Betelt a keserűség pohara
Smaranda Enache kilép a Liberális Pártból
Nem pillanatnyi döntés nyomán határozott úgy, hogy elhagyja a Nemzeti Liberális Pártot (PNL), amelybe két évvel ezelőtt lépett be, egy ideje nem tudott szellemi közösséget vállalni a szervezettel, nyilatkozta sajtótájékoztatón Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke.
Az utolsó csepp a pohárban, jelentette ki, az oktatási törvény tervezetének minapi vitája volt, illetve a felszólaló vagy utólag nyilatkozó liberális képviselők nacionalista nyilatkozatai.
Az emberjogi aktivista elítélte kollégáinak az anyanyelvi oktatás elleni kirohanásait, s főleg, hogy szélsőségesen nacionalista hangvételű felszólalásokban foglaltak állást azon cikkely elfogadásával szemben, amelynek értelmében a nemzeti kisebbségek a román nyelv és irodalom kivételével minden tantárgyat – közöttük Románia történelmét és földrajzát – anyanyelvükön tanulhatnak.
"A keserűség poharában az volt számomra az utolsó csepp, amikor a képviselőházban az oktatási törvény vitája során, amikor arról beszéltek, hogy a kisebbségek anyanyelvükön tanulhassák a történelmet és a földrajzot, néhány liberális képviselő olyan primitív, szélsőségesen nacionalista nyelvezetet használt, amilyent eleddig csupán Corneliu Vadim Tudortól hallhattunk", és amelytől "Brateanuék forognak a sírjukban".
Smaranda Enache elmondta, egyre távolabb érzi magát a PNL-ben az utóbbi időben eluralkodó szellemiségtől, politikai áramlatoktól és praktikáktól, s úgy érzi, hogy a legminimálisabb udvariasság és kollegialitás nélkül kezelik a szervezetben azokat, akik a volt államelnök, Emil Constantinescu által vezetett Népi Akció Pártja és a Liberális Párt 2008-as fúziója nyomán váltak PNL-tagokká. Véleménye szerint az egyesülési protokollumot nem ők, hanem a liberálisok szegték meg, s lekezelően, megalázó módon viselkedtek velük szemben.
Ugyanakkor kifogásolta, hogy liberális európai parlamenti képviselők azért lobbiznak Brüsszelben, hogy a Rosia Montana Gold Corporation bányavállalat ciántechnológiás aranykitermelést folytathasson Verespatakon.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Pálfordulások és bumerángok
A politikáról való gondolkodás egyik legveszedelmesebb zsákutcája a relativizálás, az álobjektivitás, az aranyközépút keresése olyan kérdésekben, melyek egyértelműek és vitathatatlanok. Meghatározó emlékem e jelenséggel kapcsán, amikor a Transindex közéleti portál kiadóigazgatója, Kelemen Attila Ármin az Erdélyi Közélet nevű levelezőlistán a román hatalom valamely otromba magyarellenes gesztusa által keltett felháborodás közepette fontosnak tartotta, hogy a listán megjelenjen egy „románpárti hozzászólás” is. Kíváncsi vagyok, hogy ha a holokauszt témáját boncolgatta volna e kis közösség, akkor is fontosnak tartotta volna-e, hogy legyen egy nácipárti hozzászólás is?
Merthogy vannak a történelemben és a közéletben olyan helyzetek, jelenségek, történések, melyeket szilárd értékrendi alapzatról érdemes megítélnünk, léteznek kérdések, melyekre egyértelmű igeneket és nemeket kell mondanunk. Az értékrendek között nehéz rangsort megállapítani, de itt is adja magát néhány kapaszkodó, mint a méltányosság, igazságosság, emberségesség. Az erdélyi magyar közéletre jellemző, hogy valamennyi szereplője azt állítja magáról: célja a képviselt közösség hosszú távú fennmaradása és gyarapodása. Egy agresszív nemzetellenes ideológiai tömörülést leszámítva – amely jól időzítve, ám ritkán hallatja hangját – a politikai képviselet vezető alakjai keresztény, nemzeti konzervatív szemüvegen keresztül azonosítják a társadalmi problémákat, és eme eszmekör válaszait foglalják politikai programjukba. Nem véletlen, hogy a nemzetközi fronton mindhárom erdélyi magyar párt az Európai Néppárt irányába hajlik. Ennek köszönhetően Erdélyben viszonylag könnyen átlátható a politikai jelenségek szövevénye. Erdélyi szemmel csakhamar helyükre kerülnek a politikai hitvallást, értékrendet változtató anyaországi közszereplők. Hiba lenne merőben formális alapon egyenlőségjelet vonni az MSZP-t – nemzeti alapállása következtében – elhagyó, ma Orbán Viktor szellemi holdudvarához tartozó Pozsgay Imre, illetve Debreczeni József között, aki a nemzeti liberális oldalról indult, ma pedig a 2006-os rendőri túlkapásokat tagadó Heller Ágnest előzi balról. Pozsgay nemzeti szempontból jó oldalra állt, Debreczeni pedig eladta lelkét a Gonosznak. Ezt csak az nem meri kimondani, aki szellemileg rest, vagy tudatos megtévesztésre törekszik.
Ugyanígy az sem mindegy, hogy valaki a nemzeti autonomista oldalról áll át a román hatalomnak alájátszó „Neptun-irányzathoz”, mint Kelemen Atilla (csak névrokona a már idézett tollforgatónak), vagy fordítva: felismerve a labancok valós szándékait, a „neptunista” Tokay György oldaláról Tőkés László mellé áll, mint az aradi MPP, majd EMNT egyik vezetője, Murvai Miklós. E tárgykörbe tartozó, szomorú politikai kifakadásnak lehettünk tanúi a minap. Szász Jenő, a Magyar Polgári Szövetség, majd a Magyar Polgári Párt elnöke, aki 2004-ben még a Népi Akcióval is szövetkezett volna, csak hogy az RMDSZ-nek legyen kihívója a parlamenti választásokon, most úgy vélekedik, a szövetség „a kisebbik rossz” az EMNP-vel szemben. Íme, hova vezet a politikai féltékenység. Persze láttunk már hasonlót. Miután Csurka István eltaktikázta a 2002-es választásokat, párton belül pedig ügynököt kiáltott, mihelyst valaki a viszonyok átláthatóvá tételét vagy az anyagiak felhasználásának ellenőrzését szorgalmazta, tevőlegesen hozzájárult egy másik nemzeti radikális párt, a Jobbik létrejöttéhez. A Jobbik sikerének azonban nem örvendett, mindent megtett, hogy a MIÉP-pel azonos célokért küzdő szervezetet lejárassa, hiteltelenítse. Hasonlóképpen megkérdőjelezhetetlen Szász Jenő szerepe abban, hogy a belső demokráciához és a nemzeti célokhoz egyaránt ragaszkodó autonomisták kénytelenek voltak saját pártot alapítani. Ahelyett azonban, hogy a saját – december 9-i parlamenti választásokon nem induló – pártjával rokon gondolkodású EMNP támogatására szólítaná fel a szavazókat, az RMDSZ-t aposztrofálja „kisebbik rosszként”. E pálfordulás, már a volt pártelnök legmegrögzöttebb híveit is elgondolkodásra késztetheti. Azokat, akiket azzal tévesztett meg az igazságkeresőkkel leszámoló 2010-es kongresszuson, hogy az MPP és az EMNT között az a fő különbség, hogy a nemzeti tanács nyitott az RMDSZ irányába, míg a néppárt hajlíthatatlan és következetes. Olyan pálfordulás ez, ami minden bizonnyal meghaladja a választók ingerküszöbét is, és könnyen lehet, hogy a jövőben bumerángként csap vissza.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tíz esztendő az autonómiaharc jegyében
Tízéves fennállására jubileumi gálával és az autonómiaharcban kiemelkedő teljesítményért odaítélt Kós Károly-díjak kiosztásával fog megemlékezni az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács december 14-én – ez áll többek a szervezet múlt hétvégén, Nagyváradon lezajlott küldöttgyűlésének zárónyilatkozatában. Nehéz elhinni, de már egy évtizede elvált az autonómia célkitűzését komolyan vevő és azt csak választási jelszónak használó tábor útja. Hadd ugorjunk vissza tíz esztendőt az időben! „Néhány száz méterrel odébb egykori harcostársaink félrevezetett vagy átállt serege egy évtizedes közös önszerveződési munkájának eredményét: a minden magyarnak helyet adó, sokszínű, az egység jelképes és racionális erejét hordozó közösségi önkormányzatot készül végleg szétrombolni, sajnos ismét nem vagyunk elegen, hogy a rombolás útját álljuk. A szétvert önkormányzati modell romjain magabiztosan lobog a tulipános zászló. Az egypárt győzelmét hirdeti. A párttagok érdekeinek felsőbbrendűségét a közösség érdekei felett. (…) Az egypárt alternatívája nem egy másik párt. Az legfeljebb csak eszköz lehet a kizárólagosságra igényt formáló törekvések ellen. (…) Nem tudtuk megfékezni azt a gátlástalan és törtető szándékot sem, amely mindent maga alá gyűrne, mindenkit megvásárolna vagy megosztana, hogy aztán uralkodhasson rajtuk. Akit nem lehet, az biztos egységbontó, annak kinn tágasabb. Így lehet az egység alapértékét furkósbotként használni a választás szabadsága ellen. Bizony mondom, tisztelt gyülekezet, rossz felé fordult a világ. Mi, itt egybegyűltek fordíthatunk-e rajta? Hittel mondom, hogy igen.” Toró T. Tibor fogalmazta meg és mondta el e ma is aktuális gondolatokat a Láncos templomban 2003. február 1-jén, miközben az RMDSZ küldöttgyűlése a nemzeti önkormányzat elvén alapuló alapszabályzatát párt-alapszabályzattá fazonírozta, erősítve a központi vezetést, bevezetve a pártfegyelmet, a belső választásokat részleges tisztújítással váltva ki, mellékessé téve a platformokat, megszüntetve Tőkés László tiszteletbeli elnöki tisztségét, és leszámolva a kommunizmussal elleni nyílt szembenállás szellemi-politikai-történelmi örökségével. Jelképértékű, hogy e kongresszuson kezet foghatott a küldöttek által megtapsolt Medgyessy Péter és Adrian Năstase, a térségbeli kommunista utódszervezetek két emblematikus képviselője, akiket a politikai múlton túl a magyar érdekek iránti érzéketlenség, illetve ellenségesség köt össze.
Hosszú utat járt be azóta az RMDSZ és az autonomista tábor egyaránt.
Önfeladó politika
Az RMDSZ latba vetve bukaresti kapcsolatait, amíg tudta, gáncsolta a választásokon vele szemben induló Magyar Polgári Szövetséget. 2004 június elején megrendezett helyhatósági választásokon az MPSZ függetleneket volt kénytelen indítani, mivel a választási bizottság RMDSZ-es kezdeményezésre leseperte az asztalról a rekordidő alatt összegyűjtött 55000 aláírást, s ez ismétlődött meg ősszel is, amikor az MPSZ, az ismételt justizmord miatt a Népi Akció pártjával volt kénytelen közös listán indulni. 2004-ben mindkét oldal választási jelszava az volt, hogy „kettős állampolgárság és autonómia”. Ha mást nem, ennyit sikerült elérni, hogy az RMDSZ ország világ előtt, az autonomista önépítkezést befagyasztó és a belső önrendelkezésre fókuszáló valódi érdekképviseletet megszüntető kormányzati szerepvállalás után nyolc esztendővel nyíltan felvállalja ezt a gondolatrendszert, valamint a magyar állampolgárság kiterjesztésének azóta megvalósult célkitűzését.A következő ciklusban az RMDSZ a kisebbségi törvény gigantikus átverésének manőverét tartotta elsősorban szem előtt s csak a román szűkkeblűségen és politikai korlátoltságon múlt, hogy szemfényvesztő törekvései zátonyra futottak. Mert mi is volt a kisebbségi törvény lényege? Egyik oldalról az RMDSZ érdek-képviseleti privilégiumainak bebetonozása, a kisebbségi verseny ésszerűtlen korlátozása, a másik oldalról a kulturális autonómia látszatának megteremtése. Mert a hangzatos pártpropagandával ellentétben a törvénytervezet semmiféle közjogi kompetenciával nem ruházta volna fel a román politikai berkekben heves ellenállásba ütköző kulturális autonómiatanács intézményét, hanem a parlament és a kormány jogkörébe utalta s a bizonytalan jövőbe tolta ki a tanács hatáskörének kijelölését. Nesze semmi, fogd meg jól! 2007-ben pánikot keltett az RMDSZ berkeiben, hogy az EMNT elnöke, Tőkés László egymaga közel annyi szavazatot kapott függetlenként az európai parlamenti választásokon, mint az RMDSZ, Székelyföldön pedig elvitte a voksok valamivel több, mint felét. Minden bizonnyal ennek is volt köszönhető, hogy 2009-ben, midőn az RMDSZ nómenklatúra kívül került a román hatalom sáncain, a szervezet ismét felfedezte autonomista énjét és ajánlatot tett Tőkés Lászlónak a közös indulásra az EP választásokon, majd hajlandónak mutatkozott a Székely Önkormányzati Nagygyűlés megszervezésére, s a székely területi autonómia melletti hangsúlyos kiállásra. Mihelyt azonban ismét megszólaltak a bukaresti szirénhangok, a következő önkormányzati nagygyűlés összehívását már elszabotálta és ígéretével ellentétben a 2009-es zárónyilatkozatot sem íratta alá tanácsosaival és polgármestereivel. Azóta pedig Bukarest-orientált, önfeladó politikája töretlen.
Közösségi építkezés és autonómiaküzdelem
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács mindeközben az autonómia gondolatkörének népszerűsítésével foglalkozott, nemzetközi konferenciákat rendezett, európai fórumok keretében lobbizott, a belőle kivált Székely Nemzeti Tanács kőkemény munkával, állami támogatás nélkül megszervezte a mozgóurnás autonómiareferendumot, melynek keretében a székelység több mint fele voksolt és a szavazók elsöprő többsége hitet tett az autonómia mellett. (Az RMDSZ csúcsvezetése pedig csak gúnyolódott a szabad idejüket és energiájukat az ő kötelezettségük teljesítésére fordító önkénteseken.) Az EMNT akkor még RMDSZ-színekben küzdő parlamenti képviselői több törvénytervezetet is benyújtottak az autonómia vonatkozásában, beleértve a Csapó József által kidolgozottat, amelyről Székely Ervin, az RMDSZ neptuni szárnyának egyik emblematikus figurája azt találta írni, hogy Adolf Hitler elképzeléseinél is diszkriminatívabb. Az EMNT-nek és az SZNT-nek sikerült elérnie azt, hogy míg tíz esztendővel ezelőtt aktivistáit ügyészségi eljárással, a bíróság elé állítással fenyegették a román politikusok, s a rendőrség zaklatta, ma már az autonómia tárgyalási alap. Nem sok ez, de ahhoz képest valami, hogy az akkor még egységes RMDSZ hosszú éveken át jó mélyen őrizte e célkitűzést. (Emlékezetes, hogy az RMDSZ részvételével zajló első kormányzati ciklusban egy belső anyagot a szervezet „erős embere” Kelemen Attila az iratmegsemmisítőbe küldött, mert megfogalmazói, Tamás Sándor és Birtalan Ákos bele merték foglalni a frakció cselekvési prioritásai közé valahányadik pontban az autonómiát.) 2008-ban a várakozásokkal ellentétben bejegyezték a Magyar Polgári Pártot, mely azonban a helyhatósági választásokon nem aratott nagy sikert, a voksok valamivel több mint 15 százalékát szerezte meg, az őszi parlamenti választáson pedig nem indult. Korábbi elnöke, Szász Jenő pedig olyan diktatúrát épített ki párton belül, mely még az RMDSZ-en belüli antidemokratikus viszonyokon is túltett. Az EMNT lépéskényszerbe került. 2010 végén a szervezet küldöttgyűlése úgy határozott, hogy szükség van egy új magyar autonomista pártra, mely egyszerre képviseli a nemzetet és a demokráciát, az autonómiát tiszta, átlátható belső viszonyok mellett tűzi zászlajára. Az Erdélyi Magyar Néppárt a továbbiakban az EMNT-vel szoros együttműködésben fejtette ki tevékenységét, a két elnökség tagjai mindenkori meghívottak a másik szervezet elnökségének ülésein.
A választóközönség nem értékelte a nemzeti oldal megoszlását, a két párt az MPP és az EMNP együtt kevesebb szavazatot ért el a helyhatósági választásokon, mint négy évvel korábban az MPP egyedül. Ezért mondhatta Tőkés László a hétvégi gyűlésen azt a mondatot, amit most a sajtó hangoztat, miszerint az EMNP nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A mondat elejére sajnos elmulasztotta odailleszteni azt, hogy „egyelőre”. Azt pedig nem idézi a sajtó, hogy az EMNT elnöke leszögezte, a viszonylagos kudarcért nem az EMNP vezetőit hibáztatja. De hát ez is a demokráciának nevezett játék szerves része, míg a sajtó viszonylag szabadon működik, az újságírók azt ragadnak ki a kontextusból, ami érdekeiknek vagy elképzeléseiknek megfelel. A közösségi építkezés pedig nem áll le. Az autonómiaküzdelem jegyében eltelt tíz esztendőt újabb követi, s ha netán intézményesítést nyernek önrendelkezési törekvéseink, akkor is lesz feladat bőven a mozgástér-kitöltés kapcsán.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Elnökjelölés pro és kontra
Amellett érvelt Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a Szövetségi Képviselők Tanácsának legutóbbi gyűlésén, hogy az általa vezetett szervezet állítson ismét elnökjelöltet az őszi megmérettetésen. Érveinek lényege, hogy az elnökjelöltség kitágítja a kommunikációs lehetőségeket, s nagyobb súllyal fogalmazhatók meg az erdélyi magyarság jogkövetelései. Ennek a gondolatnak van egy racionális magja, amit el lehet fogadni. Elvi síkon viszont feltehető a kérdés: mit keres egy magyar politikus a román elnökjelöltek versenyében, hogy akarjuk-e egyáltalán Romániát vezetni, hogy célunk-e egy ilyen hatalmas feladat ellátása. Az az álláspont, miszerint ugyanolyan állampolgárok vagyunk, mint a románok, s ezért természetesnek kellene lennie, hogy akár az államelnöki tisztséget is elláthassa magyar ember. Ez azonban épp olyan valóságidegen és álságos, mint a másik véglet, amely nemzetbiztonsági kockázatnak tekint román szempontból minden köztisztségben levő magyar embert.
Társadalommérnöki kitaláció
Az ugyanis tagadhatatlan, hogy a demokratikus normarendszeren alapuló közös érdekeken túl léteznek olyan, elsősorban kulturális témák, amelyekben a román és a magyar érdek ütközik. Románok és magyarok értelemszerűen eltérő érzelmi, szolidaritási kötelékhez tartoznak. Ködevők papírszagú irreális vágyálma, hogy valaha az erdélyi magyarság magáénak érzi azt az államot, amelynek uralma alá a történelem vaskényszere utalta. Ebből valóság nem lesz soha. A román állam román jellegének megőrzése a románoknak természetes érdeke és törekvése, a magyarság azonban – a közel évszázados, válogatott eszközökkel történő elnyomatásának tapasztalatával – ebben veszélyt érzékel.
A nemzeti, világnézeti szempontból semleges állam doktriner, társadalommérnöki kitaláció, amelyet érthető okokból felkaptak a globalizátorok kommunikációs hadtestjei. Románok és magyarok közötti korrekt egyezségre lenne szükség, amelynek lényege, hogy mindkét elit foglalkozzon a maga nemzetének építésével. Mivel a területi revízió a jelenlegi geopolitikai feltételek között teljességgel irreális, e peremfeltételek pedig aligha változnak meg középtávon, a románságnak nincs miért tartania a magyar autonómiától. Egy ilyen korrekt egyezség esetében felesleges lenne, hogy az erdélyi magyarok jelöltet állítsanak egy olyan posztra, amelyet természetes módon olyan embernek kell betöltenie, akinek szemei előtt a román, és nem a magyar érdekek lebegnek. Más kérdés, hogy az RMDSZ eddigi jelöltjei közül ki és mennyire képviselt bármiféle nemzeti érdeket.
A szervezet első ízben 1996-ban állított elnökjelöltet Frunda György személyében, aki a még Markóék által is szekusgyanúsnak tartott Független Magyar Párt jelöltjeként került az RMDSZ listájára, majd a parlamentbe. Frunda a továbbiakban sem bizonyult alkalmasnak arra, hogy minden magyart megszólítson, különösképpen azokat nem, akik az erdélyi magyarság hosszú távú megmaradását az RMDSZ programjában mindmáig előkelő helyen szereplő háromszintű autonómia megvalósításától remélik. Előbb az általa is megszavazott, valójában mintegy három év késéssel elfogadott Kolozsvári (autonómia) nyilatkozatot nevezte elsietettnek egy interjúban, majd a brassói kongresszuson az ő javaslatára került ki a programból a területi autonómia, 1993-ban pedig részt vett a gyászos neptuni tárgyaláson – csak néhány epizód, amely alkalmatlanná tette a „sztárszenátort” az erdélyi magyarság szavazatainak maximalizálására.
De nem is az volt a cél. Nyilvánvalóan az sem, hogy az erdélyi magyarság érdekeinek megfelelően az autonómiát állítsa választási programjának középpontjába. A cél a választói bázis megpuhítása volt a tervezett kormányzati szerepvállalás érdekében. Az elnökválasztási kampány szinte nem is szólt másról, mint a választások győzteseivel való közös kormányzás várható előnyeiről, megfűszerezve némi uniós hurráoptimizmussal.
Abszurdumok és kulcsszavak
Elméletileg is abszurd, hogy egy merőben eszközjellegű kérdést emeljünk centrális kampányüzenetté, hát még taktikailag: miképpen kérhette volna meg az RMDSZ a kormányra lépés árát a koalíciós tárgyalásokon, ha a választást megelőzően hónapokig azt harsogta, hogy márpedig ő kormányra akar kerülni? Azt már csak a kisördög íratja le velem, hogy az SZKT nyilvánossága előtt a választások után Frunda György azzal a bonmot-val örvendeztette meg a másik tábort, miszerint „ő nem hiszi, hogy kevesebb szavazatot kapott volna, mint az RMDSZ”. Mondhatnánk, hogy Frunda György ezzel kétségbe vonta a szavazás tisztaságát, azt állítva, hogy tőle elcsaltak szavazatokat. Vélhetően inkább tájékozatlanságról van szó, valamint arról, hogy annak idején nem volt Frunda számára egyszerű feladat a magyar nyelven való helyes és szabatos önartikuláció, s a pillanatnyi stressz hozta ki belőle a szórakoztató mondatot.
A magyar elnökjelöltek a továbbiakban is rendre kevesebb szavazatot kaptak a szövetségnél. 2000-ben ismét Frunda volt a jelölt, aki nem kisebb tekintélyű politikussal mérkőzött a jelöltségért, mint Tőkés László. De akkorra az SZKT-ban megkötött már a nómenklatúra betonja, a neptuni ihletettségű politikának, a román nemzetstratégiai érdekek gátlástalan kiszolgálásának és a román eurocsatlakozás feltételek nélküli támogatásának az SZKT-ban megvolt a masszív többsége. A küldöttek nagyobbik része érdekelt volt e politika folytatásában. (Ugyanez a helyzet tette esélytelenné Kincses Elődöt egy évvel korábban 1999-ben a Markóval szembeni megmérettetésen. Így is sokan meglepődtek a barikádon innen és túl, hogy Kincses elnyerte a szavazatok mintegy 40 százalékát.) 2004-ben, amikor az MPP a Népi Akció pártjának segítségével stresszessé tette a választást, biztos, ami biztos, Markó Béla indult elnökjelöltként versenybe, a kampányban a nemzeti érdekeknek megfelelő kulcsszavakat használt a szervezet: kettős állampolgárság és autonómia. 2009-ben pedig Kelemen Hunor volt az RMDSZ jelöltje, aki negatív rekordot döntött ugyan a maga 3,83 százalékot jelentő 372 764 szavazatával, de mégiscsak elég volt ahhoz, hogy két év elteltével ne úgy válasszák az RMDSZ elnökévé, mint a választók nagy többsége számára ismeretlen politikust.
A remény hal meg utoljára
A román elnökválasztási kampányban való részvétel mindenkoron eszközjellegű volt, s jellemzően egy, az erdélyi magyarság jövőjét, szülőföldön való megmaradását közvetlenül nem érintő kicsinyes taktika része. Arra mindenképpen jó volt, hogy az RMDSZ fel tudja ajánlani a saját jelölt által összegyűjtött szavazatokat a preferált román jelöltnek – más kérdés, hogy a választók nem egyszer rácáfoltak a várakozásokra, és nem szavaztak az RMDSZ vezetőinek iránymutatása szerint. Jó esély van rá, hogy Victor Ponta se kapja majd meg a magyarság, azon belül a székelység voksainak többségét. A választók bizonyos mértékben megvezethetők, de bármit nem lehet velük lenyeletni.
Mindazonáltal, ha az RMDSZ talál egy megfelelő jelöltet, akit mind az egyre apadó törzsszavazói gárda, mind pedig az autonomisták jó szívvel támogatni tudnak, nem elképzelhetetlen, hogy a szervezet képes legyen megmozgatni a választókat. Persze nem ez az alapvető kérdés, hanem hogy továbbhalad-e az RMDSZ a neptuni sugárúton, és az autonómiapolitikát csak kényszerből veszi elő, vagy paradigmát vált. Utóbbi fordulatra kevés az esély, de ahogy a szólás tartja: a lepényhal megy elöl, s a remény hal meg utoljára.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyar párt, magyar érdek?
2004-ben, midőn a Magyar Polgári Párt elődszervezete, a Magyar Polgári Szövetség még komolyan vette megalakulásának célját, saját létértelmét, a választás szabadságának megteremtését, és ennek érdekében egyes megyékben együtt indult a Népi Akció nevű szervezettel, az RMDSZ teleragasztatta Székelyföldet egy rendkívül egyszerű üzenetű plakáttal. Ez állt rajta: „Magyar párt, magyar érdek, román párt, román érdek”.
A kampány hatékony volt, nagyon sokakat meggyőzött. Pedig messze állt az üzenet a valóságtól, hiszen egy csak nevében magyar párt állt szemben egy nevében román párttal. 
Valójában pedig kollaboránsok álltak szemben ellenállókkal, a távlattalan politika a távlatossal, a bukaresti hatalom elvtelen kiszolgálása az autonómia-politikával. 
Érdemes e leegyszerűsítő, igazságtalan és demagóg politikai szlogen első tagját, melyet egyben címül is választottam, közelebbről szemügyre venni egy minap megejtett elnöki nyilatkozat fényében.
Mint megtudhattuk egy külföldi rádiónak adott interjúból, Kelemen Hunor szerint az RMDSZ elsődleges célja, hogy átlépje a parlamentbe jutáshoz szükséges szavazati küszöböt.
Hol vannak már azok a régi idők, amikor komolyan felvetődött, hogy az RMDSZ vonuljon ki a törvényhozásból, hagyjon ott egy megfigyelőt és összpontosítson a társadalomépítésre, valamint a külpolitikára? A passzív ellenállás, Erdély problémájának a nemzetközi rendezést igénylő ügyek listájára való felhelyezése távlatilag sokkal inkább sikerrel kecsegtetett volna, mint a román hatalomnak a Nyugat irányában történő legitimálása, a modellértékű román kisebbségpolitika hazug mítoszának kialakulásához való segítségnyújtás.
Nehéz ma már elhinni, hogy volt olyan időszak, amikor az RMDSZ-en belül nem volt evidencia, hogy elsődleges cél a parlamentbe jutás, kiemelt prioritás a kormányzati szerepvállalás és háttérbe szorul mindaz, amiért tulajdonképpen a szervezet alakult: a közösség minél hatékonyabb megszervezése, a politikai elit és a választói bázis közötti szakadék felszámolása, a politika szervesítése, a tagság bevonása a szervezeti életbe, az önálló erdélyi magyar történelmi műhely, az autonómia megteremtése. 
Bizonyára akadnak, akik szerint ez a folyamat szükségszerű része a politikai „elit” professzionalizálódásának, hiszen kevés kivétellel a világon mindenütt oligarchiák vezetik az egyes államokat, melyeknek sokkal fontosabb a klikkérdek, mint a nemzetérdek. A nemzeti érdek valamiféle képviselete inkább úgy jön számításba, mint retorikai kötelező gyakorlat a választói bázis irányában. Legalábbis ott, ahol erre egyáltalán igény van, hiszen a nemzetközi baloldal nyíltan hirdeti, élén az egyik fő ideológusával, Soros Györggyel, hogy le kell bontani a nemzeti határokat, értsd alatta: meg kell szüntetni a nemzeteket. Ebbeli igyekezetük egyes európai társadalmak nemzeti öntudatát s vele együtt ösztönös védekezőképességét (pl. német, osztrák, svéd) jelentősen lebontotta, nemzeti retorikával ezen államokban aligha lehet választást nyerni. 
Az RMDSZ-re visszatérve, nem tudjuk, hogy mi lett volna, ha nem győz 1996. november 28-án a neptunisták logikája, akik a magyar érdek kockázatos és a román belügyi szervek által ellenséges ármánynak tekintett politikáját lecserélték a román nemzetérdek szolgálatára, az önálló, magyar érdekű külpolitikát a hivatalos román külpolitikába való besimulásra, a nemzeti önkormányzatkénti működést zsákmányszerző pártpolitikára, a belső pluralizmust monolit pártegységre, a partneri civil szervezetekből vazallust, a szabad sajtóból pedig pártsajtót csináltak. 
Meg is lett az eredmény. 
Az RMDSZ immár nem az első számú mumus a létünkre törő román hatalom szemében, nem nemzetbiztonsági veszély, hanem a mindenkori kormány legmegbízhatóbb partnere, melynek kongresszusán a román és a magyar baloldal ad egymásnak csúcstalálkozót, s a román pártvezetők, illetve közjogi méltóságok egymás kezéből kapkodják ki a mikrofont, hogy dicsérjék az RMDSZ partneri hűségét.
Az egykori nagyívű vízióból, az állam az államban funkcióból, a magyar nemzeti önkormányzatból, a háromszintű autonómia programjából ennyi maradt: a parlamentbe jutás, mint elsődleges cél.
Borbély Zsolt Attila. itthon.ma//szerintunk