Ötödik napja állnak Gelencén a Kakas Zoltán vezette néprajzi és környezetvédelmi tábor sátrai. A résztvevők a néphit világából a hiedelemlények, valamint a temetőnéprajz egyes területein végeznek gyűjtőmunkát. A táborozást a Nemere Természetjáró Kör anyagilag támogatja. A gyermekriogató hiedelemlényről elnevezett Bao-bao néprajzi tábort először 1971-ben szervezték meg. Azóta más-más néven a honismereti táborozásra többször sor került, az idei a huszonötödik. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 28./

Megjelent a Pitypang-hírlevél, a Pitypang-hálózat (környezetvédelmi mozgalom) a sepsiszentgyörgyi Nemere Természetjáró Kör által kiadott és szerkesztett információs kiadványának első, májusi száma. A kiadvány elérhető az Interneten is, a http://www.sbnet.ro/pitypang címen. /Pitypang-hírlevél. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 16./

"A júliusban a lap szerkesztőségébe érkezett sajtótermékek között volt több lap. Az Ébresztő a dicsőszentmártoni MADISZ gimnazista havilapja., a GM pedig a dicsőszentmártoni MADISZ információs lapja, az Én, te, ő, mi, ti, őK a szentegyházai Gábor Áron Líceum diáklapja. A Pitypang Hírlevél a Pitypang Hálózatnak a sepsiszentgyörgyi Nemere Természetjáró Kör kiadásában megjelenő hírlevele. Az Erdélyi Gyopár (az Erdélyi Kárpát-Egyesület közlönye) május-júniusi számában Vasvári Pál életének erdélyi nyomait kereső kirándulásról, az ó-piski-i hídról van szó, többek között. A Dialog Interetnic, az azonos nevű kolozsvári egyesület román nyelvű lapja több írást tartalmaz, így Komjátszegi Sándor a latin nyelvnek a magyar kultúrában betöltött szerepéről írt, Ramona Bancila és Fey László vitáztak a multikulturális egyetemről, Salamon Ida értékelte Eminescu remekművét, a Luceafarult és annak német, illetve magyar fordításait. A Pro Europa az azonos nevű marosvásárhelyi liga kétnyelvű hírlapja. A Szövetségi Figyelő, az RMDSZ hetilapja elemezte az oktatási törvény elfogadásával kapcsolatos fejleményeket. /Júliusi "böngészde". = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 24./"

"Hétvégén zárult a sepsiszentgyörgyi Nemere Természetjáró Kör hagyományos táborozása, a Kakas Zoltán vezette Baó-Baó tábor, amely immár 34. "kiadását" érte meg. A környezetvédő és néprajzi kis táborozók a közismert természetvédelmi övezetben, a Lassúág "otthonában" vertek tanyát, bejárva a környéket, az élővilág ritkaságaival ismerkedhettek meg. Természetközelben élve megtanulták a környezetet óvni, ápolni is. A táborozáson a háromszékiek mellett ezúttal részt vettek a szórványból érkező iskolások is. /Harmincnegyedszer is siker. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 9./"

Kakas Zoltán néprajzkutató, a Nemere Természetjáró Kör /Sepsiszentgyörgy/ vezetője több mint három évtizede gyűjti maga köré a honismeretre fogékony fiatalokat, főként szórványvidékieket próbált toborozni, közösségi érzést, nemzettudatot adva nekik. A túrázás mellett hatalmas mennyiségű néprajzi és fényképanyagot gyűjtött össze, viszont ennek további rendszerezését, digitalizálását, kiadvánnyá szerkesztését csak támogató segítséggel tudja befejezni. Harmincéves a Nemere Természetjáró Kör, és a harmincötödik Bao-Bao expedíciót vezette idén. Kakas Zoltán elmondta, 1971-ben gyűjtött egy csoportot, hogy hegyi túrára induljanak. A túrát a legelső napon Bao-Baónak nevezték el. Ez egy mitológiai, gyermekijesztő lény, románok, de magyarok is azzal ijesztették a gyermeket, hogy ha rossz lesz, akkor elviszi a Bao-Bao. A hetvenes évek közepétől már felfigyeltek rájuk. Ezért létrehozták a Nemere Természetjáró Kört. Akkor indult Beke Györgynek a szórványvidék-felfedezési sorozata, könyveket, cikkeket jelentetett meg a szórvány gondjairól. Ennek hatására kezdtek a szórványba járni. Kakas Zoltán rendszeresen olvassa Vetési László cikkeit, a szórványvidékről. Kakas társaival 1985-ben Magyarigenben járt. Leg­fennebb tíz hívő lehetett, akik templomba jártak, és magyarok voltak. Most már nincs senki. Magyar­décse viszont pozitív példa, életerős közösség van ott. Most már Bákóból is van autóbusz, ami egyenesen Buda­pestre megy, sőt, Bákó környéki csángó falvakból is indulnak autóbuszok. Olykor egy-két emberen múlnak a dolgok. Kakas Zoltán idén a Gyimesekben járt. Egyre több magyarországi tölti ott a nyári szabadságát, házakat vesznek meg, igyekeznek azokat visszaalakítani olyan­ná, amilyennek a régi házat építették. Ezen a vidéken is változik az életforma, egyre kevesebb fiatal megy a kalibába teheneket őrizni. /Mózes László: Természetjárással a szórványért. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 24./

A harminchatodik Bao-Bao-túrára indultak a napokban a sepsiszentgyörgyi Nemere Természetjáró Kör tagjai, csángó és székelyföldi fiatalok. Az évente szervezett néprajzi és honismereti tábor ezúttal az Úz völgyében kezdődik. Kakas Zoltán, a nemerések vezetője elmondta: idén is tíz-tizenkét előadó beszél majd környezetvédelemről, helytörténetről, turistajelzést festenek, lesz etnobotanikai gyűjtés, továbbá frissítik korábban gyűjtött, népi hiedelemvilággal, vallási néprajzzal kapcsolatos anyagaikat. Az csinódi erdei iskolában a táborozók házigazdája Sepsiszéki Nagy Balázs, a létesítményt tető alá hozó Juniperus Egyesület vezetője. /(mol): Az Úz völgyében a nemerések. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 29./

Június 8-án Kézdivásárhelyen a Céhtörténeti Múzeumban megnyílt Kakas Zoltán Bao-Bao Kép-Táj című vándorkiállítása. Kézdivásárhely az első állomáshelye annak a száz képet bemutató jubileumi tárlatnak, melynek következő állomáshelye Sepsiszentgyörgy, Ojtoz és Barót lesz. Kakas Zoltán a Nemere Természetjáró Kör elnöke, a Bao-Bao természet- és népismereti túrák szervezője, a Székely Nemzeti Múzeum neves munkatársa, néprajzi gyűjtő, fotós. Negyven évi fotós munkája látható kiállítóteremben. /Iochom István: Megnyílt Kakas Zoltán vándorkiállítása. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 9./

Nemzetközi összefogás a Schweighofer ellen
Nemzetközi petíció aláírását kezdeményezte több civil szervezet az erdélyi erdők, különösképpen a Kovászna megyei Réty megmentésére, arra válaszul, hogy a Holzindustrie Schweighofer óriás-beruházása felkavarta az indulatokat. A petíciót bárki aláírhatja ITT.
A kezdeményezést indító szervezetek az Erdélyi Kárpát Egyesület, a Háromszéki Közösségi Alapítvány, a Civilek Háromszékért Szövetség, a Zöld Nap Egyesület, a Vinca Minor Egyesület, a László Kálmán Gombászegyesület, az Elveszett Világ Egyesület, a Sepsi Bike Egyesület, a Gyurgyalagok blog, a Romániai Denevérvédelmi Egyesület és a Nemere Természetjáró Kör. A Természetvédelmi Wildlife Project keretében Paul White két aláírásgyűjtő oldalt is indított.
Eddig csaknem 7000 aláírás gyűlt össze, az angol nyelvű petíciós oldalon pedig 400. Az aláírók közt európai országokon kívül Szingapúr, Kanada, Egyesült Arab Királyság, Egyesült Államok, Kína, Brazília is szerepel több száz aláírással.
A természetvédők a kisüzemek bezárását és több ezer ember megélhetésének veszélyeztetését látják, de a természettel való fenntartható együttműködés végzetes és végleges megbomlását is vizionálják. A háromszéki faiparosok egyezkednek és túlélésre készülnek
Nem lehet leállítani az osztrák fakirály betelepedését Háromszékre, ám a helyi fafeldolgozók megoldásokat kell találjanak a túlélésre, erre a következtetésre jutottak a háromszéki fások egy részét tömörítő Kovászna Megyei Faipari Szövetség (KOFA) tagjai, miután a Holzindustrie Schweighofer képviselőjével találkoztak. A KOFA vezetői beszámoltak, hogy egyeztettek Herbert Sattlerrel, a Schweighofer vállalat rönkfelvásárlási és hulladékgazdálkodási vezetőjével. A találkozóra meghívták az Arbor fafeldolgozó szövetséget, ám a gyergyószentmiklósi szervezet képviselői nem vettek részt, jelen volt viszont a székelyudvarhelyi Régiófa egyesület és 18 háromszéki faipari vállalkozó.
Bagoly Miklós a KOFA elnöke hangsúlyozta, szakmai jellegű megbeszélésre került sor, a beruházás szociális és környezetvédelmi vetülete nem került terítékre. Az osztrák vállalkozás képviselőjével ismertették a Pro Wood klasztert, melynek tagjai kölcsönösen segítik egymást, egymás termékeit és szolgáltatásait kedvezményesen veszik igénybe, mire a Herbert Sattler megígérte, hogy belépnek a klaszterbe.
Kádár Rezső a KOFA ügyvezetője elmondta, kiderült, hogy az osztrák cég nem számol azzal a lehetőséggel, hogy valamiért nem valósul meg a rétyi gyár, nem is vettek számításba más helyszínt. A KOFA vezetői szerint, Sattler elismerte, hogy a betelepedésükkel újrarendeződik a piac, helyi vállalkozások kerülhetnek nehéz helyzetbe, és azt is mondta, ennyire erős ellenállással még sehol nem találkoztak. A KOFA és a Pro Wood klasztert próbálja menteni a helyzetet, azt javasolják, hogy a fenyegetett kisebb vállalkozók is csatlakozzanak, összefogással keressenek piacot és népszerűsítsék termékeiket.
www.slagerradio.ro / maszol.ro
Erdély.ma

Léleknek való a díszkivilágítás (Karácsony)
Jóformán nincs, de lehetne – ez a betlehemezés jelenlegi helyzete Háromszéken, a több évszázados múlttal rendelkező karácsonyi pásztorjátékot csupán Kézdiszentléleken mutatják be. A betlehemezés kiváló ismerője, Kakas Zoltán sepsiszentgyörgyi néprajzos, a Székely Nemzeti Múzeum nyugalmazott munkatársa évtizedeken át gyűjtötte Gyimesben e népszokás adatait, fényképezte, hanganyagot rögzített, filmezett. 1989 után több kézdiszéki településen szorgalmazta az újrakezdést, felkarolva a betlehemezőket. Nem rajta múlott, hogy térségünkben mára alig maradt, aki folytatná eme értékes hagyományt, ellentétben a gyimesiekkel, ahol megszakítás nélkül, még a pártállami diktatúra idején is rendszeresen betlehemeztek. Az idén hetvenöt esztendős Kakas Zoltánt nem csupán etnográfusként, hanem természetvédőként, az egykori Nemere Természetjáró Kör vezetőjeként, a Bao-Bao honismereti túrasorozatok kezdeményezőjeként, kiváló fotósként ismerik.
Régi maksai karácsonyok Kakas Zoltán gyermekkori karácsonyai szegényesek, ám mégis feledhetetlenek. Meghitten, szűk családi körben és templomban ünnepelték, hiszen az ötvenes években, a kollektivizálás idején – Kakas Zoltán cseperedése pont erre az időszakra esik, ugyanis 1942. augusztus 2-án született – szülőfalujában, Maksán is nehéz esztendők jártak. Jézus születésének napja tiltott éppen nem volt, csupán megtűrt, titokban tartott, akkoriban a kommunisták az egyházat is üldözték. A tanítóknak még a karácsonyfa öltöztetésével is óvatosaknak kellett lenniük, nehogy szemet szúrjon, és „kibeszélje” a szomszéd gyermek. Akinek nem volt vezető beosztása, emelt fővel mehetett a helybeli református templomba, a pedagógusoknak már óvatosabbaknak kellett lenniük, hiszen „főbenjáró bűnnek” számított, ha istentiszteleten vettek részt, akik pedig valamilyen tisztséget töltöttek be, azok kétszer is meggondolták, vállalják-e, hogy felkeresik az istenházát. Megtörtént, hogy a tanács elé kiállt valamelyik felpöckölt orrú vezető, s harsányan odakiáltott a templomba igyekvőknek: miért mentek, ugyan mit kaptok ott? Ezt az akkori agitátorok feladatként is kapták az ateista államban, sokan hitték, ez a jövő. Mégis, a kollektivizálás idején karácsonykor békesség honolt Maksán, bármekkora nyomás nehezedett az emberekre. A faluban a mezőgazdasági szövetkezet 1950-ben alakult, és olyan elnökre is emlékeznek, aki még írni sem tudott, épp hogy kínnal-bajjal begyakorolta odakaparintott aláírását, ugyanis sűrűn kellett okmányokat kézjegyével ellátnia. Karácsonyi emlékei közül Kakas Zoltán egy rendhagyót idéz fel: tizenöt-tizenhat évesen már Kézdivásárhelyen járt szakiskolába, következett a téli vakáció, s a szenteste éppen szombatra esett, haza kellett menniük. Diáktársaival hiába álldogáltak az út szélén, senki sem vette fel őket, forgalom is alig volt az akkori köves úton, így hát télvíz idején – azokban az esztendőkben karácsony tájékán mindig leesett a pompás hó – gyalogosan indultak haza, ki-ki a saját falujába. „Embertelen” volt ez a húsz kilométeres gyaloglás Kézdivásárhelyről Maksára az országúton, ő maga estére, sötétben toppant be a családi házba édesanyja, nagymamája örömére, megnyugvására. Nehezen, de hazaért, ezt a karácsonyestét azóta sem feledte. Ma is őriz olyan becsomagolt kockacukrot, amely gyermekkorában a hiányzó ünnepi szaloncukrot helyettesítette, s bizony az akkori nincstelenségben szerencsésnek számított, aki bár ezüst, arany papírba burkolt fehér cukortömböt aggathatott a fára a nélkülözhetetlen piros alma, sütemény és bronzfestékkel színezett dió mellé. „Nagy luxusnak számított, ha kockacukrot lehetett felöltöztetni”, az ajándékozás is nagyon szerény volt, a gyermekeket kis ruhadarabokkal lepték meg, általában ennyire futotta a családoknak. „És ettől függetlenül azok a karácsonyok mégis szépek voltak, hatalmas havazásokkal, lehetett szánkózni, játszani a hóban, hóembert építeni. Gyermekek voltunk, fiatalok voltunk, erre a korra mindenki örömmel emlékezik, a nehézségeket elfelejtettük.” Betlehemezők alkonya Kézdivásárhelyi diákként előbb a régészet keltette fel érdeklődését, több megyei ásatáson is részt vett, majd a néprajzi gyűjtés, az etnográfia felé fordult. Kakas Zoltán autodidakta módon, ismert etnográfusokkal kapcsolatot tartva, a húsvéti néphagyományoktól, tojásírási szokások tanulmányozásától jutott el a betlehemezésig. Balázs Márton Adatok Háromszék vármegye néprajzához című kötetében öt betlehemes játék leírásáról olvasott, e leírás arra is utalt, ennek jó hagyománya volt Háromszéken is. Erre vonatkozóan több emléket, köztük lemhényi feljegyzést ő maga is talált 1974-ben Paizs Dénes bácsinál. A fiatal betlehemezők álarcosan, szerepek szerint beöltözve, házról házra járva, illetve templomban (ilyenkor kevesebb vicces elszólással) adták elő pásztorjátékukat, amely Szállást keres a szent család néven is ismert. A népi forgatókönyv szerint a várandós Mária Szent Józseffel elindul Betlehem felé, pihenőt keresnek, ám a király városon kívüli istállóba utasítja őket, ahol aztán megszületik a kis Jézus. A játékot szenteste adták elő a templomban, majd december 25-étől kezdődően házról házra jártak 9–13 fős csapatban, s a lakók megtiszteltetésnek érezték, hogy bekopogtak hozzájuk a betlehemezők. Háromszéken 1990 előtt már nem volt betlehemezés, a pártállam hatóságai „kiirtották” azt, mert veszélyesnek, bűnnek tartották, hiszen több évszázados néphagyomány, közösségi érték. Viszont megmaradt Gyimesben, ott megszakítás nélkül betlehemeztek, egy-egy településen akár tíz csoport is. Nagypatakon, Hidegség szomszédságában Kakas Zoltán találkozott olyan adatközlővel, aki legalább tízszer járt az elvtársaknál Csíkszeredában, amíg azok jóváhagyták a pásztorjáték bemutatását. S ha nem bólintottak volna rá, vélhetően az sem tántorította volna el őket. Ráadásul a gyimesi vezetés is volt annyira „rugalmas”, hogy nem szaladtak azonnal jelenteni a megyei pártbizottságnál, ha valakik például Jávárdiban megtanulták és előadták a betlehemest. S hogy még a diktatúra idején láthatta az autentikus, gyimesi betlehemezőket, meghatározó élménye, ma is meghatódik, amikor erre gondol. Gyönyörű hangokat hallhatott, meg is hurcolták az egyik csoportot miatta – emlékezik vissza Kakas Zoltán. Besúgták őket, majd behívták a szereplőket a rendőrségre, ám Gyimesközéplok párttitkára ismerte a sepsiszentgyörgyi néprajzost, s közölte a rendőrökkel, „nem magyarországi, tőle nem kaphatnak kávét”, s kérte őket, ne zaklassák a betlehemező csángó fiatalokat.
A rendszerváltás előtt Kakas Zoltán gyimesi betlehemezőket fotózott, filmezett, hanganyagot gyűjtött, majd 1990 után keresni kezdte Háromszéken is azt, amiről Balázs Márton is írt, feljegyzések, énekek, szövegek, adatközlők után kutatva. Berecki adatokat talált, de gyűjtött Kovásznán, s még baróti anyagra is bukkant (ott érdekes módon dupla szereposztásban adták elő), a kottázásban Török Csorja Viola segítette. A legrégebbi háromszéki pásztorjátéknak a kézdiszentlélekit tartják, az 1600-as években jegyezték le, szövege meg is jelent a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben még az ötvenes években. Kézdikőváron is ismerték a betlehemes játékot, az ottaniak is emlékeztek szövegrészekre, fénykép került elő az 1930-as évekből. A betlehemezők egyébként szerették fényképeztetni magukat, gyakran a Kézdivásárhely körüli falvakból beöltözve gyalogoltak be a városi fényképészhez. Érdekes színfolt, hogy 1990 után betlehemező kőröspatakiak beöltözve, álarcosan utaztak busszal Kézdivásárhelyig, onnan pedig Torjára indultak gyalogosan, hogy ott is előadják játékukat. A betlehemezést Kakas Zoltán kezdeményezésére felújították Bereckben, Kézdiszárazpatakon, Kézdikőváron – itt közel száz háznál mutatták be egyetlen karácsony alkalmával, a pásztorok szerepét lányok játszották, mert fiú nem jelentkezett – és Kézdiszentléleken (napjainkban ez az egyedüli hely, ahol még előadják). Tud Kőröspatakon előadott pásztorjátékról, illetve Gelencéről is kapott erre utaló jelzéseket. E néphagyomány nem csak római katolikus vidékek jellemzője, Háromszéken kézdimárkosfalvi református fiatalok is beálltak a betlehemezők körébe, szép sikerrel. Ezt más közösségekben is megtehetnék, bizonyosan örömmel fogadnák az ott élők – teszi hozzá Kakas Zoltán.
Az 1990 utáni felélesztési próbálkozások után újra kiveszni látszik a betlehemezés, annak ellenére, hogy mind a játékot próbáló fiataloknak, mind a falvak lakóinak közösségi élményt jelenthetne. Régebb szenteste előtt legalább egy hónappal elkezdték tanulni, a fiatalok összejártak, énekeltek, ruhákat, jelmezeket készítettek. A pásztorjáték „kényeskedés” miatt bukott el, lényegtelen kifogások okán, akadtak, akik azt mondták, nem összefüggő a szöveg, nem érthető, nem tudják, mit keresnek ott a román szavak, és maguk az érintett katolikus papok sem értettek egyet abban, szükséges-e vagy sem a betlehemezés. A pásztorjáték mindenki részéről áldozatot kíván, a szereplőkéről is, ám őket lehet ösztönözni – teszi hozzá. Hatalmas érték, három-négy évszázados múlttal, ezt minden szinten támogatni kellene.
Távol a tárgyaktól
Kakas Zoltán most a Beszélő kövek című anyagát gondozza, szerkeszti, illetve rájött, számos sziklát újra kell fotóznia, Putnától Vaskapuig, illetve Szaploncától Hârșováig, s ez nem egyszerű feladat. Válogatásának egy korábbi változata a kétezres évek elején digitális formában már megjelent. A „beszélő kövek” egyébként olyan sziklák, kövek, kavicsok, amelyekhez népi mondák, legendák, hiedelmek és mindenféle rítusok fűződnek, ez utóbbiakat összegyűjtve korábbi kiadványában százat mutatott be, de azóta már százötvennél tart, fényképes néprajzi gyűjtésének újabb változatát most készíti, bővített anyagából pedig fotókiállítást, kötetet tervez. Mostani karácsonyát ugyanott tölti – miként az előző esztendőkben is –, mint a hetven évvel ezelőttieket: a maksai szülői házban 94 esztendős édesanyjával. Ma már az ajándékozás is nagyon egyszerű, jelképes. „Ebben a korban már nem kívánunk tárgyakat magunk köré, még könyvet sem, tele vagyok azokkal” – mondja Kakas Zoltán otthoni, kötetek százaiból épített bástyájából. „Hálát adok az Úrnak, hogy édesanyám létezik, és őt szolgálni nagy dolog. Én is örvendek, hogy létezem, elmehetek a templomba.” A gyermekkori és a mostani karácsonyok között óriási a különbség, nagyon rányomja a bélyegét a fogyasztói társadalom, „a gyermekeknek annyi kocsit vesznek s akkorákat, hogy már az sincs, ahová tenni, legalább tudnák továbbadni azokat”. Megjegyzi, újabban kifogásolják a díszkivilágítást is, „amely olyan sincs, mint volt, hát én nem is kérnék belőle, a lelkünkben kellenének az ünnepi fények. Mert a lélek díszkivilágítása nem fényszennyezés, és ott fenn is sokkal jobban látszik...” Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)