Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezés Micskén
Születésének 100. évfordulója alkalmából Jakó Zsigmond történészre, művelődés- és gazdaságtörténészre emlékeztek nemrégiben fiatalkorának helyszínén, Micskén.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Filozófiai és Történettudományok Osztálya illetve az Erdélyi Múzeum Egyesület Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezésére szervezett rendezvény utolsó állomásaként a Micskén elhelyezett Jakó Zsigmond emléktáblához zarándokolt el egy kisebb csoport, melynek tagjai úgy kívántak tisztelegni a neves professzor emléke előtt, hogy felkeresték gyerek- és fiatalkorának fontos állomásaként szolgált családi házat Micskén. Így érkezett rövid időre a hegyközi helységbe Fodor Pál, a MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója, Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) elnöke, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora, az MTA kültagja, Kovács András, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora, az MTA kültagja. E neves csoporthoz csatlakozott továbbá Zsoldos Attila az MTA BTK TTI tudományos tanácsadója, témacsoport-vezetője, az MTA rendes tagja, Szovák Kornél egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről, Fejér Tamás és Pakó László tudományos munkatársak, az EME Kutatóintézetéből. A debreceni egyetem képviseletében Dáné Veronka egyetemi adjunktus tisztelte meg a centenáriumi megemlékezést, míg Nagyváradról Emődi András levéltáros érkezett. A hivatalos tisztelgők mellett a helységhez való kötődés Ariadne-fonalát a professzor lánya, Jakó Klára és családja biztosította, elhozva rokonukat, Baranyi Katalint is, aki szülőfalujának nevezheti Micskét. A jeles megemlékezésen természetesen a helyiek is képviseltették magzukat.
Megemlékezés
A megemlékezésen a Görböc néptánccsoport leánykórusának népdalcsokra után Sipos Gábor röviden ismertette Jakó Zsigmond professzor munkásságát, kitérve történelmi jelentőségű érdemeire. Kosztandi Mihály helyi polgármester ünnepi köszöntőjében üdvözölte a vendégeket, örömét fejezve ki, hogy adódnak ilyen pillanatok, amikor a múltban elszenvedett történések talán feloldozhatóvá vállnak az emlékezések során, az idő múlása remélhetőleg elhozza és rehabilitálja a veszteségeket. További megemlékezés során Jakó Zsigmond emléktáblájánál Fodor Pál, Kovács András, Sipos Gábor, továbbá a polgármesteri hivatal és református egyházközség nevében Kosztandi Mihály és Gavallér Lajos lelkipásztor, a Miskolczy Károly Általános Iskola nevében Hodgyai Edit igazgató, a Görböc néptánccsoport nevében annak leánykórusa helyezte el a megemlékezés koszorúit.
erdon.ro

Dózsa György Temesvárott
„Nem hallottátok Dózsa György hirét? / Izzó vastrónon őt elégetétek, / De szellemét a tűz nem égeté meg” – írta Petőfi Sándor 1847-ben A nép nevében című versében. Az izzó vastrón e vers nyomán került be a köztudatba, de a valóságban nem létezett – az izzó vaskorona igen. Mindenki tudja, vagy csak tudni véli, ki volt Dózsa György. Azt is, hogy a háromszéki Dálnokon született – ami nem biztos –, és azt, hogy 1514-ben Temesváron végezték ki szörnyű kegyetlenséggel Szapolyai János erdélyi vajda parancsára, minekutána parasztseregével dúlta a környéket, és megostromolta Temesvárt.
Dózsa György emlékének nyomait Temesváron kerestük. Városnéző túránk két állomása Dózsához kötődik. Egyik a Mária tér. A városközpontból kifelé tartva, a Mária hídon átkelve a Bégán jobbról a vízügyi palota hatalmas épülettömbje nyűgöz le, de a lényeg balról következik, a főút, azaz az 1989. december 16. út és a Dózsa György utca találkozásában egy beugró kis terecskére leszünk figyelmesek. Ez a Mária tér. Oda építették fel 1906-ban Székely László főépítész tervei alapján a Mária-kápolnát, amelyet korábban Dózsa-kápolna néven is emlegettek. A három oldalán nyitott építmény neoromán stílusban készült, három oldalán két-két oszlop tarja az előugró, baldachinra emlékeztető tetőt. Belsejében márványból faragott és fényesre csiszolt Mária-szobor, Kiss György alkotása. Az egészet kovácsoltvas kerítés övezi. Idegenvezetőnk, Szekernyés János helytörténész meséli a hely történetét. Dózsa György kivégzésének egyik feltételezett helyszínén állunk. (Egy másik a jelenlegi ortodox katedrális mellett található, és van egy harmadik is, attól alább.) Tulajdonképpen egy Mária-látomás helyszíne ez, amiről legenda is szól, és ezt Márki Sándor megírta 1913-ban kiadott Dózsa-monográfiájában. Amikor a parasztvezér megkínzásához izzították a vaskoronát, a tüzet nedves fából rakták, amely nagy füstöt eresztett, olyannyira, hogy beborította az egész területet. Közben a Szapolyai János vajda által oda rendelt ferences szerzetesek énekeltek és imádkoztak. A füstfelleg egyszerre kettéoszlott, és megjelent Mária képe. Akkor a nép térdre borult és imádkozni kezdett. A Mária-látomást azzal magyarázzák, hogy az oszladozó füstben egy lovassági zászlón volt látható a Szűzanya képe a kisdeddel. A nép hitt a csodában, és a kivégzés helyén Mária-képet erősítettek egy karóra vagy oszlopra. A csoda a török uralom alatt sem merült feledésbe, Mária-kép díszelgett azon a helyen 1837-ig, amikor fából faragott szobor került a helyére, ezt 1865-ben kőből faragott Mária-szobor váltotta. Apácák viselték gondját, környékbeliek látogatták.
A 20. század elején Temesvár új városrendezési terve alapján a környéket felparcellázták, a telkeket eladták, a Mária-szobor helyén épp sugárút haladt át. A tiltakozó polgári felzúdulás nyomán a város a szomszédos fél telket visszavásárolta, és oda építették fel a Székely László tervezte kápolnát. Azért oly félszeg a terecske, mert csupán fél telek helyén alakították ki – magyarázta Szekernyés János, aki a városnézés alatt nem győzte eléggé dicsérni Székely Lászlót és munkásságát. Különben a magyar főépítészt igen nagyra tartja délutáni kalauzom, George Basarabă mesteri képzős hallgató is. Szekernyés János még felhívta a figyelmet a kápolna hátoldalán levő feliratra, melyből az első világháborút követően kivéstek egy szót. A maradék a következő: „Isten Anyjának, a XXXXXXXX Védőasszonyának Dózsa György (1514) kegyetlen halála helyén melyet évszázadok hagyománya őriz kegyeletes engesztelésül ajánlják ez emlékművet Temesvár városa és lakossága 1906”. Az eltüntetett szó: magyarok.
Innen a Dózsa György utcán haladva, a Berthelot tábornok utcába kanyarodva lehet a Plevna térre érkezni, ott a Dózsa park, amelynek sarkából megpillantom a névadó állószobrát hátulról, mintegy 45 fokos szögből, ahonnan úgy tűnik, mintha a hatalmas, két ember nagyságú alkotás féllábú lenne. Persze, nem az, csupán egyik lábát kissé behajlítva, pihenő helyzetben áll. Eléje kerülve rögtön ismerősként köszön vissza. Ismerős, hiszen feje tisztán a dálnoki Dózsa-szobor mása, öltözete szintén ugyanaz, csupán a testhelyzet változott. Itt egyenesen, pihenő testtartásban áll, Dálnokon hatalmas talapzaton, harciasan figyelő testhelyzetben látható: térdben hajlított, magasabbra helyezett jobb lábán, térdén könyököl, míg bal kezét csípőre teszi. Baljáról szablya lóg alá, a temesvári szobor egyenes kardot tart. Ugyanannak a Szobotka Andrásnak az alkotása, akinek dálnoki szobrát nagy csinnadrattával avatták fel 1976-ban. Idegenvezetőnk meséli, kérdés volt, hogy szülőhelyén vagy halálának helyén állítsanak neki szobrot. Azért, hogy ne legyen baj az ügyből, magától Nicolae Ceaușescu elvtárstól kérdezték meg egy megkörnyékezés közben, hova is állítsák, mire a szocialista Románia első embere azt válaszolta, mindkettőre. Ugyanis Gheorghe Doja néven nagy osztályharcosnak állították be a keresztes vezért, olyannak, aki a magyar és román parasztok jogaiért harcolt. Visszatérve a temesvári Dózsa-szoborra, annak léte ismeretlen a köztudatban. Fel sem avatták. 1979-ben egy éjszaka helyezték el, a környékbeliek egyszer csak arra ébredtek, hogy megjelent a parkban – mesélte Szekernyés János.
Az elmúlt időket ismerve, valószínűnek tartom, hogy a dálnoki avató kiverhette a biztosítékot a kommunista elvtársak körében, s a temesvári szobrot már titokban kezelték, de a pártfőtitkár korábbi beleegyezésével takarózva mégis felállították. A fej ugyanaz: tekintete komor, s az összevont szemöldök az egyenes orral olyan képet nyújt, mintha feszület lenne. Nem csupán kereszt, hiszen mintha azon lenne Jézus megfeszített teste is, a szemöldökök a kiszegezett karjaira emlékeztetnek. Igen, odalopta a szobrász, hiszen a keresztesek vezéréről van szó – mondja Szekernyés János.
Miért ide került ez a szobor, amelynek talapzatán csak ennyi áll: Gheorghe Doja. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1981-ben megjelent első kötetéből kapunk a kérdésre választ. A Balogh Edgár által összeállított szócikkből megtudjuk, a Magyar Népi Szövetség 1947. november 20-án kezdődött, Temesváron tartott III. országos kongresszusa alkalmából Szemlér Ferenc Dózsa Temesvár előtt című versével jelentkezett. A temesvári műkedvelők ekkor mutatták be Sárközi György Dózsa-drámáját. Ugyanakkor egy Dálnok községből, Dózsa feltételezett szülőfalujából érkezett küldöttség faragott emlékoszlopot helyezett el „a kivégzés helyén”. Erre, a feltételezett harmadik kivégzési helyszínre utaltam fennebb, és erre a helyre állították 1979-ben az állószobrot.
Oly nagy volt akkor, 1947-ben a Dózsa-kultusz, hogy országos pályázatot hirdettek a vezér szobrának elkészítésére. Szobotka András 1948-ban meg is nyerte a kiírást, de más, nacionalista szelek kezdtek fújni, és szoborállításra már nem került sor. Sylvester Lajos közíró, lapunk néhai főmunkatársa egy visszaemlékezésében elmesélte, hogy Kovászna megye kultúrbizottságának elnökeként a bukaresti Köztársasági Palota alagsorában, egy tulajdonképpeni szobortemetőben fedezte fel Szobotka András alkotását az 1970-es évek elején. Kijárta, hogy az eredetileg a Dózsa halálának helyére szánt szobrot születési helyén állítsák fel. Az avatásra 1976-ban került sor, Sylvester Lajost akkorra már elmozdították tisztségéből. A Dózsa György-féle parasztháború és vezetője halálának 500. évfordulójára szervezett megemlékező ünnepi tudományos konferenciát az Erdélyi Múzeum-Egyesület csíkszeredai fiókszervezete 2014-ben. Az ottani előadásokból kiderült, sok minden tévesen került be a köztudatba, és az újabb kutatások eredményei sokszor eltérő képet mutatnak. C. Tóth Norbert történész, a Magyar Medievisztikai Kutatócsoport munkatársa elmondta, az április elején ismert hadi helyzet megindokolta a keresztes háború meghirdetését, két hét múlva jutott csak el a hír, hogy a szultán nem Magyarország, hanem a perzsa sah ellen indul. Akkor már Buda alatt összegyűltek a hadba hívott jobbágyok, s a keresztes háború lefújásakor őket csak egy helyre lehetett irányítani, a Temesközbe, hiszen csak az ottani határ védelme volt kétséges. Neuman Tibor történész, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa mítoszt oszlatott el, Dózsa leverésekor igazi csata nem zajlott, a jól szervezett hadsereg láttán a keresztesek nagy része megfutamodott. Dózsa brutális kivégzése a korban megszokott volt az árulók számára – mondta az előadó. A cél az elrettentés volt. Izzó koronával megkoronázták, az izzó trónra ültetés utólagos kitaláció. Húsának egy részét megetették társaival, testét négyfelé vágatták. Egy újonnan előkerült levélben a vajda anyja, Hedvig büszkeséggel számolt be lányának, a lengyel királynénak, Borbálának fia tettéről. Népszerűséget, politikai tőkét kovácsolt Szapolyai a parasztsereg leveréséből.
Horváth Zita docens, a Miskolci Egyetem általános rektorhelyettese pontosított: agyonsanyargatott paraszti társadalomról írtak korábban, mára már árnyaltabbá vált a kép, a gazdagodó mezővárosi paraszt-polgárság megmozdulásaként lehet leírni a történteket. Nem az elnyomás miatt tört ki elsősorban, hanem inkább a társadalmi differenciáltság során meggazdagodott parasztok érezték úgy, hogy jogaik csorbát szenvedtek. A konferencia összegzéseként elmondható, a Dózsáról szóló legendák jók, azokat össze kell gyűjteni, de a történelemtudományban nincs helyük.
Dózsa fél évezrede halott, de emlékezete él – csak éppen korrigálásra szorul. Tárgyi emlékei ott vannak kivégzésének helyszínén, Temesváron is, az 1906-ban épített Mária-kápolna és az 1979-ben az éj leple alatt állított szobor, továbbá utca és park őrzi nevét. Verssel kezdtem, verssel zárom, Farkas Árpád Dózsa-arc című költeményével: „Se békém, se bűnöm nincsen, / ropogok halotti ingben; / megtöretésem a testé –: / pusztítnak tökéletessé. / Kutyák a parázsló Holdra: / uszulnak torkomra, torra, / marnak, hogy vonítsak, / mosolygok – s vonítnak; / fenséges fölénnyel látom / gyönyörű fölfalatásom.”
(Megjelent a MÚRE által nemrég kiadott Hol vagytok, temesvári magyarok? című, a tavaly júliusi temesvári riporttáborban készült anyagokból összeállított kötetben – szerkesztette Szűcs László)
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Szent Korona-film Sepsiszentgyörgyön
Háromszékre érkezett a FilmLab stúdió A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában című, tavaly készült tudományos ismeretterjesztő filmje, mely az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének Pálffy Géza által vezetett Lendület – Szent Korona Kutatócsoportjának eddigi legfontosabb kutatási eredményeiről és ¬felfedezéseiről számol be. A filmet a Szent György Napok rendezvényeként közönségtalálkozón mutatták be szerda este a sepsiszentgyörgyi Művész moziban.
A népes, közel félszáz érdeklődőt a szervező Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet Magyarország sepsiszentgyörgyi kulturális központjának vezetője és Farkas Balázs, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának ideiglenes ügyvivője köszöntötte. A film készítéséről a forgatókönyvíró és rendező Bárány Krisztián beszélt. A filmet testvére, Bárány Dániel fényképezte. Jelen volt Cseh István, gyergyószentmiklósi származású zeneszerző. A kutatócsoportot Katona Csaba történész képviselte. Méltatta Pálffy Géza munkáját, és a kutatásaikból osztott meg anekdotákat. Elmondta: vannak, akik támadják amiatt, hogy fimet készítettek, de hát a tudósoknak is alkalmazkodniuk kell a mai technikához, minden eszközzel ismertté kell tenni a kutatási eredményeket, legyen az film, internet, közösségi oldal. A film a mohácsi vész, 1526 és az utolsó magyar királykoronázás, 1916 közötti időszakban mutatja be a Szent Korona történetét, ugyanis a kutatóknak páratlan értékű dokumentumokat, sőt, nemzeti kincseket sikerült felfedezniük. Ezek közé sorolható a koronázási jelvények 1551-ből és 1622-ből származó leltára, valamint a Szent Korona 17. századi közszemléinek felfedezése. Ez utóbbiakra a soproni király- és királyné-koronázások (1622, 1681) alkalmával került sor. Koronázási zászlókat és a műkincspiacról beszerzett címeres koronázási pálcát is láthatunk. A főszereplő Pálffy Géza kutató, de megjelenik id. Bertényi Iván, a Szent Korona történetének korábbi kutatója, és még számos történész közreműködött. A filmet festmények, metszetek, fényképek és hagyományőrző jelenetek színesítik. A film IV. Károly 1916. december 30-i koronázását már korabeli mozgóképek segítségével mutatja be. A bemutató utáni beszélgetés még folytatódott volna – ha a műsoron levő film vetítési időpontja miatt nem kellett volna kiüríteni a termet.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy kalandregény főszereplője is lehetne
A Szent Korona rejtélyeiről
A magyar koronázási kincsekről készült dokumentumfilm keddi bemutatóján alkotói is jelen voltak, és izgalmas beszélgetésben volt részük azoknak, akik a filmvetítés utáni közönségtalálkozóra ott maradtak.
A Szent Koronát vizsgáló Lendület csoport 2012-től zajló kutatása eredményét rendhagyó módon, a digitális kor kihívásaihoz igazodva filmen tárta a nagyközönség elé. A csíkszeredai magyar főkonzulátus meghívására a FilmLab stúdió munkatársai, az alkotók, a forgatókönyvíró és rendező Bárány Krisztián, illetve a gyergyói származású zeneszerző, Cseh István és a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének képviseletében Katona Csaba osztották meg, miért fontos számukra ez a mű, amely korábbi írott források híján 1529-től dokumentálja elsősorban a korona történetét 1916-ig, az utolsó magyar király, IV. Károly megválasztásáig.
A filmben dr. Pálffy Géza ismerteti a korona fordulatos életútját, miután kitartó levéltári kutatását szerencse is koronázta, mert véletlenül bukkant rá rendkívüli fontosságú iratokra. Ötször fel is kellett törni a koronát őrző ládát, valószínűleg egy ilyen alkalommal ferdült el a kereszt is rajta – mondta.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Sabin Gherman: Újra el akarják tőlünk venni Erdélyt a magyarok
Vajon építenek nekünk néhány autópályát, iskolát, kórházat is?Minden alkalommal, amikor éppen valami nagy tolvajlás zajlik, a Román Akadémia rendszeresen színre lép és a magyaroktól félti Romániát.
Februárban a tereken forrongtak az emberek, a Román Akadémia pedig hadba hívta a polgárokat Románia területi integritásának (!) megvédéséért, most a PSD (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) zúzza porrá az egész román kutatást, az Akadémia pedig arról beszél nekünk, hogy Magyarország újrakezdi a Románia elleni propagandáját; a figyelmeztetést szerdán, Bukarestben fogalmazta meg a Román Akadémia a Nagyító alatt az információs hadviselés című konferencián.
A megfogalmazó ugyanaz az I. A. Pop, akadémikus, aki 1989 előtt a kommunista egyetemi hallgatók egyik vidéki kisfőnöke volt, ma pedig a nemzeti félelmek engedményese.
Ugooorjatok, mert Orbán Viktor Budapestre viszi Erdélyt, a pálinkafőző üstökkel együtt!
Nem a mi dolgunk, hogy Magyarország siratja a történelmét – mindegyik ország ezt teszi, mi is. Igen, Magyarország csaknem száz évvel ezelőtt elvesztette Erdélyt és ez még mindig nyílt seb, az övé. De azért gondoljuk csak végig: ha – ad absurdum – holnap elveszítenénk Moldvát, mi nem ugyanezt tennénk? Sitty-sutty, túllépnénk ezen? Mi nem csináltunk nemzeti ünnepet Besszarábia és Románia egyesülésének emlékéből, ezzel próbálva meg begyógyítani saját történelmi sebünket?
A hősiességünkkel és igazságosságunkkal dicsekszünk, de egy olyan országtól reszketünk, mely feleakkora, mint mi és amilyen igazságosak vagyunk, megtagadjuk tőle a jogot, hogy saját belátása szerint vélekedjen a saját történelméről.
Az lenne a mi sorsunk, hogy nem csinálunk semmit, de állandóan a szomszéd portáját lessük?
Ahelyett, hogy Erdélyben egy kiteljesedést látnának, ezek a nagy akadémikus urak az egészet gyűlöletre és rettegésre szűkítik le; és a gyűlöletet és rémületet azok felé irányítják – na, ki felé? –, akik felépítették azokat a városokat, melyekkel ma mi, románok büszkélkedünk. Ez az őrület, hogy Erdélynek muszáj piros-sárga-kéknek lennie, szintén a rrrománizmusnak ezektől a vállalkozóitól származik – valójában amennyire román Erdély, ugyanolyan mértékben magyar is, meg német is, de ha Bihar egyes szegleteibe mész, akkor még szlovák Erdélyt is találhatsz, ha meg Szamosújvárra – a hajdani Armenopolisba – mész, akkor láthatod az örmény örökséget. Olyan nehéz megérteni, hogy Erdélyben a kultúrák egyenlők és kiegészítik egymást? Nem vagy képes felfogni, hogy elmúlt száz év és itt az ideje előre tekinteni?
Amilyen gonoszak a magyarok, a debreceni kórházakban románul kezelnek, a nyíregyházi állatkertben románul is kapsz az állatokról tájékoztatást; Budapesten a helyi tömegközlekedés jegyautomatái román nyelven is eligazítanak. Amilyen gonoszak a magyarok, a gyulai román középiskolán a román elnevezés az első és a román trikolór is ki van tűzve az épületre. Esetleg nem mindig tejjel-mézzel folyó Kánaán a két ország politikusai közötti kapcsolat? Nem a politikusok találták fel az Édent, ők csak elénk furakodtak a sorban, mint mindig.
Lehet, hogy mielőtt másokat szidnánk, fel kellene tennünk magunknak a kérdést: hogyhogy másoknak vannak autópályáik, mi pedig, az ügyeletes győzők, még mindig földutakon – természetesen ősi földről van szó – tesszük tönkre a tengelyeinket. Náluk vajon miért vannak kórházak és iskolák és öntözőberendezések, nálunk pedig – minden európai pénz ellenére – ezek hiányoznak?
Aztán azt is meg kellene magunktól kérdeznünk, hogy náluk miért van megművelve minden talpalatnyi föld, nálunk pedig nincs, pedig mi egyek vagyunk a természettel. Azt már meg sem teszem, hogy összehasonlítsam a felújított, végső soron identitást generáló műemlékeiket a megyei tanácsi főnökök és művelődésügyi miniszterek között ide-oda tologatott romjainkkal. És igen, megemlítendő, hogy mások kormányfője a húsvétot a feleségével és a lányaival töltötte, miközben Hazánk Pártjának Főnöke óceáni halat horgászott, a bulvárlapba illő macájával együtt.
Valójában az a nagy baj, hogy ezek a „hivatalosságaink” placebo hatású történelmet akarnak, olyan században akarnak hasznosak lenni, melyet nem értenek. Magyarországról és Erdélyről beszélsz nekem, miközben Románia már egyesült Magyarországgal és Lengyelországgal és Portugáliával és Németországgal és még vagy húsz országgal?
Mennyit fogtál fel az Európai Unióból, az elveiből és az értékeiből? Mennyit értettél meg a NATO-ból? Arról beszélsz te nekem, hogy Budapesten van egy főosztály, mely majd Trianonról és Erdélyről fog értekezni? Na és?
Hol van a Román Akadémiában, a román kormányban az a főosztály, mely megmutatná, hogy jóléten és becsületességen keresztül a történelmek kibékíthetők egymással?
Vagy attól félünk, és azt szégyelljük, hogy a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés Határozatába foglalt ígéretek pusztába kiáltott szavak maradtak?
Azt, hogy nem voltunk képesek átvezetni a hegyeken egy autópályát? Azt, hogy 2017-ben lesz száz éve – igen, elvtársak, Centenárium! – annak, hogy a Bodzai-hágón keresztül elkezdték megépíteni az Erdély és Munténia közötti vasúti összeköttetést és még mindig nincs kész? Azt, hogy a Szeret–Bărăgan-csatornára vonatkozó első tanulmányok, melyeket Davidescu professzor készített, már 1912-ben megvoltak és ez a csatorna, mely fél Moldvát kihúzná az éhezésből, még mindig nincs kész?
Ha a Román Akadémia becsületesen állna hozzá a küldetéséhez, akkor tízesével gyártaná a következő száz évre vonatkozó alapvetően fontos projekteket, elképzelést nyújtva arról, miként haladjon keresztül Románia egy olyan évszázadon, melyben annyi lehetőség és kihívás van, mint amennyi soha korábban a történelem folyamán. Megpróbálná meggyőzni a kormányon lévőket, hogy a képzett embereké a jövő és hogy az oktatásba történő befektetés sohasem mond csődöt. Hiába beszélnek ők mindenféle konferenciákon – nem így kell helyretenni egy ország csontozatát.
Mit nem képesek felfogni az akadémiai elvtársak: ők olyan politikusok alá adják a lovat, akik már nem képesek történelmi időt generálni Románia számára. A Nagy Párt előtt hajbókolnak, olyan országban akarnak okleveleket és címeket, ahol az oklevelek és címek már nem sokat érnek, ha nem te hurcolod a Nagy Vezér aktatáskáját. Vannak ott, a Győzelem (Victoriei) úti székházban néhányan, akik az aggódó ostoba logikája szerint porrá zúzzák Ion Heliade Rădulescu, Titu Maiorescu vagy Timotei Cipariu örökségét, ami 1989 előtt is működött, amikor Ceauşescu is Budapestről szóló hírekkel akarta csillapítani az éhségünket – és ahelyett, hogy ezek amiatt jajongnának, hogy Románia elveszíti Erdélyt, inkább körül kellene egy kicsit nézniük: Románia éppen önmagát veszíti el.
A Trianon 100 egy 22 személyből álló kutatócsoport, mely további 11 kutatócsoporttal együtt 2016-ban XX. századra vonatkozó történelmi kutatásokra nyert el a Magyar Tudományos Akadémiától egy kutatási alapot. A választott témának Trianon 100 a címe. A program öt évig zajlik a budapesti Történelemtudományi Intézet keretében.
Sabin Gherman / Romania Libera; Főtér; itthon.ma/szerintunk

Trianon 100 – avagy egy élő szindrómáról
A Magyar Tudományos Akadémia jól ismert kutatási programja, a Lendület-projektek keretében kaptak lehetőséget Ablonczy Balázs történész és kollégái, hogy öt éven át kutassák a békeszerződés századik évfordulója alkalmával a magyar kollektív mentalitásban traumaként élő és aktuálpolitikai kérdésekben még mindig jelen levő Trianon körülményeit és következményeit. Hogy mennyire kényes témáról van szó, azt jelzi Ioan Aurel Pop történésznek, akadémikusnak, a BBTE rektorának elmarasztaló nyilatkozata is, aki a román történetírást és nemzettudatot féltve reagált a Trianon 100 elnevezésű magyarországi projektre.
Az elmúlt hónapokban megszaporodott Pop-féle nacionalista megnyilvánulásokon már aligha kell meglepődnünk: ő a Román Akadémia tagja, ennélfogva érthető, hogy a vezető politikai párt ideológiáját kell követnie és a hagyományos román történetírás beidegződéseit kell ismételgetnie. Különösen most, az 1918-as egyesülés centenáriuma előtt. A román nemzet egységét már-már paranoid módon féltő, Erdély történetét újraíró és a Batthyanaeum sorsát megpecsételő püspöki testamentum egyik fordítójaként a magyar közvéleményt megbotránkoztató történész az Ablonczy-féle projektről elképesztő hangnemben nyilatkozott. Azzal vádolta a történészeket és az azt támogató magyar kormányt, hogy a projekthez tartozó angol és külföldi közleményekben Romániát „fiatal nemzetként” akarják ábrázolni, Iancu de Hunedoara személyét „elmagyarosítják” Jánosra, szándékukban áll rontani Románia hírnevét külföldön, és meggyalázzák a román kormány által hivatalosan támogatott 1918–2018-as centenáriumi ünnepségsorozatot.
A román sajtóban – nem tudni mi okból – úgy fogalmaztak, hogy Magyarországon külön bizottság („departament”) jött létre Trianon kutatására, ami tévedés. A Trianon 100 nevű Lendület kutatócsoport egy, a Magyar Tudományos Akadémia által létrehozott kiválósági projekt-sorozat egyikeként indult el, tehát nem egy bizottságról, tanszékről, „mozgalomról” vagy állami programról van szó, hanem egy tudományos kutatócsoportról, amely az European Research Council (ERC) nagy projektjeinek modelljét követve jött létre 2016-ban az MTA égisze alatt. A projektről az MTA BTK Történettudományi Intézetének honlapján az alábbi leírást találjuk: „A Trianon 100 Lendület Kutatócsoport Trianon 100 év után: kontextus, lokalitás, régió című pályázata azt a célt tűzi ki maga elé, hogy a legfrissebb történeti tudást, új tudást teremtve és a meglévőt mozgósítva rávilágítson a trianoni békeszerződés új oldalaira, megvilágítsa a döntés megszületésének egyes, eddig árnyékban hagyott vagy esetleg félreinterpretált oldalait és a 100. évfordulóra készülve olyan új, friss és érvényes műveket publikáljon, amelyekkel a szélesebb magyar közvélemény számára is orientációs pontot jelenthetnek”.
Aki ismeri Ablonczy Balázs munkásságát, tudhatja, hogy a Ioan Aurel Pop-féle szélsőjobboldali vádak és uszítás minden alapot nélkülöz. A 42 éves, de 150 közölt munkával rendelkező fiatal történész művei a történettudomány Marc Bloch-féle ápolásának és művelésének mintapéldája: forrásokra alapul és európai kontextusba helyezi a magyar történelem 20. századi eseményeit. Bizonyos művei, így legutóbbi Keletre magyar! A magyar turanizmus története című kötete vagy a Trianon-legendák című 2010-es munkája is jól jelzi: távol áll attól, hogy Trianont szubjektív módon, nacionalista propagandaként kutassa.
A Lendület-projektek európai rangú, nemzetközi kutatási eredményeken alapuló tanulmányokat igényelnek, így Ablonczyék munkája meglehetősen nehéz lesz. Egyrészt céljukként tűzték ki a magyar nagyközönség szakszerű tájékoztatását, másrészt a nemzetközi tudományos világgal és a környező országok szakértőivel való együttműködést is. Ioan Aurel Pop nyilatkozata egyrészt az akadémikusi fairplay és a tudományos munkát nem tisztelő reakció volt, amely sajnos jól mutatja a két ország közötti feszültségeket. A nagy egyesülés és Trianon centenáriuma két olyan esemény lesz, amely az amúgy is megtépázott román–magyar kapcsolatoknak valószínűleg súlyosan fog ártani, és sajnos még távolabb tolja annak a lehetőségét, hogy a román és magyar történetírás közös nevezőre jusson, és az ún. Trianon-szindrómát helyre hozza, hiszen ez a mindennapokban valójában már réges rég begyó¬gyult hegként tátong Közép-Kelet-Európa kollektív köztudatában. Reméljük, hogy mindennek ellenére a Trianon 100 nevű projekt egy lépéssel közelebb viszi a régió lakóit egy objektív, távolságtartó történelem-képhez, amelyben Trianon és következményei történelmi távlatként, nem pedig élő sebként fogja 101. esztendejét megérni.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Trianonról szakszerűen: egy vitatott projekt perspektívái
Beszélgetés Ablonczy Balázs történésszel
Ioan Aurel Pop akadémikus, a BBTE rektora múlt héten Bukarestben, majd azt követően hivatalos Facebook-oldalán is súlyos vádakat fogalmazott meg a Magyar Tudományos Akadémia által 2016-ban elindított öt évre szóló, Trianon 100 Lendület Kutatócsoporttal kapcsolatban. A román történész szerint a trianoni békeszerződést első alkalommal feldolgozó grandiózus projekt súlyosan veszélyezteti Románia nemzetközi hírnevét, torzítja a román történelmet és beárnyékolja a Román kormány által 2018-ra tervezett Nagy Egyesülés centenáriumi ünnepségsorozatát. A román és magyar sajtót egyaránt felkorbácsoló nyilatkozatra hivatalos nyilatkozatban reagált a Magyar Tudományos Akadémia oldalán és a projekt Facebook-lapján is Ablonczy Balázs történész, aki lapunknak beszélt a Trianon 100 elnevezésű projektről, annak céljairól és perspektíváiról.
– Román akadémiai közegben és a román sajtóban is óriási visszhangot keltett Ioan Aurel Pop akadémikus, történész nyilatkozata, amely szerint az Önök projektje súlyosan árt Románia nemzetközi hírnevének és az 1918-as centenáriumi ünnepségsorozat sikerességének. A Magyar Tudományos Akadémia honlapján magyarul, míg a közösségi médiában két nyelven, a magyar mellett románul is válaszoltak a vádakra. Volt-e eddig bármilyen jellegű együttműködése a Román Akadémiával vagy annak történész-tagjaival?
– Nem vagyok még most sem biztos benne, hogy a szemrehányás nekünk szólt. Nálunk nincs titok, ez egy tudományos műhely, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia finanszíroz, nem a kormányzat. Nem szeretném magamra venni az elhangzott vádakat: a Trianon 100 viszont kétségtelenül a mi elnevezésünk. Nekem személyesen elég kevés találkozóm volt a román tudományossággal: elszórt találkozók tudományos konferenciákon, de a munkatársaimnak annál több. Vannak románul beszélő kutatók a közösségben, többen román vagy román-magyar témákban írták a doktori munkáikat.
– A projekt kétnyelvű, magyar és angol nyelvű honlapján részletesen bemutatják a trianoni békeszerződéssel eddig foglalkozó magyar és nemzetközi szakirodalmat. Felhasználják-e a román kutatás irodalmát is és milyen jellegű együttműködést terveznek a romániai magyar és román kutatókkal?
– Természetesen felhasználjuk, Zahorán Csaba kollégám például odaadóan követi a román szakirodalmat és a népszerűsítő történelmi munkákat és időnként felhívja a figyelmünket egy-egy újabb darabra. A mostanihoz hasonló afférok sohasem jönnek jól, mert a kutatástól vonnak el időt: hónapok óta készítünk elő egy workshopot román és szlovák történészekkel. Nem tudom, hogy ennek így mennyi vonzereje lesz Romániában, ki látja jobbnak, hogy távol maradjon egy tudományos eszmecserétől, csak azért mert hangulatkeltés zajlik a szervezők ellen.
– Az ötéves projekt négy fő témára összpontosít: a békeszerződés nemzetközi kontextusára és írott forrásaira, az összeomlásra és a korabeli magyar társadalomra, a békerendszer megszilárdulására és Trianon utóéletére. Milyen nehézségek és várható eredmények elé néz egy ilyen nagyméretű és 22 főből álló 5 éves projekt?
– A nehézség ilyen nagy létszámnál a munkák összehangolása, az eredményes csapatmunka kialakítása és az adminisztráció. A legfontosabb, hogy művek szülessenek, és új utakon indíthassuk el a történeti kutatást.
– Ön számos munkájában, így a Trianon – legendák című 2010-es kötetében is foglalkozott már ezzel a témával, de a műveltebb nagyközönség a televízióból is jól ismerheti, ahol több műsorban és ismeretterjesztő filmben igyekezett az ún. Trianon-szindrómához kötődő legendákat, tévhiteket feloszlatni. Hogyan látja most Trianon megítélését a magyar társadalomban és milyen hatást remél a projekt nagyközönségre gyakorolt hatásától?
– A békeszerződés történeti körülményei, a háborús összeomlás változatlanul érdekli az embereket. A célunk, hogy a történések társadalmi arcát mutassuk be: a menekültkérdést, a közellátást, az erőszak elszabadulását, a gazdasági következményeket, és hogy közép-európai összefüggésekbe helyezzük az akkor történteket. Szándékaink szerint ez egy múltfeltáró, ugyanakkor új, érvényes tudást adó, jövő nemzedékeknek erőt és ismeretet adó projekt. Régi küzdelmeket nem szeretnék újrajátszani.
Portré: Dr. habil. Ablonczy Balázs (szül. 1974, Budapest) történész, egyetemi docens, a 20. századi magyar történelem, diplomácia és művelődéstörténet elismert kutatója. Párizsi és budapesti tanulmányait követően számos tudományos intézet munkatársa volt, jelenleg az MTA Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként és az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszékének docenseként dolgozik. 2011 és 2015 között a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt. Művei közül kiemelendő a Teleki Pálról szóló 2005-ös monográfiája, a Trianon legendák (I és II. kötet) szóló művei valamint a két kiadást megért Visszatért Erdély (1940–1944) című monográfiája. 2016 óta a Magyar Tudományos Akadémia által öt éven át 150 millió forinttal támogatott Trianon 100 Lendület kutatócsoport vezetője.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Konferencia Várad történelméről
Immár negyedik alkalommal zajlott a Szacsvay Akadémia és a Tanoda Egyesület szervezésében konferencia Biharország történetéről a Varadinum keretében. Hat előadás hangzott el.
Szabó Ödön parlamenti képviselő nyitotta meg a Nagyváradi Polgármesteri Hivatal dísztermében zajló csütörtök délelőtti rendezvényt – mint mondta, az elkövetkezendőkben is minden évben meg fogják szervezni a konferenciát. Mint elhangzott, az idén a tanulmányokat tartalmazó „Őrizzük Váradot…” – Nagyvárad és Bihar vármegye története a kora újkorban című kötet szerkesztője és a rendezvény szervezője Oborni Teréz magyarországi történész.
Stratégiai szerep
A későbbiekben Oborni Teréz, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének főmunkatársa szólat fel. Bevezető beszéde során elhangzott, hogy Bethlen Gábor fejedelem 1616-ban, Rhédey Ferencnek írott levelében Várad jelentőségéről szólva így fogalmazott: „Ha Várad nem lészen, Szentjobb és a többi sem lészen, uram, őrizzük Váradot, mert úgy maradhat kegyelmed is szép javaiban, s mi is Erdélyben.” A fejedelem e szavai, amelyek Papp Klára jelen kötetében közreadott tanulmányában is szerepelnek, méltóképpen jelzik Nagyvárad fejedelemség-kori stratégiai fontosságát. A nagy fejedelem ezzel a kijelentéssel nem új keletű felismerést vetett papírra, hiszen Várad kulcspozíciója és rangos helye a fejedelemség nyugati határvidékén már évek óta közismert volt.
A kötet tanulmányai között néhány írás épp Várad stratégiai helyzetéből fakadó történéseket vizsgálja, más tanulmányok az egyházi viszonyokat, vagy a történeti Bihar vármegye két központi városa, Debrecen és Nagyvárad közötti kapcsolatot vizsgálja. A későbbiekben szó esett Bethlen Gábor és II. Mátyás király tárgyalásairól Nagyvárad sorsát illetően.
Felélénkítette
Amint a magyarországi történésznek a konferencia előadásait tartalmazó kötetben szereplő bevezető gondolataiban olvasható, a Bihar megyei RMDSZ és Szabó Ödön parlamenti képviselő célja az volt, hogy a város és Bihar vármegye középkori és kora újkori történetét újra a kutatás homlokterébe helyezze és e régi idők történetét mélyebben megismertesse az érdeklődő nagyközönséggel. „Az egészen bizonyos, hogy a Festum Varadinum keretében rendezett konferenciák és tanulmányok megjelentetésének lehetősége lassan, de biztosan felélénkítette a korszak kutatóinak érdeklődését a térség történetének egyes kérdései iránt.”
A továbbiakban öt magyarországi és egy nagyváradi építész előadásai hangzottak el: Papp Klára – Debrecen és Várad kapcsolata a kora újkorban, Bagi Zoltán Péter – Várad 1598 évi ostroma – más nézőpontokból, Szabadi István – A református egyház a hódolt Biharban, Mészáros Kálmán – A Váradi járás katonaállítása a Rákócszi-Szabadságharcban, Török Péter – Hajdúk fehérben. A szabolcsi Hajdúvárosok, Emődi Tamás – A Nagyváradi Várban végzett ásatások.
Neumann Andrea / erdon.ro

Hegedüs Sándor, a százkezű politikus
Társasházi pince, öt utazóláda, véletlenül megtalált gazdag hagyaték, emlékbizottság, konferencia és emlékév. Egy csoda, amely az elmúlt néhány évben bejárja a Kárpát-medencét. Hegedüs Sándornak, a 19. századi Magyarország egyik legbefolyásosabb politikusának elfeledett életét és munkásságát ismerhetjük meg.
Történészként végzett, diplomataként dolgozott, nyugdíjasként a magyarországi Kis- és Közép-Agrárvállalkozók Sajtkészítő Egyesületének elnöke. A magyarországi Kovács László mégis teljesen más minőségben járt nemrég Kolozsváron: a Hegedüs Sándor-konferencia egyik szervezőjeként. Hogy ki is volt Hegedüs Sándor, akinek idén születésének 170. évfordulóját ünnepeljük? Nevét és munkásságát az utókor elfeledte, még a történészek számára is fehér folt volt. Mindaddig, amíg néhány éve valami hihetetlen véletlen – vagy nevezzük csodának? – folytán hagyatéka felszínre került.
Csoda a pincéből
„Egy budai társasházban lakom. Néhány éve ennek pincéjében találtam öt hatalmas utazóládát. Amikor kinyitottam, meglepve tapasztaltam, hogy Hegedüs Sándor hagyatékára bukkantam. Hogy miért éppen ott hevertek a ládák? Hegedüs Sándor dédunokája, Tőry Magdolna ugyanabban a házban lakik, mint én, csakhogy ő nem foglalkozott a ládák tartalmával, így azok a pincében hevertek hosszú évtizedeken keresztül” – meséli Kovács László.
Amikor a ládákban talált anyagot feldolgozták, elhatározták, hogy a kolozsvári származású politikusról könyvet írnak történészek bevonásával. A néhány éve elkészült mintegy 650 oldalas kiadványt az elmúlt időszakban igyekeztek minél több helyen bemutatni, tartalmát ismertetni. A hagyaték gondozói nemcsak Magyarországot járták be, hanem eljutottak Felvidékre és Erdélybe is. Idén pedig Hegedüs Sándor születésének 170. évfordulója alkalmából emlékév keretében emlékeznek meg az egykor elfeledett politikusról és újságíróról.
Ki volt Hegedüs Sándor?
Kolozsváron született, a helyi református kollégiumban érettségizett, majd jogi tanulmányokat folytatott, amelyeket Budapesten fejezett be. Fővárosi barátai beajánlották őt Jókai Mórnak, aki a Hon című országos napilap szerkesztője volt, s a nagy író éppen a gazdasági rovathoz keresett szakembert. 1868-tól kezdett dolgozni újságíróként a lapnál.
A fiatalember azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy idejével jól tudott gazdálkodni: lapot írt, később szerkesztett és ontotta magából a vezércikkeket. Ezzel párhuzamosan egyre jobban elmélyedt a közgazdasági irodalom tanulmányozásában, úgyhogy néhány éven belül már szakműveket ismertetett (több nyelven beszélt), és értekezéseket tett közzé. Rengeteg írt és dolgozott. Tagja volt az Atheneaum című társadalmi-politikai-irodalmi-művészeti hetilap szerkesztőségének is. Közben politikai pályára lépett. Egymás után ötször jutott be kolozsvári képviselőként – a Szabadelvű Párt tagjaként – a magyar Országgyűlésbe. A párt mintegy harminc évig kormányozta Magyarországot. Hegedüs mintegy húsz évig a parlament pénzügyi bizottságának volt az előadója, számos bank tanácsadójaként és igazgatótanácsi tagjaként dolgozott.
A Széll Kálmán-kormányban 1899-től kereskedelmi miniszterré nevezték ki, hozzá tartozott a közlekedés és a szállítás. Minisztersége idején épült az Erzsébet híd, két Tisza-híd és a barcsi Dráva-híd. Bővítette a fiumei tengeri hajózást, a magyar tengerészeti akadémiát, gondoskodott a nemzetközi lámpás hajójelzések bevezetéséről, fejlesztette a folyami hajózást. Az ő idejére esik a Vaskapu szabályozásának befejezése, bevezette a révkalauz-rendszert. Összesen 945 km új vasútvonalat adott át, kidolgoztatta a székelyföldi vasúthálózat tervét, minisztersége idején 197 új posta-, 112 távírda-hivatal és 177 távbeszélő központ létesült, 16 város új telefonhálózatot kapott. Hegedüs nemzetközi távíróvezetékeket hozott létre, módosította a munkaszüneti napokról és betegsegélyezésről szóló törvényt, számos adótörvényt megreformált, fejlesztette az ipari szakiskolákat. Tárcafőnöksége idején 70 gyár nyílt meg az országban. Megszervezte az 1900-as népszámlálást, mert nemcsak a posta, hanem a statisztika is az ő hatáskörébe tartozott. Az 1900-as párizsi világkiállításon való sikeres magyar szereplés is az ő nevéhez fűződik, mint ahogy a kolozsvári Fadrusz János által készített Mátyás szobor is, hiszen Hegedüs volt a szobor egyik megálmodója, a szoborbizottság létrehozója, elnöke, majd a szoboregyüttes egyik leleplezője is. Mindeközben folyamatosan cikkeket és gazdasági szaktanulmányokat közölt. A Nemzetgazdasági Szemle, a Fővárosi Lapok, a Vasárnapi Újság, a kolozsvári Magyar Polgár munkatársaként több ezer újságcikket szignált.
Akadémikus, kegyelmes úr és támogató
Megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia tagjának, életében számos elismerést kapott, többször kitüntették, a királyi udvar 1899. szeptember 18-án tevékenységét a valóságos belső titkos tanácsosi címmel ismerte el. Politikai karrierje során meggazdagodott, pénzét azonban többször is jótékony célokra fordította, számos karitatív intézmény lelkes patrónusa volt. Ezen kívül rendszeresen támogatta a református egyházat, szülővárosát és iskoláját: a kolozsvári református kollégium részben neki köszönhette a tornacsarnokot és az új épületet (amelyben ma a Şincai iskola működik). 1888-ban megalakult a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, Hegedüst először alapító tagként tartották nyilván, de nemsokára megválasztották alelnöknek, majd világi elnöknek is. A társaság titkára, Szőts Farkas ezt jegyezte fel róla: „Kilenc vándorgyűlésünkön kilenc alkalommal szólt, lelkesített az igazság olyan erejével, a lelkesedés olyan pátoszával, az ékesszólás olyan varázsával, hogy azt soha sem feledte el, aki egyszer hallotta”. 1902-ben bizonyos fokig visszavonult a közélettől, és egyháza szolgálatába szegődött: a Dunántúli Egyházkerület főgondnokává választották.
Elvhűség és jellemesség
Elvhűség és jellemesség
„Hegedüs Sándor Emlékbizottságot alakítottunk, amely idén két konferenciát szervez. Az egyikre Kolozsváron zajlott április 27-én, a másikat Budapesten tartjuk majd valamikor ősszel a tudományos akadémián. Ugyancsak idén tavasszal a VI. kerületben a Hunyadi tér 12. szám alatti ház falán emléktáblát helyezünk el. A százkezű politikus itt élt haláláig, és később még sokáig családja is” – mondja Kovács László. Az emlékbizottság a Rubicon című folyóirat szerkesztőivel is tárgyal, hogy a kiadvány külön számot szenteljen a Hegedüs családnak (a politikus egyik fia, Hegedüs Lóránt gazdaságpolitikus, pénzügyminiszter volt, a Magyar Nemzeti Bank egyik alapítója, a másik fia pedig, Sándor, mérnök, író és utazó). Az emlékbizottság különben arra keresi a választ, hogyan történhetett meg, hogy az utókor ennyire elfeledte Hegedüs Sándort, hiszen 1945-ig Kolozsváron és Budapesten is utcanév őrizte emlékét. „Szeretnénk visszahozni az emlékezetbe, és megismertetni a mai nemzedékkel is azt a személyt, akinek a 19. századi Magyarország nagyon sokat köszönhetett” – vázolja az elképzeléseket Kovács László. Az emlékbizottság a hagyatékot igyekszik feltárni, digitalizálni, Magyarzsákodon pedig – Hegedüs Sándor családjának ősi fészkében – idén július első napjaiban, falunapok keretében kopjafát avatnak, tiszteletére pedig emlékszobát rendeznek be.
Címek és tisztségek
A Vasárnapi Újság a következő tisztségeit sorolja fel: az Osztrák–Magyar Vasúttársaság alelnöke, a Magyar Jég- és Viszontbiztosító Társaság és a Magyar Általános Takarékpénztár elnöke, a Magyar Jelzálog-hitelbank, a Pénzváltó és Leszámítoló Bank, a trieszti Assicurazione Generali, valamint a bécsi Balesetek Elleni Biztosító Társaság igazgatótanácsosa, ugyanakkor a budapesti Józsefvárosi Jótékony Egylet és a Nemzeti Torna-egyesület elnöke, a Magyar Hírlapírók Nyugdíjintézetének megalapítója és alelnöke, az Országos Képzőművészeti Társulat választmányi tagja, az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képekben igazgatósági tagja, fővárosi törvényhatósági bizottsági tag.
Hegedüs Sándor-emlékkonferencia Kolozsváron
A Kolozsvári Református Kollégium dísztermében egész napos előadássorozattal tisztelegtek Hegedüs Sándor előtt. A konferenciát árilis 27-én Kató Béla püspök és Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja fővédnökségével rendezték meg. A programot Dinnyés József zenés előadása nyitotta, majd számos előadó közreműködésével alkottak részletes képet Hegedüs Sándor fáradhatatlan tevékenységéről, amelynek köszönhetően megkapta a százkezű politikus elnevezést. Mile Lajos főkonzul elmondta: az utókor gyakran mostoha, és kiesnek az emlékezetéből olyan személyiségek, akik méltók lennének a figyelemre. Az emlékbizottság azonban ezen igyekszik javítani. Mile Lajos a konferencia névadóját az egyetemes magyar politikatörténet kiemelkedő alakjának nevezte, tehetséges államférfiként jellemezte, akinek tevékenységét a hit is áthatotta. „Az utókornak kötelessége, hogy egy ilyen ember emléke előtt méltóképp tisztelegjen” – fogalmazott a főkonzul. Szász Zoltán, az MTA Történeti Kutatóintézetének főmunkatársa az 1867-es kiegyezésről, annak következményeiről, és Hegedüs Sándor társadalmi, politikai, gazdasági folyamatokban kifejtett tevékenységéről, az ország vezetésében betöltött szerepéről beszélt. Tóth Szilárd, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa Erdély gazdasági fejlődési lehetőségeiről számolt be, a 19. század második felében történtek alapján. Előadásában ismertette a mezőgazdaság helyzetét Magyarország leginkább fejlődő korszakában, a vasúthálózat-építés folyamatát és Erdélyre kifejtett hatásait, valamint a különböző iparágak fejlődésének következményeit, rámutatva Hegedüs Sándor mindezekben betöltött szerepére. Kárbin Ákos történész, a VERITAS Történetkutató Intézet levéltárosa Hegedüs Sándor, mint Széll Kálmán kormányának kereskedelmi minisztere, Erdély fejlesztője címmel mutatta be az említett politikai pályájának kiemelkedő pillanatait. A konferencián Somogyi Botond, az Üzenet főszerkesztője Hegedüs újságírói munkásságáról emlékezett meg, és arról beszélt, hogy társadalomszervezői tevékenysége, kezdeményezései páratlanok voltak, lelkesedése, elvhűsége és kitartó munkája pedig sosem merült ki. Hegedüs életútját Németh Tibor néprajzkutató és Millisits Máté művészettörténész egészítették ki, akik a politikusnak Kolozsvár országgyűlési képviselőjeként betöltött szerepéről, a Mátyás-szobor állításához való hozzájárulásáról, valamint a Mátyás király szoborbizottság elnökeként végzett tevékenységéről beszéltek.
Somogyi Botond / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A tudomány lehetőség a párbeszédre
Péntek délelőtt a Nagyváradi Egyetem könyvtárában mutatták be azt a nemrég megjelent három kötetet, amelyek a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Történettudományi Intézetének kutatóival együttműködve Nagyvárad és Bihar megye középkori és kora ókori történetét vizsgáló munkák anyagát a romániai kutatók számára is elérhetővé teszi, román nyelven.
A XXVI. Festum Varadinum keretében immár negyedik éve szervez történelmi konferenciákat a Szacsvay Akadémia és a Tanoda Egyesület, amelynek központi témái Nagyvárad és Bihar megye a középkorban és a kora újkorban. A konferenciákon elhangzó tudományos előadások írott anyagait kötetekbe rendezik, amelyekhez ezentúl a magyarországi kutatók, elsősorban Zsoldos Attila akadémikus, Oborni Teréz történész és Szabó Ödön parlamenti képviselő koordinálásával, illetve a Weisz Boglárka történész által vezetett kutatócsoport révén egy rendkívül jelentőségteljes gesztus révén román nyelven is hozzá lehet férni.
A Mayer Elga fordításában megjelent három, friss tanulmányokat tartalmazó kötet bemutatóján Gabriel Moisa, a Nagyváradi Egyetem Történelem, Nemzetközi Kapcsolatok, Politikatudomány és Kommunikáció Kara Történelmi Szakának vezetője köszöntötte a vendégeket és az érdeklődőket, természetesnek nevezve a párbeszédet román és magyar történészek között, amelynek elengedhetetlen feltétele a kétnyelvűség, hiszen a feldolgozott témák megismerése mindkét fél számára fontos, hozzátéve, hogy a tudomány mindig lehetőséget ad a párbeszédre.
A köteteket Sorin Şipoş, az egyetem Történelem, Nemzetközi Kapcsolatok, Politikatudomány és Kommunikáció Karának dékánhelyettese mutatta be, aki a maga és kollégái nevében (kilenc történész, akik közül kettő magyar nemzetiségű) mindenekelőtt gratulált az MTA két munkatársának nagylelkűségéért, amellyel a román nyelvű tudományos élet felé fordultak.
Zsoldos Attila a sorozat megjelenésével kapcsolatban elmondta, hogy a két nemzet egymás mellett élése egy adottság, és hogy a múltbeli konfliktusok a jelenben és a jövőben nem szükségszerűek, sőt ezek félreállításával egymás megismerésére kell koncentrálni. Az MTA Történettudományi Intézetének képviselőjeként mondta, hogy a nemzetköziség számukra elsősorban a Kárpát-medence országainak megszólítását jelenti a párbeszéd, a vita, egymás munkamódszereinek és álláspontjának megismerése által, természetesen az adott ország nyelvén valósítva meg az információcserét. Ennek érdekében történészeik, akiknek csapatát Weisz Boglárka vezeti, nyílt megbeszéléseket kezdeményeznek, illetve további együttműködést szorgalmaznak a Nagyváradi Egyetem történészeivel.
Weisz Boglárka beszédében azt emelte ki, hogy csapata szélesebb körben vizsgálja a többnyire elhanyagolt gazdaságtörténeti vonatkozásokat, és ezeket a későbbiekben, a további kötetekben tervezik kiegészíteni művészettörténészek, régészek és numizmatikusok bevonásával.
Szamos Mariann / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Trianon: „kéne végre egy közös terv”
A trianoni diktátum témája a magyar identitás egyik alapkérdését feszegeti – véli Ablonczy Balázs, az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetője. A budapesti történész a kutatócsoport céljairól, a szomszédos népek reakcióiról és a Trianon-trauma meghaladásáról is beszélt a Krónikának adott interjúban. Elmondta, Trianont, a háború végét, az összeomlást történeti eseményként kezeli, illetve tudományos problémaként, éppen ezért nem tud mit kezdeni azzal, ha egyesek úgy élik meg, hogy „nemzeti üdvtörténetük betetőzését” teszik kérdésessé „történetpolitikai machinációkkal”.
– Közel száz év telt el a trianoni békediktátum aláírása óta, de még ma is az egyik legforróbb téma a Kárpát-medencében. Miért van ez így?
– Alapvetően azért, mert a magyar identitás egyik alapkérdéséről van szó: hol húzódnak a nemzet határai, ki a magyar és ki nem az. Egy történelmi traumát érint, és kárvallottjai – a kisebbségi magyarság – mindennapi létével emlékeztet az 1920-ban és utána történtekre.
– Míg a diktátum aláírásától 1945-ig Trianon állandó téma volt, sokat foglalkoztak vele, a Rákosi-, majd a Kádár-korban gyakorlatilag feketelistára került. 1990 óta viszont ismét kutatható a téma, és számos történész foglalkozik is vele. Van még kutatnivaló ma is? Sok dolgot nem tudunk még Trianon kulisszatitkairól?
– Persze. Ezen leszünk. A számtalan kutatási irány közül az iratkiadások mellett magam nagyon fontosnak tartom a Trianonnal kapcsolatos külpolitikai gondolkodás fejlődését, a menekültek kérdését vagy az emlékműkatasztert – és még sok minden mást is.
– Ön nem csupán az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetőjeként foglalkozik a témával, hanem már korábban is hozzányúlt. Trianon-legendák címmel könyvet írt, amelyben a diktátum aláírásával, illetve annak utóéletével kapcsolatos városi legendákat vette górcső alá, és igyekezett megcáfolni. Miért gondolta úgy, hogy erre szükség van? Nem érték bírálatok, amelyek szerint hazafiatlan, esetleg egyenesen nemzetáruló?
– Attól, hogy valaki hiteles, és nem legendákra alapított történeti tudást akar átadni, nem hiszem, hogy hazafiatlan lenne. Ravasz László lapját, a Református Életet idézem nyolcvan évvel ezelőttről: „Trianon ellen az tesz a legtöbbet, aki a legtöbb hazugságot irtja ki a magyar életből és a legtöbb igazságnak szerez érvényesülést”. Nyilván vannak, akiknek nem tetszik a mű, de egyfelől több helyen is igyekeztem jelezni személyes érintettségemet az ügyben. Másrészt a sok ezer eladott kötet jelzi, hogy sokan kíváncsiak arra, amit erről írtam.
– Van olyan Trianon-mítosz, ami végül mégis igaznak bizonyult? Egy korábbi interjúban arról beszélt: egyik kutatótársa olyan iratokra bukkant, amelyek azt bizonyítják, hogy a párizsi tárgyalások során a román delegáció tényleg prostituáltak bevetésével igyekezett megszerezni a bírák jóindulatát...
– Minden mítosznak van valamiféle valóságmagva: csak éppen egytényezős, a valós indokokat elfedő gondolkodásra nevelnek sok esetben. Georges Clemenceau francia miniszterelnöknek valóban volt magyar menye, de Magyarországgal nem ezért bántak el Párizsban, hanem mert a francia, angol, olasz és amerikai stratégiai igények ebbe az irányba terelték a békecsinálók gondolkodását.
A román kéjnőkről egyelőre nincs százszázalékos bizonyítékunk, de ha lesz, közzétesszük. Ha voltak is, sok eredményt nem értek el, a román határ nem a Tiszánál húzódik, és Békéscsaba vagy Mátészalka sem került Romániához.
– Az MTA Lendület 100 Kutatócsoport most a közelgő századik évforduló alapján ismét a figyelem középpontjába hozta a kérdést. Kik a tagjai, milyen alapon válogatta ki őket?
– Alapvetően történészek, de van köztük szociológus, irodalom- és művészettörténész is. Részben olyanok, akiket régóta ismerek, de vannak köztük olyanok is, akiket korábban nem ismertem, csak a szakmai munkásságuk alapján kértem fel őket, és nagy megtiszteltetés, hogy igent mondtak. Nagyon kevesen voltak, akik nemet mondtak, ők is inkább más elfoglaltságaik miatt, nem azért, mert nem látták fontosnak a projektet.
– Mi a csoport célja?
– Letenni nyolc-tíz kötetet, többtucatnyi cikket, idegen nyelvű publikációkat és konferenciaszerepléseket a magyar társadalom képletes asztalára, abban bízva, hogy ez a termés idővel hat a közgondolkodásra is. – Hogyan fogadták a történésztársak, egyáltalán a magyarországi akadémiai közeg a csoport megalakításának az ötletét? – Úgy látom, elismerés és támogatás övezi a magyar akadémiai és tudományos világban. Nagyok az elvárások is, de hát ez természetes.
– A kutatócsoport amúgy külföldön is felkeltette a figyelmet: nemrég a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektora, Ioan Aurel Pop történész egyenesen azzal vádolta meg önöket, hogy valójában románellenes magyar propaganda terjesztését szolgáló kormányhatóságot működtetnek. Miért van az, hogy a Trianon-téma feszegetése ennyire kellemetlen a szomszéd népek egyes képviselői számára?
– Nem látok a fejekbe, de hát a saját állam létrehozásának kulcspillanatairól van szó, a nemzeti üdvtörténet betetőzéséről.
Sokan nyilván úgy élik meg, hogy ezeket az erőfeszítéseket tesszük kérdésessé mindenféle történetpolitikai machinációkkal. Ezekkel nem tudok mit kezdeni: a mi célunk tudományos, a célunk az, hogy a nyilvánosság előtt és a nyugat-európai, illetve szomszédos országokbeli kollégák bevonásával dolgozzunk.
– Nem csupán a román, a szlovák vagy szerb – és újabban az ukrán – történészek reagálnak úgy, mintha a tyúkszemükre léptek volna, amikor fölmerül a Trianon-problémakör. Magyar részről is hallhatók olyan hangok, amelyek szerint kár feszegetni a témát, sőt káros, hiszen a trianoni békeszerződés nyomán Magyarország végre tényleg független, és majdnem homogén nemzetállam lett...
– Nekem az a benyomásom, hogy ez régebben volt jellemző, bár nyilván most is létezik. Trianont, a háború végét, az összeomlást én történeti eseményként kezelem, illetve tudományos problémaként. A tudományos kutatás meg ugye mindig feszegetés egy kicsit, valami korábbinak a meghaladása.
– Létezik egy közhelyes kifejezés: Trianon-trauma. Ön szerint valóban van ilyesmi?
– Nem biztos, hogy szerencsés biológiai jelzőkkel leírni egy társadalmi jelenséget, de az biztos, hogy a vesztes háborúnak, a forradalmaknak és a nemzet több részre szakadásának máig ható identitásbeli következményei vannak. Hogyan látjuk magunkat, a helyünket, másokat, kit tartunk magyarnak... Örök kérdések ezek, amelyek elől nehéz elmenekülni.
– Túl tud-e a magyarság valaha is lépni a Trianon-problematikán? Lát-e valamilyen megoldást, módszert erre? – „A nemzet közös emlék a múltból, közös terv a jövőre” – mondta Ernest Renan francia gondolkodó. Kéne végre egy közös terv.
Ablonczy Balázs (Budapest, 1974. június 26.) történész. Kutatási területe a két világháború közötti Magyarország története. PhD-fokozatát 2004-ben szerezte, Teleki Pál a két világháború között (1921–1938) témában. 2002-től 2007-ig a Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Intézetének munkatársa, 2004-től tudományos főmunkatársa volt. 2002 és 2006 között a Pro Minoritate, 2006-tól a Kommentár című folyóirat főszerkesztője. 2007-ben rövid ideig a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága munkatársa Szentendrén, majd a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének tudományos munkatársa. 2008 óta az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. 2011. március 1-jén négy évre a párizsi magyar intézet igazgatójává nevezték ki. A trianoni béke történetét kutató Lendület-csoport 2016-ben jött létre a vezetésével. Az MTA Lendület-pályázatán 2016-ban ötéves támogatást elnyert Trianon 100 Lendület Kutatócsoport Trianon 100 év után: kontextus, lokalitás, régió című pályázata azt a célt tűzi ki maga elé, hogy a legfrissebb történeti tudást, új tudást teremtve és a meglévőt mozgósítva rávilágítson a trianoni békeszerződés új oldalaira, megvilágítsa a döntés megszületésének egyes, eddig árnyékban hagyott vagy esetleg félreinterpretált oldalait.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Információs háború Erdélyért (Beszélgetés Zahorán Csaba történésszel Trianonról és az évfordulós készülődésekről)
Törvényszerű-e az Erdéllyel vagy Trianonnal kapcsolatos magyar megnyilvánulásokat övező román bizalmatlanság? Zahorán Csaba történésszel, a Trianon 100 munkacsoport munkatársával közép-európai mítoszokról is beszélgettünk.
– A közelmúlt egyik visszhangos román–magyar csörtéjéhez vezetett Ioan-Aurel Pop történészprofesszor kijelentése, miszerint a Trianon 100 kutatócsoport a magyar információs hadviselés eszköze. Esélyünk sincs kilépni a magyarok mint örökös irredenták mítoszból?
– Igazából egyfajta félreértés volt ez, amit Ioan-Aurel Pop felénk utólag tisztázott is. Úgy tűnik, nem tudta, hogy a Trianon 100 egy akadémiai kutatócsoport, nem pedig egy kormányzati testület, mint a Romániában létrehozott Centenáriumi Főosztály. A problémát inkább az okozta, hogy Pop szavai különleges kontextusban, egy nemzetbiztonsági-geopolitikai témájú konferencián hangzottak el. A média is sajátosan értelmezte őket, majd Pop eredeti előadásától elszakadva az egész önálló életre kelt. A kutatócsoport működéséről nem is beszélve. A Trianon 100 ugyanis nem egy revizionista propagandát vagy tevékenységet folytató szervezet, nem tervezi aláásni a romániai centenáriumi programokat. Történészekből, irodalomtörténészekből, szociológusokból álló munkacsoport, amely az MTA Történettudományi Intézete keretében működik, a trianoni kérdéskört kutatja. Erről amúgy bárki meggyőződhet, ha ellátogat a www.trianon100.hu honlapra, vagy Facebook-oldalunkra, ám ezt a román nyelvű média többsége szemlátomást elmulasztotta, pedig angol nyelvű tartalmat is kínálunk. Mi tagadás, meglepett bennünket ez a felhajtás, és csak némi fáziskéséssel tudtuk cáfolni a téves állításokat.
– Ezzel együtt beszélhetünk a két fél között viselt információs háborúról?
– Bizonyos értelemben megállja a helyét Pop állítása, miszerint a magyarok és a románok között egyfajta információs háború folyik Erdélyért. Ez azonban nem Trianon után kezdődött, hanem valamikor a 19. században, gyökerei pedig jóval korábbra, a 18. század második felére nyúlnak vissza. És nem „a magyar irredenták” robbantották ki. A nacionalizmus kibontakozásával, a modern nemzetek kialakulásával több területen is egyfajta rivalizálás kezdődött Erdélyért a magyar és román politikai és értelmiségi elitek között. Politikai síkon a román görög katolikus papok, az Erdélyi Iskola tudósai törekedtek az erdélyi románság politikai emancipációjára, vagyis hogy a román eliteket is vegyék be a három erdélyi rendi nemzet, a magyar nemesség, a szászok és a székelyek mellé. Történelmi síkon a románság római eredetével – vagyis őshonosságával – igyekeztek alátámasztani kérésük jogosságát, társadalmi síkon pedig azzal, hogy a románok alkotják a tartomány lakosságának nagyobb részét. A demográfiai érvek megalapozottságához nem férhet kétség, a 18. századtól már kimutatható Erdélyben a román többség. A római–román kontinuitás viszont bizonytalan elméletre épült, amelyet később sokan megkérdőjeleztek és cáfoltak – nem csak magyarok... –, a román értelmiségi és politikai elit mégis fokozatosan erre fűzte fel erdélyi igényeit, ez vált a modern román nemzeti identitás egyik pillérévé. A történelem így elválaszthatatlanul össze¬fonódott a politikával, annak egyik hadszínterévé vált. Hirtelen tétje lett a kérdésnek: ki volt itt előbb?
– Miből fakad e vita?
– A kiegyezés utáni dualista Magyarországon a román vezetők az erdélyi autonómia visszaállítását szerették volna elérni, ahol érvényesülhetett volna számbeli túlsúlyuk. Erről tanúskodik az 1892-es román Memorandum is. A magyar elitek azonban mereven elzárkóztak az autonómiától, hiszen épp az egységes, modern magyar nemzetállamot építették, ezért a vita egyre több területre terjedt ki. A politika mellett a hazai sajtóban, a történetírásban és a különféle szakmai fórumokon, de a nemzetközi nyilvánosság előtt is folyt, bekapcsolódtak külföldi értelmiségiek is. Az első világháború, majd a béketárgyalások alatt a vita propagandajellege értelemszerűen még intenzívebbé vált, igazi információs háború lett belőle. A külföldön ténykedő románok, később a magyarok is igyekeztek megnyerni a nemzetközi közvéleményt saját nemzeti ügyük támogatásának. Bár nem ez volt a döntő, hanem a különféle hatalmi érdekek és alkuk, de ez sem volt elhanyagolható tényező a háborút lezáró rendezésben. Trianon után pedig tulajdonképpen csak új fejezet kezdődött, immár a szerepek felcserélődésével. Innentől kezdve a magyarok törekedtek az új status quo felülvizsgálására, revíziójára, amelyet az egységes, modern román nemzetállamot, Nagy-Romániát építő románok minden szinten elutasítottak. És így ment ez a két világháború közötti korszakban, majd 1940–1944 között is, egészen a második világháborút követő párizsi békeszerződésig, amely a magyar revizionizmusnak is véget vetett. Azóta nem Erdély hovatartozása vagy a határok, hanem az erdélyi magyarok jogai, no meg a történelmi kérdések képezik a viták tárgyát.
– Lucian Boia mítoszrombolását szinte hazaárulásként kezeli a romániai történésztársadalom. De hogyan kezeli Boia munkásságát a magyar történészszakma?
– Magyar nyelvterületen népszerű, egymás után jelennek meg a könyvei, valószínűleg ő a legtöbbet magyarra fordított és legismertebb román történész, emellett azonban Magyarországon elsősorban azért tartják nagyra, mert a Történelem és mítosz a román köztudatban című munkájával demonstrálta: a román történetírás sem olyan reménytelenül egysíkú, mint amilyennek a Ceaușescu-rendszer végén, de még a kilencvenes években is tűnt.
Azzal ugyanis nem igazán lehetett mit kezdeni, nacionalista merevsége és dogmái nem képezhették vita tárgyát. Legalább kiderült, hogy van reális esély a magyar–román párbeszédre a történelemről, mi több, együttműködésre is. Boia erjesztő hatást gyakorolt a román közgondolkodásra is, hozzájárult ahhoz, hogy nyitottabbá, önreflexívebbé váljon, meghaladja korábbi zártságát. Alkalmasabbá tette a román nyilvánosságot a másféle – jelen esetben a magyar – szempontok ismételt bemutatására is. Hosszabb távon akár olyan ügyekben is, mint az autonómia kérdése. De rávilágított azokra az egyetemesen érvényes mechanizmusokra is, amelyek ugyanúgy működnek a magyar vagy más nemzetek történeti tudatában, mint a románban.
– Milyen közös elemek akadnak a közép-európai országok mítoszgyűjteményében?
– A nemzeti mítoszok Boia által is megfogalmazott törvényszerűségei máshol is működnek. Nemrég egy csehországi konferencián megdöbbentően hasonló jelenségekkel találkoztam lengyel–ukrán/litván/fehérorosz vonatkozásban, mint amilyenek a magyar–szomszéd viszonylatban léteznek. Azaz a múlt tendenciózus átértelmezése, gyakran egyenesen kisajátítása, a „másik” kifelejtése vagy átfestése. A nemzeti eredetmítoszok, a dicső múlt és az aranykor, a nemzeti egység vagy a nemzeti tragédiák és szenvedések, a kiválasztottság, a nemzeti hősök, megváltók és árulók mítoszai ugyanúgy jelen vannak a cseh, szlovák, lengyel, ukrán vagy bolgár történeti tudatban. Sokszor keresztezik egymást, ami oda vezet, hogy az egyik nemzet számára hős figura a másik szemében ellenség – magyar–szomszéd vonatkozásban például Kossuth Lajos és az aradi vértanúk, szemben Avram Iancuval, Ľudovít Štúrral vagy Jellasics bánnal.
– Mint ahogy Nagy-Magyarország és Nagy-Románia fogalma is kizárja a másik létét...
– A nemzeti egység, az ideális nemzeti területek nagymértékben fedik egymást, ha egymásra fektetjük az elképzelt „nagy országokat”: a „san stefanói” Bulgáriát és Nagy-Szerbiát vagy a Megali Idea Görögországát, valamint Nagy-Romániát vagy Szlovákiát és a történelmi Magyarországot, továbbá Lengyelországot és Litvániát vagy Ukrajnát. Mivel ezek a területi aspirációk csak egymás rovására érvényesülhettek, az egyik nemzet törekvéseinek maradéktalan megvalósításához vezető események a másik számára gyakran tragikusak. A térség története tele van hasonló kisebb-nagyobb „trianonokkal” és traumatikus következményeikkel. A bolgár nacionalisták számára nehezen megemészthető, hogy Makedónia és a szláv macedónok nem váltak Bulgária és a bolgár nemzet részeivé, hanem idővel létrejött a macedón nemzet, majd az önálló macedón állam. Csakúgy, mint a románoknak a moldáv/moldovai identitás kialakulása, és hogy Besszarábia a Szovjetunió felbomlása után nem igyekszik visszatérni Romániához. A szerb nacionalisták nem tudnak napirendre térni afölött, hogy a szerb magterületnek tekintett Koszovó is elveszett. Vannak olyan traumák is, amelyek ugyan többé-kevésbé begyógyultak, de nyomaik valamilyen mértékben ma is érezhetők és politikailag is hasznosíthatóak. Ilyen a szlovákok számára az első bécsi döntés, vagyis Dél-Szlovákia magyar többségű területeinek 1938-as elvesztése, a románoknak pedig a második bécsi döntés, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolása 1940-ben. Ez a két esemény nagyban elbizonytalanította a két nemzet elitjeit a trianoni rendezés tartósságáról, ami hozzájárult a máig érezhető bizalmatlanság állandósulásához.
– Tovább működik tehát az a román bizalmatlanság, amely minden Erdéllyel vagy Trianonnal kapcsolatos magyar megnyilvánulást övez?
– Legyen az a falurombolás elleni tiltakozás, Erdély háromkötetes története, a székelyföldi autonómia ügye vagy akár egy magyar film Trianonról, egészen túlzó, hisztérikus reakciókat képes kiváltani román részről, ami – magyar szemmel nézve – esetenként aránytalannak, szinte komikusnak is tűnik. Ha viszont megnézzük a dualizmus alatti magyar nyilvánosságot, meglepően hasonló reakciókkal találkozhatunk. Akkor a magyar értelmiségiek háborogtak az erdélyi román igények miatt, és mindenhol román irredentizmust láttak.
ZAHORÁN CSABA
1977-ben született Tatán, gyermekkora jó részét Prágában töltötte. A budapesti Eötvös Loránd Egyetemen végzett történelem szakon, majd fordítóként és tolmácsként dolgozott. A Terra Recognita Alapítvány nevű civil szervezet egyik alapítója, jelenleg elnöke. 2007–2010 között doktori tanulmányokat folytatott az ELTE 19–20. századi kelet-európai történelem PhD-programja keretében, majd egy évig az MTA Történettudományi Intézetében dolgozott. 2012–2015 között a Pozsonyi Magyar Intézet munkatársa volt, 2016-ban védte meg doktori disszertációját a székelyföldi magyar és román nemzetépítés témájában. 2016 ősze óta a Trianon 100 kutatócsoport tagjaként az MTA BTK TTI munkatársa. Kutatási területei: magyar–román kapcsolatok a 20. században, a közép- és kelet-európai nacionalizmusok története, Trianon az emlékezetpolitikában és a történetírásban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Akit megérint a szellemisége, nem szabadul a feladattól
A csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum és Egyesület immár hatodik alkalommal szervez Márton Áron püspök születésnapjához (augusztus 28.) időzítve megemlékezést és konferenciát azzal a céllal, hogy az újabb történeti kutatások segítségével jobban megértesse, megismertesse Márton Áron személyiségét. A szombaton, augusztus 26-án zajló rendezvényről, valamint a már javában zajló társadalomtudományi diáktáborról a főszervezőt, Lázár Csillát kérdeztük.
– Hogyan állt össze a konferencia előadóinak sora? Sok kutatónak van Márton Áronhoz kapcsolódó témája?
– Mivel Márton Áron egyetemi lelkészként, lapszerkesztőként, majd püspökként fontos közszereplő volt a huszadik század nagyobb részében, a jelenkori erdélyi történelemmel foglalkozó kutatók nem kerülhetik meg az ő szerepének értelmezését. Éppen ezért a nem szigorúan egyháztörténettel foglalkozó kutatásokból is sok érdekes információ kerül felszínre, ebből következően elég tág a konferencia lehetséges előadóinak köre. Állandó vendégünk Mons. Kovács Gergely posztulátor, hiszen tőle mindannyian türelmetlenül várjuk a boldoggá avatással kapcsolatos híreket, és vannak az előadók között, akik először, vannak, akik többedszer vesznek részt a konferenciánkon. Seres Attila, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének munkatársa például tavaly Márton Áron lengyel kapcsolatairól tartott előadást, de azóta Varsóban kutatván új és érdekes információkat talált, azokat hozza el idén.
– Számos érdekesnek ígérkező előadásra számíthatunk. Ön mit emelne ki leginkább?
– Benkő Levente a püspök elleni 1949-es sajtóhadjáratot veszi górcső alá, Oláh Sándor arról beszél, milyen szerepet szántak az egyháznak 1949 és 1952 között, Nagy Mihály Zoltán történész előadásának fókuszában a börtönből szabadult püspök áll. Virt László szociológus, hittanár, Márton Áron biográfusa ezúttal két Áronról – Tamási Áronról és Márton Áronról – beszél. Köztudott, hogy személyes, barátinak is nevezhető kapcsolatukról több anekdota maradt fel. Azt is tudjuk, hogy a betegágyán fekvő püspök azt kérte az őt ápoló nővértől, hogy – többek között – Tamási-novellákat olvasson fel neki. A múzeumban is van egy Tamási-kötet, amely a püspök hagyatékából került hozzánk, benne Márton Áron szignója. Ismerve Tamási – finoman szólva – nem szigorú katolikus erkölcs szerinti magánéletét, illetve egyes személyes választásait (pl. Magyarországra költözése) akár szokatlannak is nevezhetjük ezt a baráti egymásra hangolódást. Virt László előadása (amellyel Tamási születésének 120. évfordulójára is emlékezünk) azonban jól megvilágítja a kettejük közötti rokoneszmei vonásokat: igen hasonlóan viszonyultak az „erdélyiséghez”, hasonlóan látták a kisebbség és centrum viszonyát, szorgalmazták a „cselekvő fiatalság” felelősséggel való felruházását. Érdemes megfontolni e ma is aktuális dilemmákra adott válaszaikat. A konferencia záróeseménye egy régóta készülő dokumentumfilm tesztvetítése lesz. A püspök reggelije. Márton Áron első ötven éve című filmet Zágoni Balázs rendezte. A dokumentumfilm Márton Áron gyermek- és ifjúkoráról, első világháborús élményeiről, pályaválasztási küzdelmeiről, valamint belső, lelki vívódásairól mesél családtagok, szemtanúk, közeli munkatársak és történészek tolmácsolásában.
– A Márton Áron Társadalomtudományi Diáktábor tavalyi résztvevői levéltári kutatásba, drámapedagógiába, művészettörténetbe, kultúrdiplomáciába nyerhettek betekintést. Idén „népnevelési projekt zajlik”. Mit takar ez a megnevezés? Hány középiskolás vesz részt a táborban?
– A tábornak 16 résztvevője van, zömében ugyanazok, akik tavaly is itt voltak. Ez egy bensőséges, aktív részvételt és személyes kapcsolatok kiépítését célzó tábor. Két résztvevőnk van Felvidékről, kettő Magyarországról, ketten jöttek Kolozsvárról, tízen pedig a Székelyföld több városából, falujából. Tavaly több volt az elméleti előadás, idénre több gyakorlati programot szerveztünk. A Népnevelés és a Z generáció projektet például két, az egyetem padjaiból éppen kikerült csíkszentdomokosi fiatal, a teológiát végzett Bőjte Csongor és a néprajzos Bodó Andrea vezetik. Mindketten jó ismerői Venczel József falukutatási, népnevelési munkásságának, ennek „modelljére” szeretnék, ha a tábor résztvevői megismernék a domokosi fiatalság látásmódját, problémáit, és erre megpróbálnának kidolgozni egy „népnevelési” projektet, bevonva a modern kommunikációs csatornákat is. Természetesen ez egy kísérleti jellegű projekt, arra szolgál, hogy gondolkodási folyamatot indítson arról, hogy a „mai fiataloknak” milyen lehetőségei és milyen felelőssége van a kortársaik „nevelésében”, gondolkodásuk alakításában. Megjegyzem, hogy a résztvevők rendkívül komoly és tehetséges fiatalok.Tavaly úgy fogalmaztam, hogy a közeljövő Kárpát-medencei elit értelmiségének képviselőit látjuk vendégül, ma sem mondhatok mást. A visszatérők között van már olyan, aki elvégezte a középiskolát, és az egyetem választásánál – saját bevallása szerint – nagyban befolyásolta a tavalyi tábor tapasztalata. A népnevelési projekt mellett lesz vizuális antropológiai műhely (archív fényképek értelmezését segítendő), hadtörténeti „kutatómunka”, művészettörténeti szekértúra és persze egyeskői gyalogtúra is.
– A tavalyi Márton Áron-emlékévben jeles püspökünk alakja állt számos rendezvény központjában. Hogyan látja, átgyűrűzött az emlékév erre az évre is? Tart még a lelkesedés?
– Az emlékév jó alkalom volt földrajzilag kiterjeszteni a Márton Áront ismertető programokat, hálásak vagyunk érte a magyar kormánynak. Azonban a lelkesedés nem a központilag kijelölt hivatalos ünnepségekből származik, hanem a személyes találkozásokból. Azt látjuk, mind a történészek, mind a fiatalok esetében, hogy akit egyszer is munkája során megérintett Márton Áron eszmeisége, kivételes egyénisége, az „nem szabadul” a feladattól, hogy Márton Áron példáját másoknak is megmutassa.
A csíkszentdomokosi megemlékezés augusztus 26-án délelőtt 10 órakor szetmisével kezdődik, amelyet Jakubinyi György gyulafehérvári érsek mutat be. Ezt követi 11.45-től a konferencia a művelődési házban. Az előadások között bemutatják a Márton Áron püspökről az elmúlt évben megjelent újabb kiadványokat, köteteket is. A rendezvény támogatói a Bethlen Gábor Alap, Csíkszentdomokos Önkormányzata, a Hargita Megyei Kulturális Központ – Hargita Megye Tanácsa és a Felcsík Kistérségi Társulás.
Daczó Katalin / Hargita Népe (Csíkszereda)

Erdély sorsát nem Gyulafehérváron döntötték el
Megválaszolt kényes kérdések
Dr. Szakály Sándor történészt, egyetemi tanárt, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Bizottságának tagját a gyulafehérvári román nagygyűlésről, a trianoni diktátumról, annak előzményeiről és utóhatásairól kérdeztük.
– Tulajdonképpen mi történt 1918. december 1-jén Gyulafehérváron?
– Az erdélyi románok képviselői kimondták, hogy ők a Román Királysághoz kívánnak csatlakozni, és több ígéretet is tettek az önkormányzatiságra, autonómiára és nyelvhasználatra vonatkozóan, melyeket azonban a mai napig nem tartottak be. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a gyulafehérvári román nagygyűlést követő, december 22-i kolozsvári magyar nagygyűlésen elutasították a Romániához való csatlakozást. Éppen ezért a népek és nemzetek általuk kimondott önrendelkezési joga értelmében a döntéshozó nagyhatalmaknak ebben a kérdésben népszavazást kellett volna elrendelniük.
– Mennyiben befolyásolta ez a nagygyűlés Erdély sorsának további alakulását? Volt-e hatása a trianoni békediktátumra?
– Megítélésem szerint alapvetően nem, ugyanis az antant-hatalmak már a háború vége előtt megrajzolták Európa új határait, és azt se felejtsük el, hogy Erdélyt már 1916-ban Romániának ígérték. Tehát a gyulafehérvári román nagygyűlésnek gyakorlatilag nem volt jelentősége, ezzel csak utólag ruházták fel némely történészi és politikusi megnyilvánulás magyarázataként, alátámasztásaként.
– A gyulafehérvári nagygyűlés után lett volna-e értelme a katonai ellenállásnak?
– Ez egy súlyos, szakmán belül is vissza-visszatérő és vitát gerjesztő kérdés, melyre én azt szoktam válaszolni, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia által elveszített háborút a Magyar Királyságnak utólag nagyon nehéz lett volna megnyernie. Egy esetleges ellenállás viszont a későbbi döntéshozókat talán rákényszeríthette volna a határok megfontoltabb és igazságosabb meghúzására. Az viszont bizonyos, hogy a román csapatokat nem lett volna szabad az antant által kijelölt demarkációs vonalakon (Erdélyben a Maros folyón – szerk.) átengedni.
– A Tanácsköztársaság megalakulása, vagyis a kommunista hatalomátvétel befolyásolta-e a trianoni tárgyalásokat?
– Nem, ugyanis – amint már említettem –, Magyarország sorsa már jóval azelőtt eldőlt, amint az új határokat rögzítő és már 1919 márciusában elkészült térképek léte is igazolja. Ezeken ugyanis 1920-ban már nagyon keveset módosítottak.
– Hogyan lehetne kilábalni a trianoni traumából?
– Területi kiigazítás most nem lehetséges, hiszen, ha a nagyhatalmak azt akarták volna, hogy a kommunizmus kelet-európai összeomlása után Magyarország határai megváltozzanak, akkor ez a döntés az esetleges tiltakozások ellenére is megszületik. Éppen ezért azt kell elérni, hogy a határokon kívül rekedt magyarok a szülőföldjükön úgy érezzék magukat, mintha a hazájukban élnének. Ez viszont az anyanyelv használatának és alkalmazásának korlátozatlan gyakorlása, valamint a bíróság előtti egyenlőség megvalósítása nélkül nem lehetséges. Ennek érdekében a Romániában élő magyarságnak fel kell mutatnia mindazon értékét, melyekkel a különböző területeken rendelkezik, az elért eredményeket ugyanis előbb-utóbb értékelni fogják.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyar koronázási érmék és „Szent István koronája” Kolozsváron
Nem mindennapi tárlatra készül az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum
Több mint 300 olyan érmét állítanak ki az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban, amelyeket magyar uralkodókoronázások alkalmából, vagy ezekre a ceremóniákra emlékezve bocsátottak ki. A Coronatus In Regem Hungariae… A Magyar Uralkodókoronázások Érmei című kiállítást a Magyar Nemzeti Múzeummal dolgozták ki. A magyar Szent Koronának minőségi, hagyományos technikákkal készített másolata is megtekinthető majd. A Făclia, amely az utóbbi időben szélsőségesen nacionalista cikkekkel jelentkezett, szerdán elmarasztaló írást közölt. Kifogásolta: „István király koronáját” készülnek kiállítani, miközben Románia nemzeti ünnepnapjára, és a 2018-as centenáriumra készül. Megtudtuk: a kiállításnak semmi köze ezekhez a megemlékezésekhez, sőt már 2015-ben meg szerették volna nyitni. A koronázási érmék feltérképezése egy átfogó kutatási projekt része, 2014-ben a Magyar Nemzeti Múzeum Pozsonyban már nyitott egy hasonló tárlatot.
– A kiállítás tervezetén már 2015-ben elkezdtünk dolgozni a Magyar Nemzeti Múzeummal, de bürokratikus bonyodalmak miatt a megnyitása elmaradt. Mindamellett, első lépésként még abban az évben megjelentettük a tárlat magyar–román nyelvű katalógusát, amely a két múzeum közös kiadványa – mondta el lapunknak Mitu Melinda muzeológus, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum munkatársa.
A kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Karának keretében működő Történettudományi Intézet hozzájárulása révén jöhetett létre, és egy átfogó, interdiszciplináris kutatásra alapul. Az MTA BTK Lendület Fiatal Kutatói Programjának keretében tevékenykedő, Szent Korona Kutatócsoport a magyar uralkodókoronázások és a Szent Korona 1526 és 1916 közötti történetének rendszeres áttekintésével foglalkozik. Céljuk többek között a magyar király-, illetve királyné-koronázások 16–20. századi ceremóniáinak részletes áttekintése, a koronázási jelvények és szertartások eddig ismeretlen újkori forrásainak összegyűjtése, a koronázási érmék adatbázisának összeállítása.
Ebben a törekvésben partner a Magyar Nemzeti Múzeum, amely a koronázási érmék feltérképezésének projektjébe bevonta szomszédos országok múzeumait is – magyarázta Mitu Melinda. Ennek folytán jöhetett létre 2014-ben a pozsonyi várban a Szlovák Nemzeti Múzeummal közösen szervezett kiállításuk a Pozsonyi Magyar Uralkodókoronázások Érmei (1563–1830) címmel.
A kolozsvári tárlat kurátora Găzdac-Alföldi Ágnes numizmatikus, aki a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárának szakmuzeológusával, Tóth Csabával, Soltész Ferenc Gábor gyűjtővel, kutatóval és a Lendület Szent Korona Kutatócsoport vezetőjével, Pálffy Géza akadémikussal dolgozott együtt a jelentős emlékanyag összeállításán, bemutatásán.
A kiállítás több mint 300 arany-, ezüst- és bronzérmét vonultat fel; az anyagnak mintegy fele az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum gyűjteményeiből származik, másik fele a Magyar Nemzeti Múzeumból érkezett – tudtuk meg Mitu Melindától. A koronázási érmék a hatalmi reprezentációnak voltak fontos eszközei, először II. Lajos koronázása alkalmával, 1508-ban bocsátottak ki ilyeneket. A tárlaton 1563-tól 1916-ig kiadott érmék sora szerepel. A magyar Szent Korona kiváló másolata a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéből származik. A tárlatot a múzeum már augusztus folyamán megnyitotta volna, de a koronamásolat csak két hete került vissza Kassáról – tájékoztatott a muzeológus. Ez a magyarázata annak, hogy mostanra tolódott a kiállítás megnyitása, semmilyen vonatkozásban nem kapcsolódik a december elsejei román nemzeti ünnephez. A 2018-as centenáriumra két tárlattal is készül a múzeum – tette hozzá.
– A Magyar Uralkodókoronázások Érmei című tárlat kivételes szemelvénye Közép-Európa elmúlt évezredbeli történetének. Megvalósulása egyértelmű tanújele a szervező intézmények szívélyes munkakapcsolatának, amely lehetővé teszi az európai kulturális örökség értékeinek feltérképezését, közös bemutatását – emelte ki a sajtónak küldött közleményében az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum. A kiállítást november 24-én, pénteken 18 órakor nyitják meg a Constantin Daicoviciu/Bástya utca. 2. szám alatti Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban, és 2018. január 24-ig lesz látogatható. Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)