Jún. 2-án dr. Erdélyi Zsuzsanna budapesti folklórkutató tart előadást Archaikus népi imádságok címmel Kolozsváron, a Kriza János Néprajzi Társaság székházában. Az előadás után dr. Kriza Ildikó, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa Történelem és emlékezet című könyvét mutatja be. /Szabadság (Kolozsvár), jún. 1./

A csángók támogatása kapcsán évek időnként felbukkan az az állítás, hogy az erre szánt pénzeknek csak töredéke jut el Moldvába, a többit Erdélyben és Magyarországon költik el. Lakatos Mihály, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Főosztályának vezetője kifejtette, hogy a minisztérium nem „pénzeket költ el", hanem támogatásokat folyósít. A Hegyeli Attila által irányított oktatási program nagyon fontos dimenziója a feladatnak, de ugyanolyan fontos az is, hogy a csángómagyarok problémái napirenden legyenek az európai fórumokon. Korábban elhangzott, hogy tavaly a 100 millió forintos keretből 20 millió jutott Moldvába és abból is lefaragtak. Lakatos rámutatott, hogy a 20 millió kifejezetten a moldvai csángómagyar falvak gyermekeivel való magyar nyelvű foglalkozások folytatását és bővítését szolgálta. Emellett csak a pusztinai közösségi ház létrehozását a tárca tizenhárommillió forinttal támogatta. A csángómagyar vonatkozású kulturális kezdeményezésekre mintegy negyvenmillió forint jutott az elmúlt esztendőben. Iskolán kívüli oktatásra húszmillió, kutatási programokra hétmilliót, beruházásokra mintegy harmincmillió forintot fordítottak. A csángó gyermekek erdélyi és magyarországi táboroztatására mintegy hatmillió forintot költöttek. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége közel ugyanennyit kapott a Székelyföldön továbbtanuló csángómagyar gyermekek nyári táborozásának biztosítására, több helyszínen. – A MCSMSZ több mint kétmillió forint támogatásban részesült hagyományőrző mozgalom szervezésére moldvai csángó falvakban, illetve a Pusztinai Napok megrendezésére. A különféle magyarországi rendezvényekre mintegy tizenkétmilliót fordítottak. Kiadványokra mintegy tízmillió forint jutott. Erdélyi kiadásban támogatták például Petrás Incze János és Janku Laura versesköteteinek, illetve a Codex Bandinus és a Világszárnya című könyvek megjelentetését, a Moldvai Magyarság című, magyar és román nyelven megjelenő folyóiratot és kétszázezer forint értékben járultak hozzá a Romániai Magyar Szó eljuttatásához csángó családoknak. Magyarországi kiadásban támogatták többek között a Moldvai csángó okmánytár, Aranyhajú ikergyermekek, A csángók mondavilága, Csángókról, igaz tudósítások című könyvek megjelentetését, illetve a Moldvai magyar helységnévtár térképét, A moldvai magyarság írott nyelvemlékei című fotóalbumot, a csángó irodalom digitalizálását, a csángó népzene CD formátumban való kiadását, moldvai csángó népdalgyűjtések feldolgozását, gondozását és megjelentetését, valamint 5000 db. oktatási célú CD-ROM előállítását a magyar közoktatás különböző szintjei számára. Az MCSMSZ hatszázezer forint támogatáshoz jutott évkönyv és weblap készítésére. A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete a moldvai, gyimesi és barcasági csángók folklorisztikai vizsgálatára kapott támogatást, a Teleki László Intézet egy olyan levéltári kutatásra pályázott, amely a csángó kérdés jelentőségét vizsgálja a román-magyar politikai kapcsolatokban, a Magyar Nyelvtudományi Társaság pedig a moldvai csángó nyelvhasználat kutatására jutott támogatáshoz. Guther M. Ilona: Beszélgetés Lakatos Mihállyal, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Főosztályának vezetőjével. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 11./

A Kőrösfői Rákóczi Kultúregylet és a Rákóczi Szövetség kalotaszegi szervezete idén is megemlékezett Vasvári Pálról, aki négyszáz bajtársával együtt 1849. július 6-án Kalotaszeg határában esett áldozatul a lázadó román erőknek. Július 8-án a Kőrösfőn a művelődési házban Péntek Lászlónak a Rákóczi Kultúregylet elnökének köszöntőjével kezdődött az immár tizenegyedik alkalommal szervezett ünnepségsorozat. Ezt követően Okos Márton megnyitotta Pécsi L. Dániel jelképtervező „Kalotaszegi címerek, egyházi és világi jelképek a Kárpát-medencében” című címerkiállítását. Az esti órákban 1848–2005, Unió akkor és most címmel vitafórumot tartottak. A hozzászólásokat borúlátás jellemezte: a jelenlevők közül többen a tavalyi népszavazásról beszéltek. Hozzászólásában a jelenséget történelmi távlatban elemezte dr. Balogh Balázs, az Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, valamint kollégája dr. Fülemile Ágnes. Július 9-én diákvetélkedő zajlott Ki tud többet Vasvári Pál életéről és haláláról címmel, majd Magyarvalkón ünnepségre került sor. Július 10-én, vasárnap ünnepi istentisztelettel folytatódott az emlékezés. Idén Patrubány Miklósnak ítélték oda a Vasvári-díjat, amelyet Péntek László adott át. /P. L.: Tízéves a kőrösfői Vasvári Pál kopjafa. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 12./

Gyermekeikkel együtt fél évre Kalotaszegre költözött Balogh Balázs és Fülemile Ágnes néprajzkutató-házaspár. Társadalom, tájszerkezet, identitás Kalotaszegen című kötetük tavaly az Akadémiai Kiadónál jelent meg. Idén a felszegi Nyárszón folytatják kutatómunkájukat. A budapesti Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének két elkötelezett szakembere közel tizenöt éve végez módszeres vizsgálatokat Kalotaszegen. Könyvük a több mint egy évtizedes kutatómunka során felgyűlt anyagnak csupán egy részét tartalmazza, a néprajzi terepmunkát folytatják. A kötet szerzői több mint 70 magyar és román lakosságú településen végeztek terepmunkát 1991 és 2003 között. További társadalom néprajzi jelenkutatásokat is végeznek. Az egyes közösségek közötti kapcsolatokat befolyásoló történeti előzmények felvázolására vállalkoztak. A rendkívül összetett magyar–román–cigány interetnikus kapcsolatok történeti vizsgálataiból a magyar–román viszony feszültségeit is elemezik az 1940–44-es időszak tükrében. Az 1940-es magyar bevonulás a román lakosság lelkét sebezte meg, míg az 1944 őszén román részről elkövetett gyilkosságok és rablások a magyar falvak kollektív emlékezetében hagytak kitörölhetetlen, mély nyomot. A helybeliek még mindig csak suttogva beszélnek sérelmeikről, amelyekről sokáig hallgatniuk kellett. A bánffyhunyadi piacon a havasról eladásra lehozott, egykor elrabolt tárgyaikra ismernek rá idős magyar asszonyok. /Stanik Bence: Budapesti néprajzkutatók a nyárszói mindennapokban. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 30./ Fülemile Ágnes fiatal kora óta kötődik Erdélyhez és Kalotaszeghez. A ’80-as években bejárták egész Erdélyt. A néptánc szeretete vitte a néprajz szakra is. Balogh Balázs 1982-től járja Erdélyt. Meghatározó élmény volt számára, hogy a szülők révén atyai jóbarát, Szervátiusz Tibor mesélt neki először Erdélyről, és Lászlóffy Aladár vezette végig a Házsongárdi temetőn. Mindketten az ELTE néprajz szakán szereztek diplomát, Erdély mellett a Kárpát-medence számos más vidékén otthon érzik magukat, doktori disszertációjukat egy palóc falu népviseletéről, illetve egy dunántúli falu paraszti gazdálkodásáról írták. /A kutatópáros. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 30./

Donkóné Simon Judit magyar szakos tanárnő Érden a Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolában. A városban jórészt neki köszönhetően, Erdély nem csupán egy távoli földrajzi térség, hanem a magyar szellemi építkezés, tudatformálás közvetlen élményanyaga. Az általa vezetett Erdélyi Kör tagjaival egy évtizede tartott erdélyi honismereti barangolások közösséget teremtettek. Bebarangolták Erdélyt, eljutottak a moldvai csángók földjére is. Két szép nyomdai kivitelben megjelentetett kiadvány – Erdélyi honismereti barangolás Nagyváradtól a Hargitáig; Erdélyi honismereti barangolás Szatmártól Aradig – jelzi azt az útvonalat, amelyet az utóbbi években bejártak. Ez a közösség gyűlt egybe baráti találkozóra október 1-jén Budapesten a Magyarok Házában. A találkozó vendége volt Jáki Sándor Teodóz győri bencés szerzetes-tanár, aki az utóbbi harminc év során százegyszer járt Erdélyben és nyolcvanegyszer a csángók közt, Moldvában. Élményeinek töredékét közölte az immár harmadik kiadást megért Csángókról, igaz tudósítások című könyvében. Vele tartott dr. Cs. Varga István, az ELTE Tanárképző Főiskolájának tanára, aki 2002 nyarán, az atya kíséretében, maga is ellátogatott Erdélybe és Moldvába. Az Erdélyben és Csángóföldön tett szellemi utazás tanulságait Rokonföldön című könyvében osztotta meg az olvasókkal. Jáki szerint a háromszázezres csángóság egyharmada elvesztette magyar nyelvét és identitását, harmadrésze hűen őrzi azt, harmadrésze válaszúton van – rajtunk is múlik, hogy merre billen a mérleg nyelve. A hetvenhatodik életévét betöltött bencés szerzetes útjai során több ezer vallásos népéneket jegyzett le. A rendezvényen jelen volt a Budapesten tanuló Iancu Laura magyarfalui csángó költőnő /Pár csángó szó című kötetét a Hargita Kiadóhivatal jelentette meg 2004-ben/, aki bemutatta a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete kiadásában megjelentetett Magyarfalui emlékek című fotódokumentum-kötetét. A találkozóra elhozott CD-ken csángó gyermekek énekelnek – a lemezeket téglajegyekként árusítják a Böjte Csaba által megálmodott Béke Királynője moldvai csángó magyar iskolaközpont javára. A találkozón felidézték Hajdó István gyergyói főesperesnek az idei csíksomlyói búcsún elhangzott prédikációját, amelyet a budapesti Trezor Kiadó ez év nyarán kiadott Régi új retorika. A szóképek és a szónoki beszéd című kötetében Mádl Ferenc köztársasági elnöknek a Magyar Állandó Értekezlet 2004. november 12-én A történelem egy nemzetbe rendezett minket… címmel elhangzott beszédével együtt. /Máriás József: Baráti találkozó – Erdély bűvöletében. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 7./

Június 8–11. között tartották meg Zsobokon, a Bethesda Árvaház és Szórványiskola-központban a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Néprajzi Kutatóintézete és az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete által szervezett szórványkonferenciát. A szórványt szociális, kulturális, néprajzi, társadalomtörténeti, egyházi, politikai szemszögből közelítették meg. Szó esett többek közt a történeti identitásrégiókról, szórványközösségekről, életutakról, szórvány-narratívákról, szórványgondozásról, közösségépítésről, a jelenről, a befolyásoló múltról, és mindenek előtt a hogyan továbbról. Balogh Balázs az MTA Néprajzi Kutatóintézetének tudományos titkára, a rendezvény szervezője szerint meg kellett vitatni ezt az égető társadalmi kérdést. Ez speciálisan erdélyi, részben délvidéki probléma – az erdélyi magyaroknak több mint fele szórványban él. Helyszín szempontjából Zsobokra esett a választás, mivel Balogh Balázs Fülemile Ágnessel közösen a nemrég megjelent kötetükben átfogó Kalotaszeg-kutatással foglalkozott. A szórvány olyan helyeken is megjelenik, ahol eddig szóba sem jöhetett. Vízi E. Szilveszter a Magyar Akadémia elnöke, elnöki keretéből két millió forintot különített el a konferencia megrendezésére, és egy összefoglaló angol nyelvű kötet kiadására. Balogh Balázs szerint átfogó felmérésre lenne szükség, amelyből megtudhatjuk, hogy mink van, és mi pusztul, és amelyben egyházi, állami szervek és intézmények is részt tudnának venni. /Vetési Júlia: Nemzetközi összefogás a szórványkérdésben. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 12./ Regionalitás, közösségépítés, szórványgondozás – Nemzetközi összefogás a szórványkérdésben volt rendezvény címe. A résztvevők leszögezték: a szórványkérdés egyik legégetőbb problémája az, hogy a három szint, a kutatási, a szórványgondozási és a politikai, eddig elbeszéltek egymás mellett. A szintek összehangolását is megpróbálta megvalósítani ez a nemzetközi konferencia. /D. H.: Közös fellépés a szórványért. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 12./

Sebestyén Kálmán Kőrösfői Riszeg alatt avagy Egy kalotaszegi település évszázadai című, sok évtizedes tudományos kutató-munkájának kézirata több mint tíz éve várt kiadásra, mígnem a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének vezetői tudomást szereztek róla. A monográfia a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával megjelent az Akadémiai Kiadónál. Kőrösfő fafaragását, varrottasait a Gyarmathy család, Bartók és Kodály a népdalait, Edvi Illés Aladár és Körösfői Kriesch Aladár csodálatos népművészetét fedezte fel. A szerző, Sebestyén Kálmán 1977-ben dr. Ferenczi Istvánnal régészeti mentőásatásokat végzett. /Péntek László: Kőrösfői Riszeg alatt. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 28./

K. [Keszi] Kovács László a magyar tárgyi kultúra, a népi gazdálkodás elkötelezett, módszeres kutatója. Kutatási eredményei a földművelést, a juh- és a lótartást, a népi közlekedési technikákat illetően maradandóak. 1941-ben részt vett a Venczel József által Bálványosváralján megszervezett falukutató programban. Az 1942–1943-as egyetemi évben néprajzot oktatott a kolozsvári tudományegyetemen. A kolozsvári Erdélyi Tudományos Intézet munkatársaként néprajzi kutatásokat végzett Kolozsvár környékén. 1944-ben jelent meg a szokáskutatásban ma is modell értékűnek tekinthető könyve, A kolozsvári hóstátiak temetkezése. A könyvet a L’Harmattan Könyvkiadó 60 évvel később, 2004-ben újra hozzáférhetővé tette az olvasók számára. Az 1950-es években úttörő szerepe volt a népi hagyományok dokumentumfilmben való megörökítésének. Századik születésnapján a tudóst a Magyar Néprajzi Társaság, a Néprajzi Múzeum, az MTA Néprajzi Kutatóintézete, az Európai Folklór Intézet köszönti, 2008. március 4-én. /Keszeg Vilmos: Köszöntjük a százéves K. [Keszi] Kovács Lászlót! = Szabadság (Kolozsvár), márc. 4./

Mind Szent István, mind az új kenyér ünnepe újkori hagyomány Magyarországon – mondta az MTI-nek Tátrai Zsuzsanna néprajztudós, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének főmunkatársa. 1774. augusztus huszadikát, Szent István napját Mária Terézia (1717–1780) királynő tette országos ünneppé. Az 1840-es évekre augusztus 20. már népünnepély lett. 1948-ig egyházi ünnep volt, 1948–49 között egy évig nevezték új kenyér ünnepének, 1949 után alkotmány ünnepe, 1970-ben „visszaszivárgott" az alkotmány mellé István, 1989-től ismét Szent István került előtérbe, mellé rendelték a Magyar Köztársaság ünnepét, de nem veszett el a kenyérünnep jelleg sem. 1991-től hivatalos állami ünnep lett. /Szent István és az Új Kenyér ünnepe. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 19./

Tizenhat évnyi működése során a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó több mint félezer kötetet jelentetett meg, többségében hiánypótló kiadványokat. Déván a Vox Libri könyvszalonban a Mentor két legújabb kiadványát mutatták be. Bogdán László, a Mentornál megjelentetett köteteinek számát illetően már a tucatnyihoz közelít. Legfrissebb regénye azonban, a Kirekesztettek című trilógia első kötete, a Tatjana mérföldkövet jelent irodalmi munkásságában. Bogdán László rendkívül termékeny és gazdag fantáziával megáldott író. Regényeiért Márai Sándor díjat kapott, a Hutera Béla utolsó utazása című kötetével pedig a békéscsabai Bárka folyóirat Nívó díját nyerte el, és szintén ezért a kötetért kapta 2007-ben az Erdélyi Magyar írók Ligájának díját. Bogdán László Tatjana című regényében azt próbálta meg kideríteni, hogy hol is van a szabadság határa. A másik bemutatott Mentor-kötetben Magyar Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia néprajzkutató osztályának a munkatársa a legvalóságosabb világot tárja elénk a farkaspataki Gyugyu bácsi történetei kapcsán. Magyar Zoltán mondakutatóként feltérképezte, melyek azok a tájegységek Erdélyben, ahol még élnek olyan emberek, akik utolsó mohikánként elmondhatják az illető vidék mese- és mondavilágát, történetét. Magyar Zoltánnak eddig négy kötete jelent meg a Mentor Kiadónál. Ez utóbbi Tamkó Fülöp Gyugyu gyímesfelsőloki csángó ember történeteit tartalmazza. -A könyvkiadás legnehezebb része: nem tudták elérni, hogy minden térségben, minden réteghez eljuttassák könyveinket. Most próbálkoznak a Könyvkeresővel, amit egy napilapba betesznek, hátha az emberek tudomásul veszik, hogy kiváló erdélyi kiadók, kiváló könyveket jelentetnek meg. Manapság a könyvek három, négy-ötszáz, legtöbb ezer példányban jelennek meg és ilyen példányszám mellett, ha nem lenne támogatás, olyan eladási árat kellene megszabniuk, amit nem lehetne megfizetni. Nem sikerült betörniük a magyarországi könyvpiacra, az erdélyi kiadók kimondott ellenállást tapasztalnak a magyarországi könyvpiacot uraló cégek részéről. Nem mérték fel, hogy amit Erdélyben csinálnak, az része az összmagyar kultúrának és ha ezeket a témákat nem dolgozzák fel, nem adják ki, félő, hogy eltűnnek a történelem süllyesztőjében. Az Erdélyi testamentumok sorozat például nem hiányozhatna egyetlen valamire való magyar könyvtárból sem. Tavaly 239 magyar könyvtárnak küldték el az ajánlatukat, abból összesen négy válaszolt és mindössze 6 darab könyvet vásároltak meg. Megpróbáltak a kilencvenes évek derekán néhány fordítással betörni a nagy román könyvpiacra is. Egyetlen igazi siker a Wass Albert Funtinelli boszorkánya volt, melynek fordítását a román nacionalisták pro- és kontra kritikájukkal annyit reklámozták, hogy az ezer példány elkelt. Azonban tudomásul kell venni, hogy a román piac előítélettel van minden magyar eredetű kiadvánnyal szemben. /Gáspár-Barra Réka: Gyugyu bácsi az üvegfalon innen. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 9./

Immár nyolcvanadik alkalommal rendezik meg Magyarországon az Ünnepi Könyvhetet, mely Európa legnagyobb hagyományra visszatekintő ilyen rendezvénye. A korábbi évekhez hasonlóan idén is jelentős könyvanyaggal vesznek részt a könyvhéten az erdélyi magyar kiadók. A marosvásárhelyi Mentor Kiadó főleg szépirodalmi köteteket visz a könyvhétre. Az újdonságok mellett a nyolcvan éve született marosvásárhelyi drámaíró, Székely János három színművét gyűjtötték egybe: a Protestánsok, a Caligula helytartója és a Mórok című drámákat. Bajor Andor paródiáit, szatíráit a Füstöl az acélkalapács című kötetben adták ki. Az idén hetvenéves Lászlóffy Csaba A waterlooi ganajtúró bogár című kötete közel 150 verset tartalmaz, ott lesz Egyed Emese Szabadító versek című versgyűjteménye is. Magyar Zoltán, az MTA néprajzkutató intézetének munkatársa, Szilágysági dekameron címmel egy szilágysámsoni térfás, népi elbeszéléseket tartalmazó kötetet állított össze. A csíkszeredai Pallas–Akadémia Kiadó Balla Zsófia, Kenéz Ferenc, Kozma Mária, Pomogáts Béla és Sarány István köteteivel lesz jelen, továbbá a Markó Béla Egy irredenta hétköznapjai. Lehallgatási dosszié. 1987–1989 című kötetével, Ambrus Imre Színek és helyszínek Alfalutól Budapestig, Hegedűs Imre-János: Benedek Elek (monográfia), valamint Molnár Gusztáv Volt Európának egy különös tartománya című munkájával. A Korunk – Komp-Press Kiadó kínálatában van Kántor Lajos Hazatérő képek – Barcsaytól Vinczeffyig című könyve, a kiadó Ariadné Könyvek című sorozatának ötvenedik darabja Visky András Megváltozhat-e egy ember című könyve. A kolozsvári Koinónia Kiadó széles kínálattal érkezett a könyvhétre, a már ismert szerzőik mellett első kötetes munkatársaikat is bemutatják. Máté Angi első kötetes szerző Mamó című könyvével „berobbant az irodalmi életbe”. A szintén kolozsvári Polis Könyvkiadó könyvújdonságként közös dobozban, Gy. Szabó Béla fametszeteivel illusztrálva, két kis Reményik-kötetet ajánl: a Sóhaj a mindenségért címet viselő versválogatást és a Vércsöppek a hóban című, eddig meg nem jelent prózai alkotásokat tartalmazó könyvet. Emellett a kiadó régebbi könyvei közül is többet megtalálhatnak majd az érdeklődők, úgy mint Gaal Görgy Képes Kolozsvár című könyvét, valamint Murádin Jenő művészettörténész A kolozsvári Mátyás-szobor és alkotója, Fadrusz János című könyvének fotókkal gazdagított újrakiadását. A Benkő Levente gondozásában megjelent Az őszinteség két napja című könyv az 1956. szeptember 29–30-i kolozsvári gyűléssorozat jegyzőkönyveit tartalmazza. A könyvhéten két standon szerepel az erdélyi kínálat, az egyiken a Gokart, a Komp-Press, a Pro-Print és a Mentor állít ki, a másikon pedig a Kriterion, a Koinónia és a Polis könyvei szerepelnek. /Erdélyi kiadók a magyarországi könyvhéten. = Krónika (Kolozsvár), jún. 5./

A köztudatban élő négy magyar néprajzi tájegység mellett egy ötödiket is bemutatnak, mint új tudományos felfedezést a Regionális néprajzi kutatások a Kárpát- medencében című tudományos ülésen, amelyet az MTA Nyelv- és Irodalomtudo- mányok Osztálya közösen rendez az MTA Debreceni Egyetemen működő Néprajzi Kutatócsoportjával november 10-én Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémián. Borsos Balázs, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének igazgatóhelyettese a Magyar kulturális régiók a Kárpát-medencében című előadásában 16 év kutatási eredményét összegzi. A Magyar Néprajzi Atlasz térképlapjainak új szempontú, statisztikai feldolgozását végezte el számítógép segítségével. Az elemzésből kiderült, hogy a négy tájegységen (Dunántúl, Észak /Felföld/, Alföld és Erdély-Moldva) kívül kimutatható egy ötödik is, mégpedig a Lippa-Nagyvárad-Debrecen-Miskolc vonal, a nyelvhatár és Erdély nyugati határa által bezárt területen. A kulturális régiók meghatározása segíthet abban, hogy az Európai Unió régiókat előtérbe helyező irányelveire figyelve, a döntéshozók a régiós határokat a kulturális tagolódás figyelembevételével húzzák meg. Borsos Balázs csak a magyar etnikumot vizsgálta, megjegyezte, hogy a szomszédos országok közül csak a magyarok készítettek néprajzi atlasz alapján statisztikai és csoportelemzést a kulturális régiókról. Néprajzi atlaszok ugyanakkor készülnek a szomszédos országokban is, az ötkötetesre tervezett román kiadványból eddig három kötet jelent meg, és Szlovákiában is elkészült egy sokoldalú és gazdag anyagú atlasz. Az ülésen többek között Bartha Elek a vallási régiók néprajzi értelmezéséről, míg Fejős Zoltán a Hagyományos tájak és régiók néprajzi átértékelődéről értekezik. /Öt magyar néprajzi tájegység. Tudományos ülés a Kárpát-medence néprajzi kutatásairól. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 9./

A szórvánnyal való foglalkozás a nemzet önvédelme”
A Kárpát-medence magyar szórványstratégiájának az előkészítése volt a feladata a Szórvány és nemzetépítés című nemzetközi konferenciának, amelyre május 13–14-én került sor a temesvári Bartók Béla Líceumban. 
A tanácskozás résztvevőit Répás Zsuzsanna államtitkár köszöntötte, aki ez alkalommal elmondta: 2010 óta kiemelten fontos a magyar kormány számára a külhoni magyarság helyzete és ezen belül is prioritást élveznek a szórványközösségek. Ezért létrehozták a MÁÉRT két új albizottságát, amelyek a Kárpát-medencei szórványközönségekkel és a nyugati diaszpórával foglalkoznak. A Kárpát-medencei szórvány albizottság elnöke dr. Bodó Barna és feladata a szórványstratégia kidolgozása, ebbe épülnek majd be a temesvári konferencia tapasztalatai. Répás Zsuzsanna azt is jelezte: az a cél, hogy a szórványközösségeket ne csak a támogatások tartsák életben, hanem önállóan is életképes közösségekké váljanak.
A konferencia első napján a szórványkutatók és a politikusok elemezték a Kárpát-medencei magyar szórványközösségek helyzetét. Dr. Biczó Gábor (Miskolci Egyetem) az asszimiláció fogalmának különféle értelmezéseit elemezte, hangsúlyozva: többség és kisebbség élhet úgy is együtt, egyensúlyban, hogy nem történik asszimiláció, ennek az esetnek különös jelentősége van egy szórványstratégia kidolgozása szempontjából. Dr. Gyurgyik László a felvidéki magyarság elszórványosodásának folyamatát mutatta be statisztikai adatokkal, demográfiai térképekkel illusztrálva. Dr. Bodó Barna előadása során arra hívta fel a figyelmet, hogy szórvány fogalma szellemi hungarikum, a többi Kárpát-medencei nemzet nem tesz különbséget a szórvány és a diaszpóra fogalma között. A dr. Balogh Balázs (az MTA Néprajzi Intézetének igazgatója) moderálta panelbeszélgetés során Kárpát-medencei politikusok értékelték az erdélyi, délvidéki és felvidéki szórványközösségek helyzetét. Székely István (RMDSZ) a szórványkollégiumok és a magyar házak hálózatának kialakítását tartotta a legfontosabbnak, hangsúlyozva, hogy a szórványközösség külső támogatás nélkül nem tudja megőrizni identitását. Toró Tibor (EMNT) szerint a szórványstratégiát ki kell emelni a pártpolitikai csatározások köréből és csak konszenzusos alapon lehet kidolgozni, ugyanakkor a szórványstratégia a nemzetstratégia része kell legyen.
A konferencia második napján a szakemberek mellett az egyházak és a civil szervezetek képviselői is kifejthették álláspontjukat a szórványközösségek helyzetével kapcsolatosan. Rendkívüli eredményekről számolt be Balázs-Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány elnöke: a Kallós és a Téka Alapítványoknak a mezőségi szórványban sikerült több mint 200 fiatal számára a magyar nyelvű oktatást, a pezsgő kulturális életet biztosítani, akikben sikerült feléleszteni alig pislákoló magyar identitásukat. Nagy gondot okoz, hogy sem a román, sem a magyar állam nem veszi ki részét a két intézmény működtetéséből. A Csete Örs moderálta panelbeszélgetés során, amelyben részt vett Csűry István református püspök, a csángóföldi Hegyeli Attila, a kárpátaljai származású Gecse Géza, a brassói Toró Tamás és a temesvári Halász Ferenc is, a szórványstratégiába beépítendő kulcsfogalmakat, a szórvány fogalmának pozitív értelmezéseit keresték a résztvevők. Érdekes volt a pusztinai Hegyeli Attila megközelítése, aki szerint a szórványra nem áldoz a magyar kormány, hanem befektet, hiszen gazdasági téren hatványozottan megtérülhet a szórványra „elpazarolt” pénz.
„A temesvári tanácskozást azzal a szándékkal hívtuk össze – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Bodó Barna, a temesvári Szórvány Alapítvány elnöke –, hogy összegezzük azokat az elméleti, illetve szakpolitikai kérdéseket, amelyek a szórvánnyal kapcsolatosan felmerülnek. Úgy vélem, minden résztvevő számára hozott újat ez a konferencia. Ha arra gondolunk, hogyan írta le Balázs-Bécsi Attila az intézményépítést, amit ők a szórványban végeznek civilként, erre nem úgy kell tekinteni, hogy ő egy hős, hanem azt kell megnézni: kik azok, akik elmulasztják az ilyen akciók mellé való odaállást. Erdei Ildikó előadásából hallhattuk, hogy a szórványban működő magyar iskolának a nyelvi kisebbségi szocializációs feladatokat is fel kell vállalnia. Ezeket az új értelmezéseket végig kell gondolni, hihetetlenül nagy feladatok előtt állunk. Ahhoz, hogy a nemzet a pozitív önértelmezés jegyében tudjon tovább lépni, a szórványt be kell emelni a pozitív diskurzusba. Nincs közösség határ nélkül – a nemzeti közösségnek a természetes határa a szórvány. A politikusok számára mentalitásváltást kell jelentenie annak, hogy a szórványt nem támogatni kell, hanem a szórvánnyal való foglalkozás a nemzet önvédelme. Ha szórvánnyal foglalkoznak és biztosítanak számára olyan eszközöket, amelyekkel a szórvány képes a hosszú távú megmaradásra – a saját nemzetét védi, aki ezt cselekszi!”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Szórványkonferencia Temesvárott
A rendezvény utolsó hozzászólója, a dél-erdélyi Lippán élő Szebán Ferenc szerint nemzeti és nem nemzetközi volt a kétnapos temesvári konferencia. Lássuk be, volt igazság abban, amit mondott, bár ez alkalommal inkább örülhetünk, hogy több országból jöttek előadók.
És annak is, hogy jobb későn, mint soha. Május 13-án ugyanis ennek a jegyében kezdte mondandóját a konferencia első határon túlról érkezett vendége, Répás Zsuzsanna államtitkár, aki szerint: „2010 óta a magyar kormány számára kiemelten fontos a külhoni magyarság helyzete és ezen belül is prioritást élveznek a szórványközösségek.” Ezért alakította meg a közelmúltban a magyar kormány a MÁÉRT két új albizottságát, amelyek egyike a Kárpát-medencei szórványközösségekkel, míg a másik a nyugati diaszpórával foglalkozik. Az államtitkár asszony azt is elmondta, hogy a Kárpát-medencei szórvány albizottság elnökévé, a mostani rendezvény főszervezőjét, Bodó Barnát nevezték ki, akinek a legfőbb feladata e stratégia kidolgozása.
A Szórvány Alapítvány létrehozójaként ismert Bodó Barna a „Szórvány és nemzetépítés” nevet adta a rendezvénynek, amelyen Répás Zsuzsanna azt is hangsúlyozta: cél az is, hogy a szórványközösségeket ne csak a támogatások tartsák életben, hanem képesek legyenek önállóan is működő közösségekké válni.
A konferencia első napján, Temesvár egyetlen magyar nyelvű középiskolájában, a Bartók Béla Líceumban a Miskolci Egyetemen tanító Biczó Gábor kultúrantropológus az asszimiláció fogalmának különféle értelmezéseit sorolta, hangsúlyozva: többség és kisebbség élhet együtt úgy, hogy egyik a másikat nem asszimilálja, aminek döntő jelentősége lehet a szórványstratégia kidolgozásakor. A Selye János Egyetem oktatója, Gyurgyík László szociológus a felvidéki magyarság elszórványosodásának folyamatát demográfiai térképekkel és statisztikai adatokkal tette érzékletessé. Ladányi Lajos, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának szórványszakértője arról beszélt, hogy nemcsak az anyaország, hanem a külhoni magyarság körében is szükséges a szemléletváltás, mivel a szórvány visszaszorulása – az ő tapasztalatai szerint – a gyakorlatban a szomszéd népek terjeszkedését és a szórvány asszimilálását jelenti, ami szerinte „borzasztó”. A délvidéki Csorba Béla arra hívta fel a figyelmet, hogy a korábban a Tisza völgyében és a Vajdaság északi részén tömbben élő magyarság – néhány települést leszámítva – napjainkra szórványhelyzetbe került. Sürgősen tenni kellene valamit ennek a folyamatnak a fékezésére – mutatott rá az újvidéki egyetem oktatója.
Bodó Barna előadásában a szórvány fogalom értelmezésére vállalkozott, ugyanis az eltérő és nem eléggé pontos értelmezések szinte lehetetlenné teszik a szórványokról való értő és a helyzetet értelmező nyilvános beszédet. A szórvány a kulturális nemzet határa – a Kárpát-medencében egyetlen nemzet esetében sem esik egybe a kulturális és a politikai nemzet határa – ezért a szórványért vállalandó felelősség a nemzet egészéért való fellépés. A nemzetszemlélet jelentőségére is felhívta a figyelmet. Az a mód, ahogyan az anyaország viszonyul szórványaihoz, az illető ország nemzetpolitikájának a függvénye: jelentős eltérések mutatkoznak például a német, a román illetve a magyar nemzetpolitika között. A románok ugyanis például a román állam 1859-es létrejötte óta mindig is erőteljesen a területre koncentrálnak, míg a magyarok szemlélete közösségelvű. Hangsúlyozta, hogy a többi Kárpát-medencei nemzet nem tesz különbséget a szórvány és a diaszpóra fogalma között, míg a magyarok – igen, akiknek megközelítésmódja eltér az őket körülvevő, többi nemzetétől, így a románokétól is.
A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének igazgatója, Balogh Balázs kalotaszegi munkáját az amerikai asszimiláció-kutatásokkal vetette össze. Az általa vezetett szekció-beszélgetésben az RMDSZ szakértője, az egyébként szórványközösségben felnőtt Székely István a kollégiumok és a magyar házak hálózatának kialakítását tartotta kulcsjelentőségűnek. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, a nagyvárosi, konkrétan a temesvári szórványban élő Toró T. Tibor szerint a szórványstratégiát konszenzusos alapon lehet kidolgozni, hiszen annak a nemzetstratégia részének is kell lennie, ez pedig csak akkor tud kellő hatékonyságú lenni, ha minden politikai irányzat támogatását bírja, és nem képezi pártpolitikai csatározások tárgyát. Közös feladat a nagyvárosi szórványmagyarság identitásának védelme. Temes megye ötvenezres lakosságának a fele például néhány településen szétszórva él, míg a másik fele Temesváron. Azokról, akik nem Temesváron laknak, pontosan tudják, hogy milyen körülmények között élnek, de „a megyeszékhelyen élő embereknek csupán az egyharmada „látható”, a többiek „rejtőzködő magyarok”. Vannak közöttük olyanok, akik magyarul már nem is beszélnek, viszont a népszámlálások alkalmával – ennek ellenére – mégis magyarnak vallják magukat. Ezek megtalálása és megszólítása komoly feladat” – fogalmazott Toró.
„Miközben a szórványtelepülések identitásuk fenntartásához több forrást igényelnének, a Vajdaságba irányuló támogatások nagyobbik része az utolsó két évtizedben a többségi területekre érkezett.” Legalábbis a délvidéki Zsoldos Ferencnek ilyen tapasztalata volt, amikor a Magyarországról érkező támogatások szerkezetét vizsgálta. „Az egyetlen kivételt talán az Apáczai Közalapítvány támogatásai jelentették” – hangzott el.
A konferencia következő, szombati napján az Apáczai Közalapítvány irodaigazgatója, Csete Örs mutatta be a vendégeket. A Szegedi Egyetemen tanító Barna Gábor antropológus a szomszédos országok római katolikus egyházaiban, illetve azok intézményeiben elfoglalt magyar pozíciókat és az ebből következő tanulságokat ismertette. Romániában – a Bánságban is – a katolikus egyházban a magyar hívek többséget alkotnak, míg Szlovákiában kisebbséget, s ennek megfelelően más és más ezeknek az intézményeknek a politikája és magyar érdekérvényesítő képessége is.
Ilyés Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének főmunkatársa a felvidéki Zoboralja szórványosodásáról tartott előadást. Erdei Ildikó temesvári pszichológus különböző szintű kétnyelvűség-vizsgálatainak eredményét ismertette. Előadásából kiderül annak az oka is például, hogy miként lehetséges, hogy Temesvár egyetlen magyar nyelvű középiskolájában a gyerekek egymással a szünetben románul beszélgetnek. „Fel kell hívni a tanárok figyelmét arra, hogy ne bánjanak ilyenkor a magyar diákokkal gorombán akkor sem, ha a gyerekek nem beszélnek tökéletesen magyarul, mert ezzel elriaszthatják őket” – hangzott el. Horváth Zsófia, a Sapientia Marosvásárhelyen lakó pszichológus előadója az erdélyi magyar fiatalok én-képéről tartott előadásában elmondta, hogy a városi és a falusi diákok között fedezhető fel éles határ. A szamosújvári Balázs-Bécsi Attila azt foglalta össze, hogy a Kallós és a Téka Alapítványnak a mezőségi szórványban hogy sikerült több mint 200 fiatal számára a magyar nyelvű oktatást biztosítani. A Téka Alapítvány elnöke azt is elmondta: az is nagy gondot okoz, hogy sem a román, sem a magyar állam nem veszi ki a részét a két intézmény működtetéséből. „Projektekből próbálunk eltartani központokat, pedig a működtetés állandó forrásokat igényelne!” – fogalmazott Balázs-Bécsi. Csűry István református püspök az egyház szórványgondozó munkája során tapasztaltakat ismertette. A székelyföldi származású, de tíz éve immár a moldvai Bákóban tevékenykedő Hegyeli Attila kiemelte, mekkora a jelentősége annak, hogy a divatnak köszönhetően Csángóföld a közérdeklődés tárgyává vált, ami jelentős mértékben könnyíti munkájukat. Szerinte egyébként a szórványra a magyar kormány nem „áldoz”, hanem befektet, hiszen hatványozottan megtérül az erre fordított pénz. Gecse Gézát, a Magyar Rádió szerkesztőjét Bodó Barna az Aspektus vitaestek szervezőjeként mutatta be, aki elmondta, hogy – a siker érdekében – szórványügyben nemcsak az erdélyiek, hanem a magyarországiak meggyőzésére is szükség van. Ebben teljesen egyetért Csete Örssel, de a téma kommunikációjának a fontosságát nem lehet elég erőteljesen hangsúlyozni. A brassói Toró Tamás és a temesvári Halász Ferenc a szórványstratégiába beépítendő kulcsfogalmakat, a szórvány fogalmának pozitív értelmezéseit keresték.
A kétnapos rendezvény után arra a következtetésre lehetett jutni, hogy nemcsak a politikusoknak, hanem mindenkinek mentalitást (vagy legalábbis aspektust) kellene váltania ahhoz, hogy a szórványt ne úgy tekintsük, mint amit elsősorban támogatni kell, hanem olyan kikerülhetetlen léthelyzetnek, amely a politikai és a kulturális nemzethatár közötti különbségből fakad – és ha eltűnik, az azt jelentené, hogy az anyaország határain túli magyarok felszívódtak, beolvadtak. A nemzet érdeke tehát a szórvány megtartása – és immár alkotmányos tétel a felelősségvállalás.
Toró T. Tibor ennél optimistábban fogalmazott, hiszen ő – a szó jó értelmében vett – offenzívát is elképzelhetőnek tartotta, vagyis azt például, ha a munkába bevonni nem is tudjuk, de legalább tudjunk arról, hogy kik a magyarok nemcsak Temesváron, hanem másutt is a Kárpát-medencében, mert ennek a tudásnak a birtokában lehetőségünk lesz arra, hogy a folyamatokat – ha megfordítani nem is sikerül teljes mértékben, de legalább – megállítsuk.
Erdély.ma

Népszámlálás: kik lesznek magyarok?
A magyarság perifériáin levő közösségekhez próbál eljutni népszámlálási kampánya során az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Nemes Előd, a szervezet háromszéki ügyvezető elnöke szerint több településen is azon múlik a magyarság számaránya, hogy az ott élő romák milyen nemzetiségűnek vallják magukat. Árapatakon például több mint kétezer románul beszélő roma él, akik magyar állam által a folyósított oktatási-nevelési támogatás miatt magyar iskolába íratták gyerekeiket.
A magyarság perifériáin levő közösségekhez próbál eljutni népszámlálási kampánya során az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). Nemes Előd, a szervezet háromszéki ügyvezető elnöke elmondta, az országos projekt részeként Kovászna megyében is lesz ajtóról ajtóra kampány, szórólapozás, plakátolás, de az egyedi esetekre is próbálnak odafigyelni. Sepsiszentgyörgyön például mintegy 800 csángó család él, akik románul beszélnek, de a római katolikus templomba járnak, őket meg lehet győzni, hogy a népszámláláson vállalják a magyar identitásukat. Árapatakon több mint kétezer románul beszélő roma él, azonban a faluban megalakult a teljes létszámú magyar osztály, ugyanis a magyar állam által folyósított oktatási-nevelési támogatásért, az úgynevezett „magyar pénzért” az itteni romák egy része magyar tagozatra íratta gyerekeit, így ők már magyarul beszélnek. Nemes Előd elmondta, megszólítják a vegyes nemzetiségű családokat is, hiszen felméréseik szerint Kovászna megyében mintegy ezer magyar–román szülő alkotta család él, gyerekeiket általában román iskolába íratják, de a magyar állampolgárságot viszonylag sokan kérték, Sepsiszentgyörgyről mintegy száz család. Megpróbálnak eljutni a háromszéki magyar szórványhoz is, a Bodza-vidéken, Előpatakon, Árapatakon és Hídvégen élnek tejesen elrománosodott magyarok, akik bár anyanyelvükön nem beszélnek, magyarnak vallják magukat: „Sunt ungur!” mondják.
Kökösben, Bölönben és Zágonban átalakult a népesség aránya, a magyarok kisebbségbe kerültek, ám rájuk is figyelni fognak, ígéri Nemes Előd. Mint mondta, Kovászna megyében 16-17 százalékos a romák aránya, három községben, Előpatakon, Nagyborosnyón, Bölönben többségben vannak, és 15 háromszéki községben az arányuk meghaladja a 20 százalékot. Az ügyvezető elnök szerint esetükben kérdéses, hogy amennyiben nem vállalják fel a roma identitásukat, akkor milyen nemzetiségűnek vallják majd magukat a népszámláláson. Nemes Előd arra is felhívta a figyelmet, hogy a népszámlálási űrlapon az egyéb állampolgárságra is rákérdeznek, ám az, aki csak benyújtotta az igénylést, még nem magyar állampolgár, ezt csak azok mondhatják, akik már letették az állampolgársági esküt. Az EMNT zöld számot is működtet a népszámlálás kapcsán, a 0264–308208-as telefonszámon jelenteni lehet majd, ha a kérdezőbiztosok nem töltik ki, vagy ceruzával tüntetik fel a nemzetiséget. Az EMNT az Erdélyi Magyar Ifjakkal közösen szombaton Népszámlálás 2011 címmel szervez ifjúsági konferenciát a sepsiszentgyörgyi Lábas Házban, a konferencia levezető elnöke Balogh Balázs, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének igazgatója lesz.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Sokrétegű falumonográfia Pipéről
Szerencsés falu az olyan, amelyiket nemcsak tudóssá váló szülöttel ajándékoz meg a Teremtő, hanem olyan értelmiségiekkel is, akik képesek megörökíteni múltját, felmérni jelenét, alakítani jövőjét –, olyan szolgálattevőkkel, akik messze világló fénycsóvát hagynak maguk után, amely aztán az egymást követő nemzedékek útjának szikrázó szellemi szövétneke lehet.
Ilyen emberrel, egy fiatal pappal áldotta meg az Isten egykor a Pipe nevű falut. Aki most – talán a Bibliához társítandó – íme, a falu könyvét helyezi a maradvák egyre zsugorodó családi asztalára.
A rendkívüli, sajátos falumonográfiát fél évszázaddal pipei szolgálata után állította össze a minap kilencvenedik életévébe lépett Adorjáni Rudolf Károly unitárius lelkipásztor.
A Székely Partium kis faluja Pipe (románul Pipea, németül Wepeschdorf, szászul Wepeschdref), Maros megyében, Segesvártól 12 km-re északra fekszik, Szásznádashoz tartozik. 1325-ben Pype néven említik először. 1910-ben 336, túlnyomórészt magyar lakosa volt. Egykori lakosainak jó része Szásznádasra költözött. A trianoni békeszerződésig Kis-Küküllő vármegye Erzsébetvárosi járásához tartozott. 1992-ben 105 lakosából 99 magyar, 5 cigány, 1 román volt, közülük 90 unitárius. A falu boráról és gyümölcséről volt híres.
Híres szülötte Gyulai Zoltán (Pipe, 1887. december 16 – Budapest, 1968. július 13.) fizikus, egyetemi tanár, az MTA tagja. Az unitárius templomban márványtábla őrzi emlékét.
Pipe rendtartó székely közösségén többször is eret vágott a történelem. A két világégés mellett főleg azért fogyatkozott drasztikusan a lakossága, mert a falu 1940-ben Dél- Erdélyben maradt, emiatt számosan hagyták el a szülőhelyet, Besztercén például utcányian telepedtek le. Még nagyobb kárt okozott az 1960-as évek erőszakos kollektivizálása, amikor Erdély-szerte, az őseiktől megszerzett földeken, saját munkaeszközeikkel kellett dolgozniuk megalázó bérmunkában, a szocialista tervgazdálkodásnak nevezett rémálom "direktívái" szerint.
Az Udvarhelyszék, Kis-Küküllő megye, a Szászföld határán fekvő településen ma talán alig 44 lélek él. Amikor Adorjáni Rudolf Károly tiszteletes úr 1947-ben Pipébe került, éppen a második világháborús sebeket próbálta kiheverni a gyülekezet, és ez nem kis részben sikerült is. Egy évtized múltán, amikor szolgálati helyet változtatott, 368 lelkes, erős közösséget hagyott utódjára. Az ifjú lelkész, az énekvezéri munkakört is betöltő tanítónő feleségével úgy illeszkedett be a közösségbe, hogy annak hitéletét buzgón szervezve, összeforrottságát fokozva igazi szellemi vezetőjévé vált híveinek. Az egyházi anyakönyv és a pontosan, rigurózusan vezetett gyülekezeti naplója segítségével, minden háztartást rendszeresen látogatva olyan családi történettárat készített, ami párját ritkítja tájainkon. Benne nyolcvannégy család történetét lehet nyomon követni 1870-től 1990-ig, a kötet munkálatainak lezártáig. A szorgos közösségépítés, a helytörténeti kutatás nem maradt nyom nélkül. Nyomdafestéket látott Adorjáni Rudolf Károly: Pipe. Egy Kis-Küküllő menti falu száz éve című könyve, a Kriza János Néprajzi Társaság és az MTA Néprajzi Kutatóintézetének kiadásában, Budapest–Kolozsvár 2011 jelzettel. A kiadványt 2011. június 27-én mutatták be Kolozsvárott, azon az emlékkonferencián, amelyet a néprajzi gyűjtő, unitárius püspök, Kriza János születése kétszázadik évfordulója tiszteletére szerveztek. Majd szeptember utolsó napján, vagyis Szent Mihály napján kivitték a kötetet Pipébe is. Marosvásárhelyen október 20-án ismerkedtek vele az elszármazottak és az érdeklődők. Az eseményeken jelen volt a lelkész-kutató, Adorjáni Rudolf Károly. Az unitárius egyház Bolyai téri tanácstermében Nagy László főjegyző bevezetőjét követően dr. Barabás László néprajzkutató beszélt személyes kötődéséről Pipéhez, majd a szerző szorgos munkálkodásáról, nemcsak Pipében, hanem papsága következő állomáshelyein is, jelesen a Küküllő mente alsó folyásának néhány unitárius közösségében.
A szerzőnek nem ez az egyetlen könyve. 2006-ban jelent meg a Lukács Sándor ravai búcsúztatói 1930–1938 között című kötet, a Kriza Könyvtár sorozatban. A halotti verses búcsúztató az unitáriusok lakta vidéken már a 17. századtól szokásban lehetett, és a többszöri egyházi tiltás ellenére néhol még ma is szokásban van. Lukács Sándor, a világjárt unitárius pap felvállalta a ravai temetkezési szokások e mozzanatának a felügyeletét, éltetését. A kötet 92 – többnyire nevesített – búcsúztatót tartalmaz, de bemutatja a teljes halottas szokásrendszer összetettségét, a búcsúztató helyét és funkcióit ebben a rendszerben. Megismerhető belőle Lukács Sándor kalandos életútja is, valamint a Kis-Küküllő egyik mellékvölgyében fekvő Rava település rövid története.
A Pipéről szóló könyvben Adorjáni Rudolf Károly olyan világot örökített meg, amely már sosem jön vissza, vélekedett Nagy László, aki egykor az idős lelkész örökébe lépve Szőkefalván maga is "megfertőződött", és néprajzi gyűjtésbe fogott. Nem szokványos falukönyv, nem is a klasszikus értelemben vett monográfia ez, hanem voltaképp társadalom-néprajzi monográfia, de kis túlzással lehetne akár szőlészeti monográfiának is mondani, hangsúlyozta Barabás László. Közösségtörténet, családok sorsában elbeszélve, rengeteg érdekes konnotációval. A könyvet a Kriza János rokonságába tartozó fiatal Kriza Ildikó dolgozata vezeti be (Egy Küküllő menti unitárius falu száz éve), ezt követi a Pipei emlékek címet viselő, tízévi gyűjtés, amelyet íme, fél évszázad távolából bocsájt a Segesvárra, Marosvásárhelyre, az ország s világ más részeibe szóródott utódok rendelkezésére a népéhez ma is szívvel- lélekkel ragaszkodó, hűséges lelkipásztor. A további tartalom is változatos: életfordulókhoz kapcsolódó hagyományok leírása következik, születés, keresztelés, esketés, házasságkötés, a halottaskönyv üzenetei, majd Az év ünnepei Pipén –, melyből arra is választ kaphatunk, hogy a környező római katolikus és a szász evangélikus vallású közösségek szokásai miként hatottak az unitáriusok hagyományaira. A könyv második, Mellékletek cím alatt következő dolgozatai gazdagítják, kiegészítik és árnyalják a képet. Ezek: Orbán István: "…indulj hazafelé", Adorjáni Rudolf Károly: Úrvacsoraosztás és szüret püspöki segédlettel, Barabás László: Farsangi színjátékok Szásznádason és Pipén, Adorjáni Juliánna: Pipei hiedelmek, Adorjáni Rudolf Károly: Szőlőművelés Pipén 1947–1956 között, Fóris Géza: Adatok a pipei unitárius egyházközség történetéből, Burus János: Pipe helynevei.
A kötetet bő fényképanyag zárja.
A néphagyomány (Bálint Kicsi Lajos közlése) szerint a falu neve onnan ered, hogy lakott ott egy erdőpásztor, aki pipét lopott. Fiai elszaporodtak, falut alapítottak, de a lopott libáról Pipének mondták a helyet. Sokan köszörülték a nyelvüket emiatt a pipeieken. De azok sem maradtak adósak a csípős válasszal. Amikor például a szászok megkérdezték nagy gúnyosan, hogy hát mikor lesz már a Pipéből lúd, a székelyek azt felelték: – Az bizony csak akkor, amikor Hétúrból nyolc úr lesz!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Digitalizálják a népi kulturális örökséget
Digitalizálják és közös webfelületen elérhetővé teszik az egykori Osztrák–Magyar Monarchián belüli közép-kelet-európai népi kultúra hagyományait rögzítő adatbázisokat, erről az MTA Néprajzi Kutatóintézete állapodott meg cseh, szlovák és szlovén társintézményekkel.
A három évig tartó együttműködés alatt olyan közös, többnyelvű webfelület készül el, amelyen a cseh, szlovén, szlovák és magyar partnerek a saját népi kultúrájukat reprezentáló képeket, filmeket, szövegeket és térképeket helyeznek el egységes adatokkal és értelmezéssel kísérve. Ily módon a kulturális hagyományok összehasonlítása is lehetővé válik – közölte az MTA Néprajzi Kutatóintézete pénteken az MTI-vel.
A projekt a tradicionális kultúra elemeit a digitalizáció és a világháló révén hozzáférhetővé teszi a laikus és szakmai közönség számára egyaránt, valamint a népi kulturális örökség megőrzésére vonatkozó esettanulmányok, elemzések elkészítése, majd az ezt követő stratégiaalkotás révén a néprajzi kutatás továbbfejlődését is elősegíti. Az MTA Néprajzi Kutatóintézete, valamint a Cseh Tudományos Akadémia Etnológiai Intézete, a Szlovák Tudományos Akadémia Etnológiai Intézete, a Szlovén Akadémiai Kutatóközpont Etnológiai Intézete, a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem, illetve a Prága melletti Berounban levő AiP Beroun számítástechnikai vállalat az Európai Strukturális Alap Közép-Európai Transznacionális Programja keretében sikeres pályázatot nyújtott be a népi kulturális örökségre vonatkozó egységes adatbázisrendszer és webfelület kialakítására, melyet 2011 és 2014 között valósítanak meg.
Szabadság (Kolozsvár)

Veszélyeztetett örökség - veszélyeztetett kultúrák - nemzetközi konferencia a moldvai csángókról
Veszélyeztetett örökség - veszélyeztetett kultúrák címmel nemzetközi konferenciát rendeznek a moldvai csángókról pénteken és szombaton Budapesten.
A nemzetpolitikai államtitkárság tájékoztatása szerint a tanácskozást Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár nyitja meg. Az első napon előadást tart többek között Tánczos Vilmos, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatója, aki a moldvai csángók nyelvcseréjéhez szól hozzá a 2011-es népszámlálás tapasztalatai és előzetes adatai alapján.
Iancu Laura, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa a moldvai csángók katolikus identitásának gyökereiről és hátteréről beszél, míg Diószegi László, a budapesti Teleki László Alapítvány vezetője a moldvai csángók magyar nyelvű hitéletének történetét tekinti át. Szó lesz még a moldvai csángók gazdasági migrációjáról, a moldvai csángó magyar csoportok áttelepüléséről Magyarországra az 1940-es években, és a csángók irányított letelepedéséről Erdélyben. A pénteki napot egyházügyi kerekasztal zárja.
Szombaton a moldvai oktatási program áll az eszmecsere középpontjában, illetve csángó fiatalokkal rendeznek kerekasztal-beszélgetést. A tanácskozást Rejtőzködő csángóföld mottóval Lakatos Demeter, Demse Márton, Duma András, Iancu Laura csángó művész verseiből és prózáiból, moldvai csángó énekekből, táncokból álló műsor zárja.
A háttéranyag szerint a moldvai csángók a Kárpát-medencén kívül, a magyar nyelvterület legkeletibb peremén élő népcsoport. A felgyorsuló asszimiláció ellenére még ma is 45-50 ezerre tehető a magyarul beszélők száma. Moldvában az 1950-es években néhány esztendeig tartó periódust kivéve soha sem volt magyar nyelvű oktatás. Ezért kiemelkedő jelentőségű, hogy a magyar kormány és a magyar civil társadalom támogatásával iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás indult a csángó falvakban, amely ma a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége szakmai felügyelete alatt és szervezésben folyik. A program keretében jelenleg 25 moldvai faluban mintegy 2200 csángó gyermeknek oktatják a magyar nyelvet és a magyar irodalmat. MTI

Répás: folytatódik a moldvai magyar oktatási program
Folytatódik a moldvai magyar oktatási program, immár a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség vezetésével és szakmai felügyeletével - mondta a nemzetpolitikai helyettes államtitkár pénteken Budapesten.
Répás Zsuzsanna a Veszélyeztetett örökség - veszélyeztetett kultúrák - a moldvai csángók címmel rendezett tanácskozás nyitónapján kiemelte: a magyar kormány számára a moldvai magyarság ügye kiemelt fontosságú.
A politikus úgy fogalmazott, hogy ismert az asszimiláció erőssége és a számos megpróbáltatás, amelyet a moldvai magyarság sorsul kapott. Éppen ezért mindent el kell követni azért, hogy segítsük moldvai nemzettársainkat, hogy nyelvüket, kultúrájukat a következő nemzedékek számára átörökíthessék - mondta az államtitkár.
Répás Zsuzsanna kitért arra, hogy a tavalyi népszámlálás (a csángók által nagy számban lakott) Bákó megyében több magyar mutatott ki, mint ahányan tíz esztendővel ezelőtt ott voltak. Úgy véli, ez akkor is jó eredmény, ha tudjuk, hogy ezúttal is csak egy töredékről beszélünk.
Megjegyezte: néhány évvel ezelőtt még a magyar bölcsésznövendékeket is visszafordították Csángóföld tiltott területéről, ma a moldvai magyar órákat látogató csángógyerekek egymással versengenek a szavalóversenyeken.
Az irány tehát jó - folytatta - kiemelve: azon kell közösen dolgozni, hogy a hatásfok és az eredményesség még magasabb lehessen a negyedmilliós moldvai katolikusság csaknem ötvenezres magyar ajkú közösségeiben.
A helyettes államtitkár kitért arra, hogy a moldvai magyarság által megőrzött archaikus népi kultúra a Kárpát-medencét is meghódítva tovább él, mert azt "az őrzők, a csángó nép megóvta". Az évszázadokon át őrzött nyelv, hit és kultúra egyedülálló és erőt adó teljesítmény, amely hangsúlyossá teszi fokozott felelősségünket e veszélyeztetett értékek megvédésére - mutatott rá.
Répás Zsuzsanna szerint a feladat egyértelmű, felelősséggel, eredményesen és elkötelezetten kell előre vinni a magunk lehetőségei szerint a magyarság ügyét.
A kétnapos nemzetközi tanácskozás első napján előadást tart többek között Tánczos Vilmos, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatója, aki a moldvai csángók nyelvcseréjéhez szól hozzá a 2011-es népszámlálás tapasztalatai és előzetes adatai alapján. Iancu Laura, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa a moldvai csángók katolikus identitásának gyökereiről és hátteréről beszél, míg Diószegi László, a budapesti Teleki László Alapítvány vezetője a moldvai csángók magyar nyelvű hitéletének történetét tekinti át. Szó lesz még a moldvai csángók gazdasági migrációjáról, a moldvai csángó magyar csoportok Magyarországra való 1940-es évekbeli áttelepüléséről, és a csángók erdélyi irányított letelepedéséről. A pénteki napot egyházügyi kerekasztal-beszélgetés zárja.
Szombaton a moldvai oktatási program áll az eszmecsere középpontjában, illetve csángó fiatalok részvételével tartanak kerekasztal-beszélgetést. A tanácskozást Rejtőzködő Csángóföld mottóval Lakatos Demeter, Demse Márton, Duma András, Iancu Laura csángó művész verseiből és prózáiból, moldvai csángó énekekből, táncokból álló műsor zárja.
A nemzetpolitikai államtitkárság írásos összegzése szerint a moldvai csángók a Kárpát-medencén kívül, a magyar nyelvterület legkeletibb peremén élő népcsoport. A felgyorsuló asszimiláció ellenére még ma is 45-50 ezerre tehető a magyarul beszélők száma. Moldvában az 1950-es években néhány esztendeig tartó periódust kivéve soha sem volt magyar nyelvű oktatás. Ezért kiemelkedő jelentőségű, hogy a magyar kormány és a magyar civil társadalom támogatásával iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás indult a csángó falvakban, ez ma a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége szakmai felügyelete alatt és szervezésben folyik. A program keretében jelenleg 25 moldvai faluban mintegy 2200 csángó gyermeknek oktatják a magyar nyelvet és a magyar irodalmat. MTI

Etnofolk.eu: digitalizálják a közép-európai néprajzkincset
Internetre kerül a közép-európai néprajzkincs, az európai uniós ETNOFOLK-projektben öt ország –– hat intézményének konzorciuma vesz részt. "A projekt célja, hogy bemutassa a közép-európai népek hagyományos kulturális örökségét és segítse annak megőrzését" – hangsúlyozta Cseh Fruzsina, az MTA Bölcsésztudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének munkatársa az MTI-nek.
A projektet az európai strukturális alap finanszírozza a közép-európai transznacionális program keretében. A tudományos partnerek a Cseh Tudományos Akadémia Néprajztudományi Intézete, a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem, a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajztudományi Intézete, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézete, a Szlovén Tudományos és Művészeti Akadémia Tudományos Kutatóközpontja, valamint társult partner az Österreichisches Volksliedwerk. Az informatikai hátteret a cseh AiP Beroun s.r.o biztosítja. "Közép-Európában folyamatos érdeklődést tapasztalhatunk a népi kultúra és annak napjainkban is zajló átalakulása iránt, nemcsak a szakértők, hanem a nagyközönség részéről is. A közép-európai régió több száz éves hagyományokkal rendelkező, igen gazdag és változatos népi kultúrája nem csak kulturális identitásunk egyik alappillére, de a régiók fenntartható társadalmi-gazdasági fejlődésének is egyik záloga. A projekt a legkorszerűbb web-alapú technológia felhasználásával a kultúra eddig kevésbé hasznosított forrása, a tradicionális műveltség kiaknázására törekszik" – magyarázta Cseh Fruzsina. A 2014 májusáig tartó projektben egy olyan többnyelvű, közös webfelület készül el, amelyen elérhetőek lesznek a részt vevő intézetek által a saját archívumaikból digitalizált anyagok. A honlap szövegek, térképek, fotók, hang- és mozgóképfelvételek segítségével mutatja majd be az itt élő népek dalait, táncait, a szokásokat, viseleteket, az építészetet, hitvilágot. 2014-ig 135 ezer kép, 140 órányi hanganyag, 60 órányi videó és 80 térkép kerül fel, majd a webportál anyaga folyamatosan bővíthető lesz. "Részben már digitalizált anyagokról van szó, részben pedig olyanokról, amelyeket most fogunk digitalizálni. Így kettős haszna van a projektnek, mivel biztosítja a digitalizálás anyagi forrásait" – mondta. Cseh Fruzsina ismertetése szerint az ingyenesen hozzáférhető honlap anyagaival elsődlegesen a nagyközönséget kívánja megszólítani, de vannak célcsoportok is. Így például a webportál igen hasznos lehet a regionális turizmus területén dolgozó szakértők számára, de célcsoportnak számítanak a diákok és a pedagógusok, valamint azok az intézetek, amelyek a tárgyi és szellemi örökség megőrzéséért felelősek. Az MTA Néprajztudományi Intézetének igen gazdag archívuma van, a kézirattár 500 szerző több mint 200 ezer oldalnyi kéziratát tartja számon, továbbá 1312 rajzot, 2771 fotót, 2771 kottát, 102 füzetet, 302 táblázatot, 391 térképet őriz. "Hatalmas archívuma van az intézetünknek, a közeljövőben dől el, hogy mi az, amit az első körben fel tudunk tenni ebből az anyagból. Június 6-7-én az Ópusztaszeri Emlékparkban rendezünk egy kétnapos műhelymunkát. A tanácskozás során a kulturális örökség megőrzésével foglalkozó hazai szakemberekkel a webportálra felkerülő anyagok összegyűjtéséhez keressük a módszertani kereteket, meghatározzuk, hogy milyen szempontok szerint válogatunk az archívumunkból. Ami érdekes lehet, hogy nemcsak fényképeket, hanem videókat is felteszünk, illetve írott és képi forrásokat is. Az archív anyagok mellett most gyűjtött anyagokat is elhelyezünk, kollégáink például épp az idén jártak a mohácsi busójáráson, ahol a hagyomány modern elemeit örökítették meg. Tervezzük, hogy a táncházakról, táncház-találkozókról is készítünk felvételeket. Olyan értelemben is nyitott lesz a portál, hogy lehet majd kapcsolódni rá, linkeket tudunk elhelyezni. Több múzeum is jelentkezett már, hogy szívesen csatlakozna a portálhoz" – ismertette Cseh Fruzsina, hozzátéve, hogy akit érdekel a projekt, feliratkozhat annak hírlevelére az MTA Néprajztudományi Intézetének honlapján. (mti) Transindex.ro

Isteni tanítók és világi táltosok
Kalotaszegi fények a tények tükrében
Már Fekete Károly első, 2009-ben napvilágot látott, nagy sikerű önéletrajzi dokumentumkötetének a megjelenésekor (Fekete Károly: Hatvan év Kalotaszegen. Válogatott írások 1947–2007. Művelődés – Szentimrei Alapítvány, Sztánai füzetek 7. Sorozatszerkesztő Szabó Zsolt. Kolozsvár–Sztána, 2009.) Balogh Balázs, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének az igazgatója találó módon így jellemezte a szerzőt: „Fekete Károly Kalotaszeg krónikása. A legutóbbi 60 év terméséből olvasható válogatás rendkívül sokszínű: van köztük irodalmi értékű, történelmi témájú visszaemlékezés, tanügyi, turisztikai, kulturális tárgyú írás – mind, megannyi apró mozaik Kalotaszeg változó társadalmának nehezen megrajzolható képéből.” (i.m., 181. old.)
Ezúttal Fekete Károly egy újabb dokumentáris igényű–alapvetésű, s nemkülönben jelentős információs gazdagságú kötettel (Fekete Károly: A nemzet napszámosa voltam Kalotaszegen. Önéletrajzi feljegyzések, 1935–1990. Művelődés – Szentimrei Alapítvány, Sztánai Füzetek 11. Sorozatszerkesztő Szabó Zsolt. A borító Kós Károly grafikájának felhasználásával készült. Kolozsvár – Sztána, 2013.) lepi meg a közeli múlt gyakorta zűrzavaros forgatagában akarva-akaratlanul is részt vevő s az eltelt század alapvetően meghatározó társadalom- és kultúrtörténeti mozzanatai iránt érdeklődő avagy e korszak meggondolkoztatóan vargabetűs, szellemi hajtűkanyarjait megérteni óhajtó olvasót.
A Fekete Károly-i, tablószerűen összeállított, önéletrajzi és egyben kortörténeti jellegű, átfogó dokumentumgyűjtemény és -antológia második kötetét képező mű Ajánlásában Péntek János ezt írja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége által 2003-ban Ezüstgyopár-díjjal kitüntetett s a közel hat évtizedes didaktikai, kultúrpolitikai és -menedzseri tapasztalat birtokában a múlt néhol fordulatos, néhol meg folyamatosan változó eseményeire visszatekintő szerzőről:
„Nem szokványos tanítói életpálya az 1928-ban született Fekete Károlyé, és ennek tulajdoníthatóan nem szokványos az a pályakép sem, amelyet most – korabeli iskolai dokumentumokkal, újságcikkekkel, fényképekkel kiegészítve – közread.” (i.m., 7. old.)
Az immár történelmiekké patinásodott és tekintélyesedő korszakokat fölelevenítő, izgalmas dokumentumkötet nemcsak társadalomtörténeti szempontból egyedi mű. Tudniillik Fekete Károly egy, a szerzőre személyesen jellemző, átütő, széles látókörű, sziporkázó s az olvasót mindenképpen lekötő, majdhogynem mágikus mega-humorral ismerteti a különben tudományos pontosságú és éleslátó tárgyilagossággal bemutatott eseményláncolatokat és történéseket. Sőt, Fekete Károly szakavatottan megbabonázó, ám minduntalan diszkréten értelmezői tolla alatt még az első látásra mókás anekdotáknak tűnő s hatásos csattanókra kiélezett történetek is olyan világian revelatív, szemantikai feltöltöttségű parabolákká válnak a különböző történelmi korok s a társadalmi létezés egészére vonatkozólag, amelyekből mindannyian levonhatjuk a sok értelmű, bölcsességgé emelkedő következtetéseket és léleképítő tanulságokat. Pontosabban egyféle, a befogadást távlatosító, tematikai négyzetre emelés eredményeképpen Fekete Károly nemcsak az egykori és mindenkori első osztályosait ülteti be gyakorlatilag akkor és ott a padba, hanem átvitt értelemben… a nyájas olvasót is, itt és most.
Ugyanakkor Fekete Károly könyve nemcsak mentalitástörténeti, hanem szépirodalmi jellegű, önéletrajzi odüsszeia is, amelyben az erdélyi magyar nyelvű próza immár klasszikussá vált, XX. századi stílusjegyei is fölcsillannak. A kalotaszegi magyar művelődéstörténet közelmúlti keresztmetszetét nyújtva, műve összegző és egyúttal elemző jellegű: a különböző kutatási szempontokból is kiváltképpen fontos monográfia e nagyhírű régió folyamatos fönnállásának s hagyományőrzően korszerű önátörökítődésének az eljövendő korokban kibontakozható sorsvetületeit is fölvázolja.
A számos egyedi adatot, statisztikai fölmérést és összehasonlító kimutatást közzétevő könyv valóságföltáró forrásmunkaként kiváltképpen szilárd kiindulópontot szolgáltathat a XX. századi, kalotaszegi magyar közösség társadalmi, történelmi és kulturális valóságának a szakszerű kutatásához.
(Fekete Károly A nemzet napszámosa voltam Kalotaszegen című kötetét március 1-jén, pénteken délután 6 órától mutatják be Bánffyhunyadon, a református egyház gyülekezeti termében. Minden érdeklődőt szeretettel várnak.)
BRÉDA FERENC
Szabadság (Kolozsvár),

100 éve született Nagy Ödön
Aki hátaslovat kapott nászajándékba
Száz éve, 1914. május 31-én született Nagy Ödön (meghalt 1995. szeptember 1-jén), református lelkész, néprajzkutató, egyház- és helytörténész, Nagy Olga írónő bátyja. Édesapja gazdatiszt volt a Szamos (ma Beszterce- Naszód) megyei Sajóudvarhelyen, itt született Nagy Ödön. Később Mezőpanitban laktak, ahol kijárta az elemi iskolát, majd a hétéves gimnáziumot a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. Mindössze 18 éves, amikor felkerül a kolozsvári egyetem bölcsészkarára, ahonnan 1934-ben átiratkozik a református teológiára. Itt végez 1937-ben. 1937–38-ban a budapesti Néprajzi Intézetben Győrffy István irányításával néprajzot tanul. Korábban, 1935-ben bekerül a Kolozsváron megjelenő Ifjú Erdély c. lap szerkesztőbizottságába, és külső munkatársa a Hitel és a Havi Szemle c. lapoknak.
Már marosvásárhelyi diákévei alatt elkezdi látogatni a Kemény Zsigmond Társaság összejöveteleit, részt vállal az önképzőköri munkában, s megjelenik több IKE- konferencián, amely a vallásos ébredési mozgalmat hirdeti a két világháború között. Tanára volt Molter Károly, aki nagy hatással volt rá, az ő biztatására kezdi lejegyezni Mezőpanit és más falvak népdalainak szövegét. Miután leérettségizik, a német "vándormadár" mozgalom hatására gyalogosan bejárja Erdélyt, megismerkedik az Erdélyi Fiatalok csoportosulás falukutató munkájának eszméivel. Nagy hatással vannak rá Földes Károly lévita lelkész lesújtó mezőségi beszámolói, aki a Maros és Szamosok közti vidéket "az erdélyi magyarság temetőjének" nevezte.
Lelkészként 1939-ben kerül első állomáshelyére, Kissármásra, majd Nagyölyvesre, Mezőújlakra, Mezőköbölkútra, Mezőméhesre, Hariba, Istvánházára, Mezőfelébe, Szolokmára és Havadra. 11 évig szolgálta a havadi gyülekezetet, innen költözött vissza Mezőfelébe, ahol korábban lakást vásárolt, és itt halt meg 81 éves korában.
Már egész fiatalon elkezdi érdekelni a falukutatás, a helytörténet, a néprajz, az egyháztörténet. Alig múlt 20 éves, amikor Jenei Sándorral (a későbbi pusztakamarási lelkésszel) közösen megírják A mi játékaink (1936) c. kötetet. Rá két évre, 1938-ban jelent meg Kolozsváron Téli néphagyományaink. Útmutató a néprajzi gyűjtőknek, egy évvel később pedig a Tavaszi néphagyományaink. Útmutató a néprajzi gyűjtőknek.
Makkai Endrével (szintén református lelkészhallgató) összeállította az erdélyi téli szokáskör egyik legjobban megírt és leggazdagabb kötetét, az Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez (1939) címűt, mely kibővítve 1993-ban jelent meg a Magyar Néprajzi Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete gondozásában, Barna Gábor igényes szerkesztése alatt.
Lelkészi szolgálata idején számtalan néprajzi munkája született abból a faluból, ahol szolgált. Ezek későbben a Népismereti Dolgozatokban, a Néprajzi Látóhatárban, a Korunk Évkönyvében és a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvben jelentek meg. A gyülekezetek egyháztörténetét a Historia Domusba másolta be, bátran vállalva, hogy a szájhagyományban, írásos krónikák lapjain megmaradt szívderítő, humoros történetek is bekerüljenek feljegyzéseibe.
Sajnos, nem érhette meg a havadi lelkészség idején többedmagával gyűjtött és a későbbiekben két kötetben kiadott falumonográfiát. Az első 2000-ben Változó népi kultúra, a második 2002-ben Népi gazdálkodás Havadon cím alatt jelent meg. Többszerzős, gyűjteményes kötetekről van szó, melyek első kötete Havad szellemi néprajzát (történetét, szokásait, erkölcsi rendjét stb.) vizsgálja, a második a gazdasági élet történetét és több évszázados alakulását, fejlődését örökíti meg. Mindkét kötet testvére, Nagy Olga kolozsvári írónő, néprajzkutató irányítása alatt született, aki gyakran járt Havadra, több kötetre való anyagot gyűjtött a faluban, szerette e kis magyar közösséget, de a falu is őt. Az első kötet bemutatójára (2000. május 12-én) eljött Nagy Olga is, a másodikra – beteg lévén – csak üdvözlő sorokat küldött, de itt volt Nagy Ödön két gyereke Marosludasról illetve Kolozsvárról.
2001-ben a marosvásárhelyi Mentor Kiadó kiadta (kiadásra előkészítette, gondozta Keszeg Vilmos) a Palástban. Lelkészek szórványban című háromszerzős kötetet, amelynek első részében Nagy Ödön vall életéről és pályájáról 1991-ben, Emlékeim cím alatt. (További szerzők: Hermán János és Nyitrai Mózes.)
1939-ben részt vesz Istók Sándor pusztakamarási lelkész temetésén (öt lelkész volt jelen), ő végzi a bejegyzést a halottak anyakönyvébe.
Nagy Ödön egyenes tartású, szókimondó ember volt, amiért ma is szeretettel és tisztelettel emlékeznek rá. Többször vállalt szolgálatot a környékbeli falvakban, ahová – az akkori körülményeknek megfelelően – lószekérrel, hátaslóval vagy gyalogosan ment át szolgálatát elvégezni. A lóháton való szolgálatvállalást már egészen korán elkezdte: nászajándékként násznagyától egy hátaslovat kapott ajándékba, hogy ezzel keresse fel a magyarok által lakott szórványfalvakat a Mezőségen.
Havadi lelkészsége idején Nagyadorjánba – leányegyház volt – mindig lószekérrel utazott, hegyen keresztül.
Temetési szertartásán Fülöp G. Dénes, a Vártemplom lelkésze szolgált, a mezőfelei sírnál Barabás László néprajzkutató beszélt.
Nagy Ödönt 1979-ben ismertem meg közelebbről, aki a készülő havadi monográfia hiányzó fejezeteit hozta szóba, ezek megírására biztatva e sorok íróját. Így kerültem abba az értelmiségi csapatba, amely később, az ezredfordulón két kötetet adott a magyar néprajztudománynak.
Gazdag személyi könyvtára volt, ahonnan szívesen kölcsönzött könyveket azoknak, akiknél látta a népi kultúra iránti érdeklődés csíráját. Később, amikor nyugállományba vonult (néprajzkutatóként sohasem), többször küldött levelet alulírottnak — néprajzi tudását nem rejtve véka alá, szívesen oktatva a néprajztudomány alapfogalmaira. Két ritkaságnak számító kötetet őrzök tőle, A magyarság néprajza I-II. kötetét, a Bátky–Györffy–Viski-féle kiadást 1941–43-ból, amely ma is a tárgyi néprajz "nagykátéja". Ezeket egyik pusztakamarási utamról hazatérve adta át a ’90- es évek elején, amikor mezőfelei otthonában kerestem fel, mondanom sem kell, szimbolikus, potom árért.
A Palástban megjelent önéletrajzában így emlékszik a marosvásárhelyi Református Kollégium zenetanárára, Vajda Mártonra, aki gyakran mondta a diákoknak: "Magyarnak születtél, maradj magyar minden körülmények között, mert csak így lehetsz becsületes ember"!
Hitte és cselekedte is a korábbi intelmeket.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Kenyér az autóból (1.)
Pipe – jelen a múlt tükrében
Amikor 1991-ben először jártam a két Küküllő közti Partium tájegység kicsi településén, Pipén, Fóris Géza unitárius lelkész 106 személyt tartott nyilván. 2014 júliusában utódja, Jenei László Csaba lelkész adatai szerint már csak 37-en lakják a Nádasi-patak keskeny völgyében szorongó falut, amely a községközponttól, Szásznádastól négy kilométernyire rejtőzik a világ elől. A rendszerváltás után az eltérőnél – mintha nem is létezne – nem jelezte tábla a falu nevét, s poros zsákút vezetett a szűk patakvölgybe. Azóta kitették a táblát, s aszfaltburkolat került az úttestre, de a lakosság fogyása, a falu elnéptelenedése nem állt meg.
A falu gerince megroppant
A számok szerint évente másfél lélekkel vannak kevesebben, amiből arra következtethetnénk, hogy 10-15 év múlva a boltíves kapuk által őrzött házak szinte mindenikére lakat kerül. De a valóság árnyaltabb egy kicsit, hisz van néhány fiatal, középkorú személy, akik kényszerűségből, vagy szerencsét próbálni költöztek vissza, járnak ki nap mint nap Pipére. Ki rózsát termesztve, ki gazdálkodva, ki juhfarmot alapítva és gyarapítva, a közbirtokosságot irányítva próbálja az életet fenntartani a jobbára üres, lehunyt szemű házakból álló faluban, amelyben csak a túlsó végén álló roma porta körül látnak kisgyermeket. Pedig a régi fényképekre alig fért fel az iskolások népes serege. Egy 1930-as évekből származó fotón például 71 gyermek veszi körül Jobbágy Sándor tanítót. A konfirmált fiatalok is általában 15-17-en állnak, ülnek a szolgálatot teljesítő lelkész körül egészen a nagy romlás kezdetéig, ami a falu addigi egészséges fejlődését megállította. A független, önálló gazdálkodásra, a szőlő- és gyümölcstermesztésre, a termékek eladására épülő falu gerincét az 1960-ban bekövetkezett erőszakos közösbe terelés roppantotta meg. A közösben a korábban keserves egyéni munkával, nagy odaadással és hozzáértéssel megdolgozott földek, szőlősök tönkremennek. Ekkor kezdődött el az elvándorlás, ami a hagyományok szerint élő falusi közösség fokozatos felbomlásához vezetett. Ezt a folyamatot az 1990-es rendszerváltozás, a földek visszaszolgáltatása sem fékezte meg. A falu még helyben élő idős lakói már képtelenek voltak a régi állapotok visszaállítására.
Fokozatosan megszűnt minden. Elnéptelenedett, majd bezárt az iskola, az üzletet is felszámolták, s a hetente kétszer kijáró autóból vásárolják a kenyeret és a legszükségesebb élelmiszereket a falu idős lakói, akik azt mondják, hogy másra nem futja a sovány tsz-nyugdíjból. Víz, csatornázás nincsen, a patak medre is gyakran száraz, s az enyészet bitorolja az üresen álló papilakot. A templom viszont szépen karbantartva fehérlik a falu fölé, s a régi iskola tönkrement épületén dolgoznak, hogy faluházat, szálláshelyet alakítsanak ki, amely fogadni tudja a nosztalgiázni hazatérőket, a csend birodalmában megpihenni vágyókat. Fekvése, természeti adottságai révén akár üdülőfaluvá is válhatna Pipe – néhány idegen már fel is fedezte –, de ahhoz, hogy a jelenlegi tulajdonosok komfortosra alakítsák át a szülőházat, mások pedig e célra vásárolják meg az üresen állókat, sok feltételre lenne szükség.
Mindenekelőtt a közbiztonságra. Hisz manapság a félelem és rettegés nehezíti az ott élők amúgy is kesernyés életét. A rendfenntartó szervek pedig, ahelyett, hogy a garázdálkodók kilétét kiderítenék, a kárvallottak elhallgattatásával tesznek pontot a történtekre.
Kis falu nagy emberei
Amilyen kicsi és elöregedett Pipe, olyan szeretettel emlékeznek rá azok, akiknek a szülőhelye, s akik lelkészként, tanítóként a településen éltek. Kevés falu van Erdélyben, amelynek történetéről, egyházi múltjáról, szokásvilágáról, hagyományairól olyan részletes és alapos munkák születtek volna, mint Pipéről. Az írásokat Adorjáni Rudolf Károly unitárius lelkész gyűjtötte össze Pipe, egy Kis- Küküllő menti unitárius falu száz éve (Kriza János Néprajzi Társaság, MTA Néprajzi Kutatóintézet Bp. – Kolozsvár, 2011) című kötetében. Még átfogóbb művön dolgozik Burus János csíkszeredai magyartanár, akinek gyökerei ugyancsak Pipéről erednek. Egyébként a Burusok (a hét testvérnek 84 leszármazottja van) évi rendszerességgel találkoznak az ősi telken – mondja Orbán Sándor, aki édesanyja révén szintén a családhoz tartozik. A faluban éltek a jelenlegi unitárius püspök, Bálint Benczédi Ferenc szülei, ott született dr. Gyulai Zoltán fizikus, egyetemi tanár, akadémikus, egyetemi és középiskolai tanárok, tanítók, lelkészek, iparosemberek, vállalkozók.
Adorjáni Rudolf Károly, aki tíz évig volt unitárius lelkésze a falunak, s felesége tanítónőként a falu szellemi életét alakította, sziszifuszi munkára vállalkozott. Könyvében a település XX. századi történetét mutatja be, házról házra, családról családra, 1870-től 1990-ig, hat nemzedéken át, az 1-es házszámtól a 84-esig. A több mint száz év családtörténete mellett az unitárius valláshoz, az anyanyelvhez való ragaszkodás szép példája is kirajzolódik a kötetből, amely leírja az egyházi és népszokásokat, a szőlőművelést, s pontos statisztikát közöl a születésekről, keresztelésről, házasságkötésről, a halotti anyakönyv adataiból. A szerző munkatársai ezt a képet egészítik ki a pipei unitárius egyházközség történetéről (Fóris Géza), a farsangi szokásokról (Barabás László), a pipei hiedelmekről (Adorjáni Juliánna), Pipe helyneveiről (Burus János).
Jenei László Csaba unitárius lelkész 2000-ben vette át a pipei (37) és a nádasi (150 lélek) egyházközséget. Családot alapított, Nádason bővítette a papilakot, s igyekezett beilleszkedni a helyi közösségbe.
Mégis elment
– 13 éven át arra törekedtem, hogy az évi javítások nyomán a pipei templom állagát megőrizzük, de sajnos a papilakot nem sikerült rendbe tenni, pedig, ha jó állapotban lenne, ki lehetne adni, s még jövedelmet is hozhatna az egyháznak. Ha nem költöznek vissza az elszármazottak, ha nem támogatják a közbirtokosság vezetőségét, a falut nem lehet megmenteni a kihalástól. Az istentiszteleten 10-12 személy van jelen, pünkösdkor 37-en voltak. A község polgármestere is a pipei egyházközség tagja, s házát a Pipére vezető út mentére építette.
Bár Nádason lett volna elég iskoláskorú gyermek, a csalódottság hangja szól a lelkészből, amikor arról beszél, hogy a magyar szülőket nem sikerült meggyőznie arról, hogy magyar osztályba írassák a gyermeküket, s a saját kisfiát adta idő előtt iskolába, hogy megmentse az összevont elemi osztályt. Munkáját kántorként a felesége segítette. A lelkész 2013. december elsejétől megpályázta és meg is kapta a magyarsárosi egyházközséget. Bár Sárosra költöztek, Jenei László Csaba vállalta, hogy továbbra is beszolgál Nádasra és Pipére, ahol kéthetente vasárnap délután 2 órától, illetve 3 órától tart istentiszteletet.
A pipeiek közül sokan, akik ingázni kényszerültek, a községközpontba telepedtek át. Köztük Pázsint Jánosék, akik 35 évig éltek a faluban, s a munkahely könnyebb megközelíthetősége miatt választották Nádast, ahol a telkük előtti szép kert dicséri a pipeiek szorgalmát.
– Kicsi, erős falu volt, dolgos emberekkel, akik állatokat tartottak, meredek domboldalakon nehéz körülmények között szőlőt műveltek, mégsem maradt tenyérnyi föld sem megdolgozatlan. A kollektivizálás után kezdett szétszéledni a lakosság Segesvárra, Szebenbe, Petrozsényba, és sokan Nádasra jöttünk le – emlékezik, majd sorolja a híres szőlőhegyek, az Alsószőlő, Csillaghegy, a Laj, Gyétyem, Dátyem stb. nevét.
Gergely János és felesége a hetvenes évek kezdetén kötözött Nádasra. A férj kőművesként Segesvárra ingázott, s azért hagyták el Pipét, hogy könnyebb legyen az ingázás, s mert Nádason gázfűtés volt, Pipén pedig fát kellett vágni.
– Sokan voltunk gyermekek, 5, 6, 7 is egy családban, s az osztatlan elemi osztályba 73-an jártunk. A lelkész felesége, Adorjáni Juliánna szerepet, táncot tanított nekünk. Emlékszem, alig vártuk, hogy letegyük a lábunkról a hitvány cipőt, annak dacára, hogy estére véres lett a talpunk.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

A hatvanéves dr. Pozsony Ferenc köszöntése
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem díszterme szűknek bizonyult annak a nagyszámú néprajzkutatónak, történésznek, szociológusnak, irodalmárnak, nyelvésznek a befogadására, akik szombaton Kolozsváron dr. Pozsony Ferenc szakmai köszöntésére gyűltek össze.
A tudományos kutatói életpályák kerek évfordulójának megünneplése, a szakma tisztelgése, az ünnepelt kutatási területébe tartozó, tisztelői által írt szakmai tanulmányok kötetbe fűzése több mint hetvenéves hagyománnyal rendelkezik. A Jakab Albert Zsolt, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke és Kinda István, a Székely Nemzeti Múzeum muzeológusa által kezdeményezett rendezvény e tudományos hagyományt éltette tovább.
Pozsony Ferenc Zabolán született, Kolozsváron végzett magyar–orosz szakon, és rövid kézdivásárhelyi tanárkodás után 1990-től az újonnan indult kolozsvári néprajz szak egyetemi docense. 2008 és 2012 között a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese. Nevéhez köthető a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum és tájház, valamint a Kriza János Néprajzi Társaság alapítása, melyet több mint húsz évig vezetett. 13 önálló kötetet és több mint 300 szaktanulmányt publikált, negyedszáz kiállítást szervezett. 2010 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, 2011-ben a Magyar Köztársaság Elnöki Érdemérmének kitüntetettje. Erdély népcsoportjainak, a magyar balladáknak, népszokásoknak, társadalomnéprajznak, Csángóföld néprajzának kiemelkedő kutatója – tudhatták meg a jelenlévők abból a laudációból, amelyet Paládi Kovács Attila akadémikus írt és Jakab Albert Zsolt olvasott fel. Az ünnepeltet Soós Anna, a BBTE rektorhelyettese, Bodó Sándor, a Magyar Néprajzi Társaság elnöke, Balogh Balázs, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének vezetője, Mohay Tamás, az ELTE Néprajzi Intézetének vezetője, Cseri Miklós és Kemecsi Lajos, Magyarország két legnagyobb néprajzi múzeumának igazgatója, számos kutató és tisztelője köszöntötte. A rendezvény fénypontja az Aranykapu című születésnapi kötet bemutatója volt. Az ünnepelt szakmai elismertségét jelzi, hogy a kötetben hetvenhét magyar, román és francia neves néprajzkutató tisztelgett egy-egy rövid tanulmánnyal, és több mint száz Kárpát-medencei kutató küldött szakírás híján jókívánságokat. A tanulmányokat Jakab Albert Zsolt és Kinda István szerkesztő tudománytörténet, népművészet, társadalomkutatás, gazdálkodás, népi vallásosság, folklór, identitás tematikába rendszerezte.
Szőcsné Gazda Enikő
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tudományos konferencia Ottományban
Az ottományi Komáromi kúria rendbehozatala óta a legrangosabb esemény zajlott le ott szombaton, amikor a kiállítóház és a Kriza János Néprajzi Társaság szervezett konferenciát Az archívumok használatának változó kontextusai címmel.
Annak idején beszámoltunk az ottományi Komáromi kúria rendbetételéről, arról, hogy az épület és környezete nagyszerűen alkalmas kulturális események, konferenciák megtartására. Azóta több hasonló is volt, ám, mint a helyszínen elhangzott, az eddigi legrangosabb volt, amit szombaton tartottak az Ottományi Kiállítóház és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) szervezésében, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Néprajztudományi Intézetének és a Bethlen Gábor Alap támogatásával. A megjelenteket, miután azok  érkezésüket követően elfogyasztottak egy-egy “életmentő” kávét, Horváth Béla, Szalacs község polgármestere köszöntötte. Örömélnek adott hangot, hogy elöljáróként ilyen rangos eseménynek adhat otthont a községhez tartozó falu, köszönetet mondva a szervezőknek. Ugyancsak a térség kiemelkedő kulturális-tudományos eseményének nevezte a konferenciát Szabó Ödön képviselő.
Folytatódik a rendbetétel
Az RMDSZ megyei ügyvezetője úgy vélte: a régióban nagy hagyománya van néprajznak, a helytörténetnek, jeles művelői közül köszöntötte is a megjelent dr.Kéri Gáspárt és dr.Wilhelm Sándort (Székelyhíd), és Kovács Rozáliát (Érmihályfalva). Felelevenítette a Komáromi kúria renoválásának pályázatát, hozzátéve: folytatás is lesz, a belső freskók, melléképületek, a park rendbetételével, ami hozzájárul, hogy a létesítmény igazi régiós kulturális központtá váljon. Újra a polgármester vette át a szót, Horváth Béla bemutatta a község két települését, kiemelve, hogy egyenlő távolságra vannak Budapesttől és Kolozsvártól, illetve köszönetet mondott a szervezőknek, köztük Szűcs Györgynek, a kiállítóház ügyintézőjének. Balogh Balázs, a MTA Néprajztudományi Intézetének igazgatója a tanácskozásra kiváló helyszínnek minősítette Ottományt, dicsérte a témaválasztást, amihez kapcsolódva arról is beszámolt, hogy saját intézetük átszervezés előtt áll (szavaiból nem a feltétlen öröm csengett ki emiatt).
Kötet lesz az elhangzottakból
Jakab Albert Zsolt, a KJNT elnöke kifejtette: a vándorkonferenciákkal céljuk, hogy fórumot biztosítsanak a néprajzosoknak, a mostani találkozás is teret ad a tapasztalatcseréknek, az adatbázisok létrehozásának vagy éppen bővítésének. A konferencián elhangzott előadásokat kötetben is megjelentetik. A továbbiakban két plenáris előadás hangzott el, egyik Pozsonyi Ferenc KJNT-tb.elnök, akadémikus, a másik Gagyi József egyetemi tanár előadásában, délután pedig két szekcióra bontva tartottak további előadásokat és megbeszéléseket (a részletes programot október 12-i lapunkban közöltük – szerz.megj.). A nap végén, hogy ne csak a kultúra iránti szomjukat olthassák a konferenciázók, az ezer pince falujának, Szalacsnak a pincesorát is felkeresték.
Rencz Csaba erdon.ro

Egyháztörténeti konferencia a Posticumban
Történelmi változás és az egyházak történelmisége címmel interdiszciplináris egyháztörténeti konferenciának ad helyet október 27–29. között a nagyváradi Posticum Ifjúsági és Kulturális Központ (Nagyatádi Szabó István, ma Teiului u. 26. sz.).
Az öt éve megszakítás nélkül megrendezésre kerülő konferencia több mint tudományos ülésszak, mivel hátterében folyamatosan működő kutatói csoport és műhelymunka áll. Az idei rendezvény a történetiség, a változások és az egyházak nagy történelmi fordulópontok alkalmával ezekre adott válaszának kérdéskörét járja végig. A rendezvény ez évben két újdonsággal is szolgál. A neves hazai és magyarországi kutatók a történetiség és változás kérdését interdiszciplinárisan közelítik meg, bemutatva az egyháztörténet, történettudomány, vallás-szociológia és a teológia e kérdéskörben elért legfontosabb vonatkozó eredményeit. A konferencia vizsgálódásainak időbeli kerete is tágabbra szabott a korábbiaknál. Az eddig hagyományosan 20. századra összpontosító műhelymunka most nagyobb időintervallumot ölel fel, hogy a nagy horderejű történelmi változások okai és hatásai megfelelően tetten érhetők lehessenek.
A konferencia a nagyváradi Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a Pécsi Egyháztörténeti Intézet és a szintén nagyváradi Szacsvay Akadémia szervezésében valósul meg. A részletes program az alábbiakban olvasható.
Október 27., csütörtök:  a konferenciát megnyitja Nagy Mihály Zoltán, a Román Kulturális Intézet alelnöke; könyvbemutató következik: Bánkuti Gábor A romániai jezsuiták a 20. században, Csibi Norbert és Vértesi Lázár „A világháború kálváriáját járva…” A Pécsi Egyházmegye és az első világháború. A köteteket bemutatja: Nagy Mihály Zoltán és Bánkuti Gábor.
Október 28., péntek:  Bánkuti Gábor (történész, PTE BTK Történettudományi Intézet Modernkori Történeti Tanszék): A keresztény egyházak és a történeti változás problémája – előhang és kérdésfelvetés; Görföl Tibor (teológus, Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola): A kereszténység intézményes, doktrinális és vallásgyakorlási változásai a történelemben; Rosta Gergely (vallásszociológus, Westfälische Wilhelms-Universität Exzellenzcluster „Religion und Politik”, PPKE Szociológiai Intézet): Vallási változás Kelet- és Közép-Európában a vallásszociológus szemével; Kiss Dénes (szociológus, Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár): Vallási változás Romániában. Felekezeti struktúra, vallási mozgalmak és a vallásosság változásai: Bögre Zsuzsanna; Izsák Anikó-Borbála (doktorandusz, ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola): A katolikus egyház helye az 1930-as évek erdélyi magyar szellemi életében; Kicsi Noémi (doktorandusz, BBTE Hungarológia Doktori Iskola; könyvtáros, előadótanár, Kántor-Tanítóképző Főiskola, Marosvásárhely): Konfliktusforrások és útkeresések a pap–kántortanító viszonyában két „Református Szemle”-beli cikk/tanulmány alapján; Lőrincz D. József (politológus, BBTE Politológia Tanszék, Kolozsvár): A népszolgálat társadalom- és emberképe; Nagy Károly Zsolt antropológus, református teológus, MTA BTK Néprajztudományi Intézet, Sárospataki Református Teológia): Vakok és látók. A valóság (át)értelmezése a református egyház belső nyelvhasználatában az 1950-es években; Horváth Gergely Krisztián (történész, MTA BTK–NEB Vidéktörténeti Témacsoport főmunkatárs): Vallásszabadság a végeken. „Tapasztalati tér” és „várakozási horizont” egy falusi plébános életében (1950–60-as évek); Gárdonyi Máté (történész, teológus, Siófok-Kiliti plébános, Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola): Kontinuitás és változás a plébániai életben.
Október 29., szombat:  Szabó Csaba (történész, levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár): „…rejtett papi életemben végeztem a legtöbb lelkipásztori munkát…”: Egy premontrei szerzetes a 20. század második felében; Gőzsy Zoltán (történész, PTE BTK Történettudományi Intézet Újkortörténeti Tanszék): A katolikus klérus pozíciója és funkciója a 18–19. században – a változások értelmezése; Bögre Zsuzsanna (szociológus, PPKE Szociológiai Intézet): Az interdiszciplinaritás előnye és hátránya – módszertani megfontolások a szociológus szemével; Gyarmati György (történész, PTE BTK Történettudományi Intézet Modernkori Történeti Tanszék; főigazgató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára): Hit, ráció és a történelmi igazság szentháromsága. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Akik megélték a Kalotaszegi krónikácskák történeteit
Reformáció 500 éve, könyvbemutató és Magyar Kultúra Napja Kalotaszegen
Nagyszabású találkozóra gyűltek össze a hétvégén Zsobokon a kalotaszegiek, a szilágyságiak és a kolozsváriak. A Kalotaszegi Református Egyházmegye szervezte találkozó gerincét a Kovács Kuruc János szerkesztésében megjelent Kalotaszegi krónikácskák című könyv bemutatása képezte, amelyet egybekötöttek a kalotaszegi egyházmegye 500 éves a reformáció jubileumi ünnepségsorozatának megnyitójával, továbbá a Magyar Kultúra Napjának méltatásával. A vendégek a házigazda zsobokiakkal együtt közel kétszázan ünnepelték együtt ezt a hármas eseményt.
Köszöntötte az egybegyűlteket Vincze-Minya István, a kalotaszegi református egyházmegye esperese, és megköszönte a zsobokiaknak, hogy otthont adtak ennek a jeles eseménynek. Méltatta annak legnagyobb erejét, ami nem más, mint példaértékű összefogásuk és összetartásuk. Köszöntötte a lelkész kollégákat, presbitériumokat, az Erdélyi Egyházkerület részéről nagytiszteletű Kiss Tibor püspöki titkár urat és feleségét, akik tolmácsolták nagytiszteletű Kató Béla püspök úr üdvözletét és jókívánságait.
Feladatunk hirdetni: miért fontos Kalotaszeg
„Ötszáz éves a reformáció, a mozgalom, amelynek a legnagyobb vívmánya visszatérés Istenhez. Visszahozta az anyanyelvű igehirdetést és a könyvnyomtatást, hiszen első reformátoraink anyanyelvű bibliákat nyomtattak, és úgy érzem, méltó ez a könyvbemutatóval összekötött találkozó az 500 éves jubileumi emlékévhez, melynek megünneplését itt szeretnénk elkezdeni Zsobokon” – nyitotta meg a rendezvényt Vincze Minya István, a Kalotaszegi Református Egyházmegye esperese, aki hitvallással zárta beszédét: „Hiszek az Istenben, hiszek egy Hazában, és hiszek Magyarország megmaradásában…”
Barta István zsoboki lelkész Joel próféta 1:3 igei versével üdvözölte az egybegyűlteket, mely hűen tükrözi a találkozó lényegét: „Beszéljétek el fiaitoknak, fiaik meg az ő fiaiknak, azok pedig a következő nemzedéknek.” A lelkész így szólt: „Ez a mi feladatunk, és ennek a könyvnek is ez a rendeltetése. Hogy az, ami egyszer megtörtént, az, ami hozzánk tartozik, az, ami kalotaszegi hagyomány, az leíratott. És azért íratott le, hogy a mi fiaink is megtudják azt, hogy miért fontos nekünk mindaz, ami Kalotaszeg. Legyen ez egy feladat nekünk, hogy fiainknak ezt továbbadjuk, hiszen csak így fog tudni megmaradni a mi hagyományunk, amely olyan fontos, és amely összetartja a nemzedéket, a népet.”
Seres Dénes, a Szilágy megyei RMDSZ elnöke kiemelte: örömmel tölti el a kalotaszegi templomok jó állapota, hogy nagyok a gyülekezetek, aktív a közösségi és hitélet. Elmondása szerint a kalotaszegiek az idők során megtanulták, hogy nem adhatják fel, hogy összetartással, összefogással és cselekedetekkel kell tenniük azért, hogy az ifjúság, az unokáink megmaradhassanak annak, aminek születtek. „Amíg ilyen szép számban tudunk találkozni, addig biztos a megmaradásunk ezen a földön, ahol születtünk” – zárta köszöntését a képviselő úr.
A kultúra ápolásának fontosságáról beszélt Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke: „Mi itt, Kalotaszegen, azért maradunk meg, mert templomba járunk, magyarul beszélünk, azokat az énekeket énekeljük, és azokat a táncokat járjuk, melyek a sajátjaink, amelyek mindenkitől megkülönböztetnek bennünket. Ez tartja bennünk az életet, a lelket, és ez tartja bennünk a magyarságunkat. A mi kultúránkra építve tudjuk biztosítani azt, hogy nekünk is és a gyerekeinknek is Erdélyben legyen a jövő.” Elmondta, hogy ezen kulturális kincsek egybegyűjtésére és megőrzése céljából hozta létre az RMDSZ az Erdélyi Magyar Értéktárat.
Szilágyi Róbert, a Szilágy Megyei Tanács alelnöke méltatta az itt élő emberek őrzői mivoltát, hogy nagy gonddal és szeretettel vigyáztak arra, amit az elmúlt századokban őseinktől örököltünk. „Nekünk, szilágyságiaknak mindig példaértékű a zsoboki közösség és Kalotaszeg. Bárhol van lehetőségünk, mindig elmondjuk, dicsekszünk is ezzel a gyönyörű településsel, amely a magyar megmaradásunk egyik talán legpéldaértékűbb helyzetét és példáját mutatja az elmúlt 25 évben” – mondta.
Fodor Tamás, Magyarország kolozsvári konzulja megköszönte a magyarságnak azt a példaértékű összefogását, amelyről december közepén, a parlamenti választások idején tett tanúbizonyságot. „Azt gondolom, ha helyben, ilyen kis közösségekben megvalósul az összetartozás, az összefogás, és meg tudja mutatni a magyarság az erejét ilyen kicsiben, akkor a magyar politikumnak egyszerűen kötelező ugyanazt tennie” – vélekedett.
Megtartotta a magyar nyelvet Erdélyben a reformáció
Vincze-Minya István esperes áttért a Kalotaszegi krónikácskákcímű könyv bemutatására, amit tanítók, lelkészek, tanárok és egyszerű falusi emberek írtak. Elmondta, hogy bár a könyv kiadása körül rengeteg nehézség merült fel, mégis nagy öröm számára, hogy mostanra az első nyomtatás elfogyott, utánnyomást kell kérni a nyomdától, ami arra utal, hogy vállalkozásukat áldás kíséri, és valami olyat sikerült létrehozniuk a szerkesztőknek, ami hiánypótló a Kalotaszegről szóló írások között. Ezután felolvasta a könyvhöz írott áldását. „...Ez a vidék Kalotaszeg, amely sajátos helyzetére nézve történelmében talán halálra ítélt, mégis élni, küzdeni akaró nép és föld, és amelynek Istentől megáldott jövője van... Ezen falvak pár kilométerre vannak egymástól, és egységes magyar szigetvilágot alkotnak a nagy román tengerben. Ennek a mesterségesen felduzzasztott tengernek a hullámverései fenyegetően és szüntelenül ostromolják e szigetet, és ha kellőképpen nem óvjuk és őrizzük írott formában is e csodálatos vidéknek a múltját, jelenét és reményteljesebb, szebb jövendőjét – mindezért mi napjainkban előbb fogjuk megfizetni a keserves árat”. (Kovács Kuruc János: „Kalotaszegi krónikácskák – Vincze-Minya István: Áldás”).
A reformációnak a magyar nyelvűség Erdélyben való megtartásában játszott szerepét méltatta Péntek János professzor, aki szintén nagy szerepet vállalt ennek a könyvnek a szerkesztésében. Mint mondta, a reformációnak köszönhetően a magyar nyelvű istentiszteletek, a magyar nyelvű biblia és a zsoltárok állandóan jelen voltak az emberek életében. Beszélt még Kalotaszeg kultúragazdagító jelentőségéről. Ami a magyar kultúrának az egyik legfontosabb része, a magyar népművészet, azt először itt fedezték fel, és itt írták le. „Most sokkal több reményünk lehet a megmaradásra, de remény csak akkor van, ha van erő és akarat is” – mondta. A könyvhöz ő írta az ajánlást. „Krónikácskák: idő és tér mozaikdarabjait, kalotaszegi helyi szerzők helytörténeti írásait találja ebben a könyvben az olvasó. A mozaikdarabok kerete: Kalotaszeg történelmi időkerete, hozzávetőleg nyolc évszázad, és Kalotaszeg térbeli kerete: Csucsától Kolozsvárig, Magyarvalkótól Magyarzsomborig... A »krónikácskák« a jelenbe ívelő múltról szólnak. Többnyire valamelyik kalotaszegi falu több évszázados múltjáról, a templomról, esetleg az oktatásról, az egyház helyi közösségéről, papjairól... Ma is meríthetünk a »krónikácskákból«: a példa erejét a közös cselekvéshez.”
Nincs országtörténet helytörténet nélkül
Kovács Kuruc János szerkesztő elmondta: vannak falvak, amelyeknek egyáltalán nem volt megírva a monográfiájuk. Ezeket a szerkesztőtársakkal elosztották egymás között, és pótolták a hiányt. Így jött létre annak a 48 településnek a leírása, ami megtalálható a könyvben. „Örülök, hogy sikerült az emberekben valami olyan húrt megpendíteni, amit a magukénak éreznek” – mondta a szerkesztő, majd felolvasta a könyv szerzőinek listáját. Beszédét azzal fejezte be, hogy mindenekfelett az emberek ügyszeretete és egymás szeretete kell legyen az első...
– Példaértékű ennek a könyvnek a megjelenése. Kalotaszeg büszke lehet magára, mert nem pusztán csak arról van szó, hogy a kalotaszegi népművészetet fedezték fel és abból megmerítkezve, az új magyar stílus, a szecesszió kialakult, hanem arról is, hogy itt ez a jobbágy eredetű paraszt közösség, Kalotaszeg, a népi kultúrának minden területén csúcsteljesítményre volt képes. A fafaragástól a szőttesig, a népzenétől a néptáncig minden megtalálható gazdag népi kultúrájában. És ilyenre az egész Kárpát-medencében nem találunk példát – mondta Balogh Balázs, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutató Központ Néprajztudományi Intézetének igazgatója.
Egyed Ákos professzor a helyi kultúrának az összmagyar kultúrában játszott jelentős szerepét emelte ki. Üdvözölte, hogy a magyar kultúra napját ilyen értékes könyvvel köszönthetjük, mint a „Krónikácskák”. Hangsúlyozta a „Felszállott a pává”-hoz hasonló kezdeményezések fontosságát, hiszen egy ilyen megmérettetés lehetőséget ad arra, hogy a széles közönség megismerjen egy-egy ilyen helyi kultúrát. Kiemelte, hogy az idei győztes mérai tánccsoport révén a kalotaszegi kultúra beköltözött az otthonába, és reméli, sok mindenki más otthonába is.
– A helytörténetírás értéke nagyot nőtt az utóbbi időben, mert kiderült, hogy helytörténet nélkül nem hiteles az országos történet sem. A kultúra és a közösségszervezésnek az ötvözete, ez az, ami sok mindenben hozzájárulhat a magyarság mentéséhez, annak az erősítéséhez. Van egy világkultúra, egy összemosódó kultúra, ugyanakkor minden közösség szeretné felmutatni, hogy vagyok én is, vagyunk mi is, van múltunk, és legyen jövőnk is. Ezért vagyunk itt, hogy köszönetet mondjunk mindazoknak, akik megírnak egy-egy ilyen könyvet, és arra kérjük a kalotaszegi népet, éltesse ezt a nagy értékű hagyományt, és járuljon hozzá ahhoz, hogy sok-sok száz év múlva is emlékezzenek arra, hogy volt, van és lesz Kalotaszeg az értékteremtő népével együtt... – mondta Egyed Ákos.
A Gáspár Attila vezette citeraegyüttes fellépése alatt a jelenlévőknek a helyiek frissen sült kürtőskaláccsal kedveskedtek, majd Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház ifjú művésze bemutatta Kalotaszegi Nagyírásos című műsorát, melyben Varga István, „Kiscsipás” bánffyhunyadi prímás volt segítőtársa. Fellépett még a Zsoboki Hagyományőrző Néptánccsoport kalotaszegi legényessel, csárdással és szaporával. A fellépők sorát a szilágybagosi Mákvirág férfi dalárda zárta, akikkel a közönség együtt nótázott. A helyiek finom vacsorával és desszerttel kedveskedtek a vendégeknek, a nótás kedvűek Varga István „Kiscsipás” prímás kíséretében kalotaszegi és szilágysági nótákat énekeltek.
BECSKE ADRIENN
Kalotaszegi krónikácskák /Művelődési Egyesület – Szentimrei Alapítvány, Sztána/
Szabadság (Kolozsvár)

A Népművészet Mestere lesz
Géczi Hegedűs Sándor népi mesemondó után idén Szolga Géczi Julianna révi fazekas is megkapja a Népművészet Mestere címet.
A magyar kormány évente Népművészet Mestere díjat adományoz egyes alkotások vagy egész életmű elismeréseként azoknak, akik munkásságuk során kiemelkedő teljesítményt értek el a népművészet (népi kézművesség, a néptánc, a népzene, a népdal, a népmese, a hagyományőrzés) területén. Az elismerés átadására évente, államalapító Szent István király ünnepének alkalmából kerül sor. A díj adományozására a népművészet területén működő jogi személyek (intézmények, népművészeti érdek-képviseleti szervezetek, népművészeti alkotóközösségek, népművészeti intézményeket fenntartó önkormányzatok stb.) képviseleti joggal felruházott vezetői tehetnek javaslatot.
Géczi Hegedűs Sándor népi mesemondó után idén az 1939. december 20-án született Szolga Géczi Julianna révi fazekas is megkapja a Népművészet Mestere címet. Hasas János alpolgármestertől, egyesületi elnöktől megtudtuk, hogy a Pro Rév Egyesület második alkalommal javasolta Juliska nénit a kitüntetésre és a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság, illetve MTA Néprajztudományi Intézet is támogatta a felterjesztést.
Évente tíz személy
Az 1953-ban alapított Népművészet Mestere díjat évente tíz személy kaphatja meg a Kárpát-medence területéről. Juliska néni idén került a kitüntetettek közé, aki adományozást igazoló okiratot és plakettet kap. A plakett, amely Asszonyi Tamás szobrászművész alkotása, kerek alakú, bronzból készült, átmérője 80, vastagsága 8 milliméter egyoldalas, középmezőben pásztorfaragásra utaló férfi és nő ábrázolással, köriratban Népművészet Mestere-díj felirattal van ellátva. A díj átadására augusztus 19-én kerül sor Budapesten. erdon.ro