Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Nagybányai Történelmi Múzeum
6 tétel
2004. június 14.
A Máramaros Megyei Múzeum fennállásának 100. évfordulójára emlékeztek az elmúlt hét elején Nagybányán elkezdődött, több napos rendezvénysorozaton. Nem hangzott el egyetlen szó sem a múzeumalapító Schönherr Gyuláról, akinek nagyon sokat köszönhetett mind a nagybányai magyar közösség, mind maga a múzeum is. A neves történész mellszobra ki van állítva ugyan az egyik teremben, s ugyanott látható a szülőházán egykor létező emléktábla negatív képe is, melynek szövege a következő: Itt élte gyermek és ifjúkorát – szülőházában – s tért örök nyugalomra SCHÖNHERR GYULA DR. Történettudós, a M. Tud. Akadémia L. tagja – Szül.: Nagybányán 1864. szept. 26. Meghalt: 1908. március 24. De csak ennyi! A tábla egyelőre nincs meg. Nagybányán, jún. 18-án rendezik meg a Városi Színházban a Schönherr-napokat. /Farkas E. Zoltán: A Megyei Múzeum centenáriumi ünnepsége. Schönherr-napok Nagybányán. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 14./
2004. június 25.
A többség még mindig nem fogadja el a kulturális sokféleséget. Nagybányán a Városi Múzeum alapításának centenáriuma ezt bizonyítja. A románság képviselői képtelenek voltak elfogadni: vannak olyan intézmények, amelyek jelentős mértékben az évtizedekkel/századokkal ezelőtt még többségben levő magyar (sváb, zsidó, szász, örmény stb.) közösségnek köszönhetők. Nagybányán a festőtelep centenáriuma idején, egy minisztériumi szintű magyar-román vegyes bizottság létrehozására vonatkozó megállapodást követően, a hivatalosságok kerülni igyekeztek mindenfajta közösködést. A hatóság akadályokat gördített a Ferenczy-Mikola emléktábla tervezett nagybányai felállítása elé, s bizonytalan időre a Képzőművészeti Múzeumba és a művésztelepi épületekbe tervezett kiállításokat is elhalasztották. Az illusztris vendégek láttán végülis rövid két órára hajlandóak voltak megnyitni a „rendezés alatt álló" múzeumi termeket. A vendégek Nagybányán csupán a padlóra helyezett festményeket, képzőművészeti alkotásokat. A Városi Múzeum alapítása 100. évfordulójának hivatalos ünnepségeiből „kifelejtették" magát az alapítót, az alapítás tényét és eseményét. A Megyei Múzeum szervezésében jún. 11-12. között zajló tudományos értekezlet nem esett szó a múzeumalapító Schönherr Gyuláról. Csoma György, az Erdélyi Féniks Szabadegyetem vezetője és a Schönherr Napok főszervezője – mint az most megjelent könyvéből kiderült – eredetileg közös rendezvényt álmodott. /– vásárhelyi – : Morfondír. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), jún. 25./
2004. június 25.
Jún. 18-20-a között ünnepelte Nagybánya magyarsága Schönherr Gyula akadémikus-történész születésének 140., és a Nagybánya Városi Múzeum megalapításának 100. évfordulóját. Az Erdélyi Féniks Szabadegyetem, a Teleki Magyar Ház, a Lendvay Márton Színjátszó Kör és Alapítvány, a Pro Genius Alapítvány, valamint a Nagybánya Művésztelep támogatásával zajlott a rendezvénysorozat. Csoma György – főszervezőként – a hasonló ünnepi rendezvények közösségmegtartó és összekovácsoló erejét hangsúlyozta. Balogh Béla nyugalmazott levéltáros a nagybányai boszorkányperekről tartott előadást. Dr. Pohl Antal a régi nagybányai aranymosók és bányászok emlékét, valamint Tolvaj Dénes legendáját idézte. Csoma György – Schönherr Gyuláról és a város múltjáról írt – dolgozatát Horváthné Kósa Zsuzsa olvasta fel. Megnyílt J. Turóczi Klára „A Nagybánya környéki népi fazekasság szimbólumvilága" című kiállítása. Az ünnepre elkészült Csoma György „Régi dicsőségünk. A múzeumalapítók és a múzeum" c. kötete. A rendezvénysorozat a Teleki Magyar Házban folytatódott. Megalakították a magyar-örmény baráti társaságot. /Tamási Attila: Rangos előadók, várakozáson felüli érdeklődés. Lezajlottak a Schönherr Gyula Napok. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), jún. 25./
2005. április 29.
Tiszahosszúmezőn a mostani református templomot 1227-ben kezdték építeni, s 1336-ban fejezték be. A máramarosi múzeum dokumentumaiban hat évvel ezelőttig tévesen, XVIII. századiként volt feltüntetve a román stílusú épület. Sebestyén László Ede lelkész, aki szakdolgozatát is a település templomáról írta, közölte az illetékesekkel: a templom XIII. századi, így „mindössze” 500 évet tévedtek. A templom szószéknek van egy jellegzetessége: felső részén a magyar címer látható. Igaz, csak egy bizonyos szögből lehet megpillantani. A helybeliek évtizedeken át féltve őrizték a titkot, mint az összetartozás szimbólumát. A Történelmi Máramarosban Hosszúmező az egyedüli község, ahol még 80%-os a magyarság számaránya. Az összlakosság (kb. 2500 fő) 44%-a vallja magát reformátusnak, tehát 1010-1050 között mozog a gyülekezet lélekszáma. Most a templom tetőjavítására készülnek. A parókia udvarában az új épületet, a gyülekezeti otthont németországi, segítséggel építették. A lelkész a kárpátaljai magyar református egyházzal is szeretné kiépíteni a kapcsolatot, különösen a técsői és a viski egyházközségekkel. /Tamási Attila: Hitélet Tiszahosszúmezőn. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), ápr. 29./
2005. augusztus 28.
Már augusztus 12-én – kiállítással – megkezdődött a nagybányai Szent István-napok rendezvénysorozata. Másnap történelmi sétát vezetett a városban Balogh Béla nyugalmazott levéltáros. 14-én, vasárnap délben a Petőfi-tanyára mentek ki az ünneplők, este a nagykárolyi Collegium Régizene Együttes adott hangversenyt. 16-án délután énekverseny, este szimfonikus hangverseny volt a Szentháromság templomban. 17-én Szent István vallásválasztásáról értekezett Hámori Péter, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem tanára. 18-án a szatmári egyházmegye művészi értékeiből rendezett kiállítást lehetett megtekinteni a Szentháromság templomban, este reneszánsz táncokat mutatott be a kolozsvári Passamezzo Együttes. 19-én a Történelmi Múzeum bányásztörténeti részlegére látogattak sokan, este Transylmania koncert volt a régi főtéren. 20-án este a Schola Rivulina adott hangversenyt, vasárnap este püspöki nagymisével ért véget az ünnepségsorozat. /Szent István király Nagybányán. = Vasárnap (Kolozsvár), aug. 28./
2015. augusztus 29.
Utolsó a magyar Nagybányán!...
Nagybányai születésű magyar polgárként, szomorúan kell megállapítanom, hogy városunk újabbkori történelmének folyamán, eléggé fonákul (és akkor még elég szalonképesen fogalmaztam!) alakultak/alakulnak Szent István királyunk városának, a magyar képzőművészet egyik hajdani fellegvárának magyar vonatkozású ügyei: az elrománosítás (mely folyamat ma már − úgymond − „önkéntes” elrománosodássá „szelídült”, és senki által nem kényszerítve, de egyesek által igenis bátorítva „dübörög” − a városban és környékén egyaránt!), valamint intézményeink működési nehézségei mellett, meg kell említenem a magyar közösség életterének módszeres beszűkítését, magyar vonatkozású épületek ledózerolását (Ferenczy-Mikola ház), vagy azok kisajátítását (Művésztelep), s a város XIV. századi, nyolcszögletű pecsétnyomójának módszeres eltulajdonítását.
Az 1362-ben készített ezüst pecsétnyomót még 2011 júliusában lopták el − mindmáig ismeretlen tettesek − a Máramaros Megyei Történelmi- és Archeológiai Múzeum bekamerázatlan (!) épületéből, s − jóllehet, a XVI. században egyszer már nyoma veszett −, végül, 1904-ben, mégis előkerült... A 2004 óta kiállított magyar történelmi ereklye eltűnése kísértetiesen hasonlít ahhoz a lopáshoz, amely még a múlt század kilencvenes éveinek legelején, Misztótfaluban történt, amikoris a helyi Református Gyülekezet 1500-as évekből származó, úrvacsoraosztáskor használt, értékes kegytárgyainak veszett nyoma... Persze, nem éppen a véletlen folytán, hiszen a műkincsrablók (akik nagyonis jól tudták, hogy mit is „kell” elvinniük Isten Házából, ezért nem kizárt, hogy „megrendelést” teljesítettek!) eltűntek, és azóta sem kerültek rendőrkézre! A város régi főterén álló, műemlékké nyilvánított épületek − hosszú elhanyagoltság utáni − első restaurálásakor (még az előző, azóta már a börtönt is megjárt polgármester idején) csupán kétnyelvű (román és angol ( ! ) ) magyarázó táblácskákkal látták el az épületeket...
Akkoriban még sehol sem volt az európai uniós tagság, azóta viszont, már az is „megvan"...! Ebből kifolyólag, a naív ember azt hihetné: ahogyan telik az idő, a körülmények változnak − legalább valamelyest... Azonban, bár így van, mégsincs teljes mértékben így, hiszen a nemrég „modernizált" Vár téren (a Cinteremben) föltárt középkori templomromokhoz (Szent Katalin és Szent Márton templomok maradványaihoz) köthető magyarázó szövegek sorrendje − számomra − nem éppen a leglogikusabb. Mert, hogy a román nyelvű magyarázat az első, azt még − „nyögvenyelősen" − csak-csak megértem... De hogyan jutottunk odáig, hogy már a – feltehetően külföldi turisták tájékoztatása végett elhelyezett − angol és német nyelvű magyarázó feliratok is „megelőzik" a magyar nyelvű tájékoztató szövegeket?! (Már, ahol egyáltalán vannak ilyenek, merthogy: az egykori Szent Katalin- , illetve Szent István-templomról, valamint annak megmaradt tornyáról – városunk egyik fő jelképéről! – nemhogy magyarul, de idegen nyelveken sem olvasható semmiféle ismertető szöveg...! Csak román nyelven! Nesze neked, „multikulti” Európa(i) Uni(j)ó!) Nos, ez már kicsit sok(k)...! Hiszen, ha „megfogyva bár", de azért a magyar mégiscsak őshonos nemzet(iség) városunkban! Nemde? Avagy: nekünk már annak is örülnünk kell(ene) , hogy most már − végre-valahára − „méltatnak” minket arra, hogy (itt-ott) kiírják magyarul (is) a magyar vonatkozású romokhoz tartozó magyarázó feliratokat? Hát velünk már tényleg mindent meg lehet tenni, ami a megalázás fogalomkörébe tartozik?!
Bevallom őszintén, már arra is gondoltam, hogy az illetékesek talán nem is ránk, itt élő magyarokra, hanem a maradék Magyarország területéről érkező „magyar turisták”-ra gondoltak a tájékoztató feliratok megjelenítésével! Amennyiben pedig ez így van, valószínűleg úgy spekulálhattak, hogy nekik úgyis „mindegy” a sorrend! Fő, hogy ki legyen írva a tájékoztató szöveg! A „gesztus” a lényeg, hogy tudják, mit is csodálnak az „ősi román” városban…!
(Igaz, mint már említettem, a korábbi években teljes mértékben hiányzott a magyar felirat a műemlékekről... A hirhedt „Aranykorszakban” pedig még a műemlékvédelem fogalmát sem ismerték a hatóságok, mert egyszerűen nem akartak tudomást venni arról, hogy a város történelmi magvát képező régi főtéren tőlük idegen, magyar múltú házak sorakoznak…! Azonban – sajnos – most is akadnak még olyan régi házak, mint a már említett Ferenczy-Mikola ház, amelyeknek műemlékvédelmi nyilvántartásba vételére – hogyan, hogyan nem −, de mégis kevésnek bizonyult a „módszerváltás” óta eltelt negyed évszázad! Ez pedig − ugyebár − már nemcsak a „többségi” városvezetők bűne, hanem azok vétke is, akiktől − régebben − még többet remélt a bányavidéki magyarság!) Azt már meg sem kérdezem a tisztelt városi elöljáróinktól − „tulipános érdekképviseletünket" is ideértve −, hogy miért nincs kétnyelvű helységnévtábla a megyeszékhely „kapuinál" (a nagybányai magyarság hivatalosan rögzített számarányának tükrében, a vonatkozó törvény ezt ugyan nem írja elő, viszont nem is rendelné büntetni az ilyen cselekedetet!), vagy, hogy miért nincsenek kétnyelvű utcanévtáblák a városban?
Szika Levente Zoltán, újságíró
Nagybánya
Erdély.ma
Nagybányai születésű magyar polgárként, szomorúan kell megállapítanom, hogy városunk újabbkori történelmének folyamán, eléggé fonákul (és akkor még elég szalonképesen fogalmaztam!) alakultak/alakulnak Szent István királyunk városának, a magyar képzőművészet egyik hajdani fellegvárának magyar vonatkozású ügyei: az elrománosítás (mely folyamat ma már − úgymond − „önkéntes” elrománosodássá „szelídült”, és senki által nem kényszerítve, de egyesek által igenis bátorítva „dübörög” − a városban és környékén egyaránt!), valamint intézményeink működési nehézségei mellett, meg kell említenem a magyar közösség életterének módszeres beszűkítését, magyar vonatkozású épületek ledózerolását (Ferenczy-Mikola ház), vagy azok kisajátítását (Művésztelep), s a város XIV. századi, nyolcszögletű pecsétnyomójának módszeres eltulajdonítását.
Az 1362-ben készített ezüst pecsétnyomót még 2011 júliusában lopták el − mindmáig ismeretlen tettesek − a Máramaros Megyei Történelmi- és Archeológiai Múzeum bekamerázatlan (!) épületéből, s − jóllehet, a XVI. században egyszer már nyoma veszett −, végül, 1904-ben, mégis előkerült... A 2004 óta kiállított magyar történelmi ereklye eltűnése kísértetiesen hasonlít ahhoz a lopáshoz, amely még a múlt század kilencvenes éveinek legelején, Misztótfaluban történt, amikoris a helyi Református Gyülekezet 1500-as évekből származó, úrvacsoraosztáskor használt, értékes kegytárgyainak veszett nyoma... Persze, nem éppen a véletlen folytán, hiszen a műkincsrablók (akik nagyonis jól tudták, hogy mit is „kell” elvinniük Isten Házából, ezért nem kizárt, hogy „megrendelést” teljesítettek!) eltűntek, és azóta sem kerültek rendőrkézre! A város régi főterén álló, műemlékké nyilvánított épületek − hosszú elhanyagoltság utáni − első restaurálásakor (még az előző, azóta már a börtönt is megjárt polgármester idején) csupán kétnyelvű (román és angol ( ! ) ) magyarázó táblácskákkal látták el az épületeket...
Akkoriban még sehol sem volt az európai uniós tagság, azóta viszont, már az is „megvan"...! Ebből kifolyólag, a naív ember azt hihetné: ahogyan telik az idő, a körülmények változnak − legalább valamelyest... Azonban, bár így van, mégsincs teljes mértékben így, hiszen a nemrég „modernizált" Vár téren (a Cinteremben) föltárt középkori templomromokhoz (Szent Katalin és Szent Márton templomok maradványaihoz) köthető magyarázó szövegek sorrendje − számomra − nem éppen a leglogikusabb. Mert, hogy a román nyelvű magyarázat az első, azt még − „nyögvenyelősen" − csak-csak megértem... De hogyan jutottunk odáig, hogy már a – feltehetően külföldi turisták tájékoztatása végett elhelyezett − angol és német nyelvű magyarázó feliratok is „megelőzik" a magyar nyelvű tájékoztató szövegeket?! (Már, ahol egyáltalán vannak ilyenek, merthogy: az egykori Szent Katalin- , illetve Szent István-templomról, valamint annak megmaradt tornyáról – városunk egyik fő jelképéről! – nemhogy magyarul, de idegen nyelveken sem olvasható semmiféle ismertető szöveg...! Csak román nyelven! Nesze neked, „multikulti” Európa(i) Uni(j)ó!) Nos, ez már kicsit sok(k)...! Hiszen, ha „megfogyva bár", de azért a magyar mégiscsak őshonos nemzet(iség) városunkban! Nemde? Avagy: nekünk már annak is örülnünk kell(ene) , hogy most már − végre-valahára − „méltatnak” minket arra, hogy (itt-ott) kiírják magyarul (is) a magyar vonatkozású romokhoz tartozó magyarázó feliratokat? Hát velünk már tényleg mindent meg lehet tenni, ami a megalázás fogalomkörébe tartozik?!
Bevallom őszintén, már arra is gondoltam, hogy az illetékesek talán nem is ránk, itt élő magyarokra, hanem a maradék Magyarország területéről érkező „magyar turisták”-ra gondoltak a tájékoztató feliratok megjelenítésével! Amennyiben pedig ez így van, valószínűleg úgy spekulálhattak, hogy nekik úgyis „mindegy” a sorrend! Fő, hogy ki legyen írva a tájékoztató szöveg! A „gesztus” a lényeg, hogy tudják, mit is csodálnak az „ősi román” városban…!
(Igaz, mint már említettem, a korábbi években teljes mértékben hiányzott a magyar felirat a műemlékekről... A hirhedt „Aranykorszakban” pedig még a műemlékvédelem fogalmát sem ismerték a hatóságok, mert egyszerűen nem akartak tudomást venni arról, hogy a város történelmi magvát képező régi főtéren tőlük idegen, magyar múltú házak sorakoznak…! Azonban – sajnos – most is akadnak még olyan régi házak, mint a már említett Ferenczy-Mikola ház, amelyeknek műemlékvédelmi nyilvántartásba vételére – hogyan, hogyan nem −, de mégis kevésnek bizonyult a „módszerváltás” óta eltelt negyed évszázad! Ez pedig − ugyebár − már nemcsak a „többségi” városvezetők bűne, hanem azok vétke is, akiktől − régebben − még többet remélt a bányavidéki magyarság!) Azt már meg sem kérdezem a tisztelt városi elöljáróinktól − „tulipános érdekképviseletünket" is ideértve −, hogy miért nincs kétnyelvű helységnévtábla a megyeszékhely „kapuinál" (a nagybányai magyarság hivatalosan rögzített számarányának tükrében, a vonatkozó törvény ezt ugyan nem írja elő, viszont nem is rendelné büntetni az ilyen cselekedetet!), vagy, hogy miért nincsenek kétnyelvű utcanévtáblák a városban?
Szika Levente Zoltán, újságíró
Nagybánya
Erdély.ma