Szeptember 18-án és 19-én Gyergyószárhegyen tanácskozott a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének mintegy 50 tagja. A hagyományos évi rendezvényre ezúttal nemcsak magyarországi, hanem vajdasági és muravidéki vendégek is eljöttek. Az első napon a rádiózásról volt szó: a közszolgálati és a kereskedelmi médiumok közötti eltérésekről. Éles vita volt az írott sajtó helyzetéről. Ambrus Attila, a MÚRE elnöke, a megjelenésének 160. évfordulóját ünneplő Brassói Lapok főszerkesztője átfogó képet alkotott a romániai magyar sajtó helyzetétől a rendszerváltástól napjainkig. Nagy gondot jelent a fennmaradásban, a megmaradásban a reklámbevételek csökkenése, továbbá a különböző politikai táborok elitjének befolyásolása, és nem utolsósorban a bulvárosodás, amely értékválsághoz vezet. A magyarországi helyzetképet vázolta fel a Népszabadság munkatársa, Tripolszky László. Szabó Zsolt, a Babes–Bolyai Tudományegyetem docense az újságíróképzés helyzetét ismertette. A találkozón bemutatták a MÚRE volt munkatársának, Adamovits Sándornak a Szellemi helyszínelés Nagyenyedtől Marosvécsig című könyvét. Átadták a MÚRE díjait. Az írott sajtó kategóriában Szabó Zsolt, a Művelődés főszerkesztője nemcsak több évtizedes sajtó- és szerkesztői munkája elismeréseként, hanem azért az oktatói tevékenységért, amelyet a Babes-Bolyai Egyetem újságírói karán végez, kapott nívódíjat. Az audiovizuális kategóriában a Román Televízió magyar adásának szerkesztő-műsorvezetője, Mosoni Emőke vehette át a díjat, az anyanyelvi kultúra megőrzése terén végzett munkájáért oklevelet kapott a Kolozsvári Rádió munkatársa, Orbán Katalin. Az Oltyán László családja által alapított díjat Csibi Márti oknyomozó írásaiért kapta. /-vagy-: Prés alatt a sajtó. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 21./

A Művelődés szeptemberi számát a táncművészetnek szentelte, helyet adva Az erdélyi magyar táncművészet és tánctudomány az ezredfordulón címmel Kolozsvárom 2009. április 28-án megtartott konferencia anyagának. Ebben szerepel Könczei Csongor Javaslat a romániai magyar intézményesített felsőfokú táncművészeti oktatás bevezetésére című dolgozata is. /Művelődés (Kolozsvár), szeptember/

A kolozsvári Művelődés szeptemberi száma válogatást közölt annak a rendhagyó tudományos ülésszaknak a dokumentumaiból, amelyet egy háromnapos táncművészeti program keretében április 28-30. között tartottak Kolozsvárott. A tartalomból: Az erdélyi magyar táncművészet és tánctudomány az ezredfordulón (Könczei Csongor); A műtánc kialakulása az erdélyi színpadokon (Laskay Adrienne); A néptánctól a táncszínházig (Deák Gyula); Javaslat a romániai magyar intézményesített felsőfokú táncművészeti oktatás bevezetésére (Könczei Csongor). /b. d. : „Táncoló” Művelődés. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 20./

A XIV. Kárpát-medencei napok műsorait Szilaveczky Csilla állította össze. Olyan előadók szólaltak meg, akik őrállóként helyt álltak. Az ülést megnyitó dr. Koncz Gábor, az Magyar Kultúra Alapítvány igazgatója S. Benedek András kárpátaljai származású irodalomtörténészt búcsúztatta. Az elhunytat a teljes Kárpát-medencei irodalmi élet legjelentősebb képviselői búcsúztatták. Az Ápoljuk, őrizzük és tartsuk meg anyanyelvünket c. irodalmi tanácskozást Tőkéczki László és a kárpátaljai Vári Fábián László előadása vezette be. A szlovákiai magyar pedagógusok és szülők lapját, a Katedrát Lacza Tihamér, a pozsonyi Pátria Rádió munkatársa mutatta be. A kárpátaljai Együtt c. folyóiratról, annak alapító főszerkesztőjéről, a tanácskozás napján eltemetett S. Benedek Andrásról Vári Fábián László és Dupka György beszélt. Univerzális kiadót hoztak létre a lap munkatársai számára, ezideig több mint száz szerzőnek jelentettek meg kötetet. Füzesi Magda és Lengyel János a Kárpátaljai Hírmondót ismertették. Másnap az Irodalmi kávéházban Csörgits József szólította a közelmúltban megjelent és a megjelenés előtt álló kötetek szerzőit. Itt kapott szót az erdélyi küldöttség is. Szabó Zsolt főszerkesztő a Művelődés folyóiratot mutatta be. Vasárnap, a Peremvidékek magyarsága c. szociográfiai műhelyek bemutatásában Teleki Júlia Hol vannak a sírok c. dokumentumgyűjteményéről beszélt. Hihetetlen, hogy milyen szörnyűségek történtek a Vajdaságban, szülőfalujukban a magyarokkal. Hihetetlen, hogy mindezekről, az 1944-es magyarellenes vérengzésről nem tud (nem akar tudni?) Európa. /Gáspár Attila: Írott szóval a megmaradásért. XIV. Kárpát-medencei napok. Budapest, Magyar Kultúra Alapítvány, 2009. szeptember 25–27. = Művelődés (Kolozsvár), október/ S. Benedek András /Munkács, 1947. febr. 1. – Budapest, 2009. szept. 8./ számos önálló kötetben és tanulmányban foglalkozott Kárpátalja magyar irodalmával, történetével, kultúrtörténetével és néprajzával. Az Együtt című folyóirat alapító főszerkesztője volt 1965–1967-ig, Vezetője volt az ungvári Forrás Irodalmi Stúdiónak és a kárpátaljai magyar irodalmi-polgárjogi mozgalomnak.

Kalotaszegi önépítkezés, kolozsvári ódon házak, a tudomány szolgálatába állított élet, második világháborús fogolytábor, a magyar és a lengyel nemzet sorsközössége – egyebek mellett ilyen témákban kínál olvasnivalót a kolozsvári Művelődés folyóirat októberi száma. A lap az 1989-es rendszerváltozás utáni erdélyi újraépítés egyik példájaként a magyarvistai református gyülekezet kulturális központját, a Kalotavárat építő igyekezetét mutatja be, Gáspár Attila a szeptemberben Budapesten lezajlott XIV. Kárpát-medencei napokról számol be. Bakó Botond a 70. életévét betöltött Tóthfalussyné dr. Veress Éva biológus, kutató, feltaláló, egyetemi tanár, Takács Gábor pedig Barcsay Jenő tanár és festőművész életpályáját mutatja be. /Lapszemle. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 12./

A nagy sikerű Sztánai Füzetek című sorozatban (Művelődés – Szentimrei Alapítvány) jelent meg Fekete Károly Hatvan év Kalotaszegen. Válogatott írások (1947–2007), Művelődés – Szentimrei Alapítvány, Sztánai füzetek 7. Kolozsvár, Sztána, 2009.) című könyve. Fekete Károly a romániai pedagógus-társadalom ama, mai Kós Károlya, aki több mint hat évtizeden keresztül előbb a kolozsvári Igazság, majd később a Szabadság külső munkatársaként-újságírójaként, a Kolozsvári Rádió magyar adásainak a helyi tudósítójaként Kalotaszeg kiváló tollú krónikás-nagymestere volt. A kötet törzsanyagát Fekete Károly művelődésszervezői és pedagógiai tevékenységét föltérképező írások, valamint a szerző különböző sajtóorgánumokban (Kalotaszeg, Igazság/Szabadság, A Hét, Faclia, Szemfüles, Művelődés) megjelent írásainak reprezentatív cikkbibliográfiája (1966–2000) egészíti ki. /Bréda Ferenc: Kortárs krónika az örök Kalotaszegről. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 17./

Sem az iskolák, sem a kultúrházak, sem az katolikus egyház nem engedélyezik a moldvai csángó falvakban, hogy ingatlanjaikban tartsák az iskolán kívüli magyar foglalkozásokat. A legtöbb településen bérelt épületben tanulnak a gyermekek, mert saját házak vásárlására nem futja az oktatási programot fenntartó Moldvai Csángómagyarok Szövetségének. Székeket hoztak a külsőrekecsini Gyermekek Házához. Támogatók adományából építették fel ezt a házat. A magyar órákat korábban egy családnál tartották. Az emeleten tanári lakást és számítógéptermet alakítottak ki. Moldvában 21 településen tartanak magyar órákat, de csak hét faluban van magyar közösségi ház. Ezeken a településeken egyre többen tanulnak magyarul. – Az emberek azt érzékelik, hogy nem csak egy rövid időre jövünk, itt megzavarjuk az ők életüket, és aztán tovább állunk, hanem hosszú távon gondolkodunk – hangsúlyozta Solomon Adrian, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke. Lujzikalagorban három évig kis raktárban tartották a magyar órákat. Az 5000 lelkes községben már 100 gyermek jár a magyar foglalkozásokra. Ezért bérelte ki a Csángó Szövetség most a házat. 35 ezer euróra lenne szükség ahhoz, hogy a Csángó Szövetség megvásárolhassa a házat, ahol a tanári lakás is helyet kapna. Az összeget közadakozásból próbálják összegyűjteni. Duna TV. /Hosszú távon gondolkodik a Csángómagyarok Szövetsége. = Erdély. Ma, nov. 20./ 8/ November 18-án volt az Erdővidéki Közművelődési Napok leggazdagabb kínálata: Barótra, Olasztelekre, Kisbaconba, Erdőfülébe, Nagybaconba, Ürmösre, Bölönbe, Nagyajtára és Vargyasra vittek programot a szervezők. Másnap Baróton Hidak címmel a felsőrákosi alkotótábor anyagából, Bardocon pedig az Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista és Barlangász Egyesület tagjainak munkáiból nyílt fényképkiállítás, Bölönben Höncz László Bűnösként is győztes című könyvét, Baróton pedig Magyari Hunor Az erdővidéki református egyházmegye templomai című albumát mutatták be. Vargyason megnyílt az Erdővidék nagyjai című kiállítás, Középajta népe pedig Magyari Hunor albumát ismerhette meg, a bölöni Kék virág néptáncegyüttes Zalánpatakon és Középajtán lépett fel. Baróton előbb dr. Bona Gábor, majd Pelyach István történész tartott rendhagyó történelemórát az 1848―49-es szabadságharcról, majd a csíkszeredai Mesehetes zenekar szerzett lépett fel. Dr. Egyed Emese Baróti Szabó Dávid Kisded szótáráról /Tortoma Kiadó, Barót/ beszélt, mely most jelent meg. Az 1792-ben Kassán nyomtatott második kiadás alapján készült könyvet méltatva a kolozsvári egyetemi tanár kiemelte: ,,Amikor készült, munkafüzet volt, tanári segédletként tudták használni a magán- és iskolai oktatásban azok, akik tudatosan akartak magyarul beszélni, s azok is, kik magyarul akartak megtanulni. ” Erdőfülében a Magyar Művelődési Intézet főigazgatóját, Borbáth Erikát telt ház fogadta. Örökségvédelem és hagyományápolás című előadásában arra tért ki, hogy mennyi hasznot hajthat a ma emberének az elmúlt évszázadok alatt felhalmozott közös tudás. Olaszteleken kiállítás nyílt Nagy Viktor fényképeiből, majd Kolumbán-Antal József székelyudvarhelyi író Székely honfoglalás című kötetét mutatták be. Kisbaconban Csikány Tamás és Kedves Gyula budapesti történész Székelyek a napóleoni háborúkban, valamint Huszárok az 1848/49-es szabadságharc erdélyi hadszínterén címmel tartott előadást. Szabó Zsolt főszerkesztő, valamint Benkő Levente szerkesztő ismertette a Művelődés című folyóiratot, Jánosi József pedig Erdővidéki táncélet című kötetét. Fehér János művészettörténész Erdővidék épített örökségéről értekezett. Baróton megnyílt Kiss Béla sepsiszentgyörgyi képzőművész akvarell-kiállítása. /Hecser László: Gazdag Erdővidéki Közművelődési Napok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 21./

Bíró Donát emlékére
Kedden, május 25-én elhunyt Bíró Donát tanár, helytörténész, a szászrégeni magyarság meghatározó, közismert személyisége, akinek több várostörténeti és a környékről szóló monográfiája, tanulmánya, cikke jelent meg. Mindig a háttérben maradt, úgy kutatta a múltat, hogy a jövőnek szóló példát szolgált ezáltal azoknak, akik olvasták írásait. Tanárként több nemzedéket nevelt fel.
Bíró Donát 1930. május 9-én született a Hargita megyei Csíkmadarason. Elemi iskolába szülőfalujában járt, majd Csíkszeredában érettségizett. 1954-ben államvizsgázott a kolozsvári Bolyai Egyetem történelem fakultásán, melynek elvégzése után megkezdte didaktikai pályafutását Szászrégenben, a magyar tannyelvű Tanítóképzőben, a 2-es számú líceumban, valamint a szintén helybéli 5-ös számú általános iskolában. Nyugdíjazása után is tovább dolgozott, mivel Szászrégenben hiányoztak a szakképzett tanárok, így történelmet, gazdaságtant és filozófiát tanított a város két középiskolájában. Szabadidejében elszánt – s talán legfontosabb – kutatója Szászrégen múltjának, foglalkozott tehát helytörténettel, etnográfiával. Kutatásai számtalan kötetet, illetve helytörténeti és etnográfiai tanulmányt eredményeztek. Ezek nyomtatásban is megjelentek, valamint a különböző hazai és külföldi folyóiratokban, például Művelődés, Szászrégen és Vidéke, Népújság stb.
Fontos kitüntetéseket és díjakat is kapott, mint pl. 1992-ben a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságtól (III. díj), szintén harmadik díjat a budapesti Néprajzi Múzeumtól 1992-ben és negyedik díjat 1997-ben. A szászrégeni helyi tanács is értékelte helytörténeti tevékenységét, és a helyi kultúra és irodalom terén elért eredményeiért 2004-ben oklevéllel tüntette ki. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége hosszú pedagógusi pályafutása során elért eredményei elismeréseként az Ezüst Gyopár Díjat adományozta neki. Román nyelven is közölte helytörténeti tanulmányait a municípiumi könyvtár égisze alatt megjelent Reghinul cultural című kötetben. Didaktikai és helytörténeti kutatómunkája mellett énekkari tevékenységet is folytatott. Tagja az erdélyi EMKE- nek, az EME-nek, valamint a zürichi Ungarisch Historischer Verein Zürich-nek. A helyi Szászrégen és Vidéke című lapban sorozatban jelentek meg cikkei, tanulmányai Erdély fejedelmeiről, például: Báthory Istvánról, Báthory Zsigmondról, Bethlen Gáborról, Bethlen Istvánról, Rákóczi Györgyről, valamint a Szászrégen környéki helységekről, mint Abafája, Beresztelke, Holtmaros, Nagyfülpös, Dedrádszéplak, Marosfelfalu, vagy nemzetünk történelmének fontosabb eseményeiről, mint: a nándorfehérvári diadalról, a mohácsi csatáról, a kuruc mozgalomról, az 1848-49-es szabadságharcról, Szent István királyunkról, Mátyás királyról, az erdélyi székelyekről és szászokról – áll a Demeter Judit által összeállított életrajzban.
Temetése ma 14 órától lesz a magyarrégeni kápolnából. Nyugodjék békében!
Nagy András, Szászrégen polgármestere
Népújság (Marosvásárhely)

Civil kurázsi – Kulturált jövő 2009–2010 – Összefoglaló
A Kráter Műhely Egyesület 2009 őszétől 2010 májusáig lezajlott rendezvénysorozata a Kárpát-medencei magyar civil kezdeményezések fokozottabb együttműködését szolgálta. Az öt, filmvetítéssel egybekötött határon túli találkozón felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és bácskai-bánáti civil szervezetek képviselőivel folytatott kerekasztal-beszélgetést a KME delegációja.
Turcsány Péter író, a KME elnöke a rendezvényeket bevezető előadásaiban a civil világ és az állam lehetséges új kapcsolatait vázolta fel. Minden esetben hangsúlyozta a szervezett formájú civil együttműködések, a közös fellépések és állásfoglalások jelentőségét.
A felvidéki úton (érsekújvári és ipolysági találkozó) a Kárpát-koszorú – Csángóföldtől Őrvidékig című, Csontos Jánossal közös kötetet jegyző Mihály Zoltán fotóművész is jelen volt. Diavetítéssel egybekötött előadását komoly beszélgetés követte. Emelte a hangulatot Elmer István a Lépcsők c. kötet szerzőjének felolvasással egybekötött előadása. A mindenkori keresztény értelmiség kálváriajárása példamutató lehet a felvidéki nemzetrész magyar kisebbsége számára is.
Az ipolysági találkozón a résztvevők és a rendezők nagy örömére szolgált Duray Miklós, a Magyar Koalíció Pártja tiszteletbeli elnöke problémafeltáró és közös civil cselekvésekre buzdító előadása. Példának hozta fel a komáromi székhelyű Szövetség a Közös Célokért (SZAKC) társulás tevékenységét, mely mára komoly közéleti és mozgósító erővel bír. Z. Urbán Aladár, a Palóc Társaság elnöke a magyar–magyar, magyar–szlovák, ill. a magyar és uniós kapcsolatok lehetőségeiről beszélt.
A kárpát medencei civil körkép című film levetítése a résztvevők véleménye szerint – nemcsak itt, hanem a további fórumokon is – jelentős példával szolgál(t) a jövőben alakuló civil szervezetek számára is, és segíti a Kárpát-medencei magyar nemzeti együttműködés programját.
Rendezvénysorozatunk harmadik állomása alkalma szándékosan egy kárpátaljai kis magyar falu művelődési otthonába vezetett. Iskolások, fiatalok és turisztikai szakértők voltak a közönség soraiban. Az itteni összefogást jól tükrözi a helyi civil és a régiós turisztikai szervezetek együttműködése, melynek egyik motorja Szuhán András, Bene polgármestere.
A régiós sajtó erőteljesen van jelen e többnemzetiségű táj civil közösségeinek hétköznapjaiban. A beszélgetés után a résztvevők kiemelték a civil szervezetek munkahelyteremtő és kultúramegtartó jelentőségét is.
A negyedik út a patinás Kolozsváron, a Farkas utcai Református Kollégium dísztermébe vezetett. Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat főszerkesztője és Székely Árpád, a kollégium igazgatója fogadta az ide „tékozló fiúként” hazalátogató Kovács Attila Zoltánt, a Kráter főszerkesztőjét, és Turcsány Pétert, az ismert Wass Albert-kutatót. A filmvetítés kapcsán a szervezők megállapodtak abban, hogy október elején megismételt nagyszabású rendezvényre hívják össze az egyetemváros ifjúságát és civil szervezeteit. Külön öröm számunkra, hogy programunkkal szinte egy időben ülésezett és hozta meg határozatát a Kárpát-medencei Civil Egyeztető Fórum. Az alapító szervezetekhez a KME – mint aki másfél évtizede foglalkozik hasonló tevékenységekkel – örömmel csatlakozott.
Csak emlékeztetőül: 2007. szeptember 21-én több magyar civil szervezet tisztségviselőivel közösen a KME vezetése megállapodott a Kárpát-medencei Civil Együttműködési Lánc (KCEL) létrehozásában és működtetésében.
Ezt a kezdeményezésünket sajnálatosan nem követte igazi megvalósulás; nem az aktivitás hiányzott, hanem a kellő pályázati feltételek biztosítása, melyek révén működtetni lehetett volna ezt a fórumot. A tervezett elektronikus portál kialakításáról természetesen a jövőben sem mondunk le. 
Zentai rendezvényünk társszervezője a „Ci-Fi” Civil Központ volt, mely Zsoldos Ferenc irányításával a tájegység legkiválóbb előadóit hívta meg fórumunkra: Dr. Hódi Sándor, a Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézet igazgatója, Hajnal Jenő, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója és Horváth László, a kishegyesi Dombos Fest főszervezője voltak az est vendégei.
Ezen a beszélgetésen már előtérbe került az összegző, zárókonferencia témája is. Az előadókat és az érdeklődő közönséget egyformán foglalkoztatta, vajon rombolja-e a személyiséget a névtelen kommentek világa, vagy éppen közösségteremtő hatásukat kellene-e kiemelni; mennyire veheti át az internet más adathordozók, hírközlők szerepét, milyen az internetes nyelv hatása az anyanyelvre, és milyen változást hozhat a műveltségben. Mindentudóvá lesz az internetező vagy elbutul? Hogyan segítheti az oktatást a világháló?
Hajnal Jenő, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója hangsúlyozta a bácskai tanárgenerációk és fiatalok szép együttműködését és közös munkáját a délvidéki magyar folyóirat- és könyvkultúra elektronikus feldolgozása terén. Horváth László az épített kultúra további megmentését sürgette, a civil összefogás és civil lehetőségek megmutatásával.
Dr. Hódi Sándor nagyszabású előadásban, mintegy az e-galaxis kultúrájának „apostolaként” szólalt fel, mely különböző fordításportálok és -programok lehetőségével képes egyenrangúvá tenni magyar anyanyelvi kultúránkat a világ nagyobb lélekszámú nemzeteinek kultúráival. Gondként említette, hogy a kisebb települések sávszélesség-problémák miatt nehezen tudnak csatlakozni a világhálóra.
Gruik Ibolya a zentai Magyar Szó munkatársa az e-galaxis oktatásban és tájékoztatásban betöltött szerepét nyomatékosította, hiszen nagy lehetőség, hogy a kultúrában is naprakész társai lehetünk a Kárpát-medencében többfelé szakítva, sőt egyes helyeken jelentős szórványban élő magyaroknak.
Fórumsorozatunk Pomázon megrendezett zárókonferenciája kapta a legszélesebb körű nyilvánosságot, ezt kísérte a legnagyobb érdeklődés. A tanácskozás összefoglalóját és az elhangzott előadásokat külön írásokban tettük közzé.
A Nemzeti Civil Alapprogram Nemzetközi Kapcsolatok és Európai Integráció Kollégiuma által támogatott rendezvénysorozat betöltötte hivatását. Körútjaink és konferenciáink a civil szférában több, együtt megoldandó kérdésre hívták fel a figyelmet. Szerencsés volt az időpont választása is, mert a magyar Országgyűlés nemzetépítő és nemzetegyesítő szándéka párhuzamba került a civil világ fokozottabb közéleti jelenlétének és együttes fellépésének szándékával.
A munka folytatódik: a PoLíSz-ban közzétett beszámolók és írások a jövőben is képesek az elindított folyamatot továbbgenerálni; erre a KME szervezőgárdája, honlapunk és társszervezeteink is készen állnak.
A rendezvénysorozatról összesen 34 médiamegjelenés adott hírt, 35 különböző sajtóorgánumban. Ezek közül a legtöbb anyag az interneten látott napvilágot (29 db), ezt követte 2 televíziós, illetve 4 írott sajtóbeli megjelenés. Egy alkalommal a Katolikus Rádió is beszámolt a rendezvényről, összegzéséről.
Köszönettel tartozunk azoknak a civileknek és munkatársaknak, akik munkájukkal segítették a fórumsorozat megvalósulását:
Csemadok Érsekújvári Alapszervezete (Szlovákia)
Honti Corvin Kör – Polgári Társulás (Szlovákia)
Bene Alapítvány (Ukrajna)
Diaszpóra Alapítvány (Kolozsvár)
Művelődés Egyesület (Kolozsvár)
„Ci-Fi” Civil Központ (Szerbia)
Pest Megyei Ifjúságért Egyesület (Pomáz)
Hitünk szerint ma már nem kell „civil kurázsi” a civil együttműködéshez, de nemzetünk és társadalmunk gondjai egyként igénylik a civil leleményességet, az együttműködést, a közös kiállást – s ha kell, a közös kurázsit is.
Pomáz, 2010. május 31.
(Kráter Press)
Polísz (Budapest)

Tisztújítás az újságíró-egyesületnél
A hét végén a Gyergyószárhegyi Kulturális Központban tartotta tisztújító közgyűlését a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. A találkozó egyben "születésnapi rendezvény" is volt, hiszen 20 évvel ezelőtt Csíkszeredában jött létre az érdekvédelmi szervezet.
A jelenleg közel 300 tagot számláló szakmai szervezetnek sikerült rangot kivívnia a nemzetközi és a hazai berkekben. Néhány éve létrejöhetett a Külhoni Magyar Újságírók Egyesületeinek Konvenciója, amelynek alapító tagja a MÚRE is. Ez a szervezet próbálja összefogni a határon túli magyar sajtót, hiszen a találkozások során kiderült, hogy hasonló gondokkal küzd mindenütt a kisebbségi média. Ezenkívül, a romániai sajtószervezetek is partnerként tárgyalnak a MÚRE képviselőivel. Hiánypótló kezdeményezésként 1990-ben Nagyváradon beindult az újságíróképzés, aminek köszönhetően létrejöhetett a szervezet szárnya alatt – a Magyar Újságírók Országos Szövetsége által támogatott – Ady Endre Sajtókollégium. Ugyancsak a MÚRE kezdeményezésére beindulhatott a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen a médiaoktatás. Kevés a hely ahhoz, hogy felsoroljuk mindazokat a rendezvényeket, szakmai képzéseket, riporttáborokat, amelyek 20 év alatt hozzájárultak ahhoz, hogy a romániai magyar újságíró-társadalom felépüljön, megerősödjön. Olyan neves újságírók, publicisták vezették az egyesületet, mint Hecser Zoltán, Kántor Lajos, Ágoston Hugó, Csép Sándor, Ambrus Attila, Gáspár Sándor. De említenünk kell Stanik István és Cseke Péter nevét is, akik oroszlánrészt vállaltak abban, hogy a magyar médiaképzés is gyökeret verjen. Mindezekkel ellentétben, mint minden civil szervezetnél, az utóbbi időben az is tapasztalható volt, hogy egyre kevesebb olyan rendezvényt sikerült szervezni, ami megmozgatta volna a tagságot. Ezért is jelentett a MÚRE életében fordulatot a hétvégi közgyűlés, hiszen a szervezetnek alkalmazkodnia kell az utóbbi időszak gazdasági-társadalmi változásaihoz: több lett a munka, kevesebb a jövedelem, egyre nehezebben lehet pályázni, pénzforráshoz jutni.
Az alapszabályzat-módosítást és a tisztújítást követően a következő vezetőség állt össze: Karácsonyi Zsigmond elnök (Népújság), Csép Sándor audiovizuális alelnök (RTV), Szekeres Attila írott sajtó – alelnök (Háromszék), Simonffy Katalin (volt RTV-s) és Szűcs László (Erdélyi Riport főszerkesztője, AESK igazgatója) vezetőségi tagok. A Maros megyei területi elnök Vajda György (Népújság) lett.
– Az egyesület operativitásának növelése érdekében sikerült a vezetőséget karcsúsítani úgy, hogy a területi szervezeteknek legyen nagyobb hatáskörük és mozgásterük. Ez reményt ad arra, hogy több olyan rendezvény is lesz, amely nemcsak a tagoknak, hanem az érdeklődőknek is többet nyújt a romániai magyar média életéből – mondta Karácsonyi Zsigmond korábbi ügyvezető elnök, a MÚRE új elnöke.
A 20 éves ünnepség keretében – ahol a korábbi elnökök közül jelen volt Hecser Zoltán, Csép Sándor, illetve Ambrus Attila – a szárhegyi kastély lovagtermében ünnepélyesen is felidézték a kezdeti időszakot, majd hagyományosan átadták a Veszely Károly-díjakat, amelyeket a Brassói Lapok első főszerkesztőjéről neveztek el, akit az 1848-as forradalmat követő időszakban meghurcoltak. Az idén a díjban Benkő Leventét, a Művelődés munkatársát részesítették, aki számos, a közelmúltat feltáró publicisztikai, történelmi kötetet jelentetett meg, illetve a szórványban tett sajtótevékenységükért a nagybányai Bányavidéki Új Szót illette az elismerés.
Az ünnepségen könyvbemutatóra is sor került, Ambrus Attila: Gótvárosi levelek, Balázs János: Csabákra várva, és Simonffy Katalin: Képnyelv – szónyelv című köteteket ismertették.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

Karácsony előtti könyvmustra
Nagyvárad – Magyarországi és romániai kiadók könyveiből nyílt vásár csütörtökön a nagyvárad-őssi Antonio Alexe Sportcsarnokban. A Könyvet a fa alá! mottóval szervezett vásár vasárnapig látogatható.
A tavalyi sikeren felbuzdulva idén második alkalommal szervez ünnepi könyvvásárt aHonterus Könyvkereskedés. A Könyvet a fa alá! mottóval megrendezett vásárt csütörtök délben nyitották meg a nagyvárad-őssi Antonio Alexe Sportcsarnok folyosóján. A megnyitón viszonylag szép számban érkeztek érdeklődők. Herman Ferenc főszervező mondott rövid köszöntő beszédet. Felhívta a figyelmet, hogy nem csak Erdélyből és a Partiumból, hanem Magyarországról is érkeztek kiadók, így az idei könyvvásár nemzetközinek mondható. A megnyitón felléptek a váradi Francisc Hubic Művészeti Iskola Koreográfia szakos diákjai, Ramona Gavriş balettoktató vezetésével, majd megkezdődhetett a felállított standok közötti könyvmustra. Mint ahogy Herman Ferenctől megtudtuk a kiadók különböző árkedvezményekkel próbálják a látogatók számára vonzóvá tenni könyvvásárt. Nem véletlen, hogy éppen ünnepek előtt szervezték meg, hiszen céljuk elsősorban az, hogy minél több családban kerüljön könyv a karácsonyfa alá, ezáltal pedig minél több emberrel ismertessék meg az olvasás örömét. A szervezésben szintén szerepet vállaló Delorean Gyula RMDSZ-es önkormányzati képviselő, érdeklődésünkre kifejtette: összesen huszonegy könyvkiadó vesz részt az idei könyvásáron, mely háromszor több a tavalyi évhez képest. Szeretnék, ha Várad kellemes színfoltjává nőné ki magát a rendezvény.
Nyitvatartási program
A sportcsarnok folyosóin felállított standok között zömében magyar, emellett román és angol nyelvű könyveket is láttunk. Az egyik budapesti kiadónál hangoskönyveket is lehet vásárolni akár hetven százalékos árkedvezménnyel. Művészeti lexikonok, térképek, útikönyvek, világirádalmi, ezotériai, vallási kötetetek, gyermekkönyvek, folyóiratok, stb. széles választéka közül lehet válogatni. Pénteken és szombaton 10-18, vasárnap pedig 10-14 óra között látogatható a vásár. A gyermekek számára kézműves foglalkozásokat is szerveznek (pénteken és szombaton 10-14, illetve 16-18, vasárnap 10-14 órák között) illetve jelen lesz a Mikulás is, aki meghallgatja a gyerekek kívánságait. A kolozsvári kiadók könyvbemutatóval is készülnek: szombaton 11 órakor mutatják be Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla: Törzsében székely volt – Tamási Áron, valamint a Székelyföld képi autonómiája című kiadványaikat. Továbbá bemutatásra kerül a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, sorozatzáró kötete, melyet Dávid Gyula, a lexikon főszerkesztője ismertet. Nagyváradhoz különleges kötődése van a munkának, hiszen az ide köthető számos alkotó, irodalmi jelenség, folyóirat, és nem utolsó sorban munkatárs mellett a nagyváradi nyomdában készült mind az öt kötet. A Polis kiadó könyveiről Dávid Gyula, a kiadó vezetője beszél, a Művelődés kiadványairól Benkő Levente, a folyóirat szerkesztője, míg a Kriterion többi újdonságát H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója mutatja be. A könyvbemutatókon kedvezményesen vásárolhatók meg a kiadók könyvei. Belépés ingyenes.
Mészáros Tímea, erdon.ro

Kettéosztott erdélyi magyar közművelődés? – Kevesebb könyv, kevesebb olvasó
Alig húsz érdeklődő jelent meg szombaton délelőtt a nagyváradi filharmóniában, ahol a II. Nagyváradi Ünnepi Könyvvásár alkalmából a kolozsvári a Kriterion Könyvkiadó, a Művelődés és a Polis Kiadó munkatársai voltak a meghívottak. Szabó H. Gyula, a Kriterion igazgatója köszöntötte a maroknyi közönséget, majd átadta a szót Dávid Gyulának, aki a Polis kiadó mostanában megjelent könyveiről beszélt. A legfontosabb kiadvány, mely vélhetőleg a leginkább érdekli az olvasókat, a Romániai magyar irodalmi lexikon két sorozatzáró (5/1-es és 5/2-es) kötete volt. Benkő Levente lapszerkesztő a Művelődés kiadványairól beszélt. Abban mind a három meghívott egyhangúlag egyetértett, hogy egyre csökken a kereslet a könyvek és általában az olvasás iránt, s rámutattak arra a furcsa jelenségre, amely az erdélyi magyar irodalmi műhelyeket kélt részre osztja, ugyanis mint mondták, a Király-hágó mintegy falként választja el a partiumi és az erdélyi kultúrát egymástól, az alkotóművészetet és a közművelődést egyaránt. A helyszínen meg is lehetett vásárolni a kiadók által forgalmazott könyveket.
Sz. M. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Levél Budapestről
Teleki Pál emlékezete
Vedd példának őt. Hogyha vért / szomjaznak fenn az istenek: / a népedé helyett / nyujtsd némán nékik fel a magadét. // Mert olyan a kor, mint midőn Zeusz / bitorolta még a Fiu helyét, / itta a bort és zabálta a húst. / Midőn tivornya-hely volt még az ég. // Barbár idő. De ilyenkor terem / Sárkányölőt a föld és Tűzlopót. / Barbár idők. De hősök s áldozók / ilyenkor győzhetnek a végzeten. // Ilyen volt ő is, aki most kimult. / Nem összeroppant, de fölmagasult. // Rom, rom és rom. S úgy érleli magát / rommá a ház, a város, a világ,/ ahogy gyümölccsé érik a virág. // Hazám: jövendőnk, Déva vára vagy? / Elég a vér, hogy megkösse falad? / Szorong a sziv; bár hajnalod hasad! // Népünk jövője? Szó, te semmi rongy! / Az beszél ma, ki semmit se felel. / És nemzetét ma az emeli fel, / ki hangtalan lerogy. // Fölfelé futva példát igy mutat, / ki jobbra-balra nem lel már utat. (1941. április 4.) * Illyés Gyula: Áldozat
2001. április 3-án a Teleki Pál Emlékbizottság, amelynek fővédnöke Göncz Árpád és Mádl Ferenc, ügyvezető elnöke Csicsery Rónay István, az 1945 után meghurcolt, majd emigrációba kényszerített egykori kisgazda politikus, egyebek közt Szabad György személyes, illetve Áder János képviselő jelenlétében ünnepélyesen lerakta az egykori miniszterelnök készülő szobrának alapkövét a Várban, a turulemlékmű és a Sándor-palota közelében. Jelen voltak a lengyel nagykövetség, a Teleki Pál segítségével megalakított Magyar Cserkészszövetség, a Magyarok Világszövetsége és az EÖtvös József Collegium képviselői. A szobor felállítását megakadályozta a Demszky Gábor-féle városvezetés. Végül a Teleki- szobrot Balatonbogláron állították fel, 2004. április 3-án.
Az Eötvös József Collegium Baráti Köre és a Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriuma a kollégium épületének centenáriumi ünnepségsorozata keretében 2010. október 26-án felavatta Teleki Pál tudós-államférfi, a kollégium kurátora szobrát. (Eötvös József Collegium, Budapest, XI. ker. Ménesi út 11.) Szoboravató beszédet mondott dr. Bertényi Iván történész professzor, a Baráti Kör elnöke és Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Bethlen Alapítvány Kuratóriuma elnöke. Közreműködött Szvorák Katalin népdalénekes és Szabó András előadóművész, a Baráti Kör tagjai, s részlet hangzott el Teleki Pál miniszterelnöki rádióbeszédéből (1939).
Bertényi Iván beszédében elmondta: amikor meghalt Eötvös Loránd, az Eötvös József Collegium kurátora 1919-ben, az utóda Teleki Pál miniszterelnök lett, haláláig ő volt a kurátor. Az Eötvös József Collegium igazgatójának, Bartoniek Gézának sok munkája volt. Teleki Pálnak gondja volt a collegiumra. Amikor Bartoniek Géza megírta neki, hogy a diákoknak nagyon szegény a konyhája, Teleki Pál a birtokán rendezett vadászaton lőtt összes vadat társzekereken elküldte a nélkülöző diákoknak. Gróf Teleki Pál miniszterelnök főcserkész is volt. Az Eötvös Collegiumban kommunista röplapozás történt. Kiderült, hogy a tettesek képviselők, vezetők gyermekei voltak. Teleki Pál közbelépett, nem engedte, hogy eljárás induljon a fiatalok ellen.
Teleki az öngyilkossága előtti napon meggyónt. Mélyen hívő katolikus volt, tudta, hogy az öngyilkosság megbocsáthatatlan bűn. Teleki az üdvösségét feláldozta nemzetéért.
Lezsák Sándor beszéde megrendítően szép volt: "Merjünk megszólalni, merjük megfontolt és hiteles szavainkat, gondolatainkat, a kétharmados történelmi felhatalmazást tettekre váltani! Merjünk gróf Teleki Pálról beszélni! Ne engedjünk az ármánykodó kísértésnek, álljunk ellen a gonoszoknak, hazaárulóknak, a hazugságnak, a politikai bűnözők tudatos rágalmazásának, szégyenteljes akadémiai dolgozatokat védelmező hamisítóknak! Merjünk gróf Teleki Pálról beszélni! Legyen bátorságunk példázattá emelni rendíthetetlen keresztény hitét, nemzeti elkötelezettségét, erkölcsét. Legyen erőnk és bátorságunk, hogy a nemzet önismeretében méltó helyre emelkedjen gróf Teleki Pál, a miniszterelnök, az akadémikus, a nemzetnevelő főcserkész.
Több évtizednyi történelemhamisítást és rágalmazást követően merjünk a nemzet nagyjairól beszélni, merjük őket példának és iránytűnek tekinteni, és ne csak a tudatunkban, de a városok és falvak közterein is merjünk számukra emlékművet emelni!
Legyen bátorságunk szólni és cselekedni a történelmi hazáért, a mártírok véréből születő jövendőről, merjünk beszélni Isten szolgájáról, Mindszenty bíborosról, mint nemzeti – és nem csupán katolikus – példaképről! Merjünk beszélni gróf Teleki Pál munkásságáról, életútjáról, aki nemzedékével együtt a Lenin-fiúk által megkínzott, Trianonban megcsonkított ország megmaradása érdekében rendkívüli erőfeszítésre volt képes! Merjük idézni Prohászka Ottokár püspök intelmeit, szociális tanításait! Legyen bátorságunk újra és újra a nemzeti jövendő szolgálatába állítani a két világháború közötti népi írók gondolatait!
Merjünk emlékezni és beszélni, mert vakmerő – a nemzetre nézve káros következményekkel járó – gyávaság lesz, ha elszalasztanánk a korszakváltó történelmi esélyünket!
Igen, végzetes és vakmerő gyávaság, ha igazunk és lehetőségünk tudatában nem leszünk képesek az országleltárral párhuzamosan hiteles történelmi leltárt is készíteni, ha nem leszünk képesek a fiatal kutatóknak, történészeknek lehetőséget biztosítani az elmúlt évszázad történéseinek tudományos elemzésére, feltárására. Vakmerő gyávaság, ha igazunk és lehetőségünk tudatában nem mondjuk, nem képviseljük azt, ami közjó, ami nemzeti érték és minőség.
Igazunk és lehetőségünk tudatában merjünk szobrot állítani Tóth Ilonkának, Wass Albertnek, és még mennyi történelmi adósságunk van! Merjünk Budapesten, köztéren szobrot állítani gróf Teleki Pálnak! Merjünk előtte egyenes derékkal megállni és lengyel barátainkkal együtt főhajtással megköszönni, hogy a barna és a vörös ordas eszmék világot hipnotizáló erőterében tízezrek életét mentette meg, és millióknak ad a jövőben is keresztény és magyar példázatot.
Az iskola és a közélet megújhodásával, a nemzeti reneszánsz reményével merjünk magyarok és európaiak lenni gróf Teleki Pál életének, sorsának példázatával is, akiről Illyés Gyula 1941-ben a ma is érvényes versmondatában így írt: ‘Fölfelé futva példát így mutat, ki jobbra-balra nem lel már utat.’"
Szabó András elszavalta Illyés Gyula Áldozat és Vas István Teleki Pál emlékezete című versét. Vas István 1956-ban írta ezt a verset, de 1990-ig nem jelenhetett meg. Végül felavatták a szobrot, Rieger Tibor szobrászművész alkotását. A fővárosból 2004-ben törvénysértően kitiltott, a befogadó Balatonbogláron fölállított szobor Rieger Tibor szobrászművész alkotása, a Balatonbogláron fölállított szobor kicsinyített mását avatták fel az Eötvös Collegiumban. Megjelent a 85 éves Török Bálint közíró is. Török Bálint kitűnő cikkeire, tanulmányaira a rendszerváltozás után figyeltem fel.
Az ünnepség után megnyílt az Eötvös József Collegiumban az Agyagfalvától Zsombolyáig – Magyar nyelvű hírlapok, folyóiratok és könyvek Romániában 1918-1945 között című kiállítás, melyet Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat szerkesztője nyitott meg. Régóta szerettem volna beszélgetni Szabó Zsolttal, most mód nyílt rá. Nagy késéssel olvasható a Művelődés az interneten, mondtam neki, pedig értékes folyóirat. Nem kaptak rá pénzt, mondta. Kérdeztem, továbbra is gyűjti-e a kolozsvári Egyetemi Könyvtár az erdélyi, legalább a kolozsvári magyar lapokat? Megtudtam, hogy ott is van kötelespéldány-rendelet, de a legtöbb kiadó nem tesz ennek eleget, így nagyon sok újság példányai hiányosak a könyvtárban. Szomorúan hallottam tőle azt is, hogy a legkeményebb ötvenes években a megijedt magyar írók, újságírók bementek a könyvtárba és zsilettel kivágták régi, a magyarság értékei mellett kiálló cikkeiket, annyira féltek a megtorlástól.
Szabó András kitűnő verseket szavalt. Nagyon szép volt Vas István Teleki Pál emlékezete című verse, melyet a "Szobor vagyok, de fáj minden tagom!" Fehér könyv a Teleki szoborról (Occidental Press, Budapest, 2002) című könyvben talált. Ez a könyv dokumentumokat tartalmaz arról, hogyan akartak Budapesten szobrot állítani Teleki Pálnak.
Udvardy Frigyes, Népújság (Marosvásárhely)

„Szeresd ezt a fölrdet, Erdélyt, és képes legyél érte áldozatot hozni”. Beszélgetés Kovács Kuruc János zilahi helytörténész-tanárral
Kovács Kuruc János helytörténész a Szilágysággal szomszédos tájegység, Kalotaszeg szülöttje. Körösfőhöz kapcsolódik gazdag helytörténészi munkássága, helyismerete szilágyságivá nemesítette. Családtagjaival együtt ragaszkodik választott hazájához, amit a Szilágyságban végzett munkássága, az elismerések hitelesítenek. Felsoroljuk – a teljesség igénye nélkül – azokat a munkákat, elismeréseket, amelyeket zilahi éveiben szerzett. 1990-től a Szilágy megyei Tanfelügyelőség szakmai irányítója kisebbségi és egyetemes történelemből, a Szilágy megyei történelemtanárok Konzultatív Tanácsának tagja. Szakmai, társadalmi, kulturális és politikai tevékenységéért számos kitüntetést, oklevelet és emlékérmet kapott: Szilágysági Magyarok (Báthory István Alapítvány – 2002); Vasvári Pál-díj (Körösfő – 2003); Életműdíj (Pro Zilah – 2006); Diplomă de Excelență (Történelmi és Művészeti Múzeum, Zilah – 2006); EMKE-díj (2008); Körösfő díszpolgára (2010).
Tagja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének; a Romániai Történelemtanárok Társaságának; a Pro Körösfő Baráti Társaságnak; a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületnek; a Zilahi Református Kollégium Baráti Társaságának; a Báthory István Alapítványnak; a Tövishát Kulturális Társaságnak; a Pro Zilah Egyesületnek és a Katz Pál alapította Holocaust Társaságnak; az 1990-ben újraindított Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, melynek keretében 2003-tól az EME Zilah és Vidéke fiókszervezet megalapítója és alelnöke lett. Alapító tagja a 2002 januárjában beindított Hepehupa művelődési folyóiratnak. Szakmai és közérdekű cikkeket és tanulmányokat közöl folyamatosan a Művelődés, a Hepehupa, a Limes, a Caiete Silvane, a Gazeta de Duminică, a Școala Noastră, a Romániai Magyar Szó, a Szabadság, a Kalotaszeg, a Szilágysági Szó, a Kraszna, a Szilágyság, a Sarmasági Hírmondó, a Szilágysági Vidéki Napló, az Árkád folyóiratokban, valamint a Nemzetiségi Fesztivál Füzetekben (1991–2000).
Fejér Lászlóval és Kovács Sándorral együtt kiadta Fazakas Ferenc: Életemet elmesélem című könyvét (Kriterion, 1998); A grundtól az olimpiáig helytörténeti füzetet (Zilah, 2001), több kollégával közösen Körösfő képes monográfiáját (2001). Egyik legjelentősebb alkotása a Szilágysági magyarok című monográfia munkaközösségének megszervezése (Kriterion, 1999), amelynek második kötete kiadóra vár.
– Mindenekelőtt arra kérlek, mutatkozzál be néhány mondatban olvasóinknak: mikor és hol születtél, hol jártál iskolába, milyen intelmekkel tarisznyáltak fel szüleid, amikor útnak indítottak, hogy keresd és megtaláld helyedet a világban?
– Kezdhetném hagyományosan: a kalotaszegi Körösfőn születtem 1951. március 13-án, kézműves-háziiparos családban. Négyen voltunk testvérek, közülünk sajnos az egyik kishúgom orvosi műhiba miatt nyolcvanegy napos korában tüdőgyulladásban meghalt. A négygyermekes család megszokott volt körösfői viszonylatban akkor, az egykézés nem volt jellemző még Felszegen, mint a nádasmenti falvakban. Édesanyámék családjához képest viszont visszalépés volt, mivel ők a Nagy Péntekek famíliájából nyolcan érték meg a felnőtt kort.
A második világháború utáni Körösfőn elég nehéz világba születtem és nevelkedtem. Sok család siratta elhunyt vagy eltűnt szeretteit. Emlékszem, hogy dédnagyanyám haláláig (1966) nem nyugodott bele, hogy az első világégésben férjét elvesztette. Férje, Mihály János Cika a galíciai front első csatájának első áldozatai közt halt hősi halált Halics mellett 1914. szeptember 31-én, nagyon fiatalon, és három árvát hagyott maga után. Dédapámról még csak annyit, hogy tehetséges fafaragó volt, és részt vett abban a csapatban, amely Bartók Bélának készítette a híres kalotaszegi hímes bútorát.
A második világégés sem kegyelmezett családunknak, két nagybátyám pusztult el, amihez hozzáadható a falunk létét megrendítő esemény, amikor 1944. október 11-én, a front átvonulása után a szomszédos hegyi lakosok (főleg a hitványabb bedecsiek vezetésével) irgalmatlanul kirabolták Körösfőt. Állatok, szekerek, élelem, ruha, kályha és lábbeli nélkül hagyták a háborútól amúgy is sokat szenvedett, férfiak nélkül maradt, védtelen, kétségbeesett asszonyokat. A 15 éves édesanyámnak Bungar Iosif rángatta le erőszakkal egyetlen pár csizmáját, mezítláb indítván neki a télnek. Kuruc Pisti bátyánkat, a Hangya Szövetkezet raktárosát félholtra verték és két napig vallatták a hideg vizes hordóban eldugott kincseket keresve rajta. Hasonló dolgok történtek a környező magyar falvakban is. Feleségem nagyapjának mondta egyik román szomszédja: magyarok vagytok, szenvedjetek, örüljetek, ha a gúnyátok megmarad rajtatok. Aztán végig kellett néznie, amint román szolgája szekérre felrak minden értékes holmit és élelmet, majd indulás előtt köszönetképpen ostorával végigvágott egykori kenyéradója hátán.
Falunkat a teljes pusztulástól az orosz hadsereg egyik tisztje mentette meg, az első világháborút megjárt oroszul még tudó öregek könyörgésére. Elképzelhető, milyen lehetett a Völgyön szekéren közeledő rablóbanda meglepetése, mikor gépfegyvertűz fogadta őket a Kuruc oldalról. Erről tanúskodik a református egyház első Családkönyve: „Ezt a családkönyvet megmentettem az elpusztulástól 1944. október 12-én, amikor megszállták az oroszok Körösfőt. (Péntek Márton Piszkiri presbiter)”.
A nehéz világ tovább hitványodott, mert szovjet mintára megkezdték a közös gazdaságok szervezését, először társulásokba, majd termelőszövetkezetekbe való csalogatással, végül a legdurvább erőszakkal. A túléléshez, a mindennapi előteremtéséhez a gyenge lábakon tipegő háziipar nyújtott megoldást, ami hatalmas áldozatot követelt a vállalkozó szellemű emberektől. Édesanyámat idős koráig sosem láttam éjfél előtt ágyba térni, aztán korán, a tehéncsorda kihajtása előtt már a műhelyben görnyedve, az eszterga előtt vagy az asztalnál fűzögetve találta a hajnal. Így sikerült lábra állniuk, házat építeniük, minket iskolába járatniuk, hiszen esküvőjükön nagyapám egy rendes pár csizmát sem biztosított kisebbik fiának. Korán, már ötödikes tanuló koromban, fejlett fizikumomnak köszönhetően, rendesen tudtam esztergálni (a vésőt fogni), annyira megszerettem, hogy vakációimat egyetemista és tanár koromban is édesapám 2001-ben bekövetkezett haláláig mindig otthon, a műhelyben esztergálva töltöttem.
– Milyen hangulata volt gyermekkorodban szülőfaludnak, mi változott azóta? Mit jelentett Kalotaszegen körösfői magyar gyermeknek, fiatalnak lenni? Volt részed ezért hátrányos megkülönböztetésben, az iskolában, egyetemen vagy később a katonaságnál, bárhol?
– Körösfő lakosságának száma sosem haladta meg a másfél ezret (mára már ezren alig élnek a faluban), gyerekáldás azért bőven volt, hiszen pajtásaimmal harmincan szorongtunk a régi, egykori felekezeti iskola egyik osztályában. Az új, emeletes iskolában az 1952-ben születettek végeztek legelőször. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számunkra, hogy 2010-ben Antal István ifjú igazgató meghívására részt vehettünk az iskola Kós Károly névre való keresztelésének ünnepén, s újra találkozhattunk kedves tanító néninkkel s még élő tanárainkkal: Szabó T. E. Attilával, Mártonné Tőrös Ilonkával és Mihályné Tóth Annával, Fekete Károllyal és Fekete Ernővel. Aránylag jó magaviseletű gyereknek számítottam, azért én is belekóstoltam párszor a körmös, a tenyeres, vagy a kukoricaszemen való térdepelés, a nádpálca és a nadrágszíj élményeibe. Alig vártuk a hétvégét, amikor sorjában kipróbáltuk az egyetlen, a háborúból maradt Eska típusú biciklit (10 banit fizettünk egy fordulóért). Vasárnap délutánonként darabjaira rúgtuk a rongylabdákat. A villany bevezetéséig mozikaraván járt filmeket vetíteni a kultúrház falára. Visszaemlékszem az 1954-es foci világbajnokságra is, amikor apró gyerekként lábatlankodtam a nagybátyám, Cika Gyuri telepes rádióját hallgató és a magyar válogatottnak – Puskásnak, Kocsisnak, Grosicsnak – szurkoló falubeliek között. Ugyanúgy emlékszem az 1956-os eseményekre, s most is látom a megdöbbent arcokat, a kétségbeesést a megtorlások és a véres események hallatán.
A román nyelv elsajátítása számomra könnyűnek tűnt, mivel sok román könyvet olvastam, és néha beszélgethettem az egyik nagynéném román férjével. Főleg a téli vakációban, az ünnepek idején, disznóvágáskor tartózkodtak huzamosabb ideig otthon. A téli esték különösen vidáman teltek nekem és a románul szintén folyékonyan beszélő unokaöcsémnek, amikor a tolmács szerepét játszottuk a románul vajmi keveset beszélő nagyanyám és a magyarul ugyanannyit értő Nelu sógor (Bota Ioan) között. Őszintén elmondhatom, hogy származásom, nevem miatt nyíltan sosem tapasztaltam hátrányos megkülönböztetést. Az általános iskolában a romántanárnő nagyon kedvelt, amiért olyan sokat olvastam és szépen beszéltem. A katonaságnál és az egyetemen sem éreztem megkülönböztetést. Sőt a nevem miatt nagy becsületem volt Ioan Piersic őrnagynál, a híres színész, Florin Piersic nagybátyjánál. Akkoriban nagyon megbíztak katonáéknál a magyar bakákban. Az egyetemen sok román jó barátom volt, akikkel végig egy szobában laktunk. Sokat hülyültünk s autonómiákat osztottunk Erdély egyes részeinek (attól függően, honnan származtunk), engem elfogadtak és megválasztottak ezelőtt 36 évvel az önálló Erdély gubernátorának. Egyformán befogadóak voltunk és vallottuk: a lényeg az, hogy eléggé szeresd ezt a szülőföldet, amit Erdélynek hívnak és képes legyél érte áldozatot hozni, küzdeni; megelégedjél azzal a kevéssel, amit nyújthat, amely azonban nagyon édes és kedves lehet. Mert tudod, hogy a tied, és azt senki tőled el nem veheti. Nekem érthetetlen az a magatartás, hogy még most is bizonyos szülők nem anyanyelven taníttatják gyereküket, mondván, hogy jobban tudnak majd érvényesülni az életben. Ez hamis állítás volt mindig. Ennek ellenkezőjét tanítottam diákjaimnak. Ebben nevelkedtek gyermekeim is, akik itthon maradtak, megtalálták helyüket és számításukat. Azt szeretném, ha unokáim is ugyanúgy éreznének, élnének, gondolkodnának és cselekednének.
– Kik befolyásolták fejlődésedet? Kihez szerettél volna hasonlítani? Miért lettél történész, kik voltak kedvenc tanítóid, mestereid? Mit tudtál megtanulni a családban, szülőfaludban és mit tehettél hozzá a kolozsvári egyetemen?
– Szülőfalum vonzása még most is erőteljes, hiszen ott nyugszanak őseim, ott élnek rokonaim, ismerőseim és kedves barátaim. Divat volt régebben a kalákában történő segítségnyújtás komolyabb munkálatoknál (például házépítésnél), de kalákában folyt a kukoricahántás is, ahol a kukoricacsövekről leszedett panusában kedvünkre hempereghettünk, birkózhattunk és bajszokat aggathattunk egymásnak. A visítozó lányoknak alaposan teletömtük alsóneműiket puha panusával.
Téli estéken a férfiak összeültek beszélgetni, pipázgatni, italozni. Fahordás és friss vízhozatal ellenében minket, gyerekeket is beengedtek. A kályha melletti sarokba kucorodtunk, és tátott szájjal hallgattuk egy évszázad eseményeit, a két világháború történéseit, szemtanúk által egyes szám első személyben elmesélve. Harcolni láttuk őket a szerb fronton, Galíciában az oroszokkal, Isonzónál az olaszokkal, vagy dideregve, vacogva, vonszolva magukat a Don-kanyarnál, éhezni az orosz lágerekben. A disznótor az egyik legszebb élménynek számított Mikulás napja környékén. Mi, gyermekek már napokkal előtte izgultunk és készültünk egy kis tüzelődésre, hiszen abban az időben még szalmával perzselték a göndörszőrű mangalicát.
A tanulás, a könyv szeretete hagyomány volt családunkban, rongyosra olvastuk a faluban létező könyveket, az érdekesebbek fejezetre bontva jártak kézről kézre. Abban a szegény világban anyám testvérei közül Laci, Miki, Anna Kolozsvárt tanultak, Kati néném egy hegyközszentmiklósi időszakot követően nyugdíjazásáig volt tanítónő a faluban. Keresztapám, az utolsó Mihály János Cika a bánffyhunyadi kereskedelmi szövetkezet elnöke volt. Unokatestvérem, Mihály Éva Cika pedig gyerekorvosként tevékenykedett. Azt, hogy én is jól tanultam, szüleimnek, tanáraimnak és jó kollégáimnak köszönhetem. Hogy tanár lettem, osztályfőnököm, Makfalvi Erzsike példamutatásának eredménye. A középiskolában végig párhuzamosan szerettem a történelmet és a földrajzot, de a biológiatanárom, Vasas Samu egyénisége hatott rám különösen, akitől megtanultam az egyenes tartást, a népi hagyományok tiszteletét és becsülését. Vele tanultuk meg és barangoltuk végig nagy sikerrel Szentimrei Jenő: Csáki bíró lánya című népszínművével egész Romániát. Játszottunk a kolozsvári és a szentgyörgyi színházban is, valamint Kalotaszeg és Székelyföld számtalan településén, Körösfőtől Csíkszentsimonig, sőt Bukarestben és Budapesten is. Én a vőlegény szerepét játszottam, Árvadi csizmadia fiát, aki menyasszonyát halálra táncoltatta.
Vasas Samutól kaptam az első megbízatást a Kalotaszeg folyóirat új sorozatának beindítása után, ahol ő volt a mindenes szerkesztő, hogy írjam meg folytatásos cikkekben a magyarok történetét. Egyetemi éveim alatt Jakó Zsigmond professzor volt számomra az alaposság és a komolyság mintaképe, Kovács József a szakmai megbízhatóság megtestesítője, míg Imreh István szakmai igényességre nevelt, államvizsga dolgozatom türelmes irányításával is. A szülőfalumból származó Péntek János nyelvészprofesszor mai napig fő támaszom és tanácsadóm, 2001-ben közösen szerkesztettük Körösfő kismonográfiáját. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraindítása óta Egyed Ákos akadémikust tekintem tanítómesteremnek és második apámnak.
Az egyetem elvégzése után Zilahon tanítottam különböző iskolákban, főleg románul. Az 1989-es váltás után bekapcsolódtam a Szilágyság szellemi és politikai életébe. Az első napokban megjelent Szilágysági Szóban, majd a Szilágyságban közérdekű cikkekkel jelentkeztem, majd Joikits Attilával magyarságtörténelem leckéket közöltünk sorozatban tanároknak és diákoknak. 1994 és 1995 között a Bemutatjuk falvainkat sorozatban megírtam Kalotaszeg Szilágy megyéhez szakadt alszegi falvainak rövid történetét (Magyarzsombor, Nagypetri, Kispetri, Középlak, Váralmás, Bábony, Farnas, Zsobok, Sztána és Ketesd). Ez felbátorított egy szilágysági monográfia megszerkesztéséhez, kezdetben Major Miklós szilágynagyfalusi kollégámmal és Sipos László bogdándi iskolaigazgatóval, majd egyre bővülő szerzőgárdával. Ebből született meg 1999-ben a Szilágysági magyarok első kötete, amely kétezer példányban kelt el, és lendületet adott a második és harmadik kötet megírásához és szerkesztéséhez.
– Mikor nősültél? Milyen körülmények között kezdted el helytörténészi munkásságodat, hogyan született meg a Szilágysági magyarok nagy sikerű kötet, és mikor olvashatjuk a folytatást, a képes krónikát? Hogyan működik az EME Zilah és Vidéke fiókszervezete?
– Feleségem, Erzsébet, nyárszói születésű, már bánffyhunyadi középiskolás korunk óta udvaroltam neki, együtt ingáztunk. Az esküvőnk első éves egyetemista koromban történt a nyárszói református templomban. Két szép gyerekkel áldott meg az Isten. Egyetem után, 1977-ben Zilahra költöztünk. A zilahi 2-es számú Általános Iskolába kerültem, Vártelekre, ahol románul kellett tanítani. Kiderült, hogy nem is volt olyan rossz választás, Erdély bejáratánál, a Meszesi kapunál tanítani, az ókori Porolissum szomszédságában. Sok jó és tehetséges tanulóm származott Mojgrádról, akikkel tavaszonként (hisz akkor még szántották a mojgrádi tetőn a római vár területét) sok értékes római leletet gyűjtöttünk az iskola múzeumi sarkába, amiket a fordulat előtt egy évvel át kellett hogy adjak a Zilahi Múzeumnak. Azokban a sötét években, amelyeknek fiatalságunk leggyönyörűbb éveinek kellett volna lenniük, nem bízhattál majdnem senkiben, még véleményt is veszélyes volt cserélni. Csak otthon éreztük magunkat biztonságban, szüleinkkel, nagyszüleinkkel és gyerekkori pajtásainkkal mertünk őszintén tárgyalni. Számomra igen nehéz volt az alkalmazkodás, még diákjaimmal is politikai vicceket mondtunk, aminek meg is lett később az eredménye. Megízlelhettem ellenben, milyen gyógyító ereje van az Istenhez való őszinte imádkozásnak és a benne való hitnek. Jó az, ha az ember mindig egyenesben van Istenével. Az 1989. évi decemberi események Zilahon, a város főutcáján találtak. A Szabad Európa rádióból és a magyar tévéből értesültünk a beindult eseményekről. 1990-től a zilahi Simion Bãrnuțiu és az Avram Iancu iskolákba kértem áthelyezésemet, ahol tanárként tevékenykedek most, 2011-ben is, annyi kitérővel, hogy 1995 és 1997, majd 1999 és 2003 között kinevezett aligazgatója voltam a Fenyves negyedi iskolának. Örömünkre a fizika–kémiatanár feleségem is ott tanított, majd 1994-től Ildikó lányom is ott kapta első tanítónői állását. Szép életünk van a Szilágyságban, mégis Mikes Kelemennel mondhatom: úgy szeretem Szilágyságot, hogy el nem feledhetem Kalotaszeget. Ha otthon, szülőfalumban maradtam volna, anyagilag biztosan jobban állnék, szaporán esztergálnék ma is édesapám műhelyében, ott a Kuruc oldal alatt, de valószínűleg egyetlen elképzelésemet, gondolatomat sem fektettem volna papírra.
Azt is elmondhatom, hogy ha újra kezdhetném, ismét pedagógus lennék. Terveimet, elgondolásaimat mindig is szerettem halogatás nélkül gyakorlatba ültetni. Így valósult meg például a Vasvári Pál emlékére emelt kopjafa Körösfőn (1995), az emléktábla Nagymonban Márton Gyula nyelvészprofesszor házán (1996), a Zilah 525 év emléktábla (1998), az Ady Endre halálának 80. esztendejére szervezett közös ünnepségek Kalotaszegen és Szilágyságban: Nyárszón, Zilahon és Diósadon (1999), a Petőfi emlékoszlop Bánffyhunyadon (1999), az 1848-as obeliszk Zilahon (1999), a Sipos László emléktábla Bogdándon (2001), a Wesselényi szobor Zsibón (2004).
Úgy érzem, bőven válaszoltam kérdéseidre, sok időbe telt a közel hat évtizednyi emlékeimet felidézni, de jólesett és utólagosan elégtételt érzek ezért. Saját kezdeményezésre talán sosem fogalmaztam volna így meg élményeimet, pályafutásom és eddigi munkásságom egyes részeit. Köszönöm, hogy rám is gondoltál, és úgy érzed: a Szilágyság-kutatásnak van múltja, jelene és jövője, mert van egy Kurucjancsija.
– Igen, van a Szilágyságnak egy Kurucjancsija, akit a Kalotaszeg egy kis részével Körösfőtől kaptunk ajándékba. Szerintem sok hasonló, népünk önazonosságát kutató, ápolásában elkötelezett, az együtt élő nemzetiségek barátságát hirdető értelmiségire lenne szükség ma és nem csak a Szilágyságban, hanem máshol is.
Gáspár Attila?
Művelődés (Kolozsvár)

Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

A kisebbség kisebbségijeként szolgálatnak tekintem munkám”
Sas Péter irodalomtörténésszel a művelődés és a kultúra „földjéről” beszélgettünk
„Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit” – vallja Sas Péter budapesti művelődés- és irodalomtörténész. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Irodalomtudományi Intézet kutatójának fő érdeklődési köre, szakterülete Erdély művelődéstörténetének feltárása. Az elmúlt években szinte sorozatban jelentek meg tudományos munkái az adott témakörben. Honnan ered Erdély iránti vonzalma, hogyan lehet ilyen ütemben dolgozni, miként látja a kutatási lehetőséget – faggattuk a vele készített beszélgetés során.
– Magyarországi születésűként honnan ered Erdély művelődéstörténete iránti érdeklődése? Mivel magyarázható ez a vonzalom?
– Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik: a kolozsvári Óvár egyik házának emléktábláján olvasható, hogy abban élt és alkotott Kőváry László, a 19. század jeles történésze. Egyik híres mondása szerint „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum”. Véres és tusakodásokkal terhes történelmének ismerete ellenére mindig a művelődés és a kultúra földjének tekintettem, ahol a beáramló európai értékek erdélyi színezetet kaptak, az erdélyi elme szüleményei pedig bebizonyították, hogy a világ értékítéletében egy ország megítélése során nem mindig a terület nagysága és a lakosság lélekszáma a meghatározó. Ösztönösen az Erdélyben született formák, színek, gondolatok, ízek között érzem otthon magam, szinte hihetetlen, de ezzel az érzésvilággal születtem. Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit. Az nem lehet véletlen, hogy három évszázad alatt csak nekem jutott eszembe, hogy a piarista templom egyik ereklyetartójában megkeressem az oda rejtett igazoló okiratot, amely szerint a benne foglalt ereklye a rendalapító szövettel felfogott vércseppje. Azóta a megillető tisztelet veszi körül. Korábban nem olvashattunk arról, hogy a ferences templomban reneszánsz, virágos mennyezetmaradvány van, vagy a Szent Mihály-templom orgonakarzatán milyen kormeghatározó bekarcolás–nyomok vannak. Vagy, hogy a századfordulón a szerző megjelölése nélkül megjelent novella–füzérecske Bánffy/Kisbán Miklós zsengéit tartalmazza. Ezekkel és egyéb felfedezéseimmel nem kérkedni akarok, sőt, rámutatni arra, hogy a nagy dolgok mellett milyen fontosak a részletek, amelyek csak úgy mutatják meg magukat, ha valaki megfelelő alázattal közelít feléjük. Én – a kisebbség kisebbségijeként – szolgálatnak tekintem a munkámat, melynek az a fedezete, hogy semmilyen címem és rangom nincsen, a tudományos kutató másnak semmitmondó titulusa tökéletesen kielégít. A másik indoklás: egyik nagyanyám révén a nemes Háromszék egyik településéből erednek ama bizonyos meghatározó gyökerek, amelyekre egy Brassóban készült családi címer emlékeztet. Az egyik magyarázat nem zárja ki a másikat.
– Az utóbbi időszakban gyakran előfordult, hogy egy év alatt több kötetet is letett az asztalra. Hogyan lehet ennyi idő alatt több könyvet is írni?
– A hangya testtömegének meghatározhatatlan többszörösét képes összegyűjteni a rendelkezésére álló egy esztendő alatt. Az én testtömegemhez arányosítva végképp nem elegendő az évi egy kötet. Már több kombináció született, például, hogy esetleg valamilyen segítő csapatom van, akik összegyűjtik az adatokat, és megírják a könyveket. Erre csak azt válaszolhatom, amit a helyi Karitásznál szociális munkára jelentkezett csilingelő tájszólásban megszólalt székely leányka, hogy van egy csoportja, amely körülbelül belőle áll. Így vagyok ezzel a dologgal én is. Egy korábbi időszakban szocializálódtam, amikor nem külön pályázati pénzből, ösztöndíjból vagy egyéb juttatásból, hanem a rendelkezésre álló havi fizetésből kellett megoldani egy-egy tudományos kutatás költségeit is. Aki foglalkozott valamilyen téma kutatásával, feldolgozásával, tudja, hogy egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Egy-egy kötetben sok-sok esztendő munkája rejlik, s arra nincs garancia, hogy az elkészült kézirat hamarosan könyvvé formálódhat. Ezen a területen is a pénz diktál, egyetlen kiadó sem kockáztat saját zsebből, főleg, ha üres. A kiadáshoz pályázati forrás, vagy egy mecénás, utolsó reményként lottónyeremény szükségeltetik. Ezért összegyűlhetnek a kéziratok, amelyek a szerencsés véletlen összjátéka folytán egyszerre formálódhatnak át egyik kedvencem, a Gloria nyomdagépe segítségével könyvekké. Tíz kéziratom fekszik évek óta más-más kiadónál, melyre eddig nem jutott támogatás. Az egyik Gyalui Farkas, az Egyetemi Könyvtár igazgatójának emlékirata. Most azért izguljak, nehogy egyszerre kapjanak támogatást, és ugyanazon évben megjelenjenek? Az más kérdés, ha évfordulós jellegű kiadványról van szó, ott kötelez a határidő, s a szerző nem várhatja meg, amíg az 50. évfordulóból 100. lesz. Szabad világunk szótárából mintha hiányozna a „kell” kifejezés. A kolozsmonostori apátság megalapításának 950. évfordulójáról, vagy a Marianum felszentelésének 100. jubileumáról meg kellett emlékezni. Ezekkel a könyvekkel is meg kellett haladnom a szokványosnak és elfogadhatónak tekintett évi könyvkiadási mértéket. Nem állt rendelkezésre másnak egy kiérlelt kézirata sem, pedig egy évforduló elkövetkezésének kiszámítása nem egy túlságosan bonyolult matematikai művelet.
– Ilyen alkotási ütem esetleg nem megy a minőség rovására? Ön hogyan látja ezt?
– Ez is egy komoly és profi kérdezőre valló tudakozódás, amelyet külön köszönök. Szakmám, foglalkozásom és hivatásom szerint tudományos kutató vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézeténél. Most egy igazán fontos irodalomtörténeti jellegű feladatom van, a két világháború közötti erdélyi irodalmi viták bemutatásának kötetté formálása. Munkaköri leírásom szerint az erdélyi művelődéstörténet kutatása és feldolgozása a fő feladatom. A hivatalos jellegű megfogalmazás szerint irodalom- és művelődéstörténész vagyok. Ez azért lehetséges, mert soha nem hagytam magam beskatulyázni, és soha nem hagytam magam letéríteni arról az útról, amin végig szeretnék menni. Olyan is volt korábban, hogy az erdélyi kutatásaim támogatásának hiányában inkább elmentem szellemi szabadfoglalkozásúnak, mint a biztos kenyér reményében mással foglalkozzam. Akkor csak abból éltem családommal együtt, amit kutattam és feldolgoztam. Kétszer voltam az Országos Tudományos Kutatási Alapnál három-három, és hétszer a Nemzeti Kutatási Alapnál egy-egy éves kutatásnál témavezető (és beosztott egy személyben). Ha munkáim fércművek lettek volna, biztosan nem kellettek volna, s nem dobtak volna ki értük pénzt az ablakon. (Megjegyzem, onnan is maradt még egy-két kéziratom, amiket folyamatosan bővítek.) Minden hasonló területen dolgozó erdélyi szakember tudja, hogy olyan gazdag a helyi művelődéstörténet, és olyan különleges személyiségek voltak művelői, hogy két élet kevés lenne bemutatásukhoz. A másik nem szubjektív, tudományosabb magyarázat. Az Európai Unió mindent szabályoz és minősít. Az akadémiánál közleménystatisztikát és tudománymetrikai adatokat állítanak össze. Személyes adataimnál 138 publikációmat (ebből 50 könyv, a többi könyvfejezet és tanulmány) jegyzi a rendszer, valamint félszáz olyan tudományos hivatkozást, amelyekben valamelyik munkámra utalnak.
– Miként használja ki az országhatárokon átívelő kutatási lehetőségeket? Ütközött-e valamilyen akadályokba munkája során?
– A monarchia korában kialakult Budapest-központúság és a hányatott magyar történelem okán a források jelentős része átível az országhatárokon. Ezeket kell egyesíteni, hogy megkaphassuk az egykori egészet, vagy a most létező részét, ami a feldolgozásnak csak kiindulópontja. A kutatás egyfajta nyomozás, mindig előkerülhet újabb adat, vagy kialakulhat más értelmezés. Ezért lehet újat mondani Kós Károlyról, vagy más szemszögből láttatni a már számtalanszor bemutatott Bánffy Miklóst. Utóbbi kapcsán a nemrég megjelent Mózes Huba emlékkönyvben bemutattam, nem minden hamvadt el Bonchidán, sok különleges tárgynak ma is meg kellene lennie. Nemcsak a közgyűjtemények anyagai, családok is kényszerűen szétváltak, fontos irat- és levelezésanyagok szóródtak szét, amelyeket a leszármazottak sok esetben kidobtak, vagy eladtak. Láttam nagyon becses levelezésanyagot tyúkok alá tett fészekként, hogy végül trágyázzák a kertet. Ha egyszer elmesélném Kós Károly levelezése kiadásának „műhelytitkait”, nagy mennydörgések hallatszanának Sztána felől, és nem Pesten ütne be az istennyila. Nagyon sok a kényes ügy, nem politikai, inkább etikátlannak tűnő hátterük miatt. Hiába dolgoztam fel a zabolai Mikes-kastély 1945-ös leltárát, melyből tudhatnánk a falakat díszítő száz festményről, Sepsiszentgyörgyön két éve halogatják a kiadását. A Kelemen Lajos hagyatékának firtatásakor kapott válaszokról aztán végképp ne beszéljünk. Ezzel le is zárom, mindenki a maga lelkiismeretével kell, hogy lefeküdjön és felébredjen.
– Magyarországiként milyen az erdélyi kutatókkal, értelmiségiekkel való együttműködése? Milyen módon lehetne jobban ösztönözni a közös munkát?
– Igyekeztem a honi szakerőkkel együttműködni, inkább személyes módon, mint intézményi keretben. Jelentkeztem Jakó Zsigmondnál is, aki megértette és méltányolta fiatalos lelkesedésemet. Többedik találkozásunk után – egy utcában laktunk, ha Kolozsvárt voltam, a telefonhívás után átmentem a túloldalra, egy kávéra, később ötórai teára – egész életre szóló buzdítást adott az általa összeállított Erdélyi okmánytár első kötetében: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Nem cigarettafüstként elszálló nosztalgiázásból, tárgyszerűen tudom bemutatni, hogy Mályusz Elemér, Benda Kálmán, Bözödi György, László Gyula, Balogh Jolán, Szabó T. Attila, Entz Géza, Kónya Ádám, Jakó Zsigmond, Kós András dedikációi és levelei, vagy akár Kacsó Sándorral, Mátyás Vilmossal, Dr. Kós Károllyal, Balogh Edgárral, Vita Sándorral és Zsigmonddal, Wass Alberttel, Teleki Bélával, Óváry Zoltánnal folytatott írásbeli diskurzusaim okán, és nemcsak akadémiai kutatóként érzem magam feljogosítva, hogy próbáljam tenni, amit úgy gondolom, és úgy érzem: tennem kell. S ha van feléjük földi jellegű elszámolási kötelezettségem a tőlük is kapott ama képletes bibliai talentumokkal, akkor érthetőbbé válhat, miért próbálom kivenni a részem a romániai könyvforgalom átlagon felüli fellendítésében. Kolozsvárt sokat megtudtam Gy. Szabó Bélától, aki újévkor egy-egy kis metszettel üdvözölt, Debrecezeni Lászlótól, ő Kelemen Lajos fényképét hagyta rám, valamint Györkös Mányi Alberttől és persze Kós Andrástól. A fametszés mestere kérés nélkül is pózba igazította magát, meg is örökítettem, ahogy az Isteni színjáték egyik dúcán dolgozott. A velük való ismeretséget pedig Gábor Dénes bibliográfusnak, a kisgrafika, főleg az ex-libris akkori legnagyobb szakértőjének köszönhettem. Mennyi szeretettel csiszolta és nem láb-, hanem lapalji jegyzetekkel fejelte meg zsengéimet, hogy a Művelődés folyóiratban a témához méltó módon megjelenhessenek. Ezek az emlékek nem a megszépítő múlt miatt kedvesek... A jelenben is kialakultak korrekt munkakapcsolatok, sőt, baráti jellegű kötelékek, melyek számtalan próbát kiálltak. Hozzám legközelebb álló mentorom Kiss András nyug. főlevéltáros, aki lelkileg mindig velem van egy tőle kapott feleki gömbkő képében. Nem hallgathatom el, egyesek részéről vannak ellenérzések, melyek abból fakadnak, vagy azzal magyarázzák, hogy bölcsőmet nem a Szamos, hanem a Duna partján ringatták. Ha rajtam állt volna, talán még békát is szereztem volna a gólyának, hogy tegyen velem még egy kört. Ha már nem így történt, legalább munkáimmal bizonyíthassam – ha már feleségem miatti kétlakiságommal nem sikerült –, hogy az erdélyi művelődéstörténet értékeinek átörökítés-kísérletében talán nem a havonta megteendő négyszáz kilométeres távolság a legfontosabb szempont. Nem tudom, mennyire lenne ösztönző a közös munkára, ha feleségem egyre jobban felerősödő kérésének engedve, egyszer az ő kolozsvári lakása lenne az én állandó lakhelyem is.
– Jelenleg milyen témákon dolgozik? Milyen újabb munkával szeretné meglepni a közeljövőben az olvasóközönséget?
– Jelenleg – és remélem, hogy ez hosszú időre kitolódó időszak lesz – a Szent Mihály egyházközséget és vezetőjét, Kovács Sándor főesperes urat érezhetem magam mögött. Nyilvánvaló, hogy az ő mecénási támogatása nélkül nem sokszorosítanák más szerző és az én könyveim oldalait sem a Gloria nyomdagépei. A római katolikus egyháznak két évezred óta ugyanaz a hivatása, a Krisztuson keresztül Istenhez vezető utat igyekszik minél jobban megtisztítani az akadályoktól. A földi értékek oktatásban, kultúrában és művelődésben kimutatható jelenkori gyarapítása mellett a régebben keletkezett becses emlékeknek is igyekszik emléket állítani, a kereszt jele alatt átörökíteni. Ennek a küldetésnek lehetek most egyik munkatársa, aki legújabban az egyházközség 20. századi történetének bemutatására kapott megbízást. A tordai országgyűlés óta létező, hagyományos erdélyi ökumené szellemében nem kizáró jelleggel, hiszen a közös kisebbségi létben eleve nem lehet a távolságtartás oka a más vallás. Hirschler József plébános az unitárius Kelemen Lajosnak mutatta meg először a plébániakönyvtár kincseit és főszerkesztőként felkérte, írjon tanulmányokat a Művészeti Szalon folyóiratba. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök halálakor a református Ravasz László azt írta, hogy csak akkor fogja elfelejteni őt, ha olyan hideg és néma lesz, mint a halott főpásztor. Ezért volt természetes, hogy a Római Katolikus Nőszövetség dísztermében Kós Károlyról és Kelemen Lajosról előadást tarthattam. Ha a rítus nem is ugyanaz, az imák ugyanahhoz az egy és örök Istenhez szólnak. Talán az idő méhében már fogamzik, mely reményeink szerint önfeladás nélkül megadhatja mindezek teljes egységét. Mindenről éppen nem számolhatok be, mert akkor nem tudom meglepni az olvasóközönséget. Közelesen Kelemen Lajos levelezéskötetein dolgozom, amely a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként nyújtana segítséget a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténetnek megbízható forráson alapuló megírásához. A 21. század elbizonytalanodott emberének is szellemi fogódzkodót nyújtva a századok malomkövei között letisztult, Kelemen Lajos által is képviselt, az Erdélyre jellemző értékrend felmutatásával.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvári Ünnepi Könyvhét – H. Szabó Gyula: Kolozsvár büszke lehet ránk
Kolozsvárról szóló, illetve a városhoz kapcsolódó könyveket mutattak be szombaton délelőtt a Kolozsvár Társaság székházában. H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója a kis létszámú hallgatóságnak elmondta: tavaly Dávid Gyula irodalomtörténész, a Polis Kiadó igazgatójának volt az ötlete, hogy a könyvhét keretében kimondottan Kolozsvárról szóló könyveket is bemutassanak, a programpontot pedig idén is örömmel iktatták be az eseménysorozatba.
– Színes a bemutatásra kerülő könyvkínálat. Hátha büszke lesz ránk Kolozsvár, hogy ennyit írunk róla – élcelődött H. Szabó Gyula, majd rátért a legfrissebb, Kolozsvárról szóló kiadvány, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kezdeményezésére megjelentetett Kincses Kolozsvár Kalendáriuma bemutatására, kifejtve: szerethető Kolozsvár-képet tárnak benne az olvasó elé, a régi és a mai Kolozsvárt illetően egyaránt.
Szikszai Ildikó, az Ábel Kiadó képviselője Cseh Katalin 2008-ban megjelent A virágárus bácsi című verseskötetét hozta el az eseményre. – A virágárus bácsi, közel a kilencvenhez, úgy él társadalmi életet Kolozsváron, hogy a Főtéren vidáman elbeszélget az emberekkel, nyáron még idegenvezetői teendőket is el tud látni – mondta Szikszai, majd a szerző néhány költeményét olvasta fel.
A Donát Alapítvány részéről Zsigmond Ilka angoltanár a Kolozsváros. Milyen város? című műemlékpedagógiai kiadvány első két kötetét ismertette. – Szerzőtársammal, Fórizs Enikővel együtt arra törekedtünk, hogy a gyerekeket „műemlékfogyasztóvá” neveljük – hangsúlyozta Zsigmond Ilka, majd felhívta a figyelmet arra, hogy tankönyvként is ajánlják a köteteket.
A Kriterion Könyvkiadó több, Kolozsvárhoz kötődő könyvet adott ki az elmúlt években, így például az Árkossy István festőművész és Bágyoni-Szabó István prózaíró levelezését tartalmazó Világ árnya, világ fénye című beszélgetőkönyvet, amelyben H. Szabó Gyula szerint egyfajta „elveszett paradicsomként” jelenik meg a kincses város.
Nagy István íróról fia, Nagy Károly nyugalmazott egyetemi oktató Tanúság címmel írt könyvet. – Kevesek által ismert eseményekről, mi több, kulisszatitkokról ejtek szót, amelyekről a családomtól, illetve a szűkebb rokonságtól és az ismerőseimtől értesültem – árulta el Nagy Károly. Ugyancsak a Kriterion adta ki John Paget XIX. századi angol orvos erdélyi és magyarországi naplójegyzeteinek egyik kötetét. – A könyv főleg a néprajzosok számára kincsesbánya – méltatta a kiadványt H. Szabó Gyula.
Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat és könyvkiadó vezetője legfontosabb sikerként könyvelte el Herepei János (1891–1970) művelődéstörténész, régész műveinek sorozatát, amelynek első kötete a Farkas utcai templom XVII. századi restaurálását eleveníti fel, a második a Református Kollégium és a Farkas utca történetéről, míg a harmadik kötetben a Farkas utcai kőszínházról értekezik. Szabó Zsolt utalt még a Biró Vencel hagyatékából ránk maradt három könyvre is (A Kolozsvári Római Katolikus Gimnázium története, 1918–1940; A Báthory-Apor Szeminárium története 1579–1933; A kolozsvári Róm- Kath. Főgimnázium emlékalbuma, 1579–1929).
Dávid Gyula, a Polis Kiadó igazgatója felelevenítette: az ő kiadójuk jelentette meg legelőször Asztalos Lajos helytörténész Kolozsvár. Helynév- és településtörténeti adattár című könyvét. Ezt követően az Orbán Balázs életét bemutató Mikó Imre-könyvet (A szülőföld szerelmese), a Kós Károly levelezéseit tartalmazó Édes Idám! kötetet, továbbá Lőrinczi László Utazás a Fekete kolostorhoz, Kovács Béla 420 nap Szíriában és Veress Zoltán Füvek, fák, csillagok című könyvét ismertette.
A Stúdium Kiadó képviseletében Asztalos Lajos Kolozsvár épített kincsei, valamint Hantz-Lám Irén A templom arcai című kiadványát ajánlotta a jelenlévők figyelmébe Tőkés Erika, Hantz Lám Irén pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy utóbbi kötet Terényi Ede azon művének kottáját is tartalmazza, amelyben a kolozsvári zeneszerző városunk régi utcaneveit zenésítette meg.
A Baróton alig pár éve működő Tortoma Kiadó Gaal György Kolozsvár-kalauzának harmadik, bővített kiadásával volt jelen az eseményen. A szerző visszaemlékezett könyvének első két kiadására, és reményét fejezte ki, hogy hamarosan angolul is megjelenhet mostani munkája.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

EME: tanulmányi napok Nagyenyeden
Az 1859-ben alapított Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) vándorgyűlései tudományos és honismereti célokat szolgáltak – 1906-ban és 1931-ben éppen nagyenyedi „kiszállás” révén. Az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi szakosztálya ennek a hagyománynak a jegyében szervezte tanulmányi napjait 2012. június 14. és 16 között Enyeden és Torockón. Mindhárom napon könyvtári kutatásra is lehetőség volt a Bethlen Gábor Kollégium neves könyvtárának könyv- és kéziratanyagában. (Az olvasóteremben még megtekinthető a Bod Péter emlékkonferencia alkalmára készült helyi kiállítás Bod kézirataiból és nyomtatványaiból ).
A tudományos találkozások több színhelyen zajlottak. Június 14-én délután a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban lezajlott szakmai tanácskozásnak tudományos előadások adtak keretet. Az EME nevében Egyed Emese szakosztályi elnök köszöntötte a jelenlévőket, majd “enyedi részről” Kerekes Hajnal, a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház vezetője, az RMDSZ Fehér megyei ügyvezető elnöke, Győrfi Dénes főkönyvtáros és Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója szólalt fel.
Buzogány Dezső egyetemi professzor előadásában Bod Péter tudományos munkásságát méltatta, egyszersmind az erdélyi református lelkészek és családjuk sajátos helyzetére is rávilágított az erdélyi társadalom történetében. Győrfi Dénes Kolozsvár és Enyed kulturális kapcsolatairól beszélt, külön figyelmet szentelve az EME vándorgyűléseknek és a Református Kollégium Könyvtára kutató könyvtárőreinek, köztük is különösen Vita Zsigmondnak és Dankanits Ádámnak. A harmadik előadást Keszeg Vilmos professzor tartotta Lokális emlékezet, lokális történelem címmel, közelebb hozva az érdeklődőkhöz az emlékezetkutatás és a történetírás teóriáit és jelenlegi gyakorlatát – például a közösségteremtő eseményekben. Az előadások sorát Szabó Emília magyartanár Virágkosár című értekezése zárta, amely az enyedi diákok által összeállított 1835, 1836 és 1837-ban kiadott évkönyvek bemutatására összpontosított
Az előadásokat követő vita a történetírás és a közösségi lét, az értelmiség szerepe és a közösség átalakulása kérdései körül folyt, ennek részét képezte Bodó Márta Egyház és színház című könyve bemutatása is. A vitában az előadókon kívül felszólalt többek között Csávossy György költő, borász szakember, Simon János, a Bethlen Kollégium volt igazgatója, Bodó Márta főszerkesztő, Bartha Katalin Ágnes tudományos kutató, az EME I. szakosztálya titkára, Dvorácsek Ágoston tanár, Józsa Miklós nyugalmazott magyartanár.
Másnap délelőtt az EME kutatócsoportja Torockóra utazott, a néprajzi múzeum, a temető megtekintése után Szőcs Ferenc polgármesterrel találkoztak, aki a település helyzetéről számolt be, majd megtekintették az unitárius templomot, a Kis Szent Teréz gyermekvédelmi központot, és részt vettek a helybeli Sebes Pál Általános Iskola nyolcadikosainak ballagási ünnepélyén. A torockói iskolalátogatás szervezője a helybeli magyartanár, a Bethlen Kollégium végzettje, jelenleg a BBTE mesterképzős hallgatója, Szabó Emília EME-tag volt.
Délután enyedi városnéző séta következett Józsa Miklós vezetésével, irodalomtörténeti nevezetességekkel a középpontban: Áprily Lajos egykori lakóházai, a Kemény–Zeyk-ház, az iskolamúzeum, tárgyi és szöveges emlékekkel, az önképzőkörök mára igen értékessé lett jegyzőkönyveivel.
Szombat délelőtt a könyvtári kutatás után Dvorácsek Ágoston fizikatanár, a Fenichel Sámuel Önképzőkör elnöke vezetésével rövid tárlatvezetésre került sor az iskolaépületben levő régi természetrajzi és kuriózumtárban, majd a kolozsvári vendégek a Fenichel Sámuel Önképzőkör tudományművelése és tehetséggondozása tíz évével ismerkedtek, amelynek során nemcsak ígéretes indulások színterének bizonyult a schola tudós műhelye, hanem például a Természet Világa, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat és a Magyar Hivatalos Közlönykiadó folyóirat, a Művelődés és más fórumok helyet is adtak a fiatal kutatók eredményeinek.
Az enyedi tanulmányi napok baráti légkörben teremtettek alkalmat a szakmai találkozásokra és ismeretgyűjtésre, kapcsolatteremtésre. Köszönet illeti a résztvevőket – a mintegy harminc lelkes tanárt, kutatót, művelődéspártolót – Enyedről, Kolozsvárról, Torockóról, Marosvásárhelyről. Fontos a folytatás is – az EME Erdélyi Tudományosság Napja novemberi fóruma (enyedi meghívottakkal), a könyvtári kutatások folytatása és publikálása, közös helytörténeti-irodalomtörténeti témákban, enyedi diákok egyetemi tanulmányainak, szakmai pályájának közös elősegítése.
EGYED EMESE. Szabadság (Kolozsvár)

Missziós tevékenység eredménye a Kányafő Galéria létrehozása
Könyv és kiállítás a Makovecz-templomban
Könyvbemutatóval és fotókiállítással kezdte meg működését a Kányafő Galéria pénteken délután a Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközség templomának előcsarnokában, ahol a széki születésű Juhos-Kiss János Hol vannak a Kárpátok? című novelláskötetét, valamint Tóth Pál kispesti-wekerlei építőmérnöknek a Kós Károly tervezte házakról, kúriákról, iskolákról és templomokról készített fényképeit ismerhették meg az érdeklődők. A rendezvény zenei programjáról Mezei Boglárka gondoskodott, aki az est folyamán kalotaszegi népdalokat adott elő.
Bibza István, az egyházközség lelkésze, a Kolozsvár-Külső Egyházmegye esperese köszöntötte az egybegyűlteket, hangsúlyozva: missziós tevékenységük egyik eredménye a galéria létrehozása, amelyben a világ szépségeit tehetséges művészeink munkái révén kívánják bemutatni. Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat főszerkesztője megjegyezte: a Makovecz Imre által tervezett és Müller Csaba által kivitelezett templom minden kis zegét-zugát élettel megtöltve kívánnak hozzájárulni ahhoz, hogy a közösség identitástudata erősödjön.
A folytatásban Müller Csaba műépítész méltatta a budapesti Wekerle munkás- és tisztviselőtelepen élő Tóth Pál munkásságát, aki 1994 óta fényképezi a Kós-házakat Erdélyben és Magyarországon egyaránt. Felvételein harminc épületet tár ezúttal a kolozsváriak elé, többek között a zebegényi római katolikus templomot, a budapesti állatkert helyszíneit, a sztánai Varjúvárat, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot és ravatalozót, valamint a nagybaconi református művelődési házat. – A gondosan megválasztott téma és kompozíció mellett munkái dokumentumértékkel bírnak. A művész érinti a Kós életmű eddig feldolgozatlan részeit, ugyanakkor az épületek utóéletét is nyomon követi – mondta Müller Csaba, majd hozzátette: Tóth Pál sorozata átfogó keresztmetszetét nyújtja Kós Károly legfontosabb munkáinak, hiszen olyan házakat is bemutat, amelyek eddig elkerülték a nagyközönség figyelmét.
Másik érdekes életmű a Juhos-Kiss Jánosé, aki tanárként, költőként, szépíróként és újságíróként is igyekszik közreműködni a hagyományok ápolásában; Szabó Zsolt utalt arra, hogy a szerző Széken született, Szamosújváron nőtt fel, jelenleg pedig, amellett, hogy történelmet tanít a Heim Pál Gyermekkórházban, a Wekerle-telepi közművelődési élet aktív szervezője. A Székely Ház Közhasznú Alapítvány gondozásában napvilágot látott Hol vannak a Kárpátok? című kötete már a hatodik a sorban – korábban Bensőm szorítása, Létezésünk kötelesség, Te drága élet, Életre-halálra és A lélek örök címmel jelentek meg könyvei –, novellákat, esszéket és cikkeket tartalmaz, amelyek többségét a nagyváradi Reggeli Újság közölte. A jelenlévők kedvezményes áron vásárolhatták meg a kiadványt, a szerző pedig a begyűlt pénzösszeget a templom javára ajánlotta fel.
Érdeklődésünkre, hogy milyen események várhatók az elkövetkező időszakban a galériában, Bibza István elárulta: terveik között szerepel egy olyan bizottság létrehozása, amelynek tagjait kiállítások szervezésével bíznák meg. – Reménykedünk abban, hogy sokan felkeresnek bennünket, és jól érzik magukat ebben a galériában, hiszen az a célunk, hogy hirdessük, sugározzuk a világ felé, milyen csodálatos művészeink vannak – összegezte a lelkész. Tóth Pál kiállítása három hétig látogatható a Donát út 142. szám alatt található templomban
F. ZS. Szabadság (Kolozsvár)

Folyóirat-irodalom a „magyar világban”
A Kolozsvári Magyar Napok keretében két rendezvény is foglalkozott tegnap az 1940–1944 között megjelent napilapokkal, folyóiratokkal. A Kolozsvár Társaságnál a Szentimrei Alapítvány gyűjteményéből állítottak ki irodalmi kiadványokat. A tárlat anyagának többségét Kolozsváron megjelent lapok képezik, és az érdeklődőknek sietniük sem kell a megtekintéssel: szeptemberben is látogatható lesz a tárlat. A kiállítás-megnyitót követően a Minerva-házban ezzel szorosan összefüggő előadássorozatot hallgathattak azok, akiket érdekelt a „magyar világ” kolozsvári lapjainak irodalmi vetülete. Kántor Lajos író, irodalomtörténész moderálásában Dávid Gyula és Vallasek Júlia irodalomtörténész, valamint dr. Szász István Tas orvos, író tartott kiselőadást az irodalmi élet alakításában oroszlánrészt vállaló kolozsvári kiadványokról.
Akkor lenne igazi az élmény, ha tapintani, forgatni is lehetne a tárlóban kiállított gyűjteményt: a Szentimrei Alapítvány tulajdonát képező kiadványokat, az itt-ott megsárgult, patinás könyveket, folyóiratokat.
A Kolozsvári Magyar Napok keretében ezúttal is jutott hely az irodalomnak, az irodalmi lapoknak: kedden délután két rendezvény is foglalkozott ugyanazzal a korszakkal, az 1940–44 közötti magyar kiadványokkal, az ezekben megjelenő erdélyi magyar kultúraképpel. A Kolozsvár Társaság székházában kiállított lapok kapcsán Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat főszerkesztője elmondta: mind a családja és az alapítvány tulajdonát képezik, és fontos dokumentumai a korabeli kulturális életnek, hiszen egy-egy iskolai vagy társasági évkönyv, naptár és folyóirat, zenei, népzenei és művészeti jellegű kiadvány beszédesen vall az akkori viszonyokról, a művészeti és kulturális sokszínűségről, gazdagságról. A méltató elmondta: a kiállítás alcímének megfelelően Aradtól Zilahig igyekeztek bemutatni a korszakot felölelő gyűjteményt, a legtöbb kiadvány azonban kolozsvári (Ellenzék, Erdélyi Helikon, Pásztortűz, Erdélyi Múzeum stb.). A szépirodalmi kiadványok is tekintélyes szerzőcsapatot sorakoztatnak fel, Jékely Zoltán, Tamási Áron, Bözödi György és Kós Károly művei az Erdélyi Szépmíves Céh vagy a Minerva kiadásában láttak napvilágot. Ebbe a korszakba illeszkedik Kuszálik Péter jóval bővebb Erdélyi hírlapok és folyóiratok 1940–1989 című bibliográfiai kötete, amely ugyancsak megtekinthető a gyűjtemény darabjaként.
A kiállítás kapcsán Szabó Zsolt ismét felvetette az ezúttal is nyitva hagyott kérdést: létezik-e külön erdélyi magyar irodalom, kell-e egyáltalán különálló fejezetként beszélni róla, vagy kiindulva a magyar nyelv és kultúra egységéből, inkább csak erdélyi (illetve vajdasági, felvidéki, kárpátaljai stb.) jellegzetességekről beszélhetünk az egységes magyar irodalmon belül. A költőinek szánt felvetésre valószínűleg nem most születik válasz...
A tárgyalt korszakkal és a kiadványokkal szorosan összefüggött a Minerva-házban tartott irodalomtörténeti beszélgetés. A Kultúra és irodalom a kolozsvári magyar lapokban (1940–1944) című előadáson Dávid Gyula irodalomtörténész, dr. Szász István Tas orvos, író és Vallasek Júlia irodalomtörténész szólalt fel a házigazda szerepét betöltő Kántor Lajos irodalomtörténész mellett. Utóbbi felvezető beszédében megjegyezte: örül annak, hogy a KMN is foglalkozik ezzel az irodalomtörténeti vonatkozásban kiemelten fontos és még csak részben feltárt korszakkal, továbbá bízik abban, hogy az elkezdett munka kiterjed a kevésbé ismert szerzők felkutatására is.
Vallasek Júlia az irodalom és a napi sajtó viszonyát boncolgatta, főleg az Ellenzék kapcsán. A kettő kapcsolatát legkevesebb három szempont miatt tekinthetjük – mondhatni – összeforrtnak: egyrészt az irodalmárok jelentős része újságíróként tevékenykedett, másrészt az újság szabadabb mozgásteret biztosított az irodalom számára, harmadrészt pedig a két világháború közti időszak szerzőinek számottevő hányada közéleti szereplő (is) volt.
A professzionálissá váló sajtó „irodalmiatlanodott”. A II. bécsi döntés előtt még vasárnapi melléklet-anyag volt, 1940 után azonban háttérbe szorult a szépírás, majd a háború egyre kiterjedőbb elmérgesedésével 1943-tól ismét előtérbe került. A világháború utolsó éveiben a cenzúra fokozottabban korlátozta a témákat, így a szerzők az aktualitásokat metaforák formájában irodalmi művekbe rejtve közölték – volt rá példa, hogy főoldalon is!
Dávid Gyula az Erdélyi Helikon kapcsán az ebben a korszakban tetten érhető nemzedékváltást ecsetelte. A havonta megjelenő kiadvány írásaiban többek között az irodalmár társadalmi szerepvállalásának válságát fedezte fel, és kutatta, hogy a korábbi, egyre inkább lemorzsolódó helikonosok és az újak milyen irányvonalak mentén indultak el utat mutatni a sötétségben, kezükben az irodalom fáklyájával. Dávid Gyula rámutatott: a 22 éves román adminisztrációt váltó új korszak elején a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély irodalmárai a dél-erdélyi írókért, költőkért aggódtak a publicisztikákban, és járható hidakat kerestek a határ másik oldalán maradt társakkal való kapcsolattartásért.
Dr. Szász István Tas a kevésbé ismert, nemzedéki alapon működő szellemi csoport „termékének” tekinthető, 1936–1944 között megjelenő Hitelt mutatta be. A szellemi vállalkozásba vetett bizalmat hirdető szociálpolitikai folyóiratot rendiséggel vádolták, Szász szerint alaptalanul. A lapban háborúellenes, románságot is támogató hangvételű írások jelentek meg, és arra szólította a felelős értelmiséget, hogy a kockázatvállalástól se rettenjen el a haladó gondolkodás rovására. Az 1944-ben megszűnt lapról a későbbi években jobbára nem is beszélhettek, mégis felnevelte a mai erdélyi értelmiség idősebb nemzedékét, és iskolateremtő szereppel bírt.
„Sokkal bonyolultabb, konfliktusosabb a kép, mint amilyen elképzelésünk van erről az időszakról a sajtó vonatkozásában” – összegzett Kántor Lajos a „gondolatélesztő” előadások után.
K. H. I., S. B. Á.
Szabadság (Kolozsvár)

Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (1.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Művelődés szerkesztőségének megbízásából kerestem fel András bácsit, hogy 90. születésnapja alkalmából jókívánságaink átadása mellett valamiféle életút-beszélgetést készítsek az ünnepelttel.
– Örömmel teszem meg ezt Neked és a Művelődésnek, amelyik 70. születésnapomon egyedülállóan közölte Jakó Zsigmond megemlékezését rólam, ami meglepetésként ért, és megvallom, jólesett.
– Munkássága, egész életműve Kolozsvárhoz kötődik, talán sokan nem is tudják, hogy a háromnyelvű Bánság szülötte. Honnan és hogyan ágazódnak ama bizonyos meghatározó gyökerek?
– A gyökerek nagyon szétágaznak, ugyanis a Kissek eredetileg háromszékiek. Kis Tamás 1605-ben lófői kiváltságot kapott Bocskai Istvántól, megvan most is a hitelesített másolata. A napóleoni háború idején a székely határőrezredben szolgált. Visszajövet megállapodott a Bánságban, az ígéret földjén. A török kiszorítása után újratelepített területnek sajátos világa volt. Krassó vármegyét magyarrá vált jómódú örmények igazgatták. Magyar nagyon kevés volt, erről a „jó Habsburgok” gondoskodtak. Kis Ferenc dédapám jelentkezett a nemesi vármegyénél, akkor a Jakabffyak viseltek ott különböző tisztségeket. Dédapámat kinevezték vármegyei csendbiztosnak, vagyis commisarius secretariusnak. A lófői oklevelet kihirdették a vármegyei közgyűlésen, mint nemesi oklevelet, ezt Jakabffy István nótárius és Basilius Fogarasi vezették rá az oklevélmásolatra. A csendbiztos Makóról hozott magának feleséget, Farkas Zsuzsannát. Kiss Ferenc nagyapám egy németül beszélő asszonyt vett feleségül, Spang Auréliát (Arankát), pedig megveszekedett 48-as volt. Főhadnagyként szolgált és harcolt Damjanich seregében. Komáromnál megsebesült, a Klapka-féle fegyverletétel alapján nem részesült büntetésben. A vármegyei 48-as Párt alelnöke volt, gyűlölte a Habsburgokat. Gyermekeinek csak az édesanyjukkal volt szabad németül beszélni. Ez a nagyanyám ugyanis nem tudott magyarul. A nagynénémmel lakott, a bánsági építkezés szabályai szerint az udvart a kert felé lezáró lakásban. A falon csupa szakállas férfi arcképe függött. Kérdezgettem nagyanyámat, kik ők? Mindegyikre azt mondta, hogy az „á Kossuth”. Azóta van bennem némi fenntartás Kossuth Lajossal szemben, mert elfoglalta nagyapám helyét. Nagyszüleim közül nagyapáimról már nem tudok ilyen részletesen beszélni, egyiket sem ismertem. Emlékeim szerint anyai nagyanyám, a Bábi töltött be meghatározó szerepet a család életében. Anyai részről az ő nagyszülei aradi svábok, nagyapja vagyonos tőzsér, kereskedő volt. Nagyanyám a család fontos személyisége volt, erélyes, vagyongyarapító, meggyőződéses plebejus szemléletű, szemében nem a cím, hanem a munka és az azzal szerzett vagyon számított. Először anyai nagyapámhoz, Döme Ferenchez ment feleségül, aki zentai fiú volt, hivatására nézve állatorvos. Szülei úgynevezett „zsíros parasztok” voltak. Amikor én már közel álltam a népi mozgalomhoz, reménykedve gondoltam arra, hogy a zentaiak hoznak egy parasztot a családba, de ők „zentai polgárok” voltak, mint itt a hóstátiak.
Nagyanyámat bácskai férje levitte Zentára. Ha vásárra ment, cigánnyal jött vissza, feleségének zenéltetni. Nagyanyám ezt elítélte, mert pénzkidobásnak tartotta, s bár élete végéig szerette, mégis elvált a mulatós férfitól. Visszament a bánsági Facsádra, ahol mostohaanyja a nagyvendéglőt bérelte. Nem akart a szülei nyakán élni, postáskisasszony akart lenni. Közben megismerkedett édesanyám későbbi nevelőapjával, Franz Reibnagl özvegy mészáros mesterrel. Volt annyi bátorsága, hogy a törvényes válást lehetővé tevő 1895-ös polgári anyakönyvvezetés bevezetése előtt élettársi viszonyba lépett vele. Őt nagyon szerettem, becsületes, dolgos ember volt. Alkalmazkodott a kapitány nagyanyámhoz. Őt tekintettem nagyapámnak, ugyanis nagyapáimat én nem ismertem. Kiss Ferenc apai nagyapám 1900-ban meghalt, az anyai, a Döme pedig Zentán élt, és már gyermekkoromban országhatár választott szét bennünket. A szülői házat a nagyméretű szobáival nagyanyámék építtették, persze a Bábi elképzelései szerint. A legnagyobb szobában, az ebédlőben tartották az úrilányoknak a tánciskolát, a műkedvelő előadások próbáit. Már előtte való nap be kellett fűteni, hogy megfelelő meleg legyen.
– Ahol ilyen különleges emberek éltek, ott a lakóhely is különleges lehetett. Ez a megállapítás érvényes András bácsi szülőhelyére, a bánsági Facsádra is?
– A község, Facsád neve csodálatos emlékeket idéz fel bennem. Néhai kedves barátom, Mócsy László édesapja mondta nekem: „Andriska, gyűjtse az emlékeket, mert öregkorára csak ezek maradnak meg”. Ez igaz is, ma szinte vakon és süketen a szép emlékeimből élek. Azt hiszem, minden gyereknek volt egy saját Pál utcája, ami számomra a játszóhelyeinkben, diákkoromban a Begán testesült meg. Facsád járási székhely volt: járásbírósággal, adóhivatallal, főszolgabírósággal, orvosokkal, ügyvédekkel, ami nagy dolognak számított abban az időben. Az úgynevezett központban laktak a tisztviselők, szabadfoglalkozásúak, valamint ott működött a helyi szóhasználat szerinti három aranybánya: a közjegyzői hivatal, az állatorvosi rendelő és a patika. A sváb iparosok jórészt már magyarul beszéltek. Itt mindenki által betartott aranyszabály volt, hogy a gyermekekkel lehetőleg az anyanyelvükön beszéltek. Az utcánkban lakott a Maros menti színromán szűrszabó, Milo bácsi, aki minden találkozáskor megkérdezte: „Hogy vagy, Bandika? Hova mész, Bandika?” Gyermekkoromban Facsád már három részből állott. Eredetileg a Bega által kettészelt település a telekkönyvben Német Facset, illetve Román Facset néven szerepel. A Német Facsetot Központ néven emlegették, a román rész neve pedig Túlahíd volt. A Darányi Ignác-féle mintatelepítéssel a Központtól keletre létrejött a község harmadik része, a magyarok lakta telep. A román rész túlahídi gazdái nyakkendő nélküli „német ruhában” jártak. Sokaknak lakása is polgári jellegű, faragott „altdeutsch” bútorokkal volt berendezve, ősszel, betakarítás után pedig elmentek Herkulesfürdőre, kúrálni magukat. A környezet vegyes volt, elmagyarosodott svábok, zsidók, kevés magyar. A telep volt színmagyar. Sajátos rend uralkodott, jól megértették egymást, nem volt összetűzés, nem házasodtak össze mással, de megbecsülték egymást. A román gazda nem állatorvoshoz, hanem telepes emberekhez ment, akik nagyszerűen értettek a lovakhoz. A telepes legény a kocsi oldalait otthon hagyta, állt a szekéren, tartotta a gyeplőt, szinte repült. A községet a 30-as években tovább színesítették a bukovinai csángók. Az alföldi parasztok nem fogadták be őket, a románokkal laktak. Azt mondták rájuk, hogy akik kistermetű „patkány” lovakkal húzatják a kocsijukat, azok nem kellenek. Édesapámat ebben a községben választották meg jegyzőnek, aki 1940-ig ott is volt, amikor hivatalból áthelyezték az észak-erdélyi részbe, Csíkszenttamásra. Édesanyámnak, a „lúdoktor” leányának a „láncos kutya” Tito idején, zentai származása miatt hetente kellett volna jelentkeznie a rendőrségen. A rendőr szólt neki, hogy úgyis mindennap látja az utcán, ezért eltekintett az előírástól. Ez volt az ottani helyzet.
– András bácsi egész életében meghatározó szerepet játszott a család, egykoron szülei, testvérei, majd felesége, akit haláláig ápolt, s leánya, aki most András bácsit gondozza.
– Változatlanul vallom, hogy a nagy bajoktól megóvó, összetartó közösség a család. Az enyémben voltak ugyan németek is – bár az aradi nagyanyám teljesen elmagyarosodott –, de a Kiss család magyar nemzettudata mindig töretlen maradt. Ezt sugallták a könyvtár, a folyamatosam járatott napilapok és folyóiratok, a falon díszes keretben függő nagyméretű képek: Bem tábornok, Petőfi Sándor tiszti egyenruhában, középen Benczúr Gyula nagy Millennium-képe Ferenc Jóskával (így emlegették) és Erzsébet királynéval. (Vajon mit szólt volna ehhez 48-as nagyapám?) A magyar nemzettudat nem csorbult a németül beszélgetők miatt. Az ünnepi nagy ebédeken három nyelven folyt a társalgás. Nagyanyám magyarul beszélt velünk, a nevelő nagyapámmal németül értekezett a család, én románul, bánsági nyelvjárásban. Önfejű gyerek voltam, engem nem lehetett kijavítani, márpedig ezt valamelyik testvérem megtette, ezért az étkezéseknél nem beszéltem soha többet németül. A család: édesanyám, Döme Margit, aki nagyon szép, kistermetű asszony volt, hat gyermeket szült. A régi szokások szerint a várandósság idején mindentől megkímélték, az anyja etette, túltáplálta, ezért a magzat nagy lett, és szüléskor Istvánkát az orvos darabokban kellett „világra hozza”. Árpádka, a harmadik gyerek az akkor gyakori gyermekbetegséget, tüdőgyulladást kapott, és nem élte túl a krízist, ami a betegség 9. napjára esett. Négy épkézláb gyermek megmaradt. Engem már nem a híres Gruberné, hanem a Vadászné nevű bábaasszony segített a világra. Őt neveztük Gólya néninek. Feri bátyám 11, Margit nővérem 5, Dunci nővérem 6 évvel volt idősebb nálam. Amikor bátyám született, apám diófát ültetett a kertben, nővéreimnek orgonafát oltott. Nekem szerényebb fogadtatásban volt részem. De én kineveztem magaménak a két ágból összefont körtefát és a naspolyafát. Idővel „kisebbségi gyereknek” minősítettem magam, de téved az, aki pszichológiai leckét mondva, frusztrálásról értekezne. Én rangnak éreztem. Nagyon szabadon neveltek bennünket. Egy szabály volt: étkezésről nem lehetett hiányozni, azokon mindig ott kellett lennünk. Pupsinak becézett Feri bátyámnak különleges státusa volt, mert a Zsófia császárnét utánzó nagyanyám, Bábi nevelte születésétől fogva és ő fedezte egyetemi tanulmányai költségeit. Én voltam viszont a család legkisebb, legdédelgetettebb gyermeke. Apai nagynéném viszont engem tekintett a Kiss família igazi képviselőjének a családban. Csak énekszó mellett voltam hajlandó elaludni. Eleinte szegény anyám volt az áldozat, akinek énekelnie kellett. „Üss kettőt a fenekére – tanácsolta a szomszédasszony a kerítésen át –, attól majd elalszik.” Édesanyám szépen énekelt, abszolút hallása volt, utóbb ebből is élt, zongoraleckéket adott. Később a szolgálók énekeltek nekem elalvás előtt. Őket soha nem neveztük cselédnek. Ma is a fülemben csengenek az ő nótáik: „Megdöglött a bíró lova”, „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni”, meg a háborús nóták, „Ácsi, bácsi, komitácsi, hasába ment a golyó” sorai, dallamai. Azóta nem szeretem a szabadcsapatos orvlövészeket. Lakásunk előszobájában volt egy trimó elnevezésű bútor, tetején porcelán vázaszerűség, a fedelén egy zerge ágaskodott, ott névjegyek voltak. A bútorban több évfolyam 19. századi Ország Világ, Über Land und Meer, ez utóbbiban volt egy sorozat pálcikaember történet, a Pesti Hírlap vagy Napló album alakú mellékletei, köztük az Erzsébet- és Munkácsy-albumok. Ott voltak a hadikölcsön-kötvények, nagyon jó minőségű merített papíron. Milyen gazdagok vagyunk – mondtam. Anyai nagyanyám, a Bábi eladta aradi házát és annak árát hadikölcsön kötvényekbe fektette, mert „mire a falevelek lehullnak” ezek jó gyümölcsöt hoznak. El is úszott az egész. Egész életemben nagyon szerettem a meséket. Benedek Elekkel már nagyon korán megismerkedtem, még amikor felolvastak nekem a könyveiből. Amikor már megismertem a betűket, magam folytattam az olvasást. Felötlenek a címek: Bálványos vár, Mirkó királyfi. Ahogy akkor mondták: Verne Gyula, May Károly, Sebők Zsigmondtól a Mackó úr és Dörmögő Dömötör utazásairól szóló kötetek. Nem tudom, hogy ma ezeket hogyan minősítik, de kedvenceim voltak. A műveket különböző szempontokból lehet minősíteni, az a fontos azonban, hogyan él az olvasóban tovább az író munkája. A családban nem voltak már nagy utazások, mint a Monarchiában, amikor beutazták Magyarországot, s ami számomra a honismeretet jelentette. Emlékezetes maradt számomra az, hogy Dorka meg Zebulon levették kalapjukat egy-egy nevezetes emlékhelyen.
– Gondolom, az előbb említett szolgálók ugyancsak kényeztették a legkisebb gyereket, s újabb élményeket vihettek az életébe.
– A könyvek mellett jól emlékszem a szolgálók meséire, elbeszéléseire. Keresztúri Rózi telepes leány volt. Ő a családja származási helyéről, a csanádpalotai álomvilágról mesélt nekem, miközben reggeliztem. Forgószélről – ami nálunk nem volt – és azt, hogy ott az ángyát a kerítésen túlra röpítette. Mi nem azokat a szavakat használtuk, mint ők. Nem volt ángyunk, legfeljebb tántink. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy Feri, a szabósegéd miért olyan fekete, hogy a szabóasztal mögött csak a szeme fehérje világít? Tudod Bandika, mikor az anyja várandós volt, elnézte magát egy négeren. Facsádot ugyanis az első világháborút követően francia vezénylet alatt álló szenegáli csapatok szállták meg. Más világ volt a bukovinai Zenáé egyedi énekeivel és más volt a bunyai Katié. Bunya egy isten háta mögötti szegény település volt, onnan jöttek ezek a becsületes, tisztességes, dolgos bunyai lányok szolgálni. Katinak az ugyancsak kedves, szelíd nővére egy gazdag mészárosnál szolgált. Ott volt segéd egy módos telepes fiú, akinek a parasztnábob unokáját szánták feleségül. Ez azonban megerőszakolta a Kati nővérét, de nem lehetett szó házasságról. „Bevehetem már az ablakból a két fehér muskátlit” – mondta keservesen az anyja, mert Bunyán az eladó lányok jelképe volt a fehér muskátli.
– Ha még lejjebb ereszkedünk a múlt feneketlennek tűnő kútjába, milyen meghatározó gyermekkori emlékeket meríthetünk ki belőle?
– A séták. Anyám szenvedélyes sétáló volt, elmentünk Túlahídra, a Telepre. Emlékszem a kocsmáros Petrovicsra, aki rác volt – mint Petőfiék –, de magyarnak vallotta magát. A telep egyforma házakból állt, ezekhez gazdaság tartozott, még sétatere is volt. Ők promenádnak mondták, később ott volt a teniszpálya. A klinkertéglás, emeletes épületet, az adóhivatalt palotának hívták. A telepesek dinnyét, dohányt termesztettek. Sétáltunk a dohányföldek mellett, napraforgót csak a kukoricaföldek szélén láttam. Szégyen volt nem zsírral főzni. Az óvoda. A szomszéd gyermekkel, Jóskával, a Deutsch szatócs és gabonakereskedő unokájával jártam óvodába. Ringelinek hívták, ő volt a Ringlijóska. Nem tudom már, milyen óvoda lehetett, de a Telepen volt, és a Krisovánszky-leány volt az első óvónőm. Aztán a központi óvodában egy sötét ruhában járó molett asszony volt az óvó néni. Román óvoda volt, magyar, román, sváb gyerekek együtt játszottunk, mindenki a maga nyelvén énekelt. A telepi magyar elemi iskola már csak kétosztályú volt, az egykor kiváló tanítónővel, a bicsérdista Perepatics kisasszonnyal, aki az én koromban már idegroncs volt. Szüleim a többi központi magyar gyermekkel a központiba írattak. Oda jártunk Ringlijóskával, Gyöngyössy Jánossal (Pancsival), akihez egy hosszú élet barátsága köt. Mi hárman összetartoztunk. Nem tanultunk meg tökéletesen románul, hiszen a román gyerekekkel együtt bánsági kifejezéseket, rengeteg németből elrománosított szót használtunk. Szüleink azonban a zsebükbe nyúltak, heti háromszor magyar és német órára jártunk Lujza nénihez, aki esküt nem tett tanítónő volt, és a magyar tanrendszer szerint oktatott.
– Szinte jelképesnek tekinthető, hogy középiskoláit Lugoson és Temesvárt végezte, Facsádról ezeken a városokon ment keresztül az Erdéllyel összekötő út.
– A négy elemi után mentem a középiskolába. Én akkor már Enyed álomvilágában éltem. Bátyám Szászvároson, majd az enyedi Református Kollégiumban tanult. Amikor az elemiben levelet kellett fogalmaznunk szüleinknek, akkor én mindig Enyedről írtam haza. Apám a negyedik osztály vége felé viszont egyszer azt mondta nekem, ne minduntalan abból a városból írjak, nem biztos, hogy oda megyek. Pedig addig folyton Kónya bácsival – egy ottani tanárral – riogattak, ha helytelenkedtem. Bátyám is azzal fenyegetett, hogy majd a nagy diákok elküldenek canis mergát venni. Apám akkor már tudta, a kormányzat megtiltotta, hogy a köztisztviselők felekezeti iskolába járassák gyerekeiket. Apám tehát a beiratkozás előtt kijelentette, jobb lesz nekem Lugoson, a megyeszékhelyen, mert közelebb maradok hozzájuk. Az állami főgimnázium neve akkor Coriolan Brediceanu Líceum volt. Amikor apám felvitt a felvételire, a szomszéd község jegyzője is velünk volt a fiával, hogy őt is beírassa. Meglátta, hogy a líceum nevelője éppen elagyabugyál egy kisdiákot, mire úgy határoztak, hogy nem az állami internátusba adnak. Így került a látókörükbe a görög katolikus püspökség által működtetett, francia szerzetesek vezette internátus. Apai nagynéném, az Ádi Tánti, ideadta a Kissek 19. századi diákládáját, azzal vittek be a megyei számvevőségi tisztviselő Deutsch bácsi autóján a karánsebesi úton levő internátusba. Mikor apámtól elbúcsúztam, arra kértem, mondja meg a többieknek, hogy nem sírtam, pedig a torkomat szorongatta a sírás. Akkor kezdődött életemnek az a szakasza, amit én később „francia légiónak” neveztem. Amikor én odaérkeztem, a francia szerzetesek közül már csak egy maradt, a Pere Leandre nevű, Assumption-rendbeli szerzetes, akit Mon Pere-nek (Atyámnak) kellett szólítanunk, s ebből aztán Monper lett. Mielőtt Lugosra került, a Közel-Keleten volt misszionárius. Az előírás szerint a bennlakónak két inget és gallért a hozzá való gombokkal kellett magával vinnie. Ezt nyilván egy 20. század eleji francia prospektusból vették át. Kínlódtam is sokat velük a hazai apacsing után. A diákok hivatalos nyelve a francia volt, az első évnegyed végéig használhatták anyanyelvüket francia szavakkal. Az állandó francia nyelvhasználatot Monper úgy biztosította, hogy szünetben a diákok között járkált, s ha meghallott valakit más nyelven beszélni, így szólt hozzá: Vous avez le baton, azaz Tiéd a stafétabot. Ez azt jelentette, hogy a diáknak kellett keresni egy másik nem franciául beszélőt, ha legjobb barátja is volt, hogy átadja neki a botot. Ha nem talált mást, akkor az esti szilencium után büntetésből nem mehetett lefeküdni, hanem 10 sort kellett franciából lefordítania. Második alkalommal meg kellett tanulnia egy francia igét. Ha egymás után harmadszor is nála maradt a bot, a Monper behívta az irodájába, ahol állítólag egy bikacsökkel jól megverte. Jó módszer az állandó francia társalgás biztosítására, de jellemformáló hatása megkérdőjelezhető. A Monper a reggeli ébresztőnél sem volt éppen kíméletes. Reggel fél hatkor bejött a hálószobába, háromszor tapsolt, mindenkinek ki kellett ugrania az ágyból, és egy fohászt kellett mondania. A megérkezésem utáni első reggelen nem hallottam meg a tapsot, ezért a többiek nagy sajnálatára derékszíjával kétszer az arcomra ütött. Riadtan jöttem rá, hogy új környezetbe kerültem. Hetente sorrend szerint kötelező volt a kápolnában kántori teendőket ellátni. A zsidó fiúk felmentést kaptak, így Ringlijóska is. A mise után reggel hatkor visszamentünk reggelizni, majd sorban elindultunk az iskolába. Az internátusban az alsósokat esténként a magasabb osztályban levők hallgatták ki a másnapi leckékből. Önfejű voltam még akkor, és amikor a hetedik osztályos fiú leckeellenőrzés során tenyerest adott, kijelentettem: megkérem az apámat, hogy vegyen ki az internátusból. Ezt megmondták a Monpernek, aki megkérdezett, hogy ez igaz-e. Aradi sváb nagyanyám örökségeként öntudatosan azt válaszoltam, hogy nem azért fizetnek itt, hogy verjenek. Erre más felsős diákot osztott be a csoportunkhoz. Furcsa ember volt. Egyszer kint voltam az udvaron, a Monper pedig festette a be nem fejezett ablakokat. Felajánlottam a segítségemet. Mikor befejeztük a munkát, játékos fény csillogott a szemében. Megköszönte a segítséget és ezt mondta nekem: Vous Bandi. Ma sem tudom, hogy a nevemen szólított, vagy pajkosan banditának nevezett…
Az állami iskola magyar diákjainak külön szigetet jelentettek a vallásórák, amelyeken nem csak hitükben erősítették meg őket, hanem nemzettudatukat is elevenen tartották. Én a Temes partjára, a református parókiára jártam hittanórára. Társaim köztisztviselő és vasutas gyerekek voltak. Oktatónk volt a korán elhunyt Szombati Szabó István, költő lelkész, majd a nagyműveltségű, Oxfordot is megjárt Nemes Elemér. Egy télen, amikor osztálytársaimnak a líceum épületében vallásórájuk volt, kint álltam a folyosón, amikor arra ment órára a katolikus osztálytársaimat oktató minorita szerzetes. Megszólított, hogy ne ácsorogjak a hidegben, hanem menjek be az ő órájukra. Lugoson Pacha püspök elnémetesítő törekvései ellenében a minoriták tartották a lelket magyar híveikben. Sokat foglalkoztak gyermekekkel, télen szánkázni vitték őket, ahova engem is magukkal vittek. Azt is el kell mondanom, hogy a lugosi osztálytársak, a bánsági tanáraink részéről sohasem éreztem soviniszta megnyilvánulást. Ezt csupán francia részről. A román oktatási rendszerben csak az anyanyelvén felnőtt ember taníthatott. Az első osztálytól kötelező francia nyelvet Franciaországból jött tanárok, a francia misszió tagjaiként tanítottak. A reformátusok borítékban vitték a vallásjegyet az osztályfőnöknek, aki éppen hiányzott, a francia tanár helyettesítette. Ez visszadobta a borítékot, hogy ő nem vesz el írást bármely szektától és rovartól (secte ºi insecte). Jó szójáték, de egy tízéves gyerekkel?... Mikor visszajött az osztályfőnököm, Traian Simu megkérdezte, hogy miért nincs hittanból jegyem. Mondtam, hogy mi történt. Erre azt mondta, hadd el, mert bolond. A történelemleckéket az alsós osztályokban Simunál szóról szóra fel kellett mondani. Szerinte erre azért volt szükség, mert ha a bánságiak a maguk nyelvén mondják el a leckét, sosem tanulnak meg jól románul. A 3. osztály vége felé egy nálam idősebb osztálytársam, egy másik nagyobb fiúval vezérkedni kívántak felettünk, és szexuális játékokra akartak kényszeríteni. Én nem voltam hajlandó engedelmeskedni nekik, ezért állandóan zaklattak és terrorizáltak. Erre felfigyelt az ideggyógyásznak készülő bátyám. Szólt otthon, és kivettek az internátusból. A következő évben átírattak a temesvári középiskolába. Akkor már Temesváron lakott Margit nővérem, a férje, Ferencz Antal testnevelő tanár volt ott. Ottlétem alatt náluk is laktam. A Bega partján egy más világ fogadott. A Diaconovich Loga Líceum nagyvonalú iskola volt, jó tanárokkal, az igazgató, Bejan magyar egyetemre járt, a román irodalom oktatásánál párhuzamosan tanított: például a román és a magyar nyelvemlékeket egyszerre ismertette. Schütz bácsi németet tanított, szigorúan rám szólt, amikor feleltetett: Ne svábul! Temesvárt nem volt diszkrimináció. A sportot nagyon komolyan vették, aki nem tudott futballozni vagy úszni, az alacsonyabb rendűnek számított. Akkor komoly bajnokok kerültek ki a városból. Ha játszott a temesvári Ripensia, a mozdonyvezető a buziási vonalon, ahonnan rá lehetett látni a pályára, megállította a vonatot, az utasok kikönyököltek az ablakba, és nézték a fülkéből a játékot. A hittanórákat Debreczeni István tanította, aki Nagyszalontáról került Temesvárra, és neves Arany János kutató volt. Később Bereczki Sándor segédlelkész foglalkozott velünk, külön összejöveteleket szervezett nekünk, amelyeket áthatott Szabó Dezső szelleme.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)

Új lap Erdővidéken
Erdővidéki Hírlap címmel új közéleti hetilap látott napvilágot, az első szám tegnap jelent meg. A szerkesztők megfogalmazott szándéka az elődök nyomdokain haladva bemutatni a kistérség jelenét a maiaknak, meg a jövőben a múlt iránt érdeklődőknek.
A kimondott Erdővidék mellett kiterjesztik felségterületüket Hidvégre, no meg az Olton túlra, a Brassó megyei magyarlakta településekre: Apáca, Ürmös, Ágostonfalva és Alsórákos. Szándékuk az Erdővidék-tudat, az összetartozás, a szülőföldhöz való ragaszkodás erősítése. Vallják, az újság pártlap: az erdővidéki magyarság pártján áll. A vidék jeles szülötte, Egyed Ákos akadémikus Kriza Jánostól kölcsönzött címmel, Erdővidék az én hazám című beköszöntőjével mutat rá a térség történelmi, kulturális, szellemi gazdagságára. A lapot a Tortoma és Sámán kiadó a Ferenczy Géza Egyesülettel partnerségben adja ki. Főszerkesztője Lázár Zoltán kommunikáció szakot végzett fiatal, főmunkatársai: Benkő Levente történész, közíró, a Háromszék volt munkatársa, a kolozsvári Művelődés folyóirat szerkesztője és Szabó Gyula Jenő tapasztalt újságíró. A térségben 1997-től működik az Erdővidék regionális hetilap, s tavaly novemberben múlt ki a 2008 májusában indított Vidékünk című hetilap.
(szekeres)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Széman Péter az EMKE új elnöke
A kolozsvári születésű Széman Péter tüdőgyógyász, a szilágysomlyói tüdőgondozó osztályvezetője az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) új elnöke, a szervezet ugyanis hétvégi rendkívüli kolozsvári közgyűlésén egyhangúlag megválasztotta az eddig ideiglenesen kinevezett elnököt erre a tisztségre.
A tisztújító közgyűlésen két új elnökségi tagot is választott a szervezet Muzsnay Árpád és Guttman Emese személyében. Amint arról korábban már beszámoltunk, Dáné Tibor Kálmán korábbi EMKE-elnök lemondott tisztségéről azt követően, hogy pályázati úton elnyerte a Kolozs megyei önkormányzat által kiadott Művelődés folyóirat főszerkesztői állását. Az elnökségben azért került sor tisztújításra, hogy betöltsék a májusban elhunyt Guttman Mihály és az elnökké választott Széman Péter megüresedett helyét.
A rendkívüli közgyűlésén Dáné Tibor Kálmán beszámolójában elhangzott: bár a jövőben nem vesz részt az EMKE vezetésében, nem szakad el teljesen a szervezettől. Kifejtette: azt szeretné, ha a Művelődés című folyóirat – amely a tervek szerint formailag is változni fog – és az EMKE között szoros együttműködés jönne létre. Elnökségének elmúlt öt évét értékelve elmondta: elnökké választásakor konszolidált, működő intézményt vett át Kötő József és Dávid Gyula korábbi elnökök munkásságának köszönhetően. Ugyanakkor szóvá tette, hogy az elmúlt 3-4 évben későn érkeznek a magyarországi támogatások. Mint részletezte elsősorban a működésre nehéz forrásokat szerezni. Az EMKE tulajdonában található ingatlanok adója és azok kötelező újraértékeltetése ráadásul alaposan megterhelte a szervezet költségvetését.
Kötő József, az EMKE főtanácsosa ugyanakkor bejelentette, hogy az EMKE közadakozásból megvásárolta az örökösöktől Sütő András pusztakamarási szülőházát. A vételi ár hétezer euró volt, de megegyeztek az örökösökkel, hogy ebből három ezer eurót az épület felújítására fordíthatnak. Az adásvételi szerződést október 31-én írják alá. A közgyűlés továbbá elfogadta a szervezet alapszabályának módosítását is, amely lehetővé teszi hogy az EMKE együttműködjön a Művelődés folyóirattal.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Kitaposott úton halad az EMKE
Széman Péter lett az egyesület elnöke
Rendkívüli közgyűlést tartott szombaton délelőtt a Protestáns Teológiai Intézetben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). Mint ismeretes, Dáné Tibor Kálmán eddigi elnök a nyáron a Művelődés folyóirat főszerkesztőjévé vált, ezért elnökválasztásra került sor.
A rendezvény első szónoka Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára volt, aki a két intézmény közötti közös célkitűzéseket, a jó partnerségi viszonyt, az eredményes együttműködés folytatásába vetett reményét fejezte ki. Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusát Bélafi Annamária képviselte, aki Magdó János főkonzul üdvözletét tolmácsolta.
Dáné Tibor Kálmán visszatekintett öt éves elnökségére, amelyet tizenöt éves EMKE-tagság előzött meg. Mint elmondta, a jövőben szeretné, ha a Művelődés közelebb kapcsolatba kerülne az egyesülettel, és ebben számít a tagság közreműködésére. Ő annak idején konszolidált EMKE-t vett át az elődöktől, és ugyanolyan működőképesen adja át az őt követőnek. Kötő József főtanácsos a civil önszerveződés eredményeire hívta fel a figyelmet: évek óta jól működik a Györkös-Mányi Albert Emlékház, valamint a Szabédi-ház, és néhány hónapja közadakozást hírdettek meg Sütő András pusztakamarási szülőházának megmentésére. A pénz nagyrészt összejött, a 7 ezer eurós adás-vételi szerződést várhatóan október utolsó napján alá is tudják írni.
A közgyűlés a tisztséget eddig ideiglenesen megfelelően ellátó Széman Pétert választotta meg elnöknek. Két megüresedett elnökségi posztra Muzsnay Árpádot (partiumi regiófelelősként) és Guttman Emesét helyezték. Az alapszabályzat is módosult: nagyobb támogatást kap az EMKE-n belül egyelőre nem jogi személyként létrehozott Közép-Erdélyi Művelődési Intézet.
Ördög I. Béla
Szabadság

In memoriam Bereczki Károly
Döbbenten olvastuk a hírt, hogy Bereczki Károly életének 66. évében, 2014. február 16-án egy budapesti kórházi ágyon elhunyt. Bereczki Károlyt – szolgálati nevén Csárlit – elsősorban székelyföldi írói és újságírói tevékenysége kapcsán ismertük.
Szovátán született 1948. április 4-én, értelmiségi-hivatalnoki családban, Gyergyószentmiklóson érettségizett, Kolozsváron történelem-filozófia szakon szerzett tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Újságírói tevékenységét az aradi Vörösi Lobogónál kezdte, majd Csíkszeredába, a Hargita napilaphoz szerződött (1971). Akkortájt rendszeresen jelen volt írásaival a Korunk, az Új Élet és a Művelődés hasábjain is. Elsősorban szatíráival, humoreszkjeivel és meglepően merész hangú, nagy tájékozottságról árulkodó honismereti riportjaival tűnt fel a „szocialista sajtóban”. Miután eltávolították a Csíkban megjelenő napilap szerkesztőségéből, előbb revizorként, majd fordítóként működött Cskszeredában, illetve Székelyudvarhely környéki településeken tanított.
A rendszerváltozást követően alapítója volt a Tromf nevű élclapnak, majd annak megszűnte után családjával együtt Magyarországra költözött. Debrecenben a Hajdú-Bihari Naplónál, a Pest Megyei Hírlapnál, a budapesti Kis Újságnál, később a Világ Magyarsága című lapnál dolgozott. Távozása után is ápolta kapcsolatait az erdélyi és székelyföldi sajtóval. Munkatársa volt az aradi Nyugati Jelennek, írásait a Hargita Népének és az Udvarhelyi Híradónak is rendszeresen elküldte a kilencvenes évek közepén és az ezredfordulót követő időkben. Életében két prózakötete látott napvilágot.
Bereczki Károly hamvasztás utáni temetéséről később intézkednek a hozzátartozók.
Isten nyugtasson, Csárli!
Székelyudvarhely, 2014. február 18.
Simó Márton
Székelyhon.ro,

Újságírói díjak leltek gazdára Kolozsváron
Keresztény Szó és a Világhírnév Kiadó által szervezett szombat délutáni újságírói kerekasztalon az egyházi és közéleti média kapcsolatairól, közös ablakairól, átjárhatóságáról, az újságírói felelősségről, a fiatalok és lelkes kezdeményezők felkereséséről és az öröm által átitatott közösségépítő munkáról cseréltek eszmét Kolozs, Maros és Hargita megyei publicisták – írja szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében a Fehér Holló Médiaklub sajtóirodája.
Keresztény Hírnév címet viselő nagycsaládias jellegű értekezleten két díjat is átadtak. A Keresztény Szó szerkesztőségének nívódíját Simon Ilona, az RTV Kolozsvári Stúdiójának munkatársa kapta a folyóiratban 2013-ban megjelent meselélektani sorozatáért.
Simon Ilona munkásságát a lap főszerkesztője, Bodó Márta méltatta. A Fehér Holló Médiaklub 600 lejes Szórványhűség-díját Főcze János, a Transindex munkatársa kapta Hajnali ingázók – „Ha végzek a sulival valaha, örökké csak aludni fogok" című riportjáért.
A 600 lejes díjat a Fehér Holló Médiaklub tagsága (Tamási Attila - Bányavidéki Új Szó; Sarány István - Hargita Népe; Ambrus Attila - Brassói Lapok; Bodolai Gyöngyi - Népújság; Ötvös József - Üzenet; Szilágyi Szabolcs - Kolozsvári Rádió; Bodó Márta - Keresztény Szó; Lőwy Dániel - Amerikai Magyar Népszava; Oláh-Gál Róbert - a Természet Világa külső munkatársa; Benkő Levente - Művelődés; Szabó Csaba - RTV Kolozsvár) maga finanszírozta.
„Reméljük, hogy Főcze János továbbra is a terepriportok bűvkörében marad, és lesznek még szép számmal olyan témái, amelyek emberi sorsokat befolyásolnak majd jobb irányba” - mondta a díj átadásakor Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub alapítója.
maszol.ro,

A megoldást keresve
Keresztény Hírnév címmel tartott közös kerekasztal-megbeszélést Kolozsváron a Keresztény Szó és a Világhírnév Kiadó. A baráti beszélgetésen az egyházi sajtó műveléséről és szerepéről, illetve az egyházi jellegű témáknak a közéleti újságírásban való tükrözéséről esett szó Kolozs, Maros és Hargita megyei újságírók részvételével. A találkozón a Keresztény Szó szerkesztőségének nívódíját Simon Ilonának, az RTV Kolozsvári Stúdiója munkatársának a katolikus lapban közölt meselélektani sorozatáért adta át dr. Bodó Márta főszerkesztő.
Ez alkalommal osztották ki a Fehér Holló Médiaklub Szórványhűség díját Főcze Jánosnak, a Transindex fiatal munkatársának. A díjat a médiaklub tagsága (Tamási Attila – Bányavidéki Új Szó, Ambrus Attila – Brassói Lapok, Ötvös József – Üzenet, Szilágyi Szabolcs – Kolozsvári Rádió, Bodó Márta – Keresztény Szó, Lőwy Dániel – Amerikai Magyar Népszava, Benkő Levente – Művelődés, Szabó Csaba – RTV Kolozsvár, Bodolai Gyöngyi – Népújság) finanszírozta.
A történelem szakot végzett fiatal gyimesi (hidegségi) újságíró Hajnali ingázók – "Ha végzek a sulival valaha, örökké csak aludni fogok" című riportjáért kapta az elismerést. A riportban a csíkszeredai szakközépiskolákba járó gyimesi gyermekek nehéz ingázási körülményeiről számolt be úgy, hogy egy nap végigkövette a diákok útvonalát. A tanyatelepeken, patakutcákban élő fiatalok hajnali négy óra körül kelnek, s indulnak el otthonról, a legtöbben gyalog, egyesek kerékpárral, s a gyimesközéploki állomáson gyülekeznek, ahol 5.07-kor indul a vonat. A negyven kilométeres távolságot egy óra tíz perc alatt teszi meg a szerelvény, s az ingázó gyermekek 6.17-kor már megérkeznek a csíkszeredai vonatállomásra, majd a legtöbbjük egy kávézóban tölti iskolakezdésig az időt. Az első tanórákon sokan majdnem elalszanak a fáradtságtól. A délutáni programokon nem vehetnek részt, mert 15 órakor kell induljanak az iskolából, hogy elérjék a 15.34-es vonatot. Öt órakor érnek haza, azt követően segítenek a szülőknek a ház körüli munkákban, tanulnak, majd le kell lefeküdjenek, hogy hajnalban fel tudjanak kelni. Akik lekésik a vonatot, alkalmi járművel próbálnak eljutni az iskolába.
Berszán Lajos esperes-plébános erőfeszítéseinek köszönhetően közel félezer gyimesi diák az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnáziumban folytathatja tanulmányait, de akik nem érik el az elméleti középiskolába való bejutáshoz szükséges átlagot, esetleg szakmát akarnak tanulni, azok kénytelenek Csíkszerdába ingázni. Bár a megyeközpontban tudnának bentlakást biztosítani számukra, ahogy Főcze János írja, a havi közel 400 lejes költséget (bentlakás, étkezés), a szülők nagy része nem tudja megengedni, ezenkívül szükség van – főleg a fiúgyermekek esetében – a segítségére. A következmény az ingázással töltött hosszú, nehéz napok, amelyekbe nagyon belefárad az, aki szeretne eljutni a szak- és az érettségi vizsgáig.
Az ingázó diákok népes táborát figyelembe véve, azt gondolná az ember, hogy a legtermészetesebb dolog iskolabuszt működtetni, amellyel a felére rövidülne az utazással, várakozással töltött idő. Csakhogy a romániai törvények pontosan szabályozzák, hogy az iskolabuszok egy településen belül járhatnak, a község egyik iskolájából a másikba szállítva a tanulókat.
– A legújabb ígéretek szerint júniustól továbbra is csak a vidéki iskoláknak jár iskolabusz – válaszolja kérdésünkre Bartolf Hedvig, Hargita megye főtanfelügyelője. Ilyen körülmények között egyelőre nem tudjuk, hogyan segíthetünk a gyimesi ingázóknak. Hivatalosan az ötven kilométeren belüli távolságra a bérlet árát tudjuk elszámolni – tette hozzá.
Szavait azzal egészíthetjük ki, hogy az elszámolás a korábbi években nagyon rapszodikusan, megszakításokkal működött, majd kormányhatározattal szabályozták a bérletre kifizethető összeget, ami legtöbb 26 lej lehet három kilométeres távolságra, s kilométerenként két lejjel emelkedhet 50 kilométerig. Ami sajnos nem fedezi a bérlet költségeit olyan diákok esetében, akik nagyobb távolságokról ingáznak. A gyimesieken az sem segít, hogy az idén márciusra a szaktárca 76.000.000 lejt különített el iskolabuszokra, amit a helyhatóságok kapnak, hogy az elszigetelt településekről iskolába szállítsák a tanulókat.
A megoldás reményében telefonon kérdeztük meg Berszán Lajos esperes-plébánost, aki elmondta, hogy azoknak a diákoknak, akik vállalják a fegyelmet, az ellenőrzést, támogatást tudnak nyújtani a bentlakási költségek fedezésében. Ezt egy komoly beszélgetés kell megelőzze, de ilyen kéréssel még nem fordultak hozzá. Jó hírként közölte viszont, hogy a jövő tanévtől az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnáziumban egy agroturisztikai szakosztály beindítását tervezik, ami részben segítene azokon a diákokon, akik a nyolcadik elvégzése után szakmát szeretnének tanulni.
Megkerestük Deáky András nyugalmazott magyar–német szakos tanárt, volt iskolaigazgatót, aki a Deáky panziót működteti Gyimes-bükkön. Arról érdeklődtünk, hogy valóban nincs egy olyan élelmes vállalkozó, aki buszjáratot indítana Csíkszeredába, amivel az ingázó diákok a megfelelő időpontban utazhatnának ide-oda? Mint elmondta, ritkán járt autóbusz a Gyimesekben, s az is csak olyan időpontban, ami nem felel meg a fiataloknak.
Bár nem szeretnénk belenyugodni, hogy nincsen megoldás, egyelőre csak a remény marad, hogy valamilyen segítséggel mégiscsak elindulhat a rendszeres buszjárat a Gyimesekből Csíkszeredába, s talán az oktatás korifeusai is megértik, hogy az elnéptelenedő szakiskolák, szakközépiskolák csak úgy tarthatók fenn, ha a vidéki tanulók oda-vissza utazását lehetővé teszik.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

Új köntösbe bújt a Művelődés
Márciustól új külalakot kapott a Művelődés közművelődési folyóirat, ezt szerdán délután, Kolozsváron az olvasók is szemrevételezhették egy közönségtalálkozó keretében. A külcsín mellett a Művelődés szerkesztői a belbecsre is odafigyeltek.
Amikor bő félévvel ezelőtt átvette a lap vezetését, eldöntötte, hogy próbaidőt ad magának, és megpróbál változtatni azokon a dolgokon, amelyek újításra szorulnak, mondta el Dáné Tibor Kálmán főszerkesztő, aki bevallása szerint egyaránt hangsúly fektetett a megjelenés és a tartalom kérdésére. Az elmúlt időszakban hangsúlyt fektettek a szórványra, a kárpát-medencei közművelődésre, ugyanakkor igyekeznek bevonzani a fiatalságot, azokat az embereket, akik erősítenék a Művelődés csapatát.
A lap külsejét is megvizsgálták, és arra a következtetésre jutottak, hogy egy üdébb megjelenésű, szellősebb lapra volna szükség, amelyhez több képanyagot tudnak társítani. Ezeket az elhatározásokat a jelen, márciusi lapszám már jól illusztrálja, amely egyébként a korábbi egy lejes, jóformán szimbolikus ártól eltérően három lejbe kerül.
Benkő Levente újságíró, szerkesztő elmondta, mint székelyföldi származású ember, szeretné, ha a szórvány mellett a tömbre is odafigyelnének a jövőben, hogy Erdély teljes közművelődési életét feltérképezhessék a jövőben. Negyedévente megjelenő melléklet megjelenését is szorgalmazza ugyanakkor, fogalmazott, amely egy-egy tájegység közművelődési életét jelenítené meg.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro,

Megjelent az új Művelődés
Egy fiatal, ma a kincses városban élő csíkszeredai lány javasolta 2011-ben: legyen Kolozsvár Európa ifjúsági fővárosa 2015-ben. Erről és a siker hozadékairól ír a friss Művelődés vezércikkében Farkas András.
A májusi lapszám Közösség c. rovatában Józsa Benjámin és Serfőző Levente a szebeni magyarok HÍD egyesületét mutatja be, Egyed Emese pedig a temesvári Bartók Béla Gimnázium szervezésében megtartott Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalmi verseny országos döntőjéről ad számot.
A Színpad rovatban Palocsay Kisó Kata a bábszínház rejtelmeiben kalauzolja (tovább) az olvasókat. A Kibeszélő rovatban Laczkó Vass Róbert Lukács Csaba publicistával és világjáró riporterrel folytatott beszélgetésének záró részét közli, amelyben az észak-koreai kommunista diktatúra valóságába nyerhet betekintést az olvasó.
A Galéria rovatban Orbán István Fazakas Tibort és op-art művészetét, az Enciklopédia rovatban pedig Kovács J. Attila az erdélyi gyógynövényismeret kiemelkedő alakját, Rácz Gábort mutatja be. Kolumbán Szende és Socaci Anita nagyenyedi diákok néhai Weress Margit kollégiumi tanár Áprily Lajoshoz és Reményik Sándorhoz fűződő barátságát ismertetik, a Könyvesház rovatban pedig Sz. Kurkó Irén Szekernyés Jánosnak a magyarság bánsági emlékjeleiről írt könyvét recenzálja. Krónika (Kolozsvár)

Kolozsvári könyvek
Korábban megjelent és újabb, Kolozsvárral kapcsolatos könyveket is bemutattak szombaton délben a Kolozsvár Társaság székhelyén, a 4. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét harmadik napján. A Kriterion, a Polis és a Művelődés kiadók gondozásában napvilágot látott munkák sorában elsőként Gaal György irodalomtörténész ajánlotta az egybegyűltek figyelmébe Kristóf György Kritikai szempontok a magyar irodalomtörténetben. Tanulmányok című kötetét, majd H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó vezetője méltatta Molnár János A Securitate célkeresztjében – Tőkés László küzdelme a román politikai rendőrséggel című művét.
SÁROSI NORBERT ISTVÁN. Szabadság (Kolozsvár)