A Műemlékek és Történeti Együttesek Nemzetközi Tanácsa (ICOMOS) 7 évvel ezelőtt végzett felmérése után Budapest V. kerületének önkormányzata úgy döntött, hogy pénzzel is támogatja Énlaka falu műemlékházainak megmentését. Albert Homonnai Márton, /Csíkszereda/ építész vezetésével hatvannyolc ház felújítását és megőrzését vállalták fel. Egy másik falumentő akció még a múlt rezsimben beindult azáltal, hogy egy dél-angliai település, Bodenhaim örökbe fogadta Énlakát. Azóta évről évre visszatérnek az angolok. Támogatásukkal gyümölcsöst létesítenek: olyan kertet, falumúzeumot, ahol a településen eddig ismert, mind az 51 fellelhető almafajta megtalálható lesz. A múlt hétvégi falutalálkozóra több mint 200 elszármazott tért haza Énlakára. Karsai Károly Budapest V. kerületének polgármestere átnyújtotta a millenniumi emlékzászlót a település képviselőinek. Ugyancsak felavatták azt a kopjafát a templomkertben, melyet Szávai Márton tanító faragott. /Kristó Tibor: Állj a pusztulásnak. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 29./

Szeptember 17–18-a, az Európai Kulturális Örökség Napjai alkalmával a nagyenyedi Bethlen Baráti Társaság és a Benkő Ferenc Tudományos Műhely 17-én a szentimrei Árpád-kori műemlék templomnál istentisztelettel egybekötött, 18-án pedig Nagyenyeden a Műemlékek és Történeti Nemzetközi Egyesületek Tanácsa (ICOMOS) égisze alatt megemlékezést tartottak. Rácz Levente megyei RMDSZ-elnök, Lőrincz László biológus és Gudor András lelkipásztor a lehetséges állagmegóvásról beszéltek. Az 1444-es, törökökkel folytatott csatározásokat követően Hunyadi által felújított három templom közül ma már csak a tövisi katolikus és a szentimrei áll, az orbóinak csak a kövei maradtak. Lőrincz László, a Bethlen Baráti Társaság elnöke rövid történelmi ismertetőt tartott a XIII. századig visszavezethető, Szt. Imre hercegről elnevezett helység és templom múltjáról. Szükség lenne a romló állapotú templom megmentésére. /Tamás András: Kő kövön... marad. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 19./

A Fehér megyei Torockóhoz hasonlóan a Hargita megyei Énlakát is a világörökség részévé kívánják nyilváníttatni erdélyi és magyarországi szakemberek. A folyamatot elősegítendő a település építészeti, értékeinek tudományos feltárásáról, a falu turisztikai fejlesztési lehetőségeiről, a világörökségi listára való felkerüléséhez szükséges lépésekről szólt a hétvégi Énlaka-konferencia. A 160 lakosú, unitárius felekezetű, Székelykeresztúr környéki falu azon ritka székely települések egyike, amelyek ma is egységes és hagyományos faluképpel rendelkeznek. Orbán Balázs is megemlíti az énlaki templom jellegzetes 17. századi kazettás mennyezetét. Egyedi településszerkezete, a középkori állapotú belterület és utcahálózat, a templom körüli temető sírkövei, a falu gazdag szellemi kultúrája is értékes pluszt jelent. Énlaka építészeti és kulturális kincseire 1993-ban figyeltek fel első alkalommal, amikor a Műemlékek és Történelmi Helyszínek Nemzetközi Bizottsága (ICOMOS) egy Kárpát-medencére kiterjedő vizsgálatot indított a fellelhető népi építészeti emlékeket és együtteseket őrző falvak felkutatására. Torockó és Énlaka építészeti örökségének restaurálását 1994-ben Budapest V. kerülete, a Belváros-lipótvárosi Önkormányzat karolta fel. Az Énlaka Értékvédő Program keretében 1997 óta 57 esetben került sor renoválási és helyreállítási munkálatokra, amelyeket Albert Homonnai Márton és Szikszay László csíkszeredai építészek irányítottak. /Székely Zita: Múltból jövőt építenek. = Krónika (Kolozsvár), okt. 9./

Gyulafehérvár és a régészeti műemlékvédelem
Gyulafehérvár történelmi szerepénél és gazdag régészeti és műemlékvédelmi örökségénél fogva kiváló példája a régészeti műemlékvédelem és a turistahajhász globalizáció ádáz küzdelmének, amelyben az áldozat mindig a múlt épített öröksége.
A régészeti műemlékvédelem, mint tudomány és egyben mozgalom a XIX. században születik, elsősorban az olaszországi „charták mozgalmával” amely a XX. századra az 1964-ben ratifikált Velencei Charta, az 1965-ben létrejött ICOMOS (International Council on Monuments and Sites) és ICMAH (International Committee of the Management of Archaeological Herritage) valamint az 1992-es Máltai Egyezmény révén nyert nemzetközi keretet. Ma már számos ország, így Románia is jól meghatározott jogi szabályokkal védi régészeti műemlékeit is, ám ez a gyakorlatban egyáltalán nem működik zökkenőmentesen.
Erre ad kirívó példát Gyulafehérvár esete. A város földje maga alatt rejti az egykori római provincia, Dácia egyik legjelentősebb városának, a kettős várossá lett, katonai, gazdasági és kulturális központot, Apulumot. Epigráfiai hagyatékának gazdagsága (közel 800 felirat) és területi kiterjedése jól mutatja, hogy az egykor mintegy 50 000 embernek, katonának és kereskedőnek otthont adó „aranyváros” (Chrysopolis) régészeti hagyatéka a középkori ember számára is a biztonságot jelentő fehér falakat jelentette. A több mint másfél évszázados római jelenlétnek a nyomai ma Gyulafehérvár földje alatt vannak elrejtve. A helyi hatóságok elsősorban a középkori és újkori emlékek feltárására és rekonstruálására teszik a hangsúlyt – érthető módon. A Vauban vár turisztikai potenciálból is sokkal jövedelmezőbb, mint egy római villa, vagy netalán a központi park alatt nyugvó praetorium, a XIII. Gemina római légió vezetőjének központja. Apulum feltárása azért is nehézkes és problematikus, mert, ahogy Aquincum (Óbuda) is, azon római városok közé tartozik, melyeknek nyomai beépített és lakott környezetben nyugszanak.
A várban történő nagyfokú, és a műemlékvédelem szabályainak nemegyszer ellentmondó munkálatok folyamán számos római emlék is előkerült. Ezek közül kiemelendő a katonai tábor (castrum) déli kapuja, a Porta Principalis Dextra, valamint a Vauban vár Ferenc-bástyáján 2009–2010-ben feltárt római épület (Kr.u. III. század első fele). A castrum kapujának részleges rekonstrukcióját 2009–2010–ben, állami és helyi támogatásból a Group Corint cég vállalta, amely ugyan számos bírálatot kapott (az építési technika, a felhasznált anyagok és a kivitelezés módját illetően is) mégis, az addig meglévő analógiákhoz képest, a kapu részben követi a történelmi hitelességet (a fehér kvadrátkövek utalnak a középkoriak elnevezésére, akik meglátva a római városok maradványainak fehér nyomait, „Beográdnak”, Fehérvárnak nevezték a majdani települést). Sajnálatos ugyanakkor, hogy a várban folyó nagyfokú munkálatok elsődleges célja nem a műemlékvédelmi szabályok betartása és a város kétezer éves történelmének hű bemutatása, hanem egy kirakatszerű, a turizmus igényeit kiszolgáló műkörnyezet létrehozása. Ennek számos emlék esik áldozatául a munkálatok során, míg a már feltárt helyszínek (a helytartói palota óriási thermái, az előbb említett III. századi villa vagy hotelek és ipartelepek alatt megbújó Liber Pater és Mithras szentélyek) siralmas állapotba kerülnek, ahonnan a bemutatásra érdemes cocciopesto réteggel fedett és terrakotta padlózatú emléket a járókelők kedvükre rongálhatják.
A jelenség legutóbbi áldozata a Custozza parkban markológépekkel végzett munkálatoknak a castrum egyik kapuja, amelynek feltárását a gyulafehérvári régészek nem végezték el, így az minden bizonnyal a gyors és barbár munkálatok áldozatává fog válni.
A sajtóban a gyulafehérvári hatóságok büszkén hirdetik, hogy a város hamarosan a régió központi turisztikai látványossága és vonzáspontja lesz. Erre minden esélye megvan, hisz a Vauban vár restaurálásával, a katakombák megnyitásával és a történelmi központ épületeinek felújításával potenciálisan megnőtt a turisztikai vonzóereje a városnak. Az örömünneplésből azonban fájóan kimarad a római kor gazdag hagyatéka, amely a város és egész Erdély történetében betöltött szerepe ellenére mély feledésbe és ignorált helyzetbe került. Mindez részben a régészetben dúló szakmai és erkölcsi vitáknak, részben a globalista turisztikaipar felületességének köszönhetően.
Ha a folyamatban nem történik változás, Gyulafehérvár úgy fog a régió turisztikai központjává válni, hogy múltjának talán legpezsgőbb és legkozmopolitább lapjait fogja porcikákra törni és megismerhetetlenné tenni. Sem a szakma, sem a hatóságok nem engedhetnék, hogy ez a hiba megtörténjen.
T. SZABÓ CSABA. Szabadság (Kolozsvár)

Műemlékvédők tanácskoztak
Nagyvárad- Szerda délután a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítvány a Műemlékvédelmi Világnap alkalmából kerekasztal-beszélgetést szervezett a városháza kistermében, a betervezett táblafelavatás viszont elmaradt.
A Műemlékvédelmi Világnapot -április 18-át – az UNESCO nemzetközi műemlékvédő világszervezete, az ICOMOS (Műemlékek és Műemlék-együttesek Nemzetközi Tanácsa) kezdeményezésére 1984 óta ünneplik szerte a Földön. Ez alkalomból szerda délután a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítvány kerekasztal-beszélgetést szervezett a nagyváradi városháza Rimler Károly termében. A Polgármesteri Hivatalt Florica Cherecheş alpolgármester asszony, illetve Benyovszki Tünde és Porsztner Béla ingatlanügyi aligazgatók képviselték, a magyar érdekeltségű civil szervezetek részéről pedig jelen volt Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság vezetője, Kecse Gabriella, a Tanoda Egyesület elnöke, Szebeni Lajos premontrei öregdiák, valamint Emődi Tamás, a Műemlékvédő Alapítvány igazgatótanácsi tagja.
Florica Cherecheş azt emelte ki, hogy a műemlékek hidat képeznek a múlt és a jövő között, ezért különös figyelmet kell fordítani a védelmükre. Megjegyezte: laikusként zavarják a szakszerűtlen beavatkozások, épületfelújítások. „Lehet, hogy a tulajdonosokat jó szándék vezérelte, de megfelelő szaktudás hiányában inkább kárt okoztak”, vélekedett.
Közösen aláírják
Adriana Lipoveanu városi főépítész arra hívta fel a figyelmet, hogy hamarosan közvitára bocsátják az Általános Városrendezési Tervet és a műemlékvédelmi szakemberek véleményére is számítanak. Ebből a célból az önkormányzat honlapján (www.oradea.ro) egy foldert is létrehoznak és kérdőíveket osztanak majd szét. Azon meggyőződésének adott hangot: a mostani építészgeneráció úgy kell majd letegye a névjegyét a város arculatára, hogy ez harmonikusan illeszkedjen a korábbi stílusokhoz.
Angela Lupşea, a Műemlékvédő Alapítvány ügyvezető igazgatója a megbeszélés fő céljáról beszélt, arra kérve a jelenlevőket, hogy minél hamarabb fogalmazzák meg a műemlékvédelemmel kapcsolatos gondolataikat, melyeket aztán egy dokumentumban fognak összegezni, amit közösen aláírnak majd. Ugyanakkor a következő hasonló tanácskozás időpontját is kijelölte, mint kiderült ez november 16-a lesz, a Japánban 1972-ben elfogadott Örökségvédelmi-konvenció 40. évfordulója okán. Arra is kitért: lobbizni kéne a szakminisztériumnál annak érdekében, hogy a 2014-2020 közötti uniós költségvetésben a műemléképületek felújítására is legyenek elkülönítve megpályázható pénzösszegek. Dr. Ramona Novicov műkritikus örvendetesnek nevezte, hogy az Iskola másként-hét keretében több ezer gyermek látogatta meg a városháza tornyát. Felvetette, hogy hosszabb távú stratégiát kellene kidolgozni annak érdekében, hogy a diákságot örökségvédelemre neveljék. Ezzel kapcsolatban Kecse Gabriella elmondta, hogy jelenleg is körülbelül 500 váradi elemista tanul helytörténetet magyarul, opcionális tantárgyként, mire többen a jelenlevők közül azt javasolták, hogy román nyelven is ültessék ezt gyakorlatba.
Ellentmondásos törvények
Többek közt elhangzott még, hogy ellentmondásosak a műemlékvédelemmel kapcsolatos törvények, össze kellene hangolni az ezzel kapcsolatos önkormányzati határozatokat a készülő Általános Városrendezési Tervvel (PUG), jobban meg kéne szólítani a szakembereket, illetve jó lenne hangsúlyozottabban felhívni az érintettek figyelmét arra, hogy a Műemlékvédő Alapítványtól ingyenes tanácsadást lehet igényelni. A tanácskozás végére tervezett táblaavatás a városháza falán objektív okok miatt elmaradt.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Műemlékvédők tanácskoztak
Hétfőn a XXV. Festum Varadinum ünnepségsorozat keretében, a Műemlékvédelmi Világnap tiszteletére magyar műemlékvédők tanácskoztak a nagyváradi várban. A programfelelős a PBMET volt.
Bár pozitív előrelépések történtek az elmúlt időszakban a műemlékvédelem területén, azért sok még a tennivaló ezen a téren- hangzott el azon a konferencián, melyet az április 18-i Műemlékvédelmi Világnap tiszteletére szerveztek a nagyváradi várban a XXV. Festum Varadinum ünnepségsorozat keretében, s melyen mások mellett részt vett Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke, Jakabffy László építészmérnök, Mihálka Nándor régész, a PBMET ifjúsági alelnöke, Huszár István alpolgármester és Péter I. Zoltán helytörténész is.
Többek közt elhangzott: örömre ad okot például, hogy felújították a váradi várat, és több vidéki középkori templomot, úgy tűnik, hogy a román állam is abba az irányba mozdult el, hogy az erdélyi középkori műemlékeket fel kell újítani, a PBMET pedig székhelyet kapott a várban, ahol körülbelül 600 kötetes könyvtárával az érdeklődők rendelkezésére áll, rossz hír viszont, hogy kilátástalan a legtöbb, műemléknek nyilvánított bérházak sorsa, és a váradi emlékhelyek zömének nincs gazdája.
Amúgy az ICOMOS (a Műemlékek és Történeti Együttesek Nemzetközi Tanácsa) 1983-ban határozta el, hogy meghirdeti a Műemlékek Világnapját- melyet először 1984. április 18-án tartottak meg-, hogy felhívja a figyelmet a műemlékvédelem fontosságára. Bihar megyében 225 műemléképület van (47 Nagyváradon) és több százra tehető az emlékművek száma.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

ICOMOS-díjat kapott Dukrét Géza
Nemrég a Műemlékek és Műemlékhelyszínek Nemzetközi Tanácsának Magyar Nemzeti Bizottsága ICOMOS-díjjal ismerte el Dukrét Géza műemlékvédőnek, a PBMET elnökének példamutató tevékenységét.
Méltán lehet büszke erre az elismerésre Dukrét Géza nagyváradi helytörténész, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke, hiszen kevesen kapnak ilyen díjat. Ezt a tényt jól mutatja, hogy idén rajta kívül más fizikai személy nem örülhetett ilyenfajta kitüntetésnek, ugyanis az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága még a Bátaszék kulturális örökségét védő közösséget díjazta a település kulturális örökségi értékeinek megőrző tevékenységéért, valamint Budapest V. kerületének önkormányzatát a Torockó-Énlaka értékmegőrző programjának kezdeményezéséért és folyamatos támogatásáért.
Példamutató
A hivatalos indoklás szerint Dukrét Géza példamutató műemlékgondozásáért, a Partium kulturális örökségének védelme és ismertté tétele érdekében kifejtett életművéért részesült az elismerésben. A díjat tulajdonképpen április 18-án, a Műemlékvédelmi Világnapon kellett volna átvegye, de mivel akkor rá jellemző módon szintén műemlékvédelemmel kapcsolatos elfoglaltsága miatt nem tudta ezt megtenni, ez a közelmúltban történt meg Békés városában, az ott hagyományosan, immár XX. alkalommal megszervezett Békési Népi Építészeti Tanácskozáson, melyen a falusi házakkal, tájházakkal, kúriákkal foglalkoznak, abból kiindulva, hogy mások kevésbé fókuszálnak erre a témára, hiszen a műemlékvédelem inkább a nagyméretű és reprezentatív épületekre, ezek restaurálásának fontosságára koncentrál. Ezzel kapcsolatosak voltak a különféle előadások is. A rendezvény második napján ugyanakkor kirándulást szerveznek, most már évek óta a PBMET-vel közösen a Partiumba. Míg korábban például az Érmellékre vagy Arad környékére mentek, az idén Belényes és vidéke volt a célpont.
„A díjak egyfelől ösztönzőleg hatnak, másrészt pedig, mint ez, egy hosszú munkának az elismerései, annak, hogy több mint 25 esztendeje műemlékvédelemmel foglalkozom, foglalkozunk. Véleményem szerint elsősorban a könyvkiadói tevékenységemnek köszönhetőek, hiszen a kiadott 103 kötet óriási teljesítmény, valamint a pusztuló műemlékek helyzetére figyelmeztető konferenciáinknak is- nyilatkozta az Erdély Online-nak Dukrét Géza.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

Örökségvédelem: Falkép alatt fürdőkád (Beszélgetés Benczédi Sándor műemlékvédelmi szakemberrel)
A műemlékvédelem ismert és elismert erdélyi szakértőjeként a sepsiszentgyörgyi Benczédi Sándor építész úgy tartja: az értékmegóvás dolgában felelősségteljes, ugyanakkor rugalmas kompromisszumokra van szükség, hogy kevesebb műemlék „gyászszertartásán” legyünk kénytelenek részt venni.
– Amolyan szakmai betegségként minden romban, minden kőben a rejtőzködő értéket véli látni? Vagy ennyire azért nem „súlyos” a helyzet...
– Mit tagadjam, a „gyanú” többnyire felmerül bennem. A vírus valamikor az 1970-es évek végén költözött belém. A csíkszeredai építésztechnikum elvégzése után visszakerültem a sepsiszentgyörgyi tervezőintézetbe, ahol legtöbb kollégámmal együtt a bizonyos szintű értelmiségi igénnyel rendelkező emberekhez hasonlóan egyre laposabbnak, szűkösebbnek kezdtem érezni a világot. Néhányad magammal ekkortájt kezdtünk el foglalkozni a népi építészettel. Akkoriban nem volt ez annyira evidencia, de fokozatosan kezdtünk ráébredni, milyen súlyos mértékben veszélyeztetett a pusztuló anyagból álló épületállomány. Talán még a konkrét pillanatot is fel tudom eleveníteni: bikfalvi csavargásból jöttünk vissza csíkszeredai komámmal, amikor találkoztunk Zakariás Attila építész kollégámmal, és hármasban beszélgetve merült fel a gondolata annak, hogy szervezettebb formában is oda kellene figyelni a romlásra, pusztulásra ítélt falusi épületekre. Innen indulva alakult ki egy baráti társaság heti rendszerességű elfoglaltsága. Kimentünk egy-egy településre, igyekeztünk szisztematikusan átnézni, részben felmérni. Arra is hamar rájöttünk, hogy térképpel kell nekivágnunk egy-egy helységnek, mivel nemcsak épületekről van szó, hanem beltelekről, faluszerkezetről, utcahálózatról, helynevekről, hogyan kapcsolódnak ezek a templomhoz, esetleg a helyi nemesi kúriához, kastélyhoz.
– A hetvenes-nyolcvanas évek közti átmenet társadalmi-politikai hangulata nem volt a legalkalmasabb pillanat a hasonló mentési akciókhoz. Nem váltak gyanússá a hatóságok szemében?
– Dehogynem, adódtak is kellemetlenségeim, a szervek többször is kifejezésre juttatták, hogy nem díjazzák a hasonló tevékenységeket. Túléltünk néhány házkutatást, beszervezési próbálkozást, aztán úgy döntöttünk, a legjobb védekezés a nyilvánosság, így a folytatásban sem titkolóztunk különösebben. Nem volt veszélytelen vállalkozás, de segített rajtunk, hogy a nyolcvanas évek elején az építésügyi kutatóintézetnél egy Călin Hoinărescu nevű ploiești-i építész programot indított el, amely a hagyományos népi építészetet igyekezett feldolgozni. Akkoriban már Riti Olivér volt a tervezőintézet igazgatója, évfolyamtársa volt Hoinărescunak, ezek a kapcsolatok – no meg hogy rendelkeztünk némi szakirányú múlttal – segítettek, hogy bekerüljünk a programba. Ez már kölcsönzött némi védettséget, immár munkaköri részkötelességként végezhettük ezt a munkát, nem pedig magántevékenységként.
– Az 1989-es változások pillanatában pedig ott állhattak olyan szakembercsoportként, amely megelőzte korát. Értékelte „hősiességüket” az új kurzus?
– Félreértés ne essék: nem voltunk mi nagy ellenállók. Ám amikor ’89 decembere pillanatában rengeteg ember – akik korábban éveken át hangoztatták, hogy a fióknak dolgoznak – fiókjáról kiderült, hogy üres, a miénkben több száz parasztház felmérése, kapuk, porták, közkutak dokumentációja lapult, a hagyományos népi építészet elemeinek írásos nyoma csűrtől a tisztaházig. Ennek első honorálása a Kós Károly-díj volt, amelyet az első magyar kormány ítélt nekünk. Jómagam meg igyekeztem mihamarább kihúzni néhányat a fiatalkori vétségeim listájáról, végre felsőfokú végzettséget szerezni. A budapesti műszaki egyetem építészeti karának dékánjával folytatott beszélgetés során kiderült, hogy némi különbözeti vizsga árán beszámítják a hajdani építészeti technikumot, rögtön a harmadéven kezdhettem volna, de az állandó ott-tartózkodást jelentett. Akkor indult a kimondottan műemlékvédelmet célzó szakmérnöki posztgraduális képzés, és a több mint tízéves építettörökség-kutatás után pillanatig sem volt kérdés, hogy ez irányú elhivatottságomat nem szabad hagyni.
– Milyen felismerésekhez segítette az újonnan szerzett tudás?
– Segített például rájönnöm, hogy a nyolcvanas évek falurombolási terveivel párhuzamosan bevezetett építési, javítási tiltásoknak furcsa módon némi megtartó erejű hatásuk is volt. A magyarországi településeken ugyanis már a hetvenes években eltűntek a hagyományos épületek, sátortetős kockaházak vették át a helyüket. Nálunk viszont még jelentős épített örökségi anyag maradt meg, ezt kellett megvédenünk a kilencvenes években. A politikai-társadalmi változások ugyanis hatalmas sebességváltást jelentettek a magánépítkezésekben. Új gondok tömkelege zúdult nyakunkba, és sajnos, a hétköznapibbakat sem tudtuk megfelelően kezelni. Olyan hirtelen kezdődtek a lebontások, az új építkezések, hogy a „mentsük a menthetőt” akciót is csak részben tudtuk végrehajtani. Amikor a kilencvenes években tömegesen kitelepülő erdélyi szászok német állami pénzen elvégeztették a szász települések teljes leltárát, akkor értettem meg igazából a hasonló léptékű felmérések gyors elvégzésének fontosságát, mert ellenkező esetben nem nyílik lehetőség az összehasonlító feldolgozásra. Akkoriban merült fel annak a gondolata is, hogy újra kellene járnunk a korábbi helyszíneket, de az időhiány, az egyéb prioritások erre nem adtak lehetőséget. Az azóta felgyorsuló pusztulást voltunk kénytelenek elkönyvelni.
– Milyen mértékben befolyásolta a helyzetet a birtok-visszaigénylési és visszaszolgáltatási folyamat?
– A szabad piacgazdaságba való átmenet kezdeti szakasza után egy ideig jól működött az egyházakkal és magántulajdonosokkal kiépített kapcsolat. Mára viszont ezt a szakmát is földbe döngölték. Ellentmondó, már-már antagonisztikus törvénykezés született rengeteg kiskapuval, értelmezhetőséggel. A nemesi kúriák esetében – ahogy dr. Radu Popa régészprofesszor még 1990 januárjában megfogalmazta – ugyanakkor kettős megkülönböztetésről is beszélhetünk: az „egészségtelen” társadalmi besorolást a kisebbségi helyzet súlyosbította. Pluszgondot jelent, hogy az épületek többnyire nem annak a nemzedéknek a kezébe kerültek vissza, amelytől elvették, a fiatalabbak pedig egészen más empátiával kezelik az örökséget. Nem beszélve arról, hogy a visszaszolgáltatási csomagban nem szerepeltek a hajdani földbirtokok, erdőbirtokok, amelyek a kastélyok, kúriák működtetését biztosították.
– Hol húzódnak az épülettulajdonosok és a műemlékvédők közötti legfőbb törésvonalak?
– Kezdjük onnan, hogy ha az ingatlant nem hasznosítják, halott üggyel van dolgunk. A kastélyok, kúriák mellől ugyanis hiányoznak a gazdasági életteret biztosítani hivatott kiegészítő épületek. Néhány lovarda próbálja ezt a szerepet betölteni, de egyrészt nem lehet mindenhol lovardát működtetni, másrészt valamennyi kastélyt vagy kúriát sem lehet idegenforgalmi célra hasznosítani. A negatív példák veszélyessége elsősorban a műemléki szempontok figyelmen kívül hagyásában jelenik meg. Minthogy nem lehet minden pofon mellé forgalmi rendőrt állítani, valamennyi műemlék mellé sem lehet műemlékvédőt, pedig reális a veszély, hogy lassan eltűnnek a műemlékek: hagyják az épületeket leromolni, vagy egyenesen lebontják azokat. A szakember félreállítása is roppant veszélyes, márpedig sokszor előfordult, hogy a tulajdonos úgy ítéli meg: innentől kezdve már én is meg tudom csinálni. Hasonló esetekben jelennek meg a műszakilag helytelen megoldások. Állandó kompromisszumkészségre van szükség, bár sok esetben a műemlékvédelmi gondolkodás csak odáig jut el, hogy az épületet „nem vettük ki a régi formájából”. Pedig egy műemlék igazi történelemkönyv, a kitépett lapot pedig legfeljebb újraírni lehet, az eredeti és az új lap közötti különbség pedig felmérhetetlen. Sok ember számára semmit sem jelent a hitelesség, s amikor minden újraépítés során lemondanak egy sor kényelmetlen vagy nem tetsző eredeti építészeti megoldásról, máris történelemhamisításról beszélhetünk. Hasonló gondolkodás következménye az eresztevényi Benke-kúria, amely úgy néz ki, mint akármelyik újonnan épített, igényesebb útszéli fogadó. És miközben bizonyos mértékig elismeréssel adózom az olaszteleki kastélyt felújító és kezelő házaspár szándékai előtt, kétségbeesetten gondolok arra, milyen fals kép alakulhat ki az unokámban, ha meglátja a falkép alatti fürdőkádat. Mert nem szabad elfelejteni: a műemlékvédő szakma a társadalmi igényszintet is hivatott fenntartani és alakítani – a hitelesség és a megmaradás elősegítése mellett. – Milyen mértékben találja és ítéli menthetőnek ezt a múltról, értékről, állandóságról árulkodó világot? – Ne ámítsuk magunkat: tudatunkban mindig is ott lesz, hogy egy elmúlt világ maradványaival van dolgunk, amelynek csak a töredékét vagyunk képesek megőrizni. Az épületeket élettel kell megtölteni, miközben roppant keskeny az értelmes kompromisszumos megoldások és a műemlék jelleg teljes felszámolása közötti határ. Ebben a tekintetben is válságban vagyunk, mert a társadalom igénye nagymértékben távolodóban van. Hiányoznak a megfelelő párhuzamos cselekedetek, tanulmányok, az intézményi háttér. Lebegjen a szemünk előtt a német példa: ha nincs az az aprólékos felmérés, műemlék-nyilvántartás, anyagismeret, amelyet a két világháború közötti Németországban végrehajtottak és felhalmoztak, a második világháború után képtelenek lettek volna újjáépíteni városaikat. Márpedig mifelénk nem ritka az olyan műemléki beavatkozás, amely mögött a dokumentálásnak nyoma sem lelhető fel. Nyilván mindez pénz és idő kérdése, de a felelősségé és a rugalmas kompromisszumoké is. Sokszor előfordult ugyanis, hogy a tulajdonos nem tartotta be a közösen felvázolt fázisokat, s csak utólag értesültünk, hogy itt boltozat volt, ott meg falkép. Ilyen esetben már csak az elveszett értékek siratása marad.
Benczédi Sándor
Műemlékvédelmi szakmérnök, minisztériumi műemlékvédelmi szakértő, 1952. október 19-én született Kovásznán. Tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban, a csíkszeredai Építészeti és Városrendészeti Technikumban, valamint a Budapesti Műszaki Egyetem műemlékvédelmi szakmérnöki szakán végezte. Több mint ötven restaurálási munka komplex tervfőnöke és építészeti tervezője, illetve társtervezője. A Transsylvania Trust Alapítvány alelnöke, az Erdélyi Restaurátori Egyesület alelnöke, a Keöpeczi Sebestyén József Műemlékvédő Társaság programkoordinátora, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottságának tagja. Díjak, kitüntetések: Kós Károly-díj (1991), Schönvisner István-díj (2001), a segesvári Hegyi-templom helyreállítását vezető tervező csoport komplex tervfőnökeként Grigore Ionescu-díj (2003), Europa Nostra-nagydíj (2004), Ghica-Budeşti díj (2002), Kelemen Lajos-díj (2013).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Film és mobilalkalmazás is készül a szecessziós örökségről
Nagyváradon tartottak munkaülést a héten az Art Nouveanu program partnerei. A 2017. január elsejétől induló projekt a Transznacionális Duna Együttműködési Program keretében nyert 1,6 millió eurós támogatást és a szecessziós örökség népszerűsítését célozza több európai országban.
A projekt vezetője Nagyvárad, így Sebastian Boniş projektmenedzser számolt be a szerdától péntekig tartó munkaülésről, melyen a partnerek is részt vettek. Az pályázatban a  projektvezető váradi önkormányzat mellett partner az ICOMOS (International Council on Monuments and Sites – Műemlékek és Helyszínek Nemzetközi Bizottsága) Románia, Magyarországról a Budapesti Iparművészeti Múzeum és a Szeged és Térsége Turisztikai Nonprofit Kft., Ausztriából a bécsi Iparművészeti Múzeum, Szerbiából Szabadka polgármesteri hivatala és a Szerbiai Országos Műemlékvédelmi Intézet, Bulgáriából az Akadémiai Könyvtár alapítványa, Horvátországból a zágrábi Művészeti és Népművészeti Múzeum, a szlovéniai Várostervezési Intézet, társult partnerként pedig a brüsszeli székhelyű Európai Szecessziós Városok Hálózata (Réseau Art Nouveau Network – RANN) valamint a román Regionális Fejlesztési Minisztérium.
Manoelle Wasseige, a RANN elnöke elmondta, hogy fontosnak tartják az európai szecessziós örökség megőrzését és népszerűsítését, és fontosnak tartják, hogy a kelet-európai országok, városok is bemutassák ezen örökségüket, hiszen itt is sok épület viseli magán a szecesszió jegyeit. 
A projektmenedzser szerinte a pályázat egyik legfontosabb eleme annak az adatbázisnak a kiépítése lesz, melybe többe között restaurátorok, művészettörténészek, építészek szerepelnek. Ilyen adatbázis még nem létezik, de elkészülte után – például egy épület felújítása esetén – könnyen megtalálhatják az ahhoz szükséges szakembereket.
A 30 hónapig tartó projekt keretében 2017-ben és 2018-ban is különféle népszerűsítő tevékenységeket is szerveznek majd a nagyközönség számára, elsősorban a szecesszió június 10-i világnapjára koncentrálva.
Nagyváradnak 320,7 ezer euró jutott a pályázati összegből, ebből többek között képzéseket is szerveznek a szakemberekben és elkészítik a védett városközpont épített örökségének városrendezési tervét, mondta Adriana Lipoveanu váradi főépítész. Azt is hozzátette, hogy készítenek egy mobilalkalmazást is, mely bemutatja a partnerek szecessziós örökséget. Filmet is forgatnak a pályázat keretében – ennek forgatását a szegediek irányítják – melyet a tervek szerint több televízióhoz is eljuttatnának majd. A váradi műszaki ülésen fontos részletkérdéseket sikerült tisztázni, mondta Sebastian Boniş, aki az is elárulta, hogy a projekt nyitókonferenciáját márciusban tartják majd Bécsben.
Fried Noémi Lujza maszol.ro

Műemléki világnap: jövőnk érdeke a múltunk megőrzése
Romániában még várat magára a műemlékek felleltározása
Műemléki világnapot ünnepeltünk tegnap, de a legfontosabb, hogy két világnap között se feledkezzünk meg műemlékeinkről, megőrzésükről. Műemlékek között élünk Kolozsváron is, példa erre a város főterének felújítása alkalmával végzett ásatás és kutatás, amely ismét „felszínre hozta” történelmünket. Ilyenkor is előtérbe kerül a műemlékvédelem fontossága, a műemlékek megismertetésének szükségessége a mai fiatalokkal és a jövő nemzedékeivel, hiszen a megőrzött, megmentett műemlék erőt ad és összetartja a közösséget.
A világnap alkalmából Guttmann Szabolcs és Maksai Ádám műemlékvédelmi szakembereket kérdeztük arról, hogyan állunk épített örökségünk megőrzése terén. Virgil Pop építész pedig beavatott elképzelésébe, hogyan lehetne a Főtéren most feltárt műemlékeket láttatni. Megismerhetik ugyanakkor civil szervezeteknek (Korzo Egyesület, Transylvania Trust Alapítvány) a világnap alkalmával szervezett programjait.
Múltunk, kulturális örökségünk érték és lehetőség, történelmi hagyományaink megőrzése nélkül nincs saját jövőnk – ez lehetne a fő gondolata a műemléki világnapnak, amelyet 1984 óta április 18-án ünnepelnek, illetve megemlékeznek róla. Az UNESCO nemzetközi műemlékvédelmi szervezete, az ICOMOS (International Council on Monuments and Sites, azaz a Műemlékek és Műemléki Együttesek Nemzetközi Tanácsa, a párizsi székhelyű Világörökség Bizottság állandó műemlékvédelmi szakértő intézménye, 1965-ben Varsóban alapították) 1983-ban határozta el, hogy meghirdeti a műemlékek világnapját, hogy ezáltal is felhívja a figyelmet a műemlékvédelem fontosságára, lehetőségeire, szükségességére. Majd a következő évtől, 1984-től emlékeznek meg, immár 29 éve erről a kezdeményezésről, amely mondhatni világméretűvé nőtte ki magát. A világ legtöbb országában az ICOMOS által évente meghirdetett, adott témára szerveznek eseményeket, de az is lehetséges, hogy a hazai programok a helyi sajátosságokhoz, valamint az adott település műemlékvédelmi problémáihoz kapcsolódjanak. Az idei központi tematika a kulturális örökséget és a fenntartható turizmust emeli ki.
Kolozsváron a műemléki világnap alkalmából a Kolozs megyei RMDSZ és a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely szervezett fotókiállítást tegnap délután Máthé János fényképeiből, amit kerekasztal-beszélgetés követett, amelyen szakemberek osztották meg véleményüket a kolozsvári műemlékek helyzetéről. A beszélgetés meghívottjai voltak: Gál Zsófia művészettörténész, Horváth Anna, az RMDSZ kolozsvári szervezetének elnöke, Furu Árpád műemlékvédelmi szakmérnök, Maksai Ádám műemlékvédelmi szakember, az Erdélyi Református Egyházkerület műszaki előadója.
Nyitott Kapuk Napja a bonchidai Bánffy-kastélyban
A Transylvania Trust Alapítvány a bonchidai Bánffy-kastélyban Nyitott Kapuk Napot szervez a műemléki világnap alkalmából április 30-án, vasárnap. Délelőtt kiállítás megnyitó lesz, amely egy, a kastély főépületének 21 ablakába helyezett installáció. A kiállítás 21 művet tartalmaz, amelyek közvetlen vagy metaforikus módon viszonyulnak az emberiség évszázadaihoz. A kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem Fotó-, Videó- és Számítógépes Képfeldolgozás Kar diákjai Kalló Angéla egyetemi adjunktus koordinálásával alkotásaikkal kifordított múzeumot hoznak létre, hiszen a bent kint lesz, a múlt pedig az újraértelmezés által jelenné válik. Vezetett sétákon ismertetik a kastély történelmét, román és magyar nyelven. Megtekinthető a kőtár és a tavaly ősszel megnyitott Művészetek és Mesterségek Központ, értesülhetnek az alapítvány 2017-es tevékenységeiről is, vagy csak egyszerűen kikapcsolódhatnak az erdélyi Versailles varázslatos környezetében.
#loveheritage! a Korzo Egyesülettel
„Manapság elég sok világnap van: kiemelt időpontban ünnepeljük világszerte a csókot vagy a költészetet, a kutyakekszet vagy a parkettcsiszolást. Hamarosan viszont kedvenceinket fogjuk ünnepelni, a műemlékeket! Tehát úgy is mondhatnánk, hogy szülinapjuk van az épületeknek, szobroknak, tereknek. Így a kolozsváriaknak is. Hurrá!” – olvasható a Korzo Egyesület honlapján (korzo.org.ro).
A várostörténettel, tematikus városnézéssel, múzeumpedagógiával foglalkozó, de a műemlék épületeknek is kiemelt figyelmet szánó civil szervezet április 18-a, a műemléki világnap alkalmából idén is játékos ünneplési ötlettel szolgált: kedden reggeltől estig 8 feladványra lehetett válaszolni, amelyek Kolozsvár régi épületeiről, azok részletéről szóltak, a helyes megfejtők között pedig ajándékokat sorsoltak ki. Aki pedig ellátogat kedvenc épületéhez vagy szobrához és készít (szelfi) vele egy képet, továbbá a kép mellé leírja, mi látható és hol, valamint használja a #loveheritage és a #korzo hashtageket, hogy meg lehessen találni, a fotót pedig közzéteszi április 18. és 23. között, részt vesz 24-én, hétfőn, három ajándékcsomag kisorsolásán. (Részletek a egyesület honlapján.)
Ami a régészeti ásatások után jön: műemlékeink bemutatása és megőrzése
Virgil Pop építész, a Kolozs Megyei Regionális Műemlékvédelmi Bizottság szakértője a főtéri ásatásokkal kapcsolatban lapunknak elmondta: bár a régészeti ásatások május végén véget érnek, Kolozsvár történetének most felfedezett új lapját illene valamilyen látható, műemléki formában is bemutatni.
A neves építész a nemrég feltárt barokk fogadalmi kapu alapjainak a vizsgálatakor érdekes felfedezésre tett szert. Megfigyelte, hogy a Főtér nyugati oldalán álló Plébániaház, Scheunig Géza címerével díszített főkapuja egyenes úttal összekötve kommunikál a barokk fogadalmi kapuval és a Szent Mihály-templom főbejáratával. Virgil Pop véleménye szerint, a Veress Ferenc fotóján is megfigyelhető összeköttetés a három kapu között egy olyan, vallási ünnepek alkalmával használt processzió útjára utalnak, amelyek összekötötték a Plébániaházat a Szent Mihály-templommal.
T. SZABÓ CSABA / Szabadság (Kolozsvár)