Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Nagybányai Művésztelep
9 tétel
2010. szeptember 8.
15 éves a Nagybánya Tájképfestő Telep
„A tájfestés komolysága és felelőssége mögött ma is gyakran ott a példa, a modell, a százéves Nagybánya figyelmeztetése: minőségközpontúságra, tiszta művészi etikára, messze néző célokra utalva.” – Sümegi György
Idén, 2010. szeptember 12-én jubilál a Nagybánya Tájképfestő Telep. A 15. évforduló alkalmából hálaadó istentiszteletre és templomi ünnepélyre kerül sor 17 órától a felsőbányai református templomban, valamint 18.30 órától nyitják meg a jubileumi kiállítást a felsőbányai RMDSZ-székházban.
A Nagybányai Művesztelep 100. és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület megalakításának 75. évfordulóján, 1996 júliusában Tőkés László püspök kezdeményezésére Magyarláposon nyári alkotótelepet szervezett Véső Ágoston festőművész és Lugosi Mihály akkori helybéli lelkipásztor. Ezáltal az Egyházkerület, a szervezők és a résztvevők vállalták azt a kulturális missziót, amit az erre hivatott és megfelelő eszközökkel rendelkező intézmények évtizedek óta elhanyagoltak: a magyar képzőművészet egyik legnagyobb teljesítményének, a világhírű nagybányai festészet hagyományainak ápolását és tovább éltetését, valamint a Kárpát-medence magyar es más nemzetiségű művészeivel való kapcsolattartást.
Az első együttlét várakozáson felül sikeresnek bizonyult. Ezen felbuzdulva és az esemény rendkívüli jelentőségének tudatában a szervezők javasolták a telep állandósítását, hogy a látványból kiinduló Kárpát-medencei művészek részére, akik a kitűzött célokat is vállalják, anyagi és szellemi támogatás nyújtva, megfelelő alkotási körülményeket biztosítsanak.
Négy év után, az ezredfordulón pedig Felsőbányára költözött a festőtelep. A régi hagyományt folytató képzőművészeti tábor – változott helyen – új hagyományt teremtett. Ennek érkeztünk el a 15. évfordulójára.
Az elmúlt másfél évtizedben nyolc országból több mint hetven különböző korú és felfogású művész dolgozott családias légkörben a telepen, hozzávetőlegesen mintegy háromszáz munkát ajánlva fel három képtár részére. Ezek az alkotások megtekinthetőek a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nagyváradi Székházában, továbbá a felsőbányai és a nagybányai RMDSZ-székházakban. Ebből az anyagból külföldön eddig húsz, belföldön pedig harminc kiállítást rendeztek.
A Nagybánya Tájképfestő Telep évek óta rendszeres kapcsolatban áll a Szentendrei Régi Művészteleppel: tapasztalatcseréket, művésztalálkozókat szerveznek és kölcsönösen meghívják egymás képzőművészeit alkotótáboraikba. A Nagybánya Tájképfestő Telep egyúttal szellemi alkotóműhely szerepét is felvállalta: a nagybányai festészet eddigi történetét, hagyománytereremtő szerepét, valamint a kortárs képzőművészet aktuális problémáit – jeles előadók bevonásával – elméleti síkon is megvitatják.
Véső Ágoston az elmúlt másfél évtizedről eképpen vall: „A tizenöt éves munkásságunk legjelentősebb erdményének nem elsősorban az elkészült alkotásainkat, hanem a példamutatást, az értékes kulturális hagyományaink megőrzését, és ennek továbbéltetésére kifejtett erőkifejtésünket tartom. Igényeljük a nívót a kultúra minden területén, mert az igazi művészet által az ember több és jobb lesz. Az igazi művészet út az Istenhez.”
Ennek szellemében hívjuk Önöket a 2010. szeptember 12-én du. 5 órakor sorra kerülő, a Nagybánya Tájképfestő Telep 15. évfordulója alkalmából tartandó hálaadó istentiszteletre és templomi ünnepélyre a felsőbányai református templomba, ezt követően pedig a Jubileumi kiállítás megnyitójára,a felsőbányai RMDSZ-székházba. erdon.ro
2010. szeptember 20.
Az EMKE és a BMC is tagja a magyarság szellemi múzeumának
Magyar Örökség-díjakat adtak át Kolozsváron
Rangos hazai és határon túli személyiségek jelenlétében adták át hétvégén a Magyar Örökség- díjakat Kolozsváron: a Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért Bírálóbizottság hatvanadik döntése értelmében ezúttal hét erdélyi személy és intézmény érdemelte ki az 1995-ben, a Magyarországért Alapítvány által létrehozott „magyarság szellemi becsületrendjét”. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében szeptember 18-án tartott ünnepségen Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, Hajdó István főesperes, Kilyén Ilka színművész, Korniss Péter fotóművész, az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés, a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Barabás Miklós Céh részesült az erkölcsi elismerésben, és lett tagja a magyarság láthatatlan szellemi múzeumának. A rendezvény keretében a Gaal György tanár, irodalomtörténész és Gránitz Miklós fotóművész által összeállított Örök Házsongárd című kötetet is megismerhették a résztvevők.
„Soha irodalomra és tudományra (kultúrára) olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat” – idézte Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1920-as írását bevezetőjében Hámori József agykutató, a Magyar Örökség-díj Bírálóbizottságának elnöke. Mint mondta, szükségszerű, hogy a Magyar Örökség-díjak átadására ezúttal Erdély fővárosában, Kolozsváron került sor. – A magyarságnak és kultúrájának megmaradását jelentős mértékben köszönhetjük az évszázadokon át független erdélyi fejedelemségnek. Erdélyből és a Partiumból származó kiválóságok, intézmények eddig is szerepeltek az évi díjazottak között, ma azonban mind a hét kitüntetett közvetve és közvetlenül is az erdélyi magyarság soraiból kerül ki – magyarázta Hámori, majd a díjról szólt néhány szót.
Megtudtuk: a Magyar Örökség-díj megalapítói 1995-ben a klebelsbergi gondolatok szellemében határozták meg a kitüntetés misszióját. Úgy látták, „az elmúlt negyven-ötven évben a magyar történelemnek olyan alkotó személyiségei merültek feledésbe, és kerültek ki ezáltal a nemzeti emlékezetből”, akik alapvetően meghatározták a 19. és a 20. századi Magyarország fejlődési irányát. – Ezeket a személyiségeket, életműveket szinte elő kell bányászni a feledés mélységeiből, hogy példaként lehessen őket a mai nemzedék elé állítani: íme, ők voltak azok, akik a magyar 20. századot megcsinálták. Ez az oka, ha úgy tetszik, történelmi oka annak, hogy bizottságunk számos esetben jutalmaz Magyar Örökség-díjjal már nem élő személyeket vagy egykor működött intézményeket – hangsúlyozta Hámori, majd hozzátette: ezek a személyek és intézmények óriások voltak a maguk idejében, a személyek közül nem egy a zseni kategóriájába sorolható. Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Lajtha Lászlót, Reményik Sándort, Dsida Jenőt és Nagy Imrét említette többek között példaként, mintegy bizonyítva: a díj odaítélésének fő szempontja az életmű minősége. Az intézmények közül többek között a több mint háromszáz éves nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Nagybányai Művésztelep részesült eddig a díjban.
Ablonczy László megfogalmazása szerint a Magyar Örökség-díj a „magyarság szellemi becsületrendje”, nem jár pénzjutalommal, sem más anyagi elismeréssel: a kitüntetettek egy oklevelet kapnak, valamint egy jelvényt, amely a magyar Szent Koronát ábrázolja – fejtette ki Hámori József, majd Poprády Géza könyvtárosnak, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökének, a Bírálóbizottság tagjának adta át a szót. A Farkas Balázs, Fekete György és Makovecz Imre kezdeményezésére, a Magyarországért Alapítvány Kuratóriumának tevékeny közreműködése révén létrejött Magyar Örökség-díj kapcsán elmondta: a kitüntetettek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén alapszik, ugyanis a Bírálóbizottság az állampolgárok által érdemesnek tartott személyek, együttesek, intézmények, teljesítmények közül választja ki a díjazandókat. Évente négy alkalommal hét-hét díjat osztanak ki a mostanihoz hasonló kulturális műsor keretében. Mint kiderült, a díj gondozását 2003. márciusában a Magyar Örökség és Európa Egyesület vállalta fel.
A folytatásban Schulek Ágoston, a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnöke mutatta be a Bírálóbizottság tagjait: Hámori József akadémikust, a Bírálóbizottság elnökét, Poprády Gézát és Zelényi Kovács Annamáriát, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökeit, Juhász Judit szóvivőt, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettesét, Bakos István tanárt, művelődéskutatót, Benkő Samu művelődéstörténészt, esszéistát, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, Kelemenné Farkas Márta nyelvészt, egyetemi oktatót, Boda László tanárt, művelődéstörténészt, Pázmándi Gyula vegyészmérnököt, közgazdászt, Rókusfalvy Pál pszichológust, Takács József biológust, agykutatót, Tóth-Pál József zenetanárt, kultúrakutatót, valamint Veres-Kovács Attila nagyváradi református lelkészt.
Magyar Örökség-díjban részesült, nevét az Aranykönyv őrzi és szombat óta a magyar szellem láthatatlan múzeumához tartozik: az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés (az elismerést Rezi Elek, Adorjáni Zoltán és Benkőné Zonda Tímea vette át, laudált Kozma Zsolt kolozsvári teológiai tanár), Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, múltfeltáró nemzetszolgálatáért (laudált Benkő Samu művelődéstörténész), Hajdó István főesperes, lélekmentő szolgálatáért (laudált Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános), Kilyén Ilka színművész, kulturális missziójáért (laudált Medgyessy Éva marosvásárhelyi író, újságíró), Korniss Péter, fotográfusi alkotóművészetéért (laudált Sára Sándor operatőr, rendező), a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (az elismerést Dáné Tibor Kálmán, Dávid Gyula és Kötő József vette át, laudált Filep Antal budapesti néprajzkutató) és a Barabás Miklós Céh, az erdélyi magyar képzőművészetet felélesztő és megtartó szolgálatáért (az elismerést Kolozsi Tibor szobrászművész és Németh Júlia műkritikus vette át, laudált Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező).
A díjazottak nevében Hajdó István főesperes mondott köszönetet, majd a Bolyai János Alapítvány Kuratóriuma által odaítélt Bolyai-pályadíjjal tüntették ki Benkő Samu akadémikust az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésében és vezetésében kifejtett kiemelkedő közszereplői tevékenységéért, valamint Bolyai János marosvásárhelyi kéziratainak gyűjteményes kiadásáért, őt Nagy Ferenc méltatta. Az ünnepség keretében közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula kórusa, Majó Julianna karnagy vezetésével, valamint Kilyén Ilka és a pusztinai Kovács Krisztián.
Rövid szünet után az Örök Házsongárd című, a budapesti székhelyű Pharma Press kiadónál megjelent kötetet ismerhették meg a résztvevők, Sipos Gábor EME-elnök méltatását Köllő Katalin, lapunk munkatársa tolmácsolta. Elhangzott: „a régi metszetek, archív felvételek, új fényképek a míves szöveggel összefonódva igazán és legjobban a minőségi papíron, kiváló nyomdatechnikával hatásosak, ráadásul szép kötésben, igényes védőborítóval – ezt a szépség-együttest forgathatjuk most a Pharma Press könyvkiadó jóvoltából. Dr. Gaal György kolozsvári tanár, irodalomtörténész, a kincses város múltjának avatott kutatója és Gránitz Miklós budapesti fotóművész több mint három évi kitartó munkájának eredménye kerül most az olvasó kezébe”. Az immár kétkötetes kiadvány létrejöttéért köszönetet mondott továbbá Gránitzné Demel Editnek, Gergelyné Tőkés Erzsébetnek, a Házsongárd Alapítvány „legfőbb munkásának”, aki a helyszíni munka feltételeinek biztosításában vállalt oroszlánrészt, valamint Dávid Ferencnek, a kiadó ügyvezető igazgatójának és az album külalakját elkészítő Árgyélus Grafikai Stúdiónak. A két szerző a kötetek megszületésének körülményeiről szólt, majd a rendezvény dedikálással zárult.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)
2014. április 26.
Hegedüs Csilla: prioritás a szórványközösségek fokozott védelme
„Szórványban nagyon sok mindenre kell egyszerre odafigyelnie a magyar közösségnek, miközben folyamatosan számolnia kell a beolvadás veszélyével is. Ebben az ádáz küzdelemben a magyarságnak olyan biztosítékokra van szüksége helyi, megyei, országos és európai szinten, amelyekre támaszkodhat nap mint nap. És ez nem luxus, hanem elsődleges szükséglet. Ha mi a döntéshozás valamennyi szintjén jelen vagyunk, akkor vállt vállnak vetve szolgáltathatjuk a megnyugtató alapot, amelyre építeni lehet. Erre gondoljunk május 25-én a szavazófülkében” – fogalmazott Hegedüs Csilla örökségvédelmi államtitkár, EP-képviselőjelölt Nagybányán, ahol a Németh László Elméleti Líceumot és a Nagybányai Művésztelepet látogatta meg. Ezt követően az RMDSZ jelöltje, a Szövetség helyi tisztségviselőivel – Vida Noémi Máramaros megyei RMDSZ-elnökkel, Bónis István képviselővel és Ludescher István nagybányai alpolgármesterrel – Szinéváralja és Koltó magyar közösségével találkozott.
Nagybányán és környékén járt kampánykörútja harmadik napján az RMDSZ Nőszervezetének EP-képviselőjelöltje, aki a megyeközpont 1998-ban alakult önálló, magyar tannyelű intézményében, a Németh László Elméleti Líceumban a szórványbeli oktatásról érdeklődött és megtekintette az iskola Református Egyház által visszakapott műemléképületét, amelynek felújítása közösségi prioritás. Ezt követően az államtitkár a Nagybányai Művésztelepre látogatott, amelynek korszerűsítésére, felújítására a Norvég Alapnál pályázik és uniós források lehívását is tervezi a közösség. Az RMDSZ államtitkára úgy vélte: helyreállítását követően az európai hírnevű művészeti központ olyan összehangolt erővel megvalósított népszerűsítést is megérdemel, amely révén a térség turizmusa is fellendülhet.
Bátorítja a nőket a Nőszervezet vezetője
A kampánykörút következő állomásán, Szinérváralján Hegedüs Csilla a helyi nőszervezet képviselőivel találkozott, bátorította a hölgyek közösségért végzett munkáját. „Az önök tevékenysége elengedhetetlenül fontos a közösség számára. Annál is inkább, hogy a mi társadalmunk még nagyon távol áll a családközpontú, gyermekvállalásra buzdító gyakorlattól. Európai társainktól nekünk ezt kell megtanulnunk, itthon pedig megteremtenünk a lehetőséget ezeknek az értékeknek az érvényre juttatására. Segítsünk, tehát, egymásnak és adjunk esélyt erre a közelgő európai parlamenti választásokon” – szögezte le a Nőszervezet vezetője, jelöltje, aki továbbá lakossági fórumon vett részt és meglátogatta a település római katolikus műemléktemplomát.
Koltón a település polgármesterével a Teleki-kastélyt tekintette meg. Az örökségvédelmi államtitkár elmondta: örömmel látja, hogy a helyi közösségek felismerték az uniós és nemzetközi alapok nyújtotta lehetőségeket, európai gondolkodásra vall, hogy a műemlékkastélyt és múzeumát emberközelivé, turisztikai szempontból vonzóvá szeretnék tenni. Ebben a folyamatban minden rendelkezésére álló eszközzel támogatni fogja a koltóiakat – hangsúlyozta végezetül Hegedüs Csilla. maszol.ro
2015. július 16.
Hazavihetők, újranézhetők – igényes albumokat mutattak be Thorma Jánosról és a nagybányai művésztelepről
„Hazavihető Thorma János életműve ebben a kötetben, átolvasható, újranézhető, érdekes párhuzamok, kapcsolatok, kölcsönhatások fedezhetők fel művek és művek, korszakok és korszakok között.
Fontos, hogy minden művészetszerető számára elérhető közelségben, akár a könyvespolcon legyen, a múzeumban pedig újra és újra megtekinthetik Thorma János eredeti alkotásait” – mondja Kovács Zita művészettörténész, a bajai Türr István Múzeum igazgatója abban a videóban, amely a Büki Barbarával (Magyar Nemzeti Galéria) közösen jegyzett Thorma János-albumot népszerűsíti. A tévés anyagot kedden délután vetítették le a kolozsvári magyar főkonzulátus rendezvénytermében, a 231 színes reprodukciót és 542 festmény adatait tartalmazó háromnyelvű kiadvány bemutatóján. Az érdeklődők ugyanakkor a szerzőpáros másik – hasonlóan igényesen kivitelezett és a kiskunhalasi Thorma János Múzeum gondozásában megjelent – kötetét, a nagybányai művésztelepre fókuszáló Bay-gyűjteményt is megismerhették.
Albertné Simon Edina konzul Thorma János életének, munkásságának fontosabb mozzanatait ismertette bevezetőjében, és hangsúlyozta: nevét és legtöbb festményét a kiskunhalasi múzeum őrzi, amely az utóbbi években nem csak könyvekben és kiállítássorozatban állított emléket a művésznek, hanem komoly erőfeszítéseket tett alkotásainak összegyűjtésére, számbavételére is.
Murádin Jenő művészettörténész, aki az elmúlt időszakban jelentős szerepet vállalt a festőművész tevékenységének népszerűsítésében, a nagybányai művésztelep fontosságára világított rá. – A kolónia létrejötte sorsfordító volt a magyar és tágabb értelemben az egész Kárpát-medencei művészetben. Azáltal, hogy a kárpáti tájba belesimuló bányavároskában művésztelep alakult 1896-ban, a Münchenből érkező növendékek kiléptek a műtermek zárt világából, s a szabadban való festés teljesen más látásmódra vezette őket. Az akadémizmust felváltották az impresszionizmus felé mutató művek – magyarázta a művészettörténész. Thormának is ki kellett szakadnia korának tradícióiból, hogy „a hatalmas vásznak festői próbatételétől” eljusson arra a pontra, amikor „átadhatja magát a természet lírai sugallatának”. Művészi kvalitásain túl kolóniafenntartó és művészpedagógiai munkásságára is felhívta a figyelmet a méltató: „páratlan diplomáciai érzékkel alakította ki kapcsolatait a román kultúrpolitika országos és helyi irányítóival; így sikerült fenntartani a művésztelepet újabb 25 évig, 1944-ig”.
Nem csoda tehát, hogy változatlan érdeklődés mutatkozik pályája iránt, s hogy egyre több könyv, album, levelezéskiadvány és kiállítások sora idézi meg a nagybányai mester életművét.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)
2015. szeptember 14.
Nagybánya, az erdélyi művészet alfája
Lezárult a Nagybánya Tájképfestő Telep 20. Alkotótábora Felsőbányán a hét végén. Az augusztus 31-én kezdődött táborban 19 képzőművész vett részt a Nagybánya melletti kisvárosban Erdélyből, Magyarországról, Németországból és Angliából.
A Nagybányai Művésztelep 100. és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) megalakításának 75. évfordulóján, 1996 júliusában Tőkés László püspök kezdeményezésére Magyarláposon nyári alkotótelepet szervezett Véső Ágoston festőművész és néhai Lugosi Mihály helybéli lelkipásztor. Olyan kulturális missziót vállaltak ezzel, amely biztosította a magyar képzőművészet egyik legnagyobb teljesítményének, a világhírű nagybányai festészet hagyományainak ápolását és továbbéltetését, valamint a Kárpát-medence magyar és más nemzetiségű művészeivel való kapcsolattartást.
Szombaton az idei tábor zárásaként táborzárást megelőző napon az impozáns felsőbányai római katolikus templomban ökumenikus hálaadó istentiszteletet tartottak. Tőkés László, a KREK előző püspöke többek között az egyház és a művészet szoros kapcsolatáról szólt. Egyfelől az alkotóművészetet mint szakrális szolgálatot hangsúlyozta ki, másfelől az egyház és a hitélet művészeteket megtermékenyítő, jótékony hatását húzta alá.
Az ökumenikus istentisztelet után a felsőbányai RMDSZ székházában nyitották meg az alkotótáborban készült munkákból rendezett tárlatot. Az anyagot válogató és méltató művészettörténész, Vécsi Nagy Zoltán el is mondta: e szerény hajléknál méltóbb környezetet érdemelnének a színvonalas alkotások. Ennek mentén Véső Ágoston – miközben röviden visszatekintett az alkotótábor két évtizedére – a szervezési nehézségekről is szólt, valamint azokról a körülményekről és viszonyulásokról, amelyek miatt ez a rangos partiumi művészeti intézmény, a Nagybánya Festőtelep még mindig nem nyerte el az őt megillető figyelmet.
Takács Péter kolozsvári konzul a magyar kultúra fontos helyszínének nevezte Felsőbányát, egyetértve Vécsi Nagy Zoltánnal, aki a Nagybánya-jelenséget az erdélyi művészet alfájának nevezte, amely mindmáig nem nyerte el méltó helyét az egyetemes és a magyar művészettörténetben. Véső Ágoston megköszönte minden eddigi és mai munka- és alkotótársának – külön is a román partnereknek – az elmúlt húsz esztendőt, elmondva: 13 országból 140 művész vett részt az általa vezetett táborokban az évek során, legtöbbjük vissza-visszatérő, néhányan sajnos már csak alkotásaik révén lehetnek velünk, dicsérte a kitartókat és üdvözölte a fiatalabbakat.
A táborvezetőt Szakács Imre festőművész, a Szentendrei Régi Művésztelep vezetője, az Európai Művésztelepek Szövetségének alelnöke köszöntötte és méltatta baráti meghatódással.
Krónika (Kolozsvár)
2015. december 3.
Jubileumi tárlat Váradon
Idén húszéves a Nagybánya Tájképfestő Telep, ebből az alkalomból nyílik kiállítás december 4-én 6 órakor a Partiumi Keresztény Egyetem emeleti kiállítótermében.
Az erre az alkalomra összeválogatott közel ötven alkotást bemutató tárlatot Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, valamint Bráda Tibor és Véső Ágoston Munkácsy-díjas festőművészek nyitják meg.
Kulturális misszió
A Nagybányai Művésztelep 100. és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület megalakításának 75. évfordulóján, 1996 júliusában Tőkés László püspök kezdeményezésére Magyarláposon nyári alkotótelepet szervezett Véső Ágoston festőművész és néhai Lugosi Mihály helybéli lelkipásztor. Olyan kulturális missziót vállaltak ezzel, amely biztosította a magyar képzőművészet egyik legnagyobb teljesítményének, a világhírű nagybányai festészet hagyományainak továbbéltetését, valamint a Kárpát-medencei művészek közötti kapcsolatok ápolását. A Nagybánya Képzőművészeti és Kulturális Egyesület 2000-től a felsőbányai Bódi-tónál és környékén szervezte meg a Nagybánya Tájképfestő Telep alkotótáborát, mindvégig Véső Ágoston Munkácsy-díjas festőművész szakmai irányításával. 2015. augusztus 31-én megnyitották Felsőbányán a festőtelep huszadik táborát, szeptember 12-én pedig a táborzáró ökumenikus hálaadó istentisztelet után tárlatot rendeztek a frissen megszületett munkákból. Ekkor hangzott el: festőtelep immár két évtizede végzi áldásos szolgálatát, ám a bizonyos körülmények és viszonyulások miatt ez a rangos partiumi művészeti intézmény még mindig nem kapta meg az őt megillető közfigyelmet. Sőt, noha a Nagybánya-jelenséget sokan az erdélyi művészet alfájának tartják, az mindmáig nem nyerte el méltó helyét az egyetemes és a magyar művészettörténetben.
erdon.ro
2015. december 7.
Nagyváradra vitték Máramaros tájait
Többek között a sokszínűséget és a minőséget tartotta szem előtt Véső Ágoston Munkácsy-díjas festőművész, amikor a Nagybánya Tájképfestő Telep elmúlt húsz évének közel ötszáz alkotása közül kiválasztotta azt a több mint negyven munkát, amelyek a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) előcsarnokában január végéig tekinthetők meg.
A művésztelep szakmai vezetője a hétvégi megnyitón rámutatott: a felsőbányai tábor „dialógus-módszerrel” dolgozik, különböző stílusú festőket hívnak meg, vitatkoznak, egymástól tanulnak, de mindennél fontosabb, hogy ők nem a természetet másolják, hanem a természet által inspirálva vetik vászonra az érzéseket. Eddig összesen tizenkét ország mintegy százötven művésze vett részt a nyári alkotótáborukban, amely a nagy előd, a nagybányai festőtelep és -iskola hagyományait követi, újjáélesztve azt, amit annak idején a szocreál megpróbált a gyökerestől kiirtani.
A Partiumi Magyar Művelődési Céh által szervezett jubileumi kiállítás megnyitójakor Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke emlékeztetett arra, hogy püspöksége idején a Máramaros megyei Magyarláposon az ő kezdeményezésére jött létre az első nyári alkotótábor. Egyszeri alkalomra szánták a Nagybányai Művésztelep 100. és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület megalakításának 75. évfordulóján – 1996 júliusában –, de a folytatás nem maradt el.
A Nagybánya Képzőművészeti és Kulturális Egyesület 2000-től a felsőbányai Bódi-tónál, illetve környékén szervezte meg a Nagybánya Tájképfestő Telep alkotótáborait. Az európai parlamenti képviselő azzal a reménnyel köszöntötte az egybegyűlteket, hogy az egyesület hamarosan székházat kaphat, így intézményesedhet a tábor.
Bráda Tibor Munkácsy-díjas festőművész szerint a nagybányai festőtábor annak idején egész Magyarországon éreztette hatását. A festő nosztalgiával idézte fel a nagy elődök törekvéseit, kritikusan jegyezve meg: gondatlannak bizonyult az utókor az örökség kezelésében. „Nagyon nagy feladat vár az ifjúságra, hogy a felejtés folyamatát megállítsák, és úgy alakítsák a jövőt, hogy ennek a korszaknak méltó emléke maradjon az eredeti helyszínen” – vélte a festőművész.
Véső Ágoston hangsúlyozta, a kilencvenes évek végén nagyon nagy igény volt a hagyományok megmentésére, azóta pedig évről évre egy olyan alkotótábor várja a művészeket, ahol példamutatóan jók a kapcsolatok, szeretet és tisztelet sugárzik a részt vevőkből. A 20. alkotótábor egyébként szeptember 12-én zárult Felsőbányán.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
2016. szeptember 19.
Véget ért a nagybányai Főtér Fesztivál
Csütörtöktől vasárnapig ezreket mozgatott meg a nagybányai Főtér Fesztivál.
A nagybányai magyarok 11. fesztiválján fellépett többek között a Bagossy Brothers Company és Rúzsa Magdi, de háromdimenziós épületvetítés is volt a Nagybányai Művésztelep megalapításának 120. évfordulója alkalmából. Nagy népszerűségnek örvendett ugyanakkor a huszártoborzó és a debreceni huszárok és a bányavidéki hagyományőrzők lovasbemutatója is.
Szintén a régi korokba kalauzolta az érdeklődőket a főtéren tegnap sorra kerülő középkori bemutató, amelyen az érdeklődők a korabeli fegyvereket, öltözékeket és táncokat ismerhették meg, bemutatták nekik a hajítófegyverek és íjak használatát, illetve a párviadalokat. A programsorozat vasárnap este orgonakoncerttel ért véget a Szentháromság-templomban.
Erdély.ma
2017. november 2.
Fontos a forrásokig lemenni
Történelem-filozófiai szakot végzett, művészettörténettel egyik tanárának hatására kezdett foglalkozni. Könyvei, cikkei, tanulmányai hiánypótlók, sokszor rejtett dolgokról rántják le a leplet. Murádin Jenő az erdélyi művészettörténet egyik legbeavatottabb ismerője.
– Tordától néhány kilométerre található községben született értelmiségi szülők legkisebb gyermekeként. Milyenek voltak ezek az évek? – Bátyám hét, nővérem tizenegy évvel nagyobb. Nyolcvan évet töltök, ami nagy időtávlat, és ilyenkor mindig arra koncentrálok, mi az, amire a legrégebbről emlékszem. Talán hihetetlenül hangzik, de a bécsi döntés jut eszembe, pedig az 1940-ben volt, amikor hároméves voltam. Apámék a telepes rádión hallgatták óriási izgalommal a híreket, ugyanis nem tudtuk, mi lesz Aranyosszékkel, ahol szülőfalum is van, amíg ki nem derült, hogy átesik Dél-Erdélybe. Harasztos egyébként zsákfalu, ide csak utak vezettek, innen tovább már nem lehetett menni. Sáros falu, agyagos, nehéz földje van, az eke beletörik. Amire viszont igazán jól emlékszem, az a ’44-es frontátvonulás. Harasztos a bal szárnya volt a Torda ellen irányuló orosz támadásnak, tehát erőteljesen megszállta a katonaság.
– Ennek a megszállásnak milyen következményei voltak?
– Apám elmenekült, mert szeptemberben, amikor a magyar hadsereg Dél-Erdély ellen támadott, kántortanító lévén elénekelte a templomban a Himnuszt. Emiatt neki menekülnie kellett, én ottmaradtam anyámmal. Az asszonyok felmenekültek a padlásokra, mert az oroszoknak kedvenc szórakozásuk volt, hogy a fiatalasszonyokat, lányokat kergették. Láttam, amikor az első hadosztály bevonult, nem is oroszok voltak, hanem hegyes sapkájú, tatár, kirgiz kinézésű közép-ázsiai népség. Aztán jöttek a tankok, a lőszeres kocsik, de a gyerekeket „Ivánék” nem bántották. Az egyik orosz feldobott a levegőbe, cukorkát, csokoládét adott, felültetett egy tankra is, anyámék a padlás ablakából kétségbeesve nézték, mi lesz. De az egyszerű orosz ember nyilván az otthonhagyott családjára gondolt, így hát nem bántottak engem sem.
– Az iskolát is szülőfalujában kezdte?
– Igen, és akkor még palatáblára írtunk, ma már ezt felváltotta a táblagép…Táblakeretben volt, egy gumival rá volt kötve a palavessző. Apám, Murádin Lukács volt a tanító, ő ott volt szolgálatban 30 évig. Az a vidéki tanító volt, aki együtt élt a faluval, kérvényeket fogalmazott, viszonylag jól beszélt románul, bár Harasztoson a románok kiválóan tudtak magyarul. Akkoriban nem volt villany, nem volt aszfalt, a követ, amit ráhordtak a sáros utakra, egy év alatt elnyelte a föld, és kezdhették elölről. Megvolt a falunak a maga varázsa, de semmiféle kényelem nem volt, talán három-négy telepes rádió működött, köztük az apámé. Amíg ott voltam iskolás, feladatom volt többek között a lámpacső törlése, hiszen az mindig kormos lett a petróleumfüsttől. Később bevezették a villanyt, és elsőként Aranyosszéken a gázt. Ma már nem szívesen megyek ki Harasztosra, megváltozott a vidék, megváltoztak az emberek is, más lett az a világ.
– Később hol folytatta tanulmányait?
– A bécsi döntés után László bátyám, aki nyelvész lett, Gyulafehérvárra ment katolikus iskolába, a nővérem pedig Nagyszebenbe, szintén egyházi iskolába. Én Kolozsvárra jöttem a tanítóképzőbe. Azért nem gimnáziumba, mert számtanból katasztrofális voltam, apám, aki számtant is tanított, mindig mondta: te, fiam, csak az egyszeregyig jutsz el. Történész szerettem volna lenni, azt nagyon kedveltem, már gyerekkoromban is rengeteget olvastam, nem volt apámnak olyan könyve, amit végig ne olvastam volna, ha értettem, ha nem. Vagy az iskola nyitott ablaka alatt hallgattam, mit tanít apám, mit kérdez, így aztán, amikor felsőbb osztályokba kerültem, sok mindent tudtam már, vagy legalábbis volt fogalmam róla.
– Bár az volt az álma, mégsem lett a klasszikus értelemben vett történész. Hogyan történt, hogy másfele ment a pályán?
– Ha nem úgy alakulnak a dolgok, biztos történész leszek. A művészettörténet akkoriban még távoli dolog volt. Történelem-filozófia szakra felvételiztem az egyetemen 1958-ban, jól is ment. Azok között a kiválasztottak között voltam, akik Kolozsváron kaphattak állást. Csakhogy az egyetem után három hónapra elvittek katonának, és egy kolléga addig mesterkedett, amíg elfoglalta az állásomat. Constantin Daicoviciu volt az egyetem rektora, tudta, mi történt velem, és megvolt benne az a becsület, hogy hozott Bukarestből egy felmentést, így végül nem kellett elfoglalnom azt szilágysági falut, ahova kihelyeztek. Egy darabig munkanélküli voltam, majd az Igazság című kolozsvári napilaphoz kerültem. Ez az erdélyi sors, hiszen egy magyarországi ember azzal a képességgel nem egy napilapnál köt ki. De itt olyan kevés hely volt a magyarság számára, hogy az ember örvendett, ha álláshoz jutott.
– Milyen volt napilapnál dolgozni azokban az években?
– Szerencsém volt, hiszen művészeti kérdésekkel foglalkoztam. Mindig sajnáltam a mezőgazdasági rovatnál dolgozó kollégákat, hogy semmi nem maradt meg utánuk. Mezőgazdasági kampánycikkeket írtak. Kit érdekel az ilyesmi? A kultúrából mégiscsak marad valami. Az a művészeti élet, ami azokban az években volt, lecsapódik kiállítások, művészpályák bemutatatásának képében. Ugyanakkor jó társaság volt a lapnál. Sokszor az íróasztal alatt hagytam a táskámat, és átmentem a könyvtárba kutatni. Keszthelyi Gyula, a főnököm tudta ezt, de soha egy szót nem szólt. Egyébként Móra Ferencnek igaza volt: mindenkinek használ, aki napilapnál dolgozik, mert megtanulja a fegyelmet. Csak éppen időben abba kell hagyni…
– Mikor kezdett érdeklődni a művészettörténet iránt?
– Az egyetemen Virgil Vătăşianu volt a művészettörténet tanárom, aki olyan izgalmasan és érdekesen adott elő, hogy muszáj volt odafigyelni. Ide tartozik, hogy amikor felkerültem az egyetemre, akkor egyesítették a Bolyai és a Babeş egyetemeket, ami azt jelentette, hogy a tantárgyak egy részét románul, másik részét magyarul tanultuk. Voltak persze soviniszta tanárok, és olyan is, akiről tudtuk, kiválóan beszél magyarul, de az egyetemen nem szólalt meg. Ugyanakkor például David Prodan, aki a román középkori történészeknek igen jelentős alakja volt, azt mondta: beszéljen csak magyarul, úgyis megértem. Ugyanígy Vătăşianu is, akinek otthon magyar szolgálója volt, azzal magyarul beszélt. Daicoviciu annyira jól beszélt magyarul, hogy árnyalt kifejezéseket használt. Volt bennük nacionalizmus, de tudták, mennyit ér és mit jelent a magyar kultúra. Visszatérve, Vătăşianunál nagyon jól vizsgáztam, felmerült az is, hogy maga mellett tart az egyetemen. Ez nem történt meg, munkanélküli lettem, de valamit kellett tennem. Imreh István professzor, aki kedvenc tanárunk volt, ajánlotta, hogy olyasmivel foglakozzam, amivel közlési lehetőséghez is jutok. Így fogtam neki a művészettörténetnek nagy elkötelezettséggel, hiszen e nélkül nem lehet semmit sem művelni. Azt hiszem, nem volt olyan műterem, ahol ne jártam volna. Meg kellett ismerkedni az alkotókkal. És a könyvtározás sem elhanyagolható: soha nem hittem annak a művészettörténésznek vagy műkritikusnak, akit könyvtárban nem láttam soha.
– Könyvei nem csak műelemzésről szólnak...
– Életem fele levéltárban és könyvtárban telt el. Így jött az a felismerés, hogy van az erdélyi művészetnek olyan – viszonylag szűk – pászmája, ami nincs feltárva. Ebből születtek a könyvek – 55 kötetnél tartok –, és azok egy része az én történészi képzettségemet is tükrözi. Nemcsak műelemzésről szólnak a könyveim, hanem környezetrajzról is, hiszen fel kell tárni a körülményeket. Nyilván a műből kell kiindulni, de az, hogy a művek hogyan keletkeztek, különösképpen kisebbségi helyzetben, ahol a sorok között kellett kimondani valamit, ahhoz szükség volt ehhez a környezetrajzra: hogy éltek, miként élték meg azt a korszakot, milyen művek rejtetten, szimbolikusan mit jelentenek, mire kell figyelni. Annak a munkának, amit sok év alatt elvégeztem, az volt a végkövetkeztetése, hogy a magyar kultúra oszthatatlan. Hiába szabdalták szét a Kárpát-medencei térséget, ami itt megmaradt, és a magyarság által itt létrehozott értékek az egyetemes magyarság értékei. Ezt kell feltárni, megmutatni, hogy ez megmaradjon. A kolozsvári botanikus kert egykori aligazgatója, Gergely János egyszer elhívott, nézzük meg, hogy egy bizonyos növénynek milyen színű virágja van sík területen, illetve sziklafalban vagy szakadékban. Kicsit mások voltak, nem egyformák. Ilyen a magyar kultúra is: ugyanaz, de ha egy zordabb, szakadékosabb területen nyílik, akkor annak a virága kicsit más lesz.
– Össze lehet hasonlítani a magyarországi és az erdélyi magyar kultúrát?
– Sosem mondtam vagy írtam le, hogy az erdélyi kultúra vetekszik a magyarországival. Utóbbi sok szempontból magasabb rendű, mert megvoltak az iskolái, akadémiái, könyvtárai, lehetőségei, és a fejlődésben nem gátolták a kisebbségi helyzetből születő gondok. Ugyanakkor nem írható meg a mai magyarországi művészettörténet az esetek jelentős többségében anélkül, hogy ne vegyük figyelembe azt, ami a határon túl történt. Fadrusz János munkássága – aki a Felvidékről jött, és fontos munkái jelentős része Erdélyben vagy Pozsonyban van – nem írható meg csupán abból kiindulva, amit Magyarországon alkotott. Mednyánszky László úgyszintén felvidéki volt, oda kötötték a gyökerei. A kortárs művészetekre ez ma már kevésbé érvényes, bár ha belegondolunk, a marosvásárhelyi avantgárd MAMŰ-csoport tagjai 1989 előtt majdnem mind elmentek Magyarországra. De az ő művészetük sem választható el a szülőföldtől. Munkásságomat azért tartom hozzájárulásnak az egyetemes magyar művészettörténethez, mert ezeket a kapcsolatokat tárja fel.
– Intenzíven foglakozott a nagybányai művésztelep történetével is. Miért érdekelte az erdélyi művészetnek ez a fejezete?
– A nagybányai művésztelep története 1896-tos alakulásától 1918-ig ismert, de hogy utána 1944-ig mi történt, arról Magyarországon szinte senki sem tudott. Ez arra vezethető vissza, hogy Trianon után a telep átesett a határon. 1990 után fedezték fel újra a műkereskedők, és nekünk hatalmas, a kereskedőnek viszonylag kevés pénzért keltek el a nagybányai művek. Sok műtárgy áramlott ki az országból. Ennek az volt az oka, hogy a 90-es marosvásárhelyi pogrom után a fiatalok jelentős része igyekezett minél messzebb kerülni innen, és nyilván nekik pénz kellett a megélhetéshez. A szülők leakasztották a képeket a falról, és eladták műkereskedőknek. Így fosztódott ki ez a terület.
– Manapság is sok szó esik a nagybányai művésztelepről. Milyen körülmények vezettek a megszűnéséhez? Nem lehetne valamilyen formában újraindítani?
– Abban a formájában nem lehet. Thorma Jánosnak, a művésztelep alapítójának nagyszerű diplomáciai érzéke volt. Neki a román városvezetéssel nagyon jó volt a viszonya. II. Károly román király eljött hozzá Pál görög herceggel, és a fél műtermét felvásárolták. Ez hatott a városvezetésre. 1924-ben a szatmári törvényszéken önálló jogi személyiségként védték le a kolóniát, tehát nemigen lehetett hozzányúlni. A 30-as évek második felében a levegőben volt a revízió. Ekkor jött a pusztítás második hulláma, és államosították a festőiskolát. Ziffer Sándort és néhány román embert neveztek ki tanárnak, de nem működött az iskola, gyakorlatilag csődbe került. A bécsi döntés után Mikola András és Krizsán János újraalakította, ez működött 1944-ig. Az 50-es években új műtermek épültek, fiatalok kerültek oda, Tőrös Gábort és Véső Gusztávot kivéve mindannyian románok voltak. Az akkori iskola már nem a késő naturalista, avantgárdba hajló művészetet kedvelte, ugyanis felfedezték a máramarosi és avasi román népművészetet, ez pedig nem volt összetársítható a múlttal. A korszak lezárult, és nem hiszem, hogy valami történik, miután a jelenlegi városvezetés két évvel ezelőtt leromboltatta azt a házat, ahol Ferenczy Károly, Ferenczy Noémi és Mikola András élt, dolgozott. Nagybánya nagyon fontos volt a magyar művészet történetében, mert tulajdonképpen akkor léptek ki a szabadba a művészek. Ha pedig kilépsz a szabadba, megváltozik a festészet jellege.
– Említette, hogy a művészeket gyakran meglátogatta. Hogyan fogadták otthonukban, műhelyükben?
– Majdnem mindenki jól fogadott. Egy műteremlátogatást mindenki szívesen vett, mert a művész szereti megmutatni a munkáit. Sőt, egy-két kivételtől eltekintve a művészek műtermében idegen képet nem láttam. Ugyanis a művész nem akarja látni, csak önmagát. És mindenki szereti, ha írnak róla. Tele vagyok anekdotákkal, de hosszas lenne elmondani. Aurel Ciupe festőművésznél például többször is jártam, mindig magyarul beszélgettünk. Ő mondta még pályám kezdetén: ide figyeljen, fiam, ha nem jár Avram Iancuval és Mihai Viteazuval karonfogva, semmi esélye sincs. Olyan dolgokat mondott el nekem, amit román újságíróknak soha. Rengeteg dolgot tudtam meg tőle, főleg a két háború közötti „finomságokról”.
– A megsebzett szobor című kötetében az 1918 után elpusztított magyar emlékművekről ír. Hogyan történhetett meg ilyen barbárság?
– Nemcsak Erdélyben pusztultak magyar emlékművek, hanem az utódállamokban – Szerbiában, Szlovákiában – is ugyanez történt. A kötet egy repertóriuma azoknak az emlékeknek, amelyek 1918 után eltűntek vagy megsérültek. Marosvásárhely összes szobra – így a Bem- és a Kossuth-szobor – megsemmisült. Olyan ez, mint az ősembernél: ha felrajzol vagy elpusztít valamit, akkor az a korszak is eltűnik, kiiktatódik az emlékezetből. Ha nincs Mátyás-szobor Kolozsvár főterén, akkor Mátyás sem létezett – ez a felfogás vezetett a pusztításhoz. Egyébként Mátyás esetében bizonyos szkizofrénia nyilvánult meg, mert például a feleki románság 1919-ben bivalyszekerekkel akarta elhúzni a szobrot. Maga a románság akadályozta meg mondván, hogy Mátyás román származású. Mitikus eredetű gondolat: ha elpusztítom a szobrot vagy a képet, akkor elpusztul a hozzá fűződő emlék is. A régi tanárok, Ciupe és társai, sosem vettek részt ilyesmiben. A fiatalabbakban már más indulatok folytak, de engem soha nem ért inzultus a részükről.
– Mennyire volt ismert az ön munkássága az anyaországban?
– Német származású feleségem, Murádin-Beyer Katalin miatt sokáig nem kaptunk útlevelet, pedig alig beszél németül, és eszünk ágában sem volt kint maradni. Mikor végre kijutottam Magyarországra volt, aki megkérdezte: maga élő személy? Hiszen olvasták munkáimat, de látni nem láttak soha. A kapcsolat, ami a magyarországi művészettörténészekkel kialakult, 1990 utánra vezethető vissza. Ma már hetente felhívnak, ha valami határon túli dolog érdekli őket. A Magyar Művészeti Akadémia nyolc éve tagjává választott, ott még jobban összejöttem azokkal, akiket kevésbé ismertem.
– Több mint félszáz kötet szerzője, szinte megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt írt. Sosem fáradt bele a munkába?
– Nagyon szeretem azt, amivel foglalkozom, nem éreztem tehernek azt a gyűjtő munkát, ami ezzel járt. Rengeteget jegyzeteltem, ezek ma is megvannak. Képkatalógusomból meg tudom mondani, melyik művésznek hol jelentek meg képei. Nem felesleges munka, mert a képek beazonosítását igenis segíti. A számítógép fontos segédeszköz, de nem mondja el az összefüggéseket. Távol áll tőlem, hogy elutasítsak bármilyen technikai újítást, azt viszont látom, hogy hiába kapja meg a fiatal készen, amit keres, az összefüggés nem jön ki a gépből. Aki nem olvas, ahhoz a dolgok rendszerezése nem jut el. Márpedig a fiatalok nagy része sajnos nem olvas. Tanárismerőseim panaszolják, hogy a gyerekek nem tudnak elolvasni egy klasszikust, mert nem értik a szöveget. Úgy vélem, fontos az embernek a forrásokig lemennie, anélkül nehezen tud boldogulni, ha igazán értékeset akar alkotni.
– Mi a titka e termékeny írói tevékenységnek?
– Bátyám azt szokta mondani, „könnyű neked egyik könyvet a másik után írni, amikor feleséged az íróasztalnál a széket a feneked alá tolja, hogy nyugodtan tudjál dolgozni”. Hálás vagyok neki, hogy majdnem minden könyvemben a legnagyobb segítségemre volt.
Murádin Jenő
A művészettörténész, szerkesztő, egyetemi docens 1937. november 23-án született a Kolozs megyei Harasztoson. Felsőfokú tanulmányokat a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen folytatott, 1963-ban szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. A kolozsvári Igazság napilap munkatársa, majd a Napsugár főszerkesztője volt, 1991-től a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán oktatott és kutatott docensi beosztásban. Több száz művészeti és kritikai írásában behatóan foglalkozik a kortárs művészettel. Elsősorban az erdélyi, 1990 után a magyarországi képzőművészeti közéletnek is jeles közreműködője szervezéseivel, kiállítási megnyitó beszédeivel, műkritikáival. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)