Táguló ismereteink a középkori Székelyföldről
A középkori Székelyföld címmel, a régió középkori történeti-régészeti összefoglalását nyújtó kétkötetes monográfiát ismerhettük meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) székházában múlt csütörtökön. A kötetet Sipos Gábor, az EME elnöke mutatta be, a kutatás körülményeit Benkő Elek, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézetének igazgatója, a könyv szerkesztője és társszerzője ismertette. A tudományos vállalkozás súlyát jelzi: az EME és a Gróf Mikó Imre Alapítvány által ötévente kiosztott Entz Géza-díjat idén Benkő Elek vehette át.
Sipos Gábor elmondta: az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont kiadásában megjelent, csaknem kilencszáz oldalas kötet tematikus egységekre osztható: történeti-régészeti összefoglalás, az állatcsont-anyagok vizsgálata és a teljes embertani anyag feldolgozása. A könyv tekintélyes mennyiségű illusztrációt, térképet és fényképet tartalmaz, amelyek nem csak illusztratív, hanem informatív, a szöveggel egyenértékű részei a szintézisnek.
A kötet nem szentel túl nagy figyelmet a ’89 után felélénkült székely eredetvitának. A kétes forrásértékű, ún. Csíki székely krónika, a székely dicsőséges múlt kergetői, a 4-5 ezer éves múltat bizonygató délibábos művek kiestek a tudományos vizsgálódás látóköréből. Bár a régészet és az etnikum összekapcsolása az egyik a diszciplína egyik legnagyobb kihívása, az eddigi eredmények azt mutatják, hogy a székelység nem török eredetű, már a honfoglalás előtt magyarul beszélő népesség. A Csík- és Udvarhelyszéken feltárt antropológiai anyag döntően europid, elenyésző mértékben mongolid vonásokat mutat. A vizsgálatok szerint e népesség a 12. századot megelőzően kisebb számú ázsiai eredetű lakossággal élt együtt − összegezte a főbb megállapításokat az EME-elnök.
A székely rovásírás csakúgy, mint az eredetkérdés ellentmondásoktól terhelt. A vélekedések egyik végletét azon álláspont képviseli, amely szerint a rovásírás humanista találmány és a 15-16. század előtt nem is létezett, míg a másik véglet olvasatában közép-ázsiai, avar és türk azonosságot mutat. A szerzők megállapításai szerint a székely rovásírás kialakulási területe Magyarország déli része, eredete középkori és a 16-17. században még biztosan használták.
Udvarhely-, Csík-, Maros- és Háromszék betelepítése az 1100-as évek végén, az 1200-as években zajlott. A Nyugat-Magyarországról, Bihar és Szabolcs megyékből érkező telepesek az egykori Kunország (Havasalföld) támadásait voltak hivatottak kivédeni.
Elhangzott továbbá, hogy a honfoglalás előtt egy szláv/magyar lakossággal számolhatunk (kettős honfoglalás elmélete), azonban e települések folytonossága nem mutatható ki.
Jelentős hozadéka a kötetnek a ’60-as években felbukkanó elmélet tisztázása, amely szerint a Székelyföldön egy, a rómaihoz hasonló várvonulat húzódott volna. Az új történeti-régészeti szintézis ezt egyértelműen felülírta, rámutatván, hogy azok menedékvárak, őrtornyok és magánföldesúri várak voltak.
A monográfia nemcsak építészeti, de társadalmi kérdésekben is kiigazítja korábbi ismereteinket. A feltárt régészeti és okleveles források mára megcáfolták a vélekedést, miszerint a korabeli székelység ősi nemzetségi társadalom lett volna, és annak tagoltságára mutatnak rá.
Sipos Gábor a kötet érdekes színfoltjaként említette Aranyosszék esettanulmányát. Az aranyosszéki románok is az itteni székelyek kiváltságait vették fel, és betagozódtak a helyi társadalomba. Másfelől, az aranyosszéki székelyek (hasonlóan Marosszékhez) elveszítették nyelvjárásukat és a mezőségi magyar nyelvhez hasonló formája fejlődött ki. Az EME elnöke ugyanakkor a kötet mértéktartó tudományos stílusát és árnyalt, megalapozott gondolatmenetét méltatta.
Benkő Elek a monográfia értékelését árnyalandó a munka hiányosságaira és az elvégzendő feladatokra irányította a figyelmet. A régész és történész fiatalok generációs váltásáról beszélt, akiket a kutatás továbbvitelére ösztönzött. Már nem számolnak jelentős levéltári források felbukkanásával, hanem a régészet jelenthet igazi húzóerőt. A szerkesztő szükségesnek látta a művészettörténet (falképek elemzése), a jogtörténet (háborúk befolyása a szabad paraszti viszonyokra), az intézménytörténet (székely ispánság kérdése) és az archeogenetika kutatásba való bevonását. Továbbá üdvözölte a radiokarbon kormeghatározások mai pontosságát (20-30 éven belüli idősáv) és az endokrinológia mint társtudomány megjelenését.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)

Már a Honfoglalás előtt a Kárpátok közt éltek őseink
Az „ismeretlen évszázad”, így is nevezik azt a IX. századot, amelynek történelme Szőke Béla Miklós régész több évtizedes munkájának is köszönhetően végre bemutatásra került. Miért „ismeretlen” a Kárpát-medence IX. századi történelme, s nekünk magyaroknak miért fontos mégis ez a Honfoglalást megelőző időszak? Többek között ezekre a kérdésekre is válaszolt az MTA BTK Régészeti Intézetének munkatársa. Az interjú első részét közöljük.
– A tanulmányát olvasva számos eddig ismeretlen tézis keltette fel az érdeklődésem, főként a honfoglaló magyar őseinkre vonatkozólag. Miért ismeretlen ez az évszázad, s melyek azok a legfontosabb tények, melyekről beszélni kell a Kárpát-medence IX. századi története szempontjából? Gondolok itt az erőviszonyok alakulására is.
– Sokáig még a nagy történeti összefoglalásokban is csak néhány mondatot szenteltek az avar kaganátus összeomlása és a honfoglaló magyarok megjelenése közötti időszaknak, s kritikátlanul elfogadták a forrásoknak azokat az értelmezéseit, amely szerint az avarok olyan katasztrofális vereséget szenvedtek el a VIII. század végén és a IX. század elején nyugatról támadó Karoling birodalomtól, hogy ebben megsemmisült a nép is. Úgy vélték, hogy helyükre részben nyugati (morva) és déli (bolgár) szlávok nyomultak be, részben pedig – főleg az Alföldön – nagy lakatlan pusztaságok jöttek létre. Ezt a meglehetősen sötét képet először Deér József bontotta meg azzal, hogy Nagy Károly 791. évi, avarok elleni hadjárata közel sem volt olyan megsemmisítő hatású, mint azt életrajzírója, Einhard állította. Az avarok tehát nem pusztultak ki – a régészek mégsem nem tudtak megfelelő 9. századi emlékanyagot hozzájuk rendelni. A lelethiányt ezért ismét csak történetileg igyekeztek megmagyarázni, amihez a magyarázatot most a X. században összeállított bizánci Suda lexikonban vélték megtalálni. Eszerint a bolgár Krum kán avar foglyokat hallgatott ki, és országuk romlásának okairól kérdezte őket. A foglyok felpanaszolták, hogy „elszaporodtak az egymás elleni vádaskodások, s elpusztították a bátor és okos férfiakat; bűnözők és tolvajok lettek a bírák szövetségesei, ehhez járult a részegeskedés, mert egyre több lett a bor, s az emberek részegeskedők lettek; aztán jött a megvesztegethetőség, továbbá az üzletelés, mert mindenki kereskedő lett, s egymást csalta.” Mivel pedig a lexikonban ezt követően az olvasható, hogy „az avarokat teljesen és mind egy szálig megsemmisítették a bolgárok”, könnyen jött a következtetés, hogy a népirtó maga Krum kán volt, aki 804-805 táján vezetett hadjáratot az avarok ellen. Csakhogy egyetlen más történeti forrás sem erősíti meg a tisztán logikai alapon feltételezett hadjárat tényét és idejét, nem beszélve arról, hogy a bolgár hódításnak sincs régészeti nyoma. Szükségessé vált tehát a történeti és régészeti források újabb alapos kritikai elemzése. A történeti értékelés eredményeként az derült ki, hogy a kaganátus a belső hatalmi harcok következtében gyengült meg annyira, hogy szinte ellenállás nélkül hullt a Karoling birodalom ölébe. A 8. század végére ugyanis a két legfőbb avar méltóság, a kagán és a jugurrus közötti ellentétek polgárháborús állapotokig fokozódtak, aminek 796-ban „övéik” vetettek véget azzal, hogy mindkettőt megölték. Az új uralmi viszonyokat 811-ben Aachenben szentesítették. A Dunántúl és a Dráva-Száva köze – antik nevét felelevenítve – Pannónia tartományként a Karoling birodalom közvetlen uralma alá került, míg tőle északra a morvák, délre a horvátok és más déli szláv törzsek gentilis fejedelemségei alakultak ki. Ezek uralkodóik hűségesküje és keresztény hitre térése révén csak közvetve tartoztak a frank uralkodó alá. Nagy valószínűséggel ez történt az avarok Dunától keletre maradt részével is, akiknek utolsó uralkodója, Ábrahám kagán 805-ben a Fischa folyónál keresztelkedett meg, és lett Nagy Károly vazallus alattvalója.
– A frank császárság keleti szegletében Mosaburg mennyire játszott szerepet a birodalom teljes rendszerében? A központ jelentőségére mi a legeklatánsabb példa? – A Pannóniában berendezkedő Karoling birodalom a 830-as, 840-es években grófságok hálózatát építette ki. Az alsó-ausztriai tullni és a nyugat-dunántúli savariai (szombathelyi) grófságokról létükön kívül többet nemigen tudunk, a délnyugat-dunántúli mosaburgi (zalavári) grófságról azonban szerencsére bővebben szólnak a források. Mosaburg a salzburgi misszionáriusok keleti térítési központja, grófja pedig „egy bizonyos Priwina”, aki korábban Moimar morva fejedelem udvarában tevékenykedett, majd miután onnan menekülnie kellett, Német Lajos keleti frank uralkodótól 838-840 táján a Zala folyó alsó folyásvidékét előbb hűbérbirtokba, majd néhány év múlva teljes tulajdonba kapta. Priwina székhelye Mosaburg (Mocsárvár) Zalavár-Várszigeten épült fel, ahol 60 év intenzív régészeti ásatásának köszönhetően ma már Mosaburg mind a három, történeti forrásban említett templomát azonosítani tudjuk. A Keresztelő Szent János-templom 840 táján a Vársziget közepén fából épült. Tőle délre 850-re készült el Priwina magántemploma Szűz Mária tiszteletére. Végül ugyancsak a Vársziget közepe táján állt Kelet-Közép-Európa eddig ismert legnagyobb korai temploma, a salzburgi érsek által küldött mesteremberek keze nyomán 855 tájára felépült Hadrianus mártír zarándoktemplom, amelynek mérete és összetett liturgiai programja révén minden adottsága megvolt ahhoz, hogy idővel a salzburgi érsekség új, pannóniai püspökségének főtemploma legyen. Mosaburg virágkorát a 880-as, 890-es években élte, amikor Arnulf király pannóniai székhelyévé, „királyi városává” tette – ahogy egy 890-ben kiállított oklevelében nevezi: regia civitas Mosaburg. Előkerültek annak a nagyméretű palotaépületnek a maradványai is, amely a rétegviszonyok alapján nagy valószínűséggel Arnulf itteni palotájával azonos. Mosaburg a IX. század végére egész Pannónia vallási és közigazgatási központjává vált, s nemcsak nevében, de gazdasági és kulturális vonatkozásban is a „birodalmi” városok rangjára emelkedett.
– A magyarság számára miért lehetett fontos célpont Mosaburg? A források alapján hogyan rekonstruálható a két világ találkozása?
– A honfoglaló magyarok Mosaburgot, mint Pannónia székhelyét, minden bizonnyal jól ismerték, vonzó célpont lehetett számukra. Néhány itt előkerült ékszer, övdísz és használati tárgy arra utal, hogy már a „hivatalos” honfoglalás előtt jártak itt magyarok. Nagy valószínűséggel az egyre fokozódó magyar veszély miatt kerítik körbe az addig csak mocsaraktól védett Várszigetet egy szárazon rakott köpenyfalú, föld-fa sánccal. Nem lehetetlen, hogy Arnulf királlyal is itt kötöttek szövetséget, mielőtt 899-ben az I. Berengár itáliai király elleni hadjáratra indultak. S bár onnan 900-ban visszatérve Pannónia nagy részét megszállták, Mosaburgot szemmel láthatóan kihagyták. A régészeti feltárások sem mutatják erőszakos pusztítás nyomát, feltehetően azért, mert a lakosság nagy része még időben biztonságosabb tájakra menekült. Csak a legszegényebbek maradtak helyben, és használták tovább az elhagyott települést. Érdekes módon a honfoglaló magyarok sem települtek Mosaburg falai közé, bár több, a környéken nyitott temető bizonyítja, hogy a térség fennhatóságuk alá került.
– Tanulmányában számos olyan tézist is megmagyaráz, melyekről eddig keveset vagy egyáltalán nem hallhatott a nagyközönség. Mit lehet tudni a magyarság IX. századi Kárpát-medencei jelenlétéről? – Ahogy korábban is említettem már, a IX. századi történeti rekonstrukciót nagyban hátráltatta, hogy a történeti és régészeti adatok nem korreláltak egymással. Először is azt kellett tisztázni, hogy mik azok a megbízható adatok, amelyekből szilárd alapokra lehet helyezni a Kárpát-medence IX. századi történetét. Láthattuk, hogy a volt avar kaganátus nyugati felében, akár közvetlen, akár közvetett Karoling uralom alatt állt is a terület, ez eléggé részletesen rekonstruálható. Nem mondható el ugyanez a Dunától keletre eső országrészről. Némely történész máig úgy véli, hogy ez lakatlan „avar pusztasággá” vált. Más a Suda lexikon és nyelvészeti adatok alapján a bolgár birodalom északi határtérségének tekinti. Elég nagyszámú híve van annak az elméletnek is, miszerint a morva fejedelemség nem a Dunától északra, hanem attól keletre és délre terült el. Mindezek az elképzelések azért is találhattak táptalajra, mert azt a kevés történeti forrást, ami mégiscsak a Dunától keletre fekvő területről szólt, nem értékének megfelelően értelmezték. Az utolsó avar követ 822-ben a frankfurti birodalmi gyűlésen vett részt, mivel a vazallus fejedelmek joga és kötelessége, hogy a birodalmi gyűlésen követség révén képviseltessék magát. Más kérdés, hogy az évkönyvírók is kötelességüknek érezték-e minden alkalommal s minden nép esetében beszámolni erről, vagy csak olyankor tették ezt, ha volt is miről írni. Talán ez is az oka annak, hogy 822 után négy évtizedig hallgattak a források. S amikor újra megszólaltak, már nem az avarokról, hanem a magyarokról szóltak.
– Mikor jelentek meg az első hírek őseinkről?
– Az első híradás 862-ből származik, amikor a reimsi Hinkmar érsek arról tudósít, hogy „eddig ismeretlen ellenséges népek, akiket magyaroknak (ungri) neveznek, pusztították az ő (Német Lajos) királyságát.” A helyszín nyilvánvalóan a keleti frank birodalom keleti határvidéke, ahol 861-ben a Német Lajos és fia, Karlmann közötti, váltakozó szerencsével zajló hatalmi küzdelemben nemcsak a morvák vettek részt, akik Mosaburg urát, Priwinát is megölik, de a magyarok is, akik Karlmann és a morva Rastislav fejedelem megbízásából támadtak Német Lajos birtokaira. Szokás a magyarok feltűnésének erre a korai adatára úgy tekinteni, mint valami korai kalandozásra. A magyarok azonban a IX. század végéig mindig csak a Duna völgyében zajló, helyi konfliktusokban vettek részt. Márpedig, ha ez a hadjárat a kalandozások nyitánya, miért nem követték ezt Etelközből újabb, más térségek felé irányuló támadások; ha meg Karlmann és Rastislav csak alkalmi segítségért fordultak hozzájuk, miért nem találtak közelebbi segítséget? S vajon a magyaroknak megérte-e vállalni a hosszú utat, kockáztatva, hogy amikorra ideérnek, oka fogyottá válik a megbízás? A fenti kérdésekre csak akkor kapunk logikus választ, ha feltételezzük, hogy a magyarok egy része már 861-ben a Kárpátok koszorúján belül élt, s olyan jól kiismerte magát a helyi politikai-hatalmi viszonyokban, hogy nem riadt vissza alkalmi katonai feladatok vállalásától sem.
Bárány Krisztián
mon.hu
Erdély.ma

Erdély középkora a régészet tükrében: új sorozat indult a Korunk Akadémián
Erdély a középkori Magyar Királyságban – egy régész szemével címmel Benkő Elek akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének igazgatója tartott előadást Kolozsváron a Korunk Akadémia szervezésében. Az előadás megnyitóján, Kovács Kiss Gyöngy történész, a folyóirat főszerkesztője és az est házigazdája elmondta, hogy az esemény öt előadásból álló sorozat első részeként nyit új fejezetet a Korunk Akadémia történetében. Az előadások az Erdély a történelemben cím alatt futnak, amelyek során neves kutatók fogják bemutatni a régió történeti sajátosságait a kora középkortól napjainkig.
Benkő Elek elmondta: rosszkor tartja meg előadását, ugyanis a régészettudomány jelenlegi helyzete sokkal több kérdést és bizonytalanságot szül Erdély régészetének kutatásában, mint például 1986-ban, amikor az utolsó magyar nyelvű szintézis megszületett Erdély történetéről. Az akadémikus hangsúlyozta, hogy a Köpeczi Béla-féle háromkötetes Erdély Története – amely mai napig az egyik legnépszerűbb forrása a témának a nagyközönség körében – és az azt követő egykötetes változat középkorra vonatkozó részeit az elmúlt harminc év régészeti kutatásai radikálisan módosították az eddig ismert Erdély képünket.
Első példaként, a környezetrégészet eredményeit említette. Míg a régebbi szintézisek és munkák elsősorban irodalmi forrásokat és épületeket használtak Erdély középkori történetének rekonstruálására, addig a környezetrégészet mocsarak, nádasok és holt patakok kutatásából tud nemegyszer meglepő eredményt nyújtani. Előadásában a honfoglalás erdélyi forrásaira vonatkozó új eredményeket is bemutatta. Ezek közül érdemes megemlíteni, hogy a környezetrégészeti források megerősítik Anonymus Gesta Hungarorumának állítását, miszerint a magyarok a vereckei hágón át érkeztek a Kárpát-medencében és telepedtek le először a Felső-Tisza vidékén. Az ottani híres karosi temető anyagához hasonlóak kerültek elő például Kolozsvár környékén. A második kicsivel későbbi, X. századi csoport már a Közép-Duna vidéki anyaghoz hasonló és elsősorban Gyulafehérvár köré szerveződik. Kiemelte azt is, hogy a korai magyarok Erdélyben gyakran használták a római kor infrastruktúráját (utakat, kutakat, erődöket). Ezt bizonyítja például a széki nádastó és a közeli sóbánya használatának környezetrégészeti kutatása is.
Előadásának második felében Erdély Árpád-kori régészetének néhány problémásabb jelenségével foglalkozott. Kiemelte, hogy jelenleg semmilyen régészeti forrás nem áll rendelkezésünkre az erdélyi vajdák létezéséről (vajdasági templom, vár, palota, felségjelvények teljes hiánya). Benkő Elek kiemelte, hogy az 1960-as és 1970-es évek nagy ásatásai Dobokán és Kolozsmonostoron jelentették a romániai és magyarországi középkorászok első közös pontját, amely kapcsolat azóta csak javult és ma már számos közös nemzetközi projekt létezik a két ország középkori régészei között. A helytörténeti vonatkozások tekintetében kiemelte: ma is kérdés, mikor adják fel a kolozsmonostori ispánsági várat és az ott létező, valószínűleg több templommal rendelkező területet és költözik az ispánság a mai Óvárként ismert részbe, de feltételezte, hogy az ispán egy ideig még együtt használta a területet a bencésekkel, mielőtt végleg az Óvárba került volna a székhelye.
A kutatások folytatásaként kiemelte az archeogenetika jelentőségét, amely – ahogy a nemrég bemutatott honfoglalás kori genetikai vizsgálatok esetében is – új kérdések sorozatát fogja biztosítani jövőre, amikor elindul a teljes Kárpát-medencére vonatkozó középkori genetikai kutatás a Magyar Tudományos Akadémia és számos külföldi intézet részvételével.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)