Dec. 11-én Kolozsváron, a Györkös-Mányi Albert Emlékházban, László Ferenc muzikológus mutatta be a Zenetudományi Írások újabb /1998-as/ kötetét. Ez a sorozat V. kötete, amely egyben a 75. életévét betöltött Benkő András zenetörténészt köszöntötte. A Zenetudományi Írások megjelenését a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatta. A László Ferenc által szerkesztett könyv a Kriterion Könyvkiadó és a MTA Zenetudományi Intézet kettős kiadásában jelent meg, ami lehetővé teszi a határon túli terjesztést is. Benkő András 1980-tól a szerkesztette a Zenetudományi Írások köteteit, ezzel a nehéz időkben zenetudományos műhelyt sikerült életben tartania. /Kulcsár Gabriella: Zenetudományi Írások Benkő András 75. születésnapjára. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 14./

Tizenegy éves szünet után megjelent a Zenetudományi írások /Kriterion és a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének közös kiadása/ negyedik kötete, amellyel ezúttal a 75 esztendős Benkő András zenetörténészt köszöntötték kollégái és tisztelői. /Sándor Boglárka: Zenéről mindenkinek. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 12./

"Tíz év után újra Budapesten, az Operaházban vendégszerepel a kolozsvári Állami Magyar Opera társulata. Márc. 12-én díszelőadáson mutatják be Erkel Ferenc István király című művét, tájékoztatott Simon Gábor, a kolozsvári opera igazgatója. A kolozsvári társulat történetében először 1991 márciusában először felléphetett a budapesti Operaházban. A kolozsvári opera új vezetése 1990-ben a gyulai Várszínházzal vette fel a kapcsolatot. Az István király előadásához a Széchényi Könyvtárból és a Zenetudományi Intézetből kaptak kéziratos anyagokat. Ezeket dramatizálni kellett. Az István király eredetileg négy óra, ebből csináltak kétórás "fogyasztható" előadást. Nincsenek partitúrák, zongorakivonatok sehol. Az István király partitúrája például Erkel négy zenész fia közül az egyiknek, Gyulának a kézirataként maradt fenn, a zenetudomány ezért jó ideig a fiúnak és nem az apának tulajdonította a művet. Komoly kutatások bizonyították be, hogy Erkel Gyulának csak "házi feladatként" kellett leírnia a partitúrát, mert az édesapja már nem látott jól. A kolozsvári társulat felvállalta Erkel operáinak bemutatását, köztük az ismeretleneket is. 1994-ben mutatták be a Brankovics Györgyöt, 1996-ban az István királyt, 1998-ban a- félig meddig operettnek is tekinthető - Névtelen hősöket, majd tavaly a Báthory Máriát. Jövőre tervezik a Sarolta című vígoperát és utolsóként viszik színre a Dózsa Györgyöt. - Az erkeli életmű azért is óriási, mert benne van az egész magyar történelem Szent István királytól 1848-ig. - Tavaly az esztergomi bazilika tövében felállított szabadtéri színpadon csendült fel zenéje, majd az opera zenei felvétele CD-n is megjelent, hétnyelvű teljes szövegkönyv-melléklettel. Ez a CD olyan sikert aratott, hogy a magyar millennium alkalmából rendezett budapesti operaházi díszelődásra a kolozsváriakat hívták meg az István királlyal. /Gózon István: Erkel életműve Kolozsváron születik újjá. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 12./"

"A Fonó Budai Zeneházban átadták a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) képviselőinek azt a CD-ROM-csomagot, amely az eddigi legbővebb, legteljesebb válogatás a magyar népzenei anyagból. Dr. Pozsony Ferenc egyetemi tanár, a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság elnöke elmondta, hogy az Utolsó Óra program keretében az utóbbi öt év során számos erdélyi zenésszel, együttessel készült stúdiófelvétel a magyar fővárosban. A digitalizált anyaggal kapcsolatosan már korábban felvetődött a gondolat, hogy azt Magyarország határain kívül is hozzáférhetővé kell tenni. Így esett a választás a kolozsvári székhelyű KJNT-ra, amelynek képviseletében az elnök vette át a CD-re írt anyagot. - A szerződés szerint mindebből az erdélyi együttesek ingyen másolhatnak át oktatási célra. Eljuttatják a másolatot a sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai, marosvásárhelyi néptáncegyütteseknek és az Udvarhely Néptáncműhelynek is, amelyek oktatási célra használhatják a felvételeket. A zenei anyagot válogatta és szerkesztette Pávai István népzenekutató, az MTA Népzenetudományi Intézete Népzenei Archívumának vezetője, aki székelykeresztúri születésű. Korábban a csíkszeredai Népi Alkotások Háza, a Maros Művészegyüttes zenei szakirányítója és utóbbi igazgatója, a Marosvásárhelyi Rádió zenei szerkesztője volt. /"Visszaadták" Erdélynek. Kolozsváron a magyar népzenei archívum anyaga. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), ápr. 26./"

A Temes Megyei Művelődési és Művészeti Központ könyvsorozatot indít Interferenciae Banaticae címmel a többnemzetiségű régió kulturális örökségének feltárására. Az első könyv nemrégiben látott napvilágot a temesvári Marineasa Könyvkiadónál Bodó Barna politológus egyetemi tanár szerkesztésében Hagyomány és interkulturalitás címmel. A háromnyelvű könyv tizenhárom tanulmányt tartalmaz, amelyek 2001 decemberében hangzottak el egy tudományos ülésszakon a Bega-parti városban. A rendezvény a Duna–Körös–Maros–Tisza Eurorégió együttműködésének keretében jött létre. A könyvben Simon András, a szegedi Tudományegyetem tanára a jugoszláviai Szaján község hagyományőrző egyesületeinek olyan rendezvényeit mutatja be, mint az aratóünnep, tojásfestő-verseny, kenyér- és péksütemény-kiállítás és -szentelés. Ljubomir Stepanov egy falusi pap amatőr munkájáról, az első szerb–román szótárról értekezik. Rodica Giurgiu muzeológus Bartók Béla és a román zene című írásában a nagy zeneszerző és zenetudós bánsági gyűjtésének történetét tárja fel. Felföldi László, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének kutatója "A tánccal kapcsolatos ideológiák kutatása a Bánság hagyományos kultúrájában" címmel vizsgálja a tánccal kapcsolatos szimbólumoknak és eszméknek a szerepét a bánsági nemzetiségi, etnikai, vallási közösségek azonosságtudatában. Hajdó Khell Noémi Az arad-gáji székelyek csoport-tudatáról és más etnikumokkal való kapcsolatairól végzett kutatásait foglalja dolgozatba. Benedek Katalin összehasonlító mesevizsgálatait mutatja be. Bodó Barna: Kisebbség, elitek, etnikumközi kapcsolatok c. tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy "Amennyiben belső tudatosodási folyamat és kívülről érkező támogatás a mai folyamaton nem változtat, a kisebbségi elit felmorzsolódásával maga a kisebbség kerül veszélybe, magyarul asszimilálódik". /Szekernyés Irén: Könyvsorozat a régió szellemi értékeiről és hagyományairól. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 26./

Bartók Béla születésének 124. évfordulója tiszteletére a múlt héten Bartók Napot tartottak Nagyszentmiklóson a helyi Pro Bartók Társaság, a Bánát Múzeum, valamint a szegedi és temesvári egyetemek zeneművészeti karainak közreműködésével. A megnyitón beszédet mondott dr. Felföldi László, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének igazgatóhelyettese. A Bánát Múzeum és az MTA Zenetudományi Intézete egy kötetben szeretné megjelentetni Bartók Béla bánsági népdalgyűjtéseinek teljes anyagát. /(Pataki Zoltán): A zeneóriás születésének 124. évfordulóján. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 30./

Szatmárnémetiben nemrég a XV. alkalommal megrendezett Hajnal akar lenni népdaléneklési versenyen szinte a teljes kárpát-medencei magyarság képviseltette magát. Olsvai Imre népzenekutató, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének főmunkatársa, zsűri elnöke kifejtette, hogy tiszta, kiérlelt színvonalat látott, mindenki közössége, tájegysége dalainak legjavából hozott. Legyen sok dalkör, táncház, dalos találkozó, s akkor „a népdal ismét nemzetélesztő erő lehet”, állapította meg. Erdélyben jobb az előadásmód, tisztább a stílus, a hangszeres zene és a tánckultúra együttélése harmonikusabb. Mindez példa kell hogy legyen az egész magyarság számára. /Sike Lajos: „A népdal nemzetélesztő erő lehet” Szatmári beszélgetés Olsvai Imre budapesti népzenekutatóval= Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 28./

Március 30-án ünnepelték a 80 éves Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutatót Székesfehérváron, a Magyar Néprajzi Társaság és a Zenetudományi Intézet szervezésében. A konferencián Andrásfalvy Bertalan, a néprajztudomány doktora és mások tartottak előadást. Az ünnepi koncerten tucatnyi együttes lépett fel, illetve egyéni előadók is, többek között Berecz András, Sebestyén Márta és Petrás Mária. A belépő- és pártolójegyek eladásából begyűlt összeggel a válaszúti szórványmagyar iskolát kívánják támogatni. „Isten éltesse számos esztendőkig a 80 esztendős Kallós Zoltánt, szellemi honvédelmünk vezérlő kapitányát!” – áll abban a könyvajándékban, melyet Budapesten ajándékoztak egy nappal korábban a néprajzkutatónak, azon a születésnapi ünnepségen, melyet tiszteletére rendeztek – a magyarországi Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület kezdeményezésére – a Budai Vigadóban, a Magyar Művelődési Intézet és a Hagyományok Háza közreműködésével. „Éppen negyven esztendővel ezelőtt ismerkedtem meg Kallós Zoltánnal, amikor először indultam Moldvába, mégpedig Kolozsváron, Almássy István és Könczey Ádám társaságában, Tőkés István bácsinál, mert ott volt a főhadiszállásom útban a csángókhoz” – nyilatkozta Halász Péter néprajzkutató, a Lakatos Demeter Egyesület titkára. Az ünnepség mellett a Teleki László Alapítvány kiadásában megjelent Moldvai csángó-magyar okmánytár – 1467-1706 /Budapest, 2003/ című kötet újabb kiadását és egy üveg négyputtonyos tokaji bort ajándékoztak a folkloristának, és Olsvai Imre népzenekutató bemutatta az ünnepelt Új guzsalyam mellett című, új könyvét és CD-jét. Ezután Kallós Zoltánt a Magyar Kultúra Alapítvány székházában a Magyar Művészeti Akadémia, a Litea Könyvszalon, az Erdélyi Szövetség és Budapesti Székely Kör ünnepelte. /Guther M. Ilona: Kallós, a szellemi honvéd. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 31./

Szerte a Kárpát-medencében egymást érik az ünnepségek: betöltötte nyolcvanadik életévét Kallós Zoltán, szellemi honvédelmünk vezérlő kapitánya, írta Halász Péter. Március 29-én, Budapesten, két helyszínen /a Budai Vigadóban, majd a Magyar Kultúra Alapítvány székházában/, másnap Székesfehérváron ünnepelték a jeles folkloristát. A Hagyományok Háza, a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület és a Magyar Művelődési Intézet közös rendezvényén Jáki Sándor Teodóz atya, az egyesület elnöke köszöntötte az ünnepeltet. Kallós Zoltán tudományos munkásságát Olsvai Imre népzenekutató, az MTA Zenetudományi Intézetének főmunkatársa méltatta. Kallós Moldvában gyűjtött szentes énekekből és imádságokból készült CD-t a szerkesztő, Pávai István népzenekutató mutatta be. Kallós Zoltán hallatlanul nehéz feltételek között gyűjtötte a hatalmas folklóranyagot, évtizedeken keresztül intézményi háttér és anyagi támogatás nélkül, megélhetési gondok között, folyamatos politikai zaklatásnak kitéve. Halász Péter Kallós Zoltánnal először negyven esztendővel ezelőtt, 1966 nyarán találkozott, amikor első moldvai útjára indult. Kallós akkor már túl volt élete első nagy meghurcoltatásán, s nem gondolta, hogy még vár rá egy annál is elszántabb üldöztetés. /Halász Péter: „Le van az életem zárva / Móduvának ládájába…” Budapesten is köszöntötték a nyolcvanesztendős Kallós Zoltánt. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 7./

Július 10–16-a között zajlott Kolozsváron a Nemzetközi Népzenei Tanács (International Council for Traditional Music – ICTM) Etnokoreológiai Szakosztályának konferenciája. A 24. alkalommal megszervezett tanácskozásra az ICTM és a Tranzit Alapítvány közös szervezésében került sor. Az egyhetes szimpózium alatt számos, a néptánckutatással kapcsolatos előadás hangzott el, sor került magyarfrátai, bonchidai és kidei kirándulásra, a konferencia végén pedig a szakosztály új elnököt választott. Könczei Csilla, a Tranzit Alapítvány vezetője, aki 1990 óta tagja a kutatócsoportunknak, munkatársaival együtt nagyszerűen megszervezte a konferenciát. Felföldi László néptánckutató, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének tudományos igazgatóhelyettese személyében mostantól új elnöke van az Etnokoreológiai Kutatócsoportnak. A négy évre szóló mandátum alatt tehát Budapestre vándorol a szakosztály „székhelye”. /Köllő Katalin: Néptánckutatók nemzetközi tanácskozása. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 17./

A népzenei örökség megőrzését korszerűsítő magyar-román folklórarchiválási együttműködés indul a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete és a Román Akadémia Constantin Brailoiu Etnográfiai Intézete között. A Magyarországon kidolgozott archiválási rendszert a románok is szeretnék alkalmazni. Bukarestben nagy az elmaradás, 40-50 éves szalagok vannak nagyon nagy számban, amelyek digitalizálását záros határidőn belül meg kellene tenni ahhoz, hogy megmaradjanak. A román kollégák megengedték, hogy azokat az adatlapokat, amelyek magyar vonatkozású gyűjtéseket tartalmaznak, lemásolhassák. Kiderült, hogy a legrégibb román hangfelvétel Budapesten van. A megmentett anyag az interneten hamarosan elérhetővé válik. A www.zti.hu honlapjáról több mint 7000 dallamot meg lehet hallgatni, le lehet tölteni – ingyen. /Gergely Edit: Közös folklórérdekek. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 14./

Április 28–29-e között a Kisebbségkutató Intézet meghívására Kolozsváron jártak a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének munkatársai, népzene- és néptánckutatói. Az erdélyi magyar táncművészet és tánctudomány az ezredfordulón című konferencián a 20. századi magyar tánckutatás erdélyi vonatkozású eredményeiről tartottak előadásokat a Tranzit Házban. Pávai István az erdélyi népi tánczene kutatásáról értekezett, Karácsony Zoltán a korai erdélyi filmes táncgyűjtések kritikai áttekintésére vállalkozott a kezdetektől 1963-ig, Pálfy Gyula egy vegyes lakosságú erdélyi falu, Gerendkeresztúr táncait elemezte, Felföldi László az elmúlt évtizedek magyar néptánckutatásában, a táncoktatásban és a hagyományőrzésben jelentkező modernizációs törekvésekről beszélt, végül Fügedi János a notáció szerepének fontosságát hangsúlyozta a tánc tudományos feldolgozásában. A kutatók másnap bemutatták a budapesti Zenetudományi Intézet Martin György (1932–1983) által alapított Néptánc Osztályát, valamint Archívumát, amely Európa egyik legjelentősebb ilyen jellegű gyűjteménye. A felbecsülhetetlen szellemi hagyatékot tároló Archívum anyagát folyamatosan digitalizálják. A digitalizált on-line adatbázisok megtekinthetők a www.zti.hu honlapon. /Könczei Csongor: Kolozsváron a budapesti Zenetudományi Intézet munkatársai. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 6./

Októberben tizenkilencedik alkalommal tartották meg Szatmárnémetiben a Hajnal akar lenni (HAL) népdaléneklési versenyt. Október 24-én, a versenyen bemutatták a Hajnal akar lenni /Otthonom, Szatmár megye 31. kötete, Szatmárnémeti/ című népdalos kötetet, Fejér Kálmán zenetanár és dr. Olsvai Imre népzenekutató válogatásában. Az első olyan kötet, amely Szatmár alatt a történelmi Szatmárt érti, nem a Trianonban átszabott megyét. Százötvennyolc népdal található a kötetben a magyar népzene legrégibb rétegétől az új stílusú dalokig, szatmári magyar népdalok. Fejér Kálmán lassan húsz esztendeje elkötelezte magát a Hajnal akar lenni népdaléneklési verseny szakmai irányításának, Szatmár megye egyik legismertebb szaktekintélye ebben a műfajban. Táncházmuzsikusként, gyűjtőként, kiadványok szerzőjeként, énekesek felkészítőjeként egyaránt ismert. Dr. Olsvai Imre népzenekutató, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének ny. főmunkatársa szakmai szempontok szerint ellenőrizte a kötetbe került darabokat. /Csirák Csaba: Új szatmári népdalos könyv. = Vasárnap (Kolozsvár), nov. 8./

A Romániai Magyar Zenetársaság és a Kolozsvári Magyar Opera a húsz éve, december 17-én elhunyt Vermesy Péterre emlékhangversennyel emlékezett. A zeneszerző 1939-ben született Brassóban, de Kolozsvárott töltötte élete nagy részét, ahol a Gh. Dima Zeneakadémia ellenpont-tanára volt. Később az NSZK-beli Heidenheimban telepedett le. Vermesy műveinek közreadása, életművének és munkásságának feltárása igazából csak halála után indult el. Demény Attila zeneszerző, a Romániai Magyar Zenetársaság elnöke azoknak mondott köszönetet, akik ezt a munkát vállalták. Buzás Pál zongoratanárnak, a gondozásában megjelent két fontos Vermesy-kötetért: Zongoraművek és Művek zongorára és zenekarra (Arpeggione Kiadó), valamint Németh G. István zenetörténésznek, a Vermesy-monográfia szerzőjének. Az esten Németh G. István (MTA Zenetudományi Intézet, Budapest) zenetudományi előadást tartott Vermesyről. Ezután a hangversenyen főiskolai hallgatók léptek fel. /Fekete Adél: Vermesy szellemében Jubileumi könyv-kavalkád az EME-nél. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 21./

Bartók-emléktáblát avattak Torockón
Bartók Béla zeneszerző emlékét őrző táblát avattak az erdélyi Torockón budapesti magánszemélyek kezdeményezésére. A magyar fővárosban élő nyugdíjas, Sevcsík László elmondta, hogy a Zenetudományi Intézetben Bartók levelezéseinek tanulmányozása során talált rá arra az 1908 októberében Torockórol keltezett levelezőlapra, amelynek egy része olvasható a helyi unitárius templom kerítőfalára most elhelyezett emléktáblán. Azt a mondatot választották ki, amelyben Bartók így méltatta az erdélyi települést: „Az eddig megvizsgált magyar falvak közül határozottan ez van a legszebb vidéken”.
A Szőcs Ferenc polgármester és Ferenc Gábor unitárius lelkész támogatásával elhelyezett emléktáblát a március 15-i rendezvények keretében avatták fel.
Az ünnepségen a táblát leleplező Sevcsík beszédében egy másik Bartók-levélből idézett, amit a zeneszerző édesanyjának írt. Ebben a levélben Bartók azt fejtegeti, hogy döbbent rá a népdal fontosságára. „Részemről egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni, a magyar nemzet és a magyar haza javát”.
A Székelykő lábánál elterülő Torockót a hagyományőrző népi építészetéért és annak példás helyreállításáért 1999-ben Europa Nostra-díjjal tüntetették ki, azóta számos külföldi, köztük magyarországi turista keresi fel.
Duna Televízió. Forrás: Erdély.ma

Átfogó Magyar Népzenei Antológia jelent meg
Elkészült digitális formában a Magyar Népzenei Antológia. A CD-ROM-ot hétfőn mutatták be az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Zenetudományi Intézetében (ZTI), ahol hangszertörténeti kiállítás is nyílt.
„Az antológia digitális kiadása a teljes magyar nyelvterületre kiterjedően földrajzi rend szerint közli a magyar népzenei hagyomány kincseit – mondta el az MTI-nek Richter Pál, a kiadvány főszerkesztője, a ZTI megbízott igazgatója. – Ez az eddigi legteljesebb anyag, amely két nyelven, magyarul és angolul is hozzáférhető, tehát nemzetközi fórumokon is terjeszthető.” A CD-ROM alapja az 1985-ben elindított, nyomtatott Magyar Népzenei Antológia sorozat, amely 7 kötetből állt. A digitális összkiadáshoz nagyon jó keresőrendszer tartozik, valamint több mint 300 fotóból álló képtár az előadókról, a helyszínekről és a jeles gyűjtőkről. Ha egy dallamot, egy lejegyzést kikeres valaki, mellette megjelenik egy térkép, ezáltal vizualizálódik a gyűjtés helyszíne.
Krónika (Kolozsvár)

Jó évet zárt a Bekecs néptáncegyüttes
Szokásos gálaest keretében búcsúztatta el az idei esztendőt a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes, illetve kívánt egy boldogabb újesztendőt táncosainak, közönségének és támogatóinak.
„Az anyanyelv több, mint annak írott és beszélt formája, az anyanyelvhez tartozik elválaszthatatlanul a néptánc, a népdal, a népzene, hisz ezek is mind-mind az emberi lélek, érzés- és formavilág kifejezésmódjai és eszközei. Aki ezeket nem ismeri és nem gyakorolja, egyre hézagosabb és szegényebb lesz az anyanyelve” – idézték fel néhai Szabó György Pálnak az 1997-es Gyöngykoszorú találkozón mondott szavait a színpadi köszöntőben. A hat éve működő fiatal néptáncegyüttes hiszi és vallja, hogy nem váltunk dadogókká, félnyelvűekké, anyanyelvét törve beszélőkké. Táncosai egy emberként vallják, hogy nemzeti értékeink egyik legnagyobb kincse a néptánc. Népviseletünk, népdal-, népzene- és néptánckincsünk ilyen szempontból a leggazdagabb népek közé sorol minket.
Különböző tájegységek a színpadon
Ezt bizonyítandó a gálaesten százharminc személy lépett színpadra, felnőtt és gyerek, oktató és tanítvány. Elsőként a kicsi csoport táncosai vonultak be az észak-mezőségi Magyarszovát táncaival, ezt követte a „morzsa” együttes, amely a Magyar Zenetudományi Intézet 1969-ben végzett nyárádmenti gyűjtése nyomán visszatanított nyárádmagyarósi néptáncot mutatta be. A kicsik csoportjának második fellépése marossárpataki verbunkot, sebes, lassú, korcsos és cigány csárdásokat hozott. Ezt követően az „aprók” az egykori Alsó-Fehér vármegyéhez tartozó Magyarlapád lassú csárdását, szegényesét, pontozóját és szökőtáncát mutatták be, majd átadták a szót a kiscsoportnak, amely mezőpaniti és mezőmadarasi táncokkal örvendeztette a művelődési ház nagytermét zsúfolásig megtöltő közönségét. Végül a „nagyok” is színre léptek, ők a Hagyatékok című új műsorukból a kalotaszegi Nádasmentére „utaztattak”, szucsági és andrásházi táncrendet mutattak be. Mindeközben Riziu Ilka Krisztina, Diós Brigitta, Aszalos Dalma és Aszalos Hilda énekeltek.
Új tervek az új évben
Elég jónak nevezhető a most záruló év a táncegyüttes életében – értékelte lapunknak Benő Barna vezető: közel hatvan előadásuk volt, Erdély több városában is felléptek, ötször voltak Magyarországon, rangos fesztiválokon léptek fel Budapesten a Hagyományok Házában és bronz Lánchíd-díjat szereztek a Duna Karneválon. A televíziós megjelenéseket leszámítva összesen mintegy kétszázezer ember látta őket táncolni 2013-ban.
A következő időszaknak nagy tervekkel indulnak neki, az anyaországi testvérvárosokon kívül meghívásokat kaptak magyar, német, francia és lengyel színpadokra, de szeretnének bátrabban belépni a Kárpát-medencei „folklórkapun” is. A nagycsoport táncosainak egy része már szerződéses munkaviszonyba került a marosvásárhelyi Spectrum színházzal, így velük többet fognak utazni, továbbá január elején kezdik előkészíteni Tamási Áron Vitéz lélek című művének átdolgozását táncos színházi előadássá Török Viola rendezésében és Orza Călin koreográfiájával.
Az egyesület jelenleg több mint hatszáz gyereket oktat tizenkilenc tánccsoporttal foglalkozva, ebből tizenöt nyárádmenti, és újabbak is csatlakoznak Koronkából. Jelentős támogatást kapnak a nyárádszeredai önkormányzattól, de ez évi költségvetésüknek csupán egytizedét jelenti, ezért folyamatosan pályáznak, hogy önfenntartóvá tegyék az egyesületet. A közeljövőben több helyen bemutatják a Hagyatékok című tánctörténeti antológiájukat, amely nagyon jó előadás, bármelyik színpadra fel mernek vele állni, csupa néptánc, azon belül is szerkesztett szabadtánc – összegzett Benő Barna együttesvezető, koreográfus, aki főleg Móréh Boglárkával és Tőkés Imolával együtt oktatta az elmúlt időszakban a sok-sok táncost.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Tudatosan „visszatanulni” a muzsikát
Erdélyi prímások találkoznak csütörtökön és pénteken Csíkszeredában – a rendezvényt tizenhetedik alkalommal szervezi meg a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. A tavalyi rendezvényhez hasonlóan Pávai István népzenekutatót hívták meg, hogy a fellép zenészeket, zenekarokat és muzsikájukat ismertesse. 
– Az idei Erdélyi Prímások Találkozója a székelyföldi zenére helyezi a hangsúlyt. Mit lehet tudni még a műsorról?
– Nem hívhatunk kizárólag székelyföldieket, hiszen a rendezvény az Erdélyi Prímások Találkozója, másrészt minden évben kell mást mutatni a Székelyföldről is az előző évekhez képest. Most arról van szó, hogy a székely népzenét szeretnénk előtérbe helyezni. Ezt a feladatot Csíkszeredában a Barozda együttes már a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján vállalta, legutóbb a madéfalvi veszedelem 250. évfordulója alkalmából adtunk ki egy régi székely népzenei anyagot tartalmazó CD-t. Ugyanezért a célért küzd évek óta András Mihály is, a Hargita együttes igazgatója.
Bartók és Kodály éppen száz évvel ezelőtt végzett jelents gyűjtőmunkát a Székelyföld egyes részein. Olyan kincsekre bukkantak, amelyeket azóta sok helyen elfeledtek. Jó lenne, ha ezek az értékek visszakerülnének a vidék zenei köztudatába. A budapesti zeneakadémia népzene tanszéke, ahol magam is tanítok, idén meghívást kapott a találkozóra, ezért a diákok számára kizárólag székely műsort állítottam össze – a találkozó második napján lépnek fel.
– És kik szerepelnek a találkozó első napján?
– Hét prímást hívtunk meg, közülük székelyföldi a homoródmenti Abásfalváról érkező Majláth Gábor. Aztán a Felső-Maros mentéről, Magyarpéterlakról érkező Lunka József is székely zenét fog muzsikálni, hiszen őt és elődeit rendszeresen hívták a Nyárádmentére is lakodalmakat, bálokat kiszolgálni. A gyimesi zenét a balahányospataki Szőcs „Mojszi" Gábor fogja képviselni gardonos testvérével. Bár a gyimesiekre azért ragadt rá a csángó név, mert eredeti lakóhelyüket elhagyták, zenéjük, mint maguk is, zömmel a Székelyföldről származik.
Nem véletlen, hogy a népzenekutatás úgy tartja: a régi székely népzenét a gyimesiek őrizték meg. Az eddig felsoroltak mind prímás elődöktől, „első kézből" tanultak zenélni, akárcsak a magyarsülyei Barabás Ferenc a Kutasföld és a magyarszováti Csengeri Árpád a Mezség képviseletében. Nagyenyed vidékéről, Magyarlapádról jön a Pirospántlikás zenekar. Mint nevük is mutatja, ők már tudatosan foglalkoznak hagyományőrzéssel, régi gyűjtésekből is tanulnak. Könnyen tehetik, hiszen prímásuk, Sipos Ferenc számára is családi örökség a muzsikálás, apja és nagyapja is helybéli prímás volt.
Érkezik még Kalotaszegről Varga István „Kiscsipás", a régi bánffyhunyadi „Csipás" zenészdinasztia leszármazottja. Ő is otthon tanulta a muzsikálás tudományát, de a régi kalotaszegi anyagból kezdetben keveset ismert, mert már azt nem kérték az egyre jobban polgárosuló falvakban. A táncházmozgalom viszont pont ezt igényelte tőle, így a korábban elődeitől gyűjtött zenét megszerezte, és tudatosan visszatanulta.
– A borospataki táncházzenészek találkozóján is észlelhet volt, hogy sok fiatal tanulja „vissza" a népzenét Gyimesben is. Miként látja az ő helyzetüket, mivel ők általában már nem prímásoktól, hanem egymástól, netán felvételekből tanulnak?
– A közel negyven éve működő erdélyi táncházmozgalom teremtette meg ennek a kereteit a gyimesi Zerkula zenekar esetében is. Akik valamilyen szinten falusi gyökerekkel rendelkeznek, egyre inkább ráébrednek, hogy elődeik népzenei hagyatéka érték, amit nem szabad elhanyagolni, tovább kell vinni. Ehhez kiindulásként gyakran kell a régi gyűjtésekhez folyamodni, amelyek korábban nehezen voltak hozzáférhetők. Ma sok minden megtalálható az interneten.
Például a budapesti Hagyományok Háza és az MTA BTK Zenetudományi Intézete egy internetes archívumot működtet Folklór Adatbázis néven, amelybe folyamatosan kerülnek be a feldolgozott és szakszerűen értékelt régi népzenei és néptáncos felvételek. Ehhez bárki szabadon hozzáférhet. Visszatérve a hagyományátadásra: a nyolcvanas években például a szászcsávási cigányzenészektől gyűjtöttem. Akkor panaszkodtak, hogy a gyerekeik már nem akarnak hegedülni, elektromos hangszereken szeretnének játszani. 1989 után, amikor a szüleiket kezdték meghívni Magyarországra, Nyugat-Európába, Amerikába, ráébredtek, hogy a hagyományos zenére ismét van kereslet, így egyre többen kezdték közülük a vonószenét művelni.
Itt persze nem tudatos hagyományőrzésről van szó, mint a lapádiak esetében, hanem elállt egy újabb, városról érkező igény a régi falusi muzsika felélesztésére. Ebben a folyamatban a média is többet tehetne. Igaz, nagy sikere volt a Fölszállott a páva vetélkednek, de olyan tévéműsort ritkán látok, ahol heti rendszerességgel autentikus népzenét mutatnának be. A média az átdolgozott népzenét preferálja abban a hitben, hogy a régebbi korok zenéje nem lehet alkalmas a mai kor igényeinek kielégítésére. Ha ez igaz lenne, akkor nem tudna működni a táncházmozgalom, és Bach műveit sem lehetne eredeti formájukban eladni. Márpedig mindkettőre van ma igény.
Szcs Lóránt
Krónika (Kolozsvár)

Énlakán – egy életforma nyomában
Amikor bekopogtunk idősebb Szávai Mártonék házába, a nyugalmazott tanító, aki egyben a falu mindenese is, épp a lélekszám összesítésével foglalatoskodott. Több mint ötven esztendeje él Énlakán az egyébként etédi illetőségű pedagógus, úgyhogy már kezdetben sem volt ismeretlen számára ez a terep. Talán annyi számít furcsaságnak, hogy az unitáriusok által lakott településen ő az egyetlen katolikus, de ez nem akadályozta az istentiszteletek látogatásában és a híres kazettás mennyezet, meg a rovásírás tanulmányozásában. Negyven évet a helyi oktatásban töltött, s ezalatt egyúttal művelődési házat is igazgatott. Saját bevallása szerint, mintegy kétszáz színművet adtak elő a helyi és más faluból való műkedvelőkkel. Tanúja volt a kulákosításnak, a téeszesítésnek, majd annak a széthullásnak is, amely ezt az időszakot követte. Az 1989-es fordulatot követően maga is nagy reményeket táplált az újfajta demokrácia iránt, s amit lehetett, mindent elkövetett, hogy haladjon előre Énlaka. Voltak és vannak olyan szakterületek, amelyeken látványosak a változások, de két igen fontos vonatkozásban nagy a visszafejlődés: kevés a gazdálkodáshoz értő és az azt felvállaló fiatal, s Énlaka népessége folyamatosan csökken.
Nincs min csodálkozni: a 143 lélekből 88 nyugdíjas, s a fennmaradó 55 fő sem mind fiatal. Páran folyamatosan külföldön tartózkodnak, s csak papíron laknak itt, hiszen ide szól a személyiben szereplő lakcímük. A két kezén meg tudja számlálni az ember, hogy hány gazda van – mondja Szávai úr – a legjelentősebb gazdálkodó pedig nem más, mint Kolumbán Gábor mérnök-közgazdász, Hargita Megye Tanácsának korábbi elnöke, aki bivalyokat tart, s nem is keveset, hiszen ma már ötvennél is nagyobb az általa gondozott állomány, és azok tejét, illetve a feldolgozott terméket egy közeli élelmiszer-kereskedőlánc, a Merkúr Áruházak révén, valamint saját partnerei körében értékesíti. Ő már munkaadónak számít.
Innen ingázni nem lehet. Igaz ugyan, hogy 2014 őszén leaszfaltozták a falu végéig az utat, úgyhogy a községközpont és Székelykeresztúr irányába immár így könnyebben lehet autózni, de ennek áldásai még nem érződnek. Az etédi általános iskolába két helyi gyermeket visznek le iskolabusszal, a négy óvodásból pedig egy-kettő "vállalkozik" arra, hogy szülői kísérettel hetente egyszer ellátogasson a községközpontban levő kisdedóvóba.
A falunak nincsen lakosságmegtartó ereje. Talán akkor történne látványos előrelépés, ha néhány fiatal család szemében felértékelődne a falusi életforma és lehetőséget látnának a megtelepedésben. Ehhez elszántság, tudás és némi tőke is kell. Ilyen vonatkozásban nincsen előrelépés. Ami viszont működik – és immár kívülről is látszik – igen erős az elszántság az épített örökség és a hely természeti adottságainak megőrzése iránt. Ezek a kísérletezgetések azonban nem a helyiektől származnak. – Már a '90-es évek elején érdeklődni kezdtek a falu iránt hazai és külföldi értelmiségiek. Talán azért szoktak ide, mert a nyolcvanas években itt élt Gelu Pateanu műfordító (1925-1995) – őt igen sokan ismerték, látogatták, népszerű társasági ember volt –, de sok hasznot hoztak a faluról szóló publikációk is, majd nagyot lendített a Budapest V. Kerületének Önkormányzatával kötött testvér települési megállapodás, illetve az a kezdeményezés, amely szakavatott építészektől és egyetemi tanároktól származott, akik a Transylvania Trust Alapítvány segítségével azt kívánták elérni, hogy az UNESCO Torockót és Énlakát vegye fel a világörökség-listára, illetve az volt a vágyuk, hogy épített örökségünket tudjuk megőrizni, hasznosítani, majd átadni az utódoknak.
Torockó esetében ez már komoly sikerrel járt. Énlakával kapcsolatosan még nem jutottak el arra szintre, de a magyar testvértelepülésről érkező segítség jóvoltából és odafigyeléssel sikerült eredeti állapotukban megőrizni a házak jelentős részét. Énlaka mára egy kicsit divatossá vált. Ma már több, az ország más vidékén élő családnak és külföldieknek is van itt nyaralója. A nyaralót úgy kell értelmezni, hogy hagyományos formában felújított, részben komfortosított parasztház. Ma már azok is fokozottan vigyáznak a vénházakra, akik valamelyik közeli városban élnek, s ide csak alkalmanként járnak haza.
(A Sóvidék Televízió kisfilmje 2012 őszén készült: Kirándulás Énlakára)
A nyugdíjas tanító és barátai által kezdeményezett konferencia-sorozat számít sikertörténetnek. Az ötlet onnan fakad, hogy Szávai úr annak idején a falu népével karöltve létrehozta a Pro Énlaka Alapítványt, hogy különböző kiadványokkal népszerűsítse a meglévő értékeket. Az alapítvány kezdetben jórészt az angliai testvértelepüléssel (Bodenhaim, Herrefordshire tartomány) való kapcsolattartást szolgálta, így koordináltak bizonyos segélyalapokat. Később egy Énlakát ismertető füzetet akart kiadni turistáknak és helyieknek, de aztán ez a feladat túlnőtt az adott helyzeten.
Készültek ilyen füzetek, brosúrák, képeslapok több ízben is, de időközben házat vásárolt Visy Zsolt pécsi egyetem tanár is Énlakán. Mivel a néprajz, a régészet iránt elkötelezett tudósról van szó, akinek ezen a téren több évtizedes munkássága van, nem szemlélhette érdektelenül a falut és a benne rejlő értékeket. Idősebb Szávai Mártonnal elhatározták, hogy túl az ismeretterjesztő füzeteken, konferenciát is szervezhetnek. Az elsőt 2007. október 6-7-én tartották. Meglepő módon, vagy magától értetődően (?) igen sokan ráéreztek az Énlaka történetéről és kultúrájáról szóló kétnapos konferencián való részvétel fontosságára, köztük: Balassa M. Iván, Vofkori László (†), Szőcs Lajos (†), Gagyi József, Albert-Homonnai Márton és Filep Antal. Az előadáson elhangzottakat a későbbiekben a szervezők szerkesztett formában is bekérték a kutatóktól, s a következő évben igényes kötet formájában aztán napvilágot látott a két nap során elhangzott és kibővített anyag.
A következő konferencia "kinőtte" Énlakát, hiszen 2009. szeptember 24-26. között már a Népi mesterségek a székely közösségekben címmel tanácskoztak, amelyből a következő évben – immár magától értetődően – ismét könyvet szerkeszthettek. A 2011-es konferencia még tágabb kérdéskört érintett: A székelyek története és régészete cím köré csoportosultak a témák. Ezt az előadássorozatot már nyugodt szívvel akadémiai szintűnek nevezhetjük, hiszen – többek közt – előadást tartott Egyed Ákos, Hegyi Géza, Pál-Antal Sándor, Pozsony Ferenc, Sebestyén József, Sófalvi András is –, olyan szaktekintélyek, akik Erdély, s azon belül a Székelyföld történetének szakavatott ismerői, s a legfrissebb kutatási eredmények tükrében igyekeznek fényt deríteni a múlt elfeledett vagy tudatosan elfedett részleteire. Ennek az anyagnak a válogatása 2012-ben látott könyv formájában napvilágot. A következő témakör is a teljes Székelyföldet érintette: Székely gazdálkodás régen és most, ugyancsak háromnapos konferencián, amelyet 2013. szeptember 19. és 21. között szerveztek meg.
Tulajdonképpen ennek az anyagnak, a negyedik kötetnek a megjelenése szolgáltatta most az alkalmat az énlaki úthoz. Január 22-én, csütörtökön mutatják be a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében a friss tanulmánykötetet, amelyben a negyedik Énlaka-konferenciák anyagait gyűjtötték össze.
Mivel id. Szávai Márton szervezőként és szerzőként is érintett, a Firtos alatti településen senki nem illetékesebb, hogy szóljon erről az utóbbi konferenciáról és a benne foglalt tanulmányokról. „ Ilyen akadémiai jellegű és szintű előadássorozat a Székelyföldön tudomásunk szerint nincs” – mondja Szávai Márton. Az idős tanító, aki nyugalomba vonulása után is jelentőset alkotott, úgy véli, hogy a székelyek gazdálkodásával elég nagy bajok vannak, és ő javasolta, járják körül ezt a témát. „Foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen szemszögből közelítsem meg ezt a témakört, hiszen valamikor negyven-ötven vagon gabonát termelt Énlaka és jelentős állatállománya, gyümölcsöse volt. A mostani statisztika szerint pedig semmiféle termelés nincs. Minden rend, ami egykoron volt, felbomlott. Tehát olyan lerobbant képet mutat, hogy innen merre és hogyan lesz kiút, azt nem lehet tudni. A könyv első részében a múlttal, a másodikban a jelennel foglalkoznak a tudósok". A kiadványban neves, különböző szakterületek előadói a következő kérdésekre keresték a választ: Miként gazdálkodtak a székelyek régen? Hogyan viszonyult a közösség a gazdálkodáshoz? Mit tanulhatunk a régiek tapasztalatából? Lehetséges-e egy fenntarthatóbb gazdálkodás a Székelyföldön, illetve milyen fejlesztési lehetőségek nyílnak meg Székelyföld számára az Európai Unióhoz való csatlakozás után?
Egyébként már kiválasztották az idei konferencia témakörét – Székely népzene és néptánc –, és megrendezésére 2015. szeptember 18-20. között fog sor kerülni. Ezt a sorrendben immár ötödik tanácskozást a Pro Énlaka Alapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke, a Hagyományok Háza (Budapest) és az MTA Zenetudományi Intézete (Budapest) együttműködésében tartják.
A beszélgetésünk végén a 86. életévében járó Szávai tanító úr elmondta, hogy túl ezen a rendezvényszervezésen, van egy másik fontos munkája is. Sokan tudják róla, hogy a hagyományos székelyföldi gyümölcsfajták leírásával és megmentésével foglalkozik. Összegyűjtötte a környék kertjeiből az ősök által nemesített alma-, körte- és szilvafajtákat, magoncokat nevel, oltóágakat biztosít az érdeklődőknek, kertje valóságos génbank, amelynek értéke felbecsülhetetlen az áruházi hibridekhez szoktatott emberek körében, akik másra, jobbra, sajátos és összehasonlíthatatlan ízű gyümölcsökre vágynak. A gyümölcsfákról írott dolgozatait kívánja végső formába önteni. Egyébként ezt a könyvet és a mögötte rejtőző mintegy hatvan évnyi munkát tekinti élete fő művének. Tisztában van azzal, hogy a házakhoz tartozó kertek is felbecsülhetetlen értékeket őriznek, amelyeket vétek lenne veszni hagyni.
Szó lesz majd a gyümölcstermesztésről is, de ahhoz hosszabb beszélgetésekre és újabb kiruccanásokra van szükség. Majd egy következő riportban, mihelyt annyira kitavaszodik.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Nemzetközi Bartók-konferencia Nagyváradon
Pénteken hangversennyel fejeződik be az a nemzetközi Bartók-konferencia Nagyváradon, amelyet a Partiumi Keresztény Egyetem művészeti karának zeneművészeti tanszéke szervezett a komponista halálának 70. évfordulója alkalmából. A Bartók Béla Kelet és Nyugat között című tanácskozás főbb témái közé tartozik Bartók életének nagyváradi vetülete, valamint egy jeles váradi Bartók-tanítvány, Szalay Stefánia munkássága. A fiatal zongorista Thomán Istvántól saját kérésére került át Bartók csoportjába a budapesti Zeneakadémián, ami egy évtizedekre szóló barátság kezdete volt Emődi János történész az M1 aktuális csatorna péntek délelőtti műsorában elmondta: Szalay Stefánia nemcsak tanított Váradon, hanem nagyon gyakran koncertezett is, és koncertműsorai véleményezésére évente felment Pestre Bartókhoz. A komponista gyakran küldött neki Pestről zenei könyveket, kottákat, kéziratokat, ő pedig megszervezte Bartók váradi vendégszerepléseit és erdélyi, romániai népzenegyűjtő útjait. Szalay Stefánia a régi Úri utcai szülői házban megalapította a legelismertebb nagyváradi zeneiskolát, a mai zeneiskola elődjét. Koncertjein előszeretettel népszerűsítette Bartók legújabb darabjait.
Vikárius László, az MTA BTK Zenetudományi Intézete Bartók Archívumának igazgatója hangsúlyozta: Bartók a román népzene egyik legfontosabb gyűjtőjének is számít a mai napig. A komponista felfogása megelőlegezte az európai gondolatot, a népek összetartozását – tette hozzá. Bartók gyerekként élt is Váradon, a premontrei gimnázium tanulója volt, ahol emléktáblát helyeztek el tiszteletére. Fodor Attila, a Partiumi Keresztény Egyetem zenetudományi tanszékének vezetője kiemelte: Bartók Nagyváradon tanulhatott először hivatásos zenetanártól, a székesegyház karnagyától. A konferencián szó esett többek között A kékszakállú herceg vára szereplőinek párbeszédéről, A csodálatos mandarin Kelet-Nyugat olvasatairól, Bartók egynemű karainak szövegforrásairól, Bartók és Enescu kapcsolatáról, valamint arról is, hogy a román kolinda hogyan jelenik meg a Bartók utáni magyar zeneszerzők műveiben.
maszol/MTI

Másfél évtized a Kárpát-medence kincseinek nyomában
Az idén 15 éves a Hagyományok Háza, a magyar népi kultúra kincstára. Kelemen László zeneszerzővel, népzenésszel, a Ház főigazgatójával beszélgetünk az elmúlt 15 évről és a tervezett jövőről székházukban, a Budai Vigadóban.
– Főigazgató úr, hogyan és mikor született a Hagyományok Háza? 
– A Hagyományok Háza a táncház mozgalomból nőtt ki, amikor a 90'-es években felismertük, hogy egy mozgalomból hosszú távon az marad meg, amit intézményesíteni tudunk. Ennek a lehetőségét kezdtük el keresni. Ennek jegyében sikerült később a Zeneakadémián létrehozni a Népzenei Tanszéket, de tudtuk: egy központi intézményre van szükség. 1996-ban, amikor Sebő Ferenc a Magyar Állami Népi Együttes vezetője lett, összehívott néhányunkat, hogy megbeszéljük, hogyan lehetne az együttest megújítani. Ezen gondolkodva jutottunk el a Hagyományok Házáig.
Tudtuk, hogy kell egy intézmény, amely a mozgalom felé szolgáltat, és közben integrálja a civil kezdeményezéseket a kormányzati hierarchiába. A Hagyományok Háza hosszas tárgyalások nyomán 2001. január elsején jött létre az Állami Népi Együttes tevékenységeinek bővítéseként. További két nagy részleget állítottunk munkába. Az egyik az archiválás helyszíne, a Folklórdokumentációs Központ, amelynek előképe a Néptáncosok Szakmai Háza, a dr. Pávai István által létrehozott a Martin Médiatár volt, illetve a Néprajzi Módszertani Műhely, amely a tanfolyamok, az élő hagyomány átadásának színtere lett. 
Élő tapasztalat volt ugyanis arról, hogyan működik ez az egész. Amikor elkezdtünk Lajta László széki gyűjtéséből tanulni, vért izzadtunk. Aztán elmentünk Székre, és megtapasztaltuk, hogy élő módon mindig sokkal egyszerűbb átadni a hagyományt.
– Erdélyiként hazament gyűjteni... 
– Igen, és sokkal egyszerűbb volt megtanulni élőben, ott, a zenészektől, mint Lajta kottáiból. Ezért is vannak a tanfolyamaink, ahol az élő hagyomány átadását gyakoroljuk... A néptáncot és népzenét, de a kézművesség nagyon sok ágát tanítjuk, van itt élőszavas népmese-mondás, és sok más élő kurzus, amelyek, hála Istennek, nagyon népszerűek.
– Hogyan született, és mit jelent az Utolsó Óra program? 
– Az Utolsó Óra is része társadalmi szerepvállalásunknak. Már a 90'-es években rájöttünk, hogy ha nem teszünk semmit, a '89-es változások után a nyugatról beáramló populárisabb kultúra elsöpri azt, amit a vasfüggöny – bár mesterséges módon – de megőrzött számunkra. Úgy gondoltuk, hogy egy utolsó nagy látleletet kell rögzítenünk erről a hangszeres népzenei kultúráról. Segítségünkre volt a digitalizáció, a PC-k elterjedése, ebben a gyűjtésben nem a nyersanyag szabta meg, mennyit tudunk felvenni, egyenesen merevlemezre rögzítettünk mindent. Több mint 1200 órányi felvételen 125 zenekar muzsikáját örökítettük meg.
– Erdélyből hány zenekar jött? 
– Erdélyből 47 csoport jött, nemcsak zenekarok, hanem táncosok, énekesek is. Egy-egy csoportot egy hétig gyűjtöttünk. A programot 4 év alatt sikerült összehozni, ez a legnagyobb hangszeres egybefüggő gyűjtés ma Erdélyből és a Felvidékről.
– A tömbmagyar területeken kívül a szórványvidékeken is sikerült gyűjteni? 
– Soha nem néztünk szórványnak egyetlen vidéket sem. Az érdekelt, hogy ezek az emberek mit tudnak. Akik a 20. század elején születtek, a '20-as, '30-as években, kevesen élnek ma már. Erdély-szerte és a Partiumban is sok gyűjtés született, és nemcsak a magyar, hanem a cigány és román zenekaroktól is, hiszen sok olyan anyag van, amit csak ők őriztek meg magyarul.
– Van a Hagyományok Házának egy múzeumi részlege is... 
– Sikerült tevékenységünket bővíteni, 2005-től gazdái vagyunk a Népi Iparművészeti Múzeumnak, amit egy nagy bázisként használunk, hogy a kézműves mesterségeket is meg tudjuk mutatni. Több mint 8000 tárgyból álló gyűjteményünk mellett ott van a nyitott műhelyünk. Mesterségek képviselői „inicializálják”a látogatókat, vagyis felkeltik érdeklődésüket, és ennek nyomán akár tanfolyamon is részt vehetnek később nálunk.
– A Hagyományok Háza őrzi tehát a Kárpát-medence néprajzi kincseit? 
– Nem őrizzük, szolgáltatjuk. Kallós Zoltántól megtanultam: minden gyűjtés annyit ér, amennyi a társadalomban hasznosul belőle. Ugyanakkor nincs teljes gyűjtés, ezt néprajzosként tudnunk kell. Az Utolsó Óra után is maradtak olyan helyek, ahová még gyűjtő nem tette be a lábát. Fontos az is, hogy a különböző generációk elzarándokoljanak, akár gyűjteni is, a már ismertté vált helyekre.
– Hol vannak a legnagyobb fehér foltok? 
– Mindenütt vannak fehér foltok. És így is hívjuk az új programot, amely a háttérben most zajlik. De már nem hozzuk ide az adatközlőket, hanem kimegyünk a helyszínekre hiánypótló gyűjtéseket végezni. Legutóbb például saját szülőföldemre, Gyergyóba mentünk vissza, ugyanis rájöttünk, hogy a Putna-patak völgyében több település felgyűjtetlen. De felkeressük a Nagyszamos mentének szórványmagyarságát is...
Úgy tudom, mindez az összegyűjtött kincs ingyenesen hozzáférhető bárki számára... 
– Miután összegyűjtöttük, ezt az egészet rendszerezni kellett. Egy nagy adatbázisban helyeztük el tehát, informatikai szakemberek dr. Pávai István vezetésével több, mint 300 szempont szerint állítják össze ezt az adatbázist, ehhez csatlakozott most már a Néprajzi Múzeum, az MTA Zenetudományi Intézete, és a Magyar Rádió is. A kolozsvári folklórintézetet is próbáljuk bevonni, most például együttműködésben kiadtuk Jagamas János összes gyűjtését.
A munka hatalmas. Itt a házban több mint 13 ezer órányi anyag gyűlt össze, és mindet katalogizálni kell. Ez még folyamatban van, de már több ezer óra fent van az interneten, és ingyenesen hozzáférhető bárki számára. Honlapunkon (www.hagyomanyokhaza.hu) az Adatbázisok menüpontban, és a www.folkloredb.hu, illetve www.folkloredb.eu címek alatt is kereshetnek...
– A 15 éves Hagyományok Háza milyen különleges eseményekkel várja látogatóit? 
– Az ünnepi időszakban olyan neveket találnak a programjaink között, mint Kelemen Barnabás és Pál István Szalonna közös koncertje, új bemutatóval készül az Állami Népi Együttes Násztánc címmel, és sok külsős együttműködésünk is van. A Skanzenben például már harmadik alkalommal rendezzük meg a Kárpát-medencei táncház-zenészek találkozóját. Természetesen idén is folytatódik a Felszállott a páva tehetségkutató verseny-sorozat, amelyet a televízióban nyomon követhetnek, és még nagyon sok érdekesség van a tarsolyunkban... érdemes tájékozódni, és eljönni hozzánk egész évben. 
Réthy Emese
nyugatijelen.com. Erdély.ma

Rendezvényajánló - (Kolozsvár)
A SZAKMA KIVÁLÓSÁGAI TALÁLKOZNAK a ZeneSzó decemberi rendezvényén, december 14-én, szerdán délután 6 órától a Györkös Mányi Albert Emlékházban (Majális/Republicii utca 5. szám). Az est meghívottja az erdélyi magyar zeneélet doyenje, Csíky Boldizsár zeneszerző, akivel Németh G. István muzikológus, a budapesti Zenetudományi Intézet munkatársa beszélget. Közreműködik Molnár Mária mezzoszoprán és Csíky Oana zongoraművész
A TRANSILVAN KVARTETT kamarakoncertjére várják az érdeklődőket december 14-én, szerdán este 7 órától a Művészeti Múzeum (Bánffy-palota, Főtér/Piața Unirii 30. szám) Tonitza termében. Műsoron: Haydn-, Beethoven- és Sosztakovics-művek.
PARFÜM… GYŰJTEMÉNYES (Parfum... de colecţie) címmel nyílik kiállítás december 14-én, szerdán délután 6 órakor a Művészeti Múzeumban (Bánffy-palota, Főtér/Piaţa Unirii 30. szám), az Artmark Galéria, az intézmény és a Polaris Alapítvány együttműködésében. Az egybegyűlteket Lucian Nastasă-Kovács múzeumigazgató, Adina Renţea, az Artmark vezetője, Ioan Sbârciu, a Kézőművészeti és Formatervezői Egyetem szenátusának elnöke és Cristina Petruţ, a Polaris alelnöke köszönti. A tárlat 2017. március 5-ig tekinthető meg, szerdától vasárnapig 10 és 17 óra között
A THOREAU UNOKAÖCCSE (Nepotu’ lui Thoreau) nevű irodalmi kör öt, egyenként 600 lej értékű díjat ad át olyan fiatal romániai alkotóknak (felső korhatár: 40 év), akik 2016-ban kötettel jelentkeztek. A díjátadót december 14-én, szerdán este 7 órától tartják az Insomnia kávéházban (Egyetem/Universității utca 2. szám). A kör házigazdáiból és tagjaiból álló zsűri – François Bréda, Ștefan Manasia, Szántai János, Alex Goldiș és Ovio Olaru – a következő kategóriákban ítéli oda az elismeréseket: román nyelvű verseskötet, román nyelvű prózakötet, román nyelvű debütkötet, magyar nyelvű verseskötet, illetve fordításkötet.
JITIANU LIVIU TART ELŐADÁST A NŐSZÖVETSÉG DÍSZTERMÉBEN – Démonok a XX. században címmel Jitianu Liviu egyetemi docens tart előadást december 14-én, szerdán este 7 órától a Szent Mihály Nőszövetség dísztermében (Szentegyház/I. Maniu utca 2.), a Szent Mihály Plébánia keretében működő Keresztény Értelmiségi Kör rendezvényén.
AZ ÖNISMERET- NÉPISMERET csoport karácsonyra hangoló találkozót tart december 14-én, szerdán délután 5 órakor a Heltai Könyvtárban.
INTEGRÁLT JÁTSZÓHÁZ A CSEMETE ZENEÓVODÁBAN – minden szerdán délután fél 6-tól együtt beszélgethetnek és játszhatnak fogyatékos gyerekek, fiatalok egészséges társaikkal a Csemete Óvodában. A közös foglalkozások lehetőséget teremtenek egymás jobb megismerésére és elfogadására, a mássághoz való viszonyulás megtanulására. Minden 5 és 18 év közötti gyereket, fiatalt szeretettel várnak a Pap/Párizs utca 13. szám alatti óvodába, a részvétel ingyenes. Szabadság (Kolozsvár)

Zenei köznyelv helyett saját nyelvezet – Csíky Boldizsár Kolozsváron
Korunkban lényeges, hogy a zeneszerző ki tudja alakítani a saját nyelvezetét, nem lehet már a zenei „köznyelvet” használni, mint a régi békeidőkben – mutatott rá a kortárs zeneszerzők legnagyobb kihívására Csíky Boldizsár, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kolozsvári Györkös Mányi Emlékházában megtartott ZeneSzó című rendezvényén.
A marosvásárhelyi alkotó hozzáfűzte, régebben a zeneszerzőknek nem kellett feltétlenül egyedi stílusban alkotniuk, használhatták a zenei köznyelvet, ma már nem fordulhat elő olyan, hogy egy „kismester" hasonlít a „nagymesterhez". A rendezvényen Németh G. István muzikológus, a budapesti Zenetudományi Intézet munkatársa beszélgetett Csíky Boldizsárral, akit az erdélyi magyar zenei élet doyenjeként méltattak meghívójukban az esemény szervezői. A komolyzenéről folyatott eszmecserét Molnár Mária mezzoszoprán és Csíky Oana zongoraművész előadása színesítette, illetve szolgált illusztrációként az elhangzottak zenei szemléltetéséhez.
Kezdetként Szilágyi Domokos Csíky Boldizsár megzenésítette Október című versét adták elő dalban. A zeneszerző elmondta: a kompozíció 2005-ben született, azt is elárulta, hogy ő maga most hallotta először, ugyanis amikor Budapesten bemutatták, épp nem tudott ott lenni. Németh G. István kérdésére hozzáfűzte, valóban van a dalban „valami impresszionista hangvétel", azért, mert ilyen maga a vers. „Ide találó vers, Szilágyi Domokos itthon van Kolozsváron, ezért hoztam ezt a dalt" – kedveskedett a kincses város közönségének Csíky Boldizsár.
A beszélgetésen az alkotó gazdag életpályájának több állomása szóba került. Németh G. István rámutatott, noha a zeneszerző marosvásárhelyi „jelenségnek" tartja magát, azért Kolozsvárhoz is sok minden köti, hiszen itt végezte a zeneakadémiát. Csíky kifejtette, bár a kommunista hatalom igyekezett a kulturális életből is kiszorítani a magyarokat, ez bizonyos szint fölött már nem sikerült, ugyanis ott már a művészeti szempontok érvényesültek. Így fordulhatott elő, hogy a Sigismund Toduță által vezetett zeneszerzői szakon a hatodik évet egyedül ő fejezte be. Hozzátette, nem azért, mert a többiek nem lettek volna tehetségesek, de román évfolyamtársai közül többen végül Bukarestben fejezték be tanulmányaikat.
Azt is elmesélte, amikor 1961-ben kinevezték a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkárának, elődje örömmel adta át a tisztséget, ugyanis akkoriban mindenért, ami balul ütött ki, a művészeti titkárt vonták felelősségre. Csíky Boldizsár 1961-től 1990-ig a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkára, 1990 és 1997 között igazgatója, 1997 és 2000 között pedig tanácsosa volt. 2006 és 2013 között a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem zenetanárképző karának összhangzattan-, ellenponttan-, zeneiformatan- és kamarazene-professzora volt. 1968-tól a Romániai Zeneszerzők és Muzikológusok Szövetségének tagja, 1994-től a Magyar Zeneszerzők Szövetségének tagja.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)

Születésnapi beszélgetés Pávai Istvánnal – A Székelyföld felőlindulok
Székelyudvarhelyen született, Székelykeresztúron tanult, Csíkszeredában indult a pályája, s távlatilag a teljes magyar nyelvterület tánczenei áttekintését szeretné elvégezni a december 10-én 65 évet töltött, Szabolcsi Bence-díjas népzenekutató, Pávai István. Dunakeszin él, Budapesten dolgozik. Születésnapja apropóján hosszas telefonbeszélgetést folytattunk munkájáról és életútjának néhány állomásáról.
– Édesapám, Pávai Ferenc, a fogságból hazatérve a háború után Székelyudvarhelyen dolgozott olyanszerű intézménynél, mint ma a Hagyományőrzési Forrásközpont. Mivel nem akart beállni a pártba, kihelyezték tanítani falura, sőt kétévente más-más faluba. Amikor megszülettem szüleim éppen Zetelakán laktak. Így Zetelaka volt az első lakhelyem, majd Siménfalva, aztán óvodáskoromban Székelykeresztúr következett, ahol egészen az érettségiig éltem. 1976 őszétől, amikor a Hargita Megyei Népi Alkotások Házánál kezdtem dolgozni, sokat jártam a megye falvait, s bárhová mentem, bemutatkoztam, rögtön kérdezték, hogy Pávai Ferencnek vagyok-e a fia. Őt arrafelé sokan ismerték. Egy-két év alatt is jó falusi kórusokat tudott létrehozni.
– Édesanyja mivel foglalkozott?
– Édesanyám korondi volt, de mivel nagyapámat mint malomtulajdonost kuláknak nyilvánították, édesanyámék, akik öten voltak testvérek, nem tudtak továbbtanulni. Később a szüleim elváltak, édesanyám Marosvásárhelyre került, s így már a gyermekkori vakációk idejéből vannak marosvásárhelyi élményeim is. Szűkebb szülőföldemnek a Székelyföldet érzem. Nem vagyok érzelmes típus, de amikor a Hargitához közeledek autózás közben, bármi legyen is az úti cél, azt érzem, hogy nem akarok tovább sietni, lassítok, nézem a tájat, és bárhol megállok, úgy érzem, otthon vagyok.
– Egyértelmű, hogy zeneközelben született…
– Édesapám többféle hangszert tanított, taníttatott. Ifjúkoromban viszont leginkább a gitár érdekelt. A székelykeresztúri gimnáziumban rockzenekart alakítottam, az öcsém is rockgitáros volt később, a húgom, aki most Angliában él, klasszikus gitárt tanult, édesapám hegedült, szóval a zene benne volt a családban.
– Hogyan fordult a népzene felé?
– Az egyetemi évek alatt Jagamas János és Szenik Ilona tanáraim hatására kezdtem népzenegyűjtéssel foglalkozni, majd megszületett bennem az a vágy, hogy a népzenekutatás legyen a hivatásom. Az a baráti társaság, akikkel később Csíkszeredában megalakítottuk a Barozda együttest, de mondhatnám úgy is, hogy mindazok a népzene- és régizene-együttesek, amelyek Erdély-szerte akkoriban létrejöttek, többnyire olyan zenészekből álltak, akik előbb gitároztak. Az volt az érdekes, hogy a rockzenével párhuzamosan felfedeztünk valami mást: a népzene eredeti formáit, és az előző századok Erdélyben divatos zenéjét, amit ma régi zenének nevezünk. Akik írtak a táncházmozgalomról, próbálták ezeket az akkoriban nálunk új irányzatokat olyan előzményekhez kötni, mint a két világháború közötti népdalterjesztő cserkészmozgalom, vagy az 1950–60-as évek színpadi néptáncmozgalma. Mi viszont a táncházat nem a színpadi néptánc folytatásaként hoztuk létre, hanem egy kicsit inkább annak ellenében. Az 1950-es években a kultúrában is kötelező volt a szovjet minták követése. Így az akkori színpadi koreográfiák nem adhatták vissza a magyar táncok improvizatív, kötetlen jellegét, és az azt kísérő zene sem adta vissza azt a keménységet, elemi erőt, ami, ha úgy nézzük, rokon a rockzenével, részben ugyanolyan érzelmi hatást vált ki. Emiatt a színpadra alkalmazás során a táncokat szinkronizálták, a zenét átdolgozták. Mi pedig a táncházban a népzene és a néptánc eredeti formájához akartunk visszatérni.
– Ezzel már szinte el is jutottunk az első munkahelyéhez, a Hargita Megyei Népi Alkotások Házához. Ha jól tudom, a kollégái között táncmesterek is voltak, akik színpadi táncot oktattak.
– Így van. De nem úgy kell érteni, mintha a színpadi feldolgozás valami rossz dolog lett volna. Hatásos volt, amit ők a színpadon alkottak, csak az nem az nem az volt, amit a népzene és a néptánc eredeti falusi környezetben jelentett. Amikor elbeszélgettem az akkori táncmesterekkel, Antal Miklóssal, Kosz Szilveszterrel, Toró Emillel Csíkszeredában, vagy Domokos Istvánnal, Lőrincz Lajossal, Szabó ÉvávalMarosvásárhelyen, akkor mindannyian elmondták, ők tudták, hogy milyen az eredeti forma, abban nőttek fel, de a kultúra akkori irányítói elvárták, hogy a színpadi koreográfia rendezett legyen. Például jöjjenek létre szép szabályos geometriai alakzatok a táncosokból, legyen hatásos befejezés stb. Minket, akkori táncházasokat, ez nem nagyon érdekelt. Felfedeztük falun az eredeti népzenét, az fogott meg minket, azt akartuk megtanulni, eredeti formájában visszaadni. Tehát a színpadi néptánctól függetlenül, azzal párhuzamosan, hoztuk létre a táncházmozgalmat. Eleinte a főnökeink is görbe szemmel néztek ránk, hogy ezzel mi a fenét akarunk, de aztán ránk kattant a bukaresti televízió magyar adása. Simonffy Kati és Csáky Zoli a Kaláka műsoraiban népszerűsítették a táncházat, majd következtek a székelyudvarhelyi táncháztalálkozók. Így egyre nagyobb lett a táncház médiatámogatottsága, s ez átbillentette az egészet oda, hogy nagyon divatos lett.
– Szerepel az életrajzában, hogy egy évet a csíkszeredai művészeti népiskolánál is működött…
– Az utolsó csíkszeredai évemet ott töltöttem. Családi okokból mentem át oda. Kolozsvári zeneakadémiai tanulmányaim idején zenetudományi szakot végeztem, ez több évig tartott, mint a tanári, így a feleségem egy évvel hamarabb végzett, és már az egyetem alatt megszületett az első gyerekünk. A feleségem Maros megyében, Bonyhán tanított, amikor Kolozsváron utolsó éves voltam. Egy év múlva Csíkszeredába kerültem, ő még egy ideig szintén Bonyhán volt. Amikor végre összekerült a család, a Népi Alkotások Házában végzett munkám miatt állandóan terepen voltam, jártam a megyét, keveset voltam velük. Ezen a helyzeten akartam változtatni, amikor a művészeti népiskolához kértem át magam, de aztán egy év múlva már Marosvásárhelyre hívtak, a Maros Művészegyütteshez, mert szerették volna, hogy ez a táncházas szemlélet a színpadi műsorokban is megjelenjen. A rábeszélésemben Lőrincz Lajos koreográfusnak és Tóth Erzsébet népdalénekesnek volt nagyobb szerepe, de családi okok is segítettek a döntésben, édesanyám és a feleségem szülei Marosvásárhelyen laktak, így odaköltöztünk. Utólag egy kicsit sajnálom, hogy elmentem Csíkszeredából, hogy elszakadtam a Barozda együttestől, a csíkszeredai Régizene Fesztiváltól. De a sorsot nem lehet kiszámítani. A Barozda tagjai 1986-ban Svédországba disszidáltak, mert itt teljesen ellehetetlenült a helyzetük a zaklatások miatt, és ha Csíkban maradtam volna, akkor lehet, hogy velük megyek. Így viszont nem kerültem olyan messzire a szülőföldemtől.
– Végül meddig élt Erdélyben?
– Már 1992-ben hívtak Budapestre a Néprajzi Múzeumba. Az a diákkori vágyam, hogy főállásban népzenekutatással foglalkozzam, valóságközelbe érkezett, de jobban szerettem volna, ha erre itthon adódott volna lehetőség. Ezért 1992-től 1994-ig próbáltam elérni, hogy itthon olyan munkahelyet találjak, ahol zenetudományi kutatásaimat hivatásszerűen végezhetném. Igazi népzenekutatói állás csak Kolozsváron volt a Folklórintézetben, ott érdeklődtem, de nem biztattak távlatilag sem, hogy oda bekerülhetnék. A marosvásárhelyi akadémiai fióknál is próbálkoztam, ott is sikertelenül. Így végül elfogadtam a budapesti meghívást.
– Végül hány éves lett, amire megtalálta a helyét?
– 42 éves voltam, amikor hivatásos népzenekutató lehettem. 25 éves koromtól 42-ig itthon alig publikáltam, kutatói állás hiányában leginkább a terepkutatással, tehát népzenegyűjtéssel tudtam foglalkozni, és addigra már több száz órát kitevő gyűjteményem alakult ki, aminek a feldolgozására szabadidőben nem volt lehetőség. Az első könyvem kéziratát 1986-ban vittem a Kriterionhoz, de éppen akkoriban hoztak olyan döntést, hogy Romániában nem jelenhettek meg további magyar néprajzi munkák, így a kéziratot visszaadták. 1990 után újra próbálkoztam, de akkor meg a Kriterion anyagi helyzete nem tette lehetővé a kiadást. Ezért jelent meg aztán Budapesten. Ott ennek a könyvnek sikere lett, és ez is közrejátszott abban, hogy elhívtak oda dolgozni.
– Azóta viszont rengeteget publikált. Most éppen hány munkahelye van?
– Amint említettem, a Néprajzi Múzeumnál kezdtem, de az első munkanapomon bementem az MTA Zenetudományi Intézetbe, ahol már ismertem több kollégát, és jeleztem, hogy mostantól a Néprajzi Múzeumban találnak, ha szükség van rám. Dobszay László, a Népzenei Osztály akkori vezetője pár perc múlva utánam jött a folyosón, és azt kérdezte, nem akarok-e ott is dolgozni fél állásban, így kezdettől ott is dolgoztam, és mostanra már ez a fő munkahelyem. Sebő Ferenc kezdeményezésére 2001-ben létrejött a Hagyományok Háza, és áthívtak oda egy népzene-archiválási részleget kialakítani és vezetni. Így akkor a múzeumról le kellett mondanom. 2007-ben a Zeneakadémián létrehoztuk a Népzene Tanszéket, ahol a kezdetek óta magyar népzenekurzusaim vannak. Ezenkívül a Zenetudományi Tanszéken az etnomuzikológia szakosoknak vagyok főtárgytanára. Belőlük potenciális népzenekutatókat képezünk, ami azért újdonság, mert Kodály halálától mostanáig szünetelt az ilyenfajta képzés Magyarországon.
– Említett már gyűjtést, archiválást, s úgy tudom, nemrégiben éppen az archiválásról tartott képzést Csíkszeredában… Mennyiben változtatta meg ezeket a munkaterületeket a számítógép?
– Nagyon megváltoztatta és ezzel szerencsém volt. A székelykeresztúri gimnáziumban kiváló matematikatanárom volt Márton Péter, kiváló osztálytársaim, akik közül később többen matematika és más reál szakos tanárok lettek. Érettségi előtt eredményeim alapján tőlem is azt várták a tanáraim és a szüleim, hogy ilyen pályára menjek. Én viszont a zenét választottam, de adva volt a reál szakos gondolkodásmódom, és amikor a Marosvásárhelyi Rádióhoz 1990-ben hoztak ajándékba egy számítógépet, rögtön elolvastam a használati utasítást és elkezdtem rajta dolgozni. Később a Magyar Rádióval volt jó kapcsolatunk, és Jászberényi Emese többször küldött Budapestre tapasztalatcserére. Ott tanultam adatbázis-kezelést, és létrehoztam a Marosvásárhelyi Rádió első hangtári adatbázisát. Közben saját számítógépet vettem, megtanultam a digitális kottagrafikát, sőt a hardverszerelést is. Számítógép-használat terén, úgy érzem, felveszem a versenyt a fiatalokkal.
– Én nem is a kora miatt tettem fel ezúttal a kérdést, hanem mint módszer, mint lehetőség mit adott hozzá például az archiváláshoz?
– A publikációim több esetben adatbázist is tartalmaznak, sőt most a legutóbb megjelentA Sóvidék népzenéje című kötet is egy szép könyvnek néz ki, de tulajdonképpen a lényege nem a könyv, hanem a mellékelt DVD, amin egy adatbázis van, ahonnan komplex módon lehet visszakeresni a népzenei gyűjteményt. Ez az, amit egy könyvben nem lehet megcsinálni. Nagyon sok mutatót kell egy könyv végére tenni, hogy mindenféle szempont szerint egyenként kereshessünk, és akkor is nehézkes lesz a használat. A számítógépes adatbázis esetében kombinálni lehet a szempontokat, fogalmi hierarchiát lehet kialakítani, és ez rendkívül fontos egy több százezernyi nagyságrendű népzenei anyagnál, mint amilyen a Zenetudományi Intézetben található.
– Mennyire jut ideje mindezek mellett a családjára?
– Van öt gyermekem és négy unokám. Az első házasságom Marosvásárhelyen válással ért véget, abból van két gyermekem, a második házasságból szintén kettő, ami viszont tragikusan végződött, mert a feleségem negyvenéves korában rákban elhunyt. A harmadik házasságomból van egy kislányom, aki most tizenegy éves. Ez a család. Hogy mennyire jut idő? Több idő kellett volna, kellene rájuk.
– Távlati tervei?
– Még nagyon sok publikációs tervem van, főleg a népi tánczenéhez kapcsolódóan. Ennek szeretném a dialektológiai rendszerét kidolgozni, ha erre időt és erőt ad a jó Isten, akkor az egész magyar nyelvterületre vonatkozóan. A Sóvidék népzenéje című kiadványom ennek a tervnek a része, tehát a Székelyföld felől indulok, előbb annak szeretném elvégezni a népzenei áttekintését, s azután haladnék nyugati irányba a többi területre.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Értékteremtő munkájukat ismerték el az Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjjal
A magyar kultúra napja rendezvénysorozat díjátadó gálával zárult vasárnap este Székelyudvarhelyen, amelyen az Udvarhelyszék Kultúrájáért-életműdíjat Pávai István székelyudvarhelyi születésű, jelenleg Budapesten élő népzenekutató vehette át, ugyanakkor elismerték az Udvarhelyi Fiatal Fórum, Zsidó Zsuzsanna rugonfalvi óvónő, valamint a Szentegyházi Hagyományos Huszáregyesületet értékteremtő tevékenységét is.
Ünnepélyesen, de szomorú hangulatban kezdődött vasárnap este az Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjak átadása: a veronai tragédia áldozatainak adózott egy perc néma csenddel a közönség a székelyudvarhelyi Művelődési Házban.
Az Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjat minden évben olyan személyek, szervezetek, egyesületek kapják, akik, illetve amelyek a közösségért, a magyar kultúráért tevékenykednek. A díjazottak munkásságát a Székelyföldi Stúdió által készített kisfilmek ismertették a jelenlévőkkel.
Az Udvarhelyszék Kultúrájáért Egyesület Életműdíját ez alkalommal a székelyudvarhelyi születésű, Székelykeresztúron nevelkedett, jelenleg Budapesten élő, szelíd és alázatos személyként jellemzett Pávai István népzenekutatónak ítélték oda. Fiatalabb korában a Hargita Megyei Népi Alkotások Házának volt a zenei irányítója, a csíkszeredai Művészeti Népiskola tanára, a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes művészeti titkára. Még Budapestre költözése előtt a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttesnél tevékenykedett szakmai tanácsadóként, később zenei szerkesztő, majd a kulturális műsorok osztályvezetője volt a Marosvásárhelyi Rádiónál. Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Zenetudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Tanszékének docense, a Hagyományok Háza keretében működő Folklórdokumentációs Könyvtár és Archívum vezetője.
A kiforrott, erős közösségként jellemzett Udvarhelyi Fiatal Fórum érdemelte ki idén az Udvarhelyszék Kultúrájáért Közösségi díjat, hiszen fennállása óta a diáknapok, a gólyabálok, a jégkarnevál mellett számos olyan kulturális programot szervezett, amellyel bizonyította, hogy képes az értékteremtésre. A díjat Vass Orsolya, az UFF vezetője vette át.
A rugonfalvi óvónőnek, Zsidó Zsuzsannának ítélték oda ezúttal az Értékteremtő díjat. A méltatás szerint a Vadrózsák Színjátszó Csoport vezetője „játszva teremt értékeket”, hiszen évek óta a közösség felnőtt tagjainak színpadi „edzője” és összekovácsolója.
„Mindenki ismeri Mihály József huszárkapitány vitathatatlan érdemeit” – hangzott a méltatás az Értékmentő díj átadásakor annak a személyiségnek, aki létrehozta és mai napig fenntartja a Szentegyházi Hagyományos Huszáregyesületet és ezáltal megéli a hagyományokat. Az est meglepetésvendégeként a huszárok teljes díszben, énekszóval vonultak végig a termen a színpadig, ahol köszöntötték könnyekig meghatódott kapitányukat. A huszáregyesület előadását a Cickom Énekegyüttes csengő hangon előadott sóvidéki népdalai követték.
Ferenczi Attila az irodalom rovatban Szini Lajos, Laji bá'-val való első „találkozásáról”, és a munkája, a Nyüszkölés a feredőn s a nagy viz martyán című könyv színpadra viteléről ír. Továbbá Szini Lajos írásainak nyelvezetére is kitér, kritizálóit, elmarasztalóit is idézi. Részleteket is közöl a folyóirat Szini Lajos írásaiból.
Portik Gabriella tanulmányában rávilágít, hogy migrációról nem csak ma beszélhetünk. Az 1941-44 közötti időszak elvándorlását, kitelepítését kíséri nyomon. Az önszántukból vagy kényszerülve kérdést járja körül a Börvelyi, Székelytelep kapcsán.
Nagy József a lapszámban az I. Világháború hadi eseményei a Békás- és a Tölgyesi szorosokban címmel közöl tanulmányt. A főszerkesztő felhívta a diákok figyelmét, csak olyan szakot válasszanak, amit szeretnek, továbbá felkérte, az itthon maradásnak egy erős szála lehet az, hogy az egyetemi évek alatt folyamatosan kapcsolatba legyenek az itthoniakkal, az otthon történéseivel. Bátorította a középiskolásokat, hogy írjanak, vegyék fel a kapcsolatot a szerkesztőkkel.
A Gyergyói Szemlét igyekeznek minden egyes településen bemutatni a szerkesztők, Kilyénfalván, Szentmiklóson, Szárhegyen már ismertették a folyóiratot. Január 25-én, szerdán 18 órától Gyergyóremetén a Községház Tanácstermében, 26-án, csütörtökön 18 órától Gyergyóalfaluban a Petőfi Sándor Művelődési Házban és 31-én, kedden 18 órától Gyergyószentmiklóson a Városi Könyvtárban mutatják be a folyóiratot, melyet az érdeklődők ingyenesen megkaphatnak.
Dósa Ildikó
Székelyhon.ro

Friss népzenei kutatások és régi csángó családi fotók Kolozsváron
A budapesti Hagyományok Háza két új kiadványát és egy alakulóban levő néprajzi fotóadatbázist mutattak be szerdán egyetlen délutáni eseménybe sűrítve a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságnál.
A Sóvidék népzenei kultúráját, illetve a mezőségi karácsonyi kántáló énekek örökségét teszi áttekinthetőbbé a két néprajzi kiadvány, a fotótár pedig, amely 2016 nyarán Moldvában és Orbaiszéken gyűjtött több mint 1500 privát fotóból áll, a csángók és a székelyek családi fotózási szokásait tárja fel.
Először Pávai István népzenekutató új kötetét, a Hagyományok Háza és a MTA BTK Zenetudományi Intézetének kiadásában megjelent A Sóvidék népzenéje című kiadványt ismertették. Almási István néprajzkutató nem tudott jelen lenni az eseményen, méltatását ezért Gergely Zoltán tolmácsolta.
Mint megtudtuk a kutatók számára rendkívül fontos összegzésről van szó, amely a budapesti és kolozsvári archívumokban megtalálható dallamokat rendszerezi, Zoltán Aladár és Szabó Csaba korondi, illetve siklódi gyűjtéseit, Szabó Piroska szovátai zenetanárnő lejegyzéseit, és Kacsó András táncmester alsósófalvi, valamint Katona Ádám korondi hangfelvételeit tartalmazza, emellett pedig a szerző, Pávai István saját gyűjtéseit.
A kötet mellé korszerű DVD jár a feldolgozott gyűjtések kereshető adatbázisával, amelyben szövegek, hang- és filmfelvételek, fotók, kottás lejegyzések is elérhetőek az archívumi adatokkal együtt, emellett pedig digitális formában a könyv teljes szövege. A DVD-n így megnézhetőek például a Martin György által némafilmre rögzített táncok, vagy Vikár Béla fonográf-felvételei.
A Sóvidék népzenei kultúráját több évtizede kutató Pávai István 1951-ben született Székelyudvarhelyen, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián védte meg Sóvidéki népzene című diplomadolgozatát. Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Zenetudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a budapesti Hagyományok Házában működő Folklórdokumentációs Könyvtár és Archívum vezetője és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatója.
Pávai István elmondta, hogy a műdalokat sem zárta ki a kutatásból, mert meg kell mutatni a folklór változását is. A generációról generációra átadott műdalok között nagyon régi virágénekek is vannak, az egyik például a 18. századra datálható, szövegét ugyanis Verseghy Ferenc is felhasználta Krisztinka című dalában. A polgárosodás hatását is vizsgálta: a fürdőélet hatására Szovátán, Parajdon vagy Korondon cigány- és fúvószenekarok jelentek meg és befolyásolták a helyi zenei kultúrát.
Szintén a Hagyományok Háza gondozásában jelent meg Gergely Zoltán Mezőségi kántáló énekek című kötete. A kiadvány alapja a szerző Kolozsváron, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Hungarológiai Tanulmányok doktori iskolájában megvédett doktori dolgozata, amelyet Pozsony Ferenc néprajzkutató és Szenik Ilona népzenekutató irányított.
A könyvbemutatón Pozsony Ferenc elmondta, hogy a kutatás azért volt szerencsés, mert Gergely Zoltán, aki maga is mezőségi származású, a zenetudomány felől érkezett, így egyszerre tudott foglalkozni a dallamokkal és a szövegekkel is. A kutatás hiánypótló, mert az elmúlt fél évszázadban alig jelent meg publikáció a karácsonyi kántáló énekekről, a kommunizmus évei alatt a vallási konnotáció miatt, másrészt pedig azért, mert nagy részük műzenei eredetű, ezért a népzene-kutatókat kevésbé érdekelte a terület.
Gergely Zoltán egy ördöngösfüzesi és egy magyarszováti énekesasszony adatközléseire támaszkodott a kutatásban, azt is vizsgálta, hogy hogyan élnek ma ezek az énekek a mezőségiek életében, illetve hogyan hatott a zenei kultúrára a migráció vagy a neoprotestáns vallási mozgalmak megjelenése.
Online is elérhetőek a 20. század eleji csángó és székely családi fotók
A könyvbemutatók után röviden szó esett a Babeș-Bolyai Tudományegyetem néprajz szakos diákjainak nyári gyakorlatáról is, akik a Bethlen Gábor Alap támgatásával Moldvában és Orbaiszéken élő családok privát fotógyűjteményét digitalizálták. Több mint 1500 családi fotót gyűjtöttek és rendszereztek, ezek megtalálhatóak a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum internetes oldalán is.
Pozsony Ferenc elmondta, hogy a fényképezés a 19. század végén terjedt el Erdélyben, a 20. század első évtizedeiben pedig a polgárosultabb csángó családokban már készítenek, illetve műteremben készíttetnek fotókat, elsősorban jeles alkalmakkor, esküvő, temetés, egyházi ünnepek alkalmával. Ezekből néhányat nagy méretben kinyomtatva a helyszínen is megszemlélhetett a közönség.
Zs. E.
maszol.ro

Csak tiszta forrásból: megcsillogtathatják népdaltudásukat
Az a cél, hogy minél többen énekeljenek népdalt, és minél többen szeressék meg azt – mondta a Csak tiszta forrásból népdalvetélkedőt szervező alapítvány vezetője, Szalay Zoltán. A verseny elődöntőin szép számban vettek részt a gyermekek, óvodától középiskolás korig Csíkszékről több mint háromszázötvenen énekeltek.
A csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban pénteken és szombaton zajlanak a XIX. Csak tiszta forrásból − csíkszéki népdalvetélkedő döntői.
Az elődöntőket külön szervezték meg a gyimesi, felcsíki, alcsíki és kászoni, csíkszeredai és az úgynevezett oldalcsíki települések számára.
Versenyeztek ugyanakkor a Gyergyó vidéki diákok is. Óvodásoktól utolsó éves középiskolásig minden diák részt vehetett, az iskolások pedig népdalcsoportokként is vetélkedhettek.
Szép számban jelentkeztek
A versenyt az Eszterlánc Alapítvánnyal együttműködve a Tiszta Forrás Alapítvány szervezte, és amint ez utóbbi elnöke, Szalay Zoltán zenetanár elmondta, az elődöntőkön összesen mintegy 350 gyermek vett részt. Az elsőrendű cél, hogy minél többen énekeljenek népdalt, minél többen szeressék meg, sajátítsák el azokat a kincseket, amelyek a népi hagyományainkban megtalálhatók – emelte ki Szalay. Úgy látja, a versenyen szép számban vettek részt a gyermekek, más, hasonló kiterjedésű vidékekhez viszonyítva ez jelentős létszám. Kovászna megyében például valamivel több mint kétszáz diák szokott részt venni a hasonló versenyen. Figyelembe véve, hogy a benevezéshez számos népdalt kell ismerni – az óvodás kategóriában például hetet, a tizenegy-tizenkettedik osztályos korcsoportban pedig húszat – a verseny révén a térség népdalkincsét is nagymértékben feltérképezték a diákok. Mester fokozatot is hirdettek a vetélkedőn, ezen kategória versenyzői ötven-száz népdalt kell ismerjenek – ebben a csoportban heten versenyeztek. A hétvégi döntő nyertesei számára további vetélkedési lehetőség is lesz, ez a verseny elődöntőt képez a jövő áprilisra Szentegyházára tervezett Székelyföldi népdalvetélkedők döntőjére (negyedik osztálytól tizenkettedik osztályig), illetve az Őszirózsa országos népdalvetélkedőre (nulladik osztálytól nyolcadik osztályig).
Régi dallamok az internetről
A verseny során a tapasztalt zsűritagokat is meglepték néha a gyermekek, időnként előkerültek olyan dallamok vagy dalváltozatok, amelyek számukra ismeretlenek. Mindig arra ösztönözzük a felkészítő tanárokat és a nagyobb diákokat, hogy kutassanak olyan források után, amelyekben elfelejtett, régi népdalokat találnak – mondta el Szalay Zoltán. Mint megtudtuk, ilyen források hozzáférhetők az interneten, a magyarországi Zenetudományi Intézet és a Hagyományok Háza adatbázisa mindenki számára nyilvános. „Ezekben olyan kincseket találnak, amelyek akár több mint száztíz évvel ezelőtt lettek gyűjtve: Bartók 1906-ban járt Felcsíkon, és az akkori fonográf-felvételek digitalizált változatai megtalálhatók. A verseny folyamán elég sokan nyúlnak már hál'istennek ezekhez a forrásokhoz – mesélte el a verseny szervezője. Hozzátette, a magyar népdalkincs rendkívül gazdag, a népzene és néptánc kutatása terén pedig a magyarság világelső. A nyilvántartott magyar népzenei adat száma például több mint háromszázezer, német nyelvterületen pedig a nyilvántartott adat mennyisége ötezer – tudtuk meg Szalay Zoltántól, aki maga is gyűjti, kutatja a népzenét. R. Kiss Edit / Székelyhon.ro

László Ferenc zenetudósra emlékeztünk
László Ferenc (1937–2010) zenetudós, aki 2010-ben hagyott itt bennünket, komolyzene-kedvelőket, muzsikusokat, pályatársakat, tanítványokat. Sófalvi Emese kolozsvári származású, Székelyföldön élő zenetanár javaslatára szombat délben koszorút helyeztünk el a mindannyiunk által tisztelt és szeretett zenetudós sírjánál, a Házsongádi temetőben, majd délután az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet- Nyelv- és Történelemtudományi Szakosztálya szervezésében zenetudományi ülésszakra került sor a Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvény keretében. Az EME-székházban zajló emlékülésen Almási István népzenekutató, Németh G. István, Biró Viola Budapesten tevékenykedő zenetudósok, Potyó István kolozsvári egyházzenész, Sófalvi Emese zenetanár értekezéseit hallgathattuk meg Angi István zeneesztéta moderálásával. Idén márciusban lett volna 80 éves László Ferenc kolozsvári zenetudós Házsongárdi sírjánál Fazekas Zsolt, a belvárosi református egyházközség lelkésze tartott rövid áhítatot.
– Az évek múltával érezzük, hogy László Ferenc mennyire gazdagította életünket, és milyen gazdag örökséget hagyott ránk. Ez az emlékezés a jövő fele mutat, mert az emlékezésnek csak akkor van értelme, ha tanulságul szolgál a jelennek és a jövőnek. Élete során László Ferenc állandóan érezte Isten szeretetét, ezért vált meggyőződésévé az az igazság, hogy akik Istent szeretik, minden javukra van. Példája meghatározó azoknak, akik ismerték – összegzett Fazekas Zsolt lelkipásztor.
Németh G. István erdélyi származású budapesti zenetudóstól megtudhattuk: Budapesten már októberben megemlékeztek László Ferencről. A zenetudós felbecsülhetetlenül gazdag hagyatékát a Budapesti Zenetudományi Intézetben digitalizálják, és a közeljövőben már elérhető lesz. – A teljes állomány digitalizálása után a 14 dobozban tárolt, papír alapú dokumentumok visszakerülnek Kolozsvárra. Az eddig digitalizált hagyaték 333 gigabájt nagyságú, 6 500 mappában 50 000 állományt tartalmaz. A hagyaték magába foglalja László Ferenc teljes, 5000 tételt alkotó levelezését is, amely olyan szakmai egyesületek tevékenységéhez kapcsolódik, amelyeknek László Ferenc a tagja volt – ismertette a számszerű adatokat Németh G. István, aki 1996-ban, a kolozsvári zeneakadémia muzikológus hallgatójaként ismerkedett meg személyesen a zenetudóssal.
– László Ferenc mindenkinek azt mondta, amire szüksége volt. Személyiségéből mindenkinek más-más szelet nyilvánult meg, mindenkinek más olvasata van róla. Hatalmas intellektuális kapacitás fölött rendelkező értelmiségi, tudós, tanár, publicista, médiaszemélyiség volt, akinek a harmonikus személyiség kegyelme is megadatott, mindenkit szeretni próbált – jellemezte az elhunyt zenetudóst Németh G. István.
– Lángeszű tudós volt, nagyszerű fuvolista, kiváló kamarazene tanár, aki hatalmas életművet hagyott maga után. Egyenletesen felívelő pályáját kimagasló szellemi képességei mellett akaratereje, céltudatossága, szívós szorgalma, szilárd keresztyén hite határozta meg. Zenetudósi pályakezdése eltért a szokásostól: lankadatlan önképzéssel sajátított el mindent, ami a tudomány műveléséhez szükséges. Több mint 20 könyvének jórészét Bartóknak szentelte. Vérbeli kutatóként szenvedéllyel, elmélyült búvárkodással mindig új adatokat, értékeket tárt fel, új megvilágításba helyezett köztudomású tényeket, és nem riadt vissza a helyreigazítástól sem. Képzeletgazdagsága, intuíciója, szellemi frissessége, ismeretanyaga hatalmas volt – derült ki Almási István etnomuzikológus előadásából. Ezek az erények mutatkoztak meg zenekritikáiban is, fűzte hozzá az előadó, számon tartotta a hangversenyéletet, az operák tevékenységét. Rendszeresen írt romániai és magyar művelődési folyóiratokba, közíróként több ezer eszszét és cikket jelentetett meg. – Írásaiban sikeresen ötvöződött az igényes szakszerűség és a kifejezés eleganciája. Románul és németül is magas irodalmi színvonalon írt és beszélt. László Ferenc az ideális erdélyi szellemiség egyedülálló megtestesítője, igazi európaiság képviselője volt. Zenei társaságok és fórumok alapítását kezdeményezte. Ő alapította a Román Mozart Társaságot, amelynek 10 évig elnöke, majd tiszteletbeli elnöke volt, a csíkszeredai régizene fesztivál igazgatója is volt. Több mint 40 éven át kutatta Bartók munkásságát – tudhattuk meg továbbá Almási Istvántól, aki már gyerekkorától ismerte László Ferencet.
– Zenetudósként, Bartók-kutatóként mindig „megtalálta a tűt a szénakazalban”. Bartókról szóló írásai alapirodalom volt számomra, következtetései megkerülhetetlenek – vélekedett Biró Viola zenetudós, a Budapesti Zenetudományi Intézet munkatársa.
Potyó István római katolikus egyházzenész, a Szent Mihály plébánia karnagya és karmestere visszaemlékezett arra, amikor a kolozsvári zeneakadémia mesteri tagozatos hallgatójaként László Ferenc tanítványa volt. Potyó István az ő irányítása alatt kezdte el doktori tanulmányait, amelynek tárgya a 18–19. században Erdélyben komponált misék voltak. A doktori dolgozat témájából vizuális és auditív példát is nyújtott.
– Az itt jelen levő fiatal kutatókat egy ember köti össze, aki már nem él. Lelkesen beszéltünk írásairól, egymást ösztönöztük arra, hogy jobb szakemberek legyünk. Tudományos életünkben fontos helyet foglalt el – fejtette ki Sófalvi Emese zenetanár, majd Mozart Varázsfuvola című operájának, azaz a Tündérsípnak a román akadémia kolozsvári fiókjában levő, Pály Elek által a 19. században lemásolt kéziratát mutatta be. Ebből azt a következtetést vonhattuk le, hogy Tündérsíp néven az opera már az 1820-as és 1830-as években eljutott Kolozsvárra Pály Elek (Lukics Elek néven anyakönyvezték, 1797–1846 között élt) színésznek köszönhetően, aki több erdélyi városban fellépett, végül Kolozsváron hunyt el, és hagyatéka itt maradt.
Az emlékülés zenei részében közreműködött Szallós-Kis Anna fuvolán és Haáz Bence oboán. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)