"Gyimesközéplokon szept. 27-én rendezte meg a hagyományos csángófesztivált a Hargita megyei Művelődési Felügyelőség, a csíkszeredai Népi Alkotások Háza és a gyimesközéploki önkormányzat. A rendezvényen "összegyűlnek a Dévától Moldváig szétszóródott csángók, hogy számot adjanak őseink hagyatékáról" - mondta megnyitójában Gyimesközéplok polgármestere. Pusztináról és Rekecsinyből is jöttek hagyományőrző csoportok. /Kiss Edit: A Tatros forrásánál. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 6./"

Csíkszentkirály volt a házigazdája nemrégiben a Megyei Tanács támogatásával, a Népi Alkotások Háza szervezésében annak a folklórfesztiválnak, amit néhai Antal Miklós koreográfus indított útjára hat évvel ezelőtt, Felsütött a Hold sugára címmel. Kászonújfalu, Csíkszentdomokos, Csíkjenőfalva, Csíkdánfalva, Csíkmadaras, Tusnádfürdő, Csíkszentsimon, Csíkszentimre, valamint Csíkszentkirály képviseletében léptek színpadra a népi zenekarok, népdalénekesek, néptáncosok. Ezek a találkozók felvonulással és közös szentmisehallgatással kezdődnek. Gyönyörű momentuma volt a felvonulásnak, amikor a búcsúsmenet bevárta a folklórtalálkozó székely ruhába öltözött, mintegy háromszáz résztvevőjét, és együtt folytatták útjukat a tivai kápolna felé. /Búcsú és folklórtalálkozó Csíkszentkirályon. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 16./

Hét évvel ezelőtt szervezték meg először a Műkedvelő Színjátszók Találkozóját /MÜSZIT/, emlékezett a kezdetre Borzási Mária, a főszervező. A találkozót Gyergyószentmiklós művelődési háza és az Általános Műveltség Alapítvány szervezi, az Illyés Alapítvány, a budapesti minisztérium és a Hargita megyei Népi Alkotások Háza támogatásával. Évente negyven-ötven csoportnak küldenek meghívólevelet. Idén is lesz MÜSZIT. /Pál Hajnalka: Néhány szóban a MÜSZIT-ről. = Gyergyói Kisújság (Gyergyószentmiklós), szept. 21-23./

A 80 éves Bandi Dezső munkássága elismeréséül kitüntetést kapott Göncz Árpád köztársasági elnöktől. Minden idejét leköti a Marosvásárhelyen működő faragókör vezetése. Nem jár szakmai konferenciákra, értekezletekre, mert a tárgyalkotás folyamatát fontosabbnak tartja. Nem ért egyet azzal, hogy a folklórizmust fölösleges. Bandi Dezső /sz. Magyarsáros, 1919. okt. 7./ Ösztöndíjasként elvégezte Budapesten a Képzőművészeti Főiskolát. A fiatal művész az egyéni alkotómunka helyett a közösségépítést, a nép felkarolását helyezte tevékenységének előterébe. 1957-től, több mint egy évtizeden át, a Népi Alkotások Háza Maros megyei irányítója. 1963-ban már 170 népi alkotási kört irányított több mint ezer taggal. A naiv művészeti ágak - festészet, szobrászat - és a szellemi néprajz hagyományainak felkarolásával foglalkozott. Cikkeit az A Hét, az Utunk, az Előre és a Művelődés közölte. 1990 után sem szűnt meg kapcsolata a művészi tárgyak alkotóival. /Bölöni Domokos: Néhány perc Bandi Dezső tanár úr társaságában. = Udvarhely Szék (Székelyudvarhely), nov. 17./

Csíkszeredában a Művészeti Népiskola ebben a tanévben 146 tanulót iskolázott be a Csíki medencéből. A nyár folyamán Balogh László, a Népi Alkotások Házának új igazgatója helyet kért ebben az épületben az általa vezetett intézménynek, majd később az egész emeletet igényelte. Ez vitát szült a két intézmény között. Kőrössy Orsolya, a Művészeti Népiskola igazgatója szerint ugyanis ők egyetlen berendezett szakteremről sem tudnak lemondani. /Hátsekné Kovács Kinga: Kultúrberki vitákról. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 7./

A Kovászna megyei tanfelügyelőség és a Népi Alkotások Háza idén is megrendezi az "Anyám fekete rózsa" elnevezésű, magyar nyelvű, nemzetközi vers- és prózamondó találkozót, kiterjesztve Románia magyarlakta területeire. Az édesanyák tiszteletére meghirdetett versenyen gyermek (12-15 évesek), ifjúsági (16-21 évesek) és felnőtt csoportokban lehet indulni. A jelentkezőknek három verset vagy prózát kell megjelölniük, ezek közül egynek kortárs magyar alkotásnak kell lennie. Benevezési határidő: 2000. február 15. A megyeközi találkozót 2000. április 7-8-án tartják Sepsiszentgyörgyön, a Mikes Kelemen Líceum dísztermében. A nyertesek május 1-3. között magyarországi vetélkedőn vesznek részt. /"Anyám fekete rózsa" - versenyfelhívás. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 12./

A Népi Alkotások Házainak meg kell találniuk új szerepkörüket. Baka Mátyás, Háromszék megyei tanácsa alelnöke kiemelte, hogy a megyei önkormányzat irányítási hatáskörébe tartozó, a közművelődést, népi kultúra ápolását, szolgáló intézmények átszervezése várhatóan az önkormányzat decemberi ülésén kerül napirendre. Azt javasolják, hogy új neve legyen: Kovászna Megyei Kulturális Intézet, a Népi Alkotások Háza és a Művészeti Népiskola összevonásával Némileg bővíteni is kell a szakirányító keretet: a népi tánc, kórusmozgalom, a hagyományápoló csoportok szakmai irányítása e pályában jártas, elkötelezett szakembereket igényel. Többen javasolták, hogy a népitánc-kurzusokon, illetve a népi fafaragó szakokon tanulók mentesüljenek az oktatási költségek fizetésétől. A tanács elfogadja ezt a javaslatot. /Flóra Gábor: Intézményként is megújulva. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 10./

"A Fonó Budai Zeneházban átadták a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) képviselőinek azt a CD-ROM-csomagot, amely az eddigi legbővebb, legteljesebb válogatás a magyar népzenei anyagból. Dr. Pozsony Ferenc egyetemi tanár, a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság elnöke elmondta, hogy az Utolsó Óra program keretében az utóbbi öt év során számos erdélyi zenésszel, együttessel készült stúdiófelvétel a magyar fővárosban. A digitalizált anyaggal kapcsolatosan már korábban felvetődött a gondolat, hogy azt Magyarország határain kívül is hozzáférhetővé kell tenni. Így esett a választás a kolozsvári székhelyű KJNT-ra, amelynek képviseletében az elnök vette át a CD-re írt anyagot. - A szerződés szerint mindebből az erdélyi együttesek ingyen másolhatnak át oktatási célra. Eljuttatják a másolatot a sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai, marosvásárhelyi néptáncegyütteseknek és az Udvarhely Néptáncműhelynek is, amelyek oktatási célra használhatják a felvételeket. A zenei anyagot válogatta és szerkesztette Pávai István népzenekutató, az MTA Népzenetudományi Intézete Népzenei Archívumának vezetője, aki székelykeresztúri születésű. Korábban a csíkszeredai Népi Alkotások Háza, a Maros Művészegyüttes zenei szakirányítója és utóbbi igazgatója, a Marosvásárhelyi Rádió zenei szerkesztője volt. /"Visszaadták" Erdélynek. Kolozsváron a magyar népzenei archívum anyaga. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), ápr. 26./"

"A költészet tavasza elnevezéssel első alkalommal tartottak versmondó vetélkedőt Zilahon a Népi Alkotások Háza szervezésében. Zilahi, szilágysomlyói, sarmasági középiskolák tanulói vetélkedtek. Különdíjakat ajánlott fel a városi RMDSZ, valamint a Pro Zilah Egyesület. /A költészet tavasza. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 6./"

"Harminc esztendővel ezelőtt a Kőrösvidéki Múzeum /Nagyvárad/ részeként olyan néprajzi alapkiállítást nyitottak meg Nagyváradon, amely akkor s azóta is európai rangon képviseli a szakterületet. Mózes Teréz emlékezett a néprajzi alapkiállítás megszületésére. A nagyváradi Népi Alkotások Házában igazgató volt, járta falvakat, felmérte a vidék néprajzi jellegét. Mózes Teréz gyűjtötte a legértékesebb népi hímzéseket, felvásárolta az intézet számára valamennyi fazekasközpont jellegzetes készítményét és a néprajzi tájegységek viseletét. Tapasztalhatta, hogy ez az érték a szemünk előtt pusztul, tűnik el. Sokáig érvelt, míg végül 1964-ben megalakult a múzeum keretében a néprajzi osztály, 1966-ban pedig a különálló képzőművészeti és etnográfiai osztály. Az értékes gyűjteményt a Népi Alkotások Házából sikerült átvinni a múzeum tulajdonába. Néhány év alatt 7000-nél több múzeumi tárgyat gyűjtöttek be. /Fábián Imre: Aki álmodott és cselekedett. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), szept. 18./"

"Negyedik alkalommal vett részt a koltói Somfa Együttes a "Szilágysági gyerek vagyok" címmel okt. 20-án megrendezett népdalvetélkedőn. A "Somfa" az előző években három gyermekkel vett részt a zilahi megmérettetésen, ebben az évben tíz gyermek jelentkezett a Szilágy Társaság, a Szilágy megyei Művelődési Felügyelőség és a Népi Alkotások Háza által szervezett vetélkedőre. A "Nénokut" néprajzi társaság felkészítőjén résztvevő gyermekek kimagasló sikert arattak. /Tamás Sajtos Erzsébet: Siker a népdalvetélkedőn. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), okt. 26./"

"A nyolcvanéves Orbán Ferenc népi szobrász most is dolgozik otthonában, Csíktaplocán, Csíkszereda közvetlen szomszédságában. Orbán Ferenc a maga szórakoztatására, kedvtelésére készített szobrokat, majd másoknak is felfigyeltek rá, a népi alkotások házának irányítóitól is biztatást kapott. Imádkozó székely című szobrával megajándékozta Márton Áron püspököt pappá szentelésének 50. évfordulóján, amire köszönőlevelet kapott a jeles személyiségtől 1974-ben. Az elismerő, köszönőlevelek között van egy tavaly kelt levél is, amelyben ez áll: "A Mária-szobor azért is különösen kedves nekünk, mert biztos vagyok benne: annyi balszerencse közt a Boldogasszony tartott meg minket, akinek Szent István felajánlotta hazánkat." Aláírás: Lévai Anikó és az Orbán család. A volt miniszterelnök családját valaki megajándékozta a Feri bácsi szobrával, és a köszönőlevél megérkezett a faragó címére. Magyarországon egymást követő kiállításokon aratott sikereket a székely mester. Az utóbbi időben ugyanis inkább "Jézus-faragó" ember lett belőle, vagyis az egyházi témák kerültek előtérbe. /Ferencz Imre: A műkedvelés udvarában. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 29./"

Dr. Bura László nyelvész, irodalomtörténész 80 éves
Dr. Bura László ma ünnepli 80. születésnapját, ennek apropóján pedagógusi, nyelvészi, irodalomtörténészi, iskolaszervezői munkásságáról kérdeztük. Ez alkalommal kívánunk boldog születésnapot, valamint erőt és egészséget további munkájához.
— Ha visszapörgeti élete filmkockáit, bizonyára megszámlálhatatlan sok esemény sorakozik fel. Melyek azok, amelyekre örömmel, és melyek azok, amelyekre nem szívesen emlékszik vissza?
— Nem rövid idő az, amelynek eseményeit most mérlegre kell tennem, így természetesen emlékeim között egyaránt sorakoznak örömmel és nem szívesen felidézettek. Mindenkor örömmel emlékezhetem az iskolai intézmények működésének megszervezésében végzett munkámra, vagyis a magyar tannyelvű középiskolai oktatás 1990 utáni alakításában kifejtett tevékenységemre. Újjászerveztem és négy évig igazgattam a Kölcsey Ferenc Elméleti Líceumot. Azzal, hogy 1991–ben a líceum épületébe befogadtam a megalakulására készülő (akkori nevükön) római katolikus és református szemináriumi líceumot, lehetővé tettem elindulásukat. Elvállaltam a (későbbi nevén) Hám János Líceum igazgatását is, ennek 1995–ben saját épületet szereztem, szerkezetét pedig a hároméves egészségügyi asszisztensképzővel kiegészítve iskolaközponttá alakítottam. 1997 decemberében véglegesen nyugdíjba mentem. Két év múlva azonban újabb szervezési feladatot kaptam, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kara létrehozta a Tanítóképző Főiskolát. Besoroltak a Szatmárnémetibe kihelyezett Tanítóképző-Angol Nyelv Főiskolai tagozat előadói közé, az egyetem szenátusa pedig kinevezett a tagozat (helyi) tanulmányi igazgatójává.
Mindhárom intézmény eredményesen működött, ezt, vagyis az eredményes szervező, oktató és nevelő tevékenységet a jó munkaközösségek hatékony közreműködése segítette. A munkatársak barátságos magatartásának, őszinte segíteni akarásának emlékét megőriztem, gyakran felidézem. Nem szívesen emlékezem az idő eltékozlására. Persze az egykori egyetemi évek folyamán nem mi, hallgatók kótyavetyéltük el a drága időt, hanem a társadalmi rendszer kényszerített rá. Mint minden szakon, a nyelv- és irodalomtudományi karon is (az első két tanévben) heti négy óra marxizmus (a Szovjetunió Kommunista „bolsevik” Pártjának története), négy óra pedagógia (Makarenko-elmélete a munkára való nevelésről), négy–négy román, illetőleg orosz óra (anyaga: Sztálin a nyelvről), az irodalomórákon: a lenini két kultúra és kivetítése (esetünkben a magyar irodalomra). Azt hiszem, hogy a hatvanas, majd a hetvenes évek egyetemi hallgatóinak tananyaga már „javult”, a ma élők számára egyszerűen elképzelhetetlen és hihetetlen világban éltünk. És elfecséreltük a soha vissza nem térő drága időt.
Egy életpálya gyümölcsei
— Pályafutása több szálon futott: pedagógus, nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, helytörténet és egyháztörténet kutató és író, létrehozott több iskolát. Melyik eredményére a legbüszkébb, mi az amit szeretett volna, de nem sikerült megvalósítani?
— A Bolyai tudományegyetem filológiai karán végzettek többségét pedagógus pályára helyezték, magyar-, román-, orosztanárok lettek. Az én évfolyamomból többeknek sikerült kiadókhoz, illetőleg a médiában elhelyezkedniük. Engem a IV. tanévem megkezdésekor kineveztek a nyelvészeti tanszékre, gyakornoki beosztásban, államvizsga után ugyanott maradtam, előléptem főgyakornokká. A tanszék tudományos munkájába, a nyelvjáráskutatásba már hallgatóként bekapcsolódtam, így konkrét elméleti feladatokat is kaptam. A nyelvészeti tanszék a Román Tudományos Akadémia (akkor még szereplő) kutatási tervébe, a Moldvai Csángó Nyelvatlasz anyaga összegyűjtésének és szerkesztésének tervén dolgozott. (Csak 1991–ben jelenhetett meg.) A csángó kutatásban részt vevő román és magyar kutatókkal (nyelvészek, néprajzosok, zenekutatók stb.) én is a helyszínen ismerkedtem ezzel az archaikus nyelvjárással, a nyelvjárást beszélőkkel. Az egyetemen gyűjtő és kutató munkát végző, illetőleg majd előadó nyelvészt akartak belőlem faragni. A pályafutásom irányát azonban megváltoztatta a hatalom. Tizenöt hónapig politikai fogolyként az állam vendége voltam. Az egyetemre nyilván nem térhettem vissza, elhelyeztek a közoktatásban. Így lettem tanár 1956 őszétől Mezőpetriben, négy év után Szatmárnémetiben, általános, majd középiskolában. Az oktatási rendszer az akkor még nem kötelező hét osztályos általános iskolától a 90–es évek második feléig (ameddig tanítottam) ugyancsak változatos volt. Tartalmában is és módszereiben is többször, esetenként lényegesen is változott. Rideg formalizmus uralta. Magyartanárként (vidéken) kiegészítésül tanítottam románt, aztán rajzot, mezőgazdasági ismereteket (!). Szatmárnémetiben két évig román katedrán dolgoztam, egy tanévben a (román) pedagógiai líceumban (9-10. osztályban) latint tanítottam. Az 1971–ben alakult Magyar Líceumban is egy ideig a fél katedrám latin óra volt. Az egyetem nyelvészeti tanszéke tovább ösztönözte és támogatta a nyelvészeti kutató munkámat. Ennek nyomán írtam meg több tanulmányt, amelyekkel külföldi pályázatokon is részt vettem, sőt pályadíjakat nyertem. Úgy emlékszem, 1958–ban (a rajoni román főtanfelügyelő támogatásával) a magyar tagozatok diákjainak bevonásával megszerveztem a Nagykároly környéki falvak közmondásanyagának összegyűjtését, s természetesen feldolgozását. Szatmárnémetiben a tanügyi véglegesítő és a fokozati vizsga kényszerített a szakmódszertannal való fokozottabb foglalkozásra, később ebből (esetenként nevelési tárgyú kérdésekről is) a Tanügyi Újság, alkalmilag a Szatmári Hírlap számára írt cikkek is születtek. A nyelvtudományhoz való vonzódásom (és egyetemi professzoraim ösztönzése) kapcsán felvételiztem a BBTE Filológia Karán a doktori fokozat megszerzésére. A nyelvészeti tanszéken, szakszókincs kutatásából írt disszertációm megvédésével 1972–ben szereztem meg a tudományos címet. Természetesen nyelvész pályafutásom is a korszak lehetőségeinek korlátozó feltételei között alakulhatott. Több tanulmányt írhattam és jelentethettem meg a romániai akadémiai folyóiratban, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben. Az alkalmazott nyelvészet, a nyelvművelés ígérkezett gyümölcsöztethető ágazatnak. Elég hosszú időszakban sikerült is rendszeres nyelvművelő rovatot írnom a temesvári Szabad Szóban, majd a Szatmári Hírlapban és a bukaresti Ifjúmunkásban. Egy másik alkalmilag művelhető szakterület volt a szakszókincs kutatás, konkrétan népi kismesterségek szókincsének összegyűjtése, elemzése. Ez persze párosult a terület néprajzi vonatkozásaival is, konkrétan így születtek és gyűjteményes kötetekben így jelentek meg egy-egy kismesterség néprajzi leírásai is. A népdalgyűjtést 1971–ben a Népi Alkotások Háza kezdeményezésére végeztük, az akkor megjelent kötet (Zöld erdőben fenyő zöldje) anyagát a megye 12 falujában gyűjtött anyagból válogattuk, a dallamokat Brejan–Albert György zenetanár jegyezte le, a szövegeket én gondoztam. E gyűjtés folyamán megállapítottam, hogy Szatmár megyében még él a népballada műfaja. Akkor határoztam el, hogy a gyorsan pusztuló műfaj feltérképezése, létező darabjainak megmentése sürgős feladat, ezért hozzákezdtünk ennek felkutatásához, rögzítéséhez (magnetofonnal), s lejegyzéséhez. Az 1978–ban megjelent kötet (Szatmári népballadák) anyagát 43 helységben gyűjtöttük. A szaktudomány értékeli, sikerültnek tartja a munkát. A néprajzkutató minősítésem még egy két (társszerzőkkel készített) szellemi néprajzi munkára, valamint néhány tanulmányra, kisebb cikkekre alapozódik. Lényegében a szükséglet, a helyzet megkívánta időszakosan végzett tevékenységet fed. Ugyanez vonatkozik az irodalomtörténész minősítésre is. A magyarul és/vagy románul írt irodalmi, irodalomtörténeti vonatkozású írásom — cikkem, esetenként tanulmányom megírását többnyire valamilyen konkrét alkalom, hivatalos megemlékezés igényelte. Előfordult persze olyan eset is, amikor egyik-másik térségünkbeli, avagy a térséggel kapcsolatba került író-költő életének vagy valamelyik alkotásának kapcsán Szatmárhoz kapcsolódó vonatkozásáról is írtam (a Korunkban, az Erdélyi Múzeumban, gyűjteményes kötetekben). Lehet, hogy ide lehetne vagy kellene kapcsolnom a lexikonok helyi munkatársaként végzett szerkesztői tevékenységemet. A hat kötetben megjelent Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak szatmári (Szatmár megyei) anyagából mintegy ötven szócikket (esetenként tanulmányt) én írtam. Hasonló munkatársa voltam a Budapesten megjelenő Magyar Katolikus Lexikonnak, a 2001–2011 között megjelenő VI-XV. kötetébe 59 szócikket írtam. Valószínűleg ide kellene sorolnom a Csanálosról és Erdődről írt falumonográfiámat is. Úgy ítélem, mindkettővel elégedett lehetek. A kérdésben helytörténetként megnevezett terület gyakorlatilag sokirányú kutató és publikációs tevékenységre vonatkozhat. Elsősorban művelődéstörténetként közelíteném meg, ugyanis több könyvem és jónéhány tanulmányom sorolhatnám be ennek egyik ágazatába, az iskolatörténetbe. 1972–től foglalkoztam — Jakó Zsigmond professzor útmutatásával — művelődéstörténetünknek sürgető feladatával, középiskoláink történetének és társadalmi szerepének az addig ismert kerettörténetüket meghaladó bemutatásával. A Szatmárnémeti református kollégium és diákjai (1610–1852) című munkát 1983–ban adtam át a Kriterion Könyvkiadónak. A munka hamarosan abban a megtiszteltetésben részesült, hogy művelődéstörténetünk harminc tiltott kiadványa közé sorolták. Még 1989 előtt rátaláltam a Pázmány Péter alapította jezsuita gimnázium, valamint az ún. püspöki líceum gazdag levéltári anyagára is. Ennek feldolgozására, kiadására nyilvánvalóan nem is gondolhattam. Oktatási intézményeink történetének kutatása 1990 után új intézménnyel bővült, a Szatmárnémeti Római Katolikus Polgári Iskolai Tanítónőképző Intézettel. Mind a püspöki líceum (a középiskolát követő kétéves oktatási intézmény), mind a polgári iskolai tanítónőképző (ma tanítóképző főiskolának kellene nevezni) bölcsészeti és természettudományok tagozata (később kézimunka–mesternői, és testnevelési szakkal is bővült) Szatmárnémeti oktatástörténeti képét addig nem ismert távlatokban mutatta be. A helytörténet — oktatástörténet — intézménytörténet kereteibe sorolható maradandó eredmények közé sorolhatom a Szatmári diákok 1610–1852 című (Szeged, 1994) kötetet, amely tartalmazza a korabeli középiskoláinkban tanult diákok névsorát, adatait, a Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig című (Csíkszereda, 2004) kötetet. Igazán helytörténetnek a Szatmárnémeti kialakulása és fejlődése épületei és műemlékei tükrében (Identitas, Szatmárnémeti, 2002) című munkát említem, amely azonban (rajtam kívül) népes munkatársi csoport — Bara Csaba, Bara István, Erdei Líviusz, Kiss Imola, Muhi Sándor, Tóth Géza — közreműködésével készült, minőségileg nagyon szép munka (Póti István kiadásában). A hiánypótláson kívül a könyv a művelődés munkatársai szükséges és lehetséges együttműködésének tanúsítója. Az egyháztörténetet kutató és író minősítést nyilvánvalóan 1992 után kaphattam, miután megjelent az Romániai Magyar Szó kis zsebkönyve, az Erdélyi Egyházaink Évszázadai. A zsebkönyv Szatmár Római Katolikus Püspökség című fejezetét én írtam. Egyszerű történet: Ft. Reizer Pál szatmári püspök megkért: két héten belül le kell adnia a pontosan húsz oldal terjedelműre megszabott kéziratot a püspöksége történetéről. Papjai közül akik megírhatnák visszautasítják, nem talál olyant, aki megírhatná. Kérése: mentsem meg. El kellett vállalnom. Következett a rohammunka: szempontok meghatározása, vázlat, források keresése, megszövegezés. S amint az történni szokott, folytatása következett. Ugyanő megkért: írjak egy rövid életrajzot Scheffler Jánosról, az 1952-ben börtönben meghalt szatmári püspökről, ugyanis el akarja indítani a boldoggá avatási eljárását, de ehhez szükséges emlékének, életrajzának felidézése. A mű megírásának feltételei most jobbak voltak: a kiadóval megegyeztek, 60 nap múlva átadja a nyomdakész kéziratot. Nem részletezem, hogy milyen írói munkakörülmény — iskolai és igazgatói munka mellett — forrásmunkák nélkül dolgozni. A munka — törvényszerűen apró–cseprő hibákkal, no meg téves adattal is — elkészült. És később újabb kéréseket, feladatokat hozott magával. Scheffler János egész életpályáját, személyiségét megismerve aztán úgy láttam, hogy érdemes őt a 21. századi – akármilyen felekezetű – ember elé idézni, hiszen világszemlélete, életmódja, munkastílusa bármelyik számára hasznosítható tanulságokat sugall. Ezért adtam a könyvnek a fő címül: Köztünk élet… A tavaly, hivatalos boldoggá avatására elkészült a Boldog Scheffler János.
— Sok nyelvészeti munkája van, amelyek közül néhányban már–már feledésbe merülő helyneveket tett maradandóvá, de az irodalomtörténeti és egyháztörténeti munkáiban is sok olyan téma van feldolgozva, ami könnyen a múlté lehetett volna. Az egyre jobban globalizálódó világban, amikor az anyanyelv kezd háttérbe szorulni, nem félő, hogy ezek a tudományos munkák a könyvtárak polcain rekednek?
— A különféle tudományos vagy művelődési szakterületekre vonatkozó munkáimban kétféle értéket kereshetek: adatokat, ismeretanyagot, esetenként valamilyen elméleti vagy módszertani kérdés fejtegetését. A 21. század világában minden nyomtatott munka kétféle módon élhet: könyvtárak polcain és/vagy digitalizáltan a világhálón. Több könyvemről tudom, hogy megtalálható a világhálón, a Kárpát-medence helynévanyagának digitalizált formában elhelyezése a világhálón folyamatban van (az én kétkötetes munkámé is). Vannak és lesznek, akik megkeresik és szívesen forgatják kezükben a papírra nyomtatott könyveket, de mind többen vannak, akik a számítógép adta lehetőséget, a világhálón való elérhetőséget választják.
Befejezésre váró feladatok
— Melyek azok a dolgok, kérdések, amelyek önt nyolcvan évesen is foglalkoztatják, mi az, amin most dolgozik, és milyen tervei vannak?
— Merészségnek tartanám, ha nyolcvan évesen, főként a tarsolyomban levő betegségekkel terveket szőnék. Szeretném teljesíteni azt, amit feladatul kapok, erőm és lehetőségeim mértékében igyekszem befejezni néhány be nem fejezett, félig kész (nyelvészeti művelődéstörténeti) téma kidolgozását.
Azt hiszem, meg kellene oldanom a Státus Kiadó által kiadott két könyvem bemutatóját is. A decemberben megjelent tanulmánykötet (Pillanatképek jövőbelátáshoz) célja ugyanis térségünket érintő múltbeli és jelenkori problémákat tárgyaló, de külföldön megjelent tanulmány elérhetőségének előmozdítása volt. A múlt héten megjelent Sakkfigurák pedig egy koncepciós kirakatper megtervezését, forgatókönyvét, kivitelezését mutatja be. Tanulságai — a konkrét szereplőktől elvonatkoztatva is — egy korszak ártatlan áldozataira emlékeztethetnek.
Elek György
Kiegészítés: Bura László könyvei /1990-től/
Bura László: Hűségesen, fáradhatatlanul : Scheffler János szatmári megyés püspök életútja. (Szatmárnémeti, 1992);
Bura László: Krisztussal élve a világ felé fordulva. A Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári irgalmas Nővérek 1842–1992. Satu Mare, 1992.
Bura László: A Szatmári Református kollégium és diákjai 1610 – 1852. Kolozsvár, 1994.
Bura László: Szatmári diákok 1610–1852. Szeged, 1994.
Bura László: Hám János öröksége. Szatmárnémeti. 1999.
Bura László: Iskolavárosunk Szatmárnémeti. Csíkszereda, 1999.
Bura László: Éltetőnk, mindennapi anyanyelvünk : nyelvművelő írások. Csíkszereda, 2002.
Bura László: A második évszázad. A szatmári róm. kat. egyházmegye kislexikona. 1904–2004. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2003.
Bura László: Szatmári helynevek I. (Budapest, 2003);
Bura László: Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig. Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004.
Bura László: Tövisháti helynevek. (Budapest, 2004).
Bura László: A szatmári Szent János-plébánia temploma 1906–2006. Verbum, Kolozsvár, 2006.
Hám János szatmári püspök 1827–1857. Szerk. Bura László, Ilyés Csaba. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2007.
Bura László: Vizsgáljuk meg ezek okát! Szatmári művelődés- és egyháztörténeti tanulmányok. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2007.
Meszlényi Gyula szatmári püspök 1887–1905. Szerk. Bura László. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2008.
Bura László: Erdőd nyolc évszázada. Idea Stúdió, Szatmárnéme

Sylvester Lajosnak, az elágazó ösvények kertjébe
Drága Lajos, soha nem hittem volna, hogy az én tisztem lesz a búcsúztatásod. Mindég is ragaszkodtam hozzád, életemben megkülönböztetett helyet foglaltál el, pályám alakításában is tevékenyen részt vettél, hiszen a hatvanas évek végén úgyszólván az utcáról vettél fel a Népi Alkotások Házához, s innen kerültem egy idő után a Megyei Tükörhöz, s lettem újságíró.
Noha a köztünk lévő korkülönbség nem indokolta volna, egy idő után, amikor barátságunk bensőségesebbé vált, kétségtelenül egyfajta idősebb báty, túlozzunk (s miért is ne, hiszen túlzásaink is jellemeznek minket), apa szerepet is betöltöttél az életemben. Ismerve szívós természeted, nem hittem, hogy végül is a betegség lesz az erősebb, mintha a csodában reménykedtem volna.
Az elágazó ösvények kertjéből figyelsz, érzem a jelenléted, rakosgatom a könyveidet, az utóbbi időben mintha érezted volna, fogy az időd, egyre-másra jelentek meg újabb és újabb köteteid, bizonyítva, hogy mohó érdeklődésed a valóságunk iránt az évek múltával egyáltalán nem csökkent, sőt. Te mindig cselekvő ember voltál, nem gondoltad megváltoztathatatlannak a valóságot, s mindig is, bárhova is vetettek pályádon a hazai történelem tektonikus mozgásai vagy a diktatúra szeszélye, igyekeztél helytállni, s változtatni a megszokotton, kultúrpolitikusként is, színházigazgatóként, újságíróként és íróként is. Soha nem adtad fel, ha valamit, hát ezt aztán eltanulhattuk volna Tőled. Nem hittél a determinációban, ellenkezőleg, hittél a világ változtathatóságában és jobbításában. Igen, a könyveid is ezt a feladatot vállalták, dacosan vonzón, felejthetetlenül.
Az Ojtoz völgye a hadak útján vagy a sorsodra szimbolikusan rímelő című, Frigyre lépni a szülőfölddel szűkebb pátriánk zűrzavaros történetének fehér foltjaira koncentrálnak. Tanítanak is. Meg akarják ismertetni történelmünk félig ismert periódusait, hogy a Székelyföld történetének ne legyenek ismeretlen területei. Elbűvölő útikönyved is, a Szőttesünkben török minták, amint a cím is utal rá, törökországi útjaid kalandozásai élményeiből ihletődtek.
Életed egyik legfontosabb könyve a Háromszéki nekigyürkőzés, emléktöredékeket ad közzé az 1989–90-es rendszerváltás napjaiból. Hogyan is kezdődött az új világ, amelynek eljövetelében mindig is hittél, ha nem teljesen ilyennek gondoltad is, mint amilyenné válott az elsuhanó két évtizedben.
Nézegetem a könyveidet, drága Lajos, érzem, változatlanul érzem jelenlétedet. Ezentúl majd onnan, a másik világból figyelsz, s számon kérő tekinteted nem veszed le rólunk. Biztatsz, ne adjuk fel soha, bármilyen arcát is mutatja írásaink hőse, az ember, nekünk Hozzá kell hűségesek lennünk.
Legyen Neked könnyű a föld.
Bogdán László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Péntektől Csűrszínházi Napok
Jubileumi névadó ünnepség
A 10. alkalommal szervezi meg az idén a Mikházi Csűrszínházi Egyesület a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, a Maros megyei tanács, a nyárádremetei önkormányzat, a Maros Művészegyüttes, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, a Népi Alkotások Háza, a Yorick Stúdió, a Bekecs néptáncegyüttes, az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház és a Maros Megyei Múzeum a Csűrszínházi Napokat, amely az idén is különleges programmal várja mindazokat, akik a foci- Európa-bajnokságból – a döntő előtt – részt vennének a művelődési eseményeken.
Mint ismeretes, az idén majdnem minden hétvégén kínált valamilyen produkciót a Csűrszínház. Eddig színházi előadás, táncszínház, bábelőadás, folklórműsor és kórushangverseny gazdagította a jubileumi évadot, amely kétségtelenül a június 29-e és július 1- je közötti Csűrszínházi Napokban csúcsosodik.
A rendezvénysorozat pénteken 17 órakor kezdődik. Tavaly a válaszúti Kallós Zoltán Alapítványnak, személyesen a nagynevű néprajzkutatónak köszönhetően sikerült berendezni a kántori lakást a mezőségi használati eszközökkel, tárgyakkal. Az idén is pompába öltözik az évszázados épületbelső. Az alapítvány kalotaszegi és moldvai csángó belsőt varázsol Mikházára. A kiállítás Kallós Zoltán jelenlétében 17 órakor nyílik, és szeptemberig lesz látogatható.
Az ünnepi évadhoz méltó különleges esemény helyszíne lesz az iskola, ahova a Maros Megyei Múzeum hozzájárulásával Nagy Imre festőművész eddig raktáron levő alkotásait hozzák el. Így helyszűke miatt az idén elmarad a fotókiállítás. A 18 órakor nyíló tárlat anyagáról Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója fog beszélni. A hagyományhoz híven lesz könyvbemutató, a a Népújság is várja majd az olvasókat, érdeklődőket sátrába interaktív újságíró-olvasó találkozóra. 18.30-tól a művelődési otthonban Sebestyén Aba gondolatébresztő előadással lép a nagyérdemű elé. A Yorick stúdió vezetője Kocsis István: A tér című monodrámáját hozza ki Mikházára.
A jubileumi évad és a Csűrszínházi Napok valódi gálaműsora 20.30-tól kezdődik. Amint korábban hírül adtuk, a 10 éves évforduló alkalmával a Csűrszínház felveszi Széllyes Sándor, a Maros Művészegyüttes egykori tagjának, énekesének, mókamesterének a nevét. A névadó emlékműsorban jelen lesz a művész is, legalábbis hang- és televíziófelvételen. Róla emlékeznek majd volt kollégái, és természetesen a művészegyüttes jelenlegi tagjai is fellépnek a Nagy István színművész által vezetett műsorban. 23 órától pedig meglepetésekkel tarkított művészbált szerveznek.
Június 30-án, szombaton 10 órakor a székelyvajai fúvószenekar költi a falut, majd a névadó emlékműsor a mikházi temetőben tett zarándoklattal zárul, ahol rövid ima után megkoszorúzzák Széllyes Sándor sírját. A színházművészet iránt érdeklődők gazdag könykínálatban válogathatnak a Reneszánsz panzió teraszán, ahol 13 órától könyvbemutató lesz: Balázs Évát, Farkas Ibolyát, Kovács Leventét, Makra Lajost, Székely Szabó Zoltánt ismerhetik meg az érdeklődők a kötetekből.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata két előadással szerepel Mikházán a 10. Csűrszínházi Napok programjában. Müller Péter – Seress Rezső Szomorú vasárnap című kamaramusicalje június 30-án, szombaton délután 5 órától tekinthető meg. Szereposztás: Kárp György, Nagy Dorottya és Bokor Barna. Az előadás rendezője: Kincses Elemér, díszlet- és jelmeztervező: Labancz Klára, zenei vezető: Csíky Csaba, koreográfus: Szőke István, zenei tanácsadó: Orosz Szabó Edit. A zenekar tagjai: Makkai István, Fülöp Alajos és Vilhelem András.
Székely Csaba: Bányavirág című nagy sikerű darabja a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának közös előadása, mely a Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb előadás díját érdemelte ki, két főszereplője, Viola Gábor és Bányai Kelemen Barna pedig a MASZK Országos Színészegyesület által odaítélt legjobb férfialakítás díján osztozott. Az előadás este fél 10- től kezdődik. Szereplők: Viola Gábor, Bányai Kelemen Barna, Nagy Dorottya, Kovács Botond és Gulácsi Zsuzsa. Világosító: Aszalos Attila. Video: Sebesi Sándor. Zenei munkatárs: Czerán Csaba. Díszlet- jelmez: Lukácsy Ildikó. Rendező: Sebestyén Aba.
Jegyek elővételben Marosvásárhelyen a Kultúrpalota jegyirodájában válthatók keddtől péntekig 12-17.30 óra között (telefon: 0265/261-420 vagy 0372-758-230), és előadások előtt Mikházán a Csűrszínháznál felállított jegypénztárban. Részletek a www.facebook.com/tompamiklos oldalon. A többi színtársulat előadásaira jegyek a 0746-856-310-es telefonszámon foglalhatóak, illetve a helyszínen válthatóak.
A napot éjfél körül kezdődő népi bál zárja.
A vasárnapi programot a hagyományokhoz híven a 9 órakor kezdődő szentmise nyitja, majd ezt követően gyerekeknek szóló műsorok lesznek. A Kamaszok színtársulat rövid zenés-verses műsorral jelentkezik, míg 12 órától a Csűrszínházban a magyarországi Forrás Színház előadja a Szivárvány szép kapujában című zenés mesejátékot.
Természetesen az idén sem maradnak el az állandó programok, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete kézműves-termékekkel lesz jelen, vásárolhatók csűrszínházi trikók, szombaton délelőtt a gyerekekkel a Garabonciás egyesület pedagógusai foglalkoznak.
A marosvásárhelyi érdeklődők előzetesen a Bálint Trans szállítási vállalatnál a 0265/255-092-es telefonszámon jelentkezhetnek be. Nagyobb csoport esetén kedvezményes menettérti szállítást is biztosít a cég.
(vajda) Népújság (Marosvásárhely)

10. csűrszínházi napok Mikházán
A mikházi Csűrszínházi Egyesület, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, a Maros Megyei Tanács, a Nyárádremetei Önkormányzat, a Maros Művészegyüttes, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, A Népi Alkotások Háza, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia, a Yorick Stúdió, a Bekecs Néptánc Együttes, az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház és a Maros Megyei Múzeum 2012. június 29. és július 1. között ismét megszervezi a CSŰRSZÍNHÁZI NAPOKat. A rendezvény részletes programja a plakáton olvasható. (hírszerk.)
Transindex.ro

Eleve elrendelt etnomuzikológus
Almási István népzenekutató nyolcvan életévéből közel ötvenet egyetlen munkahelyen, a Kolozsvári Folklórintézetben töltött. Az intézmény neve többször változott, az etnomuzikológus viszont mindvégig a magyar népzenét kutatta.
– Gyerekként mi szeretett volna lenni? Irányították a szülei a választását, vagy a népzene mindig fontos volt?
– Nyolcéves koromban kezdtem tanulni hegedülni – édesapám döntése alapján. Nem az volt a szándéka, hogy muzsikus legyek, azért tartotta fontosnak a zenét, mert szerette volna, ha a fiából – ahogy a család számos tagjából – református lelkész lesz. Úgy tartotta, Erdélyben sokoldalúan képzett lelkészekre van szükség, akik a gyülekezetüket minden téren nevelni tudják. A zeneértő pap gondolata Almási Sámuel nevű dédapámhoz fűződik, aki népdalgyűjtő lelkész volt, hatalmas, ötkötetes gyűjteményéből sajnos csak három maradt meg. Dédapám a 19. században tevékenykedett, de a 18. század közepéig visszakövethető, hogy apai ágon a családban valamennyi elsőszülöttet Almási Sámuelnek kereszteltek, és kötelező módon papnak adták. Édesapám is Sámuel volt, de ő eltért a hagyománytól, jogot végzett, minden lépcsőfokot megjárt, és életének utolsó harminc évében az Erdélyi Református Egyházkerület jogtanácsosa volt, tehát az egyházi kapcsolódás megmaradt. Az éneklés különösebb zenei képzettség nélkül is állandó gyakorlat volt nálunk, úgyhogy az otthoni nagy éneklések során én lettem a prímás, apámat, anyámat hegedűn kísértem.
– A zeneakadémia már logikus folytatás volt?
– Még csak 16 éves voltam, amikor édesapám 1951 tavaszán meghalt. A középiskola utolsó két osztályát egy év alatt elvégeztem, de nem volt határozott tervem, titokban geológus szerettem volna lenni. Nekem nem sikerült, a Kanadában élő fiam viszont hidrogeológus. Abban az évben augusztus végén érettségiztem, szeptember elején voltak a felvételik, és hirtelenjében időm sem volt készülni semmire. Az egyik osztálytársam nővére mondta, hogy „te, Pista, gyerekkorod óta hegedülsz, ahhoz értesz, próbálj felvételizni a zeneakadémiára”. Megvallom, azt sem tudtam, hogy Kolozsváron hol a zeneakadémia. Akkor a Bocskai-házban volt, ahol most a Sapientia rektorátusa. Nem volt nagyon sikeres a felvételi vizsgám, de felvettek.
– És hogy lett zeneakadémiai hallgatóból etnomuzikológus?
– A zeneakadémia ötéves volt, népzenét másodévtől tanultunk. Ekkorra már tudtunk kottát írni hallás szerint. Jagamas János, a folklórintézet vezetője volt a népzenetanárom, folklórkört szervezett a diákok számára. Egy jókora csoportot 1953 tavaszán ki is vitt a nádasmenti Türébe gyűjtési gyakorlatra, majd a mezőségi Ördöngösfüzesre. Később Magyarlapádon jó zenészekkel és kitűnő énekesekkel találkoztunk, meghatározó élményekben volt részem. A lejegyzett adalékokból Szenik Ilona tanárnővel és Zsizsmann Ilona kolléganővel összeállítottunk egy kis népdalfüzetet. Ez volt az első népdalgyűjteményem, amely 1957-ben meg is jelent: A lapádi erdő alatt. A lapádi gyűjtéskor kezdett egyértelművé válni, hogy ez lesz az én utam. Ezek után Jagamas János azt mondta – nem is kérdezte, hanem mondta –, hogy „remélem, a szakdolgozatát folklórtémából fogja megírni.”. Kicsit váratlanul ért a szigorú felszólítás, de végül a refrén a moldvai csángók népdalaiban lett a témám, s az addigi gyűjtéseket néztem át a folklórintézet archívumában. Mikor átadtam a dolgozatot – noha még nem államvizsgáztam – azt kérdezte, el tudnám-e képzelni a jövőben a munkakörömet a folklórintézetben.
– Az életrajzát böngészve nyilvánvaló, hogy Jagamas János és a folklórintézet meghatározó volt az ön számára.
– Természetesen. Jagamas egyébként még egyetemista koromban kérdezte, hogy rokona vagyok-e a dalgyűjtő Almásinak. Mondtam, hogy dédapám volt. Erre Jagamas felemelte az ujját és azt mondta: „na, ez akkor kötelezettségekkel jár”. A folklórintézeti lehetőséget kizárólag Jagamas Jánosnak köszönhettem. Reformátusként gyerekkorom óta hittem az eleve elrendelés tanában, amely szerint az isteni gondviselés irányítja életünk minden mozzanatát. Esetemben Jagamas volt a sors keze, 1957. január 15-től kineveztek, attól kezdve közel ötven éven át voltam az intézet munkatársa. A mai fiatalok kacagnak az ilyesmin, hisz ők elég sűrűn váltogatják a munkahelyüket, ha nem is a szakmájukat. Én azonban akkoriban erősen konzervatív hajlamú, ragaszkodó természetű voltam, és maradtam. Nem akartam hátat fordítani egy olyan közösségnek, amelynek körében azt végeztem, amit a hivatásomnak tekintettem.
– Soha nem merült fel, hogy máshol dolgozzon?
– Egyetlen alkalommal alakult úgy, hogy szerettem volna elmenni. Akkor Jagamas már nem volt az intézetben, mert egy 1960-ban megjelent törvény tiltotta az álláshalmozást, Jagamas pedig tanított a zeneakadémián is, és végül azt választotta. Így én kezdőként irányítás nélkül maradtam. Aztán olyan főnököt neveztek ki, aki tapasztalatlan volt, soha egy cikket nem írt, máris egy tudományos kutatócsoport vezetője lett. Lehettem volna a Kolozsvári Rádió zenei osztályán szerkesztő, de volt valaki, aki az önéletrajzomat csak odáig olvasta el, ahol azt írtam, hogy édesapám a református egyházkerület jogtanácsosa volt. Marosvásárhelyen lehettem volna középiskolai szolfézstanár vagy zenei irányító a Népi Alkotások Házánál, de végül addig késlekedett az ügyintézés, hogy 1964-ben óriási változáshoz érkeztünk. Önálló akadémiai intézetté vált a kolozsvári kutatócsoport, és Ion Musleát nevezték ki vezetőnek, aki Erdély legkiválóbb román néprajzkutatója volt, nagy tudású, kiváló tudományszervező, igazi európai jelenség. Nyilvánvalóvá vált, hogy maradnom kell.
– Hol gyűjtött a legszívesebben?
– Évtizedeken keresztül semmilyen kapcsolatunk nem volt a budapesti népzenekutatókkal, teljesen el voltunk zárva tőlük, de tudtuk, hogyan alakult a magyar folklórkutatás története. Az első világháború előtti jó évtizednyi időszakban a legnagyobbak jöttek ide gyűjteni, Bartók és Kodály, de nagy hézagok voltak az erdélyi népzene kutatástörténetében, és lehetett tudni, hogy melyek azok a tájegységek, ahol nem járt senki. Jagamas János ’49-ben ebből indult ki, amikor megkezdte a gyűjtéseit, és én is az ő nyomán kezdtem a munkám, ennek a figyelembevételével kellett dolgozni: ahol nem volt egyáltalán gyűjtés vagy csak kevés. Tudtam róla, hogy az akkor még fiatalember Kallós Zoltán Moldvában, Gyimesben, a Mezőségen, Kalotaszeg Nádas-menti részén sokat gyűjtött sikeresen. De ezeken a tájakon is voltak még hézagok, így a sokat kutatott Kalotaszeg szélén is, Magyargyerőmonostoron. Intézeti munkám második évében mentem ki oda először, kerékpárral. Később is visszatértem és közben találtam ott két érdekességet: a Kádár Kata ballada egy változatát, ami addig ismeretlen volt a Székelyföldön és Moldván kívül, pár évvel később pedig a Töröknek eladott leány balladájának kalotaszegi változatait. Ezekre figyelt fel Olosz Katalin, aki aztán szövegeket gyűjtött ugyanott. Ebből a kétféle gyűjtésből született az 1969-ben napvilágot látott közös kötetünk, a Magyargyerőmonostori népköltészet. Az 1957-es lapádi gyűjtések és e között azért telt el oly sok idő, mert ’59 és ’68 között még román népköltészeti vagy népzenei kiadvány sem jelenhetett meg. Jelentős népzenei anyagot gyűjtöttem az Érmelléken, a Lápos vidékén, a Szilágyságban, Aranyosszéken, a Nyárádmentén, a Maros–Kis-Küküllő közén, a Homoród mentén, Háromszéken, de gyűjtöttem még a Vajdahunyad melletti Lozsádon is.
Almási István
Kolozsváron született 1934. december 8-án. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenetanári és karvezetői szakán tanult 1951–56 között. 1989-ben megszerezte a zenetudományok doktora címet. Nős, két gyermek édesapja. 1957. január 15-től 2004. december elsejei nyugdíjazásáig a Kolozsvári Folklórintézet különböző rangú munkatársaként, legutóbb első fokozatú tudományos főmunkatársaként dolgozott. 130 erdélyi és partiumi helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tizenegy kötet és számos tanulmány szerzője. Legismertebb munkája a két kiadást megért (1972, 1982) Tavaszi szél vizet áraszt című antológia. 2009-ben jelent meg a válogatott írásait magában foglaló A népzene jegyében című tanulmánykötete. Népzenekutatói munkásságát több kitüntetéssel is elismerték, a Szabolcsi Bence-díj, a Kodály Zoltán-emlékdíj és az Arany János-érem birtokosa. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tiszteletbeli doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 1990–1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
– Csak közölni nem lehetett, a gyűjtőmunkát nem zavarták?
– Voltak időszakok, amikor szívesen látták a népművészettel és a népköltészettel való foglalkozást, és olyanok is, amikor a parasztságot egyenesen ellenségnek tekintették. Nekünk is volt egy-két olyan évünk, amikor megmondták: inkább munkásfolklórt gyűjtsünk. A Kolozs megyei illegalista-kommunisták névjegyzéke alapján kerestük meg az „adatközlőket”, hogy mondják el: mit énekeltek az illegalitás éveiben? Olyan feladat volt ez, amit nem volt tanácsos kikerülni. És voltak az intézetnek is különböző szakaszai: más-más nevei voltak és más szervezeti háttere volt, de ez engem nem zavart, mert kiépítettem magamnak egy – mondjuk úgy – kis önálló műhelyt. Akármi történt, én az erdélyi magyar népzene kutatásával foglalkoztam. Hogy annak mi volt a legfelsőbb címe, nem számított, én ezt végeztem.
– A Szilágysági magyar népzene című kötetnek mi a története?
– A Szilágyságban a hatvanas évekig összesen 34 dallamot gyűjtöttek, ezért szükség volt a részletesebb kutatásra. A Szilágyságot úgy egészében szerettem, a szilágyságiak békés, szelíd, barátságos emberek, könnyen lehetett velük boldogulni, szívesen álltak szóba a néprajzkutatókkal. 1963 és 1976 között huszonhárom szilágysági helységben mintegy ezer dallamot vettem föl magnetofonszalagra. Ezek lejegyzése és rendszerezése alapján készítettem el az 1979-ben megjelent Szilágysági magyar népzene című monográfiát.
– Amikor én kezdtem a gyűjtést, nem az volt a cél, hogy okvetlenül új dallamokat találjunk, hanem hogy a meglévőket még alaposabban megismerjük. A népdal ugyanis változatokban él, az emberek nem típusokat énekelnek. Ezért a népdal életének a változása érdekli a mai folkloristát, hogy a variánsok miként alakulnak, milyen irányba fejlődnek. Az új dallamok keresése akkor volt fontos és divat, amikor zeneszerzők gyűjtöttek azzal a céllal, hogy azokból zeneműveket alkossanak. Gyűjteni most is lehet, sőt kell is. Jóval később indult meg például a hangszeres zene kutatása, mint az énekesé. Ezen a téren a mai napig új feladatok adódnak, de tényleg apad a népzene eredeti forrása.– Van még ma kitől népzenét, népdalt gyűjteni? Mit csinál ma egy etnomuzikológus: beveszi magát az archívumba?
– Megvalósításai közül mire a legbüszkébb?
– Azokra az almafákra Felsőtőkön, amelyeket több mint tíz éve magam ültettem. Máig nagyon szépek és jól teremnek.
Dénes Ida |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Táncház okostelefonon (Beszélgetés KELEMEN LÁSZLÓval, a Hagyományok Háza főigazgatójával)
A hagyományőrzés tapasztalatait és technikáit átadó hálózat létrehozására készül a Kárpát-medence országaiban a Kelemen László vezette budapesti Hagyományok Háza. Az egykori táncházzenésszel, mai intézményvezetővel arról is beszélgettünk, hogyan veszítette el a szintetizálás képességét az első táncoktatói nemzedék.
– Izgalmas nyara lehetett, egy ideig úgy hírlett, hogy másik intézménybe olvasztják be a Hagyományok Házát...
– Valóban így volt, de maradjunk a nagyon kedvező végkimenetellel. Amúgy is azt tartom, hogy a Hagyományok Házát nem megszüntetni kell vagy beolvasztani, hanem olyan nemzeti intézménnyé emelni, mint például az Operaház.
– Ha már így alakult: most már egyértelműen a fejlesztések kerülnek az előtérbe? Mint például a Hagyományok Házának erdélyi terjeszkedése?
– Mindjárt az elején javaslom, hogy felejtsük el a terjeszkedés kifejezést. Nem kiterjeszteni akarjuk a Hagyományok Házát Erdélyben, hanem azt a tudást szeretnénk átadni, amely az elmúlt hatvan év során felgyűlt Magyarországon a hagyományápolás terén. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy az elmúlt évtizedek társadalmi változásai következtében szerte a Kárpát-medencében a magyar közösségek kezdik levetni régi szokásaikat, a tudás, a folklór már nem öröklődik apáról fiúra, mint korábban. Ha már így történt, gondoskodnunk kell zenei-táncos anyanyelvünknek valamilyen szervezett formában való átmentésén. Ennek Magyarországon jelentős hagyománya és tapasztalata van, ezt szeretnénk átadni erdélyi barátainknak. Semmiféle felsőbbrendűség nem akar ezáltal megnyilvánulni, az okos embernek viszont érdemes más tapasztalatából tanulnia. Hagyományok Háza-tudásexportban gondolkodunk, de eszünk ágában sincs embereket is exportálni. Viszont meg akarjuk találni azokat a szervezeteket, amelyek képesek az általunk „szabadalmaztatott” szabvány átültetésére, alkalmazására. – A standardok azonban bizonyos szervezeti struktúrák létét feltételezik. Léteznek ezek a Kárpát-medencében? – Igen, léteznek, mindenekelőtt a táncházmozgalomnak köszönhetően, és elsősorban civil szervezetek formájában. Erdélyben többnyire működnek még a hajdani Népi Alkotások Házának utódai is. Többek között ezekkel szeretnénk együtt építkezni minél több helyszínen, például Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában. – Milyen rendszerben tervezik működtetni ezt a magyar költségvetésből finanszírozott hálózatot? – Három tevékenységi körben gondolkodunk. Egyik a programszervezés, ahol roppant fontos lesz az elosztásos szemlélet, az oda-vissza „forgalom”, illetve a helyi rendezvények szervezése. Nagy jelentőséget tulajdonítunk a helyi archívumok megszervezésének, hogy az adott régióhoz tartozó anyag könnyen elérhető legyen. És ami kiemelten fontos: mindez szaktanácsadással kísérve, azaz megszemélyesítve, nem pedig sima internetes elérhetőséggel. A harmadik kör az élő hagyományátadás megszervezése lesz rendszeres tanfolyamok, kurzusok révén. A Hagyományok Háza jól kicsiszolt, kialakított kurzusokkal rendelkezik népzene, néptánc, mesemondás, kézműves mesterségek témakörökben, szívesen átadjuk, honosítjuk ezeket.
– A legendás táncmester, Novák Tata szerint a magyarországi iskolarendszer jó táptalaja és hordozója volt ezeknek a tevékenységeknek. Az elcsatolt területeken megtalálták már a kályha sarkát, ahonnan el lehet indulni?
– Mi a módszert akarjuk magunkkal hozni, a helyi folklóranyag ugyanis mindenütt elsőbbséget élvez. Délvidéken például csak akkor jövünk elő gyimesi táncokkal, ha egy bizonyos kurzusnak a Kárpát-medence táncos öröksége a témája. Mindenütt adott a táptalaj, miután Pál István „Szalonnáék” néhány év alatt már Kárpátalján is kialakítottak egy több száz fős kemény magot. Erdély abban élvez továbbra is egyfajta elsőséget, hogy a fantasztikus népzenei és néptáncörökségünk nagy része továbbra is Erdélyből származik. Ebben persze jelentős mértékben benne van, hogy anno Novák Tata nem máshová, hanem Székre indult gyűjteni, de az kétségbevonhatatlan, hogy erdélyihez fogható néprajzi gazdagság sehol máshol nem lelhető fel. Amúgy a helyi tanácsadók felkérésének szakaszában vagyunk, az ő feladatuk lesz megtalálni a programok lebonyolítására alkalmas helyi embereket. A tényleges indulást 2017-re tervezzük.
– Léteznek ma sürgősségek az értékmentésben?
– A mi munkánkban az az elsődleges, hogy valamennyi szolgáltatásunkat elérhetővé tegyük a fiatalok számára. Amióta a táncház kiszakadt a természetes falusi környezetéből, a városi fiatalok mozgalmává vált. A Hagyományok Házában ma azt tekintjük az egyik legfontosabb feladatunknak, hogy a gyűjtéseinket akár okostelefonon is hozzáférhetővé tegyük. Szeretnénk, ha elérhetővé válna az online népzenehallgatás, néptáncnézés, meggyőződésem, hogy hatalmas érdeklődés övezné. Ezek a szolgáltatások a tanításban is nagy segítséget nyújthatnak, ezért aztán sürgős technikai-tartalmi kihívással állunk szemben. Szakmai oldalról meg az a feladatunk, hogy bővítsük az intézmény ernyője alá vont tevékenységi köröket, amelyeket élő hagyományátadás révén szeretnénk továbbítani. Ilyen, eddig még be nem cserkészett terület például a népi gyógyászat. Merthogy ebben is a végső órához közeledünk, az utolsó füvesemberek élnek közöttünk. Jómagam is ismerek ilyen asszonyt a szülőfalumhoz, Gyergyóditróhoz közel, Orotván.
– Amúgy hogyan sodródott ilyen messzire a Gyergyói-medencétől?
– Tehetségkutatók fedeztek fel annak idején, tízéves koromtól „janicsárként” nevelkedtem a marosvásárhelyi művészeti líceumban. A népzenével való találkozásom ugyan folyamatos volt, már diákkoromban is kerestem a táncházas kapcsolódásokat, kalákás rendezvényekre jártam, mégis egy 1980-as találkozás jelentette a katartikus pillanatot. A zeneakadémiára való sikeres felvételim után futottam össze Tötszegi András „Cucussal”, a kolozsvári táncházmozgalom egyik vezéralakjával. Lenne-e kedvem megtanulni brácsázni, kérdezte, a diplomázás előtt álló, a kihelyezés után minden bizonnyal Kolozsvártól messze kerülő néhai jó barát, Kostyák Alpár helyébe lépni a Bodzafa együttesben? – Márpedig a szakértők szerint az éveken át klasszikus hegedűt tanuló számára nem puszta elhatározás a brácsázásra való áttérés...
– Messze nem, és brácsám sem volt, mondtam is Cucusnak, mire ő rávágta, semmi gond, indulunk Kallós Zoli bácsihoz. A legendás néprajzkutató szemügyre vett, megpróbálta bemérni, ki vagyok, mi vagyok, édesanyja, Vilma néni megkínált egy tányér levessel, közben Zoli bácsi elment az egyik raktárába, és egy brácsának látszó tárggyal tért vissza. Vörös színű eszköz volt, legalább 45 centi hosszú, egy mezőségi asztalos készítette. Kaptam hozzá húrokat, egy gyimesi tarisznyát, beletettük a hangszert, melléje egy Új guzsalyam mellett című könyvet, egy példányt a Balladák könyvéből. És már indulhattam is a néhány nap múlva kezdődő gyimesi tánctáborba. Eldőlt a sorsom. – A Kallós mellett töltött évek, a közös gyűjtések, zenélések ma már az emlékek tárházát gazdagítják. Egyáltalán: van még mit gyűjteni?
– Meggyőződésem, hogy van, de bármennyire is hihetetlen, ma is akadnak, akik megpróbálják megakadályozni. A tölgyesi kultúrház igazgatónője például 2015 tavaszán nemkívánatos személynek nyilvánított, szerinte lopjuk a román kultúrát. A falujárás azonban többnyire zavartalan, és egyre több az olyan fiatal, aki a bartóki útmutatás értelmében fontosnak tartja beszívni a helyszín levegőjét. Az oktatás ma mindennél fontosabb, a következő lépés pedig a szakembereknek a falvakba való visszajuttatása. Mert mindenütt alakulnak az amatőr együttesek, csak épp szakember nincs, aki vezesse őket. Az első nemzedék ugyanis csak lefelé nézett, közben meg valahol, valamikor elveszítette a művészi szintetizálás képességét. És mivel csak az eredetire figyeltek, a feldolgozások terepét átengedték a kutyaütőknek. Márpedig a szakmai tudás megszerezhető, a zsenialitás az, ami kevésbé. – Kárpát-medencei hálózat létrehozása, a Hagyományok Házának otthont adó Budai Vigadó felújítása, illetve az azzal járó költözés, a szétszórt működés összehangolása: van még ideje zenélni?  – Jóval ritkábban, mint szeretném, pedig a boldog muzsikálásba merítkezés mindennél többet ér. Most más feladatoknak kell eleget tennem, de ha lehetőségem nyílik, mindig belevetem magam a táncházi zenélés forgatagába.
KELEMEN LÁSZLÓ
Zeneszerző, folklorista, 1960. május 1-jén született Gyergyóditróban. A marosvásárhelyi zenei érettségi (1979) után a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán tanult zeneszerzést, mellette erdélyi hangszeres és vokális népzenét gyűjtött. Tagja volt az erdélyi táncházmozgalom egyik legendás zenekarának, a kolozsvári Bodzafának. 1986-ban Magyarországra telepedett. Zenei szerkesztőként dolgozott a Budapesti Zeneműkiadónál, 1987-ben Ökrös Csabával és Berecz Andrással megalakították az Ökrös zenekart, amelynek tagjaként megkapta a Magyar Művészetért-díjat és a Népművészet Ifjú Mestere címet. 1992-től 2000-ig a Budapest Táncegyüttes zenei vezetője és a táncműsorok kísérőzenéinek egyik összeállítója. 1997-ben kezdeményezésére és vezetésével a Fonó Budai Zeneházban megszervezték az Utolsó óra című, Kárpát-medencei hangszeres népzenei gyűjtést. Sebő Ferenccel együtt a Hagyományok Háza szakmai koncepciójának kidolgozója, miniszteri biztosként dolgozott az intézmény felállításán, amelynek 2001 júliusától igazgatója. További díjak, kitüntetések: a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2008), Gyergyóditró díszpolgára (2014), Lajtha László-díj (2016). Nős, két gyerek édesapja.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)