Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Nép Háza (Bukarest)
5 tétel
2011. augusztus 5.
Miért nem hiszünk a Nemzet Megváltása Katedrális hasznosságában Semmi közünk, csak tejelünk...
Gabriel Bejan, România Liberă
Jobban tették volna, ha hallgatnak. A Patriárkia képviselőinek reagálása a Deutsche Welle televízió riportjára – amely feltárta, hogy miközben pénz híján iskolákat és kórházakat zár be, Románia kormánya jelentős összegeket utal ki a Nemzet Megváltása Katedrális építésére – az ország jó érzésű emberei iránti tiszteletlenségként fogható fel.
A német újságírók nem tettek egyebet, mint megállapítottak néhány nyilvánvaló dolgot.
Először is, hogy a kormány jelentős alapokkal vesz részt egy költséges (600 millió eurós) épület felépítésében. Másodsorban megállapították, hogy Romániában kétnaponként befejeződik egy templom építése, jobbára közpénzekből. Történik mindez egy olyan országban, ahol pénzhiány miatt naponta három iskolát zárnak be, és egyre több kórház szűnik meg.
A külföldi újságírók olyan dolgokat mondtak ki, amiket mindannyian jól tudunk, és amikkel egyetérthetünk vagy nem érthetünk egyet. Mint ahogyan egyetérthetünk, vagy sem, például, a Kolozsvári Ortodox Érsekség döntésével, amellyel Emil Boc kormányfőnek az „Erdélyi Keresztet” adományozzák „az ortodox hit iránti odaadásáért és támogatásáért”, azaz, magyarán: a kormány által az ortodox egyház beruházásainak kiutalt pénzekért. De miért is reagáltak oly élesen a Patriárkia képviselői? Íme, a (HotNews által közölt) sajtóközleményük legfontosabb pontjai.
Az egyház szerint a Nemzet Megváltása Katedrális elsősorban „liturgiai és közszükséglet, lévén az Egyház lelki, valamint szociális munkássága egységének a jelképe”. Az állítás a lehető legszubjektívebb. Sok román egészen biztosan jobban értékelne egy, az egyház pénzéből épült iskolát vagy ultramodern kórházat, mint egy közpénzekből emelt hatalmas és haszontalan épületet.
A Katedrális „a nemzeti méltóság szimbóluma, minthogy ma a román ortodox Egyház az egyetlen az ortodox egyházak közül, amelynek nincs a román nép többsége vallásának szempontjából reprezentatív katedrálisa”. Ez az érv nem más, mint a román ortodox Egyház (BOR) vezetősége kevélységének ékes bizonyítéka. Miért éreznénk mi, románok, büszkébbnek magunkat, ha az egyházunk megnyerné a versenyt a térség többi ortodox egyházával szemben a felépített katedrálisok méretei tekintetében? Ugyanezen elv alapján fél lábon kellene ugrálnunk örömünkben a Ceauşescu építtette Nép Háza miatt, amely három világrekord birtokosa: a második legnagyobb, a legdrágább és a legnehezebb világszerte.
A Patriárkia közleményéből származó harmadik érv inkább komikus: „A Katedrális közhasznát az is kiemeli, hogy az épületet övező csaknem hathektárnyi tágas területet közterületté rendezzük, gyarapítván ezáltal Bukarest zöldövezetének területét.” Hogy az európai átlagot elérje, fővárosunknak a mai helyzethez viszonyítva legkevesebb 400-500 hektárnyival több zöldövezetre van szüksége.
Az egyházi elöljáróknak e replikában levont következtetése ugyancsak szédületes: „Az új katedrálist nem lehet versenybe vagy ellentétbe állítani az iskolákkal vagy a kórházakkal, mivel a katedrális ezek kiegészítője.” Más szóval a városában kórház nélkül maradt beteg, vagy az iskola nélkül maradt diák nyugodtan felülhet a vonatra és felutazhat Bukarestbe, hogy keresztet vessen a Nemzet Megváltása Katedrálisban, ilymódon megoldva minden problémáját. Az állam pénzügyi hozzájárulása ennek a katedrálisnak a felépítéséhez mindig vita tárgya lesz. Megjegyzendő azonban, hogy e projektnek egyre több bírálója van. A patriárkia védekezése pedig egyre kevésbé meggyőző. (Fordította: K. B. A.) Új Magyar Szó (Bukarest)
Gabriel Bejan, România Liberă
Jobban tették volna, ha hallgatnak. A Patriárkia képviselőinek reagálása a Deutsche Welle televízió riportjára – amely feltárta, hogy miközben pénz híján iskolákat és kórházakat zár be, Románia kormánya jelentős összegeket utal ki a Nemzet Megváltása Katedrális építésére – az ország jó érzésű emberei iránti tiszteletlenségként fogható fel.
A német újságírók nem tettek egyebet, mint megállapítottak néhány nyilvánvaló dolgot.
Először is, hogy a kormány jelentős alapokkal vesz részt egy költséges (600 millió eurós) épület felépítésében. Másodsorban megállapították, hogy Romániában kétnaponként befejeződik egy templom építése, jobbára közpénzekből. Történik mindez egy olyan országban, ahol pénzhiány miatt naponta három iskolát zárnak be, és egyre több kórház szűnik meg.
A külföldi újságírók olyan dolgokat mondtak ki, amiket mindannyian jól tudunk, és amikkel egyetérthetünk vagy nem érthetünk egyet. Mint ahogyan egyetérthetünk, vagy sem, például, a Kolozsvári Ortodox Érsekség döntésével, amellyel Emil Boc kormányfőnek az „Erdélyi Keresztet” adományozzák „az ortodox hit iránti odaadásáért és támogatásáért”, azaz, magyarán: a kormány által az ortodox egyház beruházásainak kiutalt pénzekért. De miért is reagáltak oly élesen a Patriárkia képviselői? Íme, a (HotNews által közölt) sajtóközleményük legfontosabb pontjai.
Az egyház szerint a Nemzet Megváltása Katedrális elsősorban „liturgiai és közszükséglet, lévén az Egyház lelki, valamint szociális munkássága egységének a jelképe”. Az állítás a lehető legszubjektívebb. Sok román egészen biztosan jobban értékelne egy, az egyház pénzéből épült iskolát vagy ultramodern kórházat, mint egy közpénzekből emelt hatalmas és haszontalan épületet.
A Katedrális „a nemzeti méltóság szimbóluma, minthogy ma a román ortodox Egyház az egyetlen az ortodox egyházak közül, amelynek nincs a román nép többsége vallásának szempontjából reprezentatív katedrálisa”. Ez az érv nem más, mint a román ortodox Egyház (BOR) vezetősége kevélységének ékes bizonyítéka. Miért éreznénk mi, románok, büszkébbnek magunkat, ha az egyházunk megnyerné a versenyt a térség többi ortodox egyházával szemben a felépített katedrálisok méretei tekintetében? Ugyanezen elv alapján fél lábon kellene ugrálnunk örömünkben a Ceauşescu építtette Nép Háza miatt, amely három világrekord birtokosa: a második legnagyobb, a legdrágább és a legnehezebb világszerte.
A Patriárkia közleményéből származó harmadik érv inkább komikus: „A Katedrális közhasznát az is kiemeli, hogy az épületet övező csaknem hathektárnyi tágas területet közterületté rendezzük, gyarapítván ezáltal Bukarest zöldövezetének területét.” Hogy az európai átlagot elérje, fővárosunknak a mai helyzethez viszonyítva legkevesebb 400-500 hektárnyival több zöldövezetre van szüksége.
Az egyházi elöljáróknak e replikában levont következtetése ugyancsak szédületes: „Az új katedrálist nem lehet versenybe vagy ellentétbe állítani az iskolákkal vagy a kórházakkal, mivel a katedrális ezek kiegészítője.” Más szóval a városában kórház nélkül maradt beteg, vagy az iskola nélkül maradt diák nyugodtan felülhet a vonatra és felutazhat Bukarestbe, hogy keresztet vessen a Nemzet Megváltása Katedrálisban, ilymódon megoldva minden problémáját. Az állam pénzügyi hozzájárulása ennek a katedrálisnak a felépítéséhez mindig vita tárgya lesz. Megjegyzendő azonban, hogy e projektnek egyre több bírálója van. A patriárkia védekezése pedig egyre kevésbé meggyőző. (Fordította: K. B. A.) Új Magyar Szó (Bukarest)
2012. május 23.
Hadovázik a középszer
Április végén beszélgetést szervezett a Kolozsvár Társaság a színház repertoárjáról, közönségéhez való viszonyáról, mindenről, ami a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásaival kapcsolatban felmerülhet. A beszélgetésen jelen volt három felháborodott hölgy is, akik hol a múlt rendszer kultúraaktivistáira jellemzően dirigáltak, hogy mit játsszanak és mit ne, hol pedig a jólneveltség nevében törtek pálcát a KÁMSZ előadásai fölött.
Az egyik hölgy be is jelentette, hogy márpedig ő soha többé nem néz meg olyan előadást, amelyet Tompa Gábor rendezett, mert Az elveszett levél például azzal kezdődött, hogy a szereplők kigombolták a nadrágjukat, s egy jót pisiltek... Azt már persze nem mondta meg, hogy hol is történt mindez – nos, a Nép Háza gyönyörűen kicsempézett WC-termében, ahol a képviselők „kéz kezet mos alapon” rendezik nagy ügyleteiket, miközben az ülésterem többnyire üres... A hölgy hiába ment színházba, mert semmit sem látott. A másik, aki a kultúraktivistát alakította, azt követelte, hogy a közönségnek játsszanak, az ő színvonalán, az általa kedvelt darabokat, és legyen mindig teli a színház (mintegy nyolcszáz férőhelyes) nagyterme. Vagyis, tennénk hozzá, térjen vissza az úgynevezett tömegkultúra időszaka, amely olyan gyönyörűségeket produkált, mint a Megéneklünk, Románia Fesztivál.
Ma tehát már senki sem gátolja meg a színházainkat abban, hogy művészetet produkáljanak – csupán a középszert istenítő néző, akinek nem kell a művészet, hanem az előítéleteit és a beidegződéseit kívánja igazoltnak látni, illetve megvalósulni. A félműveltek paradicsomát...
Erre keményen rájátszik a média is. Aradon, az Interetnikai Fesztivál idején egy fiatal tévés egyenes adásban feltette nekem a kérdést. „A mai néző gyomra nem veszi be a modern színházat. Mi a véleménye erről?” Hát mit mondhattam volna egyebet, mint azt, hogy „a színház nem a gyomornak szól, néhány emelettel feljebb kell keresni a címzettet. Aki a gyomrát akarja tömni, menjen a vendéglőbe”.
Persze ezzel az ügy nem zárul le. A néző pont olyan fontos szereplője – résztvevője! – az előadásnak, mint a színész. Ha partnerek és együtt produkálják, akkor működik a színház, létrejön a művészi aktus a színházban. Ha nem, megbukik a legcsodálatosabb rendezés is. Ezt gyakran szem elől téveszti, sőt, el is felejti mindkét fél. A rendezés szólózik, a néző pedig pusztán fogyasztóként ül be a nézőtérre, valójában nem akar csinálni semmit, azt várja, hogy kiszolgálják, mint a vendéglőben.
Így nem jöhet létre a színházhoz szükséges kapcsolat. Ami létrejön, az már gyomor alatti...
Bukarestben nemrég a Történelmi Múzeum előtti lépcsőn felállították Traianus császár szobrát, kezében a dákokat jelentő vicsorgó farkassal, amelynek a nyakából egy ötödik végtag, egyesek szerint vakbél nyúl ki vagy félméter hosszan. A szobor a 2008-ban elhunyt Vasile Gorduz műve. Nagy elismeréssel szólt róla két szakértő is – Pavel Şuşara és Răzvan Theodorescu. Ők csak tudják, hogy a szobrászatban mi az érték. Mindenesetre elgondolkoztató az, hogy Traianust meztelenül ábrázolja a szobrász – időtlenné teszi, mert ha valamely kor ruháját adná rá, nem kellene vele többet foglalkozni. Viszont a nagyszájú járókelők és a newsmanek, akik ugye mindenhez értenek, el vannak hűlve, profanizálást látnak benne, mocskos tréfát. Egy elegáns hölgynek például az jutott eszébe: „Mit csodálkozunk azon, hogy Traianus meztelen?
A rómaiak és a dákok között a szexuálison kívül más kapcsolat nem volt.” Egy fiatalember pedig a farkas toldalékán kajánkodik: „Biztos Csernobil áldozata, azért nőtt farok a nyakán.” És a sajtó világgá kürtöli ezeket a mélyenszántó vélekedéseket. Sőt, még hozzátesz egy-két lapáttal. Hát mit is várhatnánk mást Vasile Gorduztól, aki megmintázta Ştefan cel Marét is: kis nyomorék figura, gebén lovagolva – s a bákói tanács szinte elfogadta? Eminescura pedig hálóköntöst adott a szobrász. A nemzeti költő arca bolondéra emlékeztet, aki most szabadult a tébolydából – és egy talapzaton áll Montrealban. „Hát nem gyalázat?!” Tény, hogy a művészet és a középszer, nacionalizmus, populizmus stb. más-más úton halad.
Zsehránszky István. Új Magyar Szó (Bukarest)
Április végén beszélgetést szervezett a Kolozsvár Társaság a színház repertoárjáról, közönségéhez való viszonyáról, mindenről, ami a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásaival kapcsolatban felmerülhet. A beszélgetésen jelen volt három felháborodott hölgy is, akik hol a múlt rendszer kultúraaktivistáira jellemzően dirigáltak, hogy mit játsszanak és mit ne, hol pedig a jólneveltség nevében törtek pálcát a KÁMSZ előadásai fölött.
Az egyik hölgy be is jelentette, hogy márpedig ő soha többé nem néz meg olyan előadást, amelyet Tompa Gábor rendezett, mert Az elveszett levél például azzal kezdődött, hogy a szereplők kigombolták a nadrágjukat, s egy jót pisiltek... Azt már persze nem mondta meg, hogy hol is történt mindez – nos, a Nép Háza gyönyörűen kicsempézett WC-termében, ahol a képviselők „kéz kezet mos alapon” rendezik nagy ügyleteiket, miközben az ülésterem többnyire üres... A hölgy hiába ment színházba, mert semmit sem látott. A másik, aki a kultúraktivistát alakította, azt követelte, hogy a közönségnek játsszanak, az ő színvonalán, az általa kedvelt darabokat, és legyen mindig teli a színház (mintegy nyolcszáz férőhelyes) nagyterme. Vagyis, tennénk hozzá, térjen vissza az úgynevezett tömegkultúra időszaka, amely olyan gyönyörűségeket produkált, mint a Megéneklünk, Románia Fesztivál.
Ma tehát már senki sem gátolja meg a színházainkat abban, hogy művészetet produkáljanak – csupán a középszert istenítő néző, akinek nem kell a művészet, hanem az előítéleteit és a beidegződéseit kívánja igazoltnak látni, illetve megvalósulni. A félműveltek paradicsomát...
Erre keményen rájátszik a média is. Aradon, az Interetnikai Fesztivál idején egy fiatal tévés egyenes adásban feltette nekem a kérdést. „A mai néző gyomra nem veszi be a modern színházat. Mi a véleménye erről?” Hát mit mondhattam volna egyebet, mint azt, hogy „a színház nem a gyomornak szól, néhány emelettel feljebb kell keresni a címzettet. Aki a gyomrát akarja tömni, menjen a vendéglőbe”.
Persze ezzel az ügy nem zárul le. A néző pont olyan fontos szereplője – résztvevője! – az előadásnak, mint a színész. Ha partnerek és együtt produkálják, akkor működik a színház, létrejön a művészi aktus a színházban. Ha nem, megbukik a legcsodálatosabb rendezés is. Ezt gyakran szem elől téveszti, sőt, el is felejti mindkét fél. A rendezés szólózik, a néző pedig pusztán fogyasztóként ül be a nézőtérre, valójában nem akar csinálni semmit, azt várja, hogy kiszolgálják, mint a vendéglőben.
Így nem jöhet létre a színházhoz szükséges kapcsolat. Ami létrejön, az már gyomor alatti...
Bukarestben nemrég a Történelmi Múzeum előtti lépcsőn felállították Traianus császár szobrát, kezében a dákokat jelentő vicsorgó farkassal, amelynek a nyakából egy ötödik végtag, egyesek szerint vakbél nyúl ki vagy félméter hosszan. A szobor a 2008-ban elhunyt Vasile Gorduz műve. Nagy elismeréssel szólt róla két szakértő is – Pavel Şuşara és Răzvan Theodorescu. Ők csak tudják, hogy a szobrászatban mi az érték. Mindenesetre elgondolkoztató az, hogy Traianust meztelenül ábrázolja a szobrász – időtlenné teszi, mert ha valamely kor ruháját adná rá, nem kellene vele többet foglalkozni. Viszont a nagyszájú járókelők és a newsmanek, akik ugye mindenhez értenek, el vannak hűlve, profanizálást látnak benne, mocskos tréfát. Egy elegáns hölgynek például az jutott eszébe: „Mit csodálkozunk azon, hogy Traianus meztelen?
A rómaiak és a dákok között a szexuálison kívül más kapcsolat nem volt.” Egy fiatalember pedig a farkas toldalékán kajánkodik: „Biztos Csernobil áldozata, azért nőtt farok a nyakán.” És a sajtó világgá kürtöli ezeket a mélyenszántó vélekedéseket. Sőt, még hozzátesz egy-két lapáttal. Hát mit is várhatnánk mást Vasile Gorduztól, aki megmintázta Ştefan cel Marét is: kis nyomorék figura, gebén lovagolva – s a bákói tanács szinte elfogadta? Eminescura pedig hálóköntöst adott a szobrász. A nemzeti költő arca bolondéra emlékeztet, aki most szabadult a tébolydából – és egy talapzaton áll Montrealban. „Hát nem gyalázat?!” Tény, hogy a művészet és a középszer, nacionalizmus, populizmus stb. más-más úton halad.
Zsehránszky István. Új Magyar Szó (Bukarest)
2012. június 15.
Mellébeszél a szakma
Nem túlságosan leptek meg a Zsehránszy István írásában foglaltak: Hadovázik a középszer (Új Magyar Szó 2012. 05.23.) címmel részismertetést közöl egy olyan találkozóról, amit a Kolozsvári Társaság rendezett. Idézem őt: „a színház repertoárjáról, a közönséghez való viszonyáról, mindenről, ami a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásaival kapcsolatban felmerülhet.”
A találkozót beharangozó meghívóban más is szerepel. Csak a pontosság kedvéért írom ide: „A Kolozsvári Társaság április 28-án, szombaton kerekasztal-beszélgetést tart a Kolozsvári Magyar Színház utóbbi évekbeli nemzetközi sikereiről, műsorpolitikájáról, a közönségvisszhangról… A rendezvényre hármas évforduló ad alkalmat: 140 éve született Janovics Jenő, 50 éve hunyt el Poór Lili, idén volna 70 éves Héjja Sándor. A beszélgetés meghívottjai: Tompa Gábor, a színház igazgatója, Visky András művészeti aligazgató, Kötő József színháztörténész, Zsehránszky István színházi kritikus. Moderátor: Kántor Lajos irodalomtörténész.”
Sajnálom, hogy Zsehránszky István nem részletezi, hogyan, miként emlékeztek meg a jelenlevők a három említett művészről. De talán ez nem véletlen, hiszen a közönség–színház viszony volt a fő téma, ha tapintatlanul akarnék fogalmazni, azt írnám: a buta közönség és jó színház viszonya. Mintha egy fórumra lett volna hirtelenjében szükség(?), ami megmagyaráz néhány művészi (bocsánat: Művészi) színházi nekibuzdulást. És nézőhiányt. Ezt a gondolatot sugallta a hivatalos meghívottak névsora.
A fórumon résztvevő egyik színházi néző „középszerű” felszólalásait kifogásolja-gúnyolja a szerző. Hát...tudtommal bárkinek lehet véleménye, ki is mondhatja, aki megfizette a színházjegyet. Tapsolhat, brávózhat, de káromkodva haza is mehet. Ehhez joga van, ettől még nem hülye, sem középszerű, sem sztálinista, sem hatodrangú silányság. Láttam professzorokat is kimenekülni egy-egy „művészi” furcsaságból, hogy ne írjak szakmai szélhámosságot.
De térjek vissza a Zsehránszky írásában szereplő avatatlan hölgyhöz, akit Az elveszett levélben az zavart, hogy „ a szereplők kigombolták a nadrágjukat , s egy jót pisiltek....”, stb. (Engem viszont az zavart említett előadásban, hogy a férfi szerepeket nők játszották(?), az, hogy a közönség egy része szünetben hazament, az, hogy untam azt a jelrendszert, amit kaptam, annak ellenére, hogy nagy részét meg is értettem. És mégis). Zsehránszky megmagyarázza a nadrággombolós pisilés mélyértelmét: „említett pisilés nem akárhol történt, művészi jelentéssel bírt a helyszín, „a Nép Háza gyönyörűen kicsempézett WC-termében, ahol képviselők kéz kezet mos alapon rendezik nagy ügyleteiket, miközben az ülésterem többnyire üres....”
Valóban, ez a tény, a fent említett, az előadást nézve reveláció erejével hatott rám, hiszen nem csak én, de 20 millió román és nem román meg van győződve, hogy a Képviselők Mártírok, nem lopnak, olyan szegények, mint az a bizonyos templomi egér, éjt nappá téve csak a szegény Népért törik magukat, akkor is, amikor az orrukat túrják félálomban a Parlamentben, munkaidőben, az élelmes operatőrök nagy örömére stb. És akkor egy színházi esten kiderül, hogy összepisilik vagyonukat, még pisilés közben is buliznak... vagyis bátran színházilag le vannak leplezve. Ki hitte volna róluk, nahát, ejnye, húsz év után.
Ne tréfáljak – intem le magam.. Egy másik hölgy – idézem újra Zsehránszky Istvánt – „aki a kultúraktivistát alakította, azt követelte, hogy a közönségnek játszanak, az ő színvonalán, az általa kedvelt darabokat, és legyen mindig teli a színház (mintegy nyolcszáz férőhelyes) nagyterme. Vagyis, tennénk hozzá, térjen vissza az úgynevezett tömegkultúra időszaka, amely olyan gyönyörűségeket produkált, mint a Megéneklünk, Romániai Fesztivál.”
No, lássuk, mit produkált és kik produkáltak színházat a „tömegkultúrában”? Kántor Lajos–Kötő József Magyar Színház Erdélyben 1919-1992 (Kriterion 1994) c. kötetében a 127–169. oldalon olvasható, miket játszottak és kik rendeztek a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Nem élek vissza az olvasó türelmével, hogy felsoroljam a szubkultúrát és Cântarea României-t képviselő szerzők és rendezők nevét, csak néhányat említek (1968-tól kezdem, ötletszerűen). Szerzők: Slamovir Mrozek, J.André Lacour, Teleki László-Illyés Gyula, J. P. Sartre, Páskándi Géza, G. B.Shaw, Szirmai Albert- Heltai Jenő, Molnár Ferenc, W.Shakespeare, E. O`Neill, Mikszáth Kálmán, Oscar Wilde, Kocsis István, stb. Történt mindez 1968-1970-es évadokban.
És kik rendeztek ezekben „közönség-színvonalas” kultúraaktivistás időkben, amelyet a jámbor néző visszasír? Major Tamás, Harag György, Tompa Gábor, Szabó József, Rappaport Ottó, Anatol Constantin, Vlad Mugur, stb., stb. Hát ennyit a középszerről. Aki fent említetteket visszanosztalgiázza. Még annyit hozzáírnék: nem is olyan rég a színházvezetés „telt házakat”, állandóan növekvő nézőszámot terjesztett a kolozsvári színházról... Minek akkor Fórum, ha van bőven érdeklődő, ha minden színházi szép és jó, leszámítva néhány „Jaj de jó vót régen teltházat” visszavágyó telhetetlent? „Ma tehát már senki sem gátolja meg színházainkat abban, hogy művészetet produkáljanak” – folytatja – örömömre – Zsehránszky István.
Végre helyben vagyunk. Azaz lennénk. Mert valóban, ma senki sem gátolja meg a színházakat, hogy művészetet csináljanak. És ebben a nagy szabadságban születnek a jó, remek előadások mellett a plagizált előadások, a rendezői zagyvalékok, a „mindent szabad” alapon történő bukássorozatok. Valóban, ma mindent szabad a színházakban, a színházi szakmában, csak egy dolog tilos, illetve nagyon nem ajánlatos kincses városunkban: az őszinte véleménynyilvánítás. Mert ha valaki bírálni merészel, akkor beindul a jól ismert jelzőhalmaz a művészetcsinálók (és abból igencsak jól élők), továbbá a valamilyen formában érdekeltté tett híveik részéről: avatatlan, középszert istenítő, hóstáti-elvárás, magyarvátrás. És ha ez nem elég a véleménnyilvánítónak és tovább okoskodik pimaszul, kapja a súlyosabb, ugyan nem művészi érveket, hanem azok hiányában a pillanatnyilag hatásosnak tűnő „menő”, jobb és divatosabb körökben lejárató, kinyíró jelzőket: szélsőséges, antikultúrás, anti és anti...
Sajnos belátom, az én nemzedékem nem éri meg, legalábbis itt, Kolozsváron nem, hogy bár egyszer része lehessen egy olyan igazi színházi-szakmai beszélgetésnek, ami valóban az előadások szakmai részét tárgyalja, bírálja vagy dicséri – minden következmény nélkül. Ahol nem hülyézik le azt a nézőt, aki nem érti, mit jelent a Dantonban a törött repülőgép, az Oidipusban miért lógatják a fiúk nemi szervüket (merem remélni, a hölgynézők művészi érdeklődését felkeltendő)... hanem türelmesen elmagyarázzák a hozzá nem értőnek, mi miért van. Mint ahogy én is megtudtam egy „görög harcostól“, hogy azért kellett csórén bejönnie a színpadra – társaival egyetemben – mert ez a „megtisztulást” jelentette rendezői magyarázatban. Magamtól soha nem jöttem volna rá erre az egyáltalán nem szokványos színházi metaforára, ezért, lám, nem árt érdeklődni néha bennfentesektől, mikor ki és miért csóré művészileg, mert így tanul a gyerek. Vagyis a középszerű néző. Ó régi rossz idők....(lehet, kapok a fejemre én is a múltba gondolásért), amikor a színházkiüresítők nem mennybe mentek művészileg, hanem... jaj, Istenem, hogy is volt akkoriban? Amikor a direktor úr a családi ezüstöt vitte a zálogházba, hogy tudjon fizetni színészeinek. Az is igaz viszont, hogy házat tudott venni a bevételből, ha jól ment a színház.
És ha jól emlékszem, a színháztörténeti tanulmányokban olvasottakra, a színházak minden időkben a közönségnek játszottak, az ő színvonalukon, az általuk kedvelt darabokat. És – bármilyen hihetetlen és furcsa – arra törekedtek, hogy legyen mindig telt ház... és legyen közönség... közönség... közönség. Még ha középszerű is.
Jancsó Miklós. Új Magyar Szó (Bukarest)
Nem túlságosan leptek meg a Zsehránszy István írásában foglaltak: Hadovázik a középszer (Új Magyar Szó 2012. 05.23.) címmel részismertetést közöl egy olyan találkozóról, amit a Kolozsvári Társaság rendezett. Idézem őt: „a színház repertoárjáról, a közönséghez való viszonyáról, mindenről, ami a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásaival kapcsolatban felmerülhet.”
A találkozót beharangozó meghívóban más is szerepel. Csak a pontosság kedvéért írom ide: „A Kolozsvári Társaság április 28-án, szombaton kerekasztal-beszélgetést tart a Kolozsvári Magyar Színház utóbbi évekbeli nemzetközi sikereiről, műsorpolitikájáról, a közönségvisszhangról… A rendezvényre hármas évforduló ad alkalmat: 140 éve született Janovics Jenő, 50 éve hunyt el Poór Lili, idén volna 70 éves Héjja Sándor. A beszélgetés meghívottjai: Tompa Gábor, a színház igazgatója, Visky András művészeti aligazgató, Kötő József színháztörténész, Zsehránszky István színházi kritikus. Moderátor: Kántor Lajos irodalomtörténész.”
Sajnálom, hogy Zsehránszky István nem részletezi, hogyan, miként emlékeztek meg a jelenlevők a három említett művészről. De talán ez nem véletlen, hiszen a közönség–színház viszony volt a fő téma, ha tapintatlanul akarnék fogalmazni, azt írnám: a buta közönség és jó színház viszonya. Mintha egy fórumra lett volna hirtelenjében szükség(?), ami megmagyaráz néhány művészi (bocsánat: Művészi) színházi nekibuzdulást. És nézőhiányt. Ezt a gondolatot sugallta a hivatalos meghívottak névsora.
A fórumon résztvevő egyik színházi néző „középszerű” felszólalásait kifogásolja-gúnyolja a szerző. Hát...tudtommal bárkinek lehet véleménye, ki is mondhatja, aki megfizette a színházjegyet. Tapsolhat, brávózhat, de káromkodva haza is mehet. Ehhez joga van, ettől még nem hülye, sem középszerű, sem sztálinista, sem hatodrangú silányság. Láttam professzorokat is kimenekülni egy-egy „művészi” furcsaságból, hogy ne írjak szakmai szélhámosságot.
De térjek vissza a Zsehránszky írásában szereplő avatatlan hölgyhöz, akit Az elveszett levélben az zavart, hogy „ a szereplők kigombolták a nadrágjukat , s egy jót pisiltek....”, stb. (Engem viszont az zavart említett előadásban, hogy a férfi szerepeket nők játszották(?), az, hogy a közönség egy része szünetben hazament, az, hogy untam azt a jelrendszert, amit kaptam, annak ellenére, hogy nagy részét meg is értettem. És mégis). Zsehránszky megmagyarázza a nadrággombolós pisilés mélyértelmét: „említett pisilés nem akárhol történt, művészi jelentéssel bírt a helyszín, „a Nép Háza gyönyörűen kicsempézett WC-termében, ahol képviselők kéz kezet mos alapon rendezik nagy ügyleteiket, miközben az ülésterem többnyire üres....”
Valóban, ez a tény, a fent említett, az előadást nézve reveláció erejével hatott rám, hiszen nem csak én, de 20 millió román és nem román meg van győződve, hogy a Képviselők Mártírok, nem lopnak, olyan szegények, mint az a bizonyos templomi egér, éjt nappá téve csak a szegény Népért törik magukat, akkor is, amikor az orrukat túrják félálomban a Parlamentben, munkaidőben, az élelmes operatőrök nagy örömére stb. És akkor egy színházi esten kiderül, hogy összepisilik vagyonukat, még pisilés közben is buliznak... vagyis bátran színházilag le vannak leplezve. Ki hitte volna róluk, nahát, ejnye, húsz év után.
Ne tréfáljak – intem le magam.. Egy másik hölgy – idézem újra Zsehránszky Istvánt – „aki a kultúraktivistát alakította, azt követelte, hogy a közönségnek játszanak, az ő színvonalán, az általa kedvelt darabokat, és legyen mindig teli a színház (mintegy nyolcszáz férőhelyes) nagyterme. Vagyis, tennénk hozzá, térjen vissza az úgynevezett tömegkultúra időszaka, amely olyan gyönyörűségeket produkált, mint a Megéneklünk, Romániai Fesztivál.”
No, lássuk, mit produkált és kik produkáltak színházat a „tömegkultúrában”? Kántor Lajos–Kötő József Magyar Színház Erdélyben 1919-1992 (Kriterion 1994) c. kötetében a 127–169. oldalon olvasható, miket játszottak és kik rendeztek a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Nem élek vissza az olvasó türelmével, hogy felsoroljam a szubkultúrát és Cântarea României-t képviselő szerzők és rendezők nevét, csak néhányat említek (1968-tól kezdem, ötletszerűen). Szerzők: Slamovir Mrozek, J.André Lacour, Teleki László-Illyés Gyula, J. P. Sartre, Páskándi Géza, G. B.Shaw, Szirmai Albert- Heltai Jenő, Molnár Ferenc, W.Shakespeare, E. O`Neill, Mikszáth Kálmán, Oscar Wilde, Kocsis István, stb. Történt mindez 1968-1970-es évadokban.
És kik rendeztek ezekben „közönség-színvonalas” kultúraaktivistás időkben, amelyet a jámbor néző visszasír? Major Tamás, Harag György, Tompa Gábor, Szabó József, Rappaport Ottó, Anatol Constantin, Vlad Mugur, stb., stb. Hát ennyit a középszerről. Aki fent említetteket visszanosztalgiázza. Még annyit hozzáírnék: nem is olyan rég a színházvezetés „telt házakat”, állandóan növekvő nézőszámot terjesztett a kolozsvári színházról... Minek akkor Fórum, ha van bőven érdeklődő, ha minden színházi szép és jó, leszámítva néhány „Jaj de jó vót régen teltházat” visszavágyó telhetetlent? „Ma tehát már senki sem gátolja meg színházainkat abban, hogy művészetet produkáljanak” – folytatja – örömömre – Zsehránszky István.
Végre helyben vagyunk. Azaz lennénk. Mert valóban, ma senki sem gátolja meg a színházakat, hogy művészetet csináljanak. És ebben a nagy szabadságban születnek a jó, remek előadások mellett a plagizált előadások, a rendezői zagyvalékok, a „mindent szabad” alapon történő bukássorozatok. Valóban, ma mindent szabad a színházakban, a színházi szakmában, csak egy dolog tilos, illetve nagyon nem ajánlatos kincses városunkban: az őszinte véleménynyilvánítás. Mert ha valaki bírálni merészel, akkor beindul a jól ismert jelzőhalmaz a művészetcsinálók (és abból igencsak jól élők), továbbá a valamilyen formában érdekeltté tett híveik részéről: avatatlan, középszert istenítő, hóstáti-elvárás, magyarvátrás. És ha ez nem elég a véleménnyilvánítónak és tovább okoskodik pimaszul, kapja a súlyosabb, ugyan nem művészi érveket, hanem azok hiányában a pillanatnyilag hatásosnak tűnő „menő”, jobb és divatosabb körökben lejárató, kinyíró jelzőket: szélsőséges, antikultúrás, anti és anti...
Sajnos belátom, az én nemzedékem nem éri meg, legalábbis itt, Kolozsváron nem, hogy bár egyszer része lehessen egy olyan igazi színházi-szakmai beszélgetésnek, ami valóban az előadások szakmai részét tárgyalja, bírálja vagy dicséri – minden következmény nélkül. Ahol nem hülyézik le azt a nézőt, aki nem érti, mit jelent a Dantonban a törött repülőgép, az Oidipusban miért lógatják a fiúk nemi szervüket (merem remélni, a hölgynézők művészi érdeklődését felkeltendő)... hanem türelmesen elmagyarázzák a hozzá nem értőnek, mi miért van. Mint ahogy én is megtudtam egy „görög harcostól“, hogy azért kellett csórén bejönnie a színpadra – társaival egyetemben – mert ez a „megtisztulást” jelentette rendezői magyarázatban. Magamtól soha nem jöttem volna rá erre az egyáltalán nem szokványos színházi metaforára, ezért, lám, nem árt érdeklődni néha bennfentesektől, mikor ki és miért csóré művészileg, mert így tanul a gyerek. Vagyis a középszerű néző. Ó régi rossz idők....(lehet, kapok a fejemre én is a múltba gondolásért), amikor a színházkiüresítők nem mennybe mentek művészileg, hanem... jaj, Istenem, hogy is volt akkoriban? Amikor a direktor úr a családi ezüstöt vitte a zálogházba, hogy tudjon fizetni színészeinek. Az is igaz viszont, hogy házat tudott venni a bevételből, ha jól ment a színház.
És ha jól emlékszem, a színháztörténeti tanulmányokban olvasottakra, a színházak minden időkben a közönségnek játszottak, az ő színvonalukon, az általuk kedvelt darabokat. És – bármilyen hihetetlen és furcsa – arra törekedtek, hogy legyen mindig telt ház... és legyen közönség... közönség... közönség. Még ha középszerű is.
Jancsó Miklós. Új Magyar Szó (Bukarest)
2015. május 15.
Bonyodalmak a nyugdíjtörvény körül
Az RMDSZ utóbbi időben született törvényhozási kezdeményezéseiről, illetve a kétnyelvű utcanévtáblák ügyéről tartott tegnap sajtótájékoztatót Kerekes Károly képviselő.
Mindenekelőtt arról beszélt, hogy módosítanák a 263/2010-es nyugdíjtörvényt, amely szerint "néhány olyan időszakot, amelyben a kedvezményezettek nem fizettek be társadalombiztosítást, asszimilálják, biztosítási időnek tekintik. Egyik ilyen példa a nappali tagozaton tanuló egyetemisták, valamint a katonai szolgálatra behívott és mozgósított katonák esete, amikor nem kellett semmilyen hozzájárulást fizetniük". A képviselő azt nehezményezte, hogy erre az időszakra mindössze 0,25 nyugdíjpontot kapnak, míg másoknak ezt a fizetésük arányában állapítják meg. Véleménye szerint a diákok esetében ez elfogadható, de a katonák esetében, főleg, akiket főleg a kommunizmus idején nehéz munkatáborokba vittek – Duna-csatorna, Nép Háza, Transzfogaras, metró –, amely sok áldozattal is járt, elfogadhatatlan. A képviselő szerint a 2010-es nyugdíjtörvény rengeteg méltánytalanságot tartalmazott, ezért ő maga nem szavazta meg.
Ezért az RMDSZ parlamenti csoportja, a lakosság véleményét is kikérve, 2014-ben javasolta, hogy a nyugdíjpontot növeljék meg 0,75-re a katonák és azon civilek esetében, akiket munkatáborba hívtak be. Ez kérés alapján történne. És a már nyugdíjasoknak is jogukban állna újraszámíttatni a nyugdíjukat.
A PSD hajlik az igazságtalanságok orvoslására
Kerekes elmondta, hogy a nagyobbik kormányzó párt hajlik arra, hogy az igazságtalanságokat orvosolják. Például azt, amely azokra a személyekre vonatkozik, akik 2001. április 1-je előtt I-es munkacsoportban dolgoztak. A 2010-ben elfogadott nyugdíjtörvény nagyon keveset tartott meg az I-es munkacsoportból, nagyon keveset vitt át az úgynevezett speciális körülmények között történő munkabesorolásba. Sokan kimaradtak ebből, és nem részesülhettek úgy, ahogy korábban, korkedvezményben, – magyarázta a képviselő. A régi törvény értelmében korkedvezménnyel öt évvel korábban lehetett elmenni nyugdíjba. Ez a többség esetében esett.
"2013-ban az RMDSZ kezdeményezésére részben sikerült orvosolni a helyzetet, úgy, hogy azok mehettek korkedvezménnyel, akiknek legalább hat év régiségük volt az I-es munkacsoportban. Én az eredeti állapot visszaállítását kértem, hogy akinek legkevesebb két éve volt, korábban mehessen nyugdíjba. Azonkívül, hogy igazságtalanság, ez a rendelkezés alkotmányellenes is volt, mert egy elmúlt időszakban ledolgozott időre vonatkozó törvényt nem lehet visszamenőleg megváltoztatni."
Az RMDSZ törvénytervezetét a szenátusban megváltoztatták, mondta a képviselő, a két és hat év közötti régiséggel rendelkezőket II-es munkacsoportba sorolták. "Saját törvénytervezetemről kellett véleményt mondjak a szakbizottságban a múlt héten, és azt kellett mondanom, hogy nem tudok egyetérteni. Nem tudtam elfogadni a szenátusi változatot."
Érdekességként mondta el, hogy közel száz PSD-s képviselő is benyújott egy, az RMDSZ tervezetével azonos tárgyú és azonos formájú törvénytervezetet, és a szenátus ezt elfogadta, viszont a képviselőház szakbizottsága a múlt kedden elutasította. Szerdán a plénumban Kerekes azt kérte, hogy küldjék vissza a szakbizottságba az RMDSZ tervezetét, amit a képviselőház megszavazott.
Legnagyobb hibás a polgármesteri hivatal
Az RMDSZ képviselője a marosvásárhelyi utcanévtáblák körül kialakult helyzetről szólva a polgármesteri hivatalt nevezte a legnagyobb hibásnak, amely egy tanácsi határozat alapján meg kellett volna oldja a helyzetet.
Véleménye szerint a helyi rendőrség, amely az önkormányzat alárendeltségében van, tudta, hogy van tanácsi határozat, de ahelyett, hogy diplomatikusan járt volna el, azonnal rátért a megfélemlítésre, holott az lett volna a feladata, hogy enyhítse az amúgy is meglévő feszültséget.
A képviselő ugyanakkor azt sem helyesli, hogy "akárki tegye-vegye a táblákat, ez a hatóság feladata, amely nem tett eleget jogköri feladatának. Amellett, hogy elítélte a helyi rendőrség vezetőjének és csapatának a túlkapásait, felhívta a figyelmet arra, hogy a helyi tanács a kétnyelvű táblákra vonatkozó határozatát a kisebbségek védelmére vonatkozó keretegyezményre alapozta, amelyet Románia is ratifikált, és így szerves része a romániai jogszabályoknak. Ez az egyetlen jogalap, amire hivatkozni lehet. Nevetségesnek nevezte a reklámtörvényre való hivatkozást, ami nem lehet jogalap.
"A megoldás egyszerű és egy: nem az állampolgár, nem a civil szervezet kell foglalkozzon az utcanévtáblák kihelyezésével, hanem a polgármesteri hivatal. Felelősségre kell vonni a polgármesteri hivatalt, ha nem teljesíti a tanácsi határozatba foglalt feladatait. Bárkinek joga van beperelni a hivatalt, hogy nem teljesíti törvényes kötelezettségeit. Az RMDSZ-frakció hasson oda, hogy a polgármesteri hivatal minél hamarább oldja meg a kérdést! Vannak erre eszközeik" – jelentette ki.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
Az RMDSZ utóbbi időben született törvényhozási kezdeményezéseiről, illetve a kétnyelvű utcanévtáblák ügyéről tartott tegnap sajtótájékoztatót Kerekes Károly képviselő.
Mindenekelőtt arról beszélt, hogy módosítanák a 263/2010-es nyugdíjtörvényt, amely szerint "néhány olyan időszakot, amelyben a kedvezményezettek nem fizettek be társadalombiztosítást, asszimilálják, biztosítási időnek tekintik. Egyik ilyen példa a nappali tagozaton tanuló egyetemisták, valamint a katonai szolgálatra behívott és mozgósított katonák esete, amikor nem kellett semmilyen hozzájárulást fizetniük". A képviselő azt nehezményezte, hogy erre az időszakra mindössze 0,25 nyugdíjpontot kapnak, míg másoknak ezt a fizetésük arányában állapítják meg. Véleménye szerint a diákok esetében ez elfogadható, de a katonák esetében, főleg, akiket főleg a kommunizmus idején nehéz munkatáborokba vittek – Duna-csatorna, Nép Háza, Transzfogaras, metró –, amely sok áldozattal is járt, elfogadhatatlan. A képviselő szerint a 2010-es nyugdíjtörvény rengeteg méltánytalanságot tartalmazott, ezért ő maga nem szavazta meg.
Ezért az RMDSZ parlamenti csoportja, a lakosság véleményét is kikérve, 2014-ben javasolta, hogy a nyugdíjpontot növeljék meg 0,75-re a katonák és azon civilek esetében, akiket munkatáborba hívtak be. Ez kérés alapján történne. És a már nyugdíjasoknak is jogukban állna újraszámíttatni a nyugdíjukat.
A PSD hajlik az igazságtalanságok orvoslására
Kerekes elmondta, hogy a nagyobbik kormányzó párt hajlik arra, hogy az igazságtalanságokat orvosolják. Például azt, amely azokra a személyekre vonatkozik, akik 2001. április 1-je előtt I-es munkacsoportban dolgoztak. A 2010-ben elfogadott nyugdíjtörvény nagyon keveset tartott meg az I-es munkacsoportból, nagyon keveset vitt át az úgynevezett speciális körülmények között történő munkabesorolásba. Sokan kimaradtak ebből, és nem részesülhettek úgy, ahogy korábban, korkedvezményben, – magyarázta a képviselő. A régi törvény értelmében korkedvezménnyel öt évvel korábban lehetett elmenni nyugdíjba. Ez a többség esetében esett.
"2013-ban az RMDSZ kezdeményezésére részben sikerült orvosolni a helyzetet, úgy, hogy azok mehettek korkedvezménnyel, akiknek legalább hat év régiségük volt az I-es munkacsoportban. Én az eredeti állapot visszaállítását kértem, hogy akinek legkevesebb két éve volt, korábban mehessen nyugdíjba. Azonkívül, hogy igazságtalanság, ez a rendelkezés alkotmányellenes is volt, mert egy elmúlt időszakban ledolgozott időre vonatkozó törvényt nem lehet visszamenőleg megváltoztatni."
Az RMDSZ törvénytervezetét a szenátusban megváltoztatták, mondta a képviselő, a két és hat év közötti régiséggel rendelkezőket II-es munkacsoportba sorolták. "Saját törvénytervezetemről kellett véleményt mondjak a szakbizottságban a múlt héten, és azt kellett mondanom, hogy nem tudok egyetérteni. Nem tudtam elfogadni a szenátusi változatot."
Érdekességként mondta el, hogy közel száz PSD-s képviselő is benyújott egy, az RMDSZ tervezetével azonos tárgyú és azonos formájú törvénytervezetet, és a szenátus ezt elfogadta, viszont a képviselőház szakbizottsága a múlt kedden elutasította. Szerdán a plénumban Kerekes azt kérte, hogy küldjék vissza a szakbizottságba az RMDSZ tervezetét, amit a képviselőház megszavazott.
Legnagyobb hibás a polgármesteri hivatal
Az RMDSZ képviselője a marosvásárhelyi utcanévtáblák körül kialakult helyzetről szólva a polgármesteri hivatalt nevezte a legnagyobb hibásnak, amely egy tanácsi határozat alapján meg kellett volna oldja a helyzetet.
Véleménye szerint a helyi rendőrség, amely az önkormányzat alárendeltségében van, tudta, hogy van tanácsi határozat, de ahelyett, hogy diplomatikusan járt volna el, azonnal rátért a megfélemlítésre, holott az lett volna a feladata, hogy enyhítse az amúgy is meglévő feszültséget.
A képviselő ugyanakkor azt sem helyesli, hogy "akárki tegye-vegye a táblákat, ez a hatóság feladata, amely nem tett eleget jogköri feladatának. Amellett, hogy elítélte a helyi rendőrség vezetőjének és csapatának a túlkapásait, felhívta a figyelmet arra, hogy a helyi tanács a kétnyelvű táblákra vonatkozó határozatát a kisebbségek védelmére vonatkozó keretegyezményre alapozta, amelyet Románia is ratifikált, és így szerves része a romániai jogszabályoknak. Ez az egyetlen jogalap, amire hivatkozni lehet. Nevetségesnek nevezte a reklámtörvényre való hivatkozást, ami nem lehet jogalap.
"A megoldás egyszerű és egy: nem az állampolgár, nem a civil szervezet kell foglalkozzon az utcanévtáblák kihelyezésével, hanem a polgármesteri hivatal. Felelősségre kell vonni a polgármesteri hivatalt, ha nem teljesíti a tanácsi határozatba foglalt feladatait. Bárkinek joga van beperelni a hivatalt, hogy nem teljesíti törvényes kötelezettségeit. Az RMDSZ-frakció hasson oda, hogy a polgármesteri hivatal minél hamarább oldja meg a kérdést! Vannak erre eszközeik" – jelentette ki.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2015. december 11.
Lesz új pártunk
Az utóbbi időben csökkent a románok ortodox egyházba vetett hite, valószínűleg, mert a sajtó sok mindent megszellőztetett többmilliós üzleteiről, főpapjaik viselt dolgairól. Többek közt a konstancai Tomis érsekéről, Teodosieről is kiderült (akárcsak másokról), hogy besúgó volt. El is ismerte, hogy aláírt erről szóló kötelezvényt, mert ha nem teszi, nem engedték volna külföldre (?!)
Az egyház életében turkálók azt is állítják, hogy sok millió eurós pénzügyi birodalmat épített fel. A jászvásári főszékesegyház csak a Szent Paraszkéva-napi zarándoklatkor legkevesebb 2,5 millió eurót zsebelt be. Az érvényben levő szabályozás szerint akkor kell adót fizetniük, ha bevallják, hogy gazdasági tevékenységet folytatnak. No, de ki látott már olyant, hogy az egyházfiknak eskü alatt kellene gyónniuk a fiskusnak?
Ezért gondolta az új technokrata kormány, van nekik elég pénzük, és nem szánt újabb lóvét a beruházásokra. S mert a haza állandóan veszélyben a külső ellenségek miatt, a honvédelem negyvennyolc százalékkal kap többet, mint tavaly. Ugyanakkor a belső ellenségek, mint a székely terroristák vagy az oltyán dzsihadisták is egyre nyilvánvalóbban tevékenykednek, ezért a belügynek is több dukál mintegy 20 százalékkal. Az egészségügynek és tanügynek is vetettek valami potom pénzt, szemkiszúrásból. Ha nem támogatják az egyházat, akkor leáll például olyan nagy beruházások folytatása, mint a kétszázmillió euróba kerülő Nemzet Megváltása Katedrális építése, amely 120 méter hosszú, ugyanilyen magas, 70 méter széles, és – gondolom –, a kínai nagy fal, a New York-i szeméttelep és Nép Háza mellett az űrből, akarom mondani, még a mennyből is látható lesz. Mindezt látván Őigenszentsége Daniel pátriárka bizonyosan felmérgelődött, egyet szentségelt, leszedte a keresztvizet a kormányról és a miniszterelnökről. Vasárnap reggeliben telefonon felelősségre vonta Cioloşt, hogy ünnepnap lévén miért nincs a templomban. Ne csak a földiekre figyeljen, mert a gyehenna tüzére kerül, ha az ortodox egyházra nem gondol! Cioloş megijedhetett, mert ezek után rögtön jöttek a pontosítások. Pénzt szándékoztak adni, és nem is keveset, az egyházi emberek és alkalmazottak fizetésére. A pátriárka azt mondta, hogy nem is kell fizetés nekik, csak adják vissza, amit elvett az állam. Ez az Ókirályság területének mintegy egynegyedét jelentené, amit még Cuza Vodă idején kezdtek tulajdonba venni. Így a vendégházak, hotelek, nyomdák, fűrésztelepek, gyertyamártó műhelyek és sok ezer hektár erdő és mező mellé még hatalmas értékű ingatlanok kerülnének. (Ahol nem voltak javaik – mint Kovászna megyében –, ott ajándékozzon majd az állam, miként a Fenyő Szállóval tette.)
A miniszterelnök megígérte, megoldást keresnek az egyház megkezdett beruházásainak finanszírozására. Közösen állapították meg, hogy folytatódik a kollaborálás az állam és klérus (mint régen a szeku és egyház) között. A parlament bizonyosan megszavaz minden újabb költségvetés-módosítást, mert ők is istenfélők, és abban reménykednek, hogy így lekenyerezvén annak földi helytartóit, jó bizonyítványt kapnak, amivel esetleg bejutnak az égi parlamentbe, és így előjogokat tudnak kikövetelni maguknak ott is. Mindent viszont nem lehet a média orrára kötni. Arról sem számoltak be, hogy mindezért majd a pópák azt is meg fogják mondani, hogy kire kell szavazni. Aztán ha nem teljesül az egyház minden kívánsága, akkor színre lép a börtönből szabadult igazhitű ortodox, Gigi Becali, aki kijelentette ugyan, hogy többé soha nem politizál, de látván e szemtelenséget, miszerint egyházát nulla lej illeti, elhatározza, mégis feláldozza magát a haza oltárán. Megbeszéli Daniel pátriárkával, hogy megalapítja az Ortodox Család nevű pártot. Elegyházasítják Romániát, úgyhogy a magas rangú egyházi emberek képviselők és szenátorok is lesznek, a papok meg polgármesterek. Ezek után nincs az a pénz, amit mostani képviselőink ijedtükben meg ne szavaznának az ortodox egyháznak.
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az utóbbi időben csökkent a románok ortodox egyházba vetett hite, valószínűleg, mert a sajtó sok mindent megszellőztetett többmilliós üzleteiről, főpapjaik viselt dolgairól. Többek közt a konstancai Tomis érsekéről, Teodosieről is kiderült (akárcsak másokról), hogy besúgó volt. El is ismerte, hogy aláírt erről szóló kötelezvényt, mert ha nem teszi, nem engedték volna külföldre (?!)
Az egyház életében turkálók azt is állítják, hogy sok millió eurós pénzügyi birodalmat épített fel. A jászvásári főszékesegyház csak a Szent Paraszkéva-napi zarándoklatkor legkevesebb 2,5 millió eurót zsebelt be. Az érvényben levő szabályozás szerint akkor kell adót fizetniük, ha bevallják, hogy gazdasági tevékenységet folytatnak. No, de ki látott már olyant, hogy az egyházfiknak eskü alatt kellene gyónniuk a fiskusnak?
Ezért gondolta az új technokrata kormány, van nekik elég pénzük, és nem szánt újabb lóvét a beruházásokra. S mert a haza állandóan veszélyben a külső ellenségek miatt, a honvédelem negyvennyolc százalékkal kap többet, mint tavaly. Ugyanakkor a belső ellenségek, mint a székely terroristák vagy az oltyán dzsihadisták is egyre nyilvánvalóbban tevékenykednek, ezért a belügynek is több dukál mintegy 20 százalékkal. Az egészségügynek és tanügynek is vetettek valami potom pénzt, szemkiszúrásból. Ha nem támogatják az egyházat, akkor leáll például olyan nagy beruházások folytatása, mint a kétszázmillió euróba kerülő Nemzet Megváltása Katedrális építése, amely 120 méter hosszú, ugyanilyen magas, 70 méter széles, és – gondolom –, a kínai nagy fal, a New York-i szeméttelep és Nép Háza mellett az űrből, akarom mondani, még a mennyből is látható lesz. Mindezt látván Őigenszentsége Daniel pátriárka bizonyosan felmérgelődött, egyet szentségelt, leszedte a keresztvizet a kormányról és a miniszterelnökről. Vasárnap reggeliben telefonon felelősségre vonta Cioloşt, hogy ünnepnap lévén miért nincs a templomban. Ne csak a földiekre figyeljen, mert a gyehenna tüzére kerül, ha az ortodox egyházra nem gondol! Cioloş megijedhetett, mert ezek után rögtön jöttek a pontosítások. Pénzt szándékoztak adni, és nem is keveset, az egyházi emberek és alkalmazottak fizetésére. A pátriárka azt mondta, hogy nem is kell fizetés nekik, csak adják vissza, amit elvett az állam. Ez az Ókirályság területének mintegy egynegyedét jelentené, amit még Cuza Vodă idején kezdtek tulajdonba venni. Így a vendégházak, hotelek, nyomdák, fűrésztelepek, gyertyamártó műhelyek és sok ezer hektár erdő és mező mellé még hatalmas értékű ingatlanok kerülnének. (Ahol nem voltak javaik – mint Kovászna megyében –, ott ajándékozzon majd az állam, miként a Fenyő Szállóval tette.)
A miniszterelnök megígérte, megoldást keresnek az egyház megkezdett beruházásainak finanszírozására. Közösen állapították meg, hogy folytatódik a kollaborálás az állam és klérus (mint régen a szeku és egyház) között. A parlament bizonyosan megszavaz minden újabb költségvetés-módosítást, mert ők is istenfélők, és abban reménykednek, hogy így lekenyerezvén annak földi helytartóit, jó bizonyítványt kapnak, amivel esetleg bejutnak az égi parlamentbe, és így előjogokat tudnak kikövetelni maguknak ott is. Mindent viszont nem lehet a média orrára kötni. Arról sem számoltak be, hogy mindezért majd a pópák azt is meg fogják mondani, hogy kire kell szavazni. Aztán ha nem teljesül az egyház minden kívánsága, akkor színre lép a börtönből szabadult igazhitű ortodox, Gigi Becali, aki kijelentette ugyan, hogy többé soha nem politizál, de látván e szemtelenséget, miszerint egyházát nulla lej illeti, elhatározza, mégis feláldozza magát a haza oltárán. Megbeszéli Daniel pátriárkával, hogy megalapítja az Ortodox Család nevű pártot. Elegyházasítják Romániát, úgyhogy a magas rangú egyházi emberek képviselők és szenátorok is lesznek, a papok meg polgármesterek. Ezek után nincs az a pénz, amit mostani képviselőink ijedtükben meg ne szavaznának az ortodox egyháznak.
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)