Fekete március a Népújságban
Szerkesztette: Karácsonyi Zsigmond
Negyedszázada, hogy bunkósbottal szétverték álmainkat. Rá kellett döbbennünk: jogaink érvényesítéséért meg kell szenvednünk. Pedig nem akartunk egyebet, csak magyarként élni. A megbuktatott diktatúra elnyomó gépezetének machinációja, a román nacionalizmust kihasználva, magyarellenes pogromba torkollt Marosvásárhelyen. Ezekben a napokban sokan sokféleképpen értelmezik az akkor történteket. Nemegyszer meghamisítva a tényeket. Mi a 25 évvel ezelőtti Népújság cikkei alapján elevenítjük fel az eseményeket. Ma az 1990. március 20-i lapszámból tallóztunk.
A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának
Bukarest
Tekintettel az 1990. március 16-án és 17-én Marosvásárhelyen lezajlott eseményekre, valamint a megyében kialakult rendkívül feszült helyzetre, az RMDSZ Maros megyei vezetősége az illetékes helyi és központi szervek, valamint szervezetek tudomására hozza határozott állásfoglalását.
E hó 8-án a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar diákjai ülősztrájkba kezdtek jogos követeléseik eléréséért, a magyar nyelvű oktatás visszaállításáért, a magyar hallgatók beiskolázási számának arányos növeléséért és az egyetemi vezetésben való megfelelő képviseletért. Ez az ülősztrájk teljesen békés, példamutató módon zajlott le. A Vatra Româneascanak és a Marosvásárhelyi Diákok Ligájának képviselői provokációk sorozatával próbálták a helyzetet elmérgesíteni, és az önálló magyar oktatás visszaállításáért szervezett kulturális célú megmozdulást politikai síkra terelni. Ennek következtében, valamint a helyi és országos román nyelvű sajtó és tömegkommunikáció szándékosan félrevezető közleményei hatására március 16-án a marosvásárhelyi Tudor negyedben ittas egyének, kifogásolva egy gyógyszertár kétnyelvű feliratát, zavargásokat kezdeményeztek és több száz főből álló román tömeget összegyűjtve több személyt megsebesítettek, két lakásba behatoltak, a berendezést tönkretették, a lakókat bántalmazták, gépkocsikat rongáltak meg, lincshangulatot teremtettek, és többek között a helyszínen tartózkodó tévéoperatőröket is megverték. A helyi magyar sajtó és rádió munkatársait alig sikerült a tömegből kimenteni. Soviniszta jelszavakat kiabálva a felvonuló román tömeg körülvette a bentlakásokat, és a zavargások egész éjszaka folytatódtak, letépték a magyar nyelvű plakátokat, letépték és elégették a polgármesteri hivatal magyar nyelvű feliratát. Március 17-én 11 és 14 óra között a Liga Studentilor által tervezett felvonuláson és nagygyűlésen szintén atrocitásokra került sor magyar nemzetiségű személyek ellen. Ugyanakkor a hívők nagy megdöbbenésére a menet behatolt a református egyház felsővárosi hivatalába, az ott tartózkodó személyeket bántalmazta és egyházi javakat tett tönkre.
Reális veszélyét látjuk annak, hogy a szándékosan keltett pogromhangulat több megyére is kiterjedhet, ezt bizonyítják a március 15-i szatmári események. Véleményünk szerint az események hátterében a Vatra Româneasca szervezet egyes tagjainak az összejöveteleken elhangzott nacionalista, soviniszta uszítása áll. Megengedhetetlennek tartjuk, hogy sem a municípiumi és megyei Nemzeti Egységtanács, sem a bukaresti politikai vezetés, illetve a kormány semmilyen intézkedéssel nem vette elejét a beláthatatlan következményekkel fenyegető helyzet kialakulásának. Ez a passzivitás hozzájárul a jóhiszemű román tömegek félrevezetéséhez. A zavargásokban sem a rendőrség, sem más karhatalmi szervek nem avatkoztak be, többszöri sürgetésünkre sem, sőt, képviselőinket kiutasították a rendőrség területéről. A helyi vezetés egyes tagjainak magatartása az utóbbi hetekben kimondottan hozzájárult a soviniszta indulatok elszabadulásához.
A leghatározottabban követeljük a nemzeti kisebbségek létbiztonságának, valamint intézményeik biztonságának szavatolását, olyan kormányintézkedések meghozatalát, amelyek a példátlan uszításnak véget vetnek, és egyben a gyakorlatban garantálják egyéni és kollektív jogainkat. Úgy véljük, hogy ellenkező esetben fennáll annak a veszélye, hogy ellenőrizhetetlen megmozdulásokra kerül sor. A magyar kisebbséget képviselő RMDSZ határozottan tiltakozik az ellen, hogy a békés és civilizált formában előterjesztett, minden európai mérce szerint jogos igényekre válaszul egyesek a nyers erőszak eszközeit vonultatják fel, különös tekintettel arra, hogy ezek az igények összhangban állnak az 1918. december elsejei Gyulafehérvári határozattal, illetve a Románia által aláírt nemzetközi szerződésekkel.
Az RMDSZ Megyei és Municípiumi Intéző Bizottsága, SÜTŐ ANDRÁS
Marosvásárhely, 1990. március 17-én
TILTAKOZÁS!
Marosvásárhely közvéleménye már tudomást szerezhetett arról, hogy a március 16-i, pénteki, hivatalosan be nem jegyzett tüntetésen számos törvénysértő megnyilvánulásra került sor a Tudor lakótelepen. Ennek egyik sajnálatos epizódja, hogy az indulatoktól felkorbácsolt tömeg rátámadt lapunk két munkatár-sára. Egy eddig nem azonosított személy rájuk mutatott, hogy "a Népújságtól vannak!" (Astia-s de la Népújság!), ami felhívásként hangzott a brutális, erőszakos cselekvésre, személyük és egyben lapunk mint intézmény ellen. Ütlegelni kezdték őket, súlyos testi sérüléseket okozva mindkettőjüknek. A hadsereg egy őrnagya mentette ki munkatársainkat a tömegből, amely még azt is megakadályozta, hogy gépkocsival elszállíthassák őket.
Nyilvánosan is a leghatározottabban tiltakozunk minden erőszakos cselekmény ellen, amely a munkájukat végző szabad sajtó munkatársait akadályozza feladataik ellátásában. Egyöntetűen szolidaritást vállalunk azokkal a rádiós és televíziós kollégáinkkal, akik hasonló inzultusnak voltak kitéve az említett napon és más korábbi megnyilvánulások alkalmával is. […]
Nú.
TÜNTETÉSEK MAROSVÁSÁRHELYEN
…a Testvériség utcában
Március 16., délelőtt. A marosvásárhelyi 28-as számú gyógyszertár ablakára két román nyelvű FARMACIA felirat közé magyarul is kiírták: GYÓGYSZERTÁR. Az ajtón is megjelent a kétnyelvű felirat.
12.45-kor már üvöltöztek, hogy törüljék le a magyar feliratot.
Körmöczki Zoltán mérnök, a megyei Front tagja (a felesége gyógyszerésznő az említett patikában) segítséget kért a megyei rendőrségtől. A rendőrség kiküldött egy hadnagyot és két őrmestert. A katonaság részéről kiszállt egy kapitány nyolc katonával. Déli egy órakor – tájékoztat Körmöczki – a kapitány kijelentette, hogy nem azért jött, hogy a tömeget meggyőzze, és visszavonult. Ezalatt a szomszédos Muncii utcában öt rendőr cirkált készenlétben. A gyógyszertár főbejáratát elzárta a tömeg, a hátsó ajtót konténerekkel torlaszolták el, és azt kiabálták, hogy felgyújtják az épületet.
A személyzet az aligazgatónővel egyetértésben elhatározta, hogy bezár, mert életveszélyben voltak. A délutáni váltás a bezárt patikában maradt (kényszerhelyzet). Körmöczki egypár barátjával elvitte a konténereket, és hazaküldte a gyógyszerészeket. Közben a hangulat felforrósodott. Délután 4-5 óra körül már kb. 1 000 főnyi tömeg tolongott az utcán, nagyrészt ittas állapotban. Az Înfratirii 7-es tömbházának 6. emeletére két iskolás lány kitett egy fehér vásznat, a következő feliratokkal:
VREM EGALITATE MINORITATILOR!
MAGYAR SULIT!, MAGYAR SZÓT!
EGYENLŐSÉG!, TESTVÉRISÉG! (a két lány a művészeti líceum XII.-es tanulója).
A továbbiakat az események egyik szemtanújától idézzük:
"A tömeg észrevette a transzparenst, felhördült és feltódult a 6. emeletre. Verték az ajtót és üvöltötték: Prindeti-le, Omorîti-i! Megpróbáltam lebeszélni őket az erőszakról, de csak azt értem el, hogy majdnem megvertek. Egy másik ottlévő szintén csitítani akarta őket, de kevés szerencsével, mert a nekivadult tömeg, élen egyik kollégájával, rárontott, és ott a lépcsőházban véresre verte. (Törvényszéki orvosi látlelet is van.)
Végül kijött egy másik szomszéd, Girlescu Dumitru katonatiszt. Ő még egy másik tiszttársával és három civillel bekopogott a lakásba, a lányok beengedték. Amikor látták, hogy csak gyerekek vannak bent, nem bántották őket, de a lakást feldúlták, újságokat dobáltak ki… Az öt gyereket a katonaság menekítette ki a hátsó bejáraton. […]
A tömeg sötétedés után sem oszlott szét. Járták a Hora Uniriit, elénekelték a Tu Ardealt, a Noi sîntem români-t. Este nyolc óra után elindultak. Elöl lépésben haladt egy Volkswagen, a küszöbön zászlós emberekkel, utánuk tódult a sokaság, jelszavakat skandálva: Ole, ole, ole, Ardealul al nostru e!
Murim, luptam, Ardealul nu lasam!
Traiasca, traiasca, traiasca, sa traiasca, Moldova, Ardealul si Tara Româneasca!
Végigvonultak az 1918. December 1. sugárúton. Közben egy sajnálatos baleset is történt. Egy Trabant belerohant a tömegbe. Többen megsebesültek, az autót az emberek összetörték és felgyújtották. Utána felmentek az Ifjúsági Házhoz, onnan vissza a főtérre. A megyei Polgármesteri Hivatal előtt Tira alezredes tartott beszédet, biztatva a jelenlevőket, hogy ne hagyják magukat elnyomni a magyaroktól. Szemtanúk szerint éjjel egykor még a főtéren voltak. […]
Népújság (Marosvásárhely)

Átvilágítanák a Fekete márciust
Ökumenikus istentiszteleten emlékeztek meg csütörtökön Marosszentgyörgyön az 1990-es márciusi események helyi áldozatairól, azokról a magyar és cigány férfiakról, akik torlaszt állítva a peremközség főútján, hősiesen védték Marosvásárhelyt a huszonöt évvel ezelőtt betóduló, félrevezetett és leitatott Görgény-völgyi román parasztoktól – adja hírül Szucher Ervin a kronika.ro-n. Három lelkész, Baricz Lajos római katolikus, Sütő István református és Kiss Csaba János unitárius pap szolgált a csütörtöki ökumenikus istentiszteleten, melyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd kezdeményezésére tartottak a Márton Áron utcai plébániatemplomban. A megemlékezésen elhangzott: huszonöt éve megszólaltak a harangok, ennek hallatán jelentős tömeg gyűlt össze a falu központjában. A helyszínre hozták a községháza traktorját utánfutóval, ezzel a kutatóállomás előtt a férfiak eltorlaszolták a főutat, és elkezdték ellenőrizni az áthaladni kívánó gépkocsikat.
„Ezután érkezett meg a Görgény völgye felől egy utolsó teherautó, amit a barikádnál természetesen megállítottunk – idézte fel a történteket Orbán Balázs, a települést irányító Nemzeti Megmentési Front akkori vezetője. – A rakfelület tele volt betontörmelékkel és kövekkel. A tetején lehasalva hét-nyolc férfi, akik az úton érintett magyar településeken embereket dobáltak, és ablakokat törtek be. Amikor látták a helyzet komolyságát, gyorsan leugráltak, beszaladtak a kutatóállomás udvarára, és eltűntek. A tömeg egyre gyűlt, és egyre hangosabbá vált. Közben zajlott a járművek megállítása és szigorú ellenőrzése, majd továbbengedése".
Este hat óra körül Marosvásárhely felől megjelentek az első tankok. A magyarokból és cigányokból álló tömeg skandálni kezdte: „Armata e cu noi!" (A hadsereg velünk van.) Erre a katonák románul visszakiáltottak: „Majd mindjárt megmutatjuk nektek, hogy van veletek a hadsereg!" Ezek után a seregnyi baka megfélemlítő manőverbe kezdett, és tankjával elnyomta az úttorlaszt.
Az igazi megtorlás az elkövetkezendő napokban kezdődött; a hatóságok előállítottak és börtönbüntetésre ítéltek több szentgyörgyi férfit. Orbán Balázs sem úszta meg, azonnali hatállyal leváltották tisztségéből, az ügyészség pedig hetekig faggatta arról – őt és a helyi lelkészeket –, hogy a templomokban miért húzták félre a harangot.
A „parasztjárást" is ki kell vizsgálni
Kincses Előd, a hajdani Nemzeti Egységtanács (CPUN) akkori alelnöke, akit a román felbőszült tömeg nyomására 1990. március 19-én antidemokratikus módon eltávolítottak tisztségéből, a vásárhelyi magyarság nevében köszönetet mondott a peremközségek lakóinak. „Ha nincs Sáromberke, Nagyernye és Marosszentgyörgy hősies ellenállása, valószínűleg sokkal nagyobb Görgény-völgyi tömeg jut be a városba. És akkor a küzdelemnek is más lett volna a végkimenete" – vélekedett az ügyvéd-politikus.
Szerinte a huszonöt évvel ezelőtti „gazszolgáltatás" – ahogy a hazai igazságszolgáltatást nevezte – mit sem törődött azzal, hogy a Maros menti települések magyarsága és cigánysága önvédelemből állította a barikádokat, és tartóztatta fel a félrevezetett és leitatott tömeget, csak magyarokat és cigányokat ítélt nehéz börtönévekre.
A Marosvásárhelyre vezényelt románok soraiból mindössze egy személyt állítottak elő azok közül, akik március 19-én, az RMDSZ-székház ostromakor kiverték Sütő András író szemét. Az ügyészek és törvényszéki bírák cinizmusa azonban még így sem ismert határt: az agresszort nem gyilkossági kísérlet, hanem csendháborítás miatt büntették meg. Kincses úgy véli, már rég elérkezett az ideje annak, hogy a hazai igazságszolgáltatás „ne csak a bányászjárást, hanem a parasztjárást is kezdje újravizsgálni". Marosszentgyörgy polgármestere, Sófalvi Szabolcs 1990 márciusában 16 esztendős vásárhelyi középiskolás volt. „Mi nem valaki ellen tüntettünk. Olyan jogokat kértünk és kérünk mindmáig, amelyek megilletnek – elevenítette fel a békés utcai megmozdulást az elöljáró. – Röhejes, hogy a hatóságok ma is kérdőre vonnak zászlónk kitűzése vagy himnuszunk elénekelése miatt".
Sófalvi emlékeztetni kívánt arra is, hogy a hatósági terror hónapokig üldözte a szentgyörgyieket. „Emlékeznek ugye, hogy községünk és a város között közlekedő 5-ös buszról hányszor leszállítottak a rendőrök, és igazoltattak, mint valami bűnözőket, akiktől óvni kell Marosvásárhelyt?" – idézte fel a meghurcoltatásokat.
Tinédzserként egy másik, rendkívül megalázó jelenetnek is szemtanúja volt: osztálytársának az apját lánya előtt fektették a román katonák a tank lánctalpa elé, és a vasszörnyeteg beindításával fenyegetőztek. Sófalvi Szabolcs megígérte falustársainak, hogy a közeljövőben emlékművet állíttat az áldozatoknak. Az egybegyűltek Tóth Árpád sírjánál gyújtottak meg három szál gyertyát: egyet a tank alá fektetett férfi, egyet Puczi Béla, egyet Szilveszter Kis Péter emlékére.
A kommunizmus kivizsgálása lehetne a minta
Az 1990 márciusában Marosvásárhelyen történt etnikai konfliktus körülményeinek kivizsgálását szorgalmazták szerdán este Bukarestben is. A Balassi Intézet által szervezett, a bukaresti központ igazgatója, Kósa András László által moderált beszélgetésen Novák Csaba Zoltán, a Román Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe Șincai kutatóintézetének tudományos munkatársa és Cristian Vasile, a Románia Akadémia Nicolae Iorga Történelmi Intézetének kutatója egyetértett abban, hogy közös, román–magyar, vagy akár nemzetközi történészcsoportnak kellene megvizsgálnia az akkori eseményeket. Minderre azért van szükség – hangoztatták –, hogy 25 év után tisztábban lássa a társadalom, mi történt akkor Marosvásárhelyen.
Az MTI beszámolója szerint Cristian Vasile példaként említette azt a Traian Băsescu volt államelnök felkérésére alakult történészcsoportot, amely 2006-ban átfogó jelentést készített a kommunizmusról. Mint mondta, ebben a szakértői csoportban voltak román, német és magyar történészek, így akadtak viták is, de sikerült közös nevezőre jutniuk, és szakmailag minden fél által vállalható jelentés készült. Követendő példának nevezte ezt a munkamódszert a marosvásárhelyi események körülményeinek felderítésére is.
A történész úgy vélte, hogy a kommunizmus súlyosbította a románok és magyarok között létező régi feszültségeket, és ez hozzájárult ahhoz, hogy kirobbanhatott 1990 márciusában az etnikai konfliktus. Megállapította, furcsa az a tény, hogy éppen a konfliktust követően alakult meg a Román Hírszerző Szolgálat, amely a három hónappal korábban, a kommunizmus bukásakor betiltott Szekuritáté embereiből született újjá.
Mint mondta, meg kell vizsgálni, milyen mértékben járultak hozzá a titkosszolgálat emberei a konfliktus provokálásához. Úgy vélte, túlzás pogromnak nevezni az akkori konfliktust. Ebben egyetértett Novák Csaba Zoltán is, aki szerint inkább etnikai konfliktusról célszerű beszélni. Hozzátette: elég sok dokumentum nyilvánosságra került már, ezért eljött az ideje, hogy román és magyar történészek együttműködjenek, és megpróbálják értelmezni a levéltári iratokat.
A történész szerint a Szekuritáté volt tisztjei visszaemlékezéseikben beismerték, hogy egyesek közülük alakítói voltak az eseményeknek. Novák szerint az ő szerepük főleg abban merült ki, ahogyan közvetítették Bukarest felé a konfliktust megelőző időszakban és annak lezajlásakor a Marosvásárhelyen történteket – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Ünnep a csíkszeredai főkonzulátuson
Megyénkből négyen részesültek magyar állami kitüntetésben
A magyar közösségért tevékenykedő öt kiemelkedő erdélyi személyiség vehette át az Áder János, Magyarország köztársasági elnöke által adományozott kitüntetéseket szerdán a csíkszeredai Lázár-házban. Köztük négyen megyénkben élnek és dolgoznak: dr. Gyéresi Árpád, a MOGYE Gyógyszerészeti Karának nyugalmazott professzora, dr. Kincses Előd jogász, Szabó József, a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke, Máthé Márta szászrégeni nyugalmazott matematikatanár. Az ötödik kitüntetett a Bélafalván élő Boldizsár Béla, aki a Karitas Humanitárius Megsegítő Alapítvány vezetőjeként a székely határőrző hagyományok ápolásában jeleskedik.
A Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa által szervezett rendezvényen Zsigmond Barna Pál főkonzul köszöntötte a jelenlevőket, majd Szarka Gábor konzul olvasta fel a kitüntetettek méltatását.
Dr. Gyéresi Árpád, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Gyógyszerészeti Karának nyugalmazott tanszékvezető professzora jelentős tudományos életműve, valamint kiemelkedő egyetemi oktatói és kutatói tevékenysége elismeréseként a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét vehette át.
A MOGYE Gyógyszerészeti Karának végzettjeként Gyéresi professzor megérte a kar megszüntetését és újraindítását. 1991-ben nagy erővel kezdte el a Gyógyszerészeti Kémiai Tanszék újraszervezését, amelynek tanszékvezetője volt 2011-es nyugdíjazásáig. Széles körű tudományos tevékenységét a gyógyszeranalitika terén végezte, szerződéses kutatások keretében vizsgálati módszereket dolgozott ki gyógyszergyárak, kutatóintézetek számára. Munkásságát szakkönyveiben, tudományos dolgozataiban foglalta össze. Számos romániai, magyarországi és más külföldi tudományos rendezvény résztvevője, meghívottja, előadója volt, a Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság tiszteletbeli tagja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület központi vezetőségének alelnöke, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság keretében működő Gyógyszerésztudományi Szakbizottság elnöke.
Szívügyének tekintette a Gyógyszerészeti Kar történetének megörökítését, aminek cikkekben és három szerkesztett kötetben állított emléket.
Szakmai életútját, munkásságát, a gyógyszerészet története terén kifejtett tevékenységét számos díjjal ismerték el – hangzott el Gyéresi professzor méltatásában.
Dr. Kincses Előd jogász, jogi szakíró, közíró az erdélyi magyar kisebbségi jogok védelméért végzett ügyvédi munkája elismeréseként a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést vehette át.
Méltatásában elhangzott, hogy a Bukarestben végzett ügyvéd, aki diákkorában többszörös Balkán- és román bajnok atléta volt, 1989-ben Tőkés Lászlót védte abban a kilakoltatási perben, amely a romániai rendszerváltáshoz vezetett. 1990 januárjától vezető szerepet vállalt Marosvásárhelyen a Nemzeti Megmentési Front és a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa vezetésében. Személyes fellépésével 1990 márciusában megakadályozta, hogy több ezer Hargita és Kovászna megyei székely részt vegyen a marosvásárhelyi eseményekben, mivel úgy tartotta, hogy az akkori hatalom célja a zavargások kiterjesztése. A marosvásárhelyi összecsapások kialakulása előtt felelős vezetőként kérte a város magyar lakosságát, hogy menjen haza, ne válaszoljon a provokációra, a helyzet elfajulását figyelve a román rendfenntartó szervek beavatkozását sürgette, az összecsapás láttán felhívást intézett a magyar lakossághoz, hogy maradjon helyben, egymás megvédése érdekében.
Az eseményeket, azok előzményeit a Marosvásárhely fekete márciusa című könyvben örökítette meg, amelynek a bővített kiadása is elkészült.
Ügyvédként jelenleg is a magyar kisebbségi jogok védelmének legharcosabb képviselője, a MOGYE magyar tagozatát, a Székely Nemzeti Tanács érdekeit látja el több folyamatban lévő perben, s védi Tőkés László érdekeit is a különböző jogsérelmek kapcsán.
Szabó József, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke, a Petőfi-múzeum gondnoka a fehéregyházi Petőfi- emlékhely ápolását és a szórványmagyarság kultúrájának megőrzését szolgáló tevékenysége elismeréseként a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesült.
A fehéregyházi Szabó József, akinek lakása az emlékhely közelében van, már gyermekkorától a Petőfi iránti tisztelet szellemében nevelkedett. A Petőfi Sándor Művelődési Egyesület tagjaként korán kitűnt szervezőkészségével, s az egyesület 2001-ben az ő közreműködésével vásárolta meg a ma Petőfi Magyar Házként működő ingatlant. 2005-ben választották meg az egyesület elnökének, s ebben a tisztségben a harmadik mandátumát tölti. A múzeumkertben színvonalas ünnepségeket szervez minden március 15-én és július utolsó vasárnapján a fehéregyházi csata évfordulója alkalmából, s e tevékenységbe a helyi ifjúságot is bevonja.
A Petőfi-emlékhely ápolásának – mint az egyesület legfontosabb célkitűzésének – 2008 óta a helyhatóság alkalmazottjaként mint múzeumi gondnok tesz eleget. Mióta állását s az egyesület elnöki tisztségét betölti, az emlékhely arculata gyökeresen megváltozott. Jelenleg is a Petőfi Magyar Ház külső környezetének a fejlesztésén munkálkodik, s fontos célkitűzése a múzeumkert és a múzeumnak otthont adó épület, valamint az országút mellett található ispán-kúti emlékmű gondozása és ápolása is – méltatták többek között ezekkel a szavakkal tevékenységét.
Máthé Márta, az egykori Szászrégeni Magyar Középiskola nyugalmazott matematikatanára, néptáncoktató részére, az erdélyi magyar ifjúság jövője iránti felelősséggel végzett oktatói-nevelői munkája és sikeres táncpedagógiai tevékenysége elismeréseként a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozták.
A matematika magas színvonalon és szenvedélyesen folyó oktatása meghozta az eredményét. A sóvidéki Atyhán született, tanítói, majd matematika-fizika tanári oklevelet szerzett tanárnő reál beállítottságú értelmiségiek egész sorát nevelte ki Szászrégenben, s a 84. életévét betöltött tanárnő ma sem tud megválni kedvenc tantárgyától és annak oktatásától. Erejéhez mérten érettségire, egyetemre készíti fel egykori tanítványait. Élete során ingyenes magánórákkal segítette az anyagilag nehéz helyzetben levő családok gyermekeit és az árva gyermekeket is.
A matematika tanítása mellett 1961-ben néptánccsoportot alapított, amelynek 50 éves jubileumát is társszervezőként élte meg. Tanítványai ma táncoktatóként viszik tovább a népi kultúra megbecsülését, megtartásának kötelességét – hangzottak el a méltató szavak Máthé tanárnő munkájáról.
Az esemény hangulatát a csíkszeredai Codex zenekar játéka színesítette.
Népújság (Marosvásárhely)

világhálón, megszűnt a nyomtatott változat/
„Megölte Marosvásárhelyt a fekete március”
Huszonöt évvel ezelőtt véres összecsapásba torkollott a román-magyar konfliktus Marosvásárhelyen. KÁLI KIRÁLY ISTVÁN az RMDSZ szervezési alelnökeként résztvevője volt a fekete március eseményeinek. Cseke Péter Tamás kérdéseire válaszolva idézte fel a történteket.
Ott volt Sütő András környezetében, amikor huszonöt évvel ezelőtt, 1990. március 19-én súlyosan megsebesítették az írót Marosvásárhelyen. Mesélne az akkori hangulatról, a fekete március előzményeiről?
Már 1990 januárjában teljesen egyértelmű volt a régi elitnek az a szándéka, hogy visszahódítsa hatalmát. Ez nem marosvásárhelyi jellegzetesség volt, hanem országos jelenség. Ám Marosvásárhelyen különösen hangsúlyossá vált amiatt, hogy a városban a rendszerváltás előtti hatalmi elit tagjainak zöme román volt. A fekete március huszonötödik évfordulóján rendezett kerekasztal beszélgetésen is elmondtam: Marosvásárhelyen kulcsszó volt akkoriban a bizalom. A magyar közösség a több évtizedes diktatúrát követően, amikor fokozatosan elvesztette a jogait, hitelt adott a rendszerváltás utáni új elitnek. Nem volt honnan tudnia, hogy az új hatalom a Securitate újraszerveződése volt. Ez az új elit január elején pontokba szedve meghirdette azokat az új elveket, amelyek többé-kevésbé alapját képezhették volna Románia demokratikus átalakításának. Volt ezek között egy olyan pont is, hogy a kisebbségeknek biztosítják a jogait. Mivel a magyarság évtizedeken keresztül folyamatosan vesztett a jogaiból, egy tömegpszichózis alapján hitelt adott annak, hogy ezek a jogok a következő időszakban visszaszerezhetőek. Amikor rádöbbent, hogy nem így történik, akkor tiltakozott.
 Melyek voltak az első jelei annak, hogy az új hatalom nem tartja be a kisebbségi jogokra vonatkozó ígéreteit?
Óriási volt például az ellenkezés a Bolyai Farkasról elnevezett iskola magyar líceummá változtatásának és az orvosi egyetemen újra elindítandó magyar oktatás ügyében. Ennek a szembeszegülésnek volt természetes következménye a februári könyves, gyertyás tüntetés Marosvásárhelyen. Ez a demonstráció mindenképpen a békés szándékot fejezte ki, ugyanakkor bebizonyította, hogy nem csak egy-két ember kéri a jogait, hanem egy komoly tömeg. Akkor Romániában egyértelműen katonai diktatúra volt. Ezt senki nem vonja kétségbe, hiszen Marosvásárhelyen is egy ezredes volt a város vezetője, a megye vezetője pedig egy altábornagy. Szomorúnak tartom, hogy a román közösség megnyilvánulásait néhány román vezető katonai egyenruhában hitelesítette. Ez egyértelművé tette a román lakosok számára, hogy a magyarok elleni fellépésük természetes, hiszen az „Armata e cu noi!” (A hadsereg velünk van) szlogen érvényes volt hónapokkal a diktatúra decemberi megdöntése után is. Márpedig a román hadseregnél és titkosszolgálatnál nacionalistább intézmény abban az időszakban nem létezett. Ezt a marosvásárhelyi magyar közösség nap mint nap tapasztalta, és próbált ellene tenni, de egy adott pillanatban rájött, hogy tehetetlen ezzel a folyamattal szemben. Egyetlen megoldása volt: elkerülni azt, hogy ütközőfelületet adjon bármilyen konfliktusnak. Nem is nagyon volt alkalom erre. Az egyetlen alkalom az volt, hogy március 16-án egy Tudor-negyedbeli patikára magyarul is felkerült az, hogy gyógyszertár. Természetesen az első konfrontáció abban a negyedben történt, amelyet 90 százalékban a behozott románok lakták. Akkor már világos volt, hogy mi történik, meg is írtunk másnap egy levelet a konfliktushelyzetről a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa (CPUN) vezetőségének, a megyeinek is és az országosnak is. Március 17-én délelőtt a brit nagykövetség beszélgetést szervezett, meghallgatta mindkét felet, tehát Európa gyakorlatilag tudott arról, hogy valami lappang Marosvásárhelyen.
Reagált a CPUN vezetősége a levelükre?
 A brit nagykövetség által szervezett beszélgetésen jelen volt Király Károly is, aki akkor a CPUN alelnökeként az ország második emberének számított. Könyörögtünk neki, hogy ne menjen el Marosvásárhelyről. Király azt mondta, hogy Bukarestből többet tehet értünk, és elment.
A marosvásárhelyi értelmiségi elit egy része egyébként akkor nem is volt a városban, mert akkor tartották Budapesten a román-magyar értelmiségi találkozót.
Azzal szembesültünk 19-én délelőtt, amikor az orvosis magyar egyetemisták ülősztrájkjának támogatásaként a bolyais diákok szolidaritásból szintén ülősztrájkot tartottak a Vártemplomban, hogy elkezdődött a randalírozás. A román diákliga felvonulást tartott, de még előtte, 17-én délelőtt összetörték a főtéren az összes magyar feliratot, még a színházét is. Március 19-én délelőtt a szülők elkísérték a gyerekeket a Vártemplomba, és mivel a román diákliga tüntetése ott vonult el, az volt a feladatunk, és ezt magamra vállaltam, hogy az embereket a várfalon belülre tereljük. Akkor már azt is tudtuk, hogy a Maros felső völgyének falvaiból románokat hozattak a városba. Időközben Marosvásárhelyre érkezett egy kéttagú parlamenti vizsgálóbizottság is, Nicolae S. Dumitru és Verestóy Attila, ők a magyar oktatásról tárgyaltak az orvosi egyetemen. A Maros völgyéből hozatott románok végigvonultak a városon, és ennek hírére a magyar emberek is gyülekezni kezdtek az RMDSZ-székház előtt. Mi éppen Sütő Andrásnál voltunk akkor egy megbeszélésen. Onnan átmentünk az egykori Új Élet szerkesztőségébe, és amikor tudomásunkra jutott, hogy több száz fősre duzzadt a tömeg az RMDSZ székháza előtt, odasiettünk. Az volt a számításunk, hogy Sütő András szól a tömeghez, eloszlatja az embereket, hogy ne legyen nagyobb baj. Erre végül nem volt szükség, a tömeg nagy része eloszlott, ám a székház előtt maradt mintegy 120 magyar ember, akiket végül a hirtelen megjelenő román betolakodók beszorítottak az épületbe. Közben egy Mihai Moldovan nevű rendőr alezredes, aki Szovátán is szolgált, és ismerte a magyarságot, háromszor is fordult egy rendőrségi furgonnal, és a jármű aljába fektetve elmenekített a székházból a hátsó kapun embereket. Összesen 27 embert tudott így kimenteni, néhányan átmásztak a kerítésen, a többiek beszorultunk az épületbe. Ezután kezdődött a székház ostroma. Védekeztünk, ahogy tudtunk, de óriási volt a túlerő, hatszáz, csáklyával, fejszével felszerelkezett ember ostromolta a székházat, és egy adott pillanatban betörték a kaput. Elindultak fel az emeletre, lépésről lépésre haladtak előre. A többiek felmenekültek a padlása, hárman maradtunk lent: Demeter András, Szepessy László és jómagam. Demeter András akkor másodéves színis hallgató volt. Közben folyton telefonáltunk, hol Király Károlynak Bukarestbe, hol a rendőrség parancsnokának, Gambrea ezredesnek, hol Cojocaru vezérőrnagynak, a katonai helyőrség parancsnokának. Senki nem hallgatott meg minket. Király Károly azt mondta, beszéljünk Gambreával, a rendőrparancsnok azt mondta, összesen 25 embere van, akikkel nem tud mit kezdeni a védelmünkben. Cojocarut nem is értük el, a szolgálatos tiszt azt mondta, hogy nem találja. Így magunkra voltunk utalva. Amikor a Nemzeti Liberális Párt irodáin keresztül a támadók betörtek az emeletre, csak Demeter András lélekjelenlétén múlott, hogy nem lincseltek meg bennünket. András egy szőnyegleszorító rudat dárdaként elhajítva mellbe találta az egyik támadónkat, akik hirtelen emiatt megtorpant, és ahogy megállt, a többiek átbuktak rajta. Így egérutat nyertünk, és fel tudtunk menekülni a padlásra. Nehéz elmondani, mit éltünk át azokban az órákban. A padlást ránk akarták gyújtani. Hallottuk, hogy közeleg egy tűzoltókocsi, és azt hittük, hogy a tetőt akarják megbontani, így akarnak ránk törni.
Mi tett eközben a városvezetés?
Ioan Judea ezredes, a marosvásárhelyi CPUN vezetője győzködte Sütő Andrást, hogy jöjjünk le a padlásról. Sütő végül hitelt adott a katonai becsületszavának, és többedmagával (hat fiatalemberrel és egy idősebb hölggyel) lement. Mi többiek fent maradtunk, és nem tudtuk, hogy odalent mi történik, nem látszott semmi, már esteledett. Én végül egyedül lementem, hogy megnézzem, mi van velük. Jól megvertek, de kijutottam az előcsarnokba, és láttam, hogy ott tartják fogva Sütő Andrásékat. Visszamentem az emeletre, és számon kértem Judeán a történteket.
Hirtelen odafutott egy kiskatona azzal, hogy „vai de mine, au dat în ei, până s-au miscat”. Vagyis addig ütötték őket, amíg mozogtak. Ekkor történt az, hogy a románok megtámadták azt a teherautót, amelyet Sütő András elszállítására rendeltek oda, és agyba-főbe verték az írót és társait.
A teherautót nem őrizték katonák?
Dehogy, a katonák azért voltak odarendelve, hogy teret adjanak egy ilyen pogromnak, Sütő András megverésének. Volt egy Târă nevű őrnagy, akinek fontos szerepe volt ebben, ő egyenruhában azt kiáltozta, hogy „Daţi în bătrînu’!” (Az öreget üssétek!). Végül én visszamenten a padlásra a többiekhez, akik azt kérdezték, jöjjenek-e le. Azt mondtam nekik: ha akartok, gyertek, de ha nem, inkább ne gyertek. Egy idősebb marosvásárhelyi rendőr magához hívott, mert ismert, és azt mondta: „ne menjen le, mert ezek megölik”. Végül két román, trikolóros karszalagú „forradalmi ifjú” menekített ki a székházból. Az egyikük azt mondta: „itt van egy csomag cigaretta, gyere vele, és mikor leérünk, tegyed magad, hogy megkínálsz egy cigarettával”. Az úton hazafele az egyik utca sarkán találkoztam egy magyar tömeggel, azért mentek a központba, hogy megbosszulják a történteket. Visszafordítottam őket. A Kövesdombon laktam, amíg hazaértem, még három ilyen nagyobb csoporttal találkoztam, köztünk egy olyan nyolcvanas létszámú, suhancokból álló társasággal is. Este a lakásomra feljött Nicolae S. Dumitru, meggyőződni arról, hogy tényleg jól megvertek.
Mi történt március 20-án?
Huszadikán már korán reggel hallottuk, hogy a magyarok nagyon fel vannak háborodva, a gyárakból a városközpontba akartak vonulni. Megpróbáltuk ezt megakadályozni, de nem lehetett már visszatartani a tömeget. Így azt tekintettük feladatunknak, hogy egyben tartsuk az embereket és a lehető legbékésebb legyen a tüntetésük. Az a 20-30 ezer ember, aki ott volt akkor a főtéren, példát is adott a méltóságról. Volt a román demokrata ifjúsági szervezetnek egy vezetője, aki adott pillanatban azt mondta az erkélyről a Grand Hotel előtt gyülekező románoknak, példát vehetnének a magyarokról, ahogyan békésen a jogaikért tüntetnek. Közben próbáltuk felmérni a tömeg hangulatát, autókkal jártuk a környéket. Tudtuk, hogy Kincses Előd, akit azelőtt való nap lemondattak, visszajön Székelyudvarhelyről és szólni akar az emberekhez, mert a közösség várja. Írtunk neki egy szöveget, mert tudtuk, hogy mit kellene mondania a balhé elkerülése érdekében. Kincses végül egy egészen más szöveget mondott. Amikor összegyűlt annyi román ember, hogy már erőt éreztek magukban, rárontottak a magyar tömegre. A magyarság eleinte visszavonult, aztán felocsúdott, szégyenből is felszedte a padokat, és ellentámadásba lendült. Ez abba a fejleménybe váltott át, amelyet legjobban egy marosvásárhelyi orvos, Kisgyörgy Árpád idegsebész jellemzett: „sok fafejű embert láttam életemben, de ennyi zöld fafejűt még nem”. Ami azt jelentette, hogy a legtöbb román sérültnek a padokból feltépett zöld falécekkel volt beverve a feje. Mi folyton próbáltuk megállítani azokat a magyarokat, akik meg akarták bosszulni a történteket. Huszadikán éjjel folyamatosan telefonáltunk Székelyudvarhelyre, Székelykeresztúrra, Gyergyószentmiklósra, hogy leállítsuk ezeket az embereket. Még az a hír is járta, hogy három, bányászokkal teli szerelvény várakozik Székelykocsárdon, hogy Marosvásárhelyre jöjjön.
Több forgatókönyv is van arról, hogy mi történt valójában azokban a napokban a városban. Ön szerint mi a magyarázata ezeknek az eseményeknek?
Egyértelmű, hogy egy tudatos, előre eltervezett pogrom-kísérlet volt. Nem biztos, hogy ez kizárólag a román titkosszolgálat és a levitézlett kommunista elit ügyködése volt. Európának akkor nem volt semmilyen ellenőrző eszköze az esetleges kelet-európai etnikai konfliktusok kezelésére. Marosvásárhely jellegzetessége akadályozta meg azt, hogy akkor nem volt még véresebb a konfliktus a románok és a magyarok között. A történtek ugyanis még lélektani hadjárattal is párosultak. A vásárhelyi román elit olyan rémhíreket terjesztett, miszerint a magyaroknál esetleg lehetnek fegyverek, amelyeket Budapestről szállítottak nekik. Ha egyetlen lövés valahol eldördült volna, függetlenül attól, hogy melyik oldalról, abból komoly polgárháború lett volna. Szerencsére ez nem történt meg, mert egyik oldalon sem volt fegyver. Pontosabban: az egyik oldalon volt, és ott arra számítottak, hogy bevethetik, ha a másik oldalon eldördül egy fegyver. Most is azt mondom, a gondviselés keze józanságra intett minket, akkori vezetőket, meg tudtunk előzni egy szörnyű katasztrófát.
Sokan mondják, hogy a huszonöt évvel ezelőtti események nagyon rányomták a bélyegüket Marosvásárhelyre. Ezt hogyan látja?
Marosvásárhely halott város. Marosvásárhelyen nincs munkahely, nincs vásárlóerő, a város a múltjából él, ahogy tud. Marosvásárhelyre rányomtak egy bélyeget, kabátlopási ügybe keveredett.
Tudja a történetet: X-nek ellopták a télikabátját, de utána már senki nem emlékezett arra, hogy pontosan mi történt, csak arra, hogy X-nek köze volt valamilyen télikabát-lopáshoz.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Marosvásárhely márciusa (2.)
Minden település, minden egyén életében lehetnek olyan sorsdöntő vízválasztók, amelyek akár évtizedekre meghatározzák életútját. 
Marosvásárhely történetében és sokunk életében ilyen éles cezúra 1990. március 19-e és 20-a. Akik átéltük, tudjuk: azóta teljesen megváltozott az életünk. Másként nézünk ugyanarra a tárgyra, épületre, másként járjuk ugyanazokat az utcákat, talán a szót is másként ejtjük, s a gondolatok is egészen másként formálódnak szöveggé a fehér papírlapon.
Március 19-e és 20-a eseményei úgy záródtak a tudatomban, mint valami különös páncélszekrényben. Még mindig nem érzem magam elég erősnek elviselésükhöz. Félek e furcsa két naptól. Úgy félek, mintha előttem állnának.
„A dokumentumok hangján”, naplószerűen, az átélt események pontos bemutatásával igyekszem felidézni a legapróbb részleteket is, mert csak így válik teljessé a véres hétfő és kedd története. Azé a történelemé, amely elemi erővel szólt bele mindennapi életünkbe. Íme a sűrített krónika 1990. március 19-éről és 20-áról.
Az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet 350 hallgatója március 6-ától az önálló magyar tagozat létrehozását követelve ülősztrájkot tart. Hiába írják egyik kérést a másik után, követeléseik mindenhol süket fülekre találnak. Március 19-én felröppen a hír: felkeresi őket egy parlamenti küldöttség, végre elmondhatják óhajaikat azoknak is, akik talán továbbítják a kormány, az ország ideiglenes elnöke felé. Éppen ezért a diákok képviselői és a tanárok úgy döntenek: 19-ére felfüggesztik az ülősztrájkot! Még a gyanúját is kerüljék el annak, hogy nyomást gyakorolnak a parlamenti küldöttekre! Akkor még nem tudhatták: 1990. március 19-e reggelétől másként számolják majd az időt, hogy Marosvásárhely történetének egyik legdrámaiabb korszakát élik át a következő 48 órában. Ma már nemcsak megkockáztatjuk, hanem határozottan állítjuk: a görgényhodáki, libánfalvi, dédabisztrai, mezőpagocsai román lakosok behozatalának egyik fő indítéka éppen az volt, hogy nyomást gyakoroljanak a parlament küldötteire, mint ahogy 1990. február 8-án történt, a két tanügyminiszter-helyettes látogatása idején, amikor egyik pillanatról a másikra megváltozott a korábban kiadott miniszteri rendelet is.
1990. március 19-e, délelőtt 11 óra
Az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet főbejáratához megérkezik Dumitru S. Nicolae egyetemi tanár, Verestóy Attila, a parlament két képviselője, akik – eredeti elképzelés szerint – meghallgatják a román és magyar hallgatók beszámolóját az eltelt napok eseményeiről, majd valamikor a délutáni órákban találkoznak a tanárok és diákok képviselőivel. A város központjából viszont vészjósló hírek érkeznek: néhány száz, egyesek szerint több mint ezer román anyanyelvű tüntetett a városháza előtt. Miközben a parlamenti küldöttség meghallgatta az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatóinak részletes, dokumentumokkal alátámasztott tájékoztatóját, a tüntető tömeg behatolt a Nemzeti Egységtanács megyei székházába, követelte Kincses Előd, Király Károly azonnali lemondatását. Kincses Előd tiltakozott: minden hasonló eljárásnak megvannak a törvényes módozatai. Az Egységtanács tagjai végül is meggyőzték, hogy a tömeg nyomására mondjon le.
Az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben a parlamenti küldöttséggel folytatott első találkozó nem hozott semmilyen eredményt. Dumitru S. Nicolae és Verestóy Attila azt javasolták, hogy délután négy órakor a román és magyar tagozat két-két tanára és négy-négy diákja találkozzon a rektor irodájában, és közösen határozzanak az elméleti és gyakorlati oktatás megszervezéséről. (Az utóbbi hónapokban a román anyanyelvű tanárok és hallgatók a tagozat létét is megkérdőjelezték: valamennyi hivatalos és nem hivatalos okmányban, levélben, átiratban a sorozat – serie – megnevezést használták.)
13 órakor
nagy-nagy izgalommal, belső feszültséggel hagytuk el az intézetet. Az RMDSZ Bolyai téri székháza körül vihar előtti csend. Izgatott emberek magyarázzák, mi történt az Egységtanács megyei székházában. Ez már különbözött a korábbi tüntetések viszonylag csöndes folyamától: áramütésként ért Kincses Előd lemondása. Akkor még nem is sejtettük, mit tartogat számunkra 1990. március 19-e.
Hiába erőltetem, egyetlen falat sem megy le a torkomon. Tartok a délutáni megbeszéléstől. Három órakor még beszaladok az RMDSZ megyei székházába. Ott van a maroknyi vezetőség, hiszen a derékhad éppen Budapesten a román–magyar közeledést, megbékélést készíti elő a román szellemi élet legkiválóbbjaival: Mircea Dinescuval, Gabriel Liiceanuval, Smaranda Enachéval az élen. Borbély László és Király István bejelenti: fél négykor a megyei vezetőség itthon maradt tagjai tanácskozásra gyűlnek össze. A székház körül a délelőtti váltásból kijött munkások gyülekeznek. Az RMDSZ vezetősége felkéri őket: menjenek nyugodtan haza, tartózkodjanak minden provokációtól. Válaszunk a délelőtti tüntetésre, lemondatásra, a február 10-ei tüntetéshez hasonlóan méltóságteljes, minden erőszaktól mentes magatartás lehet. Mindezt azért hangsúlyozom, hogy az olvasó világosan tájékozódjék: sem március 19-én, sem 20-án a magyarság részéről egyetlen, az uszítás legparányibb gyanúját tartalmazó felhívás sem hangzott el!
Délután háromnegyed négykor
már fent vagyok az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet központi épületében. A rektori előtt nagy a sürgés-forgás. Balsejtelmem beigazolódott: miközben a magyar tagozat képviselői pontosan betartották a találkozó lebonyolítására vonatkozó játékszabályokat, addig a román tagozat teljes létszámban megjelent. Megkérdőjelezték jelenlétem létjogosultságát is. Hiába hivatkoztam arra, hogy a délelőtt folyamán már jártam itt, tehát tudtam a délutáni találkozóról, egyszerűen kinéztek a rektori iroda előszobájából. (Már korábban is volt egy találkozó, amelyről azért maradtam le, mert közös megegyezés alapján a sajtó képviselői nem vettek részt. Ám a helyi román sajtó testületileg ott volt.) Heves vitákkal tarkított másfél óra következett. A két tagozat megbeszéléséről szó sem lehetett. A parlamenti küldöttség tagjai jóformán szóhoz sem jutottak, a magyar tagozat képviselői pedig az előszobában és a folyosón rekedtek. Délután fél hat körül hagytuk el az intézetet. Jung János adjunktussal úgy jutottunk ki a főbejáraton, hogy az őrséget álló román diákok öklüket rázva kiáltoztak utánunk.
A délelőtti tüntetésen olyan követelések is elhangzottak, hogy másnap reggelig minden magyar feliratot el kell tüntetni a városból! Ezért elindultak a Nemzeti Színház épülete felé. Valósággal ostrom alá vették Marosvásárhely főterét. Botokkal, fejszékkel verték le a még meglévő magyar feliratokat, bezúzták, darabokra törték a kirakatokat, hirdetményeket. A „népharag” lecsapott minden gyanútlan járókelőre: Vorbiţi româneşte, mâncaţi pâine românească (Beszéljetek románul, a románok kenyerét eszitek!) – kiáltásoktól visszhangzott az ország korábban talán legbékésebb főtere. A Színház téren máglyába hordták a magyar nyelvű falragaszok, hirdetőtáblák szövegeit. Égtek a színház hirdetőoszlopairól letépett fényképek is. A színház épületéből ki akarták kergetni a magyarokat. Néhány román színész próbálta menteni a válságos helyzetet, ahogy tudta.
Ilyen „erőpróba” után érkezett a felbőszült nép a Bolyai térre. A pártok székházát ostromgyűrű vette körül. A rádióstúdió épületét is megrohamozta a tömeg. A román szerkesztők leleményességén múlott, hogy az éppen adásban lévő magyar kollegáiknak, meg a technikusoknak nem esett bántódásuk. Megígérték, hogy a rádióban többet nem hangzik el magyar szó. A fejszével, villával, vasdorongokkal felfegyverzett tömeg a pártok székháza előtt üdvrivalgás és diadalordítás kíséretében egyesült: „Murim, luptăm, Ardealul nu cedăm!” (Meghalunk, harcolunk, Erdélyt nem adjuk!) A környéken lévő minden magyar táblát, feliratot letéptek, szétzúztak, eltapostak. A leíró- és másolóirodák kétnyelvű feliratait sem kímélték: csörömpölve zuhant az üveg a járdára. Az egyik vasrudas észrevette, hogy a Bolyai utca végét jelző névtábla véletlenül ott maradt a ház falán. Gyorsan ott termettek, fejszével verték le a zománcozott táblát. A sors furcsa fintora, hogy a ház egy román család tulajdona volt.
Megzavart lélekkel, kétségbeesetten nézte az a néhány magyar, hogy mit művel a felbőszült, félrevezetett tömeg. Gyorsan hazaszaladtam, felhívtam Sütő András lakását. Éva, Sütő András felesége akkor még úgy tudta, hogy férjét egy terepjáróval kimenekítették a székházból. Egy picit megnyugodtunk. Az újabb terepszemle azonban pontosan az ellenkezőjéről győzött meg. Emberi mivoltukból kivetkőzött férfiak, nők keringtek a székház körül. Millió darabba hullott szét a Teleki-Bolyai dokumentációs könyvtár, a galéria, a társadalomtudományi kutatóközpont névtáblája. A hajdani, Oroszlán névre hallgató vendéglő tőszomszédságában lévő másoló- és leíróiroda cégjelzése heteken át meggörbítve, szétverve szomorú mementóként figyelmeztette a járókelőket, hogy március 19-én a tüntetők a békés szóról feledkeztek meg leghamarább: Király Károly, Kincses Előd, Bolyai (?!) felakasztását követelték.
A sürgősségi, baleseti osztályon készült tanúvallomások egyértelműen bizonyítják, elegendő volt egyetlen magyar szó, hogy elszabaduljon a pokol. Ioan Gheorghe petelei lakos, a gernyeszegi sertéshizlalda alkalmazottja egyenesen a munkából jött a tüntetésre. A Bolyai téren egyik magyar barátját vélte felismerni. Elkiáltotta magát: Karcsi! Erre mindenfelől záporoztak rá az ütések. Hiába kiáltotta, hogy ő román, félholtra verték. A kórházban készült videofelvételen is világosan látszik, hogy a szája széle, a szeme alja, az egész arca állandóan vérzik, vérrel kevert nyállal formálja a szavakat. A pártok székházát két óra körül vette körbe egy rendkívül gyér rendfenntartó kordon. Még egy sokadalom felügyeletére is kevés lett volna. A felbőszült tömeg behatolt a székházba. Papírok, könyvek, Petőfit ábrázoló jelvények, újságok repültek ki az ablakon. Utólag azt állították: azért rohamozták meg a székházat, mert ott – úgymond – magyar nemzetiszínű zászló lengett a fő „árbocon”, meg a bent rekedt RMDSZ-esek kövekkel, téglákkal, cserepekkel dobálóztak az épületből, miközben meg sem mertek mozdulni a padláson! Az árbocon pedig csak román nemzetiszínű zászló lengett, soha senkinek eszébe sem jutott mást kirakni. Este fél kilenc után rendkívül veszélyessé vált a helyzet: a kiszórt papírokat, nyomtatványokat, könyveket, újságokat meggyújtották, s az épület, a padlásfeljáró felgyújtásával fenyegetőzött a tömeg. 
Ekkor hívtam újra Sütő András lakását. Mikor elmondtam, hogy az épület felgyújtásával fenyegetőznek, Éva kiejtette kezéből a telefonkagylót. Még hallottam, hogy kétségbeesett zokogása visszhangzik a lakásban. Bénító csend, leírhatatlan fájdalom és kétségbeesés nehezedett a városra. Sütő András szemét, amely oly felszabadultan és diadallal ragyogott december 22-én, és az azt követő napokban, akkor érte a végzetes ütés. Juhász Ilona a Népújság másnap megjelenő számában (1990. március 20.) keserűen jegyezte meg: „Az a gyűlölet, ahogyan ütöttek, az már nem ember ember elleni harc volt. Talán még a zsidókkal sem voltak ilyen kegyetlenek.” Aznap este 30 személy nevét jegyezték be a sürgősségi klinikán. 
A legsúlyosabb sérülést Sütő András szenvedte: arckoponyaseb, súlyos szemsérülés, szem- és szem körüli masszív bevérzés, bordatörés, tüdősérülés, repedés a bal karon, többszörös külső sérülés az egész testen. Szemtanúk egybehangzó vallomása szerint a tüntető tömegből többen is felmásztak arra a katonai teherautóra, mely menekíteni lett volna hivatott a pártházból a magyarokat, letépték a ponyvát, majd botokkal, husángokkal ütötték-verték Sütő Andrást és társait. A tompa ütések hangja messzire hallatszott. A teherautó elindult, de a megvadult tömeg megállásra kényszerítette. Katonák húzták le a rakodótérből a felmászott botozókat...
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán
Erdély.ma

Marosvásárhely márciusa (4.)
Másnap ígéretek egész sora hangzott el: legyenek román és magyar katonák, tisztek a rendőrségben. A rendet és fegyelmet, az állampolgárok személyes biztonságát a hadsereg és a rendőrség biztosítja. Vannak dolgok amelyek a megyére, vannak, melyek a kormányra tartoznak. A nemzetiségi jogokat a megye vezetősége biztosítani tudja. Majd többször is hangsúlyozták: a március 19-ei véres eseményekért felelős személyek ügyét azonnal kivizsgálják, a felelősök ellen bűnvádi eljárás indul.
A Nemzeti Egységtanács mindenféle nacionalizmust elítél, szigorúan elhatárolja magát a szélsőségektől. A hadsereg pedig – hangzott a megnyugtató kijelentés – szükség esetén azonnal közbelép, biztosítja a tüntetők védelmét. 1990. március 20-án déli egy óráig még minden megoldhatónak, világosnak látszott. Az emberek elégedetten süttették magukat a tavaszias ragyogásban. A megyeháza erkélyéről elhangzott az Ideiglenes Nemzeti Egységtanács közleménye is. (A teljes szöveget – az Egységtanács tagjainak kérésére – én olvastam fel .) Idézem: „A Maros megyei Ideiglenes Nemzeti Egység Tanácsa elítéli a Marosvásárhely municípiumban az utóbbi napokban lezajlott erőszakos eseményeket, amelyek március 16-án kezdődtek, és március 19-én délután, illetve este érték el tetőpontjukat. E nemkívánatos események következtében több személyt – többek között Sütő Andrást, a legnagyobb élő magyar írót, az RMDSZ elnökét – súlyosan bántalmaztak, szétzúzták egyes politikai pártok, elsősorban az RMDSZ székházát. Az igazságügyi szervek megkezdték a tettesek kézrekerítését és az ügy kivizsgálását, eme nemkívánatos események okainak feltárását. Felhívjuk Önöket,  legyenek türelmesek, és tanúsítsanak mértékletességet,  s ne felejtsék: ezeken a tájakon a románok és magyarok megértésben éltek, egyformán szenvedtek és közösen hozták létre az itteni civilizációt. A káros akciók megismétlődése és kiterjedésének megakadályozása érdekében, az Ideiglenes Tanács elhatározza:
1. Mindazok azonnali felelősségre vonását, akik hibásak a vandál cselekedetekért, akik szervezik ezeket, és akik az instabilitást kezdeményezték
2. Az Ideiglenes Megyei Tanács rendkívüli ülésszakának azonnali összehívását és mindazok leváltását, akik képtelennek bizonyultak feladataik ellátására
3. A rendőrségi szervek tevékenységének elemzését és megfelelő stabil keret biztosítását annak érdekében, hogy a rendet és  békét a megye egész területén megőrizzük
4. Az Ideiglenes Egységtanács határozottan elítél mindenféle nacionalista, soviniszta propagandát, felkéri a román, a magyar, a német lakosságot, hogy őrizze meg a hagyományos és kölcsönös tiszteletet, amely eme népek között kialakult, és felkér mindenkit, hogy ne adjanak hitelt a szélsőséges elemek manipulációinak.
Marosvásárhely, 1990. március 20.
Aláírják: Király Károly (telefonegyeztetés után!), Scrieciu Ioan, Gîlea Valer, Kincses Előd, Pleşa Octavian, Man Nistor, Pop Dorel, Jakabffy Attila, Virág György, Grozav Mihai, Florian Aurel, Micu Dumitru, Veress Károly, Körmöczki Zoltán, Lutsch Walter – a Végrehajtó Bizottság tagjai.” Alaptalan tehát minden olyan állítás, amely azt próbálja bizonygatni, hogy a város magyarsága elfoglalta a megyeházát! Bárki bejöhetett, bárki elmondhatta véleményét. A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának román  tagjai végig  a székházban tartózkodtak, s becsületükre legyen mondva, mindent megpróbáltak a vérontás elkerüléséért. Fontos  hangsúlyoznunk, hogy madiszos fiatalok órákon át védelmezték a Vatra Românească székházát.
Egészen megváltozott a tér arculata, amikor a Grand Szálló tájékán megjelentek az első román tüntetők. A magyarság kérte, hogy Iliescu elnök azonnal utazzon Marosvásárhelyre. A március 20-ai tragédia sorsa ezekben az órákban dőlt el: az elnöki látogatás megnyugtatta volna az immár szembenálló feleket, talán nem került volna sor a véres összecsapásra. Hasonló megoldási lehetőséget kínált volna a hadsereg kivonulása: 13 órakor kétéltűekkel, tankokkal még könnyen el lehetett volna választani a két csoportot. Erre csak jóval később, este hét órakor került sor. A gyér rendőrkordon csak statisztaszerepet játszott. Egyébként is csak a Grand Szálló és az ortodox templom előtti parkig állt sorfalat a belügyi alakulat. Az akkori Nemzeti Egységtanács municípiumi székháza előtti utcát teljesen szabadon hagyták. 
Felfegyverzett falusiak itt támadtak a magyar tüntetőkre. A mind jobban szaporodó román felvonulók az egész teret betöltő hangerővel üvöltözték: Iliescu nu uita, şi Ardealul e ţara ta! (Iliescu, ne feledd, Erdély is a te országod!), Ungure, nu uita, nici o ţară nu te vrea! (Magyar, ne feledd, egyetlen ország sem akar Téged!), Noi suntem acasă, voi sunteţi în gazdă! (Mi itthon vagyunk, ti albérletben!) 16 órakor  a bukaresti rádió magyar nyelvű adása Király Károly telefonüzenetét közvetítette hangszórón: mindenki őrizze meg nyugalmát, józanságát, mind a románok, mind a magyarok oszoljanak szét, menjenek haza, nehogy valamilyen provokáció áldozatául essenek. Király Károly telefonüzenetében világosan kifejtette: nem Erdélyt akarjuk, hanem jogainkat a közös haza, Románia határain belül. A beszéd románul, magyarul elhangzott. Még csak fél öt volt, mindkét fél ordibált, fütyült. Zolcsák Sándor, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke többször is szólt a tüntetőkhöz: a magyarság jogos követeléseinek helyességére, megalapozottságára hívta fel mindkét fél figyelmét. Szabó György Pál románul, magyarul kérte a tömeget: ne hagyják magukat manipulálni. Az esetleges összetűzés mindkét fél részére végzetes lehet. A megyeháza erkélyéről Lestyán Ferenc katolikus esperes szólott kéréssel románokhoz, magyarokhoz egyaránt: Békesség nektek! Dicsértessék a Jézus Krisztus! (Megszólalt a városháza toronyórája is.)  Fülöp G. Dénes református lelkész az emberi jogok vérontásmentes érvényesítését kérte. Utána az ortodox esperes is. (A tömeg ismétli a Miatyánk teljes szövegét.)
Scrieciu tábornok ígérete szó szerint: „Iliescu elnök úr arra kéri a tömeget, hogy őrizzék meg nyugalmukat. Két-három napon belül itt lesz a megyében, ugyanannál az asztalnál akar beszélni a románokkal és a magyarokkal egyaránt.” Közismert: NEM JÖTT. Majd a tér jobb oldalán gyülekező tömeghez: „A románok, akik bejöttek a Grand Szállóhoz, menjenek haza. Ha vátrások, húzódjanak haza.” A fiatalok román képviselője is szót kért. Pillanatnyilag úgy tűnt, hogy sikerült lélektani csatát nyerni. Érdemes emlékezni  szavaira: „A románok húzódjanak vissza. Eddig békében zajlott le a tüntetés. Nem akarunk vérontást! A gyerekeink jövőjéről van szó!  Az a tiszt pedig, aki az Avram Iancu-szobor körül uszítja a románokat, vonuljon vissza. Vegyünk példát a magyarok békés tüntetéséről.” Zolcsák Sándor bejelenti: „Kérjük a szélen levőket, alkossanak élőláncot. Vigyázzunk a mellékutcákra! Nem akarjuk, hogy a két nép végzetes hibát kövessen el! Megkérjük román testvéreinket, hogy álljanak  mellénk. Scrieciu tábornokot pedig arra kérjük, maradjon itt, nem úgy, mint tegnap. Mi nem akarunk előjogokat, csak a jogainkat követeljük!”  Mindenhol piros-sárga-kék zászlók lengenek, feliratok a testvériség szellemében: Magyar–román barátság, Sütő András, Egyenlő jogokat!, Édes anyanyelvünkért tüntetünk! Az utóbbi táblát egy fiatalember az erkély előtti fenyőfára helyezte, így maradt épen a támadást követően.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Volt is, lesz is, ez itt a praxis
A vasárnapi választások előtt nem árt elismételni, hogy kik képviseltek bennünket, udvarhelyieket a román parlamentben. Névsorolvasás.
A 1989 év végi rendszerváltás zűrzavaros hetei után 1990 februárjára rendeződött annyira az ország, hogy megalakulhatott a Nemzeti Egységtanács (Consiliul Provizoriu de Uniune Națională – CPUN) – ekkor még nem voltak választások, tehát parlamentje sem volt az országnak.
Az 1989 végén létrejött RMDSZ viszont minden magyarlakta településen megalakult és a marosvásárhelyi véres eseményeket követően az egész ország az 1990. május 20-i választásokra készült – erről itt írtunk bővebben.
Az első fecskék, tavasszal
A májusi voksoláson fölényesen győzött Ion Iliescu és a közben párttá alakult Nemzetmentési Front, az RMDSZ pedig bekerült a parlamentbe 12 szenátorral és 29 képviselővel – ez akkor nagyon jó szereplésnek számított, de ez a ciklus csak két évre szólt, hiszen még az új alkotmány sem volt meg, azt csak 1991-ben fogadták el.
Udvarhelyszékről Verestóy Attila vegyészmérnök lett szenátor és Incze Béla egykori gyárigazgató képviselő, mellettük Hargita megyéből Hajdu Menyhért Gábor jogász jutott be szenátornak, illetve Borbély Ernő, Csutak István Ferenc, Borsos Géza József és Nagy Benedek ülhettek be a képviselőházba.
Ezek a személyek 1992 őszéig maradtak a parlamentben, közülük többen már nem indultak ebben az évben, például az udvarhelyi Incze Béla. Utóbbi később a Magyar Polgári Pártban vállalt szerepet, idén októberben, 75 éves korában hunyt el.
És jött az Antal-Asztalos kettős
1992-ben szeptember végén rendezték meg a választásokat, ezt Iliescuék megint megnyerték, az RMDSZ továbbra is tartotta magát ellenzékben.
Ami Udvarhelyszéket illeti, Verestóy Attila továbbra is szenátor maradt, a képviselőházba viszont két új arc jött be – Antal István gépészmérnök, valamint Asztalos Ferenc tanár, tanfelügyelő.
Az Antal-Asztalos páros került fel a Hargita megyei listára 1996, 2000 és 2004 őszén is, mindketten befutó helyekre kerültek mindig, egészen 2008-ig együtt dolgoztak.
Ami a szakterületüket illeti, Asztalos „asztala" főleg az oktatás volt (mindig benne volt a képviselőház oktatási szakbizottságában), Antal szakterülete pedig az ipar és a vidékfejlesztés volt, az Ipar és Szolgáltatások Szakbizottságának volt az elnöke, alelnöke, titkára és tagja, persze nem egyszerre.
1996-ban kemény volt az előválasztás RMDSZ-en belül Székelyudvarhelyen, mert komoly kihívók akadtak: szenátorjelölt volt Hosszú Attila üzletember, képviselőjelölt pedig Szilágyi Edit jogász, de a szeptember végi előválasztáson a Verestóy-Antal-Asztalos trió került a befutó helyekre.
Kiszállás, majd egy kiszállítási kísérlet
Asztalos 2008-ban már nem indult, ekkor átalakult a rendszer is, hiszen Udvarhelyszéket külön csak egy képviselői hely illette meg a megyében, s ez a hely az Antal Istváné lett.
Azonban négy év múlva, 2012-ben egykori irodavezetőjével, Ladányi Lászlóval kellett megküzdenie az RMDSZ belső előválasztásán úgy, hogy a szervezet nagyemberei, illetve a székelyudvarhelyi RMDSZ is inkább Ladányit támogatták.
Antal azonban a Csíkszeredában lezajlott előválasztáson 35-32 szavazatarányban győzött, így ő kerülhetett be ismét a parlamentbe újabb négy évre – idén már ő sem indul, viszont a szenátori listán már ott van – igaz, nem befutó helyen − a fia, Antal Lóránt.
2012-ben az EMNP is benevezett az országos választásokra, Zakariás Zoltán személyében udvarhelyszéki szenátorjelöltjük is volt, Székely Kinga Réka pedig képviselőjelöltként indult, de a kis párt közelébe se járt a bejutási küszöbnek.
Összefoglalva az eddig a parlamentben szenátorként vagy képviselőként eltöltött évek számát: Verestóy 26 év, Antal 24 év, Asztalos 16 év, Incze 2 év. Antal idén befejezi, Verestóynak még kinéz négy év.
Katona Zoltán uh.ro

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 40. (részletek)
Hamis hírek terjesztésével többször is szítottak gyűlöletet: az iskolák háborújában, március 15. ünneplésekor, majd az ezeket követő marosvásárhelyi véres események idején, de augusztus 30-án, a bécsi döntés évfordulóján és december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén is.
A mindent rosszakarattal, torzítva tálaló sajtó, az országos rádióadók és a tévé segítségével egy-kettőre fel lehetett hergelni a tömegeket, hogy magyarellenes tüntetéseken vegyenek részt: „Le Tőkéssel! Meghalunk, harcolunk, de Erdélyt nem adjuk!”. Domokos Géza és Tőkés László, a temesvári forradalom gyújtószikrája megszámlálhatatlan halálos fenyegetést kapott. Mindez a Securitate kelléktárához tartozott, amely nem tudott még leszokni reflexeiről a hosszú Ceaușescu-korszak után, és amely most új helyét kereste a társadalomban, és Románia területi épségének őrzőjeként akart fellépni a „magyar veszéllyel” szemben, provokációival pánikot keltve, hamis irányba terelve a románság figyelmét.
Nem hiányoztak a különféle tárgyalópartnerek provokációi sem. 1990 februárjában, amikor megalakult a Nemzeti Egységfront Ideiglenes Tanácsa a választások előkészítésének feladatával, a 21 tagú vezetőtanácsból kizárták az RMDSZ-t. Megjelent ellenben egy fantompárt, a Független Magyar Párt a – Domokos Géza szerint – bizonyítottan szekus múlttal rendelkező Vincze János vezetésével. A szövetség első kongresszusán, április 23-án a Domokos Géza irányította RMDSZ úgy döntött, elhatárolja magát a Nemzeti Megmentési Fronttól, amelyet neokommunista alakulatnak neveztek. Egy másik, mára elfeledett provokációnak tekinthető az Együtt művelődési egyesület megalakulása, amelyet a marosvásárhelyi Hajdu Győző hozott létre nagy titokban 1991. április 12-én. Az egyesület lapjának reklámja évekig állt a Petőfi Ház kirakatában. Az Együtt az RMDSZ-ével ellentétes román-magyar együttműködési modellt akart felmutatni, s olyan magyarellenes nacionalista személyiségre támaszkodott, mint pl. Adrian Păunescu. Vádjaik szerint a szövetség csak egy szűk bukaresti klikk, amely az erdélyi magyarság nevében, azok megkérdezése nélkül hoz politikai döntéseket. Domokos Géza úgy gyanította, hogy az egyesület megalakulása mögött Ion Iliescu állt. (...) Az RMDSZ vezetőségében 1993-ban alakult ki komoly nézetkülönbség, amikor Frunda György, Tokay György és Borbély László képviselők megbízás nélkül részt vettek a Project on Ethnic Relations által szervezett neptuni találkozón, és azt a látszatot keltették, hogy a román kormány a kisebbségvédelem támogatója. Ezután kaptak erőre a szervezeten belüli ellenzéki platformok. Domokos Géza elég korán visszavonult a politikai életből, 1992-ben elköltözött Bukarestből, 1993-ban kilépett a szövetség vezetőségéből, 1996-ban a parlamentet is otthagyta. 2004-ben Ion Iliescu a Románia Csillaga érdemrenddel tüntette ki.
Az RMDSZ követelései lényegében ugyanazok maradtak: törvény által szavatolt anyanyelvű oktatás, kulturális autonómia, az anyanyelv használata a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, vagyis olyan jogok, amelyeket a románok már 1918. december 1-jén megígértek, de mindmáig csak részben valósultak meg. Kérték még a Bolyai Egyetem újraindítását, az egyházi vagyon, illetve a magyarság számára szimbólumértékű javak és intézmények visszaszolgáltatását. 1993-ban a kolozsvári Szent Mihály-templomban Tőkés László kezdeményezésére felesküdtek a háromlépcsős autonómiára. (...)   A szövetség 1996 végétől, a Demokratikus Konvenció választási győzelmétől 2011-ig, majdnem mindvégig a hatalom részese volt, a magyarságnak pedig 1990 után folyamatosan voltak képviselői a kormányban és más állami intézmények vezetőségében. Mindezek dacára a parlament sohasem tűzte napirendre a nemzeti kisebbségekről és a kulturális autonómiáról szóló törvénytervezetet, és a hatalmas turisztikai potenciálját infrastruktúra hiányában érvényesíteni képtelen Székelyföld gyakorlatilag ugyanolyan szegény maradt, mint azelőtt volt, sőt, mára hivatalosan még a létezését is kétségbe vonják.
Az RMDSZ hatalmi szerepvállalásának természetesen voltak figyelemre méltó, pozitív következményei is a román–magyar kapcsolatok egyensúlyának megőrzésében, sikerült bár részben tompítaniuk a román média állandó mocskolódásait.
A többi előny mondhatni inkább személyes jellegű volt. Sokan a magyarok jogainak egykori és jelenlegi védelmezői közül, illetve azok, akik folytonosan az RMDSZ holdudvarában maradtak, jókora, esetenként nehezen megmagyarázható vagyont tudtak összegyűjteni az évek során, annak bizonyítékaként, hogy a magyarok jogait védeni ugyanolyan jövedelmező tud lenni, mint a magyarság támadása.  Nem csak Verestóy szenátor hatalmas vagyona került többször a sajtó figyelmébe, hanem 2006-ban az RMDSZ akkori elnöke, Markó Béla körül is kisebb botrány robbant ki. Markó 90 ezer lejes (mintegy 25 ezer eurós) előleget vett fel a frissen alakult csíkszeredai Bookart Kiadótól több gyermek- és ifjúsági kötetre, amelyeket öt év leforgása alatt kellett megjelentetnie, és így „a legjobban megfizetett élő román költő lett” a Ziarul de Iași napilap szerint. Közismert, hogy a romániai írók, pár kivétellel, nem tudnak csak a műveikből megélni; semmi estere sem fizetik őket ki előre, és az eladások utáni jövedelmük nem haladja meg a 9 százalékot. Sokszor csak „természetben” fizetik ki őket ingyenes tiszteletpéldányokkal.
Markó Bélának sikerült kisebb vagyont összegyűjtenie, derül ki vagyonnyilatkozatából: egy bukaresti lakás (a felesége nevén), egy ház Marosvásárhely mellett, egy Volkswagen Golf autó és mintegy 90 ezer euró a folyószámláin. Jövedelmét funkcióbéli fizetéseivel igazolta, hiszen akárcsak a többi politikus, bizonyos előjogokat élvezett, például a piaci ár kevesebb mint feléért vásárolhatott meg egy tágas bukaresti lakást. Parlamenti fizetése sem volt elhanyagolható, havi mintegy 1300 euró, amelyet kiegészített RMDSZ-elnöki fizetése, szintén 1300 euró, és egy jelentős összeg a területi szenátori iroda fenntartására, mindez akkor, amikor 2009-ben az nettó átlagjövedelem nem haladta meg a havi 320 eurót.
A bukaresti magyarok történetében az iskolák háborúja néven vált ismertté egy 1989. december utáni, nagy sajtóvisszhangot kapott konfliktus. Az alaphangot Ion Iliescu adta meg, aki a magyarokat szeparatizmussal vádolta. Ez a vád kritikus helyzetekben a románok rögeszméjévé vált. Hogyan jöhetne létre a két nemzet között testvériség, hogyan ismerhetik meg egymást, ha a magyarok külön akarnak válni? Annak ellenére, hogy a nyelvi alapon elkülönített iskoláknak hosszú hagyománya van Erdélyben, a románok még mindig attól féltek, hogy a magyarok nem fognak megtanulni románul.  A zavargások Bukarestet sem kerülték el. A magyarok azt akarták, hogy iskolájuk ismét magyar tannyelvű iskola legyen; ezért a román tannyelvű osztályokat egy román líceumba költöztették volna. A sajtóban heves magyarellenes kampány indult, és egy, a líceumhoz kiszálló parlamenti bizottság arra a következtetésre jutott, hogy Bukarestben nincs szükség magyar iskolára. A diákok és tanárok két hétig felfüggesztették a tanítást, és a Calvineumban leltek menedékre. Ezalatt az iskolát szétdúlták. A kedélyek csak azután csillapodtak le, hogy Rudolf Pufulete igazgató felbontotta az iskola gondnokának, a magyarellenes tüntetések felbujtójának munkaszerződését. A helyzet az 1991/92-es tanévvel kezdődően normalizálódott, az iskola felvehette az Ady Endre Líceum nevet. A vezetőségnek azonban nagy nehézségekkel kellett megküzdenie az iskola anyagi helyzete, az épület leromlott állaga és az aggasztóan alacsony diákszám miatt. Az 1995/96-os tanévben a tanulók létszáma kétszáz alá esett: 169 gyermek járt az I–XII. osztályokba, 25 pedig az óvodába. Tíz év múlva, a 2005/2006-os tanévben ez a szám valamennyivel meghaladta a 300-at. Jelenleg az iskolának menzája és bennlakása is van, és hogy pótolni tudja a szükséges diákszámot, befogad moldvai csángó gyermekeket is; a 2010/2011-es tanévben csak 10 gyermeket írattak az első osztályba.
’89 decembere után a legvéresebb interetnikus konfliktusra Marosvásárhelyen került sor 1990. március 19–20-án, néhány nappal a március 15-ei ünnepség után. Az eseményeket feltételezhetően a régi rendszer emberei szervezték meg, hogy legitimitást adjanak az egykori Securitate újraalakításának, ami még abban a hónapban meg is történt Román Hírszerző Szolgálat (Serviciul Român de Informaţii) néven. A márciusi események tragikus következményei ürügyül szolgáltak arra is, hogy Ion Gavra 1991-ben a parlamentben kérje március 15. megünneplésének betiltását. Csak jó néhány év múlva, 1997. március 15-én, a Ciorbea-kormány ismerte el hivatalosan ezt az ünnepet, ezt követően nagymértékben csökkent a provokáló hírek száma a sajtóban és a köztévénél. Ezekben az években az RMDSZ a Demokratikus Konvenció oldalán kormányon volt. (...)
1991. február 27-én megtartották a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság újabb alakuló ülését, és ekkor egy végrehajtó bizottságot is választottak. A főváros első kerületének bírósága 1991. március 21-én meghozta döntését, amely alapján a társaság jogi státust nyert Zalomit utca 6. szám alatti székhellyel. 1990-ben a művelődési ház igazgatója még mindig a majd két évtizede kinevezett Antal Miklós volt; beleegyezett, hogy a társaságot a művelődési ház címére jegyeztessék be, azzal a feltétellel, ha részt vállalnak a fenntartási költségekben. Ugyanakkor Antal nem ismerte el a társaságot a magyarság képviselőjeként, sem jogát a művelődési ház irányítására és ellenőrzésére. A társaságnak nem volt semmilyen jövedelmi forrása, és nem kapta meg az ígért székházat sem. Albu javaslatára a beiratkozási díj és a tagdíj önkéntes  volt, és bár ezekből, no meg külföldi adományokból összegyűlt 21 ezer lej, a társaság céljainak elérése egyre kérdésesebbé vált.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Decemberi beszélgetés Hosszú Zoltán, egykori RMDSZ-szenátorral
„Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott…” (I.)
– Tudom, hogy nem Aradon születtél.
– Désen jöttem a világra. Akkor, 1944-ben Magyarországhoz tartozott. Születésem előtt apám elment a frontra, úgyhogy engem csak akkor látott, amikor visszatért. Bejöttek az oroszok. Nagymamám és anyám két évvel idősebb bátyámmal együtt elvittek Budapestre. Menekültünk. Következett Budapest ostroma. A bombázás idején lent a pincében kereszteltek meg.
– Hogyhogy nem mentetek onnan tovább?
– Ajánlották a németek, hogy menjünk. De nagyanyám, aki szász származású volt, kijelentette, hogy ő erdélyi, szereti Erdélyt, lesz, ami lesz, ő visszamegy oda. Úgy is történt.
– Megvárt a családi ház?
– Teljesen kirabolták. Átvonultak az oroszok, bejöttek a románok Észak-Erdélybe. El kellett mennünk a Szilágy megyei Hídalmásra. Ott befogadott minket édesanyámnak egy földbirtokos unokatestvére. Aztán jött az államosítás. Összeszedték, deportálták őket. Minket kirúgtak a kúriából.
– Ott kezdted tanulmányaidat?
– Hídalmáson kezdtem óvodába járni, és ott végeztem el az elemi iskolát is. Inkább román falu volt, kevés magyar és zsidó. De az értelmiségi réteg magyar volt meg zsidó. Az óvodát és az első négy osztályt magyarul végeztem. Ötödiktől átírattak a román tagozatra, mert magyar szekció nem volt.
– Édesapád mivel foglalkozott?
– Miután visszajött a frontról, jogászként kérte felvételét az ügyvédek közé – elutasították. Viszont felvették ügyésznek, és kihelyezték a Beszterce-Naszód megyei Bethlenbe. Oda jártam líceumba román tagozaton. A megyésítés során megszüntették a bethleni ügyészséget, és apámat elhelyezték Nagyenyedre.
–  Voltak az iskolában kedvenc tantárgyaid?
– Minden tantárgyat szerettem. Fiatalkoromban sok könyvet olvastam, és megszerettem a történelmet meg a földrajzot.
– Szeretted az iskolát? Szoros volt a kapcsolatotok?
– Nem túl szoros. Sokat sportoltam. Az iskola kézilabdacsapatával megnyertük a tartományi bajnokságot.
– Érettségi után mi lett veled?
– Gépészmérnökire akartam felvételizni. Abban az időben a vizsgán nagyon hátrányos helyzetben voltak azok, akik nem jogosultak ösztöndíjra; minden szakon kevés hely maradt részükre. Nem vettek fel. De szerencsére nem vittek el katonának, mert még nem töltöttem be a 18-at. Dolgoztam egy évet Nagyenyeden. Utána elmentem Kolozsvárra a testnevelési tanárképző főiskolára. És sikerült elvégeznem.
– Milyen sportban jeleskedtél?
– Minden sportot szerettem, de fő szakom a kézilabda volt. Játszottam is a főiskola csapatában.
– Hogyan kerültél Aradra?
– Kolozsváron megismerkedtem egy lánnyal, a mostani feleségemmel, aki Aradra csábított. A kihelyezés előtt összeházasodtunk, hátha előnyünk származik belőle. Tévedtünk. De végül mindketten a Világostól nem messze fekvő Szőllősre kerültünk.
– Feleséged is pedagógus volt?
– Igen, matematika szakos.
– Sokáig maradtatok ott?
– Lehúztunk jó pár évet. Ott születtek meg a gyerekeink is. Közben beiratkoztam a jogra, és elvégeztem a Kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen, levelezési szakon. Utána kértem felvételemet az ügyvédi kamarába. Vizsgázni küldtek Bukarestbe, és elnyertem az egyetlen meghirdetett helyet Aradon. Erre feleségem is kérte áthelyezését Aradra, és megkapta a gáji általános iskolában a számtantanári állást. Akkor beköltöztünk feleségem családjához, Pernyávába.
***
– Hogy éreztétek magatokat Szőllősön?
– Amíg végeztem a jogot, tanároskodtam Szőllősön. Kultúrigazgató is voltam. Versenyekre készültünk. Néptáncra tanítottam a fiatalokat. Futballcsapatot szerveztem, rendbe hoztam a futballpályát. Egyszer összeszámoltam: Szőllősön 17 tisztségem volt. A falusi párttitkár helyettese is lettem, meg tanácsi alelnök.
– Szóval zajlott az élet Szőllősön…  És Aradon?
– A diplomám megszerzése után elkezdtem ügyvédeskedni. Kevesen voltunk. Most dolgozik Aradon kb. 450 ügyvéd, akkor az egész megyében 65-en voltunk.
– Nem volt szükség több ügyvédre? Jobbak voltak az emberek? Vagy enyhébbek a törvények?
– Nem léteztek kereskedelmi társaságok. Voltak örökösödési, polgári perek – veszekedések, vagyonelosztás, válások – és büntetőperek. Egy ideig alelnöke is voltam a megyei ügyvédi kamarának. Aztán kitettek. Az elnök elárulta, elővették, hogy lehet a kamarának magyar alelnöke? Különben nem volt rossz a hangulat a kamarában. Megvoltak még a régi ügyvédek. Nagyon sokat meséltek. Elmondták, milyen volt Aradon a társasági élet a háború előtt. Szép emlékeket őriztek ezek az emberek.
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Avval kezdődött, hogy Szöllősön muszáj volt beiratkoznom a pártba. Emlékszem, hogy a falusi párttitkár, egy traktorista, nem szeretett sem fogalmazni, sem írni. Minden jegyzőkönyvet én írtam meg. Nyolcvan százalékukat hasból. Mert nem jöttek el az emberek a gyűlésekre. Kiáltottunk a kocsma felé siető férfiak után. Hiába… Ilyen volt Szőllősön a pártélet.
***
– Hogy élted meg az „úgynevezett” forradalmat?
– Hallottunk a temesvári eseményekről. December 20-án már megjelentek Aradon a diktatúraellenes falfirkák. Mentek az aktivisták, és törölték le a falakat. 21-én jött a hír, hogy elindultak a gyárakból a munkások. Tokay Györggyel beültünk Titu Gheorghiof kollégánk kocsijába, és kimentünk a térre. Már előtte láttuk a törvényszék balkonjáról, ahogy hozták a katonákat. Osztogattak nekik töltényeket és a főnökeik pálinkával itatták szegény fiúkat. Reszkettek a félelemtől azok a gyerekek. Biztosan újoncok voltak.
– Sokáig maradtál kint a téren?
– Hazamentem aludni egy kicsit. Másnap visszamentem, és tovább tüntettünk. Elterjedt a hír, hogy Ceaușescu megbukott, elszállt egy helikopterrel – bömbölte a rádió a híreket. A városházáról eltűntek az aktivisták, és bementek a forradalmárok. Én akkor telefonáltam Matekovits Mihálynak. Mondtam neki, össze kéne ülnünk, meg kéne alakítanunk az aradi magyarok szervezetét. Ő sok embert ismert, én kevesebbet. Összehívott párat. Másnap, 23-án elmentünk Ujj János lakására. Kovách Géza jött még el, Nagy Sándor ügyvéd kollégám és a kultúrfelelős, Kocsik József. Megfogalmaztunk egy 12 pontos kiáltványt. Elküldtük a sajtónak a hírt arról, hogy megalakítottuk az Aradi Román Demokrata Front Magyar Nemzetiségű Lakosságának Bizottságát. Útközben a nyomda felé megállított egy magyarországi forgatócsoport. Elmondtam, hogy létrehoztuk szervezetünket, és felolvastam a 12 pontot. A riportot még aznap este leadták a magyar tévében. Hívtak telefonon ismerőseim Szatmárról meg Nagykárolyból, ahol látni lehetett a magyar tévé műsorait… Akkor még senki sem tudta, hogy szervezetünket RMDSZ-nek fogják nevezni.
– Szóval ti szórtátok el a magot, amiből kinőtt az RMDSZ.
– Felhívásunk megjelent a már Jelennek nevezett napilapunkban. És onnan tudtuk meg, hogy Bukarestben Domokos Géza vezetésével megalakult az Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Erre átneveztük szervezetünket az RMDSZ Arad Megyei Bizottságának. Közben elmentünk Cziszter Kálmánnal Valentin Voicilához, a Nemzeti Megmentési Front vezetőjéhez, hogy beszámoljunk új szerveződésünkről. Rögtön összehívtak egy gyűlést, és megválasztották Cziszter Kálmánt alelnöknek, engem pedig titkárnak. Ott töltöttem a karácsonyt és az új év első napjait is. Feleltem a jegyzőkönyvekért, az új pártok beiktatásáért. Nem kevesebb, mint 30 pártot jegyeztünk be néhány hét alatt. Közben jelentkeztek az aradi magyarok is. Nyolcezren lettünk. A segélyekkel is sokat foglalkoztunk. Hódmezővásárhelyen részt vettünk Voicilával Tóth Sándor temetésén.
– Jó véleményed volt Voiciláról?
– Járt Bukarestben, Iliescut is megismerte. Mesélte, mennyire jó ember… Aztán nagyon hamar kiábrándult belőle. Akkor, amikor bejelentette, hogy a Nemzeti Megmentési Front is részt vesz a választásokon.  Rájöttünk akkor, hogy vége a kezdetleges demokráciánknak. Azt ígérte, hogy a választások előtt feloszlik a Front. Iliescu azonban párttá változtatta – teljhatalmat szerzett, és meg akarta őrizni a hatalmát.
– Úgy tudom, te voltál az RMDSZ első Arad megyei elnöke.
– Igen, megválasztottak januárban. Voltunk vagy nyolcan a vezetőségben. Cziszter Kálmán lett az alelnök.
– Mit szólsz a márciusi marosvásárhelyi eseményekhez?
– Akkor épp Bukarestben tartózkodtam. Domokos Géza összehívta a megyei vezetőket… Egyfolytában szóltak a telefonok, jelentették percről percre, hogy mi történik. Király Károly beszélt Iliescuval. Mondta, ki kell küldeni valakit, hogy ne legyen vérengzés. Végül mégiscsak lett…
– Áprilisban jöttek az első parlamenti választások.
– Készültünk. Engem szenátorjelöltnek választottak, Tokay György képviselőjelölt lett. Kampányoltunk, jártuk a falvakat, mindenhol megalakítottuk az RMDSZ helyi szervezeteit. Közben a Nemzeti Egység Tanácsának (CPUN) megyei titkára is voltam. Rengeteget dolgoztunk. Nagy fejetlenség volt. Ki kellett nevezni az új igazgatókat, mert a régieket elűzték. Sokat veszekedtek a segélyek elosztásán is… Áprilisban azután megválasztottak szenátornak, Tokay Györgyöt pedig parlamenti képviselőnek. Arad megyének nem volt magyar szenátora 1927 óta. Előttem Barabás Béla volt az utolsó.
– Mi volt sikered titka?
– Akkor sokan szavaztak az RMDSZ-re, és több magyar ment el szavazni, mint román. Így kerültem be az első fordulóban. Csak kétéves parlamenti ciklus volt, míg megalkottuk az új alkotmányt. A ’92-es újabb választáson megint sikerült szenátori tisztséget nyernem az RMDSZ részéről. Ez annak is köszönhető volt, hogy Voicilă függetlenként indult, nem kapta meg a szükséges 80 ezer szavazatot (csak 70 ezret), de elvitte a többi párttól a román szavazatokat.
– Most már négy évre választottak meg.
– 1996-ig voltam Bukarestben.
– Mi volt akkoriban egy szenátor dolga?
– Az első két évben meg kellett szerkesztenünk Románia új alkotmányát. Én nem voltam benne az alkotmánybizottságban, annak ellenére, hogy jogász voltam. A szenátus mandátumvalidáló és petíciós bizottságának elnöke lettem. A magyar szenátorok közül Hajdú Gábort delegáltuk. Jómagam a forradalmi eseményeket kivizsgáló bizottságba is bekerültem. Ennek először egy parasztpárti elnöke volt, majd két év után Sergiu Nicolaescu, színész-rendező került az élére.
– Mi volt a dolga ennek a bizottságnak?
– Kihallgattuk a forradalomban részt vevőket, illetve a politikusokat, a volt kommunista párt vezetőségét, egykori tábornokokat, központi bizottsági tagokat.
– Mi célból?
– Hogy megtudjuk, mi történt a forradalomban… Én különvéleményt írtam, mert nem voltam meggyőződve, hogy az az igazság, amit Sergiu Nicolaescu és tábornok társai be akartak sulykolni az emberekbe. Terroristák, külföldi beavatkozás…, ez mind hülyeség! Nem voltak terroristák! Volt egy rettenetes nagy diverzió, amelyet a szekuritáté rendezett. Fenntartottak egy olyan látszatot, mintha az ország bajban lenne. Az első fázisban a nép nyomására Iliescu megszüntette a szekuritátét. Erre a sok szekus elkezdett mozgolódni. Ők rendezték meg a márciusi marosvásárhelyi eseményeket. Hogy bizonyítsák a szekuritáté létének szükségességét. El akarták tussolni szerepüket a forradalomban, a katonákra akarták hárítani a felelősséget, a katonák pedig a volt szekusokra.
– A Ceaușescu házaspár kivégzésének körülményeit nem vizsgáltátok?
– Próbáltuk tisztázni, hogyan haltak meg, miért haltak meg, ki a felelős halálukért. Senki sem vállalta... Végeredményben Iliescu volt a felelős, mert ő utasította Gelu Voican Voiculescut, hogy nyírják ki őket.
– Érdekes információk ezek.
– A kihallgatások összes dokumentumát 50 évre titkosították. Mostanában tervezik a titkosítás feloldását, hogy újra vizsgálhassák a forradalmat. Nekem megvan a kivonatuk... Én írtam meg az aradi forradalmi eseményeket, jórészt a temesváriakat is. A konklúziókkal nem értettem egyet. Készítettem egy különvéleményt.
– Mesélnél valami konkrétumot evvel kapcsolatban?
– Például Tőkés László szerepét minimalizálni akarták, külföldi hatást, beavatkozást próbáltak bemagyarázni az embereknek.
– Próbáljuk összefoglalni, mit jelent szenátornak lenni? Tulajdonképpen, mi a dolga egy szenátornak?
– A szenátorok végeredményben törvényeket alkotnak. Ez a fő foglalkozásuk. Alkottunk is sokat. Részt kell venniük az üléseken, ahol megvitatják ezeket a törvényeket, utána megszavazzák őket. Ez előtt a törvényeknek át kell menniük a bizottságokon. Egy-egy szenátor több bizottságban is részt vehet. Aztán voltak a vizsgáló bizottságok. Mint például a bányászlátogatást vizsgálóbizottság. Abba is beválasztottak. Elvittek a Zsil völgyébe. Ott a bányászok levittek minket egy 700 méter mélyen levő aknába, hogy lássuk, milyen nehéz munkát végeznek ők.
– Kiderült, hogyan kerültek Bukarestbe? Ki irányította őket?
– Miron Cozma vezette őket, egy volt szekus, aki tulajdonképpen fedett ügynök volt.
– Maradt időd, hogy tarthasd a kapcsolatot a választóiddal?
– Péntek–szombat–vasárnap jártuk a megye falvait, részt vettünk gyűléseken.
– Volt lakásod Bukarestben?
– Szállodában laktunk. Bukarest legelegánsabb negyedében, egy egykori pártszállóban helyeztek el minket.
– Vendéglőben ettetek?
– Az ebédet a szenátus alagsorában levő vendéglőben kaptuk. Vacsorára összeültünk a szállodában, akik ott laktunk. Mindenki hozott hazulról. Például Kozsokár Gábor mindig hozott egy láda sört, én vittem egy-egy liter pálinkát. Verestóy nem lakott velünk, neki volt saját lakása. De ott volt még Szőcs Géza, Tóth tiszteletes úr Szilágy megyéből, Szabó Károly, a szatmári szenátor, Magyari Lajos, a költő... Vacsora közben megbeszéltük a napi eseményeket.
– Itthon kaptál irodát?
– Volt szenátori irodám, kaptam gépkocsit Bukarestből. Volt sofőröm, titkárnőm és egy irodavezetőm: Bognár Levente.
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)

Bűnvádi eljárást indítottak Ion Iliescu volt román államfő ellen az 1990-es bányászjárás ügyében
Emberiesség elleni bűncselekmény gyanújával bűnvádi eljárást indított a román katonai ügyészség Ion Iliescu volt román államfő, valamint az akkori kormány több tagja ellen az 1990 júniusában történt úgynevezett bányászjárás ügyében – jelentette be pénteken a vádhatóság.
    Az ügyészség azzal gyanúsítja Iliescut és társait, hogy állami karhatalmi szervek segítségével erőszakosan feloszlatták a bukaresti Egyetem téren az akkori hatalom ellen tüntető polgári lakosságot, majd Bukarestbe szállították a Zsil-völgyi bányászokat. Ez utóbbiak betörtek az ellenzéki pártok székházaiba, ott mindent szétzúztak, az utcán pedig brutálisan bántalmaztak számos polgári lakost, egyetemistát, akikről feltételezték, hogy az ellenzéki pártok szimpatizánsai lehetnek.     A vádhatóság szerint Iliescuék a hadsereg, a belügyminisztériumi és titkosszolgálati alkalmazottak bevetésével, majd a bányászok és más munkások Bukarestbe szállításával felelősek a tüntető polgári lakosság ellen irányuló atrocitásokért. Az akkori véres események nyomán négyen vesztették életüket, és mintegy 1300-an megsérültek – olvasható a katonai ügyészség közleményében.     Iliescu akkor az úgynevezett Ideiglenes Nemzeti Egységtanácsnak volt az elnöke, amely az 1989-es forradalom után irányította az országot. Szintén bűnvádi eljárás indult Petre Roman akkori miniszterelnök, Gelu Voican Voiculescu volt miniszterelnök-helyettes és Victor Atanasie Stanculescu volt védelmi miniszter ellen. Ez utóbbi az idén júniusban elhunyt.     A közlemény szerint a gyanúsítottak ellen vizsgálat indul több mint 1200 ember politikai okok miatti illegális fogva tartása miatt is, a tüntetőket ugyanis őrizetbe vették, és jogszerű eljárás nélkül bezárva tartották, majd elengedték őket. Az ügyben eljárás indult több tábornok és bányász szakszervezeti vezér, közöttük Miron Cozma ellen is. Ez utóbbit elítélték későbbi bányászjárások megszervezése miatt, ugyanis az 1990-es években a Zsil-völgyi vájárok többször Bukarestbe mentek tüntetni.     Az 1990-es bányászjárás ügyében többször vizsgálat indult, de a vádhatóság minden alkalommal lezárta az ügyet. A katonai ügyészség tavaly októberben jelezte, hogy ismét elkezdi a nyomozást, miután 2014-ben Romániát elítélte a strasbourgi emberjogi bíróság, és az atrocitások kivizsgálására, valamint az áldozatok kártérítésére kötelezte a román államot.  (MTI) Nyugati Jelen (Arad)

Űzött vad a béke apostolából
Beszélgetés Kincses Előddel, Marosvásárhely „fekete márciusának” koronatanújával A Marosvásárhelyre készülő székelyudvarhelyiek lebeszélését tartja élete legnagyobb fegyvertényének. A „fekete március” után az országból elmenekülni kényszerülő Kincses Előd ügyvéddel a 27 évvel ezelőtti, polgárháborúval fenyegető események előéletéről is beszélgettünk.
Egy 1990. január 12-én mondott beszédében így fogalmazott: „Ebben az országban, azt hiszem, a történelemben először megtörtént az a csoda, hogy a sofőr már rég meghalt, de a gépezet tovább gyilkol!” Honnan ez a jövőbe látás a nagy egymásra találás heteiben? – Az 1989. december végi események után néhány napig valóban azt hittük, végre bekövetkezik az a román–magyar történelmi megbékélés, amelyre immár közel száz éve hiába vártunk. De hamar érzékelni lehetett, hogy a véleményformálók és politikusok korántsem annyira magyarbarátok, mint az utca embere. Feltűnő volt például, hogy noha a legtöbb segély Magyarországról érkezett, azokról egyáltalán nem számoltak be a román nyelvű híradások. Aztán fokozatosan elkezdődött a kampány, amelynek célja az volt, hogy a forradalom utáni magyarbarát hangulatot magyargyűlölővé változtassa. A vásárhelyi Bolyai Farkas Líceum magyar jellegének, az orvosi és gyógyszerészeti egyetem önálló magyar tagozatának visszaállítására irányuló törekvéseinkkel való szembenállás mind-mind ezt jelezte. A magyarok destabilizálni akarják az országot, hangzott mindenhonnan, az állandó román félelem – Erdély elvesztése – meglovaglása zajlott.
– Mit gondol, az éledező hatalom miért épp Marosvásárhelyt jelölte ki a Securitate aktiválásának legitimálását célzó események helyszínéül?
– Marosvásárhely csak a második opció volt, eredetileg Szatmárnémetiben terveztek etnikai összetűzéseket kirobbantani a március 15-i megemlékezések alkalmával. A Vatra Românească nevű szervezet által felheccelt tömeg körbevette a szatmári Bălcescu-szobrot, a koszorúzások egyik tervezett helyszínét, így a koszorúkat végül a katolikus székesegyház melletti Krisztus-szobornál helyezték el. Román–magyar összetűzésre ugyan nem került sor, de a román tömeg a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának megyei alelnöke, Formanek Ferenc és Pécsi Ferenc lemondását követelte, akik ellen etnikai uszítás és pénzügyi visszaélések ügyében névtelen feljelentés is érkezett. Mivel azokban a napokban az RMDSZ alelnökeként Formanek volt a legmagasabb rangú itthon tartózkodó magyar vezető – Domokos Géza és a többiek épp egy román–magyar megbékélés témájában rendezett budapesti értelmiségi találkozón vettek részt –, Király Károly kíséretében március 19-én Bukarestbe utazott, hogy tájékoztassa Ion Iliescut a történtekről. Másnap reggel Iliescu előszobájában találkozott Gelu Voican Voiculescuval, aki már tudott arról, hogy bányászokkal teli vonatok várakoznak Székelykocsárdon, míg Zalatnán a mócokat tartják készenlétben. Vásárhelyen akkor már dúlt a csata.
– Ön pedig lemondott a Nemzeti Megmentési Front (NMF) alelnöki tisztségéről. Mit remélt ettől a döntéstől: hogy ily módon sikerül elejét venni a további atrocitásoknak?
– Miután március 19-én Király Károly hiányában a legmagasabb rangú helyi vezető voltam, román tömegek követelték a lemondásomat. Azt sem tudták, ki vagyok, de ezt kellett kiáltaniuk, amint a tömegben elvegyült egyik családi barátunk kiderítette. A székház erkélyéről azt mondtam nekik, hogy nem akarok a megbékélés útjába állni, és ha a választó testület levált, alávetem magam a döntésnek, de semmiképp sem az utca nyomásának. Úgy gondolkodtam, ne félemlíthessék, ne alázhassák meg általam a magyarságot. Az NMF ideiglenes tanácsának román tagjai – a vatrás Dumitru Poppal az élen – arra kértek, ne hozzam őket abba a helyzetbe, hogy ellenem kelljen szavazniuk, hiszen jól ismerik a munkásságomat. Inkább mondjak le. Belenyugodtam, lemondtam, és aznap este már el is utaztam Székelyudvarhelyre, ahol másnap tárgyalásom volt, az ügyvédi praxisomat ugyanis csak Maros megye területére függesztettem fel. – Sokak szerint sorsdöntő pillanatban a legjobb helyen volt, hiszen az események hírére fél Székelyföld készült indulni a vásárhelyi magyarok védelmére, ami polgárháborús következményekbe is torkollhatott volna. Ön is annyira súlyosnak érzékelte a helyzetet?
– Még annál is riasztóbbnak. Székelyudvarhely főterén és két gyárban tízezer embert igyekeztem meggyőzni, hogy maradjanak otthon, miközben már rengeteg busz, több ezer ember állt indulásra készen. Hasonló módon sikerült helyben tartani a csíkszeredaiakat és székelykeresztúriakat is, a szentgyörgyieket pedig Király Károly nyugtatgatta. Meggyőződésem, hogy hatalmas vérontást sikerült megelőznünk, tudván a Székelykocsárdon már várakozó bányászokról s a Zalatna főterén összegyűjtött mócokról. Ezt tartom életem legnagyobb fegyvertényének. Amúgy meg téveszme, hogy a Securitatét – utódnevén SRI-t – akkor hozták volna újra létre, a decemberi események után a szekusokat maga Iliescu helyezte a hadsereg védelme alá, küldte őket háromhavi fizetett szabadságra, míg el nem érkezik a megfelelő pillanat az újraaktiválásukra. A fekete március kirobbantását inkább az indokolta, hogy a magyar veszéllyel riogatott román közvélemény fogadja el a gyűlölt Szeku visszaállítását. – A „béke apostolából” hogyan lett mégis űzött vad? Miért kellett Magyarországra menekülnie?
– Az egyre erősödő fenyegetettségérzés miatt. A hatalom számára ugyanis mindezt követően is veszélyes ember maradtam, aki bármikor képes maga mögé állítani az embereket. Plusz, hogy nem voltam hajlandó besorolni a magyar díszpintyek közé. Miután az utolsó pillanatban nem került adásba egy interjú a televízió magyar műsorában, amelyben román nyelven részletesen elmeséltem a történéseket – s amelytől azt reméltem, hogy a román nyilvánosság előtt is egyértelművé teszi a dolgokat –, úgy éreztem, nem vagyok biztonságban. Autóval menekítettek előbb Nyárádszeredába, onnan Gyergyóditróba, majd az aradi NMF-vezető, Hosszú Zoltán segítségével Nagylaknál Magyarországra. Közben körözést adtak ki ellenem, de mielőtt az értesítés a határőrző szervekhez ért volna, én már a túloldalon voltam. A körözés tényét amúgy báró Kemény János éppen akkor kitelepedő fia, Kemény Árpád erősítette meg, aki a borsi átkelőnél látta a nevemet a körözöttek listáján. Egy ideig bizony Budapesten sem éreztem magam túl jól, ha valaki hosszasan jött mögöttem.
– Miközben a „fekete márciust” követően sokan végleg elhagyták az országot, ön 1995-ben mégis a hazatérés mellett döntött. Miben bízott? Hiszen még mindig Iliescu és csapata volt hatalmon… – Elsősorban abban, hogy 1994-ben Románia csatlakozott a mifelénk CEDO-ként ismert Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. Ezt követően kérést nyújtottam be tisztázandó, hogy zajlik-e ellenem bármilyen vizsgálat Romániában, amire azt a választ kaptam, hogy lezártnak nyilvánították azt a vizsgálatot, amelyet a közlemény szerint el sem kezdtek, noha marosvásárhelyi lakcímemre időközben több idézést is kikézbesítettek. Ezt követően úgy terveztem, hogy három hónapi kivárás után hazamegyek, végül azonban édesanyám műtétje miatt korábban indultam. Az édesapám temetésén ugyanis az ellenem folytatott eljárás miatt nem tudtam jelen lenni, azt a pillanatot örök fájdalomként hordozom magamban.
– Itthon szembesült bármilyen retorzióval?
– Nem, bár a hazatérésem hírére a Maros megyei főügyész újságírói kérdésre még úgy válaszolt, hogy ha rajta múlna, letartóztatna. Volt évfolyamtársam, a Văcăroiu-kormány külügyminisztere, Teodor Meleșcanu révén diplomata-útlevéllel jöhettem haza. Az iratot egy Ioan Oancea nevű konzultól vettem át, aki még tíz dollárral is megkölcsönzött, ennyibe került ugyanis az útlevél kibocsátása. Megkérdezte, mivel utazom, mire én azt válaszoltam neki, hogy vonattal. A nyomon követésemet jelzi, hogy amikor később találkoztunk, pontosan tudta, hogy a határt ugyan vonattal léptem át, utána azonban autóval utaztam tovább. Részben biztonsági okokból ugyanis a Magyar Televízió egy forgatócsoportjának kíséretében mentem haza.
– Ma Tőkés László jogi képviselete mellett a hazai magyarság egy sor fontos ügyének képviseletét is ellátja a MOGYE-ügytől a marosvásárhelyi Római katolikus Gimnázium és a Székely Nemzeti Tanács peres dolgaiig. Mennyiben segíti munkájában, hogy annak idején a bukaresti egyetemen végezte a jogi tanulmányait?
– Azontúl, hogy néha belebotlom egyik-másik évfolyamtársamba, nem nagyon. Annak idején két okból mentem egyetemre Bukarestbe, és nem Kolozsvárra, ahogy az erdélyi fiatalok többsége tette. Az egyik a román nyelv megtanulásának célkitűzése – az évfolyam egyetlen magyar diákja voltam –, másrészt válogatott atlétaként is szerettem volna kihasználni a fővárosi egyetemistalét előnyeit. Ami meg a magyarság ügyeinek jogi képviseletét illeti, annak sikere hullámzó, elsősorban azért, mert kiszámíthatatlan a román igazságszolgáltatás ezekhez a kérdésekhez való viszonyulása. Egyetlen példa: a székely zászló a Maros Megyei Törvényszék ítélete szerint nem reklámzászló, Nagyváradon viszont reklámzászlóként kategorizálták. Ettől függetlenül nem adjuk fel, minden jogi lehetőséget igyekszünk kipróbálni, ismerjük és igyekszünk használni a nyilvánosság erejét is. És bízom benne, hogy minden ellenérdekeltség ellenére előbb-utóbb a „fekete március” ügye is – amelyben Menyhárt Gabiella nagyváradi ügyvédnő idén februárban az 1990-ben halálra gázolt magyar áldozatok özvegyei és Sütő András gyermekei képviseletében a Legfelső Ítélőtábla Melletti Ügyészséghez fordult – az illetékes bíróság elé kerül, ahogy a forradalom és a bányászjárás ügyével már megtörtént. Én tanúként tenném a dolgomat.
KINCSES ELŐD
Marosvásárhelyen született 1941. október 2-án. Testvérei: Emese és Elemér. Középiskoláit szülővárosában a Bolyai Farkas Líceumban végezte (1959), a bukaresti egyetemen szerzett jogi diplomát (1964). Szülővárosában jogtanácsos, majd ügyvéd lett. Ő volt 1989-ben Tőkés László védője abban a kilakoltatási perben, amely a romániai forradalomhoz vezetett. 1990. január 2-ától Király Károly helyetteseként a Nemzeti Megmentési Front és a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöke. Kulcsszerepet játszott az 1990. március 19–20-i marosvásárhelyi pogromkísérlet, a „fekete március” eseményeinek alakításában. Az etnikai összecsapások után Magyarországon keresett menedéket, ő lett az Iliescu-rezsim első politikai menekültje. 1991 decemberétől 1992 augusztusáig a Magyarok Világszövetségének főtitkára volt. A marosvásárhelyi eseményeket, azok közvetlen előzményeivel együtt, Marosvásárhely fekete márciusa címmel írta meg, a könyv románul, angolul és franciául is megjelent. Ma ügyvédként dolgozik Marosvásárhelyen. Díjak, kitüntetések: Berzsenyi-díj, Báthori István-díj, a Magyar Tisztikereszt lovagi fokozata. Jogász, jogi szakíró, közíró, többszörös román és Balkán-bajnok vágtázó.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vádat emeltek Iliescu ellen
Vádat emeltek tegnap Ion Iliescu volt államfő ellen a „bányászjárásként” elhíresült, 1990. júniusi erőszakos cselekmények ügyében. A legfőbb ügyészség Ion Iliescut – 13 társával együtt – emberiesség elleni bűncselekményekkel vádolja. A vádhatóság jelképesen június 13-ra, a bányászjárás 27. évfordulójára időzítette a vádemelést.
Iliescu mellett Petre Roman volt miniszterelnöknek, Virgil Măgureanunak, a Román Hírszerző Szolgálat alapító igazgatójának és Miron Cozma bányászvezérnek is bíróság előtt kell felelnie azért, hogy 1990 júniusában állami karhatalmi szervek erőszakosan léptek fel az akkori hatalom ellen tüntető polgárokkal szemben, majd Bukarestbe szállították a Zsil-völgyi bányászokat, akik ellenzéki pártok székházait dúlták fel, az utcán pedig brutálisan bántalmaztak polgári lakosokat. Iliescut – aki 1990 júniusában a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának elnökeként és megválasztott államfőként vezette Romániát – négy ember haláláért, 1388 ember megsebesítéséért és 1250 (bebörtönzött) ember politikai okokból történt meghurcolásáért vonják felelősségre. A legfőbb ügyészség katonai részlege a Petre Roman vezette korabeli kormány több tagja, az akkori katonai főügyész, belügyminisztériumi vezetők és a Zsil-völgyi szénbányászok több volt szakszervezeti vezetője ellen is emberiesség elleni bűncselekményekért emelt vádat, amelyet életfogytiglani vagy 15-től 25 évig terjedő szabadságvesztéssel sújt az új büntető törvénykönyv. A vádhatóság megjegyzi: mivel időközben változott a büntetőjog, valamennyi vádlott esetében a számukra kedvezőbb büntetési tétel kiszabását kérik a bíróságtól. A vádirat kétezer oldalas, amelyhez az ügyészség 413 kötetnyi bizonyítékot csatolt. Az ügyet a legfelsőbb bíróság tárgyalja. Bár korábban több ízben is vizsgálat indult az ügyben, Románia máig nem derítette ki, hogy kit terhel a büntetőjogi felelősség az akkori erőszakos cselekményekért. Legutóbb 2015-ben indították újra a vizsgálatot, miután a strasbourgi emberi jogi bíróság 2014-ben kártérítésre kötelezte és felszólította a román államot, hogy szolgáltasson igazságot az erőszakos cselekmények négy halálos és három, golyó által megsebesített áldozatának, illetve a több mint ezer jogtalanul bebörtönzött tüntetőnek. A 87 éves Ion Iliescu ellen tavaly az 1989-es forradalom ügyében is bűnvádi eljárás indult szintén egy strasbourgi elmarasztalás és ugyancsak emberiesség elleni bűncselekmények gyanújával, de abban az ügyben még nem történt vádemelés. A politikus 1990 és 1996, illetve 2000 és 2004 között Románia államelnöke volt. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Valótlan emlékek a fekete márciusról
Klaus Werner Johannis államelnök székelyföldi – pardon, Hargita és Kovászna megyei – látogatása kapcsán is fontosnak tartom elemezni, és helyére tenni a hónap elején Csíkszeredában megtartott Kovászna, Hargita és Maros megyei románok fórumán elhangzottakat, és főleg a magát kulturálisnak nevező Vatra Românească egyesület alapító alelnökének, prof. dr. Ioan Sabău-Pop ügyvédnek a marosvásárhelyi Cuvântul liber napilap 2017. július 5-i számában az 1990-es fekete március tanújaként adott nyilatkozatát. Egyáltalán nem kizárható, hogy az államelnök a látogatás bejelentésével a csíkszeredai román fórum felhívására reagált, bizonyítandó, hogy nem tartozik a fórumon oly erőteljesen elítélt román politikusok közé, akik nem lépnek fel határozottan az úgynevezett három székelyföldi megyében a „Románia destabilizálását célzó akciók” ellen és a „nemzeti ügy” védelmében.
„Neo-bélakunista megnyílvánulás”
A marosvásárhelyi fekete március egyik tanújaként megszólaltatott Sabău-Pop ügyvéd kartárs erőteljesen indít, kifejtve, hogy helytelen a történteket fekete márciusnak nevezni, mivel tulajdonképpen bolsevik, neo-bélakunista megnyilvánulás történt, amelyhez azzal a céllal kapcsolódott hozzá a magyar titkosszolgálat, hogy elszakítsák Erdélyt Romániától, vagy érjék el az ENSZ kéksisakosainak ide történő betelepítését. Ezért véleménye szerint az 1989. decemberi „események” nem váltak a románok hasznára. Jellemző módon a nyilatkozó pont úgy kerüli a forradalom/népfölkelés kifejezést, mint a magyar forradalmat eltipró Kádár-rendszer!
Mivel az interjúban az ügyvéd engem is nevesít, méghozzá tévesen, a replika jogán felszólítottam a Cuvântul Libert, hogy közölje dr. Ioan Sabău-Popnak, az „1990. márciusi marosvásárhelyi magyar atrocitások tanújának” adott válaszomat. Arra a kérdésemre, hogy az újságírói etikát tiszteletben tartotta-e az egykori (?) Steaua Roşie című napilap, a választ, gondolom, kitalálták.
Idézek a román lapnak küldött, de meg nem jelentetett válaszomból.
Alulírott dr. Kincses Elődöt, a Martie negru la Tîrgu-Mureş szerzőjét (elolvasható a www.martienegru.ro oldalon) több alkalommal is megemlíti dr. Ioan Sabău-Pop ügyvéd kartárs. Nyilatkozata jó néhány pontatlanságot, sőt valótlanságot tartalmaz. Mi, gyakorló jogászok, tisztában vagyunk azzal, ha egy tanú egyik állítása hamis, akkor a teljes vallomás valóságtartalma megkérdőjelezhető! Az alábbiakban ismertetem az interjú pontatlan állításait:
„Emlékszem, hogy március 19-én reggel a román tüntetők követelték Kincses Előd, Tőkés András és Király Károly lemondását a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa (románul CPUN) vezető tisztségeiből. Aznap Kincses Előd, aki a polgármesteri tisztséget is betöltötte, lemondott.” Csakhogy én sosem voltam polgármester, ezt a tisztséget Orbán Dezső töltötte be, a NEIT (CPUN) marosvásárhelyi elnöke pedig Ioan Judea ezredes volt.
„Segítettem a katonaságnak, hogy megakadályozzák a tüntetőket, hogy behatoljanak az épületbe, ami szinte lehetetlen volt, mert provokálták őket (szerk. megj.: a Görgény-völgyiekről van szó, akik megostromolták az akkori RMDSZ-székházat). Sütő Andrást, aki nem sokkal azelőtt szemműtéten esett át, bukaresti kórházba szállították. A Herder-, Kossuth- és állami díjas neves írót április végén műtötték meg az Egyesült Államokban, de a Görgény völgyéből behívott tüntetők által tönkretett szemét nem tudták megmenteni. Ebből az interjúból tudtam meg megrökönyödve, hogy a kartárs ezen a szörnyű eseményen jelen volt.
Kicsoda ez a Kincses?
„A líceum (szerk. megj. Bolyai) román diákjait és tanárait egész egyszerűen szabályosan kikergették.”
A Bolyai-líceum román tagozatának rengeteg diákja igazolhatja, hogy nem kergették ki őket az iskolából, amelybe tanulmányaik befejezéséig járhattak.
Az valóban megtörtént, hogy a magyar tagozat diákjai sztrájkolni kezdtek azért, hogy az 500 éves Bolyai ismét magyar líceummá váljon, a Papiu pedig, amellyel 1962-ben összevegyítették, újra magyar tagozat nélküli román líceummá váljon. A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnökeként személyesen mentem el egykori iskolámba, a Bolyaiba, és határozottan elleneztem, hogy a románokat akaratuk ellenére tanév közben eltávolítsák/átköltöztessék a Papiuba. Fellépésemért – ami végül is eredményes volt – egyesek a magyarság árulójaként bélyegeztek meg. A jelenetnek tanúja volt a magyarul jól beszélő Matei Vasile akkori aligazgató. Vajon a sors iróniájának tudható be az, hogy 1990. március 19-én a főtéri NEIT-székházat körbezáró tüntetők azt ordították, hogy „jos cu Kincses trădătorul!” (le az áruló Kincsessel!). Arra a kérdésre, hogy kicsoda ez a Kincses, az egyik tüntető azt válaszolta, azt nem tudom, de ezt kell kiabálnunk!
Szajkózott hazugságok
Az igaz, hogy 1990. március elején megbecstelenítették („au profanat”) Avram Iancu marosvásárhelyi szobrát, amelyre azt pingálták, hogy „Le ved”. Tisztában lévén a provokáció veszélyességével, azonnal felutaztam Bukarestbe és a nemzeti televízióban elmagyaráztam, hogy aki ezt a szöveget írta, nem ismerte a magyar helyesírást és szórendet, hiszen a helyes szöveg: Vedd le. Sabău-Pop kartárs, akinek románul megvan a Marosvásárhely fekete márciusa című könyvem, valószínűleg nem olvasta ezt az okfejtést, és ezért melegítette fel a 27 évvel ezelőtt megcáfolt vádakat.
Meggyőződésem, hogy a megfelelő román–magyar, magyar–román viszonyt csak az igazság kimondására és nem annak meghamisítására lehet alapozni! Azért, hogy a replika közölhető legyen, nem tértem ki a többi, számtalan esetben megcáfolt állításra, holott ezeknek hosszú a sora: a gyógyszertári csata, a „gyilkos” Trabant, a székelyek román származása, akiket a kiegyezés után magyarosítottak el, a Görgény-völgyieket senki sem hívta/küldte, maguktól jöttek be, a Vatra Românească 1990. február 8-i alapítása (holott a szervezetet már 1989. december 27-én megalapították, méghozzá a Papiu-líceum tanári szobájában, egy nappal azután, hogy aláírtuk a román és magyar, magyar és román értelmiségiek „Barátság platformját”); az 1848/49-ben magyarok által meggyilkolt 40 000 román (történetesen az egész szabadságharcban nem halt meg összesen ennyi magyar, osztrák és orosz katona). Igencsak elgondolkoztató, hogy a Barátság platform román aláírói között Radu Ceontea, a Vatra alapító elnöke és Lazăr Lădariu társalapító, a Cuvântul liber, de az Adevăr főszerkesztője is szerepel. A többi aláíró megérdemli, hogy felidézzük a nevüket: Béres András, Boér Ferenc, Ioan Boitan, Borbély István, Brassai Zoltán, Ioan Calion, Alexandru Cistelecan, Constantin Copotoiu (!), Anton Cosma, Éltető József, Fülöp G. Dénes, Gálfalvi György, Jánosházy György, Káli Király István, Kincses Előd, Markó Béla, Máthé Éva, Ion Ilie Mileșan, Augustin Morar, Cornel Moraru, Nagy Pál, Nemess László, Ioan Pascu, Grigore Ploeșteanu, Mihai Sin, Sütő András, Gheorghe Șincan és Tőkés András.
Sajnálatos tény, hogy a román politikum és média nagy része még mindig szajkózza a fekete márciussal kapcsolatos hazugságokat, és a főügyészség továbbra sem hajlandó elindítani a nyomozást Ion Iliescuék ellen.
Pedig bizonyítható, hogy a júniusi bukaresti bányászjárás főpróbájaként az ország akkori vezetőinek komoly szerepe volt a marosvásárhelyi parasztjárás megszervezésében. Sokan tudjuk azt, hogy a Zsil-völgyi bányászokat szállító vasúti szerelvényt március 20-án Székelykocsárdról fordították vissza. Miután sikerült megakadályoznunk a felbőszített székelyföldiek Marosvásárhelyre való beözönlését, a bányászok behozatala okafogyottá vált. Ennek tudható be az is, hogy Gelu Voican-Voiculescu akkori miniszterelnök-helyettes leállította a Zalatnán autóbuszokban várakozó mócok Marosvásárhelyre való beszállítását. Ebben az összefüggésben még inkább nyilvánvaló az, hogy mekkora melléfogás a Cseresznyés Pál ügyét félrenyomozó egykori ügyész díszpolgárságának egyhangú megszavaztatása.
A magunk részéről mindig az igazság talaján kell állnunk, és nem támogathatjuk annak elmismásolását!
Kincses Előd
A szerző marosvásárhelyi ügyvéd / Erdélyi Napló (Kolozsvár)