannak, akik eljöttek ide az RMDSZ képviselőiként” – utalt a fórumon hallgatóként jelen lévő Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterre, Tamás Sándor Kovászna megyei és Borboly Csaba Hargita megyei önkormányzati elnökre. „Szomorú dolog, hogy jobban szót ért az RMDSZ Victor Pontával, mint saját magyar atyafiaival. Ez a párbeszédre való alkalmatlanság oda vezetett, hogy nemzeti listán kellett helyet biztosítani egy erdélyi képviselő számára” – utalt az EP-választások meghiúsult közös listájára.
Tőkés László arra a „vádra” is reagált, miszerint itt hagyta Erdélyt azzal, hogy a Fidesz európai parlamenti listáján vállalt szerepet. „Erdélyi képviselő vagyok. A jövőben senki nem térhet ki a párbeszéd elől, még maga az RMDSZ sem. Felszólítom tehát ezen a helyen is őket, hogy vállalkozzanak, és legyenek készek a párbeszédre, ha tetszik a nemzeti együttműködés rendszere. Magyarország nagyon jó példát mutat, Orbán Viktor még Szatmárnémetibe is elment találkozni Kelemen Hunorral. Egységesen kell képviseljük a magyar ügyet, az autonómia ügyét Európában” – intézett felhívást az RMDSZ irányába.
Melyik erdélyi magyar pártot képviseli Orbán Viktor?
A fórum utolsó blokkjában helyet kapott, közönség irányából érkezett észrevételek között felmerült „kit képvisel Orbán Viktor?” kérdésre a miniszerelnök határozott választ adott: az erdélyi magyar politikusokkal ápolt kapcsolatok barátiak is, és ezeket soha nem fogja politikai irányvonal meghatározni. „Kormányzó párt is vagyunk, tehát egyszerre kell figyelembe vennünk, hogy van egy Fidesz-KDNP, és van egy magyar kormány. Nem ugyanazt engedheti meg magának egy politikai párt, mint a kormány, sőt nem is tekintheti ugyanazt a feladatának. A magyar kormány dolga, hogy az egészet nézze. Ha belesodródik a részek közötti vitába, akkor ki fogja nézni az egészet? Nem engedheti meg magának a kormány azt sem, hogy nyakra-főre állást foglal olyan vitákban, amelyek az erdélyi magyar közösség belső vitái. Van véleményem, de ezt nem szabad politikai cselekvéssé átalakítani” – foglalt állást.
„Ellenzem a bevándorlást”
„Határozottan ellenzem azt az európai politikát, amely elfogadja, sőt támogatja a bevándorlást. Ha azt tapasztaljuk, hogy menekültek közelítenek Európa felé, akkor nem az a dolgunk, hogy befogadjuk őket, hanem az a dolgunk, hogy kidolgozzuk azokat a politikákat, amelyekkel pénzügyi segítséget tudunk nekik nyújtani, hogy a saját országukban úgy átalakíthassák a gazdasági rendszerüket, hogy ne kelljen onnan Európába elmenekülni. A bevándorlók gondjaira sem megoldás a bevándorlás, és a mi gondjainkra sem, sőt minket is bajba fog rántani, ahogy az már látszik is az európai országokban. Én szeretném, ha Magyarország világosan kimondaná: nem támogatunk semmilyen bevándorlást Európában. Tízmillió cigány van munka nélkül Európában. Ha van pénzünk arra, hogy befogadjunk másokat, akkor miért nem fordítjuk arra ezeket a forrásokat, hogy az Európában élő közösségeket oktassuk, neveljük és fogadjuk el besegíteni a munkaerőpiacra?” – válaszolt a bevándorlással kapcsolatos hallgatói kérdésre Orbán Viktor.
Pinti Attila, Székelyhon.ro

Aki először nevezte nevén ’56-ot (1.)
Hazugság, hogy az 1989-es magyar rendszerváltás azért nem volt nagy dolog, mert úgymond a nagyhatalmak akkor már megegyeztek volna a magyarok feje fölött arról, hogy megengedik a változást – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Pozsgay Imre politikus, akinek oroszlánrésze volt a Kádár-rendszer felbomlásában.
– Egy recenzióban azt olvastam, hogy 1956-nak a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában 1989-ben elhangzott, 180 fokos átértelmezése óriási társadalmi visszhangot váltott ki, és felért egy „médiapuccsal”. Tudniillik mindaddig az „ellenforradalom leverése, a szocializmus testvéri orosz segítséggel történő megmentése” az egész Kádár-rendszer legitimációs alapját képezte. Alap nélkül pedig bármilyen építmény köztudottan megrokkanhat.
– Harminc évnél régebbi hatalmi pozíciójában megingott a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP), és a polgárháborús veszély ezzel elmúlt. Ez azért is fontos volt, mert ezzel a Szovjetuniót is teszteltük. Ugyanis aki kimondja, hogy 1956-ban Magyarországon nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott le, az leleplezi a szovjet beavatkozást, ezáltal nem lehet azt testvéri segítségnek nevezni. Attól kezdve világos, hogy ami Magyarországon 1956. november 4-én történt, az nagyhatalmi intervenció volt. Ezek voltak az én alapgondolataim, és ezekhez kapcsolódtak már attól a pillanattól kezdve a különböző események. Az egyik az volt, hogy szavaim szinte ujjongást váltottak ki. Gyűlések sokaságára hívtak, a megrémült és megrettent politikai vezetőség pedig rendkívüli központi bizottsági ülést hívott össze 1989. február 10–11-ére. Romsics Ignác történész írja a rendszerváltásról írott könyvében, hogy a központi bizottságot Pozsgay „elintézésére”, a Pozsgayval való leszámolásra hívták össze, de az végül Pozsgay győzelmével végződött. Mert ugyan mindenki ellenem szólalt fel és ellenem szavazott, adott pillanatban ketten, Kállai Gyula és Korom Mihály bizalmi szavazást kértek ellenem. Ettől viszont Grósz Károly pártfőtitkár megijedt, mert ha a központi bizottság ellenem szavaz, akkor az pártszakadással járt volna. No, ezt elkerülendő gyorsan szünetet rendelt el, közben szétküldte a shabeszeit a tagok között azzal az utasítással, hogy mégiscsak bizalmat kell szavazni Pozsgaynak. Így miután két nap alatt ötvenketten szólaltak fel ellenem, a szavazásnál már a 106 központi bizottsági tagból 104 mellettem szavazott, a két kezdeményező magára maradt. Ezen én akkor egy kicsit felbátorodtam, és még két dolgot javasoltam. Az egyik az volt, hogy szavazza meg a központi bizottság, hogy népfelkelés volt, a másik pedig, hogy ennek a szavazásnak következményeként az MSZMP álljon be a sorba, és fogadja el az ellenzék felhívását a tárgyalásokra. A mameluktestület ezt is megszavazta, mégpedig ellentmondás nélkül. Ez a bejelentés, meg a demokráciacsomag fordulatot hozott az egész akkori politikai helyzetben.
– Említette, hogy a népfelkelés ügyét a Szovjetunióval szemben tesztelésnek is szánta, és csak pár katonai lap részéről történt haragos reakció, miszerint úgymond besározta ezzel a szovjet katonák emlékét... De maga a szovjet vezetés hallgatott. Mihail Gorbacsov elnököt, illetve Moszkvát tesztelték más alkalommal is?
– Persze. Az egyik teszt a határnyitás bejelentése volt, a második pedig a fentebbi, ’56-tal kapcsolatos. Teszteltük őket később is, amikor az MSZMP, a Szovjet Kommunista Párt szövetségese felvállalta, hogy az addig tiltott ellenzékkel politikai tárgyalásokba kezd. Márciusban megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, és már abban a hónapban jöttek a kezdeményezések. Eleinte az MSZMP taktikázott, hogy egyenként akár mindenkivel tárgyal, de a közös Ellenzéki Kerekasztallal már nem. De nemsokára beadta a derekát, már nem volt ereje ellentmondani. És a Szovjetunió tudomásul vette, hogy az egyik legfontosabb szövetségese átállt egy másik vonalra. Ez azért is érdekes, mert az én spekulációmban benne volt, hogy ahhoz már nincs lehetősége a Szovjetuniónak, hogy itt beavatkozzék. Gorbacsovot igencsak lekötötte a saját baja: a reformjaival megbolygatta és kiforgatta a sarkaiból a több mint hetven éve működő szovjet rendszert. Így aztán nem is tudott volna katonai kalandot kockáztatni. Grósz viszont itthon, igencsak megijedve a következményektől, megpróbálta visszafordítani ezt a folyamatot. Elkezdte a katonákat szervezgetni, a vezérkar tisztjeit behívta magához. Amikor ez a tudomásomra jutott, berohantam hozzá, és közöltem vele: tudok róla, hogy némi kalandon jár az eszed, de vedd tudomásul, hogy Magyarország nem Dél-Amerika, ahol katonai puccsokkal intézik el a politikai ügyeket. Azt is mondtam, és itt egy kicsit blöfföltem: „te nem ismered a magyar katonát. Ha tűzparancsot adsz neki, hogy lőjön a népre, akkor ő előbb agyonlövi a parancsnokait, és utána hazamegy az édesanyjához”. Ez persze jókora túlzás volt, de a lényeg az, hogy közöltem vele, tudunk a kalandos elképzeléseiről, és álljon le. Miután ez így nyilvánosságra került, ő már nem is merte folytatni tovább. Ilyen kis buktatók és ilyen ellenállási pontok voltak ebben az egész folyamatban. Hozzá kell tennem, az egyik politikai partnerünk – hogy szépen fejezzem ki magam – ma is azt híreszteli, illetve tavaly ősszel, a rendszerváltás 25. évfordulóján jelentette ki, hogy nem volt ez az egész valami nagy dolog, hiszen a nagyhatalmak a fejünk felett megegyeztek, és megengedték, hogy a változás bekövetkezzék. Ez viszont hazugság. A nagyhatalmak közül a legérintettebb, a Szovjetunió a perifériáról kezdett bomlani. Megmozdult a Baltikum, megmozdult a Kaukázus, Gorbacsov pedig kezdetben engedett a hatalomvédő reflexeknek. Kazahsztánban, Alma-Atában tűzparancsot adtak ki, Litvániában, Vilniusban is belelőttek a függetlenséget követelő tömegbe. De ezzel már semmit sem tudtak megállítani. Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia is bomlástermék volt már akkor, és le is váltak a Szovjetunióról, mielőtt még a nagyhatalmi egyezségek megszülettek volna.
– Mi volt az oka, hogy annak idején a szovjet elnökkel, pártfőtitkárral nem találkozott személyesen, II. János Pál pápával viszont igen?
– Gorbacsovval annak előtte sze­mélyesen nem találkoztam, 1989-ben sem. Csak a hetvenedik születésnapján, az Adrián, a tiszteletére rendezett összejövetelen. Később tudtam meg, hogy Vlagyimir Krjucskov, a KGB főnöke Gorbacsovnak készített feljegyzésében – familiáris, oroszos megszólítással – azt írta: „tisztelt Mihail Szergejevics, óva intem attól, hogy Pozsgay Imrével találkozzék. Az Ön tisztelő híve, Krjucskov tábornok”. Amikor erről tudomást szereztem, elkezdtem spekulálni, mi a csudát jelenthet. Hiszen sem én, sem Magyarország úgysem tudtuk volna megdönteni Moszkvát, ilyen veszedelmet mi nem jelenthettünk. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg a példánktól féltették Gorbacsovot. Mert akkorra Magyarország és Lengyelország sokkal radikálisabb volt, mint a gorbacsovi reformok, és Krjucskov valószínűleg ettől a példától akarta távol tartani. A későbbi, meghiúsult puccsal a KGB-főnök be is bizonyította, hogy ő ebből a nézőpontból spekulált. 1989 márciusában részt vettem az Olasz Kommunista Párt kongresszusán, Giorgio Napolitano, a nemrégiben lemondott köztársasági elnök fogadott. Akkor kaptam egy üzenetet, hogy II. János Pál pápa szívesen találkozna velem, ami március 25-én meg is történt. Katolikus vagyok, tudom, hogy ez Gyümölcsoltó Boldogasszony napja, de akkor korán jött a húsvét, mert ez egyszersmind a nagyhét első napja volt. Tehát 1989. március 25-én számomra nagyon érdekes, tartalmas és örökre emlékezetes beszélgetésünk volt. Azzal indítottam: Szentatyám, én az Olasz Kommunista Párt kongresszusáról jöttem Önhöz. Azt mondja, tudja. Ezzel a kiindulóponttal végülis nagyon előnyös protokollt kaptam, 25 percet a vele való beszélgetésre. A tolmács egy jezsuita páter volt, aki a Vatikáni Rádió magyar adásainak a vezetője, én pedig Bethlen János riporterrel mentem be, aki tökéletesen beszél olaszul. Ebben a körben tárgyaltunk. A huszonöt perc már lejárt, amikor arra gondoltam, lehet, hogy felségsértés lesz belőle, de akkor is kimondom: örülök, hogy egy magyar hazafi egy lengyel hazafival találkozhat. Ettől ő úgy felvillanyozódott, hogy még negyedóráig a magyar kapcsolatairól beszélt. Így tudtam meg, hogy ő volt a lelki gondozója a kabai cukorgyárat építő lengyel vendégmunkásoknak. Erre kissé elszemtelenedve megkérdeztem, tudja-e, hogy a legfontosabb lengyel zarándokhelyet, Częstochowát magyar pálosok alapították? Persze, hogy tudta. És akkor felsorolta a szentek közül a magyarokat. Hát ez volt a beszélgetés lényege.
Folytatjuk Pozsgay Imre
Rendszerváltó magyar politikus, egyetemi tanár, a filozófiai tudományok doktora, a Debreceni Egyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem emeritus professzora. 1933. november 26-án született Kónyon. A Kádár-korszak egyik jelentős politikusa volt. 1976 és 1982 között művelődési miniszter 1982 és 1988 között a Hazafias Népfront Országos Tanácsának a főtitkára, 1988 és 1990 között, a Grósz Károly, majd a Németh Miklós vezette kormányban államminiszter. Népi, nemzeti és demokratikus baloldali elkötelezettségének, kiváló helyzetfelismerésének és fejlett politikusi-taktikai érzékének köszönhetően döntő szerepe volt abban, hogy az állampártban a reformkommunisták fokozatosan átvehették kezdeményezést, majd az irányítást, ezáltal a magyar rendszerváltás békés körülmények között, megegyezéses alapon, közjogilag rendezetten zajlott le.
A rendszerváltó folyamat jelentősebb mozzanatai
1981. Megjelenik a Beszélő című szamizdat (magánkiadású) ellenzéki lap. A nyolcvanas évek során tucatnyi társa követi, az állampárti információs monopollal szemben megteremtve a „második nyilvánosságot”. 1983. A Magyar Tudományos Akadémia, főként ökológiai megfontolásokból, a magyar–szlovák együttműködéssel tervezett Bős-nagymarosi vízi erőmű és vízlépcső felépítése ellen foglal állást. Megalakul a Duna Kör, felgyorsulnak a természetvédők akciói a hivatalos politika projektjeivel szemben. 1984. Legálisan is megkezdi tevékenységét a Soros Alapítvány.
1984. Monori találkozó. A formálódó ellenzék népnemzeti és urbánus-liberális csoportjai közös állásfoglalása a válság okairól és a rendszerreform szükségességéről.
1985. Parlamenti választások. Kettős jelölések, független (ellenzéki) jelöltek is szereznek mandátumot, több helyen még a Kádár-rendszer prominenseit is maguk mögé utasítják.
1986. „Körök kora”. Klubok, egyesületek, kiscsoportok tömegeiben társadalmi párbeszéd indul be az általános és helyi gondok-problémák feltérképezésére és megvitatására.
1986. A Magyar Írószövetség tisztújító közgyűlésén kiszavazzák a pártközpont jelöltjeit. Az írótársadalom megosztására tett kísérlet – párthű ellenszervezet megalakítása – kudarccal végződik. 1988. május 21–22. Az országos pártértekezlet az elaggott és önmagával is meghasonlott Kádár János után Grósz Károlyt választja főtitkárrá. Kádár névlegesen pártelnök lesz, hatalmi jogosítványok nélkül, de a nevével jelzett történelmi korszak ezzel lezárult.
1987. A pártfőtitkár-helyettessé kinevezett Lázár Györgyöt a korlátozott reformokra hajló Grósz Károly követi a miniszterelnöki székben.
1987. szeptember 27. A 180 fő részvételével tartott lakitelki találkozón először hangzott el a többpártrendszer követelése. A magyarság esélyei címen tartott találkozó felett, Pozsgay Imre főtitkár személyes részvételével, a Hazafias Népfront tartott védőernyőt. Ugyancsak a Hazafias Népfront lapja, a Magyar Nemzet közölte 1987. november 14-én, egy egész oldalas Pozsgay-interjúban „elrejtve” a találkozó nyilatkozatát.
1988. június 27. Budapesten több tízezer ember tüntetett a romániai falurombolások, a Ceauşescu-rendszer elnyomó politikája ellen.
1988. szeptember 27. Megalakult a Magyar Demokrata Fórum, amely ekkor még független társadalmi szervezetként határozta meg magát.
1988. október 2. Megalakul a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Fidesz.
1988. november 13. A korábbi Szabad Kezdeményezések Hálózata felveszi a Szabaddemokrata Szövetség (SZDSZ) nevet.
1988. november 26. Grósz Károlyt Németh Miklós követi a miniszterelnöki székben.
1988. november 27. A felmentett kormányfő, de továbbra is pártfőtitkár Grósz Károly egy pártaktíva-nagygyűlésen ellenforradalom és fehérterror veszélyével riogat.
1989. január 28. A pártfőtitkár távollété­ben Pozsgay Imre népfelkelésnek nevezi a mindaddig ellenforradalomként aposztrofált 1956-os forradalmat.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Négy kapuról, együtt
1958 decemberétől mostanáig, amikor megpróbálom újragondolni a kilenc évtizeddel ezelőtt útjára indított Korunk utóbbi fél évszázadát (folytatásaként az 1965 márciusával zárult és 2011-ben megjelent összefoglalásnak, A Korunk kapuinak) – abban a közel hatvan évben a négy kapun olyan gyakran léptem be, hogy lehetetlen emlékeznem valamennyi, a Korunk szerkesztőségében eltöltött napra.
A változásokra már inkább, de magam és társaim hangulati változásaira, örömökre és bosszúságokra, a fel-feltámadó reményre, hogy a külső (néha a belső) viszonyok ellenére lehetséges jó folyóiratot szerkeszteni, hogy érdemes vállalni a munkánkat kísérő (hivatali, párt- és szekus) gyanakvást, megpróbálni újra és újra legyőzni a közönyt vagy éppen a be-, azaz beleszólók rosszindulatát, eltérítő szándékát.
Persze hosszú évtizedek alatt mi, belső emberek és a laphoz közel álló külső munkatársak nem egyformán gondoltuk, hogy miképpen kell és lehet Erdélyben értelmiségi folyóiratot működtetni, minőségi szinten. Hol húzható meg a határ, hogy a társadalomtudományok szakemberei, a természettudományokban járatosak, az írók, a művészek, a publicisták magukénak érezzék a Korunkat, de az olvasni vágyó, legalábbis meggyőzhető átlagértelmiségi is megtalálja a kulcsot a folyóiratban közölt szövegek többségéhez. (Mert ilyen széles skálán természetesen nem lehet mindig mindenkit kielégíteni.)
A Dienes László szerkesztői koncepcióját képviselő, 1926 februárjától megjelenő, majd 1928–29-től lényegében Gaál Gábor nevével fémjelzett Korunk, különösen pedig az 1957-ben feltámasztott utódlap, Gáll Ernő és Balogh Edgár irányítása alatt, folyamatosan küszködött ezekkel a kérdésekkel – de súlyosabb problémákkal is. Ha 1957 nyarán, az Utunkban megjelent cikkek szerint, valóban a „feltámasztás", főként a Gaál Gábor-i örökség folytathatósága kerül napirendre – bár a fiatal Sütő András már igényli, hogy az új Korunk „legyen bátor a dogmatizmus agyelmeszesítő következményeinek felszámolásában" –, hovatovább nyilvánvalóvá válik egyfajta (többfajta) váltás szükségessége.
Már az első, a Főtér 4-5-re nyíló szerkesztőségi kapu mögött erről is kellett vitáznunk. Ma úgy mondanám: elsősorban erről. Ám épp az újraindulás heteiben-hónapjaiban, sőt éveiben – az októberi magyar forradalom ellenforradalommá átminősítése idején a politikai változásoktól különösen félő Romániában – erre nyílt a legkevesebb lehetőség. Lényegében egy évtizednek kellett eltelnie, hogy az önálló gondolkodásnak némi tere nyíljon a Kolozsvárt megjelenő, magyar nyelvű folyóiratban.
A második Korunk-kapu, a hajdani Vármegyeháza nagy fakapuja különös gondolatokat, ellentmondásosabb emlékeket idéz fel. Gondoljuk el: 1974-ben kényszerítik a szerkesztőséget a főtéri megszokott helyiségek elhagyására, most már az ablakaink nem a Mátyás-szoborra néznek; noha szép, tágas szobákhoz, sőt egy 41 m2-es teremhez is jutunk (itt bontakozik ki igazán a Korunk Galéria), de a néptanács épületébe kerültünk – vagyis már nem vagyunk teljesen önállóak. (Ti. közvetlen adminisztratív értelemben, mert a politikai-ideológiai függés változatlan.) Itt éljük át a Ceauşescu-rendszer kemény, nacionálkommunista diktatúraként működő éveit – és nagy reményeket ébresztő bukását. Az 1989. decemberi, úgymond, forradalmat.
A Ion Iliescu-féle „demokráciát". És máris érkeznek az 1990. márciusi marosvásárhelyi hírek, a többszöri bukaresti bányászjárásokról szóló tudósítások. Ebbe az épületbe, a hajdani Vármegyeházba költözik be a város, mindenesetre a kolozsvári magyarok nyílt ellenségének számító polgármester, Gheorghe Funar. Vele pedig a Vatra Românescă elnevezésű nacionalista párt. Egy ideig ellenállunk az újabb költöztetési szándéknak, ülősztrájkot szervezünk a folyosó ajtaja előtt, kihívjuk a tévéstábot, a vátrásokkal, a korabeli városi vezetőkkel vérre menő vitát folytatunk, amikor azonban az ablakunk alatt megjelenik a teherautó, hogy kidobálják bútorainkat, kéziratainkat – tudomásul vesszük a vereséget.
Következik hát a harmadik kapu, a Nagy-Szamos ( Iaşilor) utca 14. udvarának végében nyíló emeleti feljáróé. A tyúkudvar mellett elhaladó munkatársak a meglehetősen sötét szobákban egy fiatalodó szerkesztőséggel s az újraindított Korunk Galéria képeivel, kiállítóival találkozhatnak; klubot is próbálunk működtetni – utóvégre a magunk gazdái vagyunk, távol a funari szellemtől. A kétezres évekig valóban úgy érezhetjük, hogy otthon vagyunk, olcsó állami (városi) bérleményben, nem a hivatalosság szeme előtt, a látszólagos elzártság akár javunkra szolgálhat; a Soros Alapítvány nem csupán a bútorzat megújításában segít, egyéb érdemi támogatást is nyújt, egyebek közt elegáns formai kivitelben szerkeszthetünk a magyar politikai és kulturális hírekből Magropres címmel román intézményeket tájékoztató havi sajtószemlét. A Sajtófókusz („Mi történik Romániában?") már korábban elindul, hetente jelenik meg, és 2008 decemberéig kitart – a 790–791. számmal zárul.
A reprivatizáció, egész pontosan a román ortodox egyház tulajdonába visszakerülő épület, a régi-új tulajdonos visszavonhatatlan akarata teszi szükségessé a negyedik kapu megtalálását. A görögkeletieknek fizetendő, 52-szeresre emelt lakbér (!) kifizetése helyett lehetőség mutatkozik a Rákóczi út 52-be (ismét 52) átköltözni, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a MÚRE számára 1990 után megszerzett villaszerű, ám rozogának bizonyuló, tehát felújítást igénylő (és már majdnem üres) házba. 2005-öt írunk, itt tiszta, sőt kitűnő a levegő; a Kolozsvárról Münchenbe került gróf Degenfeld Sándor nagyvonalú támogatása, a költséges felújítás teszi lehetővé, hogy a Fellegvár oldaláról befolyó víz ne omlassza ránk a falakat, sőt az alagsori helyiségből stúdiógalériát alakíthassunk ki.
A pénzügyi gondok nem szűnnek meg, adminisztrációs hibák folytán már-már elárverezik fejünk fölül a MÚRE tulajdonát (49 éves koncesszióban nekünk kell működtetnünk) – most a közösségi segítség, a Communitas Alapítvány szól közbe, oldja meg az égető gondot. Vagyis lehet tovább szerkeszteni, szervezni Korunk Akadémiát (szerkesztőjelöltek, jövendő műfordítók számára – később belvárosi helyszíneken elindul a történészek nagy sorozata); és fiatalokat vendégül látni a Korunk Stúdiógalériában, könyveket kiadni, évről évre jutalmazni leghűségesebb munkatársainkat a Korunk Kulcsával. Időközben elválunk a bukaresti művelődési minisztériumtól, a Korunk Baráti Társaság a gazda („magad uram, ha szolgád nincs"), pályázni tudunk Kolozsvárt, Budapesten és Bukarestben. A folyóirat pedig minden hónap elején megjelenik, időnként tiszteletdíjat is tudunk fizetni a külső munkatársaknak. És persze fiatalodunk – a 90 közelében...
Kántor Lajos
A szerző kolozsvári irodalomtörténész, a Korunk volt főszerkesztője
Krónika (Kolozsvár)

Soros György nyakig benne van a migránsügyben
Az újonnan kiszivárgott dokumentumok egyértelműen bizonyítják, hogy Soros hatalmas pénzeszközökkel befolyásolja az európai választásokat és az európai migrációt is.
Soros György levelezését meghekkelték, és 2500 titkos dokumentumot nyilvánosságra hoztak egyelőre ismeretlen elkövetők.
A DC leaks portálon fellelhető dokumentumokban elsősorban a Soroshoz köthető Open Society Foundationről lehet érdekes dolgokat olvasni. Az internetre kikerült iratokból például az is kiderül, hogy Soros befolyásolta az európai – így a magyarországi – választásokat is.
A milliárdos üzletember stratégiai fontosságú dolgokat is manipulált, így az Európába érkező migrációhullám kialakulásában is benne van a keze – írja az rt.com. Eddig is voltak olyanok, akik feltételezték, hogy az Amerikában élő Soros György befolyásolni próbálja az európai folyamatokat, de ez az első eset, hogy kézzel fogható bizonyítékok is napvilágra kerültek.
Egyesek szerint olyan Edward Snowdenhez hasonló amerikai számítógépes szakemberek állnak a DC leaks mögött, akik le akarják rántani a a leplet egyes amerikai döntéshozók manipulációiról. Mások orosz hekkereket sejtenek az ügy hátterében. Az sem kizárt, hogy Donald Trump embereihez köthető az ellenfelét Hillaryt egyértelműen támogató Soros leleplezése.
ripost.hu

Erdély.ma

Sorosék finanszírozták
Elképesztő film a vármegyés mozgalomról 
Az úgynevezett Beke-ügy kapcsán Kézdivásárhelyről indul, és Moszkváig jut el annak a filmnek a történetvonala, amit a Rise Project készített. A több mint húszperces, dokumentumfilmként felfogható, nagyon részletes, de ugyanakkor részrehajló alkotás szerint a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) minden radikális szervezettel összefüggésbe hozható, és célja a Székelyföld autonómiájának megvalósítása.
Hit, hűség, bátorság – ezzel kezdődik az Autonómia és petárdák című film, amit a stáblista szerint Victor Ilie és Ștefan Makó riporterek készítettek, és a Soros György által létrehozott Open Society Foundation (Nyílt Társadalom Alapítvány) támogatott. A film látványos képsorokkal mutatja be a HVIM tevékenységét, menetelő, fekete pólós fiatalok, airsoft játékfegyverekkel (a filmben természetesen valóságosnak tűnnek) gyakorlatozó vármegyések tűnnek fel, és többször megjelenik a képsorokon Kézdivásárhely is. Elképesztő részletességgel, de ugyanakkor tendenciózus megközelítésben mutatja be a HVIM történetét, tárgyalja az ún. Beke-ügyet, terroristaként mutatva be annak szereplőit, akik nemcsak Kézdivásárhely főterén, hanem nemzeti érdeket jelentő gázvezetéket is fel akartak robbantani.
A film szeptember 27-én került fel a Youtube videómegosztó portálra. Szőcs Zoltán öccse szerint teljesen elferdítve mutatja be a mozgalmukat, és elképesztőnek tartja azt, hogy ők kapcsolatban lennének például moszkvai, svájci vagy lengyelországi szeparatistákkal. Csongor érdeklődésünkre elmondta: a stáb nagyon barátian viszonyult hozzájuk, több alkalommal megjelentek különböző rendezvényeiken, és ők nem is zárkóztak el, hogy filmezzék tevékenységüket, mivel azt remélték, így le tudják bontani azt a falat, ami a HVIM és a magyarság, illetve a román nemzetiségűek között létezik. Ehhez képest a velük készített interjúkból csak részleteket vágtak be, s így a montázzsal teljesen más értelmet kapott az, amit ők közölni akartak.
Több olyan jelenetet is bevágtak, amelyek terhelőek például Szőcs Zoltánra nézve. A végén az is elhangzik, hogy Szőcs Zoltán és Beke István több mint tíz-tíz év börtönbüntetésre számíthat a petárdás ügyben. Az előbbi öccse szerint ez sajtóból származó megelőlegezés, ugyanis a vádirat alapján ez az információ nem helytálló.
A film készítésében az atlatszo.hu internetes portál erdélyi kirendeltsége is közreműködött. A filmben is megjelenő Sipos Zoltán egy cikkben azt írja, ő egyfajta tanácsadóként igyekezett egy-egy mozzanat hátterét bemutatni, esetenként pedig idegenvezetőként és tolmácsként is segített nekik. Őt idézzük: „Információk szintjén a film nem igazán hoz újdonságot ahhoz képest, ami… korábban már megjelent. Egyedüli kivételt talán a film második felében felvázolt orosz szálnak az egyes részei képezik… Ez a film nem az információk szempontjából fontos, hanem azért, mert úgy hiszem, a filmbeli narratíva lesz a meghatározó a bukaresti döntéshozók, hatóságok, valamint a közbeszéd számára, ami a magyar radikális mozgalmakat vagy épp az autonómiát illeti.”
Aki kíváncsi a filmre, a Youtube keresőjébe írja be: AUTONOMIE SI PETARDE. 
Bartos Lóránt Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vitaindító: Átlátszó Erdély, avagy az oknyomozó újságírás tévútjai
A  felvidéki (Szlovákia) Új Szóban terjedelmes interjú jelent meg az Átlátszó Erdély alapító-főszerkesztőjével, Sipos Zoltánnal 2016. október 2-án. Ebben semmi kivetnivaló nincs, sőt, de Sipos, sajnos, olyanokat állít az erdélyi magyar (oknyomozó) újságírásról és médiaviszonyokról, melyek nem egészen fedik a valóságot, illetve csak a Sipos-féle párhuzamos világot tükrözik.
Elérkezett az ideje annak, hogy az ún. oknyomozás körül kialakult ködöt szétoszlassuk, főleg, hogy Sipos Zoltán több olyan hipotézist is terjeszt, ami ha nem is hamis, de minimum vitatható. Ezért született ez a reakció a Sipos-interjúban megjelentekre.
Az oknyomozó vajon mi?
Úgy dobálóznak egyesek ezzel a kifejezéssel, mintha az valami lényeges szakmai többletet hordozna az újságíró(i munka, küldetés vagy szakma) leírásáról, de nem! Az oknyomozás ugyanis az újságírói tevékenység alapja, hiszen minden, így a suhogó/vidéki újságíró is oknyomoz, azaz okok után kutat, kérdésekre keres választ. Az oknyomozó újságíró kifejezés tehát nem tartalmában több, hanem legfeljebb formájában: az így nevezett újságíró nem klasszikus értelemben vett szerkesztőségi/leadási határidőkben számol, azaz időkorlát nélkül dolgozza fel témáit (1), és a működéshez/megélhetéshez szükséges forrásokat nem a tartalom/cikkek értékesítéséből teremtik elő, hanem szinte kizárólag adományokból biztosítják (2). Ezért nem kell túldimenzionálni a kifejezést (oknyomozó), ugyanis annak viselője nem feltétlenül hordoz mélyebb szakmai tudást, mint a „csupasz” újságíró. Mellesleg az oknyomozás nem lehet célja, csak egy formája az újságírói tevékenységnek!
És apropó tényfeltárás: tények önmagukban nincsenek is, csak ha interpretáljuk, értelmezzük őket. Márpedig ha ez az értelmezés szubjektív, s nyilván csak az lehet, akkor az abszolút tény csak idea, az újságírói szűrőn keresztül történő feltárás nem lehet objektív. Miként az oknyomozás, a tényfeltárás sem a szakmai minőség mutatója, hanem módszer, egyszerűbben: tények értelmezése. Ha pedig már értelmezni kell, oda az objektivitás, ami – mint tudjuk – nem is létezhet, mert nem lehet elvonatkoztatni az újságíró személyétől. S ezzel ki is veséztük ezt az oknyomozást-tényfeltárást, nem kicsit, nagyon, ha kissé skolasztikusan is…
A függetlenségről
Sipos állítja: „Az erdélyi magyar médiáról elmondható, hogy a fontosabb médiaorgánumokat nagyon jól körülhatárolható érdekcsoportok tartják kézben. Itt fel sem merül, hogy bármelyik médiaorgánum független újságírói munkát végezzen, hogy úgy nyúljanak egy témához, hogy ne kelljen arra gondolni, mit fog ehhez szólni a kiadó vagy a finanszírozó.” Olcsó általánosítás és ugyanakkor már régen közhely, ráadásul vaskos ítélete alól ő sem kivétel, az Átlátszó Erdéllyel együtt. Az Átlátszó (Erdély) mögött is jól körülhatárolható érdekcsoport áll, ideológiai szempontból mindenképp.
Amikor az Átlátszó Erdély háttéregyesülete alakult, akkor én is be akartam lépni alapítóként, de – mint elhangzott – számukra ideológiailag-politikailag túlzottan beágyazott voltam/vagyok. Állapították meg ők, az érdekcsoportoktól és ideológiáktól függetlenek. Pedig ha az én ideológiai-politikai énemről ők értékítéletet alkottak, akkor azt csakis valamilyen ideológiai értékrendszer alapján tehették, melybe nem fértem bele, ugyebár. Ha pedig így van, akkor az Átlátszó Erdélyben bizony tombol az ideológiai-politikai álfüggetlenség. Miként tombol is. Az Átlátszó (Erdély) kontraszelekciós műhely, ami nem baj, csak nem kell az oknyomozó meg tényfeltáró műszavak mögé bújni. Hogy mű es értsük…
Nagyon egybites világfelfogás az is, hogy a másik oldal újságírói kizárólag alárendelt viszonyban lehetnek a politikummal-ideológiával, de mi (esetünkben az Átlátszó Erdély) a feltétlen szakmaiság vagyunk. Ellentmondás, mert ha ők azok, akik, akkor nem zárható ki, hogy a többiek között is lehetnek olyan jók/függetlenek, mint ők. Ha viszont a többiekre mind igaz a felállított tétel, akkor annak rájuk is vonatkoznia kell: ők, a „független oknyomozó klub tagjai” sem lehetnek kivétel, bizony őket se kerüli el a Deákné vászna. Tiszta logika ez;-)…
A pénz útja
Bár csak szőrmentén érintett ez a kérdés a Sipos-interjúban, általános hibájuk az oknyomozó tényfeltáróknak, hogy nem a pénz útját követik, hanem az utalványozó és a kedvezményezett közti kapcsolatot igyekeznek feltárni. Ez is fontos, persze, de a lényeg elsikkad: a pénz felhasználása, hogy mi valósul meg belőle. A mai magyar oknyomozó műhelyek, az Átlátszó Erdély – forrásszerzés és ideológiai célok okán – összemosnak dolgokat, sejtetnek, manipulálnak is. Ugyanis közület nem lehet korrupt, csak személy. Intézményeket, szervezeteket korrupcióval vádolni felelőtlen és meggondolatlan magatartás, ha a konkrét elkövetők kiléte homályban marad. Ez a közösséget rombolja, az alapintézmények iránti bizalmat kezdi ki. Erdélyben ez még nagyobb felelőtlenség, mondhatni bűn.
Egyetlen „nagy oknyomozó” sem mentesül annak felelőssége alól, hogy csöppet sem baráti, magyarellenes erőknek teszi ki saját közösségét, elvileg azt, melyet feltárásaival szolgálni akar. Szó sincs arról, hogy az elhallgatás a cél, csak a szakmai értelemben kiváló munkák rombolással is járhatnak, ezért a közösség szempontjából is értékelni kell a várható hatást, különben öncélúvá válhat ez a nagy oknyomozósdi: pont azokat teszi tönkre, akiknek az érdekeit védeni akarja.
Mi is a korrupció és mikortól kezdődik?
Ez is közhely, de a korrupció az, amiből kimaradsz – kocsmai meghatározással élve. Nos, nagyon érdekes, hogy a magyarországi és erdélyi nagy oknyomozás időszámítása 2010-től kezdődik. Pedig abban, hogy ilyen viszonyok alakulhattak ki, vaskosan ludas a 2010 előtti politikai elit is. A most korrupcióüldöző újságírók többségével együtt, akik anno lapultak, és az akkori kormány pénzével kitömött médiaorgánumokban élvezték a Kánaánt, az adófizetők kárára. Tudta Ön, hogy 2006–2010 között a Gyurcsány-kormány közel 12 milliárd forinttal adott többet baráti kereskedelmi tévéinek, mint amennyit a 2010–2014 között regnáló Orbán-kormány? Hogy a manapság leghangosabb médiaorgánumok vastagabban voltak kitömve állami pénzzel, mint most a kormánybarát média? Ezek az információk valami miatt elvesznek a ködben. A nagy oknyomozói magyar valóság sara ez is!
Egy kis sajtótörténet
Sajnálattal szembesülünk azzal, hogy nem Sipos Zoltán találta föl a spanyolviaszt „tényfeltáró” fronton. Évekkel az Átlátszó Erdély indulása előtt Sipos már nagyüzemben címkézhette politikailag a Tulipédia néven létrehozott oldalt, az azóta már megszűnt romániai magyar közéleti Wikipédiát. Az erdélyi magyar politikusok vagyonosodását ez az oldal dolgozta föl először. A címkézés, politikum vagy érdekcsoport apropóján itt is van egy kis bibi. Ha ugye születésétől haláláig mindenki beég egy-egy holdudvarba, akkor miként sikerült ilyen tisztán függetlenné válnia hirtelen Sipos Zoltánnak, az Átlátszó Erdély alapító-főszerkesztőjének? Költői kérdés.
Epilógus Nyilván nem hiszem, hogy a mindenekfölött álló igazság letéteményese lennék. Az is lehet, hogy ugyanolyan párhuzamos világban élek, mint Sipos Zoltán, csak más dimenzióban. De azért azt a nyilvánvaló cinizmust, ahogyan némelyek tényfeltárást és oknyomozást kiáltanak, egyszer már helyére kell tenni. De legalábbis megpróbálni. Erre tettem most kísérletet.
Szőke László
Az idézett írás:
Új Szó (Pozsony), 2016. okt. 2.
Hihetetlenül leépül az erdélyi nyilvánosság
Erdélyről a legtöbbünknek a gyönyörű természet és az autentikus folklór jut eszébe. Milyen azonban az erdélyi magyar mediális tér? Milyen érdekek mentén épül fel az ottani magyar sajtó? Az Átlátszó Erdély portál alapító-főszerkesztője, Sipos Zoltán beszélt erről.
Mi az Átlátszó Erdély?
Romániai magyar tényfeltáró blog, amely főként nyilvános adatokra alapozó tényfeltáró cikkeket közöl. Kiderítette például, mi a román kormány által a magyar kisebbségnek folyósított évi 4-4,5 millió eurónyi támogatás sorsa, melyet az erdélyi magyarság parlamenti képviseletét ellátó RMDSZ kezel. Fontos volt még az RMDSZ-elnök sajtótanácsosának, Debreczeni Hajnalkának a titkos közrádiós állásáról szóló sorozat, a legendás Tusványos-helyszín, a tusnádfürdői kemping felújításáról szóló sorozat, illetve az ún. Neptun-ügyről szóló sorozat, melyben egy kilencvenes évekbeli, bukaresti és erdélyi magyar politikusok között lezajlott tárgyalássorozatot próbáltak meg rekonstruálni, a korabeli jegyzőkönyvek alapján.
Mi az az Átlátszó Erdély, és mióta létezik?
Az Átlátszó Erdély 2015. januárjában indult. Ez egy muszáj Herkules dolog, akkor hoztam létre, amikor az erdélyi magyar médiában ellehetetlenült a további újságírói pályafutásom. Előtte hosszú évekig a Transindexnél dolgoztam, ami az egyik legnagyobb erdélyi magyar portál. Onnan 2014 végén jöttem el. Az Átlátszó Erdély indulásakor rögzítettünk néhány fontos dolgot. Elsősorban azt, hogy nem fogadunk el olyan pénzt, amelynél feltételezhető, hogy azért valamilyen ellenszolgáltatást várnak tőlünk, tehát, hogy valamilyen politikai érdeket kell kiszolgálnunk. A másik dolog, amiben megegyeztünk, hogy Erdélyben a tényfeltáró és dokumentumokra alapozó újságírást próbáljuk meghonosítani, ami addig nem létezett itt. Az is világos volt számunkra, hogy nem leszünk senkinek a baráti vagy házi sajtója, ugyanakkor nem űzünk sportot abból, hogy bármely pártot vagy oldalt célzottan támadjunk. Csak olyasmit írunk le, amit dokumentumokkal is alá tudunk támasztani, illetve azon dolgozunk, hogy minél több ilyen dokumentum legyen nyilvános, ezeket a forrásokat minél több újságíró használja
Miért volt szükség egy ilyen médiumra? A felsoroltakat elméletileg minden sajtóterméknek be kellene tartania…
Az erdélyi magyar médiáról elmondható, hogy a fontosabb médiaorgánumokat nagyon jól körülhatárolható érdekcsoportok tartják kézben. Itt fel sem merül, hogy bármelyik médiaorgánum független újságírói munkát végezzen, hogy úgy nyúljanak egy témához, hogy ne kelljen arra gondolni, mit fog ehhez szólni a kiadó vagy a finanszírozó.
Melyek ezek az érdekkörök?
Erdélyben két-három nagy médiaérdekeltség van jelen. Az egyik konkrétan a magyar kormány sajtótrösztje, a Székelyhon csoport, amely egy sor napilapot és egy hírportált ad ki, ami tudomásom szerint már a legnézettebb erdélyi magyar portál. Ezt a Határon Túli Magyar Sajtóért Alapítvány finanszírozza, nagyrészt a Szerencsejáték Zrt. pénzéből. A másik nagy médiatulajdonos az RMDSZ a hozzá köthető kiadók és civil szervezetek által. Példaként megemlíthetjük a maszol.ro portált, melynek a kiadója a Progress Alapítvány, amely egy RMDSZ-hez közel álló alapítvány. A harmadik fontos médiaorgánum a már említett Transindex, ez sokáig Kelemen Hunor RMDSZ-elnök többségi tulajdonában állt (Kelemen azóta lemondott a részesedéséről). Emellett természetesen van még a közmédia, ám itt is látni kell, hogy minden, vezető beosztásban lévő személy valamilyen módon kapcsolódik az RMDSZ-hez. Ez a felállás valamilyen szinten még elviselhető volt egészen addig, amíg az RMDSZ harcban állt a Fidesszel, mert bár az RMDSZ-szel szemben nem igazán volt szabad a kényes sztorikat piszkálni, azért a másik oldal irányába (a Fidesz és az  Erdélyi Magyar Néppárt, a szerk. megj.) ez működött. 
Mi jelentette a fordulópontot?
Amikor 2014 környékén a Fidesz kiegyezett az RMDSZ-szel, akkor hirtelen mintha minden kiskapu bezárult volna. Emlékszem, volt egy kis fekete füzetem benne vagy tíz témával. Ezek közül kettő-három volt igazán húzós, de tudtam, hogy egyik sem fog átmenni a vezetőségen, mely paradox módon azt viszont elvárta, hogy az újságírók hozzák a nézettséget. De hogyan lehet nézettséget hozni úgy, hogy nem írunk semmiről? Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy valamit lépni kell.
Honnan sikerült pénzt szerezni a projektre? Ki akarna ilyesmit finanszírozni?
Magam is tudatosítom, hogy ez egy merész ötlet volt. Az első pénzt az Átlátszó.hu tolta bele a projektbe, az utóbbi két évben kaptunk tőlük kétszer kétezer eurót, ezen kívül crowfunding formájában sikerült szereznünk az első évben további kb. ezer eurót. Idén sikerült megnyernünk néhány kisebb pályázatot, illetve végre megkaptuk az első nagyobb grantet: 25 ezer dollárt az OSF Program on Independent Journalismtól (a Nyitott Társadalomért Alapítvány független médiát támogató programja. A szerk. megj.).
Nem volt tehát könnyű a kezdet…
Az első év kimondottan a túlélésről szólt, s a munkatársak  vagy önkéntes alapon, vagy pedig szimbolikus összegekért dolgoztak. Most lesz először olyan a helyzet, hogy egy évre biztosítva van a működésünk, s meg tudunk fizetni egy kisebb szerkesztőséget.
Milyen a portál fogadtatása?
Kezdetben csend volt, az erdélyi magyar elit arra törekedett, hogy ezt a projektet agyonhallgassa, illetve szerintem abban reménykedtek, hogy egy bukta lesz, s hamarosan nem lesz miről beszélni. Idén volt az első olyan sztorink, ahol gyakorlatilag mindenki megszólalt, ez pedig az RMDSZ által kezelt közpénzekről szólt. A téma szinte valamennyi médiaorgánumban megjelent, s az RMDSZ ennek hatására elkezdett közzétenni egy sor beszámolót az általa kezelt közpénzek elköltéséről. 
S hogyan fogadták az olvasók?
A közönségfogadtatás nagyon pozitív volt, privátban nagyon sokan kerestek meg és gratuláltak. Ezenkívül többen önkéntes alapon dolgoznak is nekünk Erdély-szerte, sőt, Magyarországról is.
Nálunk gyakran előfordul, hogy az olvasóink a szemünkre vetik, ha kritikusak vagyunk az itthoni magyar politikusokkal szemben, mondván, „ne piszkítsunk a saját fészkünkbe”. Önök nem tapasztaltak ilyet?
Volt ilyesmi, de azt hiszem, az olvasóink többsége érti, miről van szó. Inkább azzal találkozunk, hogy az olvasóink konkrétan azt vetik a szemünkre, miért nem küldünk börtönbe politikusokat. Erre el szoktam mondani, hogy nekünk nem feladatunk feljelentést tenni és börtönbe juttatni bárkit is. 
Hogyan lehetséges, hogy Önök előtt senkinek sem jutott eszébe, hogy nincs rendben az, hogy a teljes erdélyi magyar média politikai kezekben van?
Szerintem eszébe jutott többeknek is, csak nem volt meg a kellő eszközük ahhoz, hogy ezzel kezdjenek valamit. Erdélyben, és meg merem kockáztatni, hogy a Felvidéken is a vélemény-újságírás dívik, illetve a „menjünk el egy sajtótájékoztatóra és írjuk meg, mint mond a politikus”-típusú újságírás. Hogy ezeknek a dolgoknak próbáljunk meg utánanézni, – ez nem szokás mifelénk. Tudtommal az újságíró-hallgatók sem tanulnak nálunk ilyesmit az egyetemen. 
Önben mikor fogalmazódott meg, hogy ezt máshogy is lehet csinálni?
Mondhatni, egy véletlen folytán. 6-7 évvel ezelőtt fel akartam hagyni az újságírással, mert úgy éreztem, sokkal többre vagyok képes annál, hogy politikusok tollba mondják nekem a dolgokat, és én azokat szépen leírjam. Ugyanakkor azt éreztem, nem igazán van eszközöm arra, hogy bármiféle megalapozott kritikát fogalmazzak meg: az igazán jó sztorik többségét lehetetlen pusztán szóbeszéd alapján megírni, sokszor csak egy egészen szűk kör tud ezekről, olyan emberek, akiknek nyilvánvalóan nem áll érdekükben beszélni. Ekkor egy internetes keresgélés során találtam rá egy egészen más újságírói hagyományra, amely az angolszász országokból származik, s melynek lényege, hogy az érintettek beszámolói helyett közérdekű dokumentumokra alapoz. Csakhamar összefutottam Bodoky Tamással az átlátszó.hutól, s kiderült, ők pont ezt csinálják. Ekkor kezdtem én is beadni a közérdekű adatigényléseket.
Mit szóltak ehhez az újságíró kollégák?
Eleinte nem is értették, mit akarok. Emlékszem az első nagy sztorimra, amihez 50 közérdekű adatigénylést adtam be, és ezek összesítéséhez kellett csinálnom egy kis adatbázist, ami egy táblázat volt, csomó pdf dokumentummal. A szerkesztőségben senki sem értette, mit akarok én ezzel a rengeteg számmal. Akkor értették meg, amikor kijött a cikk, és óriási cirkusz lett belőle. A történet konkrétan arról szólt, hogy bebizonyítottam: a Tőkés Lászlóhoz köthető Erdélyi Magyar Néppártot Magyarországról finanszírozzák, magyar állami vállalatokon keresztül.
KISEBBSÉGI SAJTÓ ÉS KRITIKA
Mi a helyzet a román újságírással? Ott sem találkozhatunk a tényfeltáró műfajjal?
De igen, de ezek a projektek mind Bukarestben vannak, s az országos politikára fókuszálnak, illetve nagy nemzetközi projektekben vesznek részt.
Tapasztalatom szerint a médiák részrehajlása szorosan összefügg a finanszírozásukkal. Magyarán, akitől jön a pénz, annak a nótáját fújjuk. Erdély viszont elég nagy piac, azt várná az ember, hogy ott megélnek a magyar médiák a piacról. Ez nem így van?
Nem egészen. Bár nem vagyok szakértője a kérdésnek, úgy vélem, mindenkinek van legalább egy-két kisebb pályázata, tehát senki sem él tisztán a piacról. Az RMDSZ-hez közel álló médiaorgánumok például a Communitas Alapítványtól kapnak támogatást.
Mi a víziója az Átlátszó Erdéllyel? Mit szeretne elérni általa?
Azt, hogy az erdélyi magyar közbeszédben a mostani  pletykák és a különböző, sajtótanácsosok és spin doctorok által felvetett témák helyett a valódi nagy problémákról tudjunk úgy beszélni, hogy közben látjuk mögötte az adatokat és a tényeket is. 
S erre ön szerint miért van szükség?
Azért, mert a magyarországi propaganda egyre inkább begyűrűzik hozzánk is, s az elmúlt öt-hat évben azt látjuk, hogy az erdélyi magyar nyilvánosság hihetetlen mértékben épül le. Ma az erdélyi magyar közbeszédet nem a sajtó, hanem a politikai pártoknak dolgozó „píárosok”, kommunikációs szakemberek vezetik, nagyrészt ők határozzák meg, miről, mit kell gondolnunk, sokszor nyilvánvalóan csúsztatva. S ez így nincs rendben.  
Czajlik Katalin Székelyhon.ro

Nem kell az ártó szándékú „civil támogatás”
Mind Magyarország, mind az erdélyi magyarság visszautasítja az álcivil szervezetek illetéktelen és ártalmas ügyködését – írja mai közleményének címében Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája.
Az Európai Parlament Emberi Jogi Albizottsága március 22-i ülése kiemelt módon foglalkozott az ún. harmadik országokban működő civil szervezetek helyzetével. A civil társadalom szűkülő mozgástere: az Unió válasza címen megjelent külpolitikai dokumentum alapján annak egyik szerzője, Richard Youngs politikai szakértő terjesztette elő az ügyet.
Mind maga az előadó, mind az egyik zöld párti európai képviselő szigorúan bírálta azokat az EU-tagországokat – köztük Magyarországot –, amelyek úgymond elnyomják a civil társadalmat. Konkrét módon a magyar hatóságoknak a Nyílt Társadalom Alapítvánnyal szembeni bánásmódját rótta fel az említett képviselő.
Hozzászólásában Tőkés László rámutatott, hogy a magyarországi civil szervezetek százai meg százai teljes szabadságban fejtik ki közérdekű tevékenységüket. Kifogás alá – indokolt módon – legfeljebb azon civil szervezetek esnek, amelyek a Soros-féle alapítványok és szervezetek ún. demokráciaimportjának keretében politikai eszközként szolgálnak a posztkommunista, illetve balliberális politikai erők kezében, és destruktív jellegű, bomlasztó tevékenységükhöz külföldről nyernek jelentős anyagi támogatást.
Az erdélyi képviselő saját tapasztalataira is kitért ebben a vonatkozásban. Felidézte, hogy a ’90-es években a Project on Ethnic Relations elnevezésű, kétes hátterű és szándékú amerikai szervezet, a nacionálkommunista román hatalommal összejátszva, illetéktelen és avatatlan módon törekedett az erdélyi magyar politika befolyásolására, illetve a magyar autonómiakövetelések letörésére. Egyszer s mindenkorra legyen világos, hogy az erdélyi magyar közösség nem tart igényt ilyen fajta „civil támogatásra”, hanem maga akarja megszabni saját politikáját – jelentette ki az RMDSZ volt tiszteletbeli elnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetője.
http://itthon.ma/karpatmedence

Mind Magyarország, mind az erdélyi magyarság visszautasítja az álcivil szervezetek illetéktelen és ártalmas ügyködését
Az Európai Parlament Emberi Jogi Albizottsága (DROI) 2017. március 22-i ülése kiemelt módon foglalkozott az ún. harmadik országokban működő civil szervezetek helyzetével.
A civil társadalom szűkülő mozgástere: az Unió válasza címen megjelent külpolitikai dokumentum alapján annak egyik szerzője, Richard Youngs politikai szakértő terjesztette elő az ügyet.
Mind maga az előadó, mind az egyik zöld párti európai képviselő szigorúan bírálta azokat az EU-tagországokat – köztük Magyarországot –, amelyek úgymond elnyomják a civil társadalmat. Konkrét módon a magyar hatóságoknak a Nyílt Társadalom Alapítvánnyal szembeni bánásmódját rótta fel az említett képviselő.
Hozzászólásában Tőkés László rámutatott, hogy a magyarországi civil szervezetek százai meg százai teljes szabadságban fejtik ki közérdekű tevékenységüket. Kifogás alá – indokolt módon – legfeljebb azon civil szervezetek esnek, amelyek a Soros-féle alapítványok és szervezetek ún. demokráciaimportjának keretében politikai eszközként szolgálnak a posztkommunista, illetve balliberális politikai erők kezében, és destruktív jellegű, bomlasztó tevékenységükhöz külföldről nyernek jelentős anyagi támogatást.
Erdélyi képviselőnk saját tapasztalataira is kitért ebben a vonatkozásban. Felidézte, hogy a ’90-es években a Project on Ethnic Relations elnevezésű, kétes hátterű és szándékú amerikai szervezet, a nacionálkommunista román hatalommal összejátszva, illetéktelen és avatatlan módon törekedett az erdélyi magyar politika befolyásolására, illetve a magyar autonómiakövetelések letörésére. Egyszer s mindenkorra legyen világos, hogy az erdélyi magyar közösség nem tart igényt ilyen fajta „civil támogatásra”, hanem maga akarja megszabni saját politikáját – jelentette ki az RMDSZ volt tiszteletbeli elnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetője.
http://tokeslaszlo.eu/cikk

A kisebb kisebbségeket kutatók intézete
A román kormány a kétezres évek elején egy „Nemzeti Kisebbségkutató Intézetet” hozott létre Kolozsváron. Az erdélyi magyarok, “valódi” romániai kisebbségiként, igazán megtisztelve érezhették magukat ennek a döntésnek a hallatán, hiszen elmondhatták, hogy külön intézményt alapítottak az őket érintő problémák tanulmányozására.
Mivel a romániai kisebbségek legnépesebb csoportját éppen a magyarok alkotják, természetesnek tűnhetett mindenki számára, hogy ennek a tudományos alapokra helyezett szépreményű intézménynek elsősorban a magyar kisebbség megmaradását és elősegítését kell szolgálnia.
Ráadásul, ha utánanézünk, hogy kik azok, akik vezették és vezetik ezt a hivatalt, illetve kik azok az állandó munkatársak, akik kutakodtak kisebbségi ügyekben és felvették ezért a román állam által biztosított havi jövedelmeiket, akkor szinte mind csak magyar nevekkel találkozunk. Horváth Istvánnak, az intézmény vezetőjének, Fosztó Lászlónak, Gidó Attilának és Bokor Zsuzsának, a tudományos vezetőtanács tagjainak, valamint a Kutatási Osztály és a Dokumentációs Központ többségében magyarajkú munkatársainak (akik esetenként, rádiós nyilatkozataikban “székelyesre törik” a román és magyar nyelvet) elsősorban az erdélyi magyarok ügyét kellett volna előrevinniük.
Ha viszont megnézzük a kutatóintézet honlapját, és arra vagyunk kíváncsiak, hogy mivel is foglalkoznak a humán tudományok Kolozsváron összesereglett közalkalmazottai, akkor a felvetett témák között alig találunk magyar kérdéseket. Meglepő, hogy mivel is vannak elfoglalva. A nemzeti kisebbségek történelme és etnodemográfiai folyamatai mellett például a romák nyugat-európai kivándorlásának, illetve helyi integrációjának monitorizálásával (ezt természetesen az egykori Soros Alapítvány jogutódjával karöltve végzik), az erdélyi zsidóság állami archívumokban fellelhető jegyzékeivel (ezt a Rothschild Alapítvány támogatásával), a görögöknek a romániai médiában betöltött szerepével, a török nyelvű oktatással, a németek intézményrendszerével, az olasz diaszpórával és – hogy ne maradjanak ki a magyarok sem a sorból – a magyarok szekusok általi üldöztetésével, illetve Márton Áron dossziéjával. Nagyjából ezek a meghirdetett pályázatok és ösztöndíjak témaköre.
A fentiek alapján nyugodtan kijelenthető, hogy Horváthék elsősorban a kisebb kisebbségek ügyeivel vannak elfoglalva. Bármelyikkel, amelyik nem magyar. Felmerül a kérdés, hogy mégis mit keresnek ők ott, miért nem a romák, zsidók, törökök, görögök, németek vagy olaszok dolgoznak abban az intézetben? Ha megfigyeljük a „kisebbségkutatók” nyilatkozatait, amelyeket az erdélyi magyarok autonómiatörekvéseivel, a romakérdéssel, Magyarország migránspolitikájával vagy akár a „CEU-törvénnyel” kapcsolatosan hoztak nyilvánosságra, ha utánanézünk pártkötődésüknek, akkor az összeesküvés-elmélettel való vádaskodás ódiuma ellenére is azt kell mondanom, hogy márpedig véletlenek nincsenek.
Ferencz Zsombor, Marosvásárhely / itthon.ma/szerintunk

Mindig ugyanazok
Láthatóvá tenni a rejtőzködő ellenséget, napfényre hozni a társadalom szövetébe titkos járatokat rágó aprócska lényeket – ez biztosíthatja a nyugodt építkezéshez szükséges hosszú távú stabilitást Ágoston Balázs szerint, akinek elemző és összegző írása a Magyar Demokratában jelent meg, alább olvasható.
A Budapest utcáin hangoskodó szélsőliberális csoportok és az őket uszító-felkészítő háttér-agytrösztök végső célja, hogy társadalmi támogatottság híján szükség esetén erőszaktól sem visszariadva, puccs-szerűen megragadják a hatalmat. E jakobinus-bolsevik lelkület és módszertan XX. századi történelmünk során országvesztést és valóságos diktatúrákat eredményezett, Európa-szerte kormányokat buktatott, és ma is országokat taszít zűrzavarba. Hazánk és nemzetünk léte a tét.
A nemzetellenes balliberális politikai tábor 2010-ben összeomlott, legalábbis ami a reguláris, pártszerű megjelenési formáit illeti. Elaggott, szellemileg leépült politikusai ma már közröhejt sem váltanak ki a nagyközönségből. Ezért a háttérhatalom globális és helyi rezidentúrái új szereplők után néztek. Mivel vezéregyéniséget, karizmatikus személyt egyelőre nem leltek, stratégiájukat harsány propagandára és az arctalan tömeg, a hasznos hülyék felhergelésére építik. Mindig harcolnak valamiért: a hetente eltemetett sajtószabadságért, a tartalmilag soha meg nem határozott, egyébként Magyarországot rendre tragédiába sodró köztársaságért, a nemi identitásukban sérült emberek „jogaiért”, a balliberális történelmi narratíva egyeduralmáért, az illegális migránsok ellenőrzés nélküli beengedéséért, mostanában épp egy magát egyetemnek nevező, igencsak kétes körülmények között működő oktatási intézményért, illetve nagyjából minden ellen, amit a biztos társadalmi támogatottsággal rendelkező magyar kormány tesz.
Ütemet diktálnának
E békétlen lelkek jól ismertek a történelemből, mint ahogy a háttérben szervezkedő megszállott ideológus típusa sem új. Raffay Ernő történésznek a szabadkőművesség magyarországi aknamunkáját feldolgozó, gazdagon adatolt, tényeiben cáfolhatatlan, ezért vita helyett szervezetten elhallgatott munkáiból pontosan tudjuk, hogy a cél már a XIX. század utolsó évtizedeiben is a keresztény és nemzeti gyökerek szétszaggatása, Magyarország magyar jellegének megszüntetése volt. E cél érdekében titkos akciókra és nyílt színi felforgatásra egyaránt sor került.
Ady Endre Új, tavaszi sereg-számla című versében, melyet a korabeli konzervatív közbeszéd által csak Galíciai Körnek hívott Galilei Körnek ajánlott, a Láz ifjú seregének nevezi e radikális budapesti szabadkőműves páholyok által a nyilvánosság előtt, de a valós hátteret elfedve működtetett egyletet (tagja volt többek között bizonyos Rákosi Mátyás), melynek küldetése a magyar lelkek manipulálása, megtévesztése, idegen érdekűvé asszimilálása. „…mink nézetjük most vele a világot”, teszi egyértelművé a célt Ady, hozzátéve: „meg kell tanulni a mi ütemünk.”
Sajnos 1918 őszén a háborús összeomlás és a szabadkőműves propaganda által az egekig korbácsolt elkeseredettség nyomán voltak, akik az ő ütemüket verték. És mivel a kritikus pillanatban a történelmi politikai elit bénultan tűrte a végzet beteljesedését (maga gróf Tisza István volt miniszterelnök fatalistaként fogadta az életére törő terroristákat, ahelyett, hogy revolverével ártalmatlanná tette volna őket, hogy a nemzet élére állva mentse a menthetőt) a valóságos támogatottságot nem élvező puccsisták – a mentálisan sérült hazaáruló Károlyi Mihályt maguk előtt tolva – ideig-óráig kezükbe kaparintották az ország irányítását. Tormay Cécile Bujdosó könyvéből, e remekbe szabott irodalmi naplóból tudjuk, hogy ezek a hónapok a legsötétebb csőcselék rémuralmát hozták, s 1919 márciusában eljött a mélypont, amikor Kun Béla egyenesen a börtönből került az ország élére hasonszőrű társaival együtt.
Az első magyarországi kommün véres terrort, bestiális gyilkosságok sorozatát, hazánk magyar történelmi jelképrendszerének meggyalázását és végül soha nem látott országvesztést hozott. A Szamuely-féle Lenin-fiúk – bár csak körülbelül kétszázan voltak – rettegésben tartották a magyarok millióit, és a maguk embertelen küldetéstudatával igyekeztek a saját képükre formálni Magyarországot. Nem csoda, hogy országszerte több helyen lázadások törtek ki az életidegen ideológia jegyében dúló vörös rendszer ellen, ami 1919 nyarának végére össze is omlott.
Újra jöttek a Kun Bélák
Mintegy negyedszázév ellentmondásoktól terhes, de alapvetően és összességében helyes irányú konzervatív, jobboldali, a szerves magyar történelembe visszakapcsolódó kurzust követően aztán a szovjet ármádia árnyékában visszatértek a vörösök, és bár – kezdve az 1944 decemberében a megszálló Vörös Hadsereg által Debrecenbe összeterelt, senki által soha meg nem választott „nemzetgyűléstől” – valóságos társadalmi támogatottságot ezután sem tudhattak magukénak (az 1945-ös, egyébként legitimnek aligha nevezhető választáson a kommunisták mindössze 17 százaléknyi voksot kaptak, és az 1947-es, több jobboldali párt kizárásával és kékcédulás választási csalásokkal tarkított megméretésen is csak 22,25 százalékot szereztek), mégis kezükbe kaparintották a meghatározó pozíciókat, hogy a látszatdemokrácia kulisszái mögött Rákosi és társai azonnal véres leszámolásokra indítsák terrorkommandóikat.
Az 1956-os nemzeti fölkelés és szabadságharc idegen fegyverek segítségével történt leverése után, mint közismert, véres megtorlás következett, és bár a nemzet többsége ama lázas-bizakodó napokban a hercegprímásként jog szerint államfői szerepkörben fellépő Mindszenty József bíborostól remélte a kibontakozást, majd a Munkástanácsokban látta a kommunista diktatúra leépítésének lehetőségét, a vörös rendszer emblematikus figurája, Marosán György hírhedt mondata („mától kezdve lövünk”) világossá tette, hogy a kommunisták továbbra is fittyet hánynak bármiféle társadalmi legitimitásra, és nem tűrnek meg más gondolatokat, más irányzatú politikai erőket.
E felfogás az 1980-as évek végén lezajlott rendszerváltozás során sem változott, pusztán annyiban módosult, hogy a hamis és kíméletlen élcsapat-tudat az elaggott kommunista vezérektől a jórészt belőlük szocializálódott balliberális SZDSZ-hez került. Mentalitásukat jól jellemezte a cinikus és kirekesztő „SZDSZ vagy Mucsa” fordulat, azon rögeszméjük eszenciája, mely szerint ők, és csakis ők hivatottak közéletet, politikát szervezni Magyarországon. Bizony ez a Galilei Kör és a bolsevik kizárólagosság jól ismert hangja volt. „Ébresztő, magyarság! Megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka”, figyelmeztette népét a Magyar Rádió Vasárnapi újság című műsorának 1990. január 14-i adásában elhangzott jegyzetében Csurka István.
A magyar írónak sajnos igaza lett. Jöttek a Kun Bélák, a galilelisták, és az SZDSZ úgy kormányzott összesen három ciklusban, hogy soha nem nyertek választást, sőt, gyakran épp csak megugrották a parlamenti küszöböt. Mégis kulcspozíciókat kaparintottak meg a köztársasági elnöki poszttól a belügyi tárcán és az oktatásügyön át a gazdasági irányításig. A szocialisták hozták a bamba, arctalan, megvezetett tömeget, az SZDSZ pedig irányított – 2010-re meg is lett az eredménye.
Harc a nemzetek ellen
És ma sem történik más: a Kun Bélák – mivel választás útján nem képesek rá – zavarkeltéssel, felforgatással, erőszakkal igyekeznek megrendíteni a stabil kormánytöbbséget. A mai Lenin-fiúk és –lányok maroknyian vannak csupán, de középszerű, éhes kalandorok, narcisztikus zavarodottak és hasznos idióták sokasága tapad hozzájuk, akár a legyek a légypapírra. Gulyás Márton ismeretlen státusú nárcista maga mondta el egy 30 perces, végtelen hosszúságúnak tűnő öntömjénező videóüzenetben egy magát radikális anarchista baloldalinak nevező létforma társaságában, hogy választáson nem lehet megverni a jelenlegi kormányt, ezért „attraktívabb” akciókra van szükség.
Ezeket pedig ugyanúgy a felszín alatt szerveződött globális hálózatok módszertana alapján valósítják meg, mint ezelőtt száz-százhúsz évvel. A szabadkőműves eszmény ugyanaz: népek, emberfajták összekeverése, minden helyi nemzeti, vallási, kulturális sajátosság megszüntetése, s az ekképp mesterségesen létrehozott, nyitottnak és plurálisnak hazudott „új társadalom” ideológiai kizárólagossággal történő irányítása.
E folyamat útjában állnak az önépítő nemzetállamok, köztük Magyarország, melynek kormánya a balliberális-szabadkőműves eszménnyel szembemenetel. Ezért támadja 2010 óta nem szűnően, a jövő évi parlamenti választásra tekintettel pedig most éppen fokozódó intenzitással hazánkat a globális háttérhatalom és annak helyi ügynökei.
A forgatókönyv mindig ugyanaz: úgynevezett nem kormányzati, magukat civilnek mondó szervezetek (non-governmental organization, NGO) marginális vagy gyakran látszólag rokonszenves ügyekre (környezetvédelem, az elesettek segítése, és így tovább) szakosodva vezényszóra mozdítható, külföldről pénzelt egységfronttá állnak össze, igyekezve mondvacsinált ürügyekkel fellázítani az erre fogékony embereket. Közép-Európában leginkább George Soros magyarországi születésű amerikai zsidó tőzsdespekuláns sötét alakja sejlik fel ezek hátterében. Az ő Nyílt Társadalom Alapítványa az 1980-as évek első felében hatolt be Magyarországra, felkarolva, támogatva és ideológiával is ellátva az akkori ellenzéki szervezetek jó néhány későbbi vezéralakját. Igen, Orbán Viktor is Soros-ösztöndíjas volt közel harminc évvel ezelőtt, ám ő azok közé tartozik, akik idejekorán felismerték a spekuláns milliárdos ártó szándékát, és szembefordultak törekvéseivel. Nem véletlen, hogy a felforgatók gyűlöletének legfőbb céltáblája évtizedek óta a magyar miniszterelnök, akit nagyon szeretnének megbuktatni, hogy saját embereiket ültethessék a hatalomba.
Mert ez a cél: ha lehet, választáson, ha nem lehet, hát fondorlattal, erőszakkal megszerezni az országok irányítását, legalábbis befolyásolni a folyamatokat. Ez történt 2000 őszén Szerbiában: az azóta meghalt Szlobodan Milosevity eltávolításában főszerepe volt az Egyesült Államok kongresszusa által alapított Alapítvány a Demokráciáért (National Endowment for Democracy, NED) nevű szervezeten keresztül összesen 41 millió dollárral támogatott Otpor (Ellenállás) nevű szervezetnek. Ugyanez történt a 2003 lezajlott grúziai „rózsás forradalom” idején, 2004 őszén, majd 2014 februárjában Ukrajnában, és hasonló kísérlet zajlott 2006 márciusában Fehéroroszországban – itt azonban nem sikerült kormányt buktatni.
Fénycsóvát rájuk!
Magyarországon is biztosnak és megingathatatlannak tűnik a kormány, ám számolni kell azzal, hogy az infantilizmust sem nélkülöző anarchista akciók kezelhetetlenné válnak. A módszerek ugyanis egy Oroszországból Amerikába bevándorolt ortodox zsidó család egyetlen életben maradt fia, Saul Alinsky (1909–1972) marxista író és „közösségszervező” boszorkánykonyhájából származnak. Neki rögeszméje volt politikai tényezővé emelni a csőcseléket, ennek jegyében több amerikai városban sikerrel lázította fel a néger és latin gettók lakosságát. Saját szavai szerint totális háborút folytatott a kirekesztettség ellen, olyan háborút, amiben nincsenek szabályok, és főleg nincs fair play. Eszköztárából ízelítőt adott lapunk múlt heti száma (Készülnek a háborúra, Demokrata, 2017. április 19.)
Az efféle módszerek ellen azért nehéz védekezni, mert a végtelenített provokációk célja épp az, hogy az önmagukban nem túl komoly konfliktusok eszkalálódjanak, és így megrendüljön a nemzetállam. Óriási türelemre és önuralomra van tehát szükség most, amikor a silány pimaszság láttán egyébként okkal-joggal viszket a józan magyar többség tenyere.
A hatásos ellenszer az információ, a felvilágosítás lehet. Igen helyes nemzeti önvédelmi lépés, hogy a jövőben az úgynevezett civil szervezeteknek bizonyos összeg fölött törvényes kötelezettségük lesz nyilvánossá tenni, milyen külföldi forrásokból kapnak pénzt. Láthatóvá tenni a rejtőzködő ellenséget, napfényre hozni a társadalom szövetébe titkos járatokat rágó aprócska lényeket – ez biztosíthatja a nyugodt építkezéshez szükséges hosszú távú stabilitást.
itthon.ma/szerintunk

RÖVID PÓRÁZON A ROMÁN KORMÁNY
BRÜSSZEL, WASHINGTON, JOHANNIS ÁLLAMFŐ ÉS A CIVILEK SZOROS EMBERFOGÁST ALKALMAZNAK
Izzadságszagúra sikeredett az utóbbi fél év a kormányzó román szociáldemokratáknak (PSD). A decemberben magabiztos választási győzelmet arató PSD képtelen megbirkózni a helyzettel, hogy a választási csalás miatt tavaly két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt pártelnök a hatályos romániai törvénykezés szerint nem lehet miniszterelnök.
Ám Liviu Dragnea vezéri ambíciói továbbra is nagyok, így csak olyan kormányfő kerülhet a kabinet élére, aki hallgat a főnökre, s teljesíti elvárásait. Sorin Grindeanuval, a januárban hivatalba lépett miniszterelnökkel nem volt elég hatékony a pártelnök által elvárt szoros együttműködés, ezért júniusban némi párton belüli perpatvar közepette csere történt a végrehajtó hatalom élén. Mihai Tudose jelölése meglepetést keltett, az ellenzék és a média példátlan lejáratási kampányt indított a volt gazdasági miniszter ellen, de Klaus Johannis jobboldali államfő rábólintott a szociáldemokraták emberére.
Hogy Tudosénak sem lesz egyszerű dolga, az gyorsan kiderült. A baloldali román kabinet legnagyobb politikai ellenfele nem a parlamenti ellenzék soraiból kerül ki, hanem külföldről érkezik. Mihai Tudose egyik első elképzelése arra az egyenlőtlen helyzetre próbált megoldást találni, hogy a romániai cégek több nyereségadót fizetnek, mint a külföldi tőkével működők. A kormányprogramba utólag beiktatott terv szerint a nyereség helyett az üzleti forgalmat adóztatnák meg és szolidaritási illetéket vezetnének be.
Az ötlet olyan erőteljes tiltakozást váltott ki a Romániában remek piacra találó külföldi vállalkozások körében, de a mindig mindenhez vélemény fűző amerikai nagykövetségen is, hogy a kabinet jobbnak látta elvetni a tervezetet. A külföldről érkező nyomásgyakorlás azért is bizonyult hatékonynak, mert a szociáldemokraták hatalomra kerülésük első heteiben egyszer már alaposan megégették magukat a valóban szerencsétlenül előkészített igazságügyi reformmal. Akkor a Nyugat-Európában nagy és pozitív visszhangra talált tömegtüntetések miatt kényszerültek hátraarcot fújni, most már a külföldi dorgálás is elég volt a visszakozáshoz. Tudose első külföldi útja miniszterelnökként Brüsszelbe vezetett, ahol tárgyalópartnereinek megígérte, kormánya nem vezeti be a cégek bevételét alapul vevő új adónemet.
Liviu Dragnea, a román politika erős embere óvatos duhaj. Kerüli a nyílt ütközést Brüsszellel, az uniós intézményekkel, de amolyan szimbólumként időről időre élesen támadja Soros Györgyöt. Az amerikai milliárdos testesíti meg mindazt, ami a román érdeket próbálja háttérbe szorítani a külföldi, nemzetközi akarat érvényesítése érdekében. Tény ugyanakkor, hogy Romániában – a többi kelet-európai országhoz hasonlóan – huszonhét éve jelen vannak olyan szervezetek, amelyek finanszírozása az amerikai milliárdoshoz köthető. Ezek rendszerint a liberális elvek alapján viszonyulnak a közéleti témákhoz, azaz a jelenlegi bukaresti politikai felállásban az ellenzékhez és az államfőhöz állnak közel.
Az elmúlt napokban a RiseProject portál egy olyan cikket közölt, amely szerint a belügyminisztérium titkosszolgálatának egyik 2011-ben készített, később titkosított jelentése megállapította Dragnearól: a 2000-es évek elejétől, amikor Teleorman megyei közgyűlésének elnöke volt, hozzá közel álló személyekkel együtt szervezett bűnöző csoportot hozott létre. Egy cégen keresztül uniós pénzeket pályáztak meg és térítettek el eredeti rendeltetésüktől, állítja az írás. A belügyi tárca titkosszolgálata cáfolta, hogy a jelentést az intézmény készítette volna, Dragnea tagad.
A cikket azonos nevű portálján közlő Rise Project egy olyan nem kormányzati szervezet, amely Soros György Nyílt Társadalom Intézetén keresztül finanszírozott OCCRP (Organized Crime and Corruption Reporting Project) csoport tagja. Úgy tűnik, nem akármilyen médiumról van szó, a Korrupcióellenes ügyészség (DNA) a cikk közlése után hivatalból kezdett vizsgálódni az ügyben.
Az a DNA, amelynek vezetőjét lemondásra szólították fel, miután egy olyan hangfelvétel került nyilvánosságra, amelyben arról szónokol az ügyészeknek: fel kellene gyorsítani a kormányzati szereplőket érintő ügyek felgöngyölítését. Laura Kövesi DNA-vezért és az általa vezetett intézményt a botrány kipattanása után azonnal védelmébe vette Johannis államfő és a fáradhatatlan amerikai nagykövet, Hans Klemm.
Ugyancsak néhány nappal ezelőtt egy televíziós interjúban Alin Teodorescu szociológus hosszasan beszélt Dragneáék állítólagos korrupciós ügyeiről, a pártelnök diktatórikus stílusáról és a szociáldemokrata párt rossz irányvonaláról. A „szakértő” az azóta korrupció miatt többéves börtönbüntetését letöltő Adrian Nastase exkormányfő tanácsadója, majd kabinetvezetője volt. Korábban, 1990 és 1996 között a Soros Alapítvány kuratóriumi elnökeként tevékenykedett, ezt megelőzően pedig 1989-ben döntött úgy, hogy belép Nicolae Ceausescu kommunista pártjába. Liviu Dragnea PSD-elnök szerint az amerikai milliárdos hadjáratot indított a jelenlegi román kormány ellen, őt pedig a különböző korrupciós vádakkal akarja félreállítani.
Mi várható az új román kormánytól egy számára kedvezőtlen politikai környezetben, amikor Brüsszel és Washington gátlástalanul él a nyomásgyakorlás eszközével, az államfő pedig óriási kedvencnek számít e két fővárosban? Kompromisszumokkal teli próbálkozások gazdasági téren a romániai vállalkozások helyzetbe hozásáért, a háború folytatása az igazságszolgáltatás reformjáért, s azon belül a DNA óriásira nőt hatalmának megnyirbálásáért és – esetleges hangsúlyeltolódásokkal – folytonosság külpolitikában, ami az Egyesült Államok és az unió közötti egyensúlyozást jelenti, a két pólus viszonyának alakulását szem előtt tartva.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel (RMDSZ) kötött parlamenti együttműködési megállapodás várhatóan tartós lesz. A szociáldemokraták és az ALDE kis liberális párt koalíciójának parlamenti többsége soványodott a decemberi választások óta, az RMDSZ szavazatai jelentik a stabilitást. De a Kelemen Hunor vezette pártnak sincs jelenleg túl nagy mozgástere, a megosztott ellenzék népszerűsége a baloldali kudarcok után sem nőtt, nincs értelme, s realitása sem valamiféle kormányellenes szövetségnek, a teljesen önálló ellenzékiség pedig a magyar formáció totális elszigeteltségét jelentené.
Pataky István / Magyar Idők

Az RMDSZ elnöke Sorosról: egyetlen ember nem képes rendszereket megdönteni
Nem hiszi Kelemen Hunor, hogy egyetlen ember képes lenne rendszereket megdönteni és globális problémákat okozni, ahogyan azt sokan Soros Györgyről állítják.
Erről az RMDSZ elnöke csütörtökön nyilatkozott a RFI-nek. A politikus annak kapcsán kérdezték, hogy Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke több alkalommal bírálta az általa „gonosz személyiségnek” tartott üzletembert. Soros Györgyről többek között azt is állította, hogy az ellene indított sajtótámadások hátterében áll.
Kelemen Hunor elmondta, nem tudja, hogy Liviu Dragne mire alapozza ezeket az állításait. „Nem akarok vitába szállni sem Dragneával, sem másokkal (…), mert nincsenek adataim, információim. Ezért rendkívül távolságtartó és visszafogott maradok ebben a kérdésben” – fogalmazott a politikus.
Az RMDSZ elnöke elmondta, 1993-ban, újságíróként maga is kapott ösztöndíjat Soros György alapítványától, amikor a Szabad Európa Rádiónál gyakornokoskodott. „Senki sem kért ezért semmit cserében, sem a Nyílt Társadalom Alapítvány, sem mások” – jelentette ki.
Szerinte Liviu Dragneának érvekkel, bizonyítékokkal kellene alátámasztania a Soros Györgyről tett kijelentéseit. „Amúgy nem hiszem, hogy egyetlen ember képes lenne rendszereket megdönteni és főként globális problémákat okozni, mint ahogyan ezt periodikusan Sorosról rebesgetik” – mondta az RMDSZ elnöke. maszol.ro

Soros-birodalom a volt kommunista Európában
A román EU-képviselő szerint a Soros-ellenesség az antiszemitizmus új formája.
Európában naponta elhangzik Soros György neve, főleg az egykori kommunista országokban. Nem valamilyen tőzsde elleni támadás és nem valamilyen civil akció miatt, ahogy az a kilencvenes években történt. Most csak politikai vádakról van szó.
A legádázabbak Orbán Viktortól érkeztek. A magyar kormányfő nemrég, Tusnádfürdőn azt állította, hogy „a Soros-birodalom sérti a magyarok érdekeit”, mert állítólag önkénteseket toborzott, akik egymillió bevándorlót hoznak majd az Unióba, hogy kikényszerítsék áthelyezésüket az összes tagállamba. Szintén ő indított támadást a Central European University ellen, azzal vádolva a magyar származású milliárdos által Budapesten létrehozott egyetemet, hogy állítólag „csalt” az oklevelek kibocsájtásakor. Mindennek a teteje, hogy Soros Orbánt is támogatta negyed évszázaddal ezelőtt, amikor a volt kommunista államok liberalizálásához fiatal vezetőkre, de forrásokra, többek között pénzügyiekre is szükség volt.
Romániában a vádak nem a konzervatív, hanem a szociáldemokrata táborból érkeznek. Victor Ponta indította a műveletet, Liviu Dragnea folytatja. Neki nincsenek olyan pontos vádjai, mint Orbánnak, amikor bírálja azt a „rosszat, amit [Soros] akar tenni ebben az országban és nemcsak ebben az országban”. A pészédés (PSD – Szociáldemokrata Párt) semmilyen bizonyítékkal sem támasztja alá az állítását, mert úgy gondolja, elég ha kijelenti: „az biztos, hogy ez egy nagyon szervezett ügy”. Mások a PSD-ből múlt nyáron az USR-t (Mentsétek meg Romániát Szövetség) és a Cioloş-kormányt vádolták meg azzal, hogy Soros ellenőrzése alatt állnak, idén pedig a januári-februári események során állították azt, hogy a #rezist szlogen alatt összegyűlt tüntetőket is a gazdag üzletember fizeti. A delirálás olyan szintig fajult, hogy egyesek szerint még a tüntetésekre kihozott kutyák után is fizetett…
Míg Bukarestben a baloldal a megbélyegző, Albániában pont fordítva van: Edi Rama szocialista kormányfőt vádolják azzal, hogy egy Soros-féle „hálózat” irányítja. Az egész egy elektronikus levélből indult ki, melyet a filantróp üzletember állítólag Hillary Clinton egyik munkatársának küldött 2011 januárjában, amikor Rama tiranai polgármester volt, az albán fővárosban pedig egymást érték a tüntetések.
Állítólag Macedónia is az ártó befolyása alatt áll, mert egyesek szerint az albán kormányfő – igen, szintén Ramáról van szó! – volt felesége felelt a pénzek elosztásáért a szkopjei és környékbeli civil szervezetek számára. Ennek Gruevski, a 2006 és 2016 közötti jobbközép kormányfő lenne a kárvallottja. A forgatókönyvmániában szenvedő szerbek is úgy tudják – nem túl világos, hogy miből indult az egész! –, hogy a migránsokat támogató szervezetek állítólag az Open Society-től kapnak pénzt.
Bulgáriában más okból mutogattak ujjal a Soros-hálózatra: azt vetették a szemére, hogy fizetett a Oresarszki-kormány elleni 2013–2014-es tüntetések résztvevőinek. Ennek a GERB, a jelenlegi kormányfő, Boriszov pártja volt a haszonélvezője. Boszniában és Hercegovinában az összeesküvés-elméletek azt állítják, hogy a CIA és Soros a vahabita iszlamisták támogatásában működnek együtt. És így tovább.
A milliárdos nem most kap először szemrehányásokat. Több mint egy évtizeddel ezelőtt azzal vádolták, hogy érintett volt az úgynevezett „narancsos” forradalmakban. A kilencvenes évek elején, amikor mifelénk ismertté kezdett válni a neve, az ultranacionalisták Románia feldarabolásának és Erdély Magyarországnak történő átengedésének támogatójaként beszéltek róla. Mivel magyarázható, hogy ilyen sokfajta táborhoz tartozó politikusok újra őt kezdték el emlegetni? Nehéz egyetlen magyarázatot adni erre. Több hipotézis is felmerült.
Az egyik azzal állhat kapcsolatban, amit az „ideológiák halálának” neveznek. Tekintettel arra, hogy a politikailag korábban mozgósító eszmerendszereket egyszerre vitatják, vagy egyre halványabb határok választják el őket egymástól, a közélet számos improvizációnak ad helyet. Ezek közül egy bizonyos személy megbélyegzése a legkézenfekvőbb. És ha a kérdéses személynek azok között is vannak ellenfelei, akik még mindig a font, vagy a rubel elleni támadásokat panaszolják fel, de az amerikai konzervatívok között is, akkor könnyen megy a besározás. Főleg az olcsó másolatokba szerelmes keleti országokban.
Egy másik magyarázat ennél is egyszerűbb. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Soros György a „nyitott társadalom” és az „ellenségei” rendszerszintű megmagyarázásáról ismert politikai filozófus, Karl Popper tanítványa. Nos, a milliárdos által a volt kommunista országokban létrehozott alapítványok éppen a „nyitott társadalom” popperi eszméjének terjesztésének szentelték a tevékenységüket. Az utóbbi évtizedben azt az elgondolást hirdették, hogy a zárt társadalom korlátozza a szabadságot, hogy a tolerancia nem veszély, hanem társadalmi kötőanyag, hogy az egyenlőség alapvető jog. A volt kommunista országok – akár tagjai az EU-nak, akár nem – lassan-lassan nyitott társadalmakká váltak. Ellenfeleik teret veszítettek és az általuk felkarolt ideológiai opciótól függetlenül azzal reagálnak, hogy nem a filozófus Popperrel hadakoznak, hanem egyik tanítványával és főleg azokkal a civil szervezetekkel, melyek bírálják azt, ahogy a kérdéses politikusok a közérdeket védik.
Last but not least, Soros megbélyegzése az antiszemitizmus egyik új formája. A milliárdost az „abszolút gonosznak”, skrupulusok nélküli, a színfalak mögött meghúzódó manipulátornak állítják be. Ezek nem új gondolatok. Az antiszemitizmus nem kifinomultabbá, hanem könnyebben terjeszthetővé vált, mert a közösségi és politikai manipulálási hálózatokat használja fel. A volt kommunista országok politikusai pedig nagyon jól értenek ahhoz, hogy hasznot húzzanak azokból a felebarátainkból, akik utálják a szabadságot és mindig valahol „kint” találnak egy-egy bűnbakot maguknak. Ma Sorosnak nevezik, holnap – ha kell – találnak majd valaki mást.
Cristian Preda
Adevarul; foter.ro/cikk