Megjelent - egy éves késéssel - a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények /Kolozsvár/ legújabb, 1990/1-es száma. /Szabadság (Kolozsvár), jún. 14./

Megjelent a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények (Kolozsvár) 1990/2-es száma. /Szabadság (Kolozsvár), dec. 13./

A Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 1994/1-es számának ismertetését olvashatjuk a Szabadságban. Murádin László A huszonhatodik évfolyamon túl című írásában az első negyedszázadot méltatja. /Szabadság (Kolozsvár), márc. 28./

A Hargita Népében /72. sz./ megjelent beszélgetést ismertetett az A Hét: Murádin László, a kolozsvári Nyelvtudományi Intézet főkutatója válaszolt Komoróczy György kérdéseire. Murádin László a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelvészeti tanszékén, Szabó T. Attila és Márton Gyula tanítványaként kezdte pályafutását. Gyakornokként részt vett a moldvai csángó és egyéb nyelvjárási atlasz gyűjtőmunkájában. 1957-ben áthelyezték a Nyelvtudományi Intézetbe, ahol szintén a nyelvföldrajzi kutatómunkába kapcsolódott be. Időközben munkahelye bővítette tevékenységi körét, ezt fejezi ki a jelenlegi neve: Sextill Puscariu Nyelvtudományi és Irodalomtörténeti Intézet. Az intézet adja ki a Nyelv és Irodalomtudományi Közlemények /NYIRK/ című folyóiratot. Murádin László főkutató egyben a NYIRK titkára. Az intézetben három magyar kutató dolgozik, ketten a magyar-román szótáron, ő pedig a nyelvjáráskutatási részen tevékenykedik. A NYIRK 1957-ben indult, eddig 71 füzete /száma/ jelent meg. Példányszáma régen ezer körül mozgott, most 350, ennyi az előfizetők létszáma. A NYIRK főszerkesztője Szabó Zoltán, helyettese Antal Árpád, mindketten egyetemi tanárok. - Az elmúlt években két nyelvművelő kötet jelent meg: Sztranyiczky Mihály-Tar Károly: Romániai magyar nyelvvédő szótár /1993/, valamint Komoróczy György: Magyar szavaink nyomában /1994/. Murádin László tanulmányait tartalmazza a rövidesen megjelenő Nyelvjárási tanulmányok /Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely, 1996/ című kötet, /A Hét (Bukarest), máj. 17., Lapszemle rovat/

"Negyvenéves a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények /NyIrK/, a Román Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának magyar nyelvű folyóirata, amely 1957-ben indult és eddig 71 füzete jelent meg. A folyóirat példányszáma eleinte ezer volt, 1974-től 5-600, 1993 óta csupán 350. A folyóiratot csak a megrendelők kapják, számos példányt pedig cserepéldányként küldenek szét. A közlemények szerzői túlnyomó többségükben a Román Akadémia Kolozsvári Fiókjának kutatói, illetve a kolozsvári Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék tagjaiból kerülnek ki. Jelenleg Szabó Zoltán a főszerkesztő, Antal Árpád a helyettese, Murádin László a szerkesztőségi tudományos titkár, szerkesztői: Campean Ilieana, Cs. Gyimesi Éva, Kozma Dezső és Péntek János. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 25./"

Megjelent a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények XLI. évfolyamának második száma /Kolozsvár/, amely Brassai Sámuel halálának 100. évfordulóján tartott emlékülés néhány előadását tette közzé. /Szabadság (Kolozsvár), okt. 17./

Megjelent Balogh Edgár utolsó könyve, számadása /Számadásom, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 1999/. Cselekedeteinek gyakori ellentmondásossága mutatta, hogy sokszor nehéz volt döntenie, "saját - kétségtelenül jó szándékú - eszméit avagy a pártfegyelem diktálta parancsokat helyezze előtérbe." - állapította meg Gagyi Balla István. Emlékezését az 1956-os évtől kezdte. - B. E. nem írt az 1956 utáni hazai megtorló intézkedésekről, Dávid Gyulán kívül senkit sem említett. "Örömmel konstatálja viszont a pártnak a nemzeti kérdésben tett jószolgálati engedményeit, mint pl. a NYIRK, a Korunk, az Ifjúmunkás című kiadványok megjelenését." - ismertette az emlékiratot Gagyi Balla István. Az induló Korunk főszerkesztőjének Gáll Ernőt, főszerkesztő-helyettesévé B. E.-t nevezték ki. B. E. szerint Gáll Ernőre a választás a "szabadelvűségére" való tekintettel esett, rá pedig azért, mert legalább illegalista, meggyőződéses kommunista, "narodnyik", "nacionalista". - Ez kevéssé hihető, hiszen 1956 végén tombolt a nacionalizmus elleni harc. A Korunk új évfolyamában megjelent írások is rácáfolnak a B.E.-féle beállításra, például az Erdélyi válasz Bécsbe című írásában kifejtette, hogy a szocialista Romániánál számukra jobb hely el sem képzelhető. Mindezt le kell írni, nem azért, hogy "...aki akkoriban kivonult és a páholyból nézte a gladiátorjátékot, most jön és belerúg a döglött oroszlánba" - ahogyan értelmezte valaki nemrégen egy TV-műsorban, hanem azért, mert ezek a magyarázatok az igazságnak csak egyik oldalát mutatják be. - Az előszót író Kántor Lajos szerint "...hogy történelmi személyiség szól e lapokon, nemigen lehet kétségbe vonni". "Nos, történelmi személyiségtől elvárható lett volna, hogy századunk legnagyobb forradalmának erdélyi visszhangjairól sokkal átfogóbb képet adjon." - tette hozzá Gagyi Balla István. /Gagyi Balla István: Balogh Edgár számadása. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 19./

Megjelent a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények új száma /XLII. évfolyam 1. szám/, melyet a szerkesztők a polihisztor Brassai Sámuelnek szenteltek. /Szabadság (Kolozsvár), nov. 11./

"Megjelent Rab János biológus Népi növényismeret a Gyergyói-medencében /Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ című könyve. Rab János az etnogeobotanikának elnevezett elemzési módszert német nyelven is ismertette és közölte (Linz, 1994). A szerző az 1970-es évek végén kezdett érdeklődni a népi növényismeret - az etnobotanika - iránt. Gyűjtésének részleteit a Gyógyszerészet, a Népismereti Dolgozatok, valamint a Nyelv és Irodalomtudományi Közlemények hasábjain közölte. 1993-ban Pécsen megvédett doktori értekezése is ebben a témában született: Etnobotanikai vizsgálatok Gyergyóban. A szerző most megjelent, Népi növényismeret a Gyergyói-medencében című könyve csaknem húsz év kutató- és gyűjtőmunkájának eredménye. A földrajzi táj és a Gyergyói-medence népi növényismeretének részletes leírását - a vadon termő és termesztett növények lelőhelyei, társulásai, étkezési kultúrában, állattartásban, dísznövényként és gyógynövényként való hasznosításuk - átfogó adattár egészíti ki. /Kozma Mária: Pallas-Akadémia sarok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 9./"

A 72 éves Murádin László nyelvész munkásságának eredménye a Romániai magyar nyelvjárások atlasza. Több mint 25 évet áldozott erre a munkára. Egy 3400 kérdésből álló kérdőfüzettel, mely a falusi élet szókincsének fontosabb vonatkozásait ölelte fel, 136 települést keresett fel. A falvak, a meglátogatott kutatópontok átfogják a romániai magyarság egész lakóterületét. A tizenegy kötetre tervezett munkából eddig hat kötet jelent meg, a hetedik kötet most van nyomdában. Murádin László másik munkaterülete a nyelvművelés. Az 1955 óta megjelent cikkeiből több kötetet is összeállított /A szavak titka; Szavak színeváltozása; Anyanyelvünk ösvényein, most fog megjelenni az Anyanyelvi mozaik./ Az utóbbi évtizedben figyelme a névtudomány felé fordult. Ennek eredménye A hely, ahol élünk, továbbá az Egyházi eredetű erdélyi településnevek című könyvecske. Most két témán dolgozik. Nevek és utak (településnevek erdélyi utakon) címmel a vasútvonalak és a fő erdélyi útvonalak helységneveit értelmezi. A másik az erdélyi családnevek tetemes számát elemezné. A Tinivár Könyvkiadó ugyanis immár nyolc éve megjelenteti Maturandusok című kiadványát, ebben közli valamennyi erdélyi magyar iskola érettségizőinek névsorát, ez a szám kb. 35.000 diáknak, magyar diáknak a családneve. Ez képezi a könyv adatsorát. Mindezek mellett Murádin László szerkeszti a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények kiadványt is. Az Akadémiai Kiadó - pénz hiányában - egy-egy évig csúsztatja a lap megjelenését. / b. d.: "Isten kezében vagyunk!" Levélduma Murádin Lászlóval. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 5./

"A Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények /Kolozsvár/ új számában olvasható tanulmányok között van Máthé Dénes: A költői kép strukturalista és generatív megközelítésének néhány sajátossága; Csomortáni Magdolna: A csíki víznevek nyelvi elemzése; Kádár Edit: Etnolingvisztikai vitalitás a szórványban (Oltszakadát) ; Murádin László: Az összefoglaló fogalmak megnevezéseinek hiánya a moldvai csángó nyelvjárásban. Az Adattár rovatban Sas Péter a Székely Nemzeti Múzeum történetéből közölt dokumentumokat, a folyóirat a nyolcvanéves Janitsek Jenőt köszöntötte. /A Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények XLIV. évfolyam 1-2. számának tartalmából. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 15./"

Megjelent a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények /Kolozsvár/ XLV. évfolyama 1–2. száma. Az új számban tanulmány olvasható többek között Sas Pétertől /Herepei János tudományszervezői munkássága a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban/, Egyed Emesétől /Szent István alakja a XVIII. századi magyar irodalomban/ és Péntek Jánostól /A hiány tünetei a külső régiók magyar nyelvi változataiban/. Gaal György az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus munkálatairól számolt be. /A Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények XLV. évfolyama 1–2. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 10./

Megjelent a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények /Kolozsvár/ új száma. Néhány cím: Karsayné Dudás Magdolna: Offenzív polémia avagy szigorú számvetés (A magyar regény esztétikai kérdésköre Péterfy Jenő esszéiben); Sándor Katalin: Egy „kísérleti” antológia margójára (Kortárs-képversek ’78-ból); Kozma Dezső: A műfordítás mint a nemzeti irodalom egyik lehetősége. Az Adattárban Gaal György felleltározta Kristóf György irodalmi levelezését, Janitsek Jenő Ajton és Komjátszeg helyneveit tette közzé. /A Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. XLVII. évfolyamának tartalmából. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 16./

Megjelent a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények /Kolozsvár/ új száma. Demeter Zsuzsa: Gyöngyösi István műveinek kiadástörténete olvasható többek között, az Adattár rovatban Gaal György Kristóf György irodalmi levelezésének második részét és Janitsek Jenő meg Hints Miklós Aranyosszék öt falujának helyneveit tette közzé. /A Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények XLVIII. évfolyamának tartalmából. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 2./

Január 5-én Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén négy irodalom- és nyelvtudományi kötetet mutattak be maguk a szerzők, akik a kolozsvári közönség előtt régi ismerősök, innen kerültek a Miskolci Egyetemre, és munkáikban is gyakran vissza-visszatérnek a szülőföldre. Dr. Mózes Huba irodalomtörténész, docens Amit az ember álmodni tud című kötetében Karácsony Benő regényeinek magas fokú szakmaiságát, Wass Albertnek pedig az Elvásik a vörös csillag és a Tizenhárom almafa című regényeinek sajátosságait vizsgálta. A Repülőhíd a sínek felett című kötetében Mózes Huba gyermekkori kolozsvári élményeit elevenítette fel. Dr. Kabán Annamária nyelvész, docens, a Lét és nyelv című tanulmánykötetében az erdélyi magyar nyelvtudománnyal és nyelvhasználattal foglalkozott. Ötven évvel ezelőtt jelent meg a először Kolozsváron a Nyelv és Irodalomtudományi Közlemények folyóirat, hasábjain fontos nyelvjárási, módszertani, névtani, nyelvtudományi vizsgálatok, nyelvi kölcsönhatásokat kutatómunkák láttak napvilágot. A szerző külön méltatta Szabó T. Attila és Szabó Zoltán professzor szakmai pályáját, de figyelmet szentelt Méliusz Péter herbáriumtörténeti írásának is, amely 175 évvel előzte meg Linné általánosan elfogadott rendszertani munkáját. Kabán Annamária a Szabadság és a Hargita Népe kiadványait nyelvtani és hangtani vizsgálatnak vetette alá. A szerző Szövegek színváltozása című kötete főleg versek elemzését tartalmazza. /Ö. I. B.: Két szerző, négy kötet. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 8./

Nyolcvanéves korában elhunyt Szabó Zoltán nyelvész /Hosszúaszó, 1927. febr. 18. – Kolozsvár, 2007. jún. 19./ egyetemi tanár, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények című folyóirat főszerkesztője. Stilisztikai tárgyú és szövegtannal foglalkozó szakmunkái a magyar nyelv- és irodalomtudomány területén kimagasló alkotásoknak számítanak, a hazai bölcsészképzés szerves részét képezik. Könyvei, mint A kalotaszegi nyelvjárás igeképző-rendszere (1965), Kis magyar stilisztika (1968), Kis magyar stílustörténet (1970), A mai stilisztika nyelvelméleti alapjai (1977), A szövegvizsgálat új útjai (1982), A magyar szépírói stílus történetének fő irányzatai (1998) méltán szolgáltak rá a szakma és a közönség elismerésére. Szabó Zoltánt június 22-én kísérik utolsó útjára Kolozsváron, a kismezői temetőben. /Elhunyt Szabó Zoltán nyelvész. = Krónika (Kolozsvár), jún. 22./

A Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények /Kolozsvár/ új számában olvasható többek között Borcsa János: Tendenciák a romániai magyar irodalomban avagy a valóságirodalomtól a szövegirodalomig; Olosz Katalin: Folklórgyűjtő diákok a Kolozsvári Unitárius Kollégiumban a XIX. század végén és a XX század elején; Ile Erzsébet: Arany János széljegyzetei a nagyszalontai Emlékmúzeum könyvtárába. Az Adattárban Kovách Géza Berde Mária Veres Endréhez írt leveleit, Csomortáni Magdolna öt alcsíki település helyneveit közölte. /Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények – XLIX. évfolyam. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 30./

Megjelent a kolozsvári Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények új száma. A közölt írások között van Gulya János Egy európai magyar nyelvemlék: a Halotti beszéd és Péntek János A belső tagolódás kérdése a moldvai magyarban a szóföldrajz alapján című tanulmánya. /Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények – L. évfolyam. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 8./

A humán tudományoknak rendkívül fontos szerepük van egy-egy nemzet önismeretének és öntudatának a formálásában. Az azonosságtudat alapja és legfontosabb erőforrása az anyanyelvi kultúra. Indulásakor – 1957-ben – a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények azt a célt tűzte maga elé, hogy fellendítse a romániai magyar irodalomtörténeti és nyelvtudományi kutatásokat, fórumot biztosítson a két tudományág új eredményeinek. A folyóirat fél évszázados munkáját áttekintve megállapítható, hogy célkitűzéseit magas tudományos színvonalon teljesítette, sőt, már indulásakor kiegészítette azokat néprajztudományi és művelődéstörténeti kutatásokkal is, írta Görömbei András. Öröm látni újabb és újabb szaktudósok megjelenését a lap hasábjain. A NyIrK felöleli a nyelv- és irodalomtudomány, néprajztudomány valamennyi területét, természetes, hogy a sajátosan erdélyi magyar témákra, értékekre figyel elsősorban. A NyIrK folyamatosan szemlézi a nyelv- és irodalomtudomány, valamint a néprajztudomány legfontosabb összmagyar és nemzetközi eredményeit is. Nagy kár, hogy az utóbbi időben a folyóirat megjelenése anyagi okok miatt rendszertelenné vált és késlekedik, számaihoz hozzájutni szinte lehetetlen. /Görömbei András, a Magyar Tudományos Akadémia tagja: Ötvenéves a NyIrK. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 19./

Ötvenéves a NyIRK, teljes nevén: Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. 1957-ben indult Kolozsváron a Román Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának magyar nyelvű folyóirataként. Azóta is születése helyén jelenik meg évente kétszer. Az ünnepi számban két magyarországi szaktekintély: Görömbei András irodalomtörténész és Szathmári István nyelvész köszöntötte a folyóiratot. Ebben a számban Péntek János szóföldrajzi vizsgálatokat végzett a moldvai magyarban, Gulya János pedig a Halotti Beszéddel foglalkozott. A NyIRK megtett útjáról a folyóirat tudományos titkára, Murádin László nyelvész, a közismert nyelvművelő tájékoztatott. Kezdetben a példányszám ezer körül mozgott, 1974-től 500-600, 1993-tól csupán 350, 1997-ben megint 950, utána ismét visszaesett 300-ra. Csak megrendelők kapják, az Akadémiai Könyvtár számos példányt cserepéldányként küld szét a világba. Az I. évfolyam főszerkesztője Jancsó Elemér volt, őt követte Nagy István, aztán jött Gáll Ernő 1978-ban, utána a nemrég elhunyt Szabó Zoltán következett. A NyIRK tárgyköreit a nyelvészet és az irodalomtudomány között osztja meg, de nem zárkózik el más, humán jellegű szaktudományok, így a folklór vagy művelődéstörténet elől sem. Az írások szerzői túlnyomó többségükben a Román Akadémia kolozsvári fiókjának kutatóiból, illetve a kolozsvári egyetem magyar tanszékeinek tagjaiból kerülnek/kerültek ki (Antal Árpád, Benő Attila, Csomortáni Magdolna, Egyed Emese, Fazakas Emese, Máthé Dénes, P. Dombi Erzsébet, Péntek János, Szabó Zoltán, Szabó T. Attila, Szilágyi N. Sándor és mások). A lap megindította a hely- és személynévkutatást. /Komoróczy György: Ötvenéves a NyIRK. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 20./

Fejér Miklós magyar szakos tanár egész élete az irodalom, az anyanyelv és a kultúra köré szerveződött. Szülőfalujában, Zabolán munkásságának emléket állítottak. A községi könyvtárat róla nevezték el. Fejér Miklós /sz. Zabola, 1913. nov. 30./ diákkorában önképzőkört vezetett. Kolozsváron végezte az egyetemet. Világszemléletét, értékrendjét Venczel József mellett Bíró Vencel, a kor egyik híres katolikus értelmiségije határozta meg. A fiatal diákot kiváló eredményei révén csakhamar megbízták a kollégium könyvtárának vezetésével. Márton Áron püspöke kinevezte Fejér Miklóst előbb a brassói gimnáziumba tanárnak, majd 1940 őszétől a székelyudvarhelyi római katolikus iskolában tanított. Ott is alapított családot, majd Kolozsvárra költöztek, a magyar állami román nyelvű gimnázium magyar szakos tanára lett. A világháború végén szovjet hadifogságba került, s csak 1948 októberében szabadult. 1949-től újra Kolozsvárt, a magyar tanítóképzőben oktatott. Többedmagával kiváló tankönyveket írt, szöveggyűjteményeket állított össze. Nagy Jenővel együtt 1954-ben kidolgozta a magyar nyelv és irodalom oktatásának rendszeres módszertanát. Az általuk akkor kimunkált programok, tanmenetek, kiválogatott szövegek egészen az 1989-es romániai változásokig kisebb-nagyobb változtatásokkal fennmaradtak. 1957-ben fejezték be az első erdélyi magyar irodalomelméleti tan- és kézikönyvet, s szintén abban az évben jelentették meg a Magyar irodalomtörténet című könyvüket is. 1959 áprilisában mondvacsinált okok miatt Fejér Miklóst letartóztatták, hónapokon át kínozták, vallatták. Akkor már börtönben ült a romániai magyar polgári szellemi elit színe-java. Kiszabadulása után a Romániai Képzőművész Szövetség kolozsvári fiókjánál kapott munkát, ahol híres alkotók kiállításait szervezhette. Végül 1965-től a Kolozsvár melletti Szucságon tanított nyugdíjazásáig. Utána számtalan székelyföldi diákot ő készített fel a nehéz egyetemi felvételire. Nyugdíjas éveiben újra visszanyerte alkotókedvét, bekapcsolódott a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon munkaközösségébe, melynek számtalan szócikkét ő írta meg. 1972-ben a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben megjelent írása Zabola élő és történeti helyneveiről, melyet még az 1940-es évek elején Szabó T. Attila nyelvész-akadémikus irányításával doktori disszertációként írt meg, s egészében csak az elmúlt években jelent meg a Székely Nemzeti Múzeum évkönyvében. Fejér Miklós 2002. május 5-én hunyt el Sepsiszentgyörgyön, majd végakarata szerint szülőfalujában, Zabolán, ősei mellé temették. /Pozsony Ferenc: Fejér Miklós emlékezete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 14./

Megjelent a kolozsvári Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 2008/1-es száma. Néhány cím az új számból. Györffy Gábor: A romániai magyar könyvkiadás a kommunista cenzúra és propaganda korában. Lukács Csilla: Nyelvjárás és köznyelv. Székelyföldi középiskolások nyelvi tudatosságának vizsgálata. Csomortáni Magdolna három csíki falu – Csíkborzsova, Csíkcsomortán és Csíkszentmiklós – helyneveit tette közzé. /Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 2./

Az 1956-os magyar forradalom romániai előtörténetéről adott képet Szabó Gyula Képek a kutyaszorítóból /Pallas-Akadémia, Csíkszereda/ címmel 2001, 2002-ben megjelent önéletrajzi visszaemlékezéseiben, dokumentumokat közölt róla az Etnokulturális Sokszínűség kolozsvári Forrásközpontja kiadásában 2002–2003-ban megjelent Maghiarii din Romania című, Lucian Nastasa és munkatársai gondozta kétkötetes dokumentumgyűjtemény, azóta újabb levéltári források váltak hozzáférhetővé, s ezek részben pontosították az 1956-os év erdélyi magyar vonatkozású eseményeiről alakuló képet. Az újabb kiadványok közül különösen értékes és fontos az a jegyzőkönyv-köteg, amely a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írókkal, szerkesztőkkel, 1956. szeptember 29–30-án az RMP KB kezdeményezésére tartott két napos gyűlésen történteket tartalmazza, mégpedig úgy, ahogyan azok elhangzottak, legnagyobbrészt magyar nyelven. (Az őszinteség két napja. Erdélyi magyar értelmiségiek 1956 őszén. A RMP Kolozs Tartományi Bizottságánál kolozsvári és marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel tartott gyűlés jegyzőkönyvei és más dokumentumok. Sajtó alá rendezte, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Benkő Levente. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008.) A jegyzőkönyvekből részleteket már korábban is közölt a Krónika napilapban Benkő Levente, most azonban a teljes anyagot tette hozzáférhetővé, sőt alaposan dokumentált bevezető tanulmányában és a jegyzőkönyveket kiegészítő, egykorú sajtóközleményeket, cikkeket, interjúkat magába foglaló függelék segítségével ennek a minden szempontból fontos gyűlésnek az előzményeit, összefüggéseit is feltárta. A Sztálin halála után az egész szovjet tömbben egyfajta olvadás kezdődött, ez vezetett szovjet kommunista párt XX. Kongresszusához. Romániában azonban a korábbi sztálinista vezetés arra használta fel a változást, hogy eltávolítsa a pártvezetés belső ellenzékét: ekkor ítélték halálra és kivégezték a már évek óta bebörtönzött Lucretiu Patrascanut, ekkor juttatták a süllyesztőbe Vasile Lucát és Ana Paukert. Ugyanakkor az irodalomban, a művészetek tájain tér nyílik az alkotás valódi problémáinak felvetésére, megvitatására. Az 1956. szeptember 29–30-i gyűlés szempontjából különösen fontos, hogy a megoldottnak kikiáltott nemzetiségi kérdés helyett felvetették a többségi nacionalizmus jelenségét. A romániai magyar írók és értelmiségiek egy számottevő része elfogadta a marxista ideológiát és a kommunista pártvezetést. Abban a meggyőződésben (vagy hitben) tette, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásáról hirdetett tanok valóságos szándékot fejeznek ki, s valóban elkövetkezik a megbékélésnek, közös dolgaink rendezésének kora. Azok a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írók és szerkesztők, akiket akkor a Központi Bizottság küldötteivel való tárgyalásra összehívtak, a magyarságnak vagy a pártnak való elkötelezettség közül az előbbit választották. Benkő Levente kiért röviden az előzményekre, az ún. „Jar-ügy”-re (a párt központi vezetését korábbi tetteik miatt nyilvánosan felelősségre vonó Alexandru Jar román író megbélyegzésére); az 1956 nyarán megrendezett és a Jar-ügy hatásaként jóformán érdektelenségbe fulladt országos írókongresszusra; végül magára a szeptember 29–30-i tanácskozásra. A tanácskozás légkörét Nagy Olga néprajzkutató felszólalása értékelte: „Tíz év telt el, mióta először mondhatjuk el sérelmeinket őszintén. ” A gyűlésen 35 író és szerkesztő szólalt fel. Többek között Szabédi László szóvá tette, hogy amennyiben Kolozsvár kétnyelvű város, az miért nem tükröződik az utcanevekben és a hivatalos feliratokban is; Szilágyi András a Mezőgazdasági Akadémia magyar tagozatának néhány évvel ezelőtti megszüntetése, az orvosi egyetemen a magyar származású tanárok hátrányos megkülönböztetése ellen emel szót; Sőni Pál a kolozsvári Politechnika magyar évfolyamainak felszámolását tette szóvá; Csehi Gyula azt sérelmezte, hogy a román akadémia miért mellőzi a magyar (és általában a nemzetiségi) kutatókat; Kányádi Sándor és Kormos Gyula az államosítással, a mezőgazdaság kollektivizálásával kapcsolatos túlkapásokat, Fodor Sándor a milícia tisztjeinek székelyföldi erőszakoskodásait tette szóvá. Sütő András az irodalmi alkotások cenzúrázásának megszüntetését sürgette, Bodor Pál a szerkesztőségekben hemzsegő hozzá-nem-értő pártaktivisták eltávolítását kérte, Földes László szerint „itt az ideje, hogy biztosítsuk végre irodalmunkban a vélemények valóban szabad harcát, minden áramlat kibontakozását”. A legfelső pártvezetés akkor a felvetett „hiányosságok” kijavítását ígérte, új magyar intézmények létrehozását, a magyarság nagyobb beleszólását a saját sorsát illető problémákba. Újra beindult a magyar nyelvű oktatás az Agronómián és a Politechnikán, előkészületek történtek a két háború közötti marxista Korunk, az 50-es évek elején fokozatosan megszüntetett Tanügyi Újság, Szakszervezeti Élet, Népsport újraindítására (utóbbiak Munkásélet illetve Új Sport címmel), post mortem rehabilitálták Gaál Gábort, s 1956 decemberében a börtönből előzőleg szabadon engedett Balogh Edgárt, Csőgör Lajost, Demeter Jánost és Jordáky Lajost, új folyóiratként megindult a román akadémia kiadásában a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, továbbá a Napsugár gyermeklap, Marosvásárhelyen a Művészet (később Új Élet), az Oktatásügyi Minisztériumba kisebbségügyi alminiszterré nevezték ki Bányai Lászlót. Egy idő múlva jött a számonkérés, jöttek a romániai megtorlás évei, zsúfolásig megteltek a börtönök, százakat távolítottak el az egyetemekről, milliókat némított el a félelem, s csak kevesen voltak, akik – akár életük árán is – nemet mertek mondani. Az 1956. szeptember 29–30-i tanácskozás mindennek ellenére a romániai magyar értelmiség 1945 utáni történetének – épp a folytatás ismeretében – emlékezetre érdemes pillanata volt. /Dávid Gyula: Az őszinteség két napja. 1956. szeptember 29-30. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./

Megjelent a kolozsvári Nyelv– és Irodalomtudományi Közlemények új száma /2008/2./. Néhány cím: Fábián Éva: Az elveszett harmónia keresése egy XIX. század végi naplóregényben; Szilveszter László Szilárd: A hit és kétely (érték)alakzatai a két világháború közötti magyar lírában; B. Gergely Piroska: Az erdélyi magyar szótörténeti tár felhasználása az újabb magyar nyelvtörténeti kutatásokban; Vörös Ferenc: Kárpát-medencei családnévkataszter és -topográfia. /Lapszemle. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 20./

A magyar nyelv éve rendezvénysorozatának részeként szervezett könyvbemutatót a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) Nyelvtudományi Szakbizottsága február 27-én Kolozsváron. Elsőként Bura László, a csíkszeredai Státus Kiadó gondozásában megjelent Szatmár megye helynevei (földrajzi nevei) című kötetét mutatta be Péntek János akadémikus. Elmondta: a könyv szerzője szatmárnémeti tanár, nyelvész és néprajzkutató, aki 1960 és 2005 között diákjaival 135 települést bejárva gyűjtötte össze a két kötetben szereplő helyneveket. – A helynévgyűjtést soha nem lehet befejezni – jegyezte meg a jelenlévő Bura László. Második kötetként a Bálint Emese és Péntek János által szerkesztett Oktatás: nyelvek határán. Közelkép és helyzetkép a romániai magyar oktatásról című kiadványt ismertette Benő Attila. A kötetet az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége és a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet adta ki. Péntek János a kolozsvári Korunk és a budapesti Hitel folyóirat februári számát mutatta be annak apropóján, hogy mindkét kiadvány a nyelvnek szentelt egy-egy tematikus lapszámot. A legújabb Korunk a Változó kor–változó nyelv, a Hitel pedig a Szavak honvágya címet viseli. Befejezésül Murádin László ismertette a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 2008-as esztendejének 1-es és 2-es számát. /Ferencz Zsolt: A nyelvről, különböző kontextusokban. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 2./

Borcsa János kritikus, irodalomtörténész /sz. Kézdivásárhely, 1953/ 1976-ban szerzett tanári oklevelet a Babes-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán, s ugyanitt doktorált 2000-ben. Szülővárosában él, „civilben” magyartanár Szentkatolnán. Kötetei: Megtartó formák (Bukarest, 1984), Szövegközelben – létközelben (Marosvásárhely, 1994), Szöveg-szigettenger (Kolozsvár, 1997), Méliusz József. Monográfia (Bukarest–Kolozsvár, 2001), Irodalmi horizontok (Kolozsvár, 2005). Újabb könyve /Merítés. Kritikák, tanulmányok, jegyzetek, 2005–2008. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár 2009/ kisesszéinek zöme az Irodalmi Jelen című aradi irodalmi folyóiratban jelent meg, aztán a Háromszék és a Székelyföld mellett magyarországi kiadványokban, mint a Forrás vagy a Napút, az egyetlen hosszabb lélegzetű írás: Tendenciák a romániai magyar irodalomban, avagy a valóságirodalomtól a szövegirodalomig című tanulmányvázlat pedig a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények (NYIRK) 2005/ 1–2. számában látott nyomdafestéket. /B. D. : Hűség és hozzáértés. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 6./

Megjelent a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 2009/1-es száma. Néhány cím. Máté Zsuzsanna: Hermeneutikai dilemmák Madách Az ember tragédiájának Paulay Ede-rendezte ősbemutatóján, Máthé Dénes: A magyar stilisztika a kolozsvári nyelvészek tevékenységében (I.), Szűcs Tibor: A kontrasztív nyelvészet és a fordításkritika viszonyáról. Az Adattár rovatban Janitsek Jenő a Kolozs megyei Szék helyneveit tette közzé. /Lapszemle. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 28./

Megjelent a Kolozsváron kiadott Nyelv- és Irodalomtörténeti Közlemények 2009/2 száma. Olvasható benne többek között Fekete Adrienne: Az iskolai színjátszás és támogatói Székelyudvarhelyen az 1919–20-as években című írása. Csomortáni Magdolna a Hargita megyei Csíkcsekefalva helyneveit tette közzé. /Lapszemle. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 8./

Az elhivatottságról - Antal Árpád emlékezete
Antal Árpád egyetemi professzor, szerkesztő 2010. július 6-án hunyt el Kolozsváron. Koporsóját a család apraja-nagyja és egykori diákjai vették körül, maguk is többnyire már idős emberek. Túlnyomórészt a magyar irodalom erdélyi tanárai.
A professzor hosszas, de türelemmel viselt betegség után hunyt el. A rá emlékezők arcán a tőle tanulható békesség és remény látszott, az elválás szomorúsága mellett a megtanulható jövőépítés bizonyossága. Innen a teljesség érzete, ha Antal Árpád emlékét idézzük.
Ő maga azt mondotta néhány éve, pályafutására visszapillantva: „megkíséreltük kompromisszumot vállalva is becsületesnek maradni”.
A tanár mint ember. A tanári szerep mint etikai kérdés… Ennek mibenlétéről gondolkozom a következőkben. Antal Árpád a székelyföldi Nyujtódon született Antal Árpád földműves és Török Mária varrónő fiaként. A Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát. Tudni kell, hogy magyar-francia-néprajz szakra iratkozott a kolozsvári egyetemre 1945-ben. Kedvenc tanárai (Gunda Béla, Zolnai Béla) távozásával aztán maradt a magyar szak egyedül, de az irodalmat mindvégig társadalmi összefüggéseiben kívánta szemlélni. Rövid középiskolai tanári munka után (Kézdivásárhely, Nagy Mózes Gimnázium) 1950-től 1987-ig, betegség miatti nyugdíjazásáig tanította a kolozsvári egyetemen a magyar irodalom történetét (főleg a XIX. század első felének irodalmát), a bevezetést a filológiába, rövid ideig a magyar művelődéstörténetet is.
Egy olyan korszakban, amelyben a hozzá hasonló helyzetű és meggyőződésű ember nem utazhatott külföldre (Magyarországra sem…), magyar irodalmat tanított Romániában, s ennek az egyetemi katedra mellett olyan lehetőségeivel is élt, mint a kommentált szövegkiadás (Katona, Vörösmarty, Arany, Vajda, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi művei), ami iskolai segédkönyvként is felhasználható volt, de ami főleg a Tanulók könyvtára sorozatnak köszönhetően a klasszikus magyar műveltség jelentős forrása volt a magyarországi könyvkiadástól és könyvforgalomtól elzárt Románia magyar olvasói számára.. Tankönyvírásban meg kellett tapasztalnia a totalitárius rendszer alapvető kultúraellenességét: már kinyomtatott tankönyvét bezúzták, nem követhette használatát a középiskolai gyakorlatban. Egyetemi jegyzetét elkészíthette, 1979-ben jelent meg A magyar irodalom a reformkorban és az 1848-49-es polgári demokratikus forradalom idején című, 1959-es egyetemi jegyzetének átdolgozott kiadása (A magyar irodalom a reformkorban és 1848-49-ben címmel).
A nagy hagyományú középiskolai irodalomoktatást a tanárképzés iránti figyelmével szolgálta, az egyre romló iskolaviszonyok idején az olvasáshoz való rendíthetetlen jóviszonyban látta a közművelődés sarkalatos kérdését. Nem rajta múlt, hogy a magyar nyelvű könyvkiadás az 1980-as évek végére minimálisra csökkent. Nem annyira falusi származása, mint inkább a népi írók iránti fiatalkori lelkesedése, a falukutató mozgalmak iránti érdeklődése, néprajzkutató hajlama magyarázza a falusi olvasókörök múltjára vonatkozó kutatásait. Néprajzi jellegű kutatásaiban a történeti esemény folklorizálódásával és az egyetemes mondakincs erdélyi magyar jelenlétével foglalkozott. Éppen abban az évben tanította nekünk a reformkori magyar irodalmat, és arra emlékszem, megállt az előadásban és verset kezdett mondani. A kurzusillusztráció, A magyar költő című Vörösmarty-vers („Jár számkiűzötten az árva fiú…”) annyira váratlanul hatott ránk, akik a versmondásban kortársi szövegekhez vagy iskolai egyvelegekhez szoktunk, hogy nem túlzás talán, ha a szépség pillanatára ébredésnek nevezem azt a szerepből kiesést vagy éppen a személyesített tanítás lehetőségének megvillantását. Vörösmarty nyelvi varázslatához (annak közvetítéséhez, életre keltéséhez) az ő félig mosolygós lénye, tudós humora, halksága, áhítatos hangja kellett. A magyar nyelv és irodalomtudományi szakot ellátó tanszéket felelősségtudattal vezette, a munkahelyi feszültségeket mint örökös békítő enyhíteni próbálta. Nem volt rebellis alkat, igényességét a meghittség köreiben személyes lelkesedéssel, azon túl is felelősségtudattal és következetesen képviselte. És hogyan viselkedjék a tanár a nagy katasztrófák idején? Sirasson? Lázadjon? Meneküljön? Helyén maradt, belső tusakodással bizonyára, de a jövő nemzedékének fenntartva és éltetve az oktatásnak a politkumtól ritkán függetleníthető intézményét. Nem volt könnyű dolga, a diáklétszám alacsony volta mellett a középiskolai személyzetpolitika a beolvasztás (ellehetetlenítés) jeleit mutatta. (A reformkor irodalmi életének lelkesedése a mindennapi oktatási tárgya volt évtizedekig: a személyi kultusz Romániájában élve hogyis ne vezetett volna ez meghasonláshoz? Nála szívbetegséghez vezetett.) Határozott történelem-érzékelését tapasztalhatjuk abban a döntésében, hogy idős korban, gyönge egészségi állapotban is vállalta egy időre a tilalom évtizedei után 1990 újjáalakult Erdélyi Múzeum Bölcsészet-, Nyelv- és Irodalomtudományi Szakosztálya irányítását, azok közé tartozott, akik tudták, hogy több intézmény együttes, összehangolt működése nélkül a magyarságnak nincs jövője Erdélyben sem. Érdemes megvizsgálnunk, milyen személyiségeknek szentelt különös figyelmet. Élete nagy példaképét – immár a XXI. századba érve – Márton Áron püspökben jelölte meg. Monográfiát készült írni a szent életű, szabadságától, hatásköre gyakorlásától a zsarnoki hatalom által megfosztott püspökről, de néhány közlemény után kedvét szegték az ellentmondásos visszajelzések, a téma divatba jövetele. Egykori tanárai közül a már említett Gunda Béla, a nyelvész Gombocz Zoltán, Harkai Schiller Pál, György Lajos volt rá különös hatással (György Lajos irodalomtörténész, könyvtáros, tanár munkásságával külön is foglalkozott: György Lajos 1992). Szentiváni Mihálynak, az unitárius kollégium egykori nagy reménységének, népdalgyűjtőnek monográfiát szentelt, amelyet elismerően fogadott a kritika (Szentiváni Mihály. Monográfia. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1958). Szentiváni eszmetársáról, kortársáról, a püspökké lett Kriza Jánosról Faragó Józseffel együtt írtak könyvet (Bukarest, 1965). Saját kortársai közül Márton Áron püspök mellett Szabó T. Attiláról írt méltatást, írt a fiatal Gyulai Pálról, pedagógus pályákat vizsgálva Nagy Gézáról. A művelődési és tudományos intézményeket mint különböző nemzedékek együttműködésének ideális terepét tekintette. Fiatal korában a Móricz Kollégium révén ismerte meg a társadalmi dialógus lehetőségeit (1945–48), ennek továbbvitelében reménykedve lett szervezője és vezetője a kolozsvári Szabó Dezső kollégiumnak is (1946–47). A gyülekezési szabadságot korlátozó időben az irodalom szeretete révén kísérelte meg közvetlen környezetének, tanároknak, diákoknak, olvasóknak átadni tudását, egyszersmind az érzelmi intelligencia ajándékait. Szerkesztőként a Román Akadémia magyar nyelvű lapját, a kolozsvári székhelyű NyIrK-et szerkesztette, rövid ideig az Erdélyi Múzeum megbízott főszerkesztője is volt. Többszáz, általa irányított szakdolgozat jelzi lelkiismeretes egyetemi tanári munkáját és 1990-2008 között több sikeresen megvédett doktori disszertáció is (Benedek Elek levelezése; Széchenyi István naplói; Barcsay Ábrahám költészete; Jósika Miklós műveinek fogadtatása; a felvilágosodás erdélyi írónői; az érzékenység színháza; a katolikus népénekek forrásai; Shakespeare műveinek korai magyar recepciója; és a sort hosszan folytathatnók). Biztos értékrend, önképzés, a hétköznapok lelkiismeretes munkája: ez jellemezte témavezetői munkáját, s aki ismeri a tudományos kutatás természetét, tudja, hány elbizonytalanodás, visszatérés, tévedés árán lehet eljutni a legkisebb eredményig is. Ebben az egyénre szabott és láthatatlan munkában volt páratlan tehetségű tanárunk, Mesterünk. Ebben a versenyre épülő és magát sokféle technikával kényeztető, gúzsba kötő világban a beszélgetések híve maradt. Valami régesrégi intézmény ez, semmivel nem pótolható. Nemcsak az információk cseréje: a sejtések megfogalmazása, a bizalom révén a vélemények békés ütköztetése, szellemi útkeresés, társkeresés. Élete utolsó évtizedében a verskedvelő professzor Tóth Árpád és Novalis költészetében jelölte meg a szépség otthonos teljesítményeit. Naponta sétált – korábban ilyen sétákon ő próbálta feleségét, Jancsó Lya tanítónőt depressziójából visszabűvölni; immár őt, a fizikailag egyre erőtlenedőt kísérte valamelyik családtagja, ismerőse. Nem érhette meg 85. születésnapját (1925. július 24-én született, jaj, a sírkő 1924-et jelző felirata korrigálandó!...)
Immár más útra hívtak, drága Tanárunk. Hitedet, mint energiáidat is, szétosztottad, hogy biztos értéket örököljünk Tőled. Ennek a gazdagságnak a tudatában maradunk áldott ösvényeden.
Antal Árpád /Nyujtód, 1925. július24. – Kolozsvár, 2010. július6./
Egyed Emese, Helikon (Kolozsvár)

Erdélyi magyar nyelvföldrajz
Murádin László (Harasztos, 1930. nov. 29.) nyelvész. Középiskolai tanulmányait a gyulafehérvári Majláth Gimnáziumban, a kolozsvári Piarista Főgimnáziumban és a marosvásárhelyi Bolyai Líceumban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet (1954). Még egyetemi hallgató korában a Magyar Nyelvészeti Tanszék gyakornoka, majd ugyanitt tanársegéd. 1958-tól a Román Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi és Irodalomtörténeti Intézetének tudományos munkatársa, 1964-től főkutató. Az akadémia nyelvtudományi intézetében 1968 óta az egyetlen romániai nyelvészeti és irodalomtörténeti szakfolyóirat, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények szerkesztője. Kutatási területe a magyar nyelvjárástan, a romániai magyar nyelvjárások nyelvföldrajzi vonatkozásai. Részt vett a keleti székely, moldvai csángó és aranyosszéki tájnyelvi atlaszok adatgyűjtő munkájában. E tárgykörben megjelent tanulmányai a NyIrK-ben: Az ikes ragozás állapota és használatának nemzedékek szerinti megoszlása Háromszéken (1957/1); Mutatvány az „Aranyosszéki Tájnyelvi Atlasz”-ból (1958/1-4); Az ly hang a moldvai csángó nyelvjárásban (1965/1). A mintegy 3400 címszavas kérdőfüzettel végzett, 136 falura kiterjedő általános nagyatlasz, a Romániai Magyar Nyelvjárások Atlasza nyelvföldrajzi adatainak gyűjtője, a mű szerkesztője. Szaktanulmányai általában e témához kapcsolódnak, s az atlasz adataira épülnek a NyIrK hasábjain. Legutóbbi kötete: Erdélyi magyar nyelvföldrajz. Nyelvészeti tanulmányok. Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2010. Alább közöljük a kötet Előszavát.
Életemből több évtized nyelvföldrajzi kutatással, a nyelv földrajzi, azaz térbeli vizsgálatával telt el. Az ilyen jellegű kutatás a nyelvföldrajzi módszer alkalmazásával válik elérhetővé. Lényege, hogy minden fontos hangtani és alaktani sajátosságot, a hagyományos népi kultúra szókincséből reprezentatív mennyiséget felölelő kérdőfüzet segítségével a vizsgált terület kijelölt településein, kutatópontjain a kérdésekre adott feleletek alapján a közösség nyelvjárását felmérje, és térképlapokon, a térképlapok alapján összeállt nyelvatlasz formájában szemléltesse. A térképlapok száma a kérdések és a kérdésekre adott feleletek számától függ. A megfelelő számú térképlap alapján összeállított nyelvatlasz teszi lehetővé a különböző nyelvjáráscsoportok rendszerszerű leírását, a nyelvjárástípusok összehasonlítását, a jelenségek, a rendszertagok területi elhatárolását és az adott nyelvjárás meg az irodalmi nyelv viszonyának megállapítását.
A nyelvföldrajzi gondolat a XIX. század végén született annak érdekében, hogy a nyelvi, nyelvjárási jelenségek összemérhetőek legyenek és egymáshoz való térbeli viszonyukban szemléltethetővé váljanak. A német Georg Wenker volt a nyelvföldrajz megteremtője és az első nyelvatlasz összeállítója (Sprachatlas von Nord- und Mitteldeutschland, 1881). Sikerén felbuzdulva megszületik a mintegy negyvenezer kutatópontot felölelő nagy német nyelvatlasz (Deutscher Sprachatlas), anyagát 1927 és 1956 között tették közzé Wenker utódai. A nagy francia nyelvatlasz megteremtése J. Gilliéron és E. Edmond nevéhez fűződik (Atlas lingvistique de la France, 1902–1910). Az előfutárok között említenünk kell még K. Jaberg – J. Jud olasz és dél-svájci atlaszát (Sprach- und Sachatlas Italiens und der Südschweis, 1928–1940), valamint a románok Sever Pop és Emil Petrovici gyűjtötte általános nagyatlaszát (Atlasul lingvistic român. I. –II., 1938).
Bár a magyaroknak a XIX. század második és a XX. század első felében nyelvjárási leírásokban, nyelvjárási monográfiákban, tájszójegyzékekben és -szótárakban gazdag a szakirodalmuk, a nyelvföldrajzi módszer alkalmazásában, a magyar nyelvatlasz megteremtésében a magyar dialektológia nem tartozik az úttörők közé. E hiányt pótlandó, az első magyar népnyelvkutató értekezlet 1941-ben felkérte Bárczi Gézát a magyar nyelvatlasz munkálatainak előkészítésére és megszervezésére. Ennek keretében készül el Szabó T. Attila szerkesztésében, Gálffy Mózes és Márton Gyula adatgyűjtése alapján az első magyar nyelvatlasz-mutatvány: Huszonöt lap „Kolozsvár és vidéke népnyelvi térképé”-ből (EM. 49. 1944), majd Bárczi szerkesztésében: Mutatványok a magyar nyelvatlasz próbagyűjtéseiből (Bp., 1947). Később, a táji nyelvatlaszok mellett, megszületik a nemzeti mértékű magyar nyelvatlasz: A magyar nyelvjárások atlasza, I – VI. (Bp., 1968–1977), benne 22 erdélyi magyar kutatóponttal.
Ha a romániai magyarság táji nyelvhasználatára fordítjuk a figyelmet, értékelnünk kell, hogy a nyelvföldrajzi módszerrel készítendő táji nyelvatlaszok megalkotásának óhaja a kolozsvári nyelvészek körében továbbra is meg nem kerülendő feladattá vált. Az 1940-es évek végén megindul a moldvai csángó nyelvjárás nyelvföldrajzi anyaggyűjtése, minden csángó lakta település nyelvjárásának felmérése. Az elkészült atlasz kéziratának kiadását a korabeli viszonyok nem tették ugyan lehetővé, mégis az atlasz évtizedekkel később napvilágot látott (Gálffy Mózes — Márton Gyula – Szabó T. Attila: A moldvai csángó nyelvjárás atlasza (I –II. Bp., 1991). S tulajdonképpen ide, a moldvai csángó nyelvjáráskutatáshoz kapcsolódik az én nyelvföldrajzi tevékenységem kezdete is.
Mint a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelvészeti Tanszékének tagja, részt vettem a moldvai csángó, a keleti székely, önálló vállalkozóként az Aranyos-vidéki táji nyelvatlaszok anyaggyűjtő munkájában, 1948-tól pedig – mint a Román Akadémia Nyelvészeti Intézetének kutatója – a mintegy 3400 címszavas kérdőfüzettel végzett, 136 falura kiterjedő általános nagyatlasz, A romániai magyar nyelvjárások atlasza (I–IX. kötet, 1955–2010) anyaggyűjtője és szerkesztője voltam. Az időközben szakfolyóiratokban megjelent s részint e kötetben felsorakoztatott tanulmányaim e témához kapcsolódnak. Népújság (Marosvásárhely)