Febr. 29-én, életének 76. évében elhunyt dr. Kós Károly néprajztudós. Temetése márc. 5-én lesz a Házsongárdi temetőben. /Gyászjelentés. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 4./ Dr. Kós Károly /1919-1996/ néprajztudós a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, az erdélyi tárgyi néprajz meghatározó egyénisége volt. Kutató, tudomány- és falumúzeum-szervező, szerkesztő és oktató. Kutatásainak folytatása Erdély népi építészetében elképzelhetetlen a szaktudományt gazdagító módszerei nélkül. Tanulmányait Kolozsváron és Budapesten végezte. A második világháborút követő évtizedekben hosszú ideig ő volt az egyetlen szakképzett tárgyi néprajzos. Voltak olyan évtizedek, amikor a magyar néprajztudomány legalapvetőbb monográfiái az ő tollából jelentek meg. A kolozsvári Néprajzi Múzeumban dolgozott nyugdíjazásáig. Erdély és Moldva hagyományos anyagi kultúráját tanulmányozta. Fontos feladatának tekintette a Népismereti Dolgozatok szerkesztését, írta róla nekrológjában Pozsony Ferenc, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke. /Szabadság (Kolozsvár), márc. 5./

Elhunyt Demény István Pál folklorista, néprajzkutató. A Babes-Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakot végzett 1972-ben. 1972-1978 között tanított. 1978-tól 1985-ig a Csíki Székely Múzeum (akkor Megyei Múzeum) muzeológusaként dolgozott Csíkszeredában. Ezt követően 1990-ig Sepsiszentgyörgyön a Megyei Könyvtár könyvtárosa volt. 1990-ben munkatársa lett a kolozsvári Folklór Intézetnek. Fő kutatási területe a folklór, a szóbeli hősi epika, valamint a népművészet és a népdal. Tanulmányai az Echinoxban, az Erdélyi Múzeumban, a Művelődésben, a Népismereti Dolgozatokban, a NYÉK-ben jelentek meg. Művei: A Hargita megyei gótikus falfestmények ikonográfiája (közösen M. László Zsuzsannával, 1979), Kerekes Izsák balladája (1980), A Szent László-legenda és Molnár Anna balladája (1992), A magyar szóbeli hősi epika (1997), a Táltosok, kerekek, lángok (1999). E két utóbbi a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadásában látott napvilágot, a falfestmények ikonográfiáját a Csíki Székely Múzeum adta ki. Temetése jan. 6-án lesz Sepsiszentgyörgyön, a szemerjai temetőben. /Elhunyt dr. Demény István Pál. = Hargita Népe (Csíkszerda), jan. 6./ Demény István Pál még harmincéves sem volt, amikor Kerekes Izsák balladája című értekezésével doktorált. Kutatói pályája határozottan ívelt fölfelé. Tanulmányok és könyvek sorát adta közre. Intézeti feladata a lírai népdalok rendszerezése volt. Legszívesebben azonban a hősi epikával foglalkozott. Szövegegyezéseket mutatott ki középkori krónikák és népballadák között. Táltosok, kerekek, lángok című, összehasonlító folklorisztikai tanulmányait tartalmazó, 1999-ben napvilágot látott könyve sejteti, hogy több, készülőben levő írása várta a végső formába öntést, azonban 51. születésnapját sem érte meg. /Dr. Almási István: Búcsú Demény István Páltól. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 11./ Demény István Pál /Nagyenyed, 1949. ápr. 28. - Kolozsvár, 2000. jan. 5./

"Faragó József néprajzkutató, akadémikus idén elnyerte a Kriterion-koszorút romániai magyarság népi hagyományainak feltárásáért, népköltészeti gyűjtőmunkájáért és a néprajzi gyűjtemények közkinccsé tételéért. Faragó József a kolozsvári Folklórarchívum alapító tagja, 1985-ös nyugdíjazásáig főmunkatársa volt. Az archívum több mint 10 000 gyűjtését őrzi, köztük legértékesebbnek a balladákat tartja. Gyűjtéseinek csak elenyésző része látott nyomdafestéket. - Romániában 1948-ban megszüntették az egyetemi néprajzi oktatást, s azt csak a kommunista rendszer bukása után, 1990-ben állították vissza. A közbeeső 42 éves pótolhatatlan űrben Faragó munkája felértékelődött, mert Erdélyben ő maradt az egyetlen néprajz szakot végzett és doktorált hivatásos magyar folklorista, akihez majdnem minden kezdő vagy már nem kezdő önkéntes folklorista útmutatásért, segítségért folyamodott. Egyetem és katedra nélküli levelező és tanácsadó tanára lett a néprajzi gyűjtőknek gyűjteményeik elkészüléséig. /A tárgyi néprajzban hasonló feladat jutott dr. Kós Károlynak./ Munkásságának nagyságát jelzi az 1998-ban kiadott egyéni bibliográfiája több mint 700 címet tartalmaz cikkei, tanulmányai és közel 70 kötete adataival. A 70 kötetet nem mind ő írta, ugyanis több tudományos és népszerű kiadásban gondozta a népköltési gyűjteményeit. Legkedvesebb munkái a következők: Romániai magyar népdalok, Jagamas Jánossal (1974); a Népismereti dolgozatok 6 kötetes sorozata, dr. Kós Károllyal (1976-1994); a Kalotaszegi magyar népviselet, Nagy Jenővel és Vámszer Gézával (1977); a Balladák földjén című tanulmánykötete (1982) és az Ószékely népballadák összesítő kritikai kiadása (1998, másodszor 1999). Faragó most dolgozik a Csángómagyar népballadák köteten, majd a Régi erdélyi népballadákkal fejezi be a sorozatot. /Faragó József Kriterion-koszorús. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 22./"

"A 80 éves István Lajos Korond kitartó krónikása. Legalább 60 éves írói tevékenységet mondhat magáénak, maradandót elsősorban néprajzosként alkotott. A Kriterion Népismereti dolgozatok című sorozatának majdnem mindegyik kötetében szerepelt, a legtöbb hazai lapban úgyszintén. A székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Kiadó két munkáját szerkesztette kötetbe (Babonás népi gyógyítások Korondon, 1999; A korondi aragonit-bánya története, 1999). Idén nyáron végre megjelent Korondi sokadalom /Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ című könyve, melyben helyet kapott legtöbb figyelemreméltó munkája. /K. Kovács András: A 80 éves István Lajos köszöntése. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 25./"

"Megjelent Rab János biológus Népi növényismeret a Gyergyói-medencében /Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ című könyve. Rab János az etnogeobotanikának elnevezett elemzési módszert német nyelven is ismertette és közölte (Linz, 1994). A szerző az 1970-es évek végén kezdett érdeklődni a népi növényismeret - az etnobotanika - iránt. Gyűjtésének részleteit a Gyógyszerészet, a Népismereti Dolgozatok, valamint a Nyelv és Irodalomtudományi Közlemények hasábjain közölte. 1993-ban Pécsen megvédett doktori értekezése is ebben a témában született: Etnobotanikai vizsgálatok Gyergyóban. A szerző most megjelent, Népi növényismeret a Gyergyói-medencében című könyve csaknem húsz év kutató- és gyűjtőmunkájának eredménye. A földrajzi táj és a Gyergyói-medence népi növényismeretének részletes leírását - a vadon termő és termesztett növények lelőhelyei, társulásai, étkezési kultúrában, állattartásban, dísznövényként és gyógynövényként való hasznosításuk - átfogó adattár egészíti ki. /Kozma Mária: Pallas-Akadémia sarok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 9./"

Idén lenne hetvenéves Seres András néprajzgyűjtő. Két néprajzi vidék szerelmese, a Barcaságé és a moldvai csángó falvaké, amelyek gazdagságát tanulmányokban, önálló kötetekben mutatta be. Egy korrajznak is beillő interjúval emlékeznek a néprajzgyűjtőről, amelyet Pávai István 1992 tavaszán készített Seres András árkosi otthonában. A téma: Seres András moldvai emlékei és a Csángómagyar daloskönyv születése. 1991-ben jelent meg a Csángómagyar daloskönyv /Héttorony Könyvkiadó, Budapest/, Szervátiusz Tibor rajzaival. A közel 600 oldalt kitevő kottás kiadványban közölt 390 moldvai magyar dallamadat túlnyomó részét 1972 és 1988 között gyűjtötte Seres András. A teljes dallamanyagot, a szövegek tájnyelvi változatát Szabó Csaba jegyezte le. Ugyancsak ő rendszerezte és látta el jegyzetekkel a teljes gyűjteményt. Seres András húsz-huszonöt éve jár gyűjteni, mondta el 1992-ben. A Ceausescu-diktatúra idején magyarországi néprajzos nem mehetett a csángókhoz, mert rögtön felismerték és lefülelték. A falvak át voltak szőve besúgókkal. Klézsén viszont Seres András megismerkedett a falu besúgójával, Kotyor Andrással, nála viszont tudott gyűjteni, ő hívta el azokat, akik tudtak meséket, régi énekeket. Seeres megismerkedett Szabó Csaba zeneszerzővel, aki akkor Marosvásárhelyen, a Színművészeti Főiskolán tanított. Szabó Csaba lekottázta a gyűjtött dalokat. Seres András /Krizba, 1935. márc. 23. – Árkos, 1992. nov. 27./ a középiskolát Brassóban végezte. Volt gazdasági technikus, kazánfűtő, majd 1971-től – Sepsiszentgyörgyre költözésétől – a Népi Alkotások és Művészeti Tömegmozgalom Kovászna Megyei Központjának szakirányítója. Munkái: Barcasági csángó leányingek hímzésmintái, Sepsiszentgyörgy, 1972; Barcasági csángó férfiingek, menyecskeingek, öregasszonyingek és díszkendők hímzésmintái, Sepsiszentgyörgy, 1973; Barcasági magyar népköltészet és népszokások, Kriterion, 1984; Szabó Csaba–Seres András: Csángómagyar daloskönyv, Budapest, Héttorony Kiadó, 1991; 1848-as emlékek, 1992; Kicsi Péter, nagy Péter, 1992. Cikkei és tanulmányai a Művelődésben, az Alutában, a Népismereti Dolgozatokban, a Megyei Tükörben, valamint más heti- és napilapokban jelentek meg. /Fekete Réka: Seres András néprajzgyűjtő. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 9./

A korondi István Lajos: Igaz-e, Gyuri? című könyve nemcsak hagyományőrző, hanem tréfás, korondi, sóvidéki elbeszéléseket, nevettető rigmusokat, anekdotákat és verseket tartalmaz. A 87 éves keramikusmester, néprajzi író, költő 1920 októberében született Korondon. Elemi iskoláit is ott végezte. 1941– 42-ben részt vett a KALOT által szervezett kurzusokon. Gazdag anyagot gyűjtött össze, melyből közöltek a Hargita és Maros megyei lapokban, folyóiratokban, naptárakban, a korondi Hazanéző című lapban. Írásaiból közölt a budapesti Honismeret, a Néprajzi Látóhatár is. A Népismereti Dolgozatok című kiadványban is több tanulmánya megjelent. A Korondi Sokadalom című monográfiában 100 oldalnyi néprajzi anyaga olvasható. A Székelyföld szerkesztői is szívesen fogadták a korondi szekerességről írt munkáját. Eddig megjelent önálló kötetei: 1944-ben: a Szeredai temetőben című színdarab, 1973-ban Korondi kerámia, 1994-ben Korondi gyermekhangszerek, 1995-ben Hagyományos népi gyermekcsemegék Korondon. 1999-ben: Babonás népgyógyítások Korondon /Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely/ és A korondi aragonit bánya története /Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely/. A Firtos Művelődési Egylet alapító tagja, 16 éven át irányította a korondi falumúzeumot is. /László Miklós: Igaz-e, Gyuri ? = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 29./

100 éve született Nagy Ödön
Aki hátaslovat kapott nászajándékba
Száz éve, 1914. május 31-én született Nagy Ödön (meghalt 1995. szeptember 1-jén), református lelkész, néprajzkutató, egyház- és helytörténész, Nagy Olga írónő bátyja. Édesapja gazdatiszt volt a Szamos (ma Beszterce- Naszód) megyei Sajóudvarhelyen, itt született Nagy Ödön. Később Mezőpanitban laktak, ahol kijárta az elemi iskolát, majd a hétéves gimnáziumot a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. Mindössze 18 éves, amikor felkerül a kolozsvári egyetem bölcsészkarára, ahonnan 1934-ben átiratkozik a református teológiára. Itt végez 1937-ben. 1937–38-ban a budapesti Néprajzi Intézetben Győrffy István irányításával néprajzot tanul. Korábban, 1935-ben bekerül a Kolozsváron megjelenő Ifjú Erdély c. lap szerkesztőbizottságába, és külső munkatársa a Hitel és a Havi Szemle c. lapoknak.
Már marosvásárhelyi diákévei alatt elkezdi látogatni a Kemény Zsigmond Társaság összejöveteleit, részt vállal az önképzőköri munkában, s megjelenik több IKE- konferencián, amely a vallásos ébredési mozgalmat hirdeti a két világháború között. Tanára volt Molter Károly, aki nagy hatással volt rá, az ő biztatására kezdi lejegyezni Mezőpanit és más falvak népdalainak szövegét. Miután leérettségizik, a német "vándormadár" mozgalom hatására gyalogosan bejárja Erdélyt, megismerkedik az Erdélyi Fiatalok csoportosulás falukutató munkájának eszméivel. Nagy hatással vannak rá Földes Károly lévita lelkész lesújtó mezőségi beszámolói, aki a Maros és Szamosok közti vidéket "az erdélyi magyarság temetőjének" nevezte.
Lelkészként 1939-ben kerül első állomáshelyére, Kissármásra, majd Nagyölyvesre, Mezőújlakra, Mezőköbölkútra, Mezőméhesre, Hariba, Istvánházára, Mezőfelébe, Szolokmára és Havadra. 11 évig szolgálta a havadi gyülekezetet, innen költözött vissza Mezőfelébe, ahol korábban lakást vásárolt, és itt halt meg 81 éves korában.
Már egész fiatalon elkezdi érdekelni a falukutatás, a helytörténet, a néprajz, az egyháztörténet. Alig múlt 20 éves, amikor Jenei Sándorral (a későbbi pusztakamarási lelkésszel) közösen megírják A mi játékaink (1936) c. kötetet. Rá két évre, 1938-ban jelent meg Kolozsváron Téli néphagyományaink. Útmutató a néprajzi gyűjtőknek, egy évvel később pedig a Tavaszi néphagyományaink. Útmutató a néprajzi gyűjtőknek.
Makkai Endrével (szintén református lelkészhallgató) összeállította az erdélyi téli szokáskör egyik legjobban megírt és leggazdagabb kötetét, az Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez (1939) címűt, mely kibővítve 1993-ban jelent meg a Magyar Néprajzi Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete gondozásában, Barna Gábor igényes szerkesztése alatt.
Lelkészi szolgálata idején számtalan néprajzi munkája született abból a faluból, ahol szolgált. Ezek későbben a Népismereti Dolgozatokban, a Néprajzi Látóhatárban, a Korunk Évkönyvében és a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvben jelentek meg. A gyülekezetek egyháztörténetét a Historia Domusba másolta be, bátran vállalva, hogy a szájhagyományban, írásos krónikák lapjain megmaradt szívderítő, humoros történetek is bekerüljenek feljegyzéseibe.
Sajnos, nem érhette meg a havadi lelkészség idején többedmagával gyűjtött és a későbbiekben két kötetben kiadott falumonográfiát. Az első 2000-ben Változó népi kultúra, a második 2002-ben Népi gazdálkodás Havadon cím alatt jelent meg. Többszerzős, gyűjteményes kötetekről van szó, melyek első kötete Havad szellemi néprajzát (történetét, szokásait, erkölcsi rendjét stb.) vizsgálja, a második a gazdasági élet történetét és több évszázados alakulását, fejlődését örökíti meg. Mindkét kötet testvére, Nagy Olga kolozsvári írónő, néprajzkutató irányítása alatt született, aki gyakran járt Havadra, több kötetre való anyagot gyűjtött a faluban, szerette e kis magyar közösséget, de a falu is őt. Az első kötet bemutatójára (2000. május 12-én) eljött Nagy Olga is, a másodikra – beteg lévén – csak üdvözlő sorokat küldött, de itt volt Nagy Ödön két gyereke Marosludasról illetve Kolozsvárról.
2001-ben a marosvásárhelyi Mentor Kiadó kiadta (kiadásra előkészítette, gondozta Keszeg Vilmos) a Palástban. Lelkészek szórványban című háromszerzős kötetet, amelynek első részében Nagy Ödön vall életéről és pályájáról 1991-ben, Emlékeim cím alatt. (További szerzők: Hermán János és Nyitrai Mózes.)
1939-ben részt vesz Istók Sándor pusztakamarási lelkész temetésén (öt lelkész volt jelen), ő végzi a bejegyzést a halottak anyakönyvébe.
Nagy Ödön egyenes tartású, szókimondó ember volt, amiért ma is szeretettel és tisztelettel emlékeznek rá. Többször vállalt szolgálatot a környékbeli falvakban, ahová – az akkori körülményeknek megfelelően – lószekérrel, hátaslóval vagy gyalogosan ment át szolgálatát elvégezni. A lóháton való szolgálatvállalást már egészen korán elkezdte: nászajándékként násznagyától egy hátaslovat kapott ajándékba, hogy ezzel keresse fel a magyarok által lakott szórványfalvakat a Mezőségen.
Havadi lelkészsége idején Nagyadorjánba – leányegyház volt – mindig lószekérrel utazott, hegyen keresztül.
Temetési szertartásán Fülöp G. Dénes, a Vártemplom lelkésze szolgált, a mezőfelei sírnál Barabás László néprajzkutató beszélt.
Nagy Ödönt 1979-ben ismertem meg közelebbről, aki a készülő havadi monográfia hiányzó fejezeteit hozta szóba, ezek megírására biztatva e sorok íróját. Így kerültem abba az értelmiségi csapatba, amely később, az ezredfordulón két kötetet adott a magyar néprajztudománynak.
Gazdag személyi könyvtára volt, ahonnan szívesen kölcsönzött könyveket azoknak, akiknél látta a népi kultúra iránti érdeklődés csíráját. Később, amikor nyugállományba vonult (néprajzkutatóként sohasem), többször küldött levelet alulírottnak — néprajzi tudását nem rejtve véka alá, szívesen oktatva a néprajztudomány alapfogalmaira. Két ritkaságnak számító kötetet őrzök tőle, A magyarság néprajza I-II. kötetét, a Bátky–Györffy–Viski-féle kiadást 1941–43-ból, amely ma is a tárgyi néprajz "nagykátéja". Ezeket egyik pusztakamarási utamról hazatérve adta át a ’90- es évek elején, amikor mezőfelei otthonában kerestem fel, mondanom sem kell, szimbolikus, potom árért.
A Palástban megjelent önéletrajzában így emlékszik a marosvásárhelyi Református Kollégium zenetanárára, Vajda Mártonra, aki gyakran mondta a diákoknak: "Magyarnak születtél, maradj magyar minden körülmények között, mert csak így lehetsz becsületes ember"!
Hitte és cselekedte is a korábbi intelmeket.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Mindennek eljön az ideje…
Húsz éve hunyt el dr. Kós Károly (1919–1996) néprajzkutató
Húsz éve, 1996. február 29-én hunyt el dr. Kós Károly néprajzkutató, muzeológus, egyetemi oktató, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, Kós Károly (1883–1977) író, építész fia.
Dr. Kós Károly a kalotaszegi Sztánán született 1919. augusztus 31-én. 1931-ben a kolozsvári Református Kollégium diákja volt, de 1935-ben édesapja – a tanárokkal támadt nézeteltérése miatt – átíratta a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba, ahol Csutak Vilmos volt az igazgató. 1939-ben egy évig református teológiai hallgató volt Kolozsváron, majd ’40-ben, amikor újraindult a néprajz szak az egyetemen, átiratkozott. 1943-ban egyéves ösztöndíjat nyert, és Budapesten tanult, ahol Viski Károly volt a tanára. Történelemből, földrajzból és bölcsészetből szerzett oklevelet. Doktori disszertációját néprajz témakörben írta meg 1944-ben, Viski Károly és Gunda Béla irányítása alatt.
1944-ben egyetemi tanársegédként maradt vissza a kolozsvári egyetemen, ahol történelmet és néprajzot oktatott. Közben az Erdélyi Múzeum Egyesület néprajztárát és az Erdélyi Kárpát Egyesület fényképtárát gondozza.
1951–56 között az Erdélyi Néprajzi Múzeum munkatársa, osztályvezetője és igazgatóhelyettese volt. 1955–59 között, a két kolozsvári egyetem egyesítéséig akadémiai kutatóként a kolozsvári magyar egyetem néprajzi tanszékének előadótanára volt.
1976-ban Faragó Józseffel beindítja a Népismereti Dolgozatokat, amelynek alapító szerkesztője volt. Ez halála előtt két évvel szűnt meg, 1994-ben.
1979-ben nyugdíjazták, de sosem vonult vissza, élete végéig dolgozott. Kutatási területe: az erdélyi és moldvai magyarság tárgyi kultúrája és az interetnikus kapcsolatok egymásra gyakorolt kölcsönhatásai. Legismertebb témakörei: népi vadfogás, fazekasság, kőfaragás, ekés földművelés, bivalytartás, árucsere, vásárok, népi építészet, fejfák, népviseletek, festett bútorok.
Szentimrei Judittal és Nagy Jenővel megírták azt a hatalmas szellemi értéket hordozó öt tájmonográfiát (Kászon, Szilágyság, Kis-Küküllő, Moldva, Torockó), amelyek az erdélyi népművészetben az ember és táj, ember és ember közötti kapcsolatok legszebb bizonyítékai.
Ezenkívül vannak a nagy ívű "egyéni vállalkozásai": Tájak, falvak, hagyományok (Kriterion, 1976), Eszköz, munka, néphagyomány (Kriterion, 1979). Halála után jelent meg a monumentális, kétkötetes Mezőség néprajza (Mentor, 2000) és a többszerzős Torockói népművészet (Kriterion, 2002).
***
Dr. Kós Károllyal 1984 kora tavaszán találkoztam Kolozsváron, amikor meglátogattam Györgyfalva negyedbeli lakásán. Látogatásomat koráb-  bi, levélben küldött meghívására "terveztem" be, amikor túl voltunk már az 1983-as Néprajzi Dolgozatokban lehozott népi vadriasztás megjelenésén. Akkor gyűjtöttem az anyagot a Halálozás, temetés, temető Vadasdon c. dolgozatomhoz. Magammal vittem az addig összeállt anyag nyers változatát, amit tételről tételre gondosan átnézett, tanácsokkal látott el, szakmai útmutatásokkal vértezett fel. Tudta, érezte: az ND szerzői gárdájának java része úgy verbuválódott össze, legtöbbje nem a néprajz terén szerzett diplomát (akkor már nem létezett, azaz: korábban megszűnt a néprajzi oktatás egyetemi szinten), hozzáállásunkat a népi kultúra iránti értékmentő VONZALOM és az akarat fémjelezte, semmint a szakmai felkészültség…
Az a nap, amit ott töltöttem a Scarisoara utcai lakásában – dr. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor lakása közelében – felér egy egyetemi évvel!
Erre a találkozóra magammal vittem lelki jó barátom, a vadasdi származású Molnár Dénes e témakörben készített rajzait, akinek munkáit látva fölöttébb el volt ragadtatva. Szívből örült annak, hogy apadó magyar képzőművészeink egyre bokrosodó tanári- művészi elfoglaltságuk közepette időt szakítanak a néprajzra is… Aztán beszélt a vonalas rajz fontosságáról a néprajzkutatásban, ami hitelesebbé, értékesebbé és vizualitásában gazdagabbá teszi a leírt néprajzi szokást – jelen esetben a halálozás, a temető néphagyományait.
Mikor elköszöntem – a délutáni órákban –, meg kellett ígérjem: sohasem fogok lemondani a "néprajz felé hajló szerelmemről", s még a nyár beállta előtt postázom "halottas" dolgozatomat, hogy benne legyen a következő ND-ben…
Néhány hónap múlva postáztam, amelyre az alábbi válasz érkezett.
Székely Ferenc
Vadasd
Kolozsvár, 1984. június 26.
Kedves Ferenc!
Az egyik szemem nevet, a másik sír. Nyugtázom a te 29+6 oldal szövegből álló dolgozatodat (Halálozás, temetés, temető Vadasdon) és Molnár Dénes dolgozatát (Sírjelek) – 27 oldal szöveg + 12 lap tusrajz, melyeket a napokban (még Csíkszereda-Sepsiszentgyörgy körúton voltam) hozott a posta. Öröm látni az újragépelt (tökéletesített) kéziratodat és a témát jól kiegészítő Molnár Dénes-kéziratot (bár ehhez még nem szólhatok hozzá, mert csak átlapoztam) és szép képanyagot. Öröm látni az ilyen szép képanyagot, de az immár véglegesnek tekinthető (föltehetően már csak szerkesztői adjusztálást igénylő) tanulmányszöveget meg éppen, hiszen ez az a téma és vidék, amiről s ahonnan oly régóta várunk valamit, minél többet, ez kell a Népismereti Dolgozatoknak!
Ugyanakkor viszont a másik szemem sír, hiszen ’84 helyett – mint évtizedünk elején szó volt az évenkénti megjelenésről – az ND legközelebbi kötete csak 86-ban jelenhet meg ("legjobb esetben" – mint a Kriterion főszerkesztője írta) s e kötetre már kétszeres anyag van (hál’ Istennek – mondja a nevető szem). A "legjobb eset" pedig arra vonatkozik, hogy jelenleg (3 hónapja) egy brigád a Kriterion eddigi tevékenységét és jövendő profilját igyekszik meghatározni s úgy tűnik, hogy e kiadónak vissza kell térnie a korábbi szépirodalmi kiadó profilhoz s ami nem szépirodalom, azt mind az Editura Academiei, Albatros, Sport- Turism, Meridiane, Creanga stb. kiadókhoz kell átadni elbírálásra, hogy vállalják-e kiadásukat ilyen vagy olyan nyelven. Több éve már a példányszámokat sem a Kriterion határozza meg, s ugyanakkor a papírral és festékkel is problémák vannak. Egyszóval pillanatnyilag alig tudná valaki megmondani, hogy mi lesz a sorsa pl. a ND-nek, vagy akár az én és mások már ott levő kész kéziratainak, melyek szerződés alapján készültek el évekkel ezelőtt.
Nem alkalmas e papiros arra, hogy minden részletre kitérjek, minden fentiekkel kapcsolatos gondolatot kifejtsek stb. Ami fő mondanivalóm van a magam és minden szeretett, becsült munkatársam számára, az ebben foglalható össze: mivel jelenleg senki sem sürget, senki sem kap írásaink után, senki sem szorít, hogy hamar-hamar adjuk a kéziratot, az 1950-es, 60-as évekhez hasonlóan nyugodtan dolgozhatunk, alapos munkára van időnk, s ha már mi nem is, de utódaink bizonyára kapnak kiadót munkáinknak. Persze, meglehet, hogy akár pár év múlva kapósak lesznek kézirataink, hiszen a már "változó valóság" korában, mikor úgy rohan, alakul minden, közelebbről is előállhat olyan helyzet, hogy nem csak az olvasók, de a kiadók is igényelni fogják írásainkat, csak legyenek kész formában. Ebben a reményben folytatom én is a munkámat s biztatlak Téged is a további hasznos munkálkodásra. Mindennek eljön az ideje, érdemes dolgozni!
Barátsággal köszönt
K Károly bátyád
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)