Új párt alakult Romániában Nemzeti Újjászületés Frontja néven, székhelye Petrozsényben van. Tagjainak zöme moldvai bányász. Céljuk az, hogy Románia újjászülessen az első világháború utáni határok között. /MTI/

Borbély Tamás cikke (Integrálódás és önállóság, Szabadság, 2006. aug. 21.), éppen az ünnepi számvetések idején Kötő Józsefre megrázó hatással volt. Mára a magyar intézményrendszer rothad, elveszítette egyensúlyát? Csupán a lassú, csendes, elpusztulás önérzetes programját hajtja végre? Borbély szerint „az erdélyi magyarság klasszikus dilemmája”, az „integrálódás versus önálló boldogulás”. Integrálódás a cikkíró szerint egyenlő az önálló entitás feladásával, a teljes betagolódást jelenti a többségi társadalmakba, mert az önállóság csupán szimbolikus tartalom, amely a provincializmushoz vezet. A betagolódást zsákutcába vezet. Az 1923-as csúcsai paktum, a belépés a Nemzeti Újjászületés Frontjába, vagy a legfrissebb koalíciós tapasztalat a kisebbségi törvény körüli herce-hurcáról arról vallanak, hogy a betagolódás nem megoldás. Akkor voltunk versenyképesek és sikeresek,, amikor nem betagolódtunk, nem elzárkóztunk, hanem minden társadalom formáló erővel partnerként tevékenykedtünk, írta Kötő. 1989 után mindenki világosan látta: az erdélyi magyarság klasszikus dilemmájának feloldása a harmadik út kiépítése lehet, az erdélyi magyar nemzeti közösség önálló entitássá formálása a magyar és a többségi mellett, önálló politikai érdekvédelem, önkormányzati intézményrendszer, a civil társadalmi szervezetek rendszere terén. Mintegy párhuzamos társadalmat kellett építeni, hogy gátolják a hegemonista, asszimilációs tevékenységet. Tehát nem egy az elzárkózásra építés stratégiája jellemezte az elmúlt tizenhat évet! A nemzeti lét megőrzésének két feltétele van: a gazdasági és művelődési konszolidáció. Újraindulhatott volna a magyar tudományos kutatás az akadémia, az Erdélyi Múzeum újraalakítása nélkül? Vajon az általa kezelt ösztöndíjrendszer nélkül megindulhatott volna a magyar értelmiségi réteg újratermelése, amely az alapja minden kultúra fennmaradásának? Vajon nem az önkormányzó intézményrendszer igénye ösztönzött az anyanyelvű oktatási struktúrák formálásához, hogy ma már olyan oktatói potenciállal és diák létszámmal rendelkeznek, amely feljogosíthat önálló tanintézetek követelésére minden szinten? (Az 1989/1990-es tanévben 500 diák tanulhatott egyes tantárgyakat magyarul az egyetemen, a 2004/2005-ös tanévben több mint tíz ezer egyetemista 102 szakon teljes képzését anyanyelvén nyerheti el). Ha nem indítják el a „fehér folt” akciót, hogy minden magyarok is lakta településen legyenek egyesületek, alapítványok, vajon ki hozta volna létre és üzemeltetné szórvány kollégiumokat és a magyar házakat, állítana emlékjeleket, teremtene otthonokat a kultúra műhelyei számára? A gazdasági konszolidáció érdekében történt kísérletek: vállalkozások ösztönzése, autonómia szigetek megteremtése, a gazdasági elit képzésére szolgáló fórumok létrehozása, mind önszerveződő testületek munkája. Tehát nem a leépülés, hanem éppen az építés jellemezte az elmúlt tizenhat évet, szögezte le Kötő József. Azonban most tovább kell lépni. Egy kiépült társadalmi entitásnak közjogilag szavatolt keretre van szüksége, az adófizető állampolgárok pénzéből a működéshez szükséges forrásokat meg kell kapnia, az arányos részesedés elve alapján. Ez a keret a kulturális autonómia. /Kötő József: Harmadik út. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 29./

Az erdélyi magyarság (1918–2011)
Román megszállás
Miután a Monarchia 1918. november 3-án fegyverszünetet kötött és leszerelte hadseregét, Románia – a nemzetközi jog megszegésével – megtámadta Magyarországot.
Az önkéntesekből, önszerveződéssel alakult, kis létszámú Székely Hadosztály honvédő csatákat vívott, megpróbálta feltartóztatni a megszálló erőket. Több helyi jellegű fegyveres ellenállásról is szólnak a krónikák, ilyen volt a Zsil-völgyi bányászvidék lakosságának fegyveres ellenállása. A román uralom hihetetlen brutalitással, rablással, gyilkosságokkal kezdődött, amelynek áldozatai elsősorban a magyar civil lakosok. A megfélemlítés azzal kezdődött, hogy a román hadsereg által megszállt magyar településeken a központban összegyűjtötték a lakosságot, és az elöljárókat megbotozták. A legsúlyosabb terrort Székelyföldön vezették be, mert itt a magyar tisztviselők nem akarták letenni a hűségesküt. A román hadsereg nagyszámú túszt ejtett, internálótáborokat hozott létre, számos magyart vittek Romániába kényszermunkára. Kórházakat szereltek le, óriási állami és magánvagyonokat, terményeket koboztak el, elfoglalták a gazdag ezüst- és aranybányákat is. Megakadályozták a szén- és a gázszállítást Magyarországra, emiatt Budapest fűtés és világítás nélkül maradt. A Károlyi-kormány az atrocitásokról dokumentációt állított össze, amelyet könyv formájában akart a világ elé tárni. Kelet-Magyarország kirablása azonban nem az egyszerű katonák felelőssége volt. Ezt Brătianu miniszterelnök szavai egyértelműen bizonyítják: "Magyarországot a lehető legjobban meg kell gyöngítenünk."
A francia modell
A román nemzetpolitikában már induláskor érvényesült a francia modell. A cél a központosított, homogén nemzetállam létrehozása volt. Bukarest folytatni kívánta a korábban – Dobrudzsa és Moldva területén – gyakorolt diszkriminatív és asszimilációs politikát. 1918 és 1922 között – az erdélyi, Nagyszeben központú Kormányzótanács irányítása alatt – a berendezkedő román államhatalom átvette a magyar intézményrendszert. 1922 és 1926 között nagyszámú magyar ipari vállalatot, pénzintézetet államosítottak, a kisiparosokat hátrányos megkülönböztetésnek tették ki. A gazdasági szintű diszkriminációt az adópolitika tükrözi legjobban. A magyarokra kivetett adó összehasonlíthatatlanul magasabb volt, mint a románok esetében. A nagy gazdasági válság idején – a húszas évek iskolapolitikájának eredményeként – a hivatalokban a magyarság visszaszorult. 1934 és 1938 között tovább folytatódott az anyanyelv használatának szűkítése. Amikor a magyar revíziós politika egyre nyilvánvalóbbá vált, kiadták a Kisebbségi Statútumot. Ez külföldnek szólt, mert továbbra sem szűnt meg a diszkriminatív háttérbe szorítás. 1938-ban a királyi diktatúra egyetlen politikai szervezet működését engedélyezte: a Magyar Népközösség a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként folytathatta a magyarság érdekvédelmét. Tény, hogy a román alkotmányok (az 1923-as, az 1938-as) a nemzeti kisebbségeket csak vallási közösségként ismerték el. Kinyilvánították az állampolgári jogegyenlőséget, de az 1924-es állampolgársági törvény előírásai miatt még 1939-ben is nagyszámú magyar volt román állampolgárság nélkül. A harmincas évek diszkriminatív intézkedései közé tartozik az a jogszabály is, amely megszabta a banki és a vállalati alkalmazottak nemzetiségi arányait. A román nacionalista politika ellensúlyozására alapított Országos Magyar Párt a román pártokkal kötött paktumokkal jutott be a parlamentbe. A Nemzeti Parasztpárt 1927 és 1931 között a román társadalom megerősítése mellett a kisebbségek egyéni integrációjára, egyéni jogegyenlőségre törekedett. A Néppárttal kötött egyezségek a magyarság sérelmeinek orvoslását ígérték (1923-ban, 1926-ban). Az OMP 1928 és 1938 között egymagában indult a választásokon. 1938-ban, amikor királyi rendelettel feloszlatták a politikai pártokat, a Nemzeti Újjászületés Front keretében az erdélyi magyarság a Magyar Népközösségbe tömörülve folytatta tevékenységét. Névelemzés, nyelvtörvények
A román uralom bevezetése után beindult a névelemzés és a származáskutatás. A mintegy 135 000 főre becsülhető magyar anyanyelvű izraelita felekezetűt – aki magát a magyar nemzet részének tekintette – leválasztották a magyarságról. A magyar anyanyelvű cigányokat külön nemzetiségnek nyilvánították, miközben a román anyanyelvű cigányokat a románokhoz sorolták. A magyar anyanyelvű görög katolikusokat és görögkeletieket – az 1930-as népszámlálás idején – szintén leválasztották a magyarságról. A cél egyértelmű: csökkenteni akarták a magyarság lélekszámát. Annak ellenére, hogy Erdélyből 1918 és 1922 között 197 000 magyar nemzetiségű menekült el, 1930-ban a magyarság számaránya még mindig nyolc százalékra, azaz 1,6 millióra becsülhető. A diszkriminációra a kedvező feltételeket a kisebbségi jogok "alulszabályozottsága" teremtette meg. A bíróságokon 1921-ben, a közigazgatásban 1922-ben tették kötelezővé a román nyelv használatát. A tisztségek elnyerésének alapfeltétele az 1930-as évektől kezdve a román nyelvtudás. Ennek következményeként több mint tízezer magyar tisztviselő maradt munka nélkül. 1937-től a magyar földrajzi neveket, helységneveket csak románul lehetett leírni. Földreform Az 1921-es román földreform diszkriminatív volt mind a földkisajátítás, mind a földosztás terén. Erdélyben a magyarság számaránya alapján a földosztásból mindössze 16 százalékban részesült, bár a lélekszáma megközelítette a 30 százalékot. A magyar egyházak földbirtokának 84,5 százalékát, a magyar oktatást és közművelődést szolgáló 314 000 holdnyi földbirtokot is elvették. Kisajátították azokat a birtokokat is, amelyek tulajdonosai 1918 után külföldön tartózkodtak, és magyar állampolgárok voltak. Mindezt a trianoni szerződés előírásainak semmibevételével. A diszkriminációra a legjobb példa az azonos jogi eredetű határőrezredek birtokrendezése. Miközben elvették a csíki székely határőrezred vagyonát, a 62 000 holdnyi erdőt, a hasonló jogállású naszódi román határőrezred vagyona továbbra is a helyi közösségek tulajdona maradt. Az a tény, hogy Románia négy történelmi régiójában más-más földreformtörvényt hoztak, tükrözi annak diszkriminatív jellegét. Habár a legkiegyensúlyozottabb földbirtokrendszert Erdélyben találjuk, mégis itt volt a legnagyobb mértékű a kisajátítás. Mindez egyértelműen jelzi a magyarság gazdasági gyengítésére célzó politikát. A kisajátított földnek csak egynegyedét osztották ki, mert a földek kétharmadát közlegelők és erdők formájában az erdélyi román közösségek anyagi megerősítésére használták. A földreform lehetővé tette több mint 111 román telepes falu létrehozását is. Oktatás A magyar iskolák többségét államosították. Az 1919-ben megkötött kisebbségi szerződés előírta az egyházi és az iskolai ügyekben "az erdélyi szász és székely községek helyi autonómiához" való jogát, de ez nem került be az 1923-as román alkotmányba. Mivel az állam teljesen felszámolta a magyar óvodákat (645), a gyermekmenhelyeket (59), ismétlő népiskolákat (3500) és az ipari és kereskedelmi iskolákat (200), ezért engedélyezte a magyar egyházaknak az állami támogatás és egyetemi képzés nélküli felekezeti oktatás megszervezését. Az 1930 és 1931-es tanévben Romániában 525 protestáns elemi iskola (483 református, 36 unitárius és 6 evangélikus) és 197 katolikus elemi iskola működött. Az egyetemi képzés hiányát a kolozsvári központtal megszervezett egyházi kollégiumokkal pótolták. A román hatalom az 1872-ben alapított kolozsvári Ferencz József Tudományegyetemet még 1919-ben bezáratta. Az egyetemet végzettek számaránya országosan 6 és 7 százalék körül mozgott, miközben a magyarság számaránya 8 százalék volt. A magyar tanulók 57,6 százaléka járt egyházi iskolákba. Az 1934 és 1935-ös tanévben 32 felekezeti polgári iskola (17 líceum, 7 tanítóképző, 4 felső kereskedelmi és 4 téli gazdasági) működött. Az állami magyar tannyelvű iskolák száma mindössze 112. A magyar középiskolások közel fele nem tanulhatott anyanyelvén. A magyar nyelv visszaszorításának élharcosa Constantin Anghelescu közoktatási miniszter volt. Nevéhez fűződött a kultúrzóna intézménye, a magánoktatási törvény és a baccalaureátusi rendszer bevezetése. A kultúrzóna Románia 20 megyéjét fogta át. Ez azt jelentette, hogy a nemzetiségi iskolákban oktató pedagógusok 50 százalékos fizetéskiegészítést, 10 hektár földet és költözési segélyt kaptak. Kötelezővé tették három tantárgy (történelem, földrajz és alkotmánytan) román nyelvű oktatását is. Amikor az erdélyi magyarság panasszal élt, és a Népszövetség elé vitte e kérdést, akkor Anghelescu az 1907-es Lex Apponyira hivatkozva, ügyes csúsztatással meghamisítja az 1907-es magyar törvény szövegét. Elhitette, hogy az említett magyarországi törvény által öt tantárgyat oktattak magyarul, mindezt akkor, amikor a Lex Apponyi csak a hivatalos tanterv alapján való tanítást követelte meg. Az 1925-ben kiadott magánoktatási törvény azt jelentette, hogy a magyar egyházi iskolák külön engedélyeztetés nélkül nem adhattak ki továbbtanulásra jogosító bizonyítványt. A magyar diákoknak az érettségi vizsgákat a baccalaureátusi törvény szerint idegen állami iskola tanáraiból alakított román bizottság előtt kellett letenniük. Ez gyakran azzal járt, hogy még abból a tantárgyból is románul vizsgáztak, amit magyarul tanultak. Ennek ismeretében érthető, hogy az 1925-ben érettségiző magyar diákok 73 százaléka megbukott.
Kultúra, közművelődés
E korszakban a magyarság a már meglévő intézményeinek fenntartására törekedett, mert a román állam igyekezett meggátolni ezek fennmaradását, működését. Így például a nagy múltú Erdélyi Közművelődési Egyesületet – miután a húszas évek elején megfosztották vagyonától – csak 1926-ban ismerték el, Alapszabályzatát pedig 1935-ben. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület is sokáig stagnált, míg végül 1936-tól gyors fejlődésnek indult. A Szász Pál elnöksége idején megszervezett falusi tagozatok hamarosan 40 ezer gazdát fogtak össze.
Az erdélyi magyar művelődési életben (1930-ban) a Romániai Magyar Dalosszövetség játszott aktív szerepet, mintegy 150 tagszervezetet működtetve. A közvélemény formálásában jelentős szerepet vállaltak az egyházak, amelyek szócsövei a magyar lapok és időszakos kiadványok. Ilyen téren az erdélyi magyar kultúra viszonylag gazdagnak mondható. Mintegy 30 hírlap (Erdélyi Lapok, Brassói Lapok), folyóirat (Magyar Nép), irodalmi, társadalompolitikai kiadvány (Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Korunk, Erdélyi fiatalok) jelent meg. A szépirodalomban a Kemény János vezette Helikon írói társaság szerepe kiemelkedő. Kiadták az Erdélyi Helikon irodalmi folyóiratot, miközben az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában nagyszámú könyvet publikáltak. Az Erdélyi Irodalmi Társaság is folytatta tevékenységét, folyamatosan megjelentették az Erdélyi Irodalmi Szemlét. A harmincas években az Erdélyi Múzeum Egylet is újraindítja az Erdélyi Múzeum folyóirat közlését. Egyház A Vatikán és a román állam 1927 májusában kötött konkordátuma értelmében az erdélyi római katolikus püspökség másfél milliós lélekszámú közösségét alárendelték az alig 26 egyházközséggel rendelkező bukaresti érsekségnek. Ennek hátulütője az volt, hogy a szenátusban a román érsek képviselte a magyar római katolikusok érdekeit. Összevonták a szatmári és a nagyváradi püspökséget. Új görög katolikus püspökség létrehozását engedélyezték, de a magyar és a román katolikus közösség vagyonát közös kezelés alá helyezték. Azokból az egyházközségekből, amelyek korábban a Debreceni Református Egyházkerülethez tartoztak, de a politikai határok megvonása által Romániához kerültek, megszervezték a nagyváradi székhelyű Királyhágó-melléki Egyházkerületet. (folytatjuk)
Kádár Gyula

Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

L. Balogh Béni
CSAPDAHELYZETBEN Romániai magyar érdekképviselet 1940-1944 között
Történelmi üresjáratnak bizonyult a Romániai Magyar Népközösség, mely ellenséges környezetben, személyes ellentétektől terhelve működött négy évig.
Előzmények
A két világháború közötti romániai magyarság politikai érdekképviseleti szerve 1922-től 1938-ig az Országos Magyar Párt (OMP) volt, amelynek élén 1926-től a konzervatív beállítottságú gróf Bethlen György állt.
A királyi diktatúra bevezetését követően, az 1938 decemberében, korporatív alapon létrehozott Nemzeti Újjászületési Front (Frontul Renaşterii Naţionale) lett az egyetlen engedélyezett politikai szervezet. Gyárfás Elemér, Kis–Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnöke, volt bukaresti szenátor, Bethlen György nevében felajánlotta Miron Cristea miniszterelnöknek a magyar kisebbség együttműködését. A román kormány a Nemzeti Újjászületési Frontba való belépést javasolta. Ugyanakkor csak az egykori OMP-vezetés ellenzékével, a liberálisabb Bánffy Miklós gróffal és bizalmasával, Szász Pállal volt hajlandó tárgyalásokat folytatni. Az új magyar érdekvédelmi szervezet, az 1939. február 11-én megalakult Romániai Magyar Népközösség vezetőjét végül Bukarest jelölte ki Bánffy személyében.
A román kormány beavatkozása nem csak a Bethlen-Bánffy ellentétet mélyítette el, de az erdélyi magyarság jelentős részét is elidegenítette a „fölülről lefelé” alakult szervezettől. Ami ráadásul a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként működött, emiatt pedig sokan a magyar érdekek „kiárusításaként” értékelték a történteket.
„Születési hibái” ellenére, a Bánffy Miklós vezetése alatt alig másfél évig működött Népközösség társadalomszervező munkája kiemelkedő volt. Főleg gazdasági és szociális téren ért el eredményeket, tehát olyan területeken, amelyek korábban az OMP figyelmén kívül estek.
Mikó Imre összegzése szerint a gazdakörök útján, továbbá a szomszédságok, tehát az ún. tízes szervezetek kiépítésével, a munkásság csatlakoztatásával és az iparosok összefogásával olyan magyar szervező munka indult meg Erdélyben, amilyenre azelőtt sohasem volt példa.
Újrakezdés Dél-Erdélyben
A második bécsi döntés nyomán a Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt. Számaránya és területi elhelyezkedése megváltozott, demográfiai, szellemi potenciálja jelentősen összezsugorodott, és ezzel egyidejűleg módosult az ország politikai berendezkedése is. A kisebbségi életforma felépítését majdhogynem az alapoktól kellett újrakezdeni egy meglehetősen ellenséges társadalmi-politikai közegben. A dél-erdélyi magyar közvélemény jelentős része a bécsi döntés után is a székhelyén maradt gyulafehérvári római katolikus püspököt, Márton Áront látta volna szívesen vezetőjeként.
A magyar kormány azonban Gyárfás Elemért bízta meg ezzel a feladattal. Jakabffy Elemér emlékiratai szerint Gyárfás beleegyezett abba, hogy ő „csak” a politikai vezetést fogja gyakorolni, „nemzetvezetőül” pedig Márton Áront ismeri el. A püspök valóban mindvégig a dél-erdélyi magyarság nem hivatalos, erkölcsi-szellemi vezetőjének számított, szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is.
A Romániai Magyar Népközösség 1940. november 4-én, Nagyenyeden tartotta újjáalakuló értekezletét. Betöltötték a bécsi döntés nyomán megüresedett vezetői tisztségeket. Elnökké Gyárfás Elemért, alelnökké Szász Pált, gr. Bethlen Bálintot és Jakabffy Elemért választották.
Elfogadtak egy határozatot, amely egyebek mellett megállapította: a magyarországi románokat sújtó intézkedések a dél-erdélyi magyarság helyzetét is rendkívül megnehezítették.
Az ügy előzménye az volt, hogy Gyárfás korábban előzetes meghallgatási jogot kért a magyar kormánytól az észak-erdélyi románságot érintő intézkedésekre nézve. 1940. szeptember 19-én Budapest erről írásban is biztosította.
A megállapodást azonban a magyar kormány a több száz észak-erdélyi román család 1940. októberi, meggondolatlan kiutasításával megszegte, ez pedig súlyos következményekkel járt a dél-erdélyi magyarság számára. Mindkét oldalon kezdetét vette a kölcsönösségen alapuló nemzetiségi politika, amely több-kevesebb intenzitással 1944 őszéig tartott.
Az 1940. november 4-én módosított alapszabály szerint Kolozsvár helyett Nagyenyed lett a Népközösség új székhelye. Idővel azonban a tényleges központtá Bukarest vált, s mellette a szervezet aradi és brassói tagozata tett szert nagyobb jelentőségre, elsősorban az ott létesült magyar királyi konzulátusok miatt.
A román kormány elismerte ugyan a Magyar Népközösségnek, mint a romániai magyarok átfogó képviseleti szervének létjogosultságát, de az országos és helyi politikai ügyekbe semmiféle beleszólási jogot nem biztosított számára. Tevékenységét amúgy is szinte mindvégig megbénította a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások és az igen szigorú levél- és sajtócenzúra. 1941 januárjában a hatóságok egy időre bezárták a Népközösség nagyenyedi és dévai irodáját, az utóbbi esetben az irattárat is elkobozták.
Erre azért került sor, mert a Népközösség jelentéseket készített a magyarellenes intézkedésekről, amit a román hatóságok „hamis hírek terjesztésének” minősítettek. 1941 júliusában a petrozsényi irodát zárták be. Letartóztatták a helyi elnököt, Veress Béla unitárius lelkészt, akit később kétévi börtönre ítéltek.
A Népközösség működése
A Népközösség főleg a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, központi és helyi irodái révén állandó jogsegélyt nyújtott. A leghatékonyabban működő brassói iroda például hivatalos beadványok megszerkesztésében segédkezett, eljárt a hatóságoknál a magyar panaszok orvoslása ügyében, munkaközvetítést vállalt, ezenkívül kőnyomatos körlevelekben rendszeresen ismertette a legújabb hatósági rendelkezéseket.
Rendszeresen informálta a már említett magyar konzulátusokat a dél-erdélyi magyarság helyzetének alakulásáról, és segítette ezek működését. Az egyházakkal együtt részt vállalt a Magyarországról érkezett, elsősorban szociális célokat szolgáló titkos segélyek szétosztásában a rászorultak között. A Népközösségnek a magyar kormánnyal és a magyar külképviseleti szervekkel fenntartott kapcsolatait a román hírszerző szervek úgy értelmezték, hogy idegen érdekeket követ, és irredenta, revizionista propagandát folytat.
Napilapja a Temesváron megjelenő, Vuchetich Endre által szerkesztett Déli Hírlap volt. Papírhiányra hivatkozva a hatóságok folyamatosan korlátozták a lap terjedelmét és példányszámát. 1942 decemberében az újság már csak 10 ezer példányban és mindössze négy oldalon jelenhetett meg. A Népközösség helyi tagozatai a körülményektől függően egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
A brassói tagozat például az itteni, viszonylag kedvezőbb körülmények közepette sikerrel karolta föl a szegényügyet és népkonyhákat, gyermekotthonokat állított föl, a rászorulóknak ingyenes orvosi vizsgálatot és gyógyszerellátást biztosított.
A jóval kedvezőtlenebb helyi viszonyok dacára a bánsági tagozat 1940 szeptemberében egy ötezer kötetes népkönyvtárat nyitott Temesváron, 1941-ben egészségügyi szolgálatot szervezett.
Karácsonyi segélyakciói során több száz pár cipőt és ruhaneműt osztott szét, ezenkívül az egyházakkal együttműködve rendszeres napi ebédet biztosított kb. ötszáz iskoláskorú gyermeknek. A Magyar Nő- és Leányegylet támogatásával napközi otthonokat tartott fönn.
Az aradi tagozat főleg jogvédő és szociális tevékenységével tűnt ki, míg a Hunyad vármegyei és a dél-bihari népközösség munkáját szinte teljesen megbénították a román hatóságok.
A Népközösség keretei között a magyar gazdák érdekeit védő önálló szervezetként működött az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) Dél-Erdélyben maradt része. Szász Pál elnök Nagyenyeden állította föl az új központot, egyben hat kerületet szervezett, melyek élére gazdasági felügyelőket nevezett ki.
Az EMGE tevékenysége eredményesnek bizonyult. Az ún. gépakciók során több száz mezőgazdasági géphez juttatta ingyen vagy kedvezményes áron a magyar kisbirtokosokat. Viszonylag nagy mennyiségű gabonát, vetőmagot, tenyészállatot és műtrágyát osztott ki, a rászorulóknak kölcsönöket és gyorssegélyt is nyújtott.
A helyszíni oktató- és szervezőmunkát, valamint a gazdakörök életét azonban ellehetetlenítették a különböző csendőrségi tilalmak. Ráadásul az EMGE vezetői a hatóságok állandó zaklatásának voltak kitéve. Az egyesület központi irodáját a katonaság többször lefoglalta, és lapját, az Erdélyi Gazda című folyóiratot ismételten betiltották.
Személyi ellentétek
A Népközösség szűkebb vezetésen belül kezdettől fogva ellentétek voltak. Többen egyszemélyes vezetési stílussal vádolták Gyárfást, és szemére vetették, hogy keveset törődik a Népközösség belső ügyeinek intézésével.
A lappangó viszály 1942 szeptemberében került felszínre, amikor is Szász Pál levélben közölte Gyárfással, hogy lemond alelnöki tisztségéről. Ezt azzal indokolta, hogy Gyárfás nem hívja össze a Népközösség elnöki tanácsülését, és nem egyeztet a többi vezetővel, mielőtt a dél-erdélyi magyarságot érintő fontos kérdésekről nyilatkozik.
A Gyárfás-Szász viszály mögött részben személyes, részben elvi ellentétek álltak. Jakabffy visszaemlékezései szerint a Gyárfást támogató bánsági, aradi, brassói magyar vezetők véleménye az volt, hogy Szász megsértődött, amiért Budapest választása 1940 szeptemberében nem rá, hanem Gyárfásra esett.
Ezért később éppen olyan aknamunkát folytatott, mint 1940 előtt Bethlen György ellen. A baloldali Kacsó Sándor viszont elvi különbségekről írt. Szerinte a bankár Gyárfás csak választót és nyírni való nyájat látott a népben, míg Szász − Gyárfással ellentétben − nem a magyar kormány megbízottja volt, hanem a népet képviselte, és azt szervezte. Magyarország német megszállását követően a Gyárfás Elemér és Márton Áron közötti feszültség is kiéleződött. Míg a püspök 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott szózatában nyíltan felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, addig Gyárfás az „árral úszott”, és a németbarát Sztójay-kormánnyal igyekezett jó viszonyt ápolni.
A Népközösség „közép-erdélyi” vezetői: Márton Áron, Szász Pál, gróf Haller István, Nagy Ferenc református püspökhelyettes és Gál Miklós unitárius főgondnok május elején azt kérték Gyárfástól, hogy hívja össze az elnöki tanácsot a „súlyosbodó hadi és politikai helyzet” megbeszélése érdekében. A május 25-én, Gáldtőn tartott értekezleten, amelyen csak Gyárfás és az elégedetlenkedők jelentek meg, Márton Áron élesen bírálta az elnök egyszemélyes vezetési stílusát, és tiltakozásképpen elhárított magától a „Népközösség munkájában való mindennemű kollaborációt”.
Néhány hét múlva Gál Miklós, Szász Pál és gr. Haller István bejelentették, hogy teljes szolidaritást vállalnak a püspökkel. Júliusban, mivel Gyárfás nem volt hajlandó összehívni az elnöki tanácsülést, lemondtak elnöki tanácsi tagságukról. Ez azonban az 1944. augusztus 23-án bekövetkezett fordulat miatt már nem került nyilvánosságra. A román átállás és az ezt követő események
a Romániai Magyar Népközösséget nyomtalanul elsodorták.
Helyét a baloldali irányultságú MADOSZ, majd a Magyar Népi Szövetség vette át.
Összegzésként elmondható, hogy 1940-1944 között a Romániai Magyar Népközösségnek igen mostoha körülmények között kellett képviselnie a Dél-Erdélyben maradt magyarság érdekeit.
A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a központi és helyi román hatóságok gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, de a helyi tagozatok egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
Különösen a Népközösség keretein belül működő EMGE végzett eredményes szervezőmunkát. 1942 szeptemberében felszínre kerültek a Népközösség vezetésen belüli személyes ellentétek.
1944 tavaszán ezek kiéleződtek, és egyre markánsabb ideológiai jelleget öltöttek. Mindez azonban − Kacsó Sándor szavaival − „történelmi üresjáratnak” bizonyult. A Népközösség rövidesen megszűnt, legtöbb vezetője pedig (az 1945 előtti román politikai elit számos képviselőjéhez hasonlóan) személyes üldöztetésnek lett kitéve.
Transindex.ro

RENDHAGYÓ PORTRÉ
Mikó Imre életpályája: megfigyelt és besúgó
Stefano Bottoni tanulmánya a titkosszolgálati iratok fényében követi végig az erdélyi jogász-politikus életét. Hamarosan dokfilmet is készítenek róla.
Nehéz találó jelzőket találni Mikó Imre életpályájára: a „fordulatos” nem tükrözi eléggé az események súlyát, az „ellentmondásos” Mikó emberi nagyságát hagyja figyelmen kívül, a „rendhagyó” azért nem teljesen találó, mert Mikó sorsa nem egyedi: sokan mentek keresztül hasonló hányattatásokon.
Az erdélyi magyarság talán egyik legkiemelkedőbb képviselője a történelem formálójából lesz a világpolitika és nem mellesleg: a tartótisztjei és a kommunista államapparátus abszurd útvesztőinek áldozata.
(„Biztosan állítható – és Mikó remegő írása is erre enged következtetni –, hogy első beszervezése rendkívül erős pszichikai kényszer alatt, zsarolásos módszerrel történik. A következő három évben Mikó egy védekezési stratégiával kísérletezik: kiváló emlékezetére és analitikus képességére hagyatkozva részletesen feltárja a rendszerváltás előtti kapcsolatrendszerét, és önkritikát gyakorol. Ismerősei 1944–1948 utáni tevékenységéről azonban csak általános szinten hajlandó beszámolni, amit tartótisztjei – Kovács József és Ioan Brie – többször is kifogásoltak. 1952 és 1954 között Mikó több gépelt feljegyzést készített az Erdélyi Párt volt vezetőiről. A korszakkal foglalkozó szakemberek számára az iratok semmilyen „minősített” adatot, avagy olyan információt nem tartalmaznak, amit a korabeli hatóságok legális úton nem szerezhettek volna be.” Részlet a tanulmányból)
Mikó Imre Erdély egyik tekintélyes és nagy befolyással rendelkező családjának sarja. Ragyogó elme és kivételes személyiség, akit a kommunista diktatúra a perifériára szorít, és aki ebből a vesztes helyzetből sok munkával, önfegyelemmel, okos kompromisszumokkal ismét felküzdi magát.
Mikó Imre egyszerre megfigyelt és besúgó, az erdélyi magyarság informális vezetője, a népszolgálat egyik meghatározó alakja és a kommunista hatalommal kiegyező, kapcsolatait személyes előrelépése érdekében „gyümölcsöztető” figura.
Stefano Bottoni történész a Magyar Kisebbségben publikált, kétrészesre tervezett tanulmánya Mikó kommunizmusbeli életét rendhagyó módon, a román állambiztonsági szervek dokumentumaira alapozva követi végig. A tanulmány első része, amely már napvilágot látott, Mikó korai politikai karrierjét, majd a kommunista fordulat utáni hányattatásait vázolja egészen a hetvenes évekig.
A jogi doktorátus megszerzése után Mikó a harmincas évek végén egy sor közéleti funkciót tölt be: az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának a vezetője, a Nemzeti Újjászületési Front (NUF) magyar tagozatának, a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának a főtitkára.
(„Ügynöki tevékenységének második szakasza (1955–1956), amit „Dumitrescu” fedőnévvel végez, figyelemreméltó elemmel gazdagodik. Mikó gondosan összeállított, társadalmi csoportokra, politikai hovatartozásra és családokra lebontott személyi jellemzései (összesen több, mint száz maradt fenn a rendelkezésünkre álló dossziékban) nemcsak hasznos, de pótolhatatlan adatbázist képez. Jelentései első ízben operatív értékű, naprakész adatokat tartalmaznak, például a Bolyai Egyetem akkori rektorának, Bányai Lászlónak a közvetítésével 1954-ben megismert fiatal budapesti történészről, Csatári Dánielről.” Részlet a tanulmányból)
A második bécsi döntés után országgyűlési képviselő lesz Budapesten, az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára és meghatározó háttérembere. Ebben az időszakban jó viszonyt ápol számos baloldali értelmiségivel. Ekkor írja máig alapvető jog- és kisebbségtörténeti vonatkozású műveit: a „Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig”, valamint „Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika” című doktori értekezését.
Az Erdélybe bevonuló szovjet csapatok 1944 októberében elhurcolták Kolozsvárról.
Négy évet tölt orosz fogságban, megtanul oroszul, majd Kolozsvárra hazatérve az államosított Unitárius Gimnáziumban (jelenleg Brassai Elméleti Líceum) tanít orosz nyelvet és irodalmat; a bukaresti Gorkij Intézetben szakképesítést is szerez.
(„1958 tavaszán hirtelen zsákutcába kerül egy tízéves szívós munkával elért társadalmi reintegráció, melynek ára a politikai szerepvállalás feladása és a sokáig eltűrt állambiztonsági zaklatás volt. A mindenki által tisztelt, munkáját lelkesen végző osztályfőnököt egyik napról a másikra bocsátják el tanári állásából. A volt unitárius kollégiumból való eltávolítás súlyos anyagi és erkölcsi csapás Mikó Imre számára. (...) fordításokból, magánórákból kell, hogy eltartsa népes családját, és a városi Néptanácstól várja „repartizálását”, avagy egy új munkahely kijelölését. 1958. november 21-én végül „Pădureanu” arról tájékoztatja tartótisztjét, hogy Mikót a városi könyvellátóhoz irányították. (...) három évig gyakorlatilag könyvterjesztőként dolgozik; a főtér sarkán könyveket cipelő Mikó Imre a régi kolozsváriak közbeszédének tárgya. Sokan csodálkozva, többen méltatlankodva és szomorkodva nézik a város egyik legjobb családjának szomorú sorsát.” Részlet a tanulmányból)
Mikó egzisztenciája és társadalmi státusza újabb súlyos csapást szenved, amikor 1958-ban, a magyar forradalmat követő tisztogatási hullámban megbízhatatlannak nyilvánítják, és a tanügyből eltávolítják. Ezt követően Mikó raktári munkásként dolgozik a megyei könyvterjesztő vállalatnál, majd egyetemi jegyzeteket árul az Egyetem utcában, egy kis boltban.
Közírói tevékenységét csak a hatvanas évek második felében, a Ceauşescu-rendszer első éveiben folytathatja. Ekkor megválasztják az Unitárius Egyház főgondnokává is. Rehabilitációja 1970-ben zárul le, amikor a nemzetiségi irodalom kiadásáért felelő kiadó, a Kriterion lektoraként dolgozhat 1976-os nyugdíjba vonulásáig.
Amint Bottoni kiemeli, Mikó Imre 1944 előtti politikusi teljesítményéről javában zajlik a vita, azonban az 1948 nyarán kezdődő „második életének” számos mozzanata mindeddig ismeretlen.
Mikó életútjának a felvázolásában az állambiztonsági dossziéja segít eligazodni. A Securitate ugyanis harminc év alatt több mint kétezer oldalt, mintegy tízkötetnyi iratanyagot „termelt” Mikó Imréről és szűk környezetéről. A dokumentumok nagy része ún. „követési dossziéból” (Fond Informativ) származik, ahová a Mikó Imrére vonatkozó adatokat, hálózati jelentéseket és az operatív játszmákat összefoglaló átiratokat gyűjtötték. Az iratcsomó kisebbik, de több száz oldalas részét Mikó Imre négykötetes hálózati dossziéja (Fond Reţea) adja.
(„Az 1960-as évek első felében a csendesen küzdő Mikó visszanyeri az 1944 előtti vitathatatlan presztízsét a kolozsvári magyar társadalomban. Létrejön azonban egy erősödő státus inkonzisztencia, ami az informális rang és a hivatalos funkció közötti szakadékból fakad. Mikó hitelessége, munkabírása és hozzáértése egyszerűen nélkülözhetetlen, és ezt az őt megfigyelés alatt tartó rendszer is tudja. Ráadásul az 1960-as évek elején termelt állambiztonsági iratokból világosan látszik, hogy a hiányos műveltségű, alacsony társadalmi pozícióból kiemelt magyar és román Securitate tisztek nem tudnak mit kezdeni egy Mikó Imre kaliberű személyiséggel.” Részlet a tanulmányból)
Mivel az 1950-es és az 1970-es években a belügyi szervek egyszerre forrásnak és célszemélynek tekintik Mikó Imrét, a két iratcsomó között meglehetősen sok a tartalmi átfedés – írja Bottoni. A Securitate folyamatosan – egészen 1976-ig – informálódik róla, miközben rendszerezik, értékelik és felhasználják az általa szolgáltatott adatokat.
Stefano Bottoni tanulmányának első része, amely itt érhető el, a hetvenes évekig követi Mikó pályáját; életútjának harmadik és döntő jelentőségű kollaborációs szakaszáról szóló összegzést az év végéig publikálja a Magyar Kisebbség.
Felhívás Jövő tavaszra kétrészes dokumentumfilm készül Mikó Imre életéről, Domokos János rendezésében. A stáb Mikó Imrét ismerő személyeket szeretne felkutatni, és arra kéri a Mikóval kapcsolatosan bármilyen hasznos információval, vizuális anyaggal (Super 8-as videó, fénykép) rendelkező olvasókat, hogy vegyék fel velük a kapcsolatot (Stefano Bottoni e-mail címe a szerkesztőségben).
Transindex.ro

L. Balogh Béni
CSAPDAHELYZETBEN Romániai magyar érdekképviselet 1940-1944 között
Történelmi üresjáratnak bizonyult a Romániai Magyar Népközösség, mely ellenséges környezetben, személyes ellentétektől terhelve működött négy évig.
Előzmények A két világháború közötti romániai magyarság politikai érdekképviseleti szerve 1922-től 1938-ig az Országos Magyar Párt (OMP) volt, amelynek élén 1926-től a konzervatív beállítottságú gróf Bethlen György állt.
A királyi diktatúra bevezetését követően, az 1938 decemberében, korporatív alapon létrehozott Nemzeti Újjászületési Front (Frontul Renașterii Naţionale) lett az egyetlen engedélyezett politikai szervezet. Gyárfás Elemér, Kis–Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnöke, volt bukaresti szenátor, Bethlen György nevében felajánlotta Miron Cristea miniszterelnöknek a magyar kisebbség együttműködését. A román kormány a Nemzeti Újjászületési Frontba való belépést javasolta.
Ugyanakkor csak az egykori OMP-vezetés ellenzékével, a liberálisabb Bánffy Miklós gróffal és bizalmasával, Szász Pállal volt hajlandó tárgyalásokat folytatni. Az új magyar érdekvédelmi szervezet, az 1939. február 11-én megalakult Romániai Magyar Népközösség vezetőjét végül Bukarest jelölte ki Bánffy személyében.
A román kormány beavatkozása nem csak a Bethlen-Bánffy ellentétet mélyítette el, de az erdélyi magyarság jelentős részét is elidegenítette a „fölülről lefelé” alakult szervezettől. Ami ráadásul a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként működött, emiatt pedig sokan a magyar érdekek „kiárusításaként” értékelték a történteket.
„Születési hibái” ellenére, a Bánffy Miklós vezetése alatt alig másfél évig működött Népközösség társadalomszervező munkája kiemelkedő volt. Főleg gazdasági és szociális téren ért el eredményeket, tehát olyan területeken, amelyek korábban az OMP figyelmén kívül estek.
Mikó Imre összegzése szerint a gazdakörök útján, továbbá a szomszédságok, tehát az ún. tízes szervezetek kiépítésével, a munkásság csatlakoztatásával és az iparosok összefogásával olyan magyar szervező munka indult meg Erdélyben, amilyenre azelőtt sohasem volt példa.
Újrakezdés Dél-Erdélyben
A második bécsi döntés nyomán a Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt. Számaránya és területi elhelyezkedése megváltozott, demográfiai, szellemi potenciálja jelentősen összezsugorodott, és ezzel egyidejűleg módosult az ország politikai berendezkedése is. A kisebbségi életforma felépítését majdhogynem az alapoktól kellett újrakezdeni egy meglehetősen ellenséges társadalmi-politikai közegben. A dél-erdélyi magyar közvélemény jelentős része a bécsi döntés után is a székhelyén maradt gyulafehérvári római katolikus püspököt, Márton Áront látta volna szívesen vezetőjeként.
A magyar kormány azonban Gyárfás Elemért bízta meg ezzel a feladattal. Jakabffy Elemér emlékiratai szerint Gyárfás beleegyezett abba, hogy ő „csak” a politikai vezetést fogja gyakorolni, „nemzetvezetőül” pedig Márton Áront ismeri el. A püspök valóban mindvégig a dél-erdélyi magyarság nem hivatalos, erkölcsi-szellemi vezetőjének számított, szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is.
A Romániai Magyar Népközösség 1940. november 4-én, Nagyenyeden tartotta újjáalakuló értekezletét. Betöltötték a bécsi döntés nyomán megüresedett vezetői tisztségeket. Elnökké Gyárfás Elemért, alelnökké Szász Pált, gr. Bethlen Bálintot és Jakabffy Elemért választották.
Elfogadtak egy határozatot, amely egyebek mellett megállapította: a magyarországi románokat sújtó intézkedések a dél-erdélyi magyarság helyzetét is rendkívül megnehezítették.
Az ügy előzménye az volt, hogy Gyárfás korábban előzetes meghallgatási jogot kért a magyar kormánytól az észak-erdélyi románságot érintő intézkedésekre nézve. 1940. szeptember 19-én Budapest erről írásban is biztosította.
A megállapodást azonban a magyar kormány a több száz észak-erdélyi román család 1940. októberi, meggondolatlan kiutasításával megszegte, ez pedig súlyos következményekkel járt a dél-erdélyi magyarság számára. Mindkét oldalon kezdetét vette a kölcsönösségen alapuló nemzetiségi politika, amely több-kevesebb intenzitással 1944 őszéig tartott.
Az 1940. november 4-én módosított alapszabály szerint Kolozsvár helyett Nagyenyed lett a Népközösség új székhelye. Idővel azonban a tényleges központtá Bukarest vált, s mellette a szervezet aradi és brassói tagozata tett szert nagyobb jelentőségre, elsősorban az ott létesült magyar királyi konzulátusok miatt.
A román kormány elismerte ugyan a Magyar Népközösségnek, mint a romániai magyarok átfogó képviseleti szervének létjogosultságát, de az országos és helyi politikai ügyekbe semmiféle beleszólási jogot nem biztosított számára. Tevékenységét amúgy is szinte mindvégig megbénította a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások és az igen szigorú levél- és sajtócenzúra. 1941 januárjában a hatóságok egy időre bezárták a Népközösség nagyenyedi és dévai irodáját, az utóbbi esetben az irattárat is elkobozták.
Erre azért került sor, mert a Népközösség jelentéseket készített a magyarellenes intézkedésekről, amit a román hatóságok „hamis hírek terjesztésének” minősítettek. 1941 júliusában a petrozsényi irodát zárták be. Letartóztatták a helyi elnököt, Veress Béla unitárius lelkészt, akit később kétévi börtönre ítéltek.
A Népközösség működése
A Népközösség főleg a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, központi és helyi irodái révén állandó jogsegélyt nyújtott. A leghatékonyabban működő brassói iroda például hivatalos beadványok megszerkesztésében segédkezett, eljárt a hatóságoknál a magyar panaszok orvoslása ügyében, munkaközvetítést vállalt, ezenkívül kőnyomatos körlevelekben rendszeresen ismertette a legújabb hatósági rendelkezéseket.
Rendszeresen informálta a már említett magyar konzulátusokat a dél-erdélyi magyarság helyzetének alakulásáról, és segítette ezek működését. Az egyházakkal együtt részt vállalt a Magyarországról érkezett, elsősorban szociális célokat szolgáló titkos segélyek szétosztásában a rászorultak között.
A Népközösségnek a magyar kormánnyal és a magyar külképviseleti szervekkel fenntartott kapcsolatait a román hírszerző szervek úgy értelmezték, hogy idegen érdekeket követ, és irredenta, revizionista propagandát folytat.
Napilapja a Temesváron megjelenő, Vuchetich Endre által szerkesztett Déli Hírlap volt. Papírhiányra hivatkozva a hatóságok folyamatosan korlátozták a lap terjedelmét és példányszámát. 1942 decemberében az újság már csak 10 ezer példányban és mindössze négy oldalon jelenhetett meg. A Népközösség helyi tagozatai a körülményektől függően egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
A brassói tagozat például az itteni, viszonylag kedvezőbb körülmények közepette sikerrel karolta föl a szegényügyet és népkonyhákat, gyermekotthonokat állított föl, a rászorulóknak ingyenes orvosi vizsgálatot és gyógyszerellátást biztosított.
A jóval kedvezőtlenebb helyi viszonyok dacára a bánsági tagozat 1940 szeptemberében egy ötezer kötetes népkönyvtárat nyitott Temesváron, 1941-ben egészségügyi szolgálatot szervezett.
Karácsonyi segélyakciói során több száz pár cipőt és ruhaneműt osztott szét, ezenkívül az egyházakkal együttműködve rendszeres napi ebédet biztosított kb. ötszáz iskoláskorú gyermeknek. A Magyar Nő- és Leányegylet támogatásával napközi otthonokat tartott fönn.
Az aradi tagozat főleg jogvédő és szociális tevékenységével tűnt ki, míg a Hunyad vármegyei és a dél-bihari népközösség munkáját szinte teljesen megbénították a román hatóságok.
A Népközösség keretei között a magyar gazdák érdekeit védő önálló szervezetként működött az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) Dél-Erdélyben maradt része. Szász Pál elnök Nagyenyeden állította föl az új központot, egyben hat kerületet szervezett, melyek élére gazdasági felügyelőket nevezett ki.
Az EMGE tevékenysége eredményesnek bizonyult. Az ún. gépakciók során több száz mezőgazdasági géphez juttatta ingyen vagy kedvezményes áron a magyar kisbirtokosokat. Viszonylag nagy mennyiségű gabonát, vetőmagot, tenyészállatot és műtrágyát osztott ki, a rászorulóknak kölcsönöket és gyorssegélyt is nyújtott.
A helyszíni oktató- és szervezőmunkát, valamint a gazdakörök életét azonban ellehetetlenítették a különböző csendőrségi tilalmak. Ráadásul az EMGE vezetői a hatóságok állandó zaklatásának voltak kitéve. Az egyesület központi irodáját a katonaság többször lefoglalta, és lapját, az Erdélyi Gazda című folyóiratot ismételten betiltották.
Személyi ellentétek
A Népközösség szűkebb vezetésen belül kezdettől fogva ellentétek voltak. Többen egyszemélyes vezetési stílussal vádolták Gyárfást, és szemére vetették, hogy keveset törődik a Népközösség belső ügyeinek intézésével.
A lappangó viszály 1942 szeptemberében került felszínre, amikor is Szász Pál levélben közölte Gyárfással, hogy lemond alelnöki tisztségéről. Ezt azzal indokolta, hogy Gyárfás nem hívja össze a Népközösség elnöki tanácsülését, és nem egyeztet a többi vezetővel, mielőtt a dél-erdélyi magyarságot érintő fontos kérdésekről nyilatkozik.
A Gyárfás-Szász viszály mögött részben személyes, részben elvi ellentétek álltak. Jakabffy visszaemlékezései szerint a Gyárfást támogató bánsági, aradi, brassói magyar vezetők véleménye az volt, hogy Szász megsértődött, amiért Budapest választása 1940 szeptemberében nem rá, hanem Gyárfásra esett.
Ezért később éppen olyan aknamunkát folytatott, mint 1940 előtt Bethlen György ellen. A baloldali Kacsó Sándor viszont elvi különbségekről írt. Szerinte a bankár Gyárfás csak választót és nyírni való nyájat látott a népben, míg Szász − Gyárfással ellentétben − nem a magyar kormány megbízottja volt, hanem a népet képviselte, és azt szervezte. Magyarország német megszállását követően a Gyárfás Elemér és Márton Áron közötti feszültség is kiéleződött. Míg a püspök 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott szózatában nyíltan felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, addig Gyárfás az „árral úszott”, és a németbarát Sztójay-kormánnyal igyekezett jó viszonyt ápolni.
A Népközösség „közép-erdélyi” vezetői: Márton Áron, Szász Pál, gróf Haller István, Nagy Ferenc református püspökhelyettes és Gál Miklós unitárius főgondnok május elején azt kérték Gyárfástól, hogy hívja össze az elnöki tanácsot a „súlyosbodó hadi és politikai helyzet” megbeszélése érdekében.
A május 25-én, Gáldtőn tartott értekezleten, amelyen csak Gyárfás és az elégedetlenkedők jelentek meg, Márton Áron élesen bírálta az elnök egyszemélyes vezetési stílusát, és tiltakozásképpen elhárított magától a „Népközösség munkájában való mindennemű kollaborációt”.
Néhány hét múlva Gál Miklós, Szász Pál és gr. Haller István bejelentették, hogy teljes szolidaritást vállalnak a püspökkel. Júliusban, mivel Gyárfás nem volt hajlandó összehívni az elnöki tanácsülést, lemondtak elnöki tanácsi tagságukról. Ez azonban az 1944. augusztus 23-án bekövetkezett fordulat miatt már nem került nyilvánosságra. A román átállás és az ezt követő események a Romániai Magyar Népközösséget nyomtalanul elsodorták.
Helyét a baloldali irányultságú MADOSZ, majd a Magyar Népi Szövetség vette át.
Összegzésként elmondható, hogy 1940-1944 között a Romániai Magyar Népközösségnek igen mostoha körülmények között kellett képviselnie a Dél-Erdélyben maradt magyarság érdekeit.
A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a központi és helyi román hatóságok gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, de a helyi tagozatok egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
Különösen a Népközösség keretein belül működő EMGE végzett eredményes szervezőmunkát. 1942 szeptemberében felszínre kerültek a Népközösség vezetésen belüli személyes ellentétek.
1944 tavaszán ezek kiéleződtek, és egyre markánsabb ideológiai jelleget öltöttek. Mindez azonban − Kacsó Sándor szavaival − „történelmi üresjáratnak” bizonyult. A Népközösség rövidesen megszűnt, legtöbb vezetője pedig (az 1945 előtti román politikai elit számos képviselőjéhez hasonlóan) személyes üldöztetésnek lett kitéve.
Transindex.ro,

Könyvespolc – Látlelet egy ország üzemzavaráról
„A jelen a múlt műve. Románia a maga sajátos módján jött létre: ezért olyan, amilyen. Történelmét futtában átlapozva jellegzetes vonások hosszú sorát azonosíthatjuk, melyek többé-kevésbé távol állnak az európai „átlagléttől”, és amelyek maguk is ellentmondásos összefüggésekbe foglaltatnak. E (túlságosan is sok) sajátosság láncolatából jött létre a mai Románia. Egy ország, amely makacsul kitart másmilyensége mellett. Ez természetesen olykor sikert is jelent, nem pusztán beteljesületlenséget és üzemzavart. Csakhogy az a gond, hogy ami egy társadalomban nem működik, előbb-utóbb a szerkezet működő részét is elrontja.” Ezzel a gondolatsorral kezdi Lucian Boia Miért más Románia? (Koinónia, Kolozsvár, 2013) című esszékönyvének zárszavát.
Igen, az epilógust – és bátran vállalom ezt a látszólagos „fordítottságot”, nemcsak azért, mert a kötet fülszövegére is ez került, hanem mert a könyv szellemisége mindenféle hagyományosnak mondhatóval történő szakítást könnyen elbír.
Lucian Boia témamegközelítése ugyanis a legkevésbé hagyományosan román, abban az értelemben, amit az elsősorban sugárzott média napról napra nagyobb szelete sulykol(na) belénk a folytonosan emlegett primitív általánosítással, miszerint román minden és mindenki, aki/ami az ország határain belül „terem”.
Úgy látja – és ami ennél sokkal-sokkal dicséretesebb –, úgy is láttatja a mindennapjainkat kitöltő valóságot, ahogy azt általában mi, itt élő, ma már egyre többször bűnbaknak, idegen kenyérpusztítóknak, legjobb esetben szükséges rossznak elkönyvelt „kisebbségek” látjuk a minket körülvevő világot.
Nem csodálom, hogy megállapításai heves ellenérzést váltottak ki a művileg felturbózott, a piros-sárga-kéket fetisizáló, az országocska szeretgetését mindennapra megkövetelő megélhetési patrióták körében. Ki látná szívesen az egyre dagadó, a majdnem semmit egyre többször majdnem abszolút mindennek hazudó mítoszainak szilánkokra hullását a tiszta logika és tárgyilagosság egyszerű érveinek súlya alatt?!
A román történetírási kurzussal gyakorta szembeforduló történész a történelem áttekintésével kezdi érvelését, természetesen nem hazudva ki tudja mekkora nagy Romániát a középkori és újkori kis vazallus tartományok helyébe, de megmondja az igazat a 90 után egekig magasztalt világháborúk közötti, de különösöen a II. Károly irányította kurzusról is:
„Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően könnyen bekövetkezett, ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott, mintha soha nem is létezett volna. A politikusok többsége, a megfelelő kivételektől – főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezetőtől – eltekintve, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak és mások rendkívül fesztelenül tértek át az új egypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári öltözéküket is levetették, hogy kevélyen a Front egyenruháját öltsék magukra.
Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egy ilyen maskarában tündököl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét és méltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy diktatúrát, jóval könnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyakorolni. Nagyon látványos volt az intellektuális elit átállása is. Leginkább az írók (a reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királyt és annak a »nemzeti újjászületést« szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon »ősi« reflex lett volna?”
Az említett időszak párhuzamait az azt megelőző és egészen a máig nyúló politikai-közéleti megnyilvánulásokkal a szerző természetesen nem rejti véka alá, nem bízza az olvasó intuíciójára, hanem szakszerűen okadatolja. Beszél Alexandu Ioan Cuza államcsínyt közelítő reformintézkedéseiről csakúgy, mint az utóbbi két évtized mondhatni követhetetlen átmászkálásairól egyik pártból a másikba, illetve arról, mennyire jellemző manapság is az ideológiai beazonosíthatatlanság, a baloldalon elalvás, jobboldalon ébredés, a különböző hazamentő pártlogók mögé bújó opportunizmus, hatalomközelbe kúszás.
Erre a fejlettebb államokhoz képest valóban nyilvánvaló „másságra” Lucian Boia szintén egyszerű magyarázatot talál: a külvárosi bunkóság, a mahala stílusjegyeit, más szóval az általános és a politikai műveltség nagyfokú hiányát. „Itt egy megkerülhetetlen, és sajnos megoldhatatlan kérdéssel szembesülünk. Bármilyen lentről is indulna egy ember, saját érdemeinek köszönhetően a legmagasabb csúcsra is feljuthat.
Ám egy társadalmi kategóriának nincs esélye hirtelen átváltozni. Főleg így, hogy nem állt előtte a valódi elit példaképe, és a »kulturalizálódási« folyamat a zárt kommunista rendszerben zajlott, a maga óhatatlan torzulásaival és hiányosságaival. Idővel természetesen új nemzedékek jelentek meg, de ennek a szociokulturális bukfencnek ma is meglátszanak a nyomai. Röviden szólva, a román elit egy nagy keverék. Bárki láthatja, hogyan néz ki az ország politikai osztálya, ha az élő közvetítéseket követi a tévében. Sok politikus a legjobb jóindulattal sem nevezhető pallérozottnak, ami pedig az intellektuális szintet illeti...”
A szerzőnek ez a megállapítása semmiféle magyarázatra, különösen magyarázkodásra nem szorul. A magam részéről esetleg még azt tenném hozzá, hogy a politikai pályával mostanában kacérkodni kezdő ifjak számára valami úton-módon kötelezővé tenném ennek a könyvnek az olvasását és akár szűzbeszédként való ismertetését is. Végezetül külön szeretném méltatni Rostás-Péter István fordítását: telitalálatnak tartom, ahogy sikerült a magyar olvasóhoz közel hoznia a miénktől inkább különböző, mint hasonló esszé-pamflet szövegalkotást, anélkül, hogy torzult vagy elidegenedett volna az eredeti írás nagyszerű gondolati-stiláris ívelése.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

A legnagyobb kaland (2.)
Beszélgetés Sebestyén Spielmann Mihállyal az erdélyi zsidóság történetéről
A marosvásárhelyi zsidóság múltjáról tartott két sikeres előadást a Vásárhelyi Forgatag tavalyi és idei rendezvényén Sebestyén Spielmann Mihály történész, író, a Teleki Téka nyugalmazott vezető könyvtárosa. A volt Iskola utcai zsinagógát mindkét alkalommal megtöltötte az érdeklődő közönség. A beszélgetés múlt héten közölt első részében a zsidóság megtelepedéséről, nyelvéről, vallási irányzatairól és életéről volt szó az első világháborúig. Mai számunkban az ezt követő időszakról beszél Sebestyén Spielmann Mihály.
– Hogyan alakult a két világháború között a zsidók száma?
– Az 1941-es népszámlálás szerint több mint 5.780 zsidó élt Marosvásárhelyen. 90 százalékuk magyarul beszélt. A férfiak 18-52 év között 1941-től kezdve fegyvertelen munkaszolgálatot teljesítettek, eleinte egyenruhában, később saját ruhájukban. A legtöbb férfi Magyarország történelmi határain kívül, elsősorban a keleti fronton végzett kisegítő munkát. A doni menekülés során ezeket az embereket éppúgy magukra hagyták, akárcsak a közhonvédeket. A második doni hadsereg áldozatai magyarok és zsidók, észak-erdélyi románok vagy németek.
1940-ben az egyik fontos változás az volt, hogy Erdély Magyarországhoz való csatolása révén a magyar parlament 1938-39-ben hozott zsidótörvényei automatikusan Erdélyre is kiterjedtek. Ezek megakadályozták, hogy a zsidó közösség beváltsa a magyar visszatéréshez fűzött álmait. Következményként a zsidókat sorra minden szervezetből kizárták. Jellemző példa, hogy a Kereskedők Társulatából, amely 1860 óta folyamatosan működött, s amelynek 1920 után Rosenfeld Jenő volt az elnöke, kivált egy csoport, s létrehozta a keresztény kereskedők szervezetét, amely megindította a konkurenciaharcot minden eszközzel, állami segítséggel s az úgynevezett Baross szövetség támogatásával a zsidó kereskedők ellen. A végeredmény, hogy 1944-ben az összes üzletet elvették, s ezeket a magyar állam kegyként osztogatta a hívei között.
– Mennyire tartották a vallásukat ebben az időszakban?
– 1944 előtt az egész zsidóság vallásos volt, az jelentette a kapcsot és az etnikai lét megélhetésének fórumát. A ’30-as években szocializálódó nemzedék, az apáink nemzedéke azonban már szakított a vallásos formákkal, s akár nyíltan ateista is volt, ami összefüggött a baloldal felé fordulással, illetve ezek az emberek úgy gondolták, hogy a vallásos lét már nem megoldás a nemzetiségi kérdésre, ugyanis kettős kisebbségben éltek, egyszerre voltak zsidók és magyarok. Az a fajta mély vallásosság, amely a hasszidokat jellemezte, nálunk Marosvásárhelyen nem volt általános jelenség. A fiúkat 14 éves korban felnőtté avatták (bar- miczvah). Ez a főbb imák elmondásából állt, s a zsinagógában fel kellett olvasni egy szakaszt a Tórából, ami nagy megtiszteltetést jelentett, s ezért harc is folyt érte. A templomi helyeket évekre bérelték, a temetéshez, amelynek során az egyszerűséghez mindig ragaszkodtak, tíz férfiember kellett. Két jelentős temető volt, a kövesdombi, ahova az ortodoxok temetkeztek, s a Széll Kálmán utcai, amely a neológoké volt, de ma már ez az egyetlen működő zsidó temető Marosvásárhelyen. A vallásos zsidók külön temetkeztek, külön sorba férfiak és nők, nincsen rátemetkezés, ezért a temetők nagy kiterjedésűek kell legyenek. A köztemetőkben például, a Házsongárdiban vagy a Kerepesiben külön részt kaptak. A rabbik a ’30-as évekig részt vettek a város közéletében, de 1940 szeptemberében, a bevonuláskor megtiltották, hogy üdvözöljék a bevonuló honvédeket s a kormányzót.
1944 áprilisában kellett felvarrni a sárga csillagot, akkor kezdődött el a listázás. Zsidó tanácsot is választottak, hogy a gettóba zártak és a német parancsnokság között közvetítsenek, a két hitközség elnöke, néhány rabbi és jelentősebb személyek vettek részt benne. Voltak hitvány zsidók is, egy Lax nevű ékszerész például, aki pontosan megsúgta, hogy kinek milyen ékszerei vannak, hiszen évtizedekig nála vásárolták, javíttatták az ékszereket a nők, s ezeket az eldugott pénzzel együtt valósággal "kiverték" a zsidókból. Voltak, akik a kerítésen át dobtak élelmiszert a gettóban levőknek, akik a meleg ruhát is nélkülözték, hisz május vége abban az évben esős és hideg volt. A koronkai téglagyári gettó 600 ember befogadására volt alkalmas, de 4.000-et zsúfoltak össze, s meg kellett nyitni egy második gettót, az egykori marhavásártéren (ma a December 22. utcai lakótelep).
A holokauszt lebonyolításához Magyarországon (Észak-Erdélyt is beleértve) elég volt 2.500 csendőr, ugyanis a zsidó lakosság fegyelmezett volt, nem fejtett ki ellenállást a gettóba zárás, a deportálás ellen. Néhány család szökött meg, és néhány embert bújtattak. Voltak egyéni akciók, amelyek során orvosok, elöljárók, katonák mentettek zsidókat, de a történelem szempontjából nem elegendőt.
Marosvásárhelyről, a koronkai téglagyár területén levő gettóból 1944-ben három szállítmánnyal 7.000 embert vittek el, amelyben benne vannak az udvarhelyi és a Marosvásárhely környéki zsidók is. Hogy hányan értek el Auschwitzba a négy-öt napig tartó út során, azt már nem lehet tudni, de az elhurcoltaknak alig az egyhetede tért vissza.
– Itt fejeződött be döbbent csendben az előadás, majd valaki feltette a kérdést, hogy mi történt azután. Hát mi is történt?
– A folytatás a kivándorlás és az elöregedés volt. A kivándorlást a Ceausescu-rendszer gyorsította fel, amely a hazai németekhez hasonló sorsot szánt a zsidóknak is, s ezért pénzt kapott mind Izraeltől, mind Németországtól, amit a szocialista nagyipar fejlesztésére fordított.
Marosvásárhelyen utoljára 1952-ben szolgált saját rabbi, Bukarest megszüntette az istenhitet illető különállást, s csak egyféle ortodox hitközség létezik. Ennek a jegyzőkönyvei kerültek elő, amelyek a marosvásárhelyi hitközség belső életének elsőrendű forrásai.
– Azok számára, akik lemondtak a vallás gyakorlásáról, mi jelentette a megtartó erőt?
– Megtartó erő volt az ünnepek megülése, a szokások, az, hogy mindenki olvasta a héber betűket. Megtartó erő volt a külvilág taszítása, az a tény, hogy az 1930-as évek második felétől kezdve a zsidókat kizárták a város mindennapi életéből. Erre a román törvények is lehetőséget adtak, 1938-tól kezdve a Iorga-kormány bevezette a romanizációt, ami azt jelentette, hogy minden vállalatba, intézménybe meghatározott számban kellett románokat fölvenni, ami akár a szakértelem rovására is mehetett. A Iorga- kormány és Gogáék elrendeltek egy állampolgári revíziót is, s a királyi diktatúra bevezetésével megszüntették a különféle szervezeteket, megalkották a Nemzeti Újjászületési Frontot mint egyetlen, kizárólagos országos szervezetet.
A vallásváltoztatás az első világháború előtt nem volt túlságosan gyakori Erdélyben. 1944-ben, a zsidótörvények alkalmazása idején a katolikus és a református lelkészek, szerzetes rendek nagy számban adtak ki hamis keresztlevelet, hogy az embereket mentesítsék a gettótól és a deportálástól. Így tett például Csíky József vártemplomi lelkész, Léstyán Ferenc plébános. Kevésbé volt megszokott az unitárius egyháznál, mivel annak püspöke nem javallotta ezt az utat. A katolikus egyház mentőtevékenységére nagy hatással volt Márton Áron bátor kiállása, aki 1944 májusában a kolozsvári Szent Mihály-templomban elítélte a deportálást. Apor Vilmoson kívül ő volt az egyetlen főpap, aki aktívan mentett. A magyar főispáni karból ketten mondtak le a deportálás elleni tiltakozásképpen, Bethlen Béla, Észak-Erdély utolsó kormánybiztosa és Mikó László, Maros-Torda vármegye főispánja. Korábban 1938-ig Bernády György nagyon jó kapcsolatokat ápolt a zsidókkal, s amikor már régen nem volt polgármester, György napján a hitközség vezetői rendszeresen felköszöntötték. A nagy városépítés idején ugyanis, a hozzáértést részesítve előnyben, munkát adott a zsidó szakembereknek.
– Gyerekként hogy alakult ki benned a zsidó öntudat?
– Mesélős család voltunk. Nem volt titok, hogy kik vagyunk, olyan családokkal szemben, ahol szemérmesen elhallgatták azt. Nálunk mindenki átesett valamilyen módon a deportáláson, munkaszolgálaton, nekünk nem voltak idős rokonaink, a nagyszüleinket egyszerre vitték el és ölték meg. Anyámat is elvitték, a kezén ott volt a szám, azt nem kellett megkérdezni, hogy miért, mert ő elmesélte. Az apánk valamikor ifjú cionista volt, onnan lépett át a baloldali mozgalmakba, de a könyvtárában megvoltak a könyvek, amelyeket olvastunk. Másik nagybátyám, aki egy véletlen folytán életben maradt, Kasztner Rezső svájci csoportjához tartozott, aminek történetét a halála előtt mondta szalagra.
Anyám zsidó iskolai tanítónő volt. A román tanítóképző elvégzése után, 1940-ben helyezték Marosvásárhelyre. Apám ugyancsak 1940-ben kapta meg az orvosi diplomát Kolozsváron, és Marosvásárhelyen érte a bécsi döntés. Két évig munkanélküli volt, aztán munkaszolgálatos lett. Mivel tudott románul, elküldték egy román faluba, ahol orvosként dolgozott, amíg vissza nem tért a nagybányai századához, ahol kitűnő parancsnoka, Reviczky Imre, a költő unokája a rábízott munkaszolgálatosokat megmentette. Anyám a lipcsei gettóban volt, s kényszermunkásként egy repülőgépgyárban dolgozott. 1944 végén megszökött, és visszament az üres gyárba, ahol az amerikaiak szabadították fel, és azt követően jött haza. Amikor a románok kiugrottak a német szövetségből, apám megszökött, bujkált, majd egy zsidó szervezet megbízta, hogy keressék meg a munkaszolgálatosokat. A csoportot letartóztatták az oroszok, és Munkács várába zárták, de mivel tudott oroszul, a parancsnok elengedte.
A családban mindent elmeséltek, tudtuk, hogy mik vagyunk, a környezet is, amiért olykor csúfolódtak. Ez nagyon rosszulesett, de igazából azt, hogy mi mások lennénk, a társadalom nem nagyon éreztette.
– Soha nem akartál végleg külföldre telepedni?
– Az én mesterségem olyan, hogy beszélni kell, engem ez a világ, ez a történelem érdekel, és odaátról ezt nem tudtam volna művelni. A Teleki Tékában annyira jól éreztem magam, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy kitelepedjek, holott mindenkim elment, még a testvérem is. De nem szakadt meg velük a kapcsolat, jó, ha hazajönnek, jó, ha az embernek a világban vannak barátai, én viszont úgy éreztem, hogy itt van dolgom, itt alapítottam családot, s bár beszélek idegen nyelveket, ezt a megtanulhatatlanul szép magyar nyelvet imádom. Nem tudnék más nyelven gondolkodni, ez ad számomra biztonságot, s valóban úgy érzem, hogy a legnagyobb kaland itthon maradni.
– A bevezetőben nem szóltunk az életed során művelt sok mesterség közül az újságírásról, holott közel két évtizede írod jegyzeteidet a Népújságban és a Romániai Magyar Szóban. Ezt a tevékenységedet értékelte a Romániai Magyar Újságírók Egyesülete. Milyen érzés volt az idei újságíró-nívódíjat a nagykárolyi kastélyban átvenni?
– Nem tagadom, felmelő volt, és meghatódtam. Éreztem, hogy a publicisztika meghozta számomra az elismerést egy olyan területen, amelyet viszonylag későn kezdtem el művelni, szeretni. Jó volt ott állni a sok-sok szakmabeli tekintetének kereszttüzében. Azt mondtam köszönő válaszomban: azt szeretem, ha az olvasó reagál ezekre. Így vagy úgy. De a közöny halálos.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Lucian Boia: Miért más Románia
Egységes nemzetállam?
A gazdaság
Méreteiből adódóan Nagy-Románia Európa egyik, viszonylag jelentős állama volt (295 ezer négyzetkilométer, ami duplája az első világháború előtti, 137 ezer négyzetkilométeres területnek – jelenleg 238 ezer km2). A fejlettségi mutatók szempontjából viszont a sereghajtók között tartották számon.
1938-ban, a periódus gazdasági csúcsévében egyes – eléggé hozzávetőleges – becslések szerint az egy főre eső nemzeti össztermék kevéssel haladta meg a bolgár és jugoszláv szintet, de érzékelhetően alacsonyabb volt, mint Magyarországon és Lengyelországban, és jóval a nyugati nívó alatt maradt (Románia: 76 amerikai dollár, Bulgária: 68, Jugoszlávia: 68, Lengyelország: 104, Magyarország: 111, Németország: 338, Nagy-Britannia: 378).
Az ipar valamelyes, de korántsem látványos fejlődésnek indult, a mezőgazdasági termelés pedig helyben topogott, sőt, az 1920-as agrárreformmal némileg visszaesett. A parasztok több mint fele három hektárnál kisebb birtokon gazdálkodott, ami távolról sem biztosította megélhetésüket. A mezőgazdaság gazdaggá tette a bojárokat; most, hogy a parasztok kerültek sorra, őket már kevésbé. A gazdasági szempontból legjobb évek – főképp az ipar és a városfejlesztés szempontjából – II. Károly uralkodásának idejére tehetők, mutatói 1932-ben 97-re kúsznak fel, hogy aztán 1938-ban elérjék a maximális 141-et (1939-ben ez a mutató 139 volt).
Aggasztó társadalmi-kulturális viszonyok
A két világháború közötti időszak Európájában Romániában a legmagasabb a születési és az elhalálozási arány, beleértve a gyermekhalandóságot is. A legtöbb analfabétát is itt tartják nyilván; 1930-ban Románia (hétévesnél idősebb) lakosainak mindössze 57 százaléka tudott írni-olvasni, és közülük 85,1 százalék végezte el részben vagy teljesen az elemi osztályokat; átlagban tíz lakosból egy folytatta a tanulást az elemi képzés után. A civilizációs látlelet tehát nem túl ragyogó, a következmények még ma is jól látszanak.
A román demokrácia pedig végül zátonyra futott. A politikai rendszer csak addig működött kifogástalanul, amíg a zenekar igen kisszámú volt, a karmestert pedig I. Károlynak hívták. A háború után változott a helyzet: a politikai paletta kiszélesedett és változatosabb lett: egyre több párt jelent meg, már igen-igen sok... A választók tömege viszont amorf és minden irányból befolyásolható marad. Az is megesett, hogy egy párt az egyik választáson szinte minden voksot megszerzett, a következő megmérettetésen pedig alig néhány szavazatot gyűjtött be. Ez a tény mindent elárul a kormányzati nyomásgyakorlásról, a mindent átható korrupcióról, de az embereknek arról a szokásáról is, hogy ösztönösen a hatalom oldalára állnak. Kire szavazzon az ember, ha nem a kormányon levőkre? (Fennmaradt az a „fonák” gyakorlat, miszerint a választásokat az újonnan beiktatott kormány szervezi meg, ahelyett, hogy új kabinet alakulna e célból.) Ilyen körülmények között az 1937. decemberi eredmények valóságos szenzációt keltettek: a Gheorghe Tătărescu által vezetett liberális kormány elveszítette a választásokat, első ízben Romániában! A románoknak tehát nem sikerült összeegyeztetniük a demokráciát a renddel és a stabilitással. Iuliu Maniu esete valósággal megindító példának tűnhet: bizonyos (1928 és 1932 közötti) kormányzati tapasztalat után ez a közép-európai műveltségű férfi visszautasított minden alkalmat arra, hogy visszatérjen a hatalomba; a törvényesség és a politikai moralitás minimumát feltételező követelményei megvalósíthatatlanok voltak. Ilyen Románia nem létezett – Maniu eltévesztette az országot. (Maniu egyébként annak az ellenérzésnek adott hangot, amelyet az erdélyi politikusok széles körben osztottak, és amely az Ókirályság politikai életének „bizantinizmusára” irányult; kezdetben inkább bizonyos fokú önállóságot szorgalmaztak Bukaresttel szemben, de végül alávetették magukat az egységes nemzetállam követelményeinek.)
Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően könnyen bekövetkezett, s ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott. A politikusok többsége – a megfelelő kivételektől, főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezetőtől eltekintve –, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak és mások rendkívül fesztelenül tértek át az új egypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári öltözéküket is levetették, hogy kevélyen a Front egyenruháját öltsék magukra. Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egy ilyen maskarában tündököl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét és méltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy diktatúrát, jóval könnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyakorolni.
Többkulacsos értelmiségi
Nagyon látványos volt az intellektuális elit átállása is. Leginkább az írók (a reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királyt és annak a „nemzeti újjászületést” szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon „ősi” reflex lett volna?
Az értelmiség egyébként már alapos gyakorlatra tett szert azoknak a hatékony stratégiáknak az alkalmazásában, amelyek a Hatalom jóakaratának megszerzésére irányultak. Általában ismert és elismert nevekről beszélhetünk. C. Rădulescu Motru, aki a többi egyetemi tanárhoz hasonlóan többször is pártot váltott, lefegyverző őszinteséggel magyarázta meg később ezt a jelenséget (igaz, a saját naplójában): „Ha nem lennék túl idős (a bejegyzés 1944 őszéről származik), most a kommunista pártba lépnék be.” Ha az értelmiség a többpárti rendszerben egyik vagy másik párt támogatását kereste, annál inkább óhajtotta azt egy diktatórikus, egypárti rendszerben. Aki megélte a „Ceauşescu-korszakot”, és kíváncsiságból vissza szeretne pillantani, az 1938–40-es évek sajtóját fellapozva döbbenten szembesülhet azzal, hogy valamennyi eltérés dacára mennyire hasonlóak voltak a szertartások, illetve a hatalomhoz való viszonyulások. II. Károly tömjénezése megelőzi és mintegy előre jelzi „a nagy Kondukátor” iránti végtelen hódolatot.
Tovább követve az értelmiség viselkedését, a legionárius rezsim túl szélsőséges és túl rövid volt ahhoz, hogy tömeges felzárkózást érjen el. Néhány „előfutár” mégis belépett a mozgalomba, és feltételezhetően mások is követték volna őket. Viszont Ion Antonescu marsall köré ismét sokan tömörülnek. Ironikusan hat, ha egymás mellé helyezzük a Revista Fundaţiilor Regale (Királyi Alapítványok Folyóirata) két testes kötetét: az első 1940 júniusából való, és Károlyt dicsőíti; a második 1941 augusztus-szeptemberében jelent meg, és Ion Antonescut ajnározza. Gyakran ugyanazok a szerzők jegyzik a szövegeket!
(Részletek a szerző azonos című,a Koinónia Kiadónál Rostás Péter István fordításában megjelent könyvéből – © Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A népszolga, akit háromszor is beszervezett a szeku
Mikó Imre Filmtettfeszten bemutatott történetéből kirajzolódott az erdélyi magyar értelmiség veresége is a kommunista diktatúrával szemben.
Szombat délután a derűs őszi nap és a késés ellenére is sokan várták, hogy egy emészthetetlennek tűnő témát boncolgató dokumentumfilm végre elkezdődjön a kolozsvári Győzelem moziban. A 15. Filmtettfeszten Domokos János Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate című dokumentumfilm kolozsvári vetítését követően közönségtalálkozóra és kerekasztal-beszélgetésre is sor került a téma kapcsán, hiszen az erdélyi magyar társadalomnak még mindig szüksége van a kibeszélésre: a román kommunista diktatúra éveiben az erdélyi magyar értelmiségi elit egyre több tagjáról derült ki, hogy együttműködött az állambiztonsággal. Az elárulás érzése pedig feldolgozást igényel. Domokos János filmrendező és Stefano Bottoni történész közös munkája a 20. századi magyar történelem egyik szürke eminenciásának, Mikó Imrének a pályaképét mutatja be, de e pályaképen keresztül kirajzolódik az erdélyi magyar értelmiség veresége is a kommunista diktatúrával szemben.
Megfigyelt és informátor
A film Stefano Bottoni 2013-ban a Magyar Kisebbségben megjelent Népszolgálat és Túlélés. Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948-1971 című tanulmányán alapszik, amely feltárja, hogy a rendkívüli kvalitásokkal rendelkező, az erdélyi magyarság érdekeiért minden korban és rendszerben tenni akaró Mikó Imrét nemcsak megfigyelte, hanem háromszor is beszervezte a hírhedt Szekuritaté. Bottoni tanulmánya és a film után sokaknak kell átértékelni a Mikóról alkotott képet, hiszen nem könnyű ezt összeegyeztetni sem a két világháború közötti tettre kész fiatal politikus, sem pedig a hatvanas években könyveket fuvarozó, a rendszerből kitaszított, állásából kitett tanár képével. A tevékenysége során a román kommunista állambiztonsági szerv több mint kétezer oldalt, tíz kötetnyi anyagot gyűjtött össze Mikóról és szűkebb környezetéről, de több száz oldalra rúg a Mikó által készített jelentések száma is.
A film jó arányban szólaltatja meg a családtagokat és Mikó egykori tanítványait, munkatársait, és olyanokat is, akiket szintén megkörnyékezett a Szekuritaté, de mégsem sikerült őket megtörni, valamint a szakértő történészeket, így a film már az elején magába rántja a nézőt, aki nagyon hamar a „csendes Petőfi utcában” találja magát, és együtt járja végig a főhőssel vagy antihőssel a történelem útvesztőit. A problémamegoldó ember
A film egyik leghatásosabb jelenetsora, ahogy a Mikót ismerők vallanak politikai meggyőződéséről: baloldali, jobboldali, nemzeti, liberális, liberális protestáns szellemiségű, és nemcsak azért, mert mindenki a saját meggyőződését is kivetítette a Mikóéra, és mert kisebbségi kérdésekben a bal-jobb ellentét nem működik, hanem azért is, mert – ahogy a filmvetítést követő kerekasztal-beszélgetés résztvevői is megegyeztek – Mikót nem lehetett besorolni, mert mindenhová tartozott, és egyben sehová sem, és mert elsősorban problémamegoldó ember volt.
Az alkalmazkodó ember
A Székelyföldről származó, de Kolozsváron élő, tekintélyes erdélyi jogász családba született Mikó Imre, habár a „boldog békeidőkben” a Petőfi utcában gyerekeskedett, már az 1918 utáni kisebbségi létben, az Avram Iancu utcában szocializálódott, és megélte a két világháború közötti időszak minden hátrányát. Jogot végzett a kolozsvári egyetemen, és Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című írása Erdély-szerte ismertté tette értelmiségi és politikusi körökben egyaránt. A harmincas évek közepén, nagyon fiatalon került a román fővárosba, ahol az Országos Magyar Párt parlamenti irodáját vezette. Itt tanulta meg a szászok példájából, hogy a bukaresti politikában csak a korszellemhez alkalmazkodni képes ember érvényesülhet – fejti ki filmben Bárdi Nándor történész.
Mikó Imre egész pályafutása alatt az erdélyi magyar társadalom helyzetének a megerősítéséért szállt síkra, a két világháború közötti időszakban aktív szerepet vállalt a kisebbségi jogvédő harcokban. Az Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolását követő években pedig tudatosan dolgozott az erdélyi magyar szupremácia visszaállításán. Jog- és kisebbségtörténeti munkái is ekkor jelentek meg: 1941-ben a „Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig, 1944-ben a „Nemzetiségi jog és nemzetiségi poltika” című doktori disszertációja.
Mikó „szinte szolgai alkalmazkodása a mindenkori rendszerhez” viszont már ebben a korszakban megmutatkozott, hiszen miután II. Károly román király 1938-ban a parlament és a pártok feloszlatását követően királyi diktatúrát vezetett be az országban, Mikó a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozatának, a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának lett a főtitkára, ahol magára öltötte a diktatúra egyik jelképét is, a kék egyenruhát. A II. bécsi döntés után viszont Budapestre költözött, és 1944-ig, az ország német megszállásáig az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára és háttérembere volt, aki országgyűlési képviselőként megszavazta a zsidótörvényeket.
Amikor már világossá vált, hogy a háború elveszett, és Erdélybe a szovjet és nem az angolszász csapatok fognak bevonulni, az erdélyi baloldali értelmiség prominens személyiségeivel közösen próbálta menteni a menthetőt. A frontátvonulás Kolozsváron érte, ahonnan a szovjetek 5000 civillel együtt malenkij robotra hurcolták el. Mikó életfelfogását példázza az is – emlékszik vissza a filmben egykori munkatársa –, hogy Focsani-ban már orosz szótára volt, tudatosan készült a túlélésre. A négy év hadifogság alatt Mikó teljesen kitanulta a sztálini diktatúrát, és tisztán látta, hogy ennek a rendszernek nem lehet ellenállni, itt csak túlélni lehet. A szovjetek számára a legértékesebb foglyok egyike volt, fogsága alatt nemcsak, hogy megtanult oroszul, hanem szovjet politikai műveket olvasott, kisebbségi jogászként áttanulmányozta Lenin és Sztálin a nemzetiségi kérdésben írott műveit egyaránt.
Hazatérése után azonban felkészültsége és tapasztalata ellenére sem tudott bekapcsolódni a politikai életbe, így volt iskolájában, a korábbi Unitárius Kollégiumban lett orosz nyelvtanár. „Mikó tanár úr”, mert „ő tanár úr volt, és nem tanár elvtárs” – emlékezett vissza egykori tanítványa, Szathmáry János jogász, „derűs és sugárzó tekintetű ember volt, akire mindig felnéztek a diákjai, s aki még hordozta a két világháború közötti polgári lét hangulatát.”
Első beszervezése 1952-ben történt, és a tanulmányban és a filmben is kihangsúlyozzák, hogy ekkor még erős pszichikai kényszer és zsarolás hatására kezdett el jelenteni. Az 1956-os magyar forradalom hatására bekövetkezett tisztogatási hullám viszont őt sem kerülte el, 1958-ban eltávolították tanári állásából, először könyvkihordóként, majd az egyetemi könyvesüzletben dolgozott.
Rehabilitációjára csak a hatvanas évek végén került sor, amikor szerkesztői állást kapott a Kriterion Kiadónál. Ez nemcsak az irodalmi életbe való visszajutást és a publikálási lehetőséget jelentette, hanem nagyon hamar Fazekas János, a Román Kommunista párt felső vezetésében szerepet vállaló káder bizalmi emberévé is vált. Bárdi szerint Mikó ekkor ugyanazt a pozíciót töltötte be Fazekas mögött, mint harminc évvel korábban az Országos Magyar Pártban Bukarestben vagy az Erdélyi Pártban Budapesten. Mondhatni visszaszerezte szürke eminenciás szerepét az erdélyi magyar társadalomban.
Harmadik beszervezése a hetvenes évekre tehető, és Bottoni ezt a beszervezését látja igazán problematikusnak, hiszen ezt a tevékenységét már nem a létfenyegetettség hatására fejtette ki, ez már politikai játszma. Mikó külföldi útjain a magyar emigráció szemében hiteles személy volt, nem tartották kommunistának, így olyan helyekre is bejárása volt, ahová a pártvezetés által kiküldötteknek nem. Tevékenysége, a nyugati magyar emigráció érdekcsoportjainak a feltérképezése és ennek az információnak a román állambiztonságnak való átjátszása egy olyan rendszert éltetett tovább, amely az elkövetkező évtizedben nyíltan fordult nemcsak a nemzetiségek, de az összes állampolgára ellen.
A rendszerhez való alkalmazkodás vagy a rendszerrel való együttélés volt-e informátori tevékenysége? Tényleg annyira naiv volt, hogy azt képzelte, hogy lehet beszélgetni a Szekuval? A rendszer jellegéből adódóan nagyon sokan úgy értékelik, hogy ez hozzátartozott a kisebbségi önvédelemhez, és hogy a cél minden esetben szentesíti az eszközt. De ugyanakkor Szász Zoltán személyében egy másfajta választ is kapunk erre a kérdésre. A Magyar Tudományos Akadémia kutatója szerint Mikónak tudnia kellett, hogy az állambiztonsággal való efféle dialogizálás semmilyen körülmények között nem lehet megoldás, és hogy az embernek tudnia kell, hogy hol van az a határvonal, amely még belefér a rendszerrel való együttműködés kereteibe. Bottoni szerint harmadik beszervezése ezen már túlmutat.
Habár nem kaptunk egyértelmű választ a közönségtalálkozón feltett kérdésre, miszerint ártott-e valakinek is a jelentéseivel, Domokos János rendező elmondta, hogy ha nem is volt ártó szándék a tetteiben, akkor is ártott, mert lehet, hogy jelentéseivel megerősített egy másik jelentést, amely alapján el lehetett ítélni azt, akiről az információt szolgáltatta.
A filmet követő kerekasztal-beszélgetésre már a Sapientia Bocskai épületében került sor. A moderátor Lőrincz D. József három kategóriába sorolta a meghívottakat: akik szerették és tisztelték Mikó Imrét, akik a rendszer üldözöttei voltak, és akik kutatták a témát.
A szeretet jegyében tárgyalni
Könczei Csilla, a szekusblog írója úgy vélte, hogy Mikó kapcsán lehetőség nyílt ezt a kemény és durva témát a szeretet jegyében tárgyalni, és mindenképpen fontosnak tartotta, hogy a család ennyire pozitívan állt hozzá a kutatáshoz, vállalva az ezzel járó kellemetlenségeket is. A filmről elmondta, hogy mivel az érzelmileg keretezve van, a születéssel kezdődik és a főszereplő halálával végződik, elveszítjük a lehetőséget, hogy nyitott maradjon a kutatásra és a továbbgondolásra.
Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia vezetője hozzászólásában saját szekus-tapasztalatait osztotta meg, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években őt és családját is rendszeresen lehallgatták. Elmondta, hogy a rendszer részéről az egyik legnagyobb megaláztatás pont az volt, hogy a tartótisztek emberi kapcsolatokat akartak kialakítani az informátorokkal, megfigyeltekkel – vele táblézni akart a szekus – barátkozni akartak, miközben lenézték őket. Ezért nem érti, hogy mi lehetett Mikó fejében a harmadik beszervezésekor, hiszen nem hihette azt, hogy Ioana alezredessel bármit is el lehetett intézni a magyar közösség javára.
Alkalmazkodás vagy együttműködés?
Novák Csaba Zoltán történész szerint Mikó mindig is pengeélen táncolt a rendszerhez való alkalmazkodás és a rendszerrel való együttműködés vékony határmezsgyéjén. Novák Gyáni Gábort idézi, aki szerint az együttműködésnek több formája van, de az a legaljasabb, amikor a környezeted nem tudja, hogy te együttműködsz. A kutató szerint Mikó harmadik beszervezése már morálisan is megkérdőjelezhető, amely sokkal inkább együttműködés volt, mint alkalmazkodás.
László Márton hozzászólása nemcsak a családtagok felháborodását, hanem a közönség soraiban is csendes zúgolódást váltott ki. A Máthé János: Magyarhermány krónikája című monográfia megírásával hírnevet szerző történész szerint elképzelhető, hogy Mikó kijáró- és problémamegoldó emberként a kis előnyökért és a barátoknak szerzett szívességekért jelentett, amely szerinte nem arányos az együttműködés mértékével, hiszen ez a kollaboráció nem érintette a nagy folyamatokat. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy szerinte Mikónak volt akkora tekintélye, hogy nem mertek volna hozzányúlni, felhozva Király Károly példáját, azonban Bottoni megjegyezte, hogy míg Király Károly a rendszer saját gyermeke volt, addig Mikó sosem volt kommunista, így az összehasonlítás nem állja meg a helyét.
Az alkalmazkodás evolúciós követelmény
Szilágyi N. Sándor hozzászólása tette igazán érdekessé a beszélgetést, hiszen a filológus a saját példáján keresztül igyekezett felvázolni, hogyan is működött nemcsak a Szekuritaté, hanem az egész korszak. Hozzászólásában kifejtette, hogy a film címe azt sugallja, hogy választani kell a túlélés és a népszolgálat között, de úgy gondolja, hogy ez soha nem ilyen egyszerű, és Mikó mindkettőt szem előtt tartotta nemcsak a Szekuritátéval való kapcsolatakor, hanem valamennyi rendszerben. Sokan az alkalmazkodás szavunkhoz negatív értelmezést adnak, de a biológiában ez létszükséglet: az evolúció során az a faj volt képes fennmaradni, amely tudott alkalmazkodni a változó körülményekhez. Így szerinte az alkalmazkodás egy bizonyos pontig célszerű viselkedés, hiszen ő is tagja lett a kommunista pártnak, amikor arról volt szó, hogy ellenkező esetben kirúgják az állásából. Szerinte abban a rendszerben ahhoz, hogy valaki eredményes problémamegoldó lehessen, része kellett legyen a rendszernek, mert csak ezen belül volt mozgástér.
Könczei erre reagálva fejtette ki, hogy ez a stratégia a nyolcvanas évekre teljesen kudarcba fulladt, a magyar intézményi hálózatot teljesen felszámolta a diktatúra, elfogytak a kisebbségi jogok, és lassan elfogyott a nép is. Markáns véleményét nem rejtette véka alá: szerinte egy antidemokratikus társadalomban hamisan cseng a népszolgálat szó.
Népszolgálat az, amikor az ember kitakarítja a sáncot az út mellett, a szerkesztő megszerkeszti a könyvet, az, amikor mindenki teszi a dolgát – válaszolta Könczei kérdésére Lőrincz D. József; de felvetődik a kérdés, hogy ki kell-e takarítani a sáncot egy totális diktatúrában?
Mindenképpen gondolkodásra ad okot az is, hogy harmadik beszervezését követően Mikó jelentéseivel, a külföldi magyar emigráns csoportok teljes feltérképezésével miért segítette egy olyan rendszer továbbélését, amelyről ő maga a New York-i Magyar Házban úgy nyilatkozott, hogy egy korrupt, velejéig romlott és népszerűtlen rendszer, ahol a magyar vezetőknek nincs már gerince, ahol mindenki „belesimul a tájba”. Beszélhetünk ebben az esetben túlélési kényszerhelyzetről, hiszen ennek a munkának már a magas politikára is hatásai voltak.
Alkalmazkodás minden körülmények között – de lehet-e alkalmazkodni a diktatúrában? Lehet-e annyira alkalmazkodni, hogy része leszel a rendszer legalattomosabb gépezetének, besúgó leszel és jelenteni kezdesz, már nem a létfenyegetettség miatt, hanem a politikai játszmák miatt? Könczei Csilla szerint semmilyen körülmények között nem, de Szilágyi N. Sándor hiába tette fel a kérdést, mi lett volna az alternatíva, hogy alakult volna a történelem, ha nem alkalmazkodnak az emberek. Erre a kérdésre nem kaptunk választ.
Simon Mária Tímea
Transindex.ro

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (26. / részletek)
A magyarok válasza az agresszív román asszimilációs politikára 1927-től öltött konkrét formát, amikor megalakult a Magyar Revizionista Liga, és 1933-ban a Magyar Párt kongresszusa programpontjai közé iktatta Székelyföld autonómiáját. Ugyanakkor a Magyar Párt 34 alkalommal fordult a Nemzetek Szövetségéhez vagy különböző külföldi vallási egyesületekhez, nemzetközi érdeklődést keltve. Másfelől a román kormány igyekezett bebizonyítani, hogy a magyar kisebbség nem hűséges a román államhoz.
A maguk részéről a románok 1933-ban megalapították az Antirevizionista Ligát, amelynek minden erdélyi városban volt fiókja vagy alfiókja; a vezetőbizottságban Románia pátriárkája, különféle egyesületek képviselői és neves értelmiségiek kaptak helyet. 1938 januárjában Silviu Dragomir lett a kormány kisebbségügyi megbízottja, és még ugyanabban az évben létrehozták a Kisebbségekkel Foglalkozó Általános Bizottságot (Általános Kisebbségi Bizottságot). Minden politikai pártot felszámoltak, és tárgyalások folytak, hogy rávegyék a magyarokat, lépjenek be az egyetlen engedélyezett romániai pártba, a Nemzeti Újjászületési Frontba. Az 1939-es választásokon a magyarok tizenhat képviselője jutott be a parlamentbe, vezetőjük gróf Bánffy Miklós volt.
Az irredentizmus felé sodródás azért következett be, fejti ki Lucian Nastasă, mert a román kormányok kudarcot vallottak a nemzeti identitás megőrzéséhez kötődő problémák megoldásában, és nem tartották be az 1919-es kisebbségvédelmi egyezményt. A román hatóságok képtelenek voltak kezelni a magyarság életéhez kapcsolódó eseményeket, akár iskolai, felekezeti, hagyományőrző, akár történelmi megemlékezésekről volt szó, tiltásokhoz folyamodtak, hatalmas rendőrségi erőket vonultattak fel, és mindennek elsősorban a magyarok megfélemlítése volt a célja. A harmincas évek vége felé Erdélyben a kommunisták támogatásával egy új politikai szervezet jelent meg, a Madosz, amely a Magyar Párt doktrínáját és tevékenységét kívánta ellensúlyozni. 1937-től az egyszerű munkásból újságíróvá és íróvá váló Kurkó Gyárfást választották az antirevizionista beállítottságú, de önmagát minden magyar jogait védőnek deklaráló szövetség elnökévé. A mozgalomhoz olyan jeles írók csatlakoztak, mint Méliusz József és Kacsó Sándor. 1944-től a Madosz átalakult Magyar Népi Szövetséggé, 1944 novembere és 1945 márciusa között fontos szerepet játszott Észak-Erdély igazgatásában. 1944 őszén a szovjet hadsereg a román hadsereg, a rendőrség és a Maniu-gárdisták atrocitásai és túlkapásai miatt távozásra kényszerítette Észak-Erdélyből a román adminisztrációt. Az atrocitások kölcsönösek voltak mindkét nép részéről. A legszörnyűbb magyarellenes atrocitásokról, a szárazajtai székelyek lefejezéséről Domokos Géza is beszámolt Beke Györgynek adott interjújában, Benkő Levente könyvet is írt róla. A fatuskót, amelyen a kivégzések történtek, évtizedekig őrizték a Sepsiszentgyörgyi Székely Múzeumban. Domokos Géza állításait az utóbbi években megjelent dokumentumok is igazolják, amelyek részeltekkel szolgálnak a lakosságot rémületbe kergető „gépfegyveres tömeges kivégzésekről a Bihar megyei Tenkén és Magyarremetén és lefejezésekről Szárazajtán”. Papokat, falubírákat és jegyzőket, de egyszerű embereket, köztük nőket és betegen fekvő öregeket is megvertek, kiraboltak és megöltek. Egy másik véres eseményre 1944 szeptemberében a Bihar megyei Feketekápolna községhez tartozó Gyantán került sor. Itt a román csapatok felgyújtották a református templomot, és 45 magyart öltek meg. Ezt az esetet egy dokumentumfilm is feldolgozta, amelyet 2004-ben bemutatott a Román Televízió magyar nyelvű adása is. Abban a faluban paposkodott a magyar adás főszerkesztője, Boros Zoltán édesapja. A magyarok elleni túlkapások a háború után is folytatódtak. 1946. július 21-én az erdélyi református egyházmegye panaszt nyújtott be a miniszterelnökhöz, az ország vezetőinek segítségét kérte, „mert a mi népünk állandó félelemben él, a románok pedig erőnek erejével minden vagyonunkat elvennék, hogy elűzzenek az országból”.
1944-ben Észak-Erdély vezetését egy központi bizottság vette át Tudor Bugnariu prefektus, egyetemi tanár és Demeter János alprefektus vezetésével. A román és a magyar nyelvet is hivatalos nyelvvé nyilvánították a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban; minden hivatalos iratot két nyelven szerkesztettek. Három zászlót vontak fel, a románt, a magyart és a szovjetet; a magyar zászlót a Magyar Népi Szövetség 1948-ig továbbra is használta. Két külön tanügyi hálózatot szerveztek, román és magyar nyelvűt, a szövetség prioritásként kezelte az anyanyelvű oktatást. 1945 márciusában visszatért a román közigazgatás Észak-Erdélybe, és minden korábbi törvényt érvénytelenített. Az ez alkalomból szervezett ünnepségen Mihály király is részt vett, itt kérte nyilvánosan Vásárhelyi János református püspök a magyar voltuk miatt lágerekbe zárt papok és értelmiségiek szabadon bocsátását.
Ezalatt a román kormány magyarellenes tüntetéseket szervezett, és újra megjelentek a háború előtti feliratok: „Vorbiţi doar româneşte” (Csak románul beszéljenek), vagy újak, mint: „Nem lesz addig itt demokrácia, amíg a magyarok nem mentek el Ázsiába, a zsidók meg Palesztinába”. A vádak ugyanazok voltak, mint a háború előtt, és ugyanazok mAradtak mind a mai napig, miszerint a magyarok csak a határok megváltoztatását és az etnikai szeparatizmust akarják. (...) Az erdélyi magyarság megosztottsága, ezen belül vezetői egy részének balos beállítottsága már a második világháború utáni első évektől jelentős változásokat hozott a Bukaresti magyarság helyzetében. Mindez a román kormány tárgyalópartnerévé avanzsáló Magyar Népi Szövetségnek volt köszönhető. Szovjet nyomásra és egy kedvezőtlen, Erdély elvesztésével járó béke fenyegető árnya alatt a románok a kisebbségekre nézve kedvező törvények és kormányrendeletek meghozásával próbálták saját oldalukra csábítani a magyarokat. 1944 novemberében külön Nemzetiségi Minisztérium alakult, és 1945-ben megjelent a kisebbségi statútum (anélkül azonban, hogy az alkalmazó szabályzatot valaha is elfogadták volna), egyúttal hatályon kívül helyeztek minden diszkriminatív jellegű törvényt. Még az év júniusában létrehozták Kolozsváron a Bolyai Egyetemet. A tanügyi minisztérium két kisebbségi felügyelőséget létesített Brassó és Kolozsvár székhellyel; az 1945–46-os tanévvel kezdődően a felekezeti iskolák magyar tanerői is állami fizetést kaptak. A Népi Szövetségnek 417 ezer tagja volt, saját listát 17 megyében állított, és 538 862 szavazatot kapott, egyértelműen bizonyította erejét, amellyel számolni kellett az 1946-os választások után. A szavazatok 8,6 százalékával 29 helyhez jutott a parlamentben, ezzel a második legerősebb politikai alakulattá vált, és elismerték a magyarság kizárólagos képviselőjeként. A román kormánynak erre a külön magyar pártra csak a békeszerződés aláírásáig volt szüksége, hogy bizonyítsa, a magyarság képviselete egyetért Észak-Erdély visszacsatolásával Romániához. A szövetségre nagy nyomást gyakorolt Petru Groza miniszterelnök és a magyar származású Vasile Luca (Luka László), a magyarság egyetlen képviselője a Román Kommunista Párt politikai bürójában. A románok megszerezték az oly áhított beleegyezést, így 1947-ben aláírhatták a békeszerződést. A szövetséget, amely nem tartotta fontosnak a határok pontos megvonásának kérdését, a magyarság Erdély eladásával vádolta.
A Népi Szövetség fokozatosan megerősítette Bukaresti helyzetét és szerepét, politikai, kulturális és propaganda jellegű döntései nagyban befolyásolták a fővárosi magyarság életét is. Kezdetben tevékenysége még szerény mértékű, egy 1944 decemberében megtartott népgyűlésre és 1945 januárjában Petőfi Sándor születésnapjának megünneplésére szorítkozik; 1945-től azonban, miután székhelye a Magyar Társaság Zalomit utcai házába költözik, sokkal határozottabb programmal lép fel. Az épület csodával határos módon menekült meg az eladástól, a vevő a „magyarfaló” Universul napilap lett volna, amelynek szerkesztősége a szomszédos Brezoianu utcában volt; a lap tulajdonosa Stelian Popescu, az Antirevizionista Liga elnöke.
A szövetség első fontos kultúrpolitikai intézkedése a Bukaresti rádió magyar nyelvű adásának beindítása 1945 tavaszán. A szerkesztőségben kezdetben négyen dolgoztak, heti fél órában sugároztak, de ez kevesebb mint két év alatt napi két félórás műsoridőre bővült. Magyar nyelvű adás 7.30 és 8 óra, illetve 19 és 19.30 óra között volt, valamint vasárnaponként egy-egy fél óra. A műsor bel- és külpolitikai hírekből és nagy magyar írókkal készített interjúkból állt; fokozatosan női, ifjúsági és gyermekműsorokkal bővült. Egy év múlva megalakult a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű szerkesztősége is.
A Magyar Népi Szövetség előnyös helyzete kedvező hatással volt a Bukaresti magyar iskolára is. Az iskola időközben református felekezeti gimnáziummá vált és a Brassói tanfelügyelőséghez tartozott, 1946-ban Petru Groza miniszterelnök személyesen is megtekintette, új tanerőket alkalmazhattak, három tanítónőt, egy református és egy evangélikus papot, illetve egy orvost. (Groza ez alkalommal a Petőfi Házat is meglátogatta.) Azonban hamarosan az új, 1948-as tanügyi törvény államosította a felekezeti iskolákat, a Bukaresti iskola tehát 1949-től állami líceummá alakult. Adott pillanatban az a veszély is fennállt, hogy az iskola elveszíti az épületét, azt már kijelölték a románok számára, azonban a szülők tiltakozása és a Magyar Népi Szövetség közbelépése ezt meghiúsította. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)