Papp Z. Attila az MTA kisebbségkutató intézetének új igazgatója
A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontjának (MTA TK) főigazgatója, Körösényi András december 18-án kinevezte a központ új intézetigazgatóit. A kutatóközpont honlapján közzétett rövid közleményben az áll, 2013. január 1.-2015. december 31. között az MTA TK Jogtudományi Intézetet Jakab András, az MTA TK Szociológiai Intézetet Janky Béla, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetet Papp Z. Attila vezeti. Az intézet korábbi igazgatója Tóth Ágnes történész volt.
Papp Z. Attila szociológus, oktatáskutató, a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának docense, az MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézete tudományos munkatársa. Kutatási területei: oktatási rendszerek, oktatáspolitikák, romák iskolai integrációja, romániai magyar sajtónyilvánosság, amerikai magyarság szervezeti élete.
Transindex.ro

A kutató, a vezető és a kisebbségi sors
Idén tizedik alkalommal szerveztek társadalomtudományi tábort a Szentegyháza melletti Szeltersz-fürdőn. Bárdi Nándor (PhD) történész-kutatóval, egyetemi oktatóval, az MTA Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézetének munkatársával, a romániai magyarság múlt századi történetének egyik legavatottabb ismerőjével és az ezredvég óta zajló események értő szemlélőjével tudományról, társadalomról és magyarság helyzetéről beszélgettünk.
– Eltelt majdnem egy negyedszázad a rendszerváltozások óta Kelet-Európában. Nagy társadalmi változások következtek be. A társadalomtudományok képesek-e követni ezeket a jelenségeket?
– A társadalomtudományoknak az a dolga, hogy a valóság eseményeit vizsgálja. Persze a tudatlanság bátorsága volna egy ilyen nagy ívű kérdésre akár általános választ is adni. A kisebbségi magyar közösségekkel kapcsolatos kutatásokban jól látszik az, hogy míg 1989 előtt elsősorban a dokumentáláson, a leíráson volt a hangsúly, és külhoni műhelyek, szakemberek, kutatások hiányában irodalom-központú volt, addig a kilencvenes évek központi társadalomtudományos kérdése már az lett, hogy mi és hogyan szervezi és működteti ezeket a közösségeket? Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösségek: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán pl. a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. Ugyanakkor ez nem egy amorf entitás, hanem intézményi alrendszerekre (érdekvédelem, önkormányzati pozíciók vallási élet, nyilvánosság, oktatás, közművelődés, gazdaság) épül, amelyek annál hatékonyabbak, minél inkább a saját szakmai mezőny játékszabályai szerint működnek. (Pl. nem elég magyarul tanítani, hanem használható készségeket kell átadni és ennek megvannak a mérési és pedagógiai módszertani szabályai.) Érdemes erről a KAM, Biró A. Zoltán „klasszikus” értelmezése mellett Kiss Dénest olvasni. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hivószó alá sorolható be. Ide tartoznak a társadalmi rétegződésen belüli pozíciók (demográfiai adottságok, iskolai végzettség, foglalkozás, gazdasági aktivitás, településszerkezet), az oktatási intézményekben szerezett kompetenciák (szövegértés, logikai készség stb.), a kétnyelvűségből származó előnyök, illetve a megosztott kultúrájú társadalomban való érvényesülés tapasztalatai. Itt többek között Kontra Miklós nyelvészeti, Kiss Tamás demográfiai és Papp Z. Attila iskolai teljesítményekre vonatkozótanulmányai megkerülhetetlenek.
Az ezredforduló óta a kisebbségekre vonatkozó kutatásokat egyrészt a tagoltság, a tipologizálás és az összehasonlítás tematizálása jellemzi, lásd a Péntek János szerkesztette határtalanító nyelvtervezési összefoglalót, Kiss Tamás romániai rétegződési elemzését vagy a kisebbségjogi helyzetképeket. Másrészt a szaktudományokon belül a legfejlettebb módszertant és elméleti kereteket alkalmazzák a nemzeti-etnikai kutatásokban. Pl. Lőrincz D. József, Salat Levente, valamint. Így az élőnyelvi és a történeti-demográfiai kutatásokban, az etnográfiában és a földrajztudományban a kisebbségi tematika egyik központi kérdéssé vált, míg a magyar nyelvű szociológiában és a történettudományban az utóbbi évtizedben vált megkerülhetetlenné. Harmadrészt a magyar kutatási kérdés-hagyományok a somorjai Fórum Intézet, illetve a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet révén az adott országok nem magyar kisebbségeinek kutatásában is adaptálódtak. A magyarországi kisebbségkutatás sajátossága pedig az, hogy legalább öt markáns, egymástól különböző csoport kutatása folyik párhuzamosan (magyarországi nemzetiségek, külhoni magyarok, romák, zsidóság, migránsok) és ezen csoportok szerveződésének, a problémáik kezelésének összehasonlítása nemzetközileg is fontos tanulságokkal jár. A negyedik nagyon fontos dolog, hogy az ezredfordulón induló szakemberek nemzedékénél a kutatói szerep levált a társadalomépítői küldetéstudatról. Pontosabban az előbbi szakmai megfontolás vált a dominánsá, de úgy, hogy közben a kisebbségi közösségek aktuális problémáira is választ akarnak adni. Lásd például Szabó Á. Töhötöm vagy Székely István Gergő és kollégái munkáit. Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösség: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni, illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hívószó alá sorolható be.
– Tudnak-e a kutatók olyan következtetéseket levonni, amelyekkel akár valami stratégia-féleség készíthető a jövőre vonatkozóan?
– A társadalmi- vagy nemzetstratégiák nem szövegek, hanem egy intenzív közösségi szocializáció, reflektált önszemlélet, nemzedéki termékei. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó és annak határozatai, amelyek a maguk nemében egyedülállóak, egy tudatos új elitteremtés eredményei. A Budapesten „erdélyi”-ként szocializálódottak Reform Tömörülés szétesése, illetve a kolozsvári magyar központi könyvtár és a szakkollégiumi bentlakás programjának kudarca után nem hiszem, hogy a Bulgakov kocsma lenne az erre alkalmas szerkezet. De hasonló módon, más okokból az Sapientia Eredélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) sem tudja ezt betölteni. Amikor az EMTE egyik vezetőjétől megkérdeztem, hogy miért olyan amilyen a kommunikációs tanszék honlapja, – azaz miért nem az a központi tudásportál Erdélyben –, csak azt hajtogatta, hogy van honlapja, pont úgy, mint a többi tanszéknek stb.
A székelyföldi kisvárosokban létrejövő kezdeményezések pedig sok okból kifolyólag nem alkotnak hálózatot. Pl. az 1500 ottani RMDSZ tanácsosnak nem folyik a folyamatos képzése, nem szembesülnek a „jó példák” tapasztalatival sem (a teljesség igénye nélkül: a LAM Alpítvány, a Góbé termék, a CEMO, az Igen, tessék! mozgalom, a gyergyóremetei településfejlesztés, az Areopolisz és az Örökségünk egyesületek munkája stb.) A szerves, morálisan is megalapozott közösségi szocializáció nélkül a nemzetstratégia vagy épp az autonómia–szövegelés írott malaszt, pótcselekvés marad. Ez nem azt jelenti, hogy ne készülnének fontos anyagok a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben, a Kvantum csoportnál, a Babes-Bolyai Tudományemetem (BBTE) Szociológia Tanszékén, a Kriza János Néprajzi Társaságnál, a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjánál, a KAM-nál, az Omnibusznál, a csíkszeredai volt Soros Központ közreműködésével a turizmus, a területfejlesztés, a népesség előszámítás, az agrárgazdálkodás és más kérdések tekintetében. A magyarságpolitikában a Nemzetpolitikai Kutatóintézet és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának dokumentumai vagy a régebbi külügyi stratégia mellett én a Sólyom László kezdeményezte 2010-es konferenciát és az A határon túli magyarság a 21. században című című kötetet tartom a legfontosabbnak. Mindezekkel nem csak az a baj, hogy a „szakértői okostojáskodás” eléri-e a politikusok ingerküszöbét, hanem, hogy van-e olyan szakapparátus, amely képes ezeket az eredményeket nap mint nap a nyilvánosság és a döntéshozók felé közvetíteni?
– Európa, az Unió segítette-e a nemzetiségeket az egymás felé közeledéshez? Biztosított-e a jog és a jogorvoslat?
– Az Unió alapszerződésében nincs kisebbségjogi elvárás, nincs külön kisebbségi panaszeljárás. Vizi Balázs tanulmányai világosan tisztázzák ezeket a kérdéseket. Ugyanakkor a kapcsolattartásban és az Uniós fejlesztési pénzek lehívásában, ma már természetesnek vett, de történelmileg óriási változások következtek be. A székelyföldi agrárvilágból a XX. században mindig csak elvittek, a termőföldalapú támogatás és a különböző uniós pályázatok révén az utóbbi évtizedben azonban ez megfordult.
A helyben élők készségein múlik, hogy miként tudják ezt felhasználni. A határ-menti fejlesztési programok hasznosulásából leginkább a partiumi és a bánsági magyar nyelvtudás felértékelődése látszik, de itt sem volt hálózati stratégia a forrásfelhasználás maximalizálására. Kívülről – igen bárki mondhatja marslakóként – úgy néz ki, hogy nem is érzékeli a romániai magyarság a léptékváltásokat legyen az például a vasúti névhasználat, a Homoród-mentén lezajló útépítések, a csatornázás, a földgáz bevezetése stb.
Nem csak a Székelyföldre leszűkítve érvényes, hanem általánosan kulcskérdés az erdélyi magyarságra vetítve is a készségek intézményes fejlesztésének problémája. Hányan tudnak jó eredménnyel leérettségizni? Megoldódik-e román nyelvtanulás körüli áldatlan tehetetlenség? Mikor lesz középfokú angol nyelvtudása a romániai magyar érettségizők döntő többségének? Ugyanígy az érettségizők informatikai tudása eljut-e egy alapprogramozásig, honlap-készítésig? Erre persze lehet hárító választ adni: nálunk nincs középfokú állami nyelvvizsga, a tantervek Bukarestből érkeznek, majdhogynem általános a számítógéphiány stb. Ez azonban a megnyílt szolgáltatói és munkaerőpiacon senkit nem érdekel. Székelyföld nagy kitörési pontja a múlt század eleji mezőgazdasági válságból, majd a két világháború közti túlnépesedésből, a szocialista iparosításban az írni-olvasni tudók magas aránya és a folyamatos családi stratégiaként működő képzési mobilitás volt. Ez úgy látszik, ma sincs másként, sőt az Uniós kihívások ezt még inkább megkövetelik. Volt-e valahol a Székelyföldön érettségi eredmények problémája városi, megyei tanácsülés témája? Erre is ismerem az önfelmentő választ: miért a románoknál volt? De akkor mi is az összehasonlítási alap, mi is a hagyományhoz való viszony?
– Tíz éves ebben a formában ez a tábor? Mit lát: hová fejlődött? Megvan a kellő látogatottsága? Létezik a Kárpát-medencei kisugárzás? Év közben is együtt dolgoznak ezek a szakemberek? Milyen a nemzetközi visszhang és a kapcsolatrendszer?
– Tízedik alkalommal rendeztük meg a szelterszi társadalomtudományi tábort, de két évben elmaradt, tehát 12 évről van szó. A tábor funkciója egyrészt az, hogy a különböző társadalomtudományi területek kutatói tudjanak egymás munkájáról, másrészt egyfajta találkozási pont, ahol ki lehet beszélni nyugodtan – akár nyilvánosan akár kisebb körben – a szakmai problémákat, harmadrészt a fiatal kutatók számára egyfajta bemutatkozási lehetőség. Évente 60-70 fő jön el. Az alapító szervezők nem akartak különösebben „terjeszkedni”, romániai magyar történészeken, irodalmárokon, politológusokon, szociológusokon, etnográfusokon túl még filozófusokat, nyelvészeket próbáltunk bevonni – az utóbbiakat nem sok sikerrel –, illetve egyetemi hallgatókat, középiskolai tanárokat és a székelyföldi kulturális, tudományos intézmények munkatársait invitáljuk. Fogalmam sincs a kisugárzásról, a rendszeresen megjelenő magyarországi szakemberek (régebb Benda Gyula, Juhász Pál, Hadas Miklós és mások) örömmel, okulva okítottak. Ebben az évben először voltak itt a szlovákiai Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársai, és nagyon érdekesek voltak egy a romániai magyarságtól eltérő pozíciókkal bíró kisebbségi közösség működéséről szóló beszámolóik és általánosabb kritikáik.
– Hogyan, kinek a segítségével valósult meg a mostani tábor?
– A tábornak immár hagyományosan a Szent Gellért Alapítvány menedékháza ad helyet. A napi egyszeri meleg ebédet és a sátorhelyeket finanszírozzák a támogatók a közös étkezéseket és a szállást a résztvevők finanszírozzák. Legfontosabb támogatónk a Hargita Megyei Kulturális Központ, valamint a fentiekben többször is emlegetett kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Jakabffy Elemér Alapítvány.
Simó Márton
http://kulturhon.szhblog.ro

Lehetőség még van, de „helyzet nincs” a kisebbségvédelemben?
Nemzetpolitikai kerekasztal: „A nemzetpolitika nemzetközi környezete”
Az elkövetkező években aligha lesz lényegre törő változás az európai őshonos kisebbségek életében, mind a jogi kereteket, mind a tartalmat illetően – többek között ezt a következtetést vonhattuk le a Kulturális Autonómia Tanács harmadik nemzetpolitikai kerekasztal rendezvényén, amelynek során a romániai magyar kisebbség jogérvényesítéséről értekeztek a felkért szakemberek.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében megtartott eseményen a moderátor Papp-Zakor András rádiós szerkesztő kérdéseire Herner-Kovács Eszter, a Magyar Tudmányos Akadémia (MTA) Társadalomtudományi Kutatóközpontjának munkatársa, Kántor Zoltán, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa, Fábián Gyula, a Sapientia EMTE kolozsvári kara jogtudományok szakának oktatója, Horváth István, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke és Magyari Tivadar, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója válaszolt.
 NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Párbeszéd kialakítása a cél
Hagyományteremtő szándékkal, első alkalommal került megszervezésre Nagyváradon 2016. április 28. és 29. között az I. Erdélyi Történelemtudományi Doktorandusz Konferencia.
Az ülésszak témája: Új kihívások és válaszok az erdélyi történelemkutatásban volt. A rendezvényt a Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetségének Bihar Megyei Szervezete a Nagyváradi Egyetem, Történelem tanszékével közösen szervezte.
A magyar és román nyelvű konferencia megnyitójára április 28-án 14 órától került sor a Nagyváradi Egyetem, Egyetemi Könyvtárának konferenciatermében. A meghívottakat Tőtős Áron, történész, a rendezvény ötletgazdája és főszervezője köszöntötte. Megnyitó beszédében elmondta “híd kívánunk lenni, amely összekapcsolja az Erdély történetével foglalkozó román, magyar, illetve más nyelven beszélő kutatókat. E mellett tettük le a voksunkat, akkor amikor két nyelven szerveztük meg a konferenciát. Célunk a szakmai alapon nyugvó párbeszéd és a közös munka kialakítása.” Hozzátette, hogy nem „sok olyan rendezvény létezik, amely kimondottan az Erdély történetét kutató személyeket, azon belül pedig a doktoranduszokat célozza meg, függetlenül attól, hogy ki milyen nyelvét beszél”. A Nagyváradi Egyetem Történelemtudományi Tanszékének részéről az egybegyűlteket dr. Gabriel Moisa egyetemi tanár köszöntötte. A román történetírásra és Románia 1945 utáni időszakára specializálódott történész rámutatott „nem kis dolog, hogy azon koordináták mentén tallálkozzunk, amelyek összekötnek bennünket”, utalva azokra a történészekre, „akik lelkiismeretesen, szakmai kritériumok mentén vizsgálják a történelmet”. Beszédében kiemelte, hogy „nem járhatunk külön utakon, ha tisztességesen vizsgáljuk a történelmet”. Az általa tartott plenáris előadás témája Erdély története a román historiográfiában volt, különös tekintettel az 1945 utáni időszakra. Állítása szerint az 1945 utáni időszak Erdélyre vonatkozó történetírásának irányát többé-kevésbé a hatóságok határozták meg. A nemzeti eszmék terjesztésére, politikai célokra használták fel. A korszakban Erdély története a kommunista ideológia nyomása alatt íródott.
A résztvevő doktorandusz és néhány még felvételi előtt álló végzős magiszteri hallgató egy-két kivételtől eltekintve erdélyi születésű vagy kötődésű, akik tanulmányaikat, kutatásaikat a Babeș-Bolyai és Eötvös Lóránd Tudományegyetemeken, a Nagyváradi Egyetemen, a Román Tudományos Akadémia, George Barițiu Történettudományi Intézetében, nem utolsó sorban pedig az Eszterházy Károly Főiskolán végzik. A sokszínű előadások tematikájukat tekintve felölték úgy az állam és egyház, mint az urbanizáció, térszerkezet, építészettörténet, népesedési folyamatok, társadalom, elit vagy épen a hadtörténet témakörét.
Kétnyelvű előadások és élénk vita
A rendezvény folytatásaként sor került az 1. és a 2. szekció előadásaira. A tagozatokat a rendezvény meghívottja dr. Pál Judit egyetemi tanár, történész a Babeș- Bolyai Tudományegyetem oktatója vezette. Az előadásokat a hallgatóság részéről élénk érdeklődés fogadta. Az előadások úgy magyar, mint román nyelven zajlottak. Minden szekció után lehetőség volt a kérdések feltevésére, a szakmai kérdések megvitatására. A résztvevők ki is használták ezt az időt. Olyannyira, hogy a legutolsó előadás elmaradása miatt nyert közzel fél órával is okosan sáfárkodtak a résztvevők: egyaránt jutott idő minden felmerült kérdés megválaszolására, illetve a problémák megvitatása sem maradt el. A rendezvény szakmai részének zárásaként egy rövid belvárosi séta, majd vacsora következett.
Erdély a magyar historiográfiában
A konferencia, másnap a Continental Hotel konferencia termében folytatódott. A napot dr. Bárdi Nándor, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének osztályvezető plenáris előadása nyitotta meg. Előadásának középpontjában Erdély, Románia és a romániai magyar kisebbség történetével foglalkozó 1989 utáni magyar nyelvű szakirodalom nagy témái és kutatásai programjai álltak. Expozéjában elsőként Erdély helyzetét körvonalazta a magyar historiográfiában. Szerinte 1918 előtt Erdély a magyar történetírás szerves részét képezte. 1918 után pedig úgy a magyar, mind a román historiográfiát erősíti. Az 1989 utáni időszak kapcsán kiemelte a forráskiadások jelentőségét, amely elsősorban az Erdélyi Múzeum Egyesület nevéhez köthető, de itt is elsősorban a középkor és a koraújkor dominál. Kitért az általa „demitizálóknak” nevezett történészek munkásságára is. Megindultak vagy folytatódtak a különböző problémák feltárása, úgy mint intézménytörténet, helyi közösség működése, emlékezet, örökségesítés, történeti demográfia stb. Az előadás folytatásában röviden összegezte, hogyan tematizálódik Erdély, a románok, az erdélyi magyarság; 1920 után hogyan alakult a román-magyar viszony, a romániai magyar kisebbség története. Bárdi Nándor kifejtette azon álláspontját is, miszerint a román- és magyartörténetírás közötti párbeszéd kialakításáért sokat tehetne a társadalomtörténet, a magyar szakkönyvek román nyelvű megjelentetése. A plenáris előadás után a szekcióelőadások kerültek sorra.
Lesz folytatás
A konferencia résztvevőinek aktív érdeklődése mellett nem maradhatott el a beígért várlátogatás sem. A várat Mihálka Nándor nagyváradi régész-történész mutatta be. Az érdeklődő közönség megtekinthette a nemrég felújított és funkciójában is megujúlt történelmi örökséget.
A kétnapos tudományos ülésszakot Tőtős Áron főszervező és Székely Tünde a Romániai Magyar Doktoranduszok Országos Szövetségének elnöke zárta. Előbbi miután röviden összegezte a rendezvény tapasztalatait, ígéretet tett, hogy amennyiben szakmailag színvonalas munkák születnek az előadásokból, úgy tanulmánykötet formájában is közzéteszik azokat. A konferenciát jövőre is megkívánják szervezni. Utóbbi röviden ismertette a RODOSZ felépítését, célját illetve kitért a legfontosabb rendezvényekre is, amelyek jelen konferenciával is gazdagodtak.
A rendezvény nem valósulhatott volna meg Magyarország Kormányának Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégium támogatása nélkül.
RODOSZ Bihar sajtóközlemény
erdon.ro

A vezetés művészetéről
A váradi PKE-n szervezett XIII. Kárpát-medencei Nyári Egyetem ötödik napján több érdekes előadást hallgathattak meg a résztvevők.
Először Mérő László matematikus, író, publicista tartott előadást az innováció gazdaságtanáról és pszichológiájáról, ezt követően pedig Metz Rudolf Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontjának segédmunkatársa tartott szekcióelőadást Innovatív vezetés a politikában és a társadalomban címmel. Ez utóbbi értekezés vezérfonalát ismertetjük.
Vezetésművészet
Metz Rudolf Tamás a vezetés művészetéről beszélt, és ebben a megközelítésben négy kérdésre kell válaszolni: arra, hogy kik vagyunk, mit akarunk, hogyan kívánjuk elérni céljainkat, és miért kell elfogadniuk a kortársaknak a céljainkat. A vezetés művészetében mindegyik kérdéshez társul egy művészeti ág, az első kérdéshez a filozófia, a másodikhoz a szépművészet, a harmadikhoz a harcművészet, a negyedikhez pedig a retorika, és e párosítások eredménye egy termék, vagy vezetés és művészet allegóriáját folytatva, egy alkotás: az első kérdésre válaszolva megteremtődik az identitás, a második kérdés nyomán megszületik a stratégiai vízió, a harmadik kérdés válaszából a taktika körvonalazódik, míg a negyedik kérdésre adott válasz a meggyőző kommunikációt eredményezi. Metz Rudolf Tamás szerint ezt a modellt alkalmazta Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek a migránsválság kezelésében mutatott vezetői magatartására. A kik vagyunk kérdésre Orbán Viktor egy olyan típusú választ adott, amelyben élesen különválik a „Mi”, vagyis a keresztény európai kultúrájú ember, valamint az „Ők”, az iszlám vallású, idegen kulturális gyökerekkel rendelkező bevándorlók köre. A magyar miniszterelnök és a magyar kormány stratégiai víziója az, hogy a migrációs folyamatot fékezni kell, lehetőleg meg kell szüntetni, és ennek a stratégiának a taktikai eszköze többek között a határzár, a plakátkampány, valamint a nemzeti konzultáció, míg az utolsó kérdésre adott válaszban az fogalmazódik meg, hogy túl sok migráns érkezik Magyarországra, a kormány erre az érvre építi fel meggyőzni akaró kommunikációját.
Pap István
erdon.ro

Társadalomkutatók között Szelterszben
Amint arról a korábbiakban beszámoltunk, Szelterszfürdőn idén augusztus 18. és 21. között tartják. A négy nap során a Kárpát-medence különböző részein, más-más országokban élő kutatók értekeznek az általuk művelt szakterületen – néprajz, szociológia, történettudomány, kulturális antropológia, politológia – végzett kutatásaikról. Nyilvánvaló, hogy a közös nevezőt minden alkalommal a magyarság helyzete, annak a szomszédos népekhez fűződő viszonyrendszere képezi.
Ezeknek a találkozóknak az a nagy érdeme, hogy pár napra egybegyűjti a kutatókat, akik év közben, a tudományos munka zajlása közepette talán nem is találkoznak másutt személyesen. Ilyen szintű közös munka, ahol a Vajdaságban, Horvátországban, Szlovéniában, Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és Magyarországon élő tudósok töltenek egymás társaságában pár napot, másutt nem zajlik. Fontos találkozási pont, ahol eredményekről számolnak be, illetve új irányokat szabnak az eljövendő kutatásoknak. Nagy kár, hogy dacára a meglévő érdekérvényesítő képességnek, a tábor szervezői – Bárdi Nándor ( MTA TK – Budapest), Gagyi József (Sapinetia – EMTE, Marosvásárhelyi Kar), Lőrincz József (BBTE – Kolozsvár) – ebben az évben nem jutottak elégséges pályázati forráshoz, s így a programon való részvétel részben önköltséges volt.
A tudományos szakma e szegmense a rendszerváltás óta eltelt negyed században nagy fejlődésen ment át. A korábbi földalatti és félhivatalos Limes Kör, illetve a Kommunikációs Antropológia Munkacsoport (KAM) ma már akadémiai szintű, tagjai elismert kutatók, egyetemi tanárok, akiknek komoly a a tudományos múltjuk. Ezzel a táborral, illetve a kutatások bemutatásával, az elkészült tanulmányok vitájával új lendületet kapnak a kutatások.
Mi a pénteki programokba hallgattunk bele. Benyomásaink ismertetésére hamarosan visszatérünk.
A tábor munkálatai még tartanak. A publikus előadásokat bárki meghallgathatja, ha ideje engedi.
Simó Márton
eloszekelyfold

1956 hatása 1989-re
Az 1956-os forradalom és szabadságharc hatása a magyar rendszerváltoztatásra címmel rendezett konferenciát a Demokratikus Átalakulásért Intézet az 1956-os forradalom 60. évfordulója alkalmából a Magyar Tudományos Akadémián (MTA) hétfőn.
Az 1956-os forradalom verte az első szöget a kommunizmus koporsójába; akkor indult el az a folyamat, amely a kelet-európai országok felszabadulásához vezetett 1990-ben – mondta Martonyi János egyetemi tanár, a Demokrácia Központ Közalapítvány kuratóriumának elnöke, az első és a második Orbán-kormány külügyminisztere a megnyitón. Az 1956-os forradalom a szabadságért és az igazságért folytatott küzdelem egyik kegyelmi pillanata volt. Az egyéni és a közösségi szabadságért, nemzeti függetlenségért indított harcban a múlt század egyik legfontosabb világtörténeti eseményévé vált – mondta Martonyi János. A kelet-európai rendszerváltások 1956 nélkül nem úgy és nem akkor zajlottak volna le. A forradalom 33 éven át, egészen a rendszerváltásig meghatározta a magyar valóságot, teljesen nyilvánvalóvá tette a kommunista rendszer illegitimitását, és meghatározta a magyar identitást – hangsúlyozta Martonyi János.
Tölgyessy Péter, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának munkatársa, korábbi szabad demokrata, majd fideszes országgyűlési képviselő előadásában kifejtette: az 1956-os forradalom és az 1989–90-es rendszerváltás nagyon távol áll egymástól. Míg 1956-ban klasszikus forradalom zajlott, amelyben a nép elsöpörte az elnyomó rendszert, addig 1989-ben senki nem akart forradalmat: sem a nyugati politikusok, sem az elit – beleértve az állampárti és az ellenzéki politikusokat is –, sem pedig a társadalom. Nem az utcán bukott meg a rendszer, a kommunista hatalom hamarabb megértette, hogy vége, mint az átlag magyar – jegyezte meg a rendszerváltás egyik főszereplője és jelenlegi kutatója. Tölgyessy Péter arra is felhívta a figyelmet, hogy a kelet-európai átalakulások közül azok voltak igazán sikeresek, amelyekből a társadalom is kivette a részét. Míg Észtországban vagy Csehszlovákiában 90 százalék feletti részvétel volt az első szabad választásokon, addig Magyarországon csupán a 60 százalékot haladta meg. Mint mondta, az 1990-es választást nem elsősorban azért élte meg keserűen, mert nem győzött a pártja, hanem mert Magyarországon nem tapasztalta a nyugati-európai országokban választások idején az utcákon, a társadalomban megnyilvánuló ünnepi, örömteli hangulatot. Ugyanakkor hozzátette: 1989 beteljesítette elsődleges küldetését, és elvezette az országot az első szabad választásokig. Az igazi gondok utána kezdődtek. A rendszerváltást – ha már a társadalom nem igazán vett benne részt – az eredményessége is legitimálhatta volna, ám ez is elmaradt; az így kialakult helyzeten csak az igazságba vetett hit és egy sikeres polgárosodás változtathat – mondta. Tölgyessy Péter a Nagy Imre-temetés és a köztársaság 1989-es kikiáltása kapcsán arra utalt, hogy a pártállami vezetés azt az elvet követte: amit nem tudsz legyőzni, annak próbálj az élére állni.
A privatizáció visszásságaira vonatkozó kérdésre úgy válaszolt: lehettek tárgyak, munkaeszközök, amelyek tisztességtelenül cseréltek tulajdonost, ám a cégek, vállalatok formájában létező állami vagyon versenyképtelenné, értéktelenné vált és gyakorlatilag elolvadt a szocializmus utolsó időszakában. A pártállami vezetők felelősségre vonásáról szólva Tölgyessy Péter úgy vélekedett, hogy bár szóltak mellette morális érvek, a reformkommunista vezetés nem vesztette el teljesen a népszerűségét, az 1994-es választásokon aratott nagyarányú győzelme pedig politikailag eldöntötte az igazságtétel ügyét.
Kónya Imre, az Antall-kormány belügyminisztere, volt MDF-es politikus szerint az embereknek rossz a véleménye a rendszerváltásról, az illúziók nem váltak valóra, kicsit előbbre is tarthatnánk, de ezért nem 1989 a felelős, hanem ami utána következett. Talán a politikai osztály 1989-ben még meglévő együttműködési készsége hiányzik – jegyezte meg az egykori politikus. Ha 1989 megtisztul az aktuálpolitikai értelmezésektől, akkor kapaszkodó lehet egy eljövendő nemzedék számára, és egyszer még büszke lehet az ország a rendszerváltásra ugyanúgy, mint az 1956-os forradalomra – vélekedett Kónya Imre.
Rainer M. János egyetemi tanár a demokratikus ellenzék 1956-hoz fűződő viszonya kapcsán kiemelte: a forradalom a morális alapot jelentette a Kádár-rendszerrel való szembenállásban. 1956 emlékezetét őrizték többek között a demokratikus ellenzék szamizdat kiadványai, repülő egyeteme és a Bibó-emlékkönyv – mondta.
Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke előadásában felvetette: vajon az értelmiség mindig képviselte-e ’56 sokszínűségét, hiszen nemcsak a második nyilvánosságban élt a forradalom emléke, de például Nagy Gáspár versei, Kósa Ferenc, Sára Sándor vagy Jancsó Miklós filmjei is a forradalmat idézték fel. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szórványnak konkrét programokra van szüksége
A tapasztalat azt mutatja, hogy konkrét programokra van szükség a szórványközösségekben, így a nagyvárosi magyarok körében is, az Örökségünk őrei mozgalmat és vetélkedőt jó példaként tartjuk számon – mutatott rá Winkler Gyula, az RMDSZ európai parlamenti képviselője, aki kedden Budapesten a Kárpát-medencei Képviselők Fóruma (KMKF) szórvány-diaszpóra munkacsoportjának ülésén vett részt. Az Országházban megszervezett gyűlést Révész Máriusz kormánybiztos, a munkacsoport társelnöke vezette.
Felszólalásában Winkler Gyula az RMDSZ nevében köszönetet mondott az Országgyűlésnek, hogy egyöntetűen támogatták a Minority Safe Pack – kisebbségvédelmi kezdeményezést, kiemelve, hogy ez fontos politikai jelzés, elsősorban a szórványok számára. „A szórványban élő közösségek vannak a legjobban ráutalva a külső segítségre, a megmaradásért folytatott küzdelemben az európai szintre emelt kisebbségi jogvédelem fontos célkitűzés” – hangsúlyozta. Az RMDSZ európai parlamenti képviselője bevezetőjében a kárpát-medencei és diaszpórában tevékenykedő szervezetek képviselőit a november 15-ei Magyar Szórvány Napja alkalmából köszöntötte és eredményes munkát kívánt a jelenlevőknek.
„Az elhangzott előadások is azt bizonyítják, hogy mennyire összetett a nagyvárosi szórványban élő magyar közösségek helyzete, láthatjuk, hogy a kárpát-medencei nagyvárosok közös vonásokat és sajátosságokat egyaránt mutatnak. Az RMDSZ sokéves gyakorlata arra világít rá, hogy konkrét programokra van szükség, amelyek megvalósításában minél nagyobb számban be kell és be lehet vonni a közösség tagjait. Az RMDSZ Kulturális Főosztálya által öt éve elindított Örökségünk őrei – fogadj örökbe egy műemléket mozgalom és vetélkedő jó példa arra, hogyan lehet egy közösséget mozgósítani” – mondta el Winkler Gyula. Ismertette a program alapfeltevését, mely szerint a kulturális identitás egyik fontos eleme az épített örökség, a kezdeményezés pedig a fiatalokon keresztül szólítja meg a magyar szórványközösségeket. „Középiskolás csoportok fogadnak úgymond örökbe magyar vonatkozású műemlékeket, amelyeket nemcsak ők maguk ismernek meg, hanem népszerűsítik, megjelenítik a világhálón, visszahozzák a köztudatba és ezek a helyek a maguk fizikai valóságában is újra magyar közösségi terekké válnak” – vázolta a programot a képviselő. A vetélkedő díja egy brüsszeli kirándulás, a kezdeményezés nagy sikert aratott többek között a nagyvárosi szórványközösségekben is, például Kolozsváron, Aradon, Brassóban, egyre több diák szeretne csatlakozni a mozgalomhoz. „Úgy gondoljuk, hogy olyan program, amely Európában is megállja a helyét, ezért idén tavasszal Brüsszelben is bemutattuk egy olyan rendezvényen, amelynek Navracsics Tibor, az Európai Bizottság oktatásért, kultúráért, ifjúságért és sportért felelős biztosa volt a fővédnöke, ezen az eseményen javasoltuk, hogy az Örökségünk őrei kerüljön be az európai jó gyakorlatok közé” – számolt be Winkler Gyula, aki a kárpát-medencei magyar szervezetek figyelmébe ajánlotta a programot, eljuttatva a jelenlevőkhöz az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket kezdeményezést bemutató, három nyelvű kiadvány elektronikus változatát.
A munkacsoport a szórványban és a diaszpórában élő nagyvárosi magyar közösségek helyzetét tekintette át, előadást tartott Bodó Barna a Szórvány Alapítvány képviseletében, Menyhárt József, a Magyar Közösség Pártja elnöke, Gábrity Molnár Irén, a Magyarságkutató Tudományos Társaság és Kovács Eszter, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont képviseletében. Winkler Gyula EP-képviselő sajtóirodája; Erdély.ma

Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma
„A nagyvárosi magyar közösségek helyzete a szórványban és a diaszpórában”
November 7-én, kedden tartotta ülését Budapesten a KMKF (Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma). A találkozó témája: „A nagyvárosi magyar közösségek helyzete a szórványban és a diaszpórában”. A témában előadást tartott dr. Bodó Barna (a Szórvány Alapítvány képviseletében), Menyhárt József (a Magyar Közösség Pártja részéről), Gábrity Molnár Irén (a Magyarságkutató Tudományos Társaság részéről) és Kovács Eszter (az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontja részéről). Az előadásokon bemutatták a trianoni utódállamok nagyvárosaiban élő szórványmagyarság és a nyugati diaszpórában élő magyarok helyzetét. Kiderült, hogy leginkább azoknak az elcsatolt nagyvárosoknak csökken a magyar lakossága, ahol már eleve szórványlétben élünk, ahol arányunk nem éri el a város lakosságának a 30%-át. Minél kisebb a városban a magyarság aránya, annál erőteljesebb a csökkenés. Bodó Barna tanár úr előadásában erre a Svájc lakosságának 1%-át kitevő rétorománok ellenpéldáját hozta fel, akik, bár csak 75 ezren vannak, lélekszámuk nem csökken, nem olvadnak be. Ők rendelkeznek ugyanis olyasmivel, amivel egyetlen külhoni magyar közösség sem: autonómiájuk van.
Burián Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt képviseletében felszólalásában elmondta, hogy be kell látni: a legtöbb jó szándékú, a szórvány magyarságot támogató program, csak ideig-óráig tudja elodázni a beolvadást. A valódi megoldás a többlépcsős autonómia lenne, amire Székelyföld és a Partium esetében léteznek kidolgozott koncepciók (a partiumit dr. Szilágyi Ferenc dolgozta ki), de a felvidéki Csallóköz is rászorul az autonómiára. Burián rámutatott, hogy az autonómia nem csak a gazdasági felemelkedést tudná biztosítani a régióban élőknek, hanem, a magyar nyelv elismerésével, amely regionálisan egyenrangú lehetne a románnal illetve a szlovákkal, megszűnne nyelvünk fokozódó háttérbe szorulása a mindennapi életben, megszűnne az az érzés, hogy másodrendű állampolgárai vagyunk az országnak.
A gyűlésen szó esett még az egyházak és a civilszervezetek fontos szerepéről amit a szórványban élők magyarságtudatának megmaradásért játszanak. Sajnos, amíg alapvető változás nem áll be a Kárpát-medencei szórványmagyarság jogi helyzetében, addig nem lehetünk optimisták a jövőnket illetően. Burián Sándor / Nyugati Jelen (Arad)