A kisebbség kisebbségijeként szolgálatnak tekintem munkám”
Sas Péter irodalomtörténésszel a művelődés és a kultúra „földjéről” beszélgettünk
„Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit” – vallja Sas Péter budapesti művelődés- és irodalomtörténész. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Irodalomtudományi Intézet kutatójának fő érdeklődési köre, szakterülete Erdély művelődéstörténetének feltárása. Az elmúlt években szinte sorozatban jelentek meg tudományos munkái az adott témakörben. Honnan ered Erdély iránti vonzalma, hogyan lehet ilyen ütemben dolgozni, miként látja a kutatási lehetőséget – faggattuk a vele készített beszélgetés során.
– Magyarországi születésűként honnan ered Erdély művelődéstörténete iránti érdeklődése? Mivel magyarázható ez a vonzalom?
– Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik: a kolozsvári Óvár egyik házának emléktábláján olvasható, hogy abban élt és alkotott Kőváry László, a 19. század jeles történésze. Egyik híres mondása szerint „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum”. Véres és tusakodásokkal terhes történelmének ismerete ellenére mindig a művelődés és a kultúra földjének tekintettem, ahol a beáramló európai értékek erdélyi színezetet kaptak, az erdélyi elme szüleményei pedig bebizonyították, hogy a világ értékítéletében egy ország megítélése során nem mindig a terület nagysága és a lakosság lélekszáma a meghatározó. Ösztönösen az Erdélyben született formák, színek, gondolatok, ízek között érzem otthon magam, szinte hihetetlen, de ezzel az érzésvilággal születtem. Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit. Az nem lehet véletlen, hogy három évszázad alatt csak nekem jutott eszembe, hogy a piarista templom egyik ereklyetartójában megkeressem az oda rejtett igazoló okiratot, amely szerint a benne foglalt ereklye a rendalapító szövettel felfogott vércseppje. Azóta a megillető tisztelet veszi körül. Korábban nem olvashattunk arról, hogy a ferences templomban reneszánsz, virágos mennyezetmaradvány van, vagy a Szent Mihály-templom orgonakarzatán milyen kormeghatározó bekarcolás–nyomok vannak. Vagy, hogy a századfordulón a szerző megjelölése nélkül megjelent novella–füzérecske Bánffy/Kisbán Miklós zsengéit tartalmazza. Ezekkel és egyéb felfedezéseimmel nem kérkedni akarok, sőt, rámutatni arra, hogy a nagy dolgok mellett milyen fontosak a részletek, amelyek csak úgy mutatják meg magukat, ha valaki megfelelő alázattal közelít feléjük. Én – a kisebbség kisebbségijeként – szolgálatnak tekintem a munkámat, melynek az a fedezete, hogy semmilyen címem és rangom nincsen, a tudományos kutató másnak semmitmondó titulusa tökéletesen kielégít. A másik indoklás: egyik nagyanyám révén a nemes Háromszék egyik településéből erednek ama bizonyos meghatározó gyökerek, amelyekre egy Brassóban készült családi címer emlékeztet. Az egyik magyarázat nem zárja ki a másikat.
– Az utóbbi időszakban gyakran előfordult, hogy egy év alatt több kötetet is letett az asztalra. Hogyan lehet ennyi idő alatt több könyvet is írni?
– A hangya testtömegének meghatározhatatlan többszörösét képes összegyűjteni a rendelkezésére álló egy esztendő alatt. Az én testtömegemhez arányosítva végképp nem elegendő az évi egy kötet. Már több kombináció született, például, hogy esetleg valamilyen segítő csapatom van, akik összegyűjtik az adatokat, és megírják a könyveket. Erre csak azt válaszolhatom, amit a helyi Karitásznál szociális munkára jelentkezett csilingelő tájszólásban megszólalt székely leányka, hogy van egy csoportja, amely körülbelül belőle áll. Így vagyok ezzel a dologgal én is. Egy korábbi időszakban szocializálódtam, amikor nem külön pályázati pénzből, ösztöndíjból vagy egyéb juttatásból, hanem a rendelkezésre álló havi fizetésből kellett megoldani egy-egy tudományos kutatás költségeit is. Aki foglalkozott valamilyen téma kutatásával, feldolgozásával, tudja, hogy egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Egy-egy kötetben sok-sok esztendő munkája rejlik, s arra nincs garancia, hogy az elkészült kézirat hamarosan könyvvé formálódhat. Ezen a területen is a pénz diktál, egyetlen kiadó sem kockáztat saját zsebből, főleg, ha üres. A kiadáshoz pályázati forrás, vagy egy mecénás, utolsó reményként lottónyeremény szükségeltetik. Ezért összegyűlhetnek a kéziratok, amelyek a szerencsés véletlen összjátéka folytán egyszerre formálódhatnak át egyik kedvencem, a Gloria nyomdagépe segítségével könyvekké. Tíz kéziratom fekszik évek óta más-más kiadónál, melyre eddig nem jutott támogatás. Az egyik Gyalui Farkas, az Egyetemi Könyvtár igazgatójának emlékirata. Most azért izguljak, nehogy egyszerre kapjanak támogatást, és ugyanazon évben megjelenjenek? Az más kérdés, ha évfordulós jellegű kiadványról van szó, ott kötelez a határidő, s a szerző nem várhatja meg, amíg az 50. évfordulóból 100. lesz. Szabad világunk szótárából mintha hiányozna a „kell” kifejezés. A kolozsmonostori apátság megalapításának 950. évfordulójáról, vagy a Marianum felszentelésének 100. jubileumáról meg kellett emlékezni. Ezekkel a könyvekkel is meg kellett haladnom a szokványosnak és elfogadhatónak tekintett évi könyvkiadási mértéket. Nem állt rendelkezésre másnak egy kiérlelt kézirata sem, pedig egy évforduló elkövetkezésének kiszámítása nem egy túlságosan bonyolult matematikai művelet.
– Ilyen alkotási ütem esetleg nem megy a minőség rovására? Ön hogyan látja ezt?
– Ez is egy komoly és profi kérdezőre valló tudakozódás, amelyet külön köszönök. Szakmám, foglalkozásom és hivatásom szerint tudományos kutató vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézeténél. Most egy igazán fontos irodalomtörténeti jellegű feladatom van, a két világháború közötti erdélyi irodalmi viták bemutatásának kötetté formálása. Munkaköri leírásom szerint az erdélyi művelődéstörténet kutatása és feldolgozása a fő feladatom. A hivatalos jellegű megfogalmazás szerint irodalom- és művelődéstörténész vagyok. Ez azért lehetséges, mert soha nem hagytam magam beskatulyázni, és soha nem hagytam magam letéríteni arról az útról, amin végig szeretnék menni. Olyan is volt korábban, hogy az erdélyi kutatásaim támogatásának hiányában inkább elmentem szellemi szabadfoglalkozásúnak, mint a biztos kenyér reményében mással foglalkozzam. Akkor csak abból éltem családommal együtt, amit kutattam és feldolgoztam. Kétszer voltam az Országos Tudományos Kutatási Alapnál három-három, és hétszer a Nemzeti Kutatási Alapnál egy-egy éves kutatásnál témavezető (és beosztott egy személyben). Ha munkáim fércművek lettek volna, biztosan nem kellettek volna, s nem dobtak volna ki értük pénzt az ablakon. (Megjegyzem, onnan is maradt még egy-két kéziratom, amiket folyamatosan bővítek.) Minden hasonló területen dolgozó erdélyi szakember tudja, hogy olyan gazdag a helyi művelődéstörténet, és olyan különleges személyiségek voltak művelői, hogy két élet kevés lenne bemutatásukhoz. A másik nem szubjektív, tudományosabb magyarázat. Az Európai Unió mindent szabályoz és minősít. Az akadémiánál közleménystatisztikát és tudománymetrikai adatokat állítanak össze. Személyes adataimnál 138 publikációmat (ebből 50 könyv, a többi könyvfejezet és tanulmány) jegyzi a rendszer, valamint félszáz olyan tudományos hivatkozást, amelyekben valamelyik munkámra utalnak.
– Miként használja ki az országhatárokon átívelő kutatási lehetőségeket? Ütközött-e valamilyen akadályokba munkája során?
– A monarchia korában kialakult Budapest-központúság és a hányatott magyar történelem okán a források jelentős része átível az országhatárokon. Ezeket kell egyesíteni, hogy megkaphassuk az egykori egészet, vagy a most létező részét, ami a feldolgozásnak csak kiindulópontja. A kutatás egyfajta nyomozás, mindig előkerülhet újabb adat, vagy kialakulhat más értelmezés. Ezért lehet újat mondani Kós Károlyról, vagy más szemszögből láttatni a már számtalanszor bemutatott Bánffy Miklóst. Utóbbi kapcsán a nemrég megjelent Mózes Huba emlékkönyvben bemutattam, nem minden hamvadt el Bonchidán, sok különleges tárgynak ma is meg kellene lennie. Nemcsak a közgyűjtemények anyagai, családok is kényszerűen szétváltak, fontos irat- és levelezésanyagok szóródtak szét, amelyeket a leszármazottak sok esetben kidobtak, vagy eladtak. Láttam nagyon becses levelezésanyagot tyúkok alá tett fészekként, hogy végül trágyázzák a kertet. Ha egyszer elmesélném Kós Károly levelezése kiadásának „műhelytitkait”, nagy mennydörgések hallatszanának Sztána felől, és nem Pesten ütne be az istennyila. Nagyon sok a kényes ügy, nem politikai, inkább etikátlannak tűnő hátterük miatt. Hiába dolgoztam fel a zabolai Mikes-kastély 1945-ös leltárát, melyből tudhatnánk a falakat díszítő száz festményről, Sepsiszentgyörgyön két éve halogatják a kiadását. A Kelemen Lajos hagyatékának firtatásakor kapott válaszokról aztán végképp ne beszéljünk. Ezzel le is zárom, mindenki a maga lelkiismeretével kell, hogy lefeküdjön és felébredjen.
– Magyarországiként milyen az erdélyi kutatókkal, értelmiségiekkel való együttműködése? Milyen módon lehetne jobban ösztönözni a közös munkát?
– Igyekeztem a honi szakerőkkel együttműködni, inkább személyes módon, mint intézményi keretben. Jelentkeztem Jakó Zsigmondnál is, aki megértette és méltányolta fiatalos lelkesedésemet. Többedik találkozásunk után – egy utcában laktunk, ha Kolozsvárt voltam, a telefonhívás után átmentem a túloldalra, egy kávéra, később ötórai teára – egész életre szóló buzdítást adott az általa összeállított Erdélyi okmánytár első kötetében: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Nem cigarettafüstként elszálló nosztalgiázásból, tárgyszerűen tudom bemutatni, hogy Mályusz Elemér, Benda Kálmán, Bözödi György, László Gyula, Balogh Jolán, Szabó T. Attila, Entz Géza, Kónya Ádám, Jakó Zsigmond, Kós András dedikációi és levelei, vagy akár Kacsó Sándorral, Mátyás Vilmossal, Dr. Kós Károllyal, Balogh Edgárral, Vita Sándorral és Zsigmonddal, Wass Alberttel, Teleki Bélával, Óváry Zoltánnal folytatott írásbeli diskurzusaim okán, és nemcsak akadémiai kutatóként érzem magam feljogosítva, hogy próbáljam tenni, amit úgy gondolom, és úgy érzem: tennem kell. S ha van feléjük földi jellegű elszámolási kötelezettségem a tőlük is kapott ama képletes bibliai talentumokkal, akkor érthetőbbé válhat, miért próbálom kivenni a részem a romániai könyvforgalom átlagon felüli fellendítésében. Kolozsvárt sokat megtudtam Gy. Szabó Bélától, aki újévkor egy-egy kis metszettel üdvözölt, Debrecezeni Lászlótól, ő Kelemen Lajos fényképét hagyta rám, valamint Györkös Mányi Alberttől és persze Kós Andrástól. A fametszés mestere kérés nélkül is pózba igazította magát, meg is örökítettem, ahogy az Isteni színjáték egyik dúcán dolgozott. A velük való ismeretséget pedig Gábor Dénes bibliográfusnak, a kisgrafika, főleg az ex-libris akkori legnagyobb szakértőjének köszönhettem. Mennyi szeretettel csiszolta és nem láb-, hanem lapalji jegyzetekkel fejelte meg zsengéimet, hogy a Művelődés folyóiratban a témához méltó módon megjelenhessenek. Ezek az emlékek nem a megszépítő múlt miatt kedvesek... A jelenben is kialakultak korrekt munkakapcsolatok, sőt, baráti jellegű kötelékek, melyek számtalan próbát kiálltak. Hozzám legközelebb álló mentorom Kiss András nyug. főlevéltáros, aki lelkileg mindig velem van egy tőle kapott feleki gömbkő képében. Nem hallgathatom el, egyesek részéről vannak ellenérzések, melyek abból fakadnak, vagy azzal magyarázzák, hogy bölcsőmet nem a Szamos, hanem a Duna partján ringatták. Ha rajtam állt volna, talán még békát is szereztem volna a gólyának, hogy tegyen velem még egy kört. Ha már nem így történt, legalább munkáimmal bizonyíthassam – ha már feleségem miatti kétlakiságommal nem sikerült –, hogy az erdélyi művelődéstörténet értékeinek átörökítés-kísérletében talán nem a havonta megteendő négyszáz kilométeres távolság a legfontosabb szempont. Nem tudom, mennyire lenne ösztönző a közös munkára, ha feleségem egyre jobban felerősödő kérésének engedve, egyszer az ő kolozsvári lakása lenne az én állandó lakhelyem is.
– Jelenleg milyen témákon dolgozik? Milyen újabb munkával szeretné meglepni a közeljövőben az olvasóközönséget?
– Jelenleg – és remélem, hogy ez hosszú időre kitolódó időszak lesz – a Szent Mihály egyházközséget és vezetőjét, Kovács Sándor főesperes urat érezhetem magam mögött. Nyilvánvaló, hogy az ő mecénási támogatása nélkül nem sokszorosítanák más szerző és az én könyveim oldalait sem a Gloria nyomdagépei. A római katolikus egyháznak két évezred óta ugyanaz a hivatása, a Krisztuson keresztül Istenhez vezető utat igyekszik minél jobban megtisztítani az akadályoktól. A földi értékek oktatásban, kultúrában és művelődésben kimutatható jelenkori gyarapítása mellett a régebben keletkezett becses emlékeknek is igyekszik emléket állítani, a kereszt jele alatt átörökíteni. Ennek a küldetésnek lehetek most egyik munkatársa, aki legújabban az egyházközség 20. századi történetének bemutatására kapott megbízást. A tordai országgyűlés óta létező, hagyományos erdélyi ökumené szellemében nem kizáró jelleggel, hiszen a közös kisebbségi létben eleve nem lehet a távolságtartás oka a más vallás. Hirschler József plébános az unitárius Kelemen Lajosnak mutatta meg először a plébániakönyvtár kincseit és főszerkesztőként felkérte, írjon tanulmányokat a Művészeti Szalon folyóiratba. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök halálakor a református Ravasz László azt írta, hogy csak akkor fogja elfelejteni őt, ha olyan hideg és néma lesz, mint a halott főpásztor. Ezért volt természetes, hogy a Római Katolikus Nőszövetség dísztermében Kós Károlyról és Kelemen Lajosról előadást tarthattam. Ha a rítus nem is ugyanaz, az imák ugyanahhoz az egy és örök Istenhez szólnak. Talán az idő méhében már fogamzik, mely reményeink szerint önfeladás nélkül megadhatja mindezek teljes egységét. Mindenről éppen nem számolhatok be, mert akkor nem tudom meglepni az olvasóközönséget. Közelesen Kelemen Lajos levelezéskötetein dolgozom, amely a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként nyújtana segítséget a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténetnek megbízható forráson alapuló megírásához. A 21. század elbizonytalanodott emberének is szellemi fogódzkodót nyújtva a századok malomkövei között letisztult, Kelemen Lajos által is képviselt, az Erdélyre jellemző értékrend felmutatásával.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Beszámoló az Erdélyi Múzeum-Egyesület bemutatkozásáról
A 2012. október 16-án tartott rendezvényt Fodor Pál, az MTA BTK mb. főigazgatója nyitotta meg, aki Ady Kocsiút az éjszakában című versét és Jakó Zsigmond Az erdélyi magyar történetírás kérdéseicímű tanulmányát nevezte meg mint az alkalomhoz illő szövegeket. A találkozó célja, emelte ki a főigazgató, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület méltóképp bemutatkozhasson.
Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke megköszönte az MTA BTK TTI meghívását, majd röviden kitért az egyesület 150 éves történelmére. A szervezet változó formában 1859 óta tevékenykedik azzal a céllal, hogy összegyűjtse és megőrizze Erdély történetének írásos és tárgyi emlékeit. Többek között kézirattár, könyvtár, képzőművészeti és néprajzi gyűjtemény, paleontológiai és más természettudományi szekciók és egyéb részlegek működnek az egyesület keretében. Folyóiratok és gyűjtemények létrejötte kíséri a történetüket, mely a tudományos háttér megteremtésével fontos szerepet játszott abban is, hogy Kolozsváron annak idején egyetem alakult. A szervezet a két világháború közötti nehéz időszakban kieső tudományos hátteret is igyekezett pótolni, majd 1940–1944 között munkája új lendületet kapott. A szocializmus idején azután hosszú időre megszűntek a hivatalos keretek, és az egyesületi munka néhány személy kezében összpontosult. Az 1990-es évek, majd 2004 fémjelezte a közösségi munka megújulását. Kovács András vette át a szót, aki elmondta: az 1990-es évektől kezdve Jakó Zsigmondnak köszönhetően formálódni kezdett az intézet. Ezzel az újonnan létrejött, magyar oktatási nyelvű csoportoknak is munkát adtak. Fő kutatási irányuk a két kora újkori erdélyi hiteles hely, a gyulafehérvári káptalan és a kolozsmonostori konvent anyagának vizsgálata. A középkori forrásokkal Jakó Zsigmond foglalkozott. Az előadó a fiatal kollégák tevékenységét méltatta, majd rámutatott: forrás és munka akad bőven, optimális esetben a mai fiatalok nyugdíjas korukig dolgozhatnak a forrásanyag feldolgozásán. Hegyi Géza az okmánytárról beszélt, célja a középkori Erdély okleveles iratainak közlése. Erdély alatt a kutatók a történeti Erdélyt értik, középkor alatt pedig az 1541-ig terjedő időszakot. A kutatás egyre bővülő tárgykörébe oklevelek, misszilisek, gazdasági levelek tartoznak. A kutatás a teljesség igényével zajlik, 30-35 ezer oklevél kiadása a cél. A közlés regesztákban történik, a Jakó-féle módszerrel, majd az iratokat közlési jegyzetekkel, mutatóval, térképekkel látják el. Eddig 2896 regeszta készült el – a feldolgozómunka gyökerei 1943-ig nyúlnak vissza, Jakó Zsigmond a legnehezebb időszakokban egyedül folytatta a munkát. 2000 után már többeket bevonhatott ebbe. Az előadó a jövőre vonatkozó tervek között említette a 14. századi anyagok feldolgozásának befejezését. Hegyi Géza egyéni kutatása az egyházi tized történetével, bővebben a 13–14. századi Erdéllyel foglalkozik. W. Kovács András az okmánytár szerkesztésében vesz részt, melyhez segédleteket is készít, és az erdélyi vármegyék középkori archontológiájával foglalkozik. Sajnos néhány romániai levéltár anyaga még nem került be a gyűjteménybe. Emellett az erdélyi vajdai tisztség fejlődését és az azt érő hatásokat kutatja.
Fejér Tamás az erdélyi fejedelmek királyi könyveit vizsgálja 1999 óta, ezeket a fejedelmi kancellárián vezették. 1565 és 1602 között összesen 31 királyi könyv született, eddig 2540 regeszta készült ezekből. 5 királyi könyv feldolgozása már befejeződött 2 kötetben, és további kötetek vannak előkészítés alatt. Az előadó egyéni témája Fogarasfölde 16–17. századi történelme, különösen az egyház és az oktatás kérdései, valamint az úriszék intézménye.
Pakó László Kolozsvár szabad királyi város bírósági gyakorlatát kutatja, és a város bűnözőtársadalmát, valamint a „százférfiak” (centumvirátus) döntéshozását vizsgálja. Forráskiadási tervei között szerepel a korszak törvénykezési jegyzőkönyveinek feldolgozása, ezek mintegy 22 kötetre rúgnak, valamint a közügyigazgatók (direktorok) számadásai. Bogdándi Zsolt kolozsmonostori jegyzőkönyvek kiadásával foglalkozik. A szekularizáció utáni jegyzőkönyvek közzététele szintén regesztákban történik, a kutató Jakó Zsigmond munkáját szeretné folytatni. A kolozsmonostori konvent fejedelemség kori jegyzőkönyveit requisitorok (könyvkeresők) vezették, leginkább különféle ügyletek, eladások bevallásai szerepelnek bennük, többnyire bekötött formában. A tervezett kötetek az 1676–1690 közötti időszakot dolgozzák majd fel, mintegy 800 kivonat formájában, megjelenésük 2014-re várható.
Gálfi Emőke a gyulafehérvári káptalan fejedelemség kori jegyzőkönyveit kutatja. 27 kötet maradt fenn, ez mintegy 9-10 ezer lapot jelent. Az első kötet három jegyzőkönyvet „regesztázott” a 16. századból. Körülbelül 500 regeszta elkészítését tervezik az 1600–1613 közti időszakból. Fehér Andrea egyéni témái többek között a történetelmélet, a történeti reprezentáció és a gyermekszülés a 18. században. Ezenkívül Székely László (1716–1772) életével foglalkozik, egyelőre Székely önéletírását dolgozta fel, ezután a róla szóló forrásokat kutatja. Szász Anik a Wesselényi-kutatócsoport nevében ismertette annak munkáját. A kutatócsoport a Wesselényi család erdélyi ágára vonatkozó középkori és kora újkori levéltári anyagot tárja fel. Ennek regeszta-kiadvány formájában történő publikációját tervezik.
A bemutatkozáson szó esett még az „Intézmények és politikai vezetőréteg a Szilágyságban a XIV–XVII. században” című kutatási projektről. 2009-ben az EME-t a romániai Kutatási Tanács akkreditálta. A Kolozsváron és Budapesten zajló levéltári kutatások célja egy okmánytár kiadása. Eddigi eredményeik közé tartozik egy angol nyelvű tanulmánykötet megjelenése és nemzetközi konferencia szervezése, melyből szintén kötetet terveznek. A kutatásról Sipos Gábor tartott összefoglalót. Az ezt követő rövid beszélgetésben Fodor Pál mb. főigazgató és Oborni Teréz az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa néhány kérdést tett fel az egyesület munkájával kapcsolatban. Szó esett az egyesület és a Debreceni Egyetem kiváló kapcsolatairól, valamint a BTK Történettudományi Intézettel való együttműködés bővítéséről, a teljesebb körű forráskiadás esélyeiről és arról, hogy a csoport kutatói a forrásfeltárás feladatkörén dolgoznak, és ez határozza meg a további publikációs terveiket is. Ami az egyesületnek a romániai tudományos palettán elfoglalt helyét illeti, a román kollégákkal ápolt viszony udvarias, de egyelőre nem olyan gyümölcsöző, mint lehetne. Az egyesület tagjai mércét szeretnének állítani az erdélyi tudományosság elé: igényességre törekszenek, jól megszerkesztett folyóiratokkal, precíz publikációkkal szeretnének egyfajta etalont képezni a térség kultúrájában.
Péterfi András
tti.hu/esemenyek

Média és identitás - Konferencia Budapesten
A határon túli magyarok egyre gyakrabban választják országuk többségi kereskedelmi csatornáit, csökkent körükben a magyarországi közszolgálati rádiók és televíziók népszerűsége, mindez jelentős hatással van a kisebbségek asszimilációjára - hangzott el a Médiatanács Médiatudományi Intézete által szervezett konferencián kedden, Budapesten.
A kisebbségek erózióját okozhatja a tömegmédia - mondta vitaindító előadásában Apró István, a Médiatudományi Intézet munkatársa a Média és identitás című tanácskozáson. A kutató szerint a határon túl élő magyar kisebbségeknek az autonómia sem biztosíthatja a történelmi fennmaradást, mégis ennek létrehozására kell törekedni, hiszen ez nyújthat megfelelő életminőséget a magyaroknak - mondta.
Dobos Ferenc, a B-Fókusz Intézet kutatási igazgatója egy 2011 novemberében és decemberében végzett, a határon túli magyarság médiafogyasztását bemutató kutatás eredményeit ismertette. Ezek alapján megállapította, hogy a média még azoknak az asszimilációjához is hozzájárul, akik őrzik identitásukat, vagyis homogén házasságban élnek és gyermeküket is magyar nyelvű iskolába járatják. Mint mondta, egy olyan műsort, amely anyanyelven és az adott ország többségi nyelvén is megnézhető - például egy futballmérkőzés - az erdélyiek 17 százaléka románul követ, a vajdasági, vegyes házasságban élő magyaroknak pedig csupán a fele választja a magyar nyelvű adást.
Apró István, a konferencia moderátora beszélt a Médiatanács Médiatudományi Intézete által rendezett, Média és identitás című konferencián a MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Jakobinus termében 2013. május 28-án. Ezen részt vett Kitta Gergely, a Századvég Alapítvány vezető kutatója és Daru Gábor, a Duna Televízió Zrt. intendánsa, programigazgatója is.
A 2011-es vizsgálat eredményei összevethetők egy tíz évvel korábbi felmérés adataival. Abból kiderül, hogy a kisebbségek tagjai körében csökken a magyarországi közszolgálati média nézettsége, és egyre többször választják a többség nyelvén sugárzott kereskedelmi csatornák kínálatát - mondta. Beszámolt arról is, hogy az Erdélyben vegyes házasságban született gyermekek 95 százaléka románul használja az internetet.
Daru Gábor, a Duna Televízió intendánsa arról számolt be, hogy míg Nyugat-Európa több országában igen nézettek a közszolgálati csatornák, Közép-Európában - Lengyelország kivételével - a rendszerváltás népszerűségük esését hozta.
Szerinte egy magyarországi kereskedelmi csatorna műsorkínálata alapján egy külföldi vagy egy gyermek nem tud képet alkotni az ország jeles napjairól, történelmi évfordulóiról, a nemzeti identitás szempontjából fontos kulturális eseményekről, ezt kizárólag a közszolgálati médiában jelenik meg. Daru Gábor szólt az itt futó értékteremtő műsorokról, a többi közt A Dal vagy a Felszállott a páva című versenyről, valamint a Duna World csatorna speciális szerepéről, amely ugyan a világ más kontinensein élő magyarokhoz kíván szólni, ennek ellenére nézettsége itthon is folyamatosan növekszik.
Kitta Gergely, a Századvég Alapítvány vezető kutatója előadásából kiderült, hogy míg az internetet a fiatalok használják a legtöbbet - a 29 év alattiak 94 százaléka napi gyakorisággal -, addig a televízió, a rádió vagy a nyomtatott sajtó a körükben a legkevésbé népszerű.
A média fontos identitásképző erő - hangsúlyozta az előadó, hozzátéve: ezen belül a fiatalok számára egy sikeres médiatípus segít a frusztrációjuk leküzdésében, hiszen abban a médiaágban tágabb ismeretekkel rendelkeznek, mint az idősebbek - mondta.
Hirado.hu

BBTE és MTA: jövőbe mutató történelmi képzés Kolozsváron
A tudományos munka összehangolását célzó együttműködési keretmegállapodás jött létre a múlt hét végén a Babeş−Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karának keretében működő kolozsvári Magyar Történeti Intézet és a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának (MTA BTK) Történettudományi Intézete között.
A szerződés a hosszú távú kutatási tervekben való közös részvétel mellett célul tűzi ki a tudományos kutatói utánpótlás kinevelésében való együttműködést, a mesteri és doktori szintű oktatásban részt vevő, érdemes diákok tutorálását, szakmai gyakorlatra való fogadását, a doktori bizottságokban való kölcsönös részvételt is. A BBTE Történelem-Filozófia karának dékánhelyettese, Rüsz-Fogarasi Enikő elmondta: az MTA BTK Történettudományi Intézetének munkatársai ezzel nagymértékben hozzájárulhatnak a kolozsvári magyar nyelvű történelmi képzés magasabb szintű nemzetközi megítéléséhez, elismeréséhez.
Kolozsvár a középkor óta kiemelt szerepet játszott Erdély művelődésében. Itt nyílt meg 1872-ben Magyarország második tudományegyeteme – hangsúlyozta Pál Judit, a kolozsvári Magyar Történeti Intézet igazgatója. A kiegyezés nyomán nemcsak kompenzálni akarták Kolozsvárt elvesztett fővárosi szerepe miatt, hiszen felsőfokú oktatása több évszázados múltra tekintett már vissza – részletezte. A történeti előzményeket összegezve elmondta: az egykori Ferenc József Tudományegyetemen indult magyar nyelvű történelmi képzés a két világháború között szünetelt. A második bécsi döntés után a Szegedre költözött egyetem visszatért Kolozsvárra, a történelemoktatás a Bolyai, majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetem keretében folytatódott. A nyolcvanas években megkezdődött a képzés fokozatos elsorvasztása, és az évtized végére teljesen fel is számolták. A kilencvenes évek elejétől a semmiből kellett építkezni, ezt a munkát koronázta meg a 2011-ben létrejött Magyar Történeti Intézet – emelte ki az igazgató. Mint mondta, az intézmény feladatai közé tartozik a hét alapképzés és két mesteri program koordinálása, de az intézet munkatársai részt vesznek a karon zajló doktori képzésben is. Egy kivételével ezeket a szakirányokat csak itt oktatják magyar nyelven Romániában, tehát a kolozsvári Magyar Történeti Intézet neveli a szakma erdélyi utánpótlását – hangsúlyozta Pál Judit.
– Intézményünk kutatóintézet is, így a keretmegállapodás révén az adott korszakokat kutató történészek együttműködhetnek – fejtette ki lapunknak a történész. Távlati cél, hogy a MTA BTK művészettörténeti, régészeti intézetével is hasonló szerződés születhessen. A partnerintézet számára mindenekelőtt azért lehet érdekes a kolozsvárival való kapcsolat, mert az a híd szerepét tölti be a magyar és román történettudomány között, a magyar történetírás eredményeit a román felé közvetíti – emelte ki az igazgató.
Fodor Pál, az MTA BTK főigazgatója, a Történettudományi Intézet igazgatója a szerződés aláírásakor kiemelte: a legnagyobb örömmel írják alá a megállapodást, mivel nagyon fontosnak tartják a magyar tudományosság utánpótlásának egységes keretben való biztosítását. Az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel már korábban kötött az általam képviselt intézmény egy hasonló jellegű szerződést – emlékeztetett. Úgy vélte, az egyes szakterületeken túlmenően a partnerség az érdekvédelemben való összefogásra is kiterjedhet. – Az Akadémiának és diszciplináris intézeteinek feladata, hogy a Kárpát-medencei magyar nyelvű tudományosság szervezőközpontja legyen – hangsúlyozta lapunknak Fodor Pál. Mint kifejtette, törekszik a szomszédos országokban működő magyar történettudományi intézetekkel való kapcsolat kiépítésére. 1990 után egyébként a romániai és magyarországi magyar történészek között hivatalos együttműködési szerződések nélkül is gyümölcsöző szakmai barátságok alakultak ki – állapította meg. Hozzátette, a legrövidebb időn belül meghívja a kolozsvári Magyar Történeti Intézet munkatársait, hogy mutatkozzanak be a budapesti partnerintézményben, és ez alkalommal konkretizálják a megoldandó problémákat is.
Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár)

A Kolozsvári Magyar Történeti Intézet bemutatkozása a TTI-ben
2014. február 18-án került sor a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete bemutatkozására a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetében. A vendégeket Fodor Pál, az MTA BTK főigazgatója, a TTI igazgatója köszöntötte, aki hangsúlyozta, hogy a BTK tudományos kapcsolatainak bővítésében kiemelt helyen szerepel a Kárpát-medencei magyar intézményekkel való együttműködések kialakítása, fenntartása és fejlesztése. A jelen rendezvény is – amelyen a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete munkatársai beszélnek intézményükről és kutatásaikról – ennek a törekvésnek a keretében valósult meg.
2012 októberében az intézet már vendégül látta az Erdélyi Múzeum-Egyesület képviselőit, hogy bemutassák tevékenységüket (a beszámoló erről itt olvasható) majd az Egyesület meghívására a TTI munkatársai 2013. november 22-én Kolozsváron jártak (a beszámoló itt olvasható), és ekkor együttműködési szerződést is aláírt a két intézmény, 8 pontban határozva meg a közös munka kereteit. A mostani rendezvény is hasonló együttműködés kialakítására nyújthat lehetőséget. Pál Judit, a Magyar Történeti Intézet igazgatója az intézet megalakításáról, történetéről, munkájáról adott áttekintést. Kiemelte, hogy Kolozsvár már a középkor óta fontos művelődési központ volt Erdélyben, bár egyetemmel még nem rendelkezett, de a felekezeti főiskolák révén kulturális és oktatási jelentősége egész Erdélyben érvényesült. 1877-ben éppen ezért itt alapították a második legnagyobb magyar tudományegyetemet (amely később Ferenc József nevét kapta). A két világháború között az akkori román egyetemen nem volt magyar nyelvű képzés, de 1945 után a Bolyai, majd Babeș–Bolyai néven újjászervezett egyetemen a magyar nyelvű oktatás is újraindult. Ez aztán az 1980-as évekre elhalt, 1983-ban meg is szűnt, és 1989-re alig egy-két magyar hallgatója és oktatója maradt az egyetemnek. 1990-től újraindult a magyar nyelvű képzés, amely az utóbbi 20 év alatt folyamatosan bővült, egyre növekvő magyar hallgatói létszámmal. A Magyar Történeti Intézet az új tanügyi törvény alapján 2012-ben alakult meg a Történelem és Filozófia Kar keretein belül. Az intézet célja a történelem és rokon tudományai magyar nyelvű egyetemi szintű oktatásának összefogása, szervezése és támogatása, de természetesen főleg Erdély történetének kutatása. Pál Judit végezetül sajnálattal állapította meg, hogy egyelőre úgy tűnik, az erdélyi magyar történeti kutatás és eredményei alig épülnek be a román történelemtudományba, de még a magyarországi történetírásba sem. Ezért is fontos a kolozsvári Magyar Történeti Intézet számára az MTA BTK Történettudományi Intézettel való együttműködés kialakítása, hogy ne „sziget” legyen a két ország történetírása között, hanem összekötő híd.
Rüsz-Fogarasi Enikő, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karának dékánhelyettese a Romániában létező magyar nyelvű felsőfokú képzésekről adott tájékoztatást. A legnagyobb ilyen intézmény természetesen a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (Erdély legnagyobb egyeteme), amelynek a 2013/2014. tanévben 14 139 diákjából 5501 magyar hallgatója van. A marosvásárhelyi orvosi képzésen 560, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen 1994, a Partiumi Keresztény Egyetemen 370, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen 60 magyar hallgató van, magyar nyelvű képzésen. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak 36%-a magyar (bár oktatóinak csak 18%-a), 21 karán 17 magyar nyelvű képzésen. (Az egyetem összes programjának 59%-a román nyelvű, 30%-a magyar.) A Történelem és Filozófia Karon belül működő Magyar Történeti Intézet hét alapképzést (történelem, régészet, művészettörténet, nemzetközi kapcsolatok, levéltártan, kulturális turizmus, könyvtár- és információtudományok) és két mesteri programot (A kulturális örökség kutatása és hasznosítása, Jelenkortörténet és nemzetközi kapcsolatok) kínál a hallgatóknak. Tudományos tevékenysége alapján a romániai országos rangsor élén áll. 1998 óta vezetnek statisztikát külön a magyar nyelvű képzésről, eszerint mára már évente 60–80 fő között végeznek hallgatók a magyar nyelvű képzéseken; 2012-ben a 93 végzett hallgatóból 36 történész volt.
A jelen lévő vendégek ezek után jóval személyesebb bemutatkozása következett. Rüsz-Fogarasi Enikő dékánhelyettes, egyetemi docens és Pál Judit igazgató, egyetemi docens mellett Lupescu Makó Mária, a Történeti Intézet titkára, egyetemi adjunktus, Sipos Gábor egyetemi docens (az Erdélyi Magyar Múzeum Egyesület elnöke) és Lönhárt Tamás, a jelenkor története, nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok tanszék vezetője, adjunktus beszélt részben munkájáról, részben személyes élményeiről. Mindannyian bemutatták kutatási eredményeiket, folyamatban lévő egyéni és nemzetközi projektekben folytatott munkáikat, publikációikat, valamint egyetemi tevékenységüket, nem titkolva a nehézségeket, az oktatói hiányból adódó többletterhek következményeit, de büszkén számoltak be az akadályok ellenére elért szakmai és egyetemi intézményszervezési sikerekről. Valamennyien felidézték diákkorukat, ami a különböző nemzedékek emlékeiből kibontakozva jól mutatta az Erdélyben bekövetkezett változásokat, és nagy tisztelettel beszéltek azokról a magyar tanárokról és kutatókról (elsősorban Jakó Zsigmondról), akik a kedvezőtlen, sőt kifejezetten nehézségekkel teli időkben is, személyes áldozatokkal, hozzájárultak ahhoz, hogy ma Erdélyben színvonalas magyar nyelvű történészképzés és történeti kutatás folyik.
Farkas Ildikó
www.tti.hu,

Konferencia a Horthy-korszakról
A trianoni béke revíziójára törő Horthy-kori magyar külpolitika egy idő után önmagát megsemmisítő programmá vált, a népirtáshoz időnként elegendő néhány száz pokolian elszánt ember, a diktatúrák azonban hosszú távon nem életképesek a tömegek részvétele nélkül. Többek között erről beszéltek a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet 70. évfordulója alkalmából rendezett konferencián tegnap Budapesten.
Zeidler Miklós történész, az intézet főmunkatársa szerint a két világháború közti magyar külpolitikát alapvetően a trianoni béke revíziójának szándéka határozta meg. Ebben a magyar közvélemény is a hivatalos politika mögött állt, és ez jó hivatkozási alap volt a kormányzat számára, de kétarcú kommunikációt folytatott: míg idehaza a mindent vissza jelszavát, a történelmi Magyarország integritását hangoztatta, addig külföldön sokkal óvatosabb volt. A harmincas évek közepétől a vezetés már nem rejtette véka alá követeléseit, ám ennek elérése érdekében egyértelműen el kellett köteleznie magát Németország mellett, ami egyre szűkülő mozgástérhez vezetett, és a háború kimenetele egyúttal a revízió sorsát is eldöntötte – fejtette ki. Borhi László történész felidézte, hogy a világháborúban az elfoglalt területeken milliószám végezték ki a fegyvertelen embereket részben a megszállók, de jelentős részben maguk a helyiek. Ez „intim genocídium” volt, ahol szomszédok, munkatársak, iskolatársak végeztek egymással többnyire szegény, elmaradott területeken, évszázados etnikai, vallási, gazdasági konfliktusokat lezárva. Magyarországon ugyanakkor egymilliós világvárost néhány száz mindenre elszánt ember képes volt terrorizálni a német szövetségből sikertelenül kilépni próbáló Horthy-rendszert felváltó nyilas hatalom időszakában. Hozzátette: nem kell sok ember egy népirtáshoz. Borhi László legfrissebb kutatásai alapján elmondta: előfordult, hogy valaki rövid időn belül üldözöttek megmentője, majd áldozat és végül tettes, az üldözöttek gyilkosa lett. Sokan nem megrögzött nyilasként keveredtek a borzalmakba, mintha csak a történelem vihara néhány hétre kiemelte volna őket abból a társadalmi helyzetből, amelyben addig és utána is élték hétköznapi, normális életüket. A tömegek bevonása nélkül nem lettek volna életképesek a fasiszta és kommunista diktatúrák – vélekedett Borhi László.
Stark Tamás kutató felidézte, hogy korábban a zsidóságot a magyarságba integrált, egységes, asszimilált népcsoportként kezelték. Az első világháború vége felé azonban a közbeszédben a zsidóság 19. század végén, 20. század elején érkezett csoportjait elkezdték a kapitalizmus nehézségei, illetve a forradalmak fő felelőseként kezelni. Már a két világháború között számos hatósági intézkedés történt a magyar állampolgársággal nem rendelkezők zsidóknak az összeírására, és egyre határozottabb törekvések voltak a kiutasításukra is, de nem volt hová. Ám amikor 1941 nyarán a katonai helyzet változásával lehetőség nyílt kitoloncolásukra, mintegy 22 ezer hontalanként számon tartott zsidót – köztük nem kevés magyar állampolgárt – deportáltak Kamenyec-Podolszk térségébe, ahol jelentős részüket kivégezték a németek. Keresztes-Fischer Sándor belügyminiszter néhány hét után leállította ugyan a deportálásokat, de a már kitoloncoltakat nem engedték vissza, gyakorlatilag halálra ítélve őket is – idézte fel a kutató. Az előadások után újságírói kérdésekre válaszolva Borhi László azt fejtegette: Magyarország 1944. márciusi német megszállása a nyugati szövetségesek számára is fontos volt, hogy német katonai erőket kössön le a második front megnyitása, az 1944. június 6-i normandiai partraszállás idején. Az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet pedig kudarcra volt ítélve, hiszen már legalább egy évvel korábban eldőlt, hogy Magyarország nem az angolszász, hanem a szovjet érdekszférába fog tartozni a háború után. A történész megjegyezte: a 800 ezer magyarországi zsidó sorsa a rendelkezésre álló források szerint, úgy tűnik, nem nagyon foglalkoztatta a nyugati hivatalos köröket. Egy korabeli amerikai tisztviselő úgy fogalmazott: „könyékig ér a vér, néhány százezer ember már nem számít”. Paksa Rudolf történész a magyar kiugrási kísérlet esélyei kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy az 1944. augusztusi román kiugrás után már csak a zalai kőolajvidékről szerezhette be a német hadsereg a további harcokhoz nélkülözhetetlen üzemanyagot, ezért Magyarország – Hitler egy megjegyzése szerint – Berlinnél is fontosabb volt. A kutató egy hetvenes években elvégzett amerikai kísérletre emlékeztetett, ahol átlagos, teljesen normális embereket zártak össze fogvatartóként, illetve rabként, de a kísérlet rövid időn belül úgy eldurvult, hogy le kellett állítani. Magyarországon 1944–45-ben mintha ez a kísérlet zajlott volna le nagyban és élesben, és csak a szovjet hadsereg bevonulása állította le. Paksa Rudolf az újkori történelmi témák iránti fokozódó érdeklődés kapcsán megjegyezte: a történész szakma válaszai soha nem elég egyszerűek a közvélemény számára. Katona Csaba, az Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának kommunikációs referense a rendezvény zárásaként azt hangsúlyozta: nem létezik hivatalos akadémiai vélemény, hiszen ez a kutatás szabadságát sértené.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A hitnek az emberei voltak
Nagyvárad
Szombaton a Püspöki Palotában Kultúra és műpártoló főpapok Magyarországon a 19. században címmel új egyháztörténeti konferencia-sorozatot indított a váradi Római Katolikus Püspökség.
A tizennégy éven keresztül zajlott, a Sapientia Varadiensis Alapítvány által 1999-ben kezdeményezett Nagyvárad tudós püspökei, jeles személyiségei rendezvény hagyományaira építve az elmúlt szombaton Kultúra és műpártoló főpapok Magyarországon a 19. században címmel új egyháztörténeti konferencia-sorozatot indított útjára a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség azzal a céllal, hogy a helyi, országos és az egyetemes egyháztörténet megismerésének fontosságára hívja fel ismét a figyelmet. Az elmúlt közel másfél évtized szimpóziumaihoz képest ugyanakkor újdonságnak számít, hogy ezentúl az adott korszak szélesebb körű kontextusába helyezik egy-egy személyiség pályafutásának a bemutatását, így az érdeklődők arról is tudomást szerezhetnek, hogy miközben Váradon az adott időszakban a korabeli római katolikus főpásztor vezette az egyházmegyét, mi történt eközben Magyarországnak egy távolabb eső részében, vagy éppen Európa valamelyik, a történelem alakulásának szempontjából fontos szerepet játszó szegletében. Köszöntőjében Exc. Böcskei László megyés püspök úgy fogalmazott: az illető személyiségek közös jellemzője, hogy valamennyien a hit emberei voltak, a szépet és a jót szolgálták, művelték a tudományokat és védelmezték, őrizték azokat az igazi értékeket, melyekre mi is alapozhatjuk a jövőnket. Születésének 200. évfordulójára való tekintettel idén Lipovnoki Lipovniczky István megyés püspök élete és munkássága volt a téma. A rendezvény bevezetőjeként az érdeklődők a Székesegyház kriptájában imádkoztak az egyházmegye elhunyt főpapjaiért, majd átvonultak a Püspöki Palota dísztermébe, ahol Exc. Böcskei László megyés püspök köszöntött mindenkit. Arra hívta fel a figyelmet: azok a személyiségek, akikre emlékeznek fognak az elkövetkezendő években, vitathatatlan szerepet vállaltak egy keresztényebb, kulturáltabb és emberibb társadalom kialakításában, életükkel és munkásságukkal hozzájárultak nem csupán Magyarország, hanem Európa fejlődéséhez, dinamizálásához is. Dr. Fleisz János BINCISZ-elnök felidézte, hogy 1999-ben kezdeményezte a Sapientia Varadiensis Alapítvány a Nagyvárad tudós püspökei, jeles személyiségei rendezvényt, melynek hagyományaira épül a most indított eseményfüzér. Tizenöt év alatt 35 rangos meghívottjuk volt, 20 püspök életét és pályáját mutatták be, és két tanulmánykötetet is kiadtak. A rövid visszatekintés után az eddigi szervezőmunkát egy emlékéremmel köszönte meg Böcskei László. Felvezetőjében Lakatos- Balla Attila történész, a mostani esemény szervezője arra hívta fel a figyelmet: Lipovniczky István olyan püspök volt, akinek alkotásairól, szellemi és tárgyi hagyatékairól sokat beszélünk anélkül, hogy tisztában lennénk talán azzal, hogy ezek a nevéhez köthetőek. Kevesen tudják például azt, hogy a Püspöki Palota nagytermének díszíttetése a jelenlegi formában az ő megbízásából készült. Ezt Mons. Fodor József általános helynök is megerősítette, kiegészítve azzal, hogy a kupolát kivéve a Bazilika addig fehér falainak a kifestése is Lipovniczkynek köszönhető, akárcsak a tetőzet és a tornyok rézborítása. Úgy fogalmazott: a megyés püspöknek különös affinitása volt ahhoz, hogy kikkel vegye körül magát, ő hívta például Váradra a későbbi kanonokokat, Rómer Flórist, a „magyar régészet atyját”, Bunyitay Vincét, a nagyváradi egyházmegye monográfusát, valamint Fraknói Vilmos történetírót.
Kiállítás
A 200 éve született főpap életét, illetve tevékenységét nem csupán expozékban méltatták, hanem kiállítást is szerveztek a témában, illetve egy brosúrát jelentettek meg. Lakatos- Balla Attila azt emelte ki, hogy a tárlat két gerincre épül: egyrészt látható a püspökség festészeti gyűjteményének néhány kiemelkedő alkotása, másfelől pedig megtekinthető miseruha készletének egy része, többek közt a 19. századi európai textilművészet kiemelkedő alkotásai közé sorolható arany- és selyemszál hímzéses ornátusa. „Lipovniczky István tudatosan törekedett egy minél gazdagabb egyházmegyei portrétár elkészítésére, saját, valamint püspökelődei, a főegyházmegyék érsekei és két pápa portréin kívül kanonokjai és az egyházmegye jelesebb papjainak arcképeit is megfestette. E munkára olyan jelentős festőket is felkért, mint Jakobey Károly, a Munkácsy Mihályt felfedező és ifjúkorában tanító Szamossy Elek, és a világhírű késő viktoriánus portréfestő, László Fülöp Elek”, nyomatékosította. A püspökről szóló hiánypótló kiadványt ismertető Csorba Sándor elmondta, hogy három nagy fejezetre tagolható: életrajzi adatok; az egyházmegye gazdasági helyzete és tevékenysége, valamint a káptalan és a püspöki udvar papsága, és ennek kulturális és művészeti mecenatúrája, ugyanis Lipovniczky több mint másfél évtizedes főpásztori működésének kulturális és művészeti téren elért eredményei páratlanok voltak Patachich Ádám egy évszázaddal korábbi mecénási tevékenysége óta.
Eközben máshol
Bárány Zsófia, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának munkatársa a magyar politikai vitakultúra egyházi gyökereiről értekezett, dr. Zakar Péter, a szegedi Gál Ferenc Főiskola professzora Lipovniczky István komáromi apát-plébánosi tevékenységére tért ki az 1848-as forradalomban és szabadságharcban, Kontsek Ildikó, az esztergomi Keresztény Múzeum igazgatónője Simor János érsek, hercegprímás életéről tartott előadást, Lakatos Andor, a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár főlevéltárosa pedig Haynald Lajos főpap életéről beszélt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Kiállítás és konferencia volt a püspökségen
Kiállítással és kiadvány-bemutatóval egybekötött konferenciát szervezett Lipovniczky István, egykori nagyváradi püspök születésének 200. évfordulója alkalmából a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség szombaton.
A rendezvény a székesegyház kriptájában megemlékezéssel kezdődött. Ezután Fleisz János, a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetségének (BINCISZ) elnöke, valamint a Sapientia Varadiensis Alapítvány képviselője, a rendezvény eddigi védnöke felidézte az elmúlt 14 év konferenciáinak témáit, ismertette a hallgatósággal a kezdetek nehézségeit és azt, hogy annak idején mi motiválta a szervezőket, hogy ilyen jellegű emlékállító konferenciasorozatot indítsanak el. Ugyanakkor Fleisz János leköszönt a rendezvény védnöki tisztségéből, amelyet a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség vett át. Az idei 15. konferenciát már a püspökség munkatársai: Lakatos-Balla Attila kulturális referens, Csorba Sándor levéltáros és Erdei Anita turisztikai referens szervezték.
Ezt követően neves magyarországi egyháztörténészek előadásai következtek: Fodor József általános helynök, Gondolatok Lipovniczky István nagyváradi működéséről címmel tartott előadást, Bárány Zsófia, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont kutatója A Magyar politikai vitakultúra egyházgyökereiről beszélt, míg Zakar Péter, a szegedi Gál Ferenc Főiskola Történelem Fakultásának dékánja Lipovniczky István komáromi apát-plébános 1848/1849-es tevékenysége című értekezést ismertette.
Rövid szünet után, az előadások második felvonása előtt sor került a Lipovniczky személyéhez fűződő tárgyakból összeállított kiállítás bemutatására. A rendezvény második részében Kontsek Ildikó, az Esztergomi Keresztény Múzeum kutatójának Magyar Sion mecénása Simor János hercegprímás (1867-1891) szerepe Esztergom gyűjteményeinek létrehozásában és a Főszékesegyház építésének befejezésében című előadását hallgathatta meg a közönség. Az előadássorozatot Lakatos Andor, a Kalocsai Főegyházmegye levéltárosa zárta Művészetek, tudomány és közélet egy XIX. századi főpap, Haynald Lajos (1816-1891) életében címmel.
A konferencia végén a résztvevők ajándékul magukkal vihettek egy-egy példányt a Lipovnoki Lipovniczky István nagyváradi megyéspüspök élete és munkássága tanulmányból, amelyet Zakar Péter és Lakatos-Balla Attila állított össze.
A püspöki palotában levő kiállítást a következő napokban bárki megtekintheti.
(sz. m.)
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Konferencia a Székelyföld történetéről
Tudományos ismeretterjesztő konferenciára kerül sor Székelyudvarhelyen a Magyar Tudomány Napra alkalmából 2015. november 14-én. Szervezők: Polgármesteri Hivatal, Areopolisz Egyesület, Haáz Rezső Múzeum. A program keretében a most készülő háromkötetes Székelyföld története kiadványhoz kapcsolódva hangzanak el előadások.
Székelyföld története (a készülő kiadvány ismertetése és tudományos ismeretterjesztő konferencia)
Helyszín: Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala, Szent István terem
1. rész: A készülő kiadvány tartalmi, szerkezeti ismertetése
Ülésvezető: Reisz T. Csaba (Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár, címzetes főigazgató)
10.00 – Megnyitó
10.15 – 10.30 – Egyed Ákos (Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, nyugalmazott elnök)
A Székelyföld története három kötetben: célok, nehézségek, eredmények
10.30 – 10.45 – Sófalvi András (Székelyudvarhely, Haáz Rezső Múzeum)
Székelyföld középkori történetének főbb kérdései
10.45 – 11.00 – Oborni Teréz (Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet)
Székelyföld a fejedelemség korában
11.00 – 11.15 – Hermann Gusztáv Mihály (Székelyudvarhely, Babeș-Bolyai Tudományegyetem)
Az abszolutizmus alkonyától 1849-ig
11.15 – 11.30 – Pál Judit (Kolozsvár, Babeș-Bolyai Tudományegyetem, Magyar Történeti Intézet)
A neoabszolutizmus és a kiegyezés kora
11.30 – 11.45 – Bárdi Nándor (Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, Kisebbségkutató Intézet)
Székelyföld története az első világháborútól 1989-ig
11.45 – 12.00 – Szünet
2. rész: A székelység történetének egyes kérdései (tudományos ismeretterjesztő konferencia)
Ülésvezető: Egyed Ákos (Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, nyugalmazott elnök)
12.00 – 12.25 – Kordé Zoltán
(Szegedi Tudományegyetem, Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék)
A székely ispáni méltóság 1467 előtt
12.25 – 12.50 – Oborni Teréz
(Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet)
A székelyek országrendisége és szabadságjogai a fejedelemség korában
12.50 – 13.15 – Hermann Gusztáv Mihály (Székelyudvarhely, Babeș-Bolyai Tudományegyetem)
A székely anyaváros: mítosz és történelem
13.15 – 13.40 – Balaton Petra (Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem)
Székely kivándorlás és munkavállalás a dualizmus korában
13.40 – 14.05 – Bárdi Nándor (Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, Kisebbségkutató Intézet)
Erdély etnikai átrétegződése és a Székelyföld (1910-1941)
14.05– 14.25 – Miklós Zoltán (Székelyudvarhely, Haáz Rezső Múzeum)
Tudnivalók a kötetek megjelenése, beszerzése kapcsán
17.00 óra – Záróünnepség
Helyszín: Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala, Szent István terem
Zenés köszöntő: Cantuale énekegyüttes (Marosvásárhely)
Az Udvarhelyszéki Tudományért Díj átadása.
tudomanyhaza.wordpress.com

Történész: Horthy megítéléséhez kritika és empátia is kell
Horthy Miklós kormányzó reális megítéléséhez kritikára és empátiára egyaránt szükség van - hangsúlyozta Turbucz Dávid történész a Horthy-kultuszról szóló könyve bemutatóján a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) könyvtárában.
A szerző szerint ma még a közbeszédben többnyire vagy fasiszta diktátornak, vagy a nemzet atyjának tartják a kormányzót. A végletesen leegyszerűsítő megközelítések egyik előzménye a két világháború közti kritikátlan kultusz, a másik viszont az 1945 utáni szintén egyoldalú elutasítás.
Turbucz Dávid rámutatott: a kultusz építőinek motivációi eltérőek voltak. Egyesek őszintén, mások karriervágyból vagy pusztán az igazodási kényszerétől vezettetve járultak hozzá a folyamathoz.
Ablonczy Balázs, a könyv egyik méltatója a rendezvényen felidézte, hogy az 1930-as évek végén az ellenzéki, szociáldemokrata lap, a Népszava is köszöntötte Horthy Miklóst. Az egyik szociáldemokrata képviselő pedig akkoriban egyenesen úgy fogalmazott: "eljutottam odáig, hogy éljen Horthy Miklós!"
Romsics Ignác történész, akadémikus méltatásában rámutatott: a Horthyt övező két világháború közötti vezérkultusz akkoriban a kontinensen egyáltalán nem volt egyedülálló. Finnországtól Romániáig, Lengyelországtól Franciaországig számos katonatisztből lett egyszemélyi vezető került európai állam élére. Ez a vezetési stílus és berendezkedés azonban egyértelműen megkülönbözethető a Mussolini, majd Hitler által kialakított rendszerektől. Szintén azt emelte ki, hogy a két világháború között glorifikált magyar vezetőt 1945 után immár egyenesen diabolizálta az uralkodó propaganda, a kiegyensúlyozott megközelítések máig nem tudtak túlsúlyba jutni a közbeszédben.
Fodor Pál történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója a könyvbemutatón méltatta, hogy a szerző a Horthy-kultuszt, a két világháború közötti szimbolikus politikát a saját korába helyezve próbálja bemutatni és megérteni. Megjegyezte: a kultusz negatív hatása annyiban nyilvánvalóan tetten érhető, hogy a korszak végére Horthy maga is elhitte, amit róla állítottak, hogy kivételes egyéniség, aki nélkül minden összeomlik. Ez pedig minden bizonnyal hozzájárult a korszak utolsó éveinek szomorú mérlegéhez. Milan Kundera írót idézve úgy fogalmazott: a 20. század legszomorúbb öröksége, hogy az életet lefokozta politikává, a politikát pedig propagandává.
Kérdésre válaszolva Turbucz Dávid a könyvbemutatón elmondta: a fennmaradt dokumentumok szerint a szovjet diktátor, Sztálin döntött arról, hogy Horthyt nem kell háborús bűnösként felelősségre vonni, miközben például az akkori magyar kommunista vezető, Rákosi Mátyás szorgalmazta volna bíróság elé állítását. Sztálin azonban feltehetően célszerűtlennek tartotta volna, hogy a nemzeti szimbólumból mártírt csináljanak. Továbbá az is motiválhatta, hogy Horthy 1944. október 15-én, bár sikertelenül, de mégiscsak megpróbálkozott a kiugrással a háborúból és a német szövetségből.
Turbucz Dávid A Horthy-kultusz 1919-1944 című kötete három nagy fejezetre oszlik. Az első a kultusz 1919-1920-as időszakát mutatja be, ahol Horthy mint "országmentő" jelent meg. Az 1920 és 1938 közötti időszak kulcsszava az "országépítő", a harmadik fejezet pedig azt mutatja be, hogy 1939-től miként teljesedett ki az akkor már "országgyarapítóként" aposztrofált kormányzó kultusza.
A szerző 18 korabeli országos napilap évfolyamait vizsgálta át a kultuszépítés szempontjából, a kötetben mintegy hatvan oldalon át sorakoznak az ezzel kapcsolatos grafikonok, táblázatok. A vizsgálat kiterjedt a korabeli rádióadásokra és filmhíradókra is.
Turbucz Dávid munkája a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének 2012-ben indult Magyar történeti emlékek című könyvsorozata 35. kiadványként jelent meg. MTI

35. Országos Táncház Találkozó
Lábam termett a táncra...
A hét végén tartották Budapesten a 35. Országos Táncház Találkozót, amely tulajdonképpen a Kárpát-medence zenészeinek és táncosainak seregszemléje volt.
A Papp László sportarénában lezajlott esemény méreteit érzékelteti, hogy az aréna küzdőterén felállított nagyszínpadon és a körülötte zajló események mellett két emeleten, négy nagyobb teremben is folyamatos programok várták a közönséget. Tudósításunk természetesen a teljesség igénye nélkül készült, hiszen hosszú listán kellene felsorolnunk a részt vevő együtteseket, zenészeket, táncosokat, énekeseket, így csak tájegységenként említjük őket.
Szombaton reggel nyitott, és vasárnap estig tartott a földszinti küzdőtéren a népművészeti és kézműves vásár, ahol legalább ötven standon válogathattak a látogatók a szebbnél szebb tárgyak között. Szőttesek, tánccipők és csizmák, kerámiák, gyöngyékszerek, fajátékok, babák, könyvek, cd-k, hangszerek... – könnyebb lenne felsorolni, mi mindent nem kínáltak eladásra –, és vevő is akadt bőven.
Szombaton az arénában reggeltől estig tánctanítás és táncház zajlott, magyarországi, erdélyi, moldvai és gyímesi zenészek részvételével, egész nap ropták a táncot kicsik és nagyok, profi táncosok oktatták a bonyolult és egyszerű lépéseket.
A Martin György Teremben az MTA BTK Néprajztudományi Intézete és a Magyar Néprajzi Társaság kiadványaiból rendeztek könyvbemutatót és vásárt, ugyanitt aprók tánca, délután pedig „tini táncház” volt. A Kodály Teremben az idén 90 éves Kallós Zoltán erdélyi néprajzkutató, mindenki szeretett „Zoli bácsija” életmű kiállítását láthatta a közönség, amelynek megnyitóján az egykori kolozsvári táncház zenészei léptek fel, megtisztelve mentorukat, tanítójukat. Ugyanitt mutatták be az ördöngősfüzesi ( Mezőség) Hideg Anna néni daloskönyvét és a Halmos Béla-programot is. A Vásárhelyi Teremben a 85. évét betöltő Novák Ferenc néprajztudós előadásán és könyvbemutatóján vehettek részt az érdeklődők, és filmvetítés is volt Kovács László gyímesi, bukovinai témájú filmjeiből. A Lajtha László Teremben kiállítás nyílt Hazatérés címmel a bukovinai székelyek és moldvai csángók 75 évéről Magyarországon, amelynek megnyitóján Kóka Rozáliát ás Petrás Máriát hallhattuk, és a magyar népzene-oktatás négy évtizedéről is folyt kerekasztal-beszélgetés.
Este hét óra után Réthelyi Miklós, az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottságának elnöke köszöntötte a résztvevőket, majd Országra szóló lakodalom, illetve Lábam termett a táncra, szemem a kacsintásra címmel zajlott gálaműsor a Muharay Elemér Népművészeti Szövetség és a Martin György Néptáncszövetség rendezésében.
Este a Fáklya klubban rendeztek táncmulatságot a magyarpalatkai (Mezőség) zenekarral.
A két eseménydús nap során baráti találkozásokra, tartalmas magánbeszélgetésekre adott alkalmat a Folk kocsma, amelyet az aréna oldalában rendeztek be, étel-ital volt bőven, itt alkalmi zenészek hangicsálása mellett folyt a buli reggeltől estig.
A vasárnapi események során az arénában kalocsai viselet-bemutató és hajfonó verseny, népi játékok és ügyességi táncok bemutatója is zajlott, de általános vélemény szerint a nap egyik fénypontja a tavalyi Páva-nyertes gyermekek fellépése volt. A legnagyobb sikert hat pöttöm fiú legényes táncbemutatója aratta. Az emeleti termekben táncbemutatók, zeneiskolák koncertjei, izgalmas gyermekprogramok – bábszínház, tréfás cirkuszi műsor, népi gyermekjátékok – zajlottak. Este Lajkó Félix folk cd-bemutatója után, a két hosszú és fárasztó, de rendkívül szép és élmény dús nap méltó zárásaként köszöntötték a 90 éves Kallós Zoltánt, aki mindvégig ott ült a vásárban lévő standján, és személyesen dedikálta zenei cd-it és könyveit. Zoli bácsi körül valóságos búcsújárás folyt mindkét napon. Mint a Nyugati Jelennek adott interjújában elmondta, úgy érzi, nyomja már az évek súlya, és idén volt az utolsó alkalom, hogy ellátogatott az Országos Táncház Találkozóra. A zenés-táncos születésnapi köszöntő után mezőségi bállal zárult a kétnapos világraszóló buli.
Budapest
Réthy Emese
Nyugati Jelen (Arad)

Szekusoffenzíva Székelyföldön (Beszélgetés Stefano Bottoni történésszel, a romániai magyar kisebbség XX. századi történetének kutatójával)
A Securitate hárombetűs utóda minden korábbinál nagyobb súllyal van ma jelen Székelyföldön – állítja Stefano Bottoni. A Budapesten élő olasz–magyar történésszel azt is igyekeztünk körüljárni, mi magyarázza a romániai magyarság egész pályás letámadását.
– Anyanyelvi szinten beszél magyarul, aminek biztosan sok hasznát veszi a romániai magyarság múltját célzó kutatásaiban. Miképpen alakult ez így?
– Egyszerű: édesanyám magyar, 1970-ben vándorolt ki Magyarországról. Nem volt ő politikai vagy gazdasági menekült, csak éppen szerelmes, így aztán férjhez ment Olaszországba. Amikor 1977-ben Magyarországon is anyakönyveztettek – előzetesen már kaptam Bolognából egy rendes olasz nevet, a Stefanót –, a hatóságok azt mondták anyámnak, hogy van ennek a névnek egy jó magyar változata is. Így lettem én a magyar hatóságok számára – és kettős állampolgárként vagyok ma is – Bottoni István. Az Istvánt ugyan nem használom, idegennek érzem, de a családban mindig Istunak becéztek. Magyar környezetben is inkább Stefano maradtam, ami miatt néha magyarázkodnom kell, leginkább azért, mert nem tudják hova tenni, nem tudják leírni. Így születnek meg a Bottini, Bot Tóni, Sztefanov és egyéb változatok.
– Ez az állapot talán arra is hasznosítható, hogy megtarthasson bizonyos kívülálló státust, főleg hogy olyan méhkasszerű történetbe nyúlt, mint a Securitate működése. Valóban egy külföldi tudja leginkább megmondani ebben a tutit?
– Kívülállóságom mindenképpen jót tett ezeknek a kutatásoknak. Nem kellett tekintettel lennem régi beágyazódásokra, függőségi viszonyokra figyelnem, mint azoknak a kollégáknak, akik az erdélyi közegbe születtek bele, abban szocializálódtak. A román kommunista hatalom és az erdélyi magyarság együttműködése ugyanis mindig is létezett. A téma viszont ma is tabu, legtöbbször pedig azzal az állásponttal szembesültem, hogy nem érdekes, ki mit tett magánemberként, az írói, művészeti szereplés ugyanis mindent felülír.
– Lát valamiféle párhuzamot azzal, hogy Tőkés László esetére épp az ellenkezője érvényes? Legtöbben ugyanis azt mondják, hogy nem érdekli őket, amit a püspök azóta tesz, az 1989-es forradalomban játszott szerepe mindent visz.
– A volt kommunista rendszerekből kinövő társadalmak egyik nagy tragédiája, hogy képtelenek megvédeni saját átmenetük hőseit – akár önmaguktól is. Az okok szerteágazóak. Tőkés kikezdése is azt jelzi, hogy a biztonsági szolgálatok minden korábbinál nagyobb hatalomhoz jutottak Romániában. A Szekunak mindig is komoly elszámolnivalója volt Tőkéssel. Az ugyanis, hogy egy önmagában marginális, egy kisebbség vallási gyülekezetének problémája országos robbanáshoz vezethetett, mindenekelőtt a Securitate felületességének, szakmaiatlanságának tudható be. Az ő szempontjukból nem fordulhatott volna elő, hogy elkészüljön Tőkéssel a híres Panoráma-interjú, illetve annak kijuttatása az országból. A hajdani szekusok Tőkés magyar titkosszolgálati kapcsolataival való vádaskodása szánalmas, viszont elvezetett a kitüntetése visszavonásához, elmarasztaló bírósági viszonyulásokhoz, amelyekért vezető román értelmiségiek is mélyen szégyellik magukat. Ettől azonban még ezek a dolgok megtörténtek.
– Mi motiválta eredendően abban, hogy ilyen kényes témákban kezdjen mélyre ásni?
– Mindenekelőtt a Ceaușescu-rendszer természetrajzával kapcsolatos, ma is élő félreértéseket kívántam eloszlatni. Valahogy meg kell értenünk, meg kell tudnunk magyarázni, hogy a romániai társadalom jelentős része miért táplálja magában még ma is a Ceaușescu-rendszer iránti nosztalgiát. A romániai elit huszonöt éve nem tud mit kezdeni ezzel, a gazdasági világválság kitörése óta pedig valamennyi mérés e nosztalgia folyamatos erősödését jelzi.
– Tudományos vagy inkább társadalmi szükségszerűség e jelenség kutatása?
– Leginkább kötelesség, különben képtelenek vagyunk megérteni, hogy az emberek miként élték meg a múlt rendszert, az átmenetet. E nosztalgia gyakran tudatosan táplált, de az is tény, hogy két-három évtizede alatt a rendszer képes volt biztosítani a mindennapi élethez szükséges alapvető feltételeket a számszerűleg folyamatosan növekvő romániai lakosság számára. Csak 1979–80-tól tört meg az életszínvonal emelkedése. A hetvenes évek végén a romániai lakosság nagy része többnyire elégedett volt saját helyzetével a húsz-harminc évvel azelőtti korszakhoz képest. Ennek kimondása még nem jelenti a kommunizmus dicsőítését, egyszerűen csak saját kontextusába helyezzük a történetet. Nem mondhatjuk ma az embereknek, hogy milyen rossz volt nekik a hetvenes években, mert nem így emlékeznek rá. Arra emlékeznek, hogy akkor fiatalok voltak, ugyanakkor a nyolcvanas-kilencvenes évek általános nyomora felülírja az emlékezetben a hatvanas-hetvenes évekbeli nehézségeket.
– A Securitate működésének Tőkés-ügyben megfogalmazott leminősítése némileg ellentmond annak a tézisnek, miszerint a Szeku a legprofibb romániai intézmény volt. Akkor hol is tartunk ebben a kérdésben? – Az állambiztonsági szolgálat soha nem volt lebecsülendő intézmény, ma sem az. Az meg egyenesen tévhit, hogy a marosvásárhelyi fekete március hozta újra létre. Tagjai folyamatosan úgynevezett készenléti állapotban voltak, kapták a fizetésüket. A vásárhelyi események csak indokot szolgáltattak az újraintézményesítéshez 1990. március végén. A Securitate működésében gond nélkül megfért az intelligens, a társadalmi folyamatokat élénken figyelő és elemző vonal a nyers erőszakot alkalmazóval. Ez utóbbi termelte ki a román társadalom átlagon felüli erőszakosságát, amelybe szinte kódolták, hogy egyes rétegekkel – például a cigányokkal – kizárólag ezen a nyelven lehet „értekezni”. Más ijesztő adatokkal szolgálnak viszont egyes friss kutatások. A múlt század nyolcvanas éveiben a Szeku átfogó akcióba kezdett, amely a középiskolás diákok beszervezését célozta. Nos, ennek a generációnak a tagjai képezik a mai hálózat derékhadát, de az elitjét is. Huszonöt év után cseppet sem kisebb a biztonsági szolgálatok jelenléte a társadalmi életben, mint a kommunizmus idején. A módszerek viszont jóval kicsiszoltabbak, munkájukat olyan társadalmilag elfogadott és támogatott intézmények segítik, mint a korrupcióellenes ügyészség vagy a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság.
– A székelyföldi közösségek vezetőinek „kilövése” is ebbe a folyamatba illeszthető?
– Egyértelműen. Ráduly Róbert, Antal Árpád, részben Borboly Csaba megjelenése azt a potenciális veszélyt hordozta, hogy ők képesek visszahozni, illetve új dimenziókba emelni a székelyföldi társadalom önvédelmi reflexeit. Sőt, az RMDSZ-ben való hatalomátvétel révén mindennek nagypolitikai szintre való emelésével is veszélyeztetett. Kollégáim kutatásai egyértelműen alátámasztják: míg a kommunista érában az állambiztonságnak soha nem volt igazi megoldása Székelyföld csendes ellenállásának megtörésére, most jobban állnak, mint korábban bármikor. – Képes erre a folyamatra bármilyen fékező hatást gyakorolni a nemzetközi közvélemény?
– Igen, ha a nagyhatalmak érdeke úgy diktálja. Most viszont épp az ellenkezőt diktálja. Az amerikai–orosz fogáskeresésben Románia helye és szerepe olyan mértékben felértékelődött, hogy ma a jelenleginél sokkal meredekebb dolgokat is elnéznek a teljes mértékben NATO-elkötelezett Romániának. A mai folyamatokat az orosz diplomácia kisebbségi kérdésekben való aktivizálódására való reagálásként is kezelhetjük, amelyeket az is elősegít, hogy az Orbán vezette Magyarország éppen rossz fiú a Nyugat szemében. A két ország viszonya kisebbségi ügyekben ma ott tart, ahol a Ceaușescu-időkben: kétoldalú találkozó alkalmával a románok kijelentették, ha a magyarkérdés vagy az autonómia szóba kerül, felállnak az asztaltól.
– A magyarság politikai képviseletét sokáig a legmegbízhatóbb partnerként nevezte a román fél. Vége az RMDSZ iránti bizalomnak?
– Meggyőződésem, hogy bizalom mindig is csak a nyilatkozatok szintjén létezett, és maximálisan konjunkturális jellegű volt. Az RMDSZ politikai érdekérvényesítő ereje mára olyannyira erodálódott, hogy a román félnek gyakorlatilag nem is kell számolnia vele. Nem erősítette az RMDSZ pozícióit az sem, hogy ismét Magyarország egyetlen romániai partnere, miután sorra megdőltek a korábbi alternatív próbálkozások. Románia számára ma nyílt terep kínálkozik a kisebbségi kérdés bagatellizálására, s ezzel a lehetőséggel él is.
Stefano Bottoni
Történész, 1977-ben született az olaszországi Bolognában. Édesapja olasz, édesanyja magyar. Szülővárosában végezte tanulmányait: 2001-ben diplomázott a Bolognai Egyetem történelem szakán, ugyanott szerezte meg doktori fokozatát is. 2002 óta főleg Budapesten él, 2005 és 2013 között a Bolognai Egyetemen óraadó tanár volt, 2009-től az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa, 2012-től főmunkatársa. Kutatási területei: nemzetiségi kérdések Kelet-Közép-Európában a XX. században, az 1945 utáni szovjet típusú rendszerek politika- és társadalomtörténete, magyar–román államközi és pártközi kapcsolatok, a magyar kisebbség története a XX. században, a magyar állambiztonság olaszországi tevékenysége. Fontosabb publikációk: A várva várt Nyugat. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig; Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959); Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960); Volt? És hogyan történt? Gondolatok az 1989-es romániai forradalom értelmezéséről; Kényszerből stratégia: a román állambiztonság válaszlépései a magyar forradalomra (1956–1958). Nős, két gyermek édesapja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lendületet vesz a Trianon-kutatás – interjú Ablonczy Balázzsal
Ablonczy Balázs történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa, az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék habilitált egyetemi docense, a Párizsi Magyar Intézet volt igazgatója, a Pro Minoritate és a Kommentár folyóiratok volt főszerkesztője. 2016-tól az MTA Trianon Lendület kutatócsoport vezetője. Pályájáról, kutatásairól és a Lendület kutatócsoport terveiről Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett vele.
Újkor.hu: Ön az ELTE BTK francia-történelem szakán végzett. Hogyan döntött úgy, hogy ide felvételizik? Hogyan lett történész?
Ablonczy Balázs: Franciaországban jártam középiskolába, így eléggé kézre esett, hogy francia szakra felvételizzek. A történelem gyerekkorom óta nagyon érdekelt. Az első történelmi tárgyú könyv, amit olvastam, R. Várkonyi Ágnes Két pogány köztje volt, ami a Képes történelem sorozatban jelent meg. A családi történetek, amiket gyerekkoromban hallottam, kötődtek a második világháború előtti időszakhoz, pláne, hogy dédnagyanyám, akivel nagyon szerettem beszélgetni, nagyon sokáig élt. Adta magát, hogy elkezdtem érdeklődni a múlt iránt. Voltak rövid intermezzók, amikor úgy gondoltam, hogy csikós leszek, majd azt, hogy színész, de édesapám, aki színikritikus volt, utóbbiról nagyon hamar lebeszélt. Aztán rájöttem, hogy a lovaktól is félek. Amikor idekerültem az egyetemre, akkor sem volt biztos, hogy történész leszek, csak az, hogy nagyon érdekel a történelem, de néhány tanárom ebbe az irányba orientált és ez hosszan kitartó és jó döntésnek bizonyult.
- Kik voltak ezek a tanárok?
- Döntően két ember. Az egyik Kósa László, aki fura módon az életem számos fordulópontján jelen volt. Kábé a harmadik könyv, amit olvastam R. Várkonyié után, az övé volt, a Megjártam a hadak útját, a magyar néphagyomány történeti emlékezetéről. Hét-nyolcévesen persze nem sokat értettem belőle. Aztán ő volt az egyetemi felvételi bizottságom elnöke, majd az Eötvös Collegium felvételi bizottságának is. A PhD-képzést az általa vezetett doktori programon végeztem. Nagyon sokat tanultam tőle, nagyon szerettem az óráit, elképesztően széles műveltséggel rendelkezik. A másik pedig Romsics Ignác, aki nagyon jól tud célt adni az embereknek, nagyon jól tudja motiválni őket. Ha látott valakiben fantáziát, akkor – durván hangzik, de – kitaposta belőle az eredményt. Nála komoly követelmények voltak, nem lehetett nem betartani a határidőket, és linkeskedni: sokat lehetett tanulni tőle. Voltak más tanárok is, akiket kedveltem, összességében nagyon szerettem történelem szakra járni. Francia szakra kevésbé – bár ott is voltak rendes tanáraim: a nyelvészet tőlem rém távol áll, de Bárdosi Vilmos óráit és őt magát is nagyon kedveltem és kedvelem –, de azért a franciatanári diplomát megszereztem, tehát még előfordulhat az a rémálom, hogy valaki találkozzon velem franciatanárként, de azt éreztem az első év után, hogy ez nem az én műfajom.
- Ha már szóba került a doktori iskola, disszertációját Teleki Pál életéből írta. Az értekezés aztán önálló könyvben is megjelent, ráadásul az MTMT szerint ez egy rendkívül hivatkozott mű. Hogyan találta meg ezt a kutatási témát?
- A doktorimat egészen pontosan Teleki Pál két háború közötti életéből írtam, tehát az 1921 és 1938 közötti időszakról. Előtte a szakdolgozatomat Teleki első miniszterelnökségéből. Amikor negyedéves voltam, elmentem Romsics Ignáchoz, illetve Kósa tanár úrhoz, hogy milyen szakdolgozati témákat javasolnak. Teleki Pál életét Romsics Ignác dobta fel más témákkal együtt, és ezt választottam. Romsics tanár úr felvázolt egy elég logikus rendet, hogy ebből utána doktori lesz, utána pedig önálló kötet és ez be is jött. Szerencsém is volt vele, mert egyrészt Teleki pályája sokakat érdekel, másrészt egy életrajz bizonyos értelemben segítség egy kezdő történésznek. Eléggé le van határolva az eleje és a vége, hiszen a születés és a halál jobbára adott, ráadásul egy személy kapcsán könnyebb is különböző levéltári mutatókban keresni, mint elvontabb fogalmak esetén. Emellett egy csomó olyan témakörbe belebotlik az ember, ami elkezdi foglalkoztatni és lehet, hogy évekkel később visszatér, hogy azokból újabb kutatásokat kezdjen
- Van két másik könyve is, a Trianon-legendák illetve a Visszatért Erdély, amik szintén rendkívül hivatkozott művek az MTMT szerint. Ezek a témák is a korábbi kutatásból következtek?
- A Trianon-legendák című könyv úgy született, hogy régóta gondolkoztam arról, hogy kéne írni ebből a témából egy könyvet. 2002-ben a Romsics Ignác által szerkesztett Mítoszok, legendák, tévhitek című kötetben írtam egy tanulmányt, de foglalkoztatott még a téma. Teljesen véletlenül egy nagyon esős napon összetalálkoztunk a Király utca elején Rados Richárddal, a Jaffa kiadó vezetőjével, akit régóta ismerek. Egy középiskolába jártunk Franciaországban, aztán ő magyar szakra ment tovább. Elmondta, hogy nagyon érdekli, amit csinálok és javasolta, hogy üljünk le egyszer beszélgetni. Ebből az esernyő alatti ácsorgásból mai napig tartó együttműködés nőtt ki és a Jaffa kiadóról csak jó dolgot tudok mondani. Az első lépcső a Trianon-legendák volt, ami elég komoly siker lett mind piaci, mind szakmai tekintetben (bár nyilván nem mindenkinek szíve csücske). A híresztelésekkel ellentétben nem a korábbi tanulmány betűnagyobbításokkal megcsavart változata, hanem terjedelemre is kb. háromszor olyan hosszú. Richárd kérte, hogy javasoljak még témákat, akkor kitaláltuk a Visszatért Erdélyt és el is kezdtem írni a Teleki-téma egy leágazásaként. Korábban foglalkoztam az elcsatolt területek 1940 és 1944 közötti turizmusfejlesztésével, írtam belőle egy tanulmányt a Történelmi Szemlébe, majd ez megjelent angolul is. Így a munka elkezdésekor már voltak elképzeléseim arról, hogy milyennek kell lennie ennek a könyvnek. Utána jött az ötlet, hogy tegyük mellé a visszatért Felvidéket, Kárpátalját, Délvidéket is. Sok örömömet leltem ebben a kutatásban, bár a kötet elég zaklatott időszakban született. Közvetlenül a Párizsba költözésem előtt írtam, nagyon rövid idő alatt, miközben költöztünk, vettem át a kinti feladatokat, ráadásul kaptam egy nagyon cuki isiászt is. Eléggé embert próbáló időszak volt, de sikerült megírni. Jelenleg úgy gondolom, hogy talán az eddig legsikerültebb szövegem, bár biztosan vannak benne olyan dolgok, amiken lehetne javítani.
- Nemcsak kutatással, oktatással foglalkozik, hanem több újságot is szerkesztett, gondolok itt a Pro Minoritatéra, majd a Kommentárra. Ezt a fajta újságírói-szerkesztői tevékenységet fogja még folytatni?
- Pillanatnyilag félretettem. Ez inkább lapszerkesztői tevékenység volt. A Pro Minoritate kisebbségtudománnyal foglalkozott, évente négyszer jelent meg, a Kommentár évente hatszor, ez elég sok energiát elvitt. A Pro Minoritaténál, amit nagyon szerettem, megtanultam ezeknek a dolgoknak a csínját-bínját. Gyakorlatilag a tördelővel való egyeztetéstől a postázásig mindent én intéztem. Ez szó szerint értendő, reggel fél 8-ra mentem lapmegjelenéskor a Széll Kálmán téri Postapalotába, mert tömeges feladást ott lehetett intézni és nagy műanyag szatyrokban vittem magammal a csomagokat. 2002-től 2011-ig foglalkoztam a szerkesztéssel, ami nagyon időigényes dolog, különösen a lapmegjelenés környékén. Ez nem biztos, hogy most beleférne.
- A Kommentár szerkesztőbizottságában azért benne maradt.
- Igen, a lapot én hoztam létre barátaimmal közösen és az ember nem szívesen hagyja ott az általa megteremtett folyóiratot. És egy jó lap, ráadásul a családban maradt, az öcsém vitte tovább.
- A tudományos ismeretterjesztés helyzetét egyébként hogyan látja 2016-ban?
- Ez nagyon vastag téma. A történettudományban az a rettentő jó, hogy sokakat érdekel. Vannak történelmi műsorok a tévében, ismeretterjesztő magazinok élnek meg a piacon, a Jaffánál megkezdett történelmi sorozatunk köteteit is veszik. Ha előadásokat tartunk vidéken, sokszor 60-80-100 ember is megjelenik, főleg, ha a közelebbi múltról, azaz a 20. századi történelemről beszélünk. Ez azzal is jár, hogy mindenkinek van véleménye a dologról, tehát itt szenvedélyek vannak, amik néha kisülnek, és persze ilyenkor az ember rosszul éli meg, ha csúnyán beszélnek vele. A lényeg az, hogy a művelt magyar középosztálynak, már ha létezik ilyen, történelmi tudást nyújtsunk a közelmúlt vagy a félközelmúlt eseményei kapcsán. Ez működik, de nem vagyok benne biztos, hogy ez mindig tartani fog, azaz nem vagyok róla meggyőződve, hogy a Horthy-korszak vagy Trianon érdekes lesz 70-80 év múlva is. Lehetséges, hogy a Kádár-korszak vagy az államszocializmus korszaka már most érdekesebb az embereknek, mivel közelebb van hozzájuk időben. Jelenleg a magyar közélet eléggé történelemhangolt, sok vita zajlik. Ez részben jó, mert van közönség, de részben rossz, mert beleszól a politika, amit persze a történészek nem szeretnek, legalábbis azt a leegyszerűsített nyelvet nem, amit a politika használ a történelem kapcsán.
- Április végén derült ki, hogy nyert a Magyar Tudományos Akadémia Lendület pályázatán és Trianon témában kutatócsoportot alakít. Hogyan jött az ötlet a pályázat beadására?
- Amikor hazatértem Franciaországból, elgondolkoztam azon, hogy meg kéne próbálni a Lendületet. Őszintén szólva meglepett, hogy megkaptam. Több kiváló kollégát ismerek, aki nyert már, de nem elsőre sikerült nekik, hanem néha másodjára-harmadjára. Nem számítottam azonnali sikerre, tapasztalatszerzési céllal adtam be. Az előkutatásaim 2007-8 tájára nyúlnak vissza. Ekkor írtam a Kommentárba egy tanulmányt arról, hogy milyen feladatok lehetnek még az úgynevezett Trianon-kutatásban. Ez a kérdés azóta is foglalkoztat, a Lendület pedig jó lehetőség volt a megvalósításra. 1920. június 4-e nem magában létezik, hanem egy hosszú folyamat része, akár az előzményeit, akár a következményeit nézzük. Az előzményeket vizsgálva az első világháborúról úgy gondolom, hogy nagyon nagy szerepe van a 20. századi magyar történelemben. Nemcsak azért, mert Trianonhoz vezetett, hanem azért, mert a társadalmat olyan mértékben átalakította, aminek a vizsgálata nélkül az összeomlás eseményeit meg sem lehet érteni. Ha a következményeket nézzük, akkor az, hogy megjelennek egy idegen állam katonái egy kisváros főutcáján, akkor az csak az első lépés. A teljes impériumváltás hosszabb folyamat. Ha a gazdasági aspektusait nézzük, olykor egy évtized is, mert ennyi idő, amíg az utódállami tőke domináns pozícióba adott területen. Maga a folyamat is érdekes, hogy a helyi elitek hol, milyen alkukat kötnek, hol sikeresek az átmentési kísérletek, milyen technikák jelennek meg. Maga a hatalomátvétel pillanata csak egy pontszerű esemény a folyamatban.
bínját. Gyakorlatilag a tördelővel való egyeztetéstől a postázásig mindent én intéztem. Ez szó szerint értendő, reggel fél 8-ra mentem lapmegjelenéskor a Széll Kálmán téri Postapalotába, mert tömeges feladást ott lehetett intézni és nagy műanyag szatyrokban vittem magammal a csomagokat. 2002-től 2011-ig foglalkoztam a szerkesztéssel, ami nagyon időigényes dolog, különösen a lapmegjelenés környékén. Ez nem biztos, hogy most beleférne.
- A Kommentár szerkesztőbizottságában azért benne maradt.
- Igen, a lapot én hoztam létre barátaimmal közösen és az ember nem szívesen hagyja ott az általa megteremtett folyóiratot. És egy jó lap, ráadásul a családban maradt, az öcsém vitte tovább.
A tudományos ismeretterjesztés helyzetét egyébként hogyan látja 2016-ban?
Ez nagyon vastag téma. A történettudományban az a rettentő jó, hogy sokakat érdekel. Vannak történelmi műsorok a tévében, ismeretterjesztő magazinok élnek meg a piacon, a Jaffánál megkezdett történelmi sorozatunk köteteit is veszik. Ha előadásokat tartunk vidéken, sokszor 60-80-100 ember is megjelenik, főleg, ha a közelebbi múltról, azaz a 20. századi történelemről beszélünk. Ez azzal is jár, hogy mindenkinek van véleménye a dologról, tehát itt szenvedélyek vannak, amik néha kisülnek, és persze ilyenkor az ember rosszul éli meg, ha csúnyán beszélnek vele. A lényeg az, hogy a művelt magyar középosztálynak, már ha létezik ilyen, történelmi tudást nyújtsunk a közelmúlt vagy a félközelmúlt eseményei kapcsán. Ez működik, de nem vagyok benne biztos, hogy ez mindig tartani fog, azaz nem vagyok róla meggyőződve, hogy a Horthy-korszak vagy Trianon érdekes lesz 70-80 év múlva is. Lehetséges, hogy a Kádár-korszak vagy az államszocializmus korszaka már most érdekesebb az embereknek, mivel közelebb van hozzájuk időben. Jelenleg a magyar közélet eléggé történelemhangolt, sok vita zajlik. Ez részben jó, mert van közönség, de részben rossz, mert beleszól a politika, amit persze a történészek nem szeretnek, legalábbis azt a leegyszerűsített nyelvet nem, amit a politika használ a történelem kapcsán.
- Milyen feladatokat tűzött ki a kutatócsoport elé?
- Alapvetően ez a Lendület projekt négy lábon áll. Az első a klasszikus diplomáciatörténeti feldolgozás, mivel vannak olyan nagyhatalmak, például az Egyesült Államok, vagy Olaszország, amelyeknek nem ismerjük a béketárgyalási stratégiáit. Ezeket vagy nem publikálták még, vagy ha igen, akkor nem a magyar tudományos közvéleményt érdeklő szempontokat érvényesítettek. Például a közép-európai rendezés és azon belül Magyarország helyzete egy olasz diplomáciai jegyzékben csak sokadik helyen van. Az első világháború utáni Magyarországgal kapcsolatos békerendezéssel kapcsolatban alig van néhány dokumentumunk. Hasonló a helyzet a környező országok békeelőkészületeivel is. Bízom benne, hogy Zeidler Miklóssal ki tudjuk adni a magyar békedelegáció naplóját. Ezt több töredékes szövegből kell összekompilálni, ami majdhogynem filológiai feladat, de utána nagyon jól követhető lesz az, hogy a magyar békedelegáció mit csinált 1920-ban. Miklós már dolgozik ezen az anyagon, remélem, még idén kijöhet. A második lábat az összeomlás társadalma jelenti. Meg kell vizsgálnunk Magyarország 1920-as közellátási helyzetét, egészségügyét, honvédelmét. Vagy a menekültügyet. A békeszerződés megkötése után 400 000 – 425 000 ember menekült Magyarországra az elcsatolt területekről Nagyon kevesen foglalkoztak eddig ezzel a témával: Csóti Csaba és Szűts István Gergely jut most hirtelen eszembe, L. Juhász Ilona is fontos dolgokat írt az első világháború alatti menekülésről. Ugyanilyen fontosnak tartom a közegészségügy kérdését, különösen a spanyolnátha járványt. Nemcsak katonai, hanem gazdasági és közellátási összeomlás is történt: a fegyverszünet egyúttal harc megindulását is jelenti a szénért és a nagyvárosok fűtéséért. A harmadik pillér a békeszerződés megszilárdulása, amelyben benne van a határok helyszíni vizsgálata is. Nem arra gondolok, hogy hogyan cövekelték ki őket, hanem arra, hogy azokon a területeken, azokon a kistájakon az új határ milyen mozgásokat produkált. Hogyan változott meg a közigazgatás? Hogyan változott meg a házassági piac? Kovács Éva foglalkozott ezzel, de rajta kívül nem sokan. Hogyan szilárdult meg a határ a fejekben? Mi volt a helyzet a csempészettel? Nem sokat beszélünk erről, pedig elképesztően virágzó csempészet zajlott. Erről vannak szépirodalmi utalások, de történészek nem nagyon foglalkoztak vele. Ide tartozik egy jól nemzetköziesíthető téma, mégpedig az úgynevezett átmeneti/efemer államok kérdése. Vilniustól a Lajta bánságon át Fiuméig számos, néhány napot, hetet, hónapot megélt állam jött létre a köztes régióban, amiket más nemzetiségű kutatók bevonásával meg kellene vizsgálni. Érdekes kérdés, hogy milyen szituáció esetén bizonyulhatott egy ilyen efemer állam tartósnak – vagy szűnt meg. A negyedik pillér Trianon magyarországi emlékezetképe. Ebben lesz szociológiai kutatás, készül egy művészettörténeti adatbázis, amely a Kárpát-medence emlékműveit dolgozza fel, megvizsgáljuk, hogyan jelenik meg Trianon a magyar politikai diskurzusban, szépirodalomban, historiográfiában. A magyar történettudomány az utóbbi 35-40 évben relatíve jól teljesített a témában, nagyon sok újat tett le az asztalra, ami mellé, ha 2021-re odatesszük ezeket az eredményeket, tekintélyes korpusz jön létre az érdeklődők számára.
- Hogyan tervezi a kutatási eredmények közzétételét?
- Ősszel egy nagy összegző konferenciával indulna a projekt, ahova főleg a témában fontosat alkotó magyar kollégákat hívnánk meg, akik ellenőriznék, korrigálnák hogy a problémafelvetéseink jók-e, esetleg új szempontokat vetnek föl. Lesz egy honlapunk, a trianon100.hu. Eredetileg egy dinamikus, adattárral kombinált honlapot képzeltem el, de ezt újra kell gondolni a költségvetés miatt. Több monografikus kötetet tervezünk, ebből egy-kettőt angolul, lehetőleg angolszász kiadónál. 2020-ra nemzetközi konferenciát tervezünk, lehetőleg Angliában vagy az Egyesült Államokban, hogy bemutathassuk a kutatási eredményeket. Továbbá nagy vágyam, hogy intenzíven megjelenjünk a népszerűsítő történelmi sajtóban és természetesen a Facebookon. Egy videócsatornán is gondolkozom. Meglátjuk, hogy az erőforrások mit tesznek majd lehetővé.
- Hogyan látja egyébként a magyar történettudomány nemzetközi beágyazottságát a kérdés kutatásában?
- Trianon minket nagyon érdekel, de a szomszédos országokat nem biztos, hogy annyira érdekli, mint minket. A nyugati világban is főleg csak olyan történészek foglalkoznak vele, akik tisztában vannak azzal, hogy milyen szerepe van a magyar historiográfiában. A magyar történettudomány nemzetköziesítése nagyon nehéz probléma. A rendszerváltáskor egy csomó minden elmaradt, például annak a szemléletnek a meghonosítása, hogy a cikkeket jól jegyzett nyugati folyóiratokban érdemes megjelentetni. Itt persze önkritikus is vagyok, erre nekem is jobban kéne figyelnem. Vannak törekvések a nemzetközi jelenlétre, jó kezdeményezés például a Hungarian Historical Review, az internet, a közösségi oldalak használata. Valahogy az az érzésem, hogy az 1990 utáni két évtizedben mintha ez a nemzetközi jelenlét hanyatlott volna, a hazai történészvilág kicsit zárkózott lett. Az elmúlt években ezzel ellentétes folyamatokat tapasztalok és ez jó.
- A Kutatócsoportnak az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete ad otthont. Főleg az intézet kutatói vesznek részt a projektben?
- Nem. A Történettudományi Intézetből összesen ketten vannak benne, Hornyák Árpád és Zeidler Miklós, aki az ELTE-n is tanít. A többiek nagyon sok helyről jönnek. Nagyrészt 60-as évek végétől született kollégák kerültek bele, ami nem volt kimondott cél, de így alakult. Kicsit úgy állt össze, mintha a Vakáció a halott utcában című, nyolcvanas évekbeli gyermek-ifjúsági filmben lettünk volna. Odamentem emberekhez, megkérdeztem tőlük, hogy „van kedved ebben és ebben a dologban velem dolgozni?” Erre azt mondták, hogy „igen”, aztán mentünk tovább együtt. Egy vagy két ember mondott csak nemet, de ők sem azért, mert nem érdekelte őket, hanem mert más elfoglaltságuk volt.
- Mi lesz az egyetemi oktatással a kutatócsoport mellett?
- Főállásban átmegyek a Történettudományi Intézetbe, de félállásban itt maradok az egyetemen Borhy László dékán úr és Borsodi Csaba intézetigazgató úr kérésére. Az Intézeten keresztül pályáztam, tehát át kell mennem oda, viszont az ELTE szabályzata szerint nem lehet két teljes állása valakinek, ami respektálható álláspont. Nem szeretném elveszteni az oktatást, egyrészt mert szeretek tanítani, másrészt nem szeretném cserbenhagyni a doktoranduszaimat, szakdolgozóimat.
Szőts Zoltán Oszkár
ujkor,hu

Bemutatják a Székelyföld történetét
Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala és a Haáz Rezső Múzeum könyvbemutatóra invitálja a széles publikumot a városháza Szent István termébe, június 2-án, csütörtökön este 7 órára.
A Székelyföld története című háromkötetes monografikus jellegű tudományos munka megírása 2012-ben kezdődött el. Az Egyed Ákos akadémikus vezetésével lezajlott szerzői, szerkesztői tevékenység szakmai hitelességét számos magyarországi és erdélyi történész szentesítette. Megjelenését Székelyudvarhely önkormányzata finanszírozta, a kiadók: Magyar Tudományos Akadémia, Bölcsészettudományi Kutatóközpont ( Budapest), Erdélyi Múzeum-Egyesület ( Kolozsvár), Haáz Rezső Múzeum (Székelyudvarhely), a szerkesztőbizottság: Egyed Ákos (elnök), Bárdi Nándor, Hermann Gusztáv Mihály, Kolumbán Zsuzsánna (titkár), Oborni Teréz, Pál Judit, Reisz T. Csaba (olvasószerkesztő), a szerkesztők: I. kötet: Benkő Elek, Oborni Teréz, II. kötet: Egyed Ákos, Hermann Gusztáv Mihály, Oborni Teréz, III. kötet: Bárdi Nándor, Pál Judit.
Kizárólag a könyvbemutató időpontjáig van lehetőség a monográfia kedvezményes megrendelésére. A Haáz Rezső Múzeum honlapján (www.hrmuzeum.ro) regisztrálás esetén 150 lejért jegyezhető elő a monográfia, ezt követően pedig a háromkötetes munka eladási ára 250 lej lesz – adta hírül a múzeum.
itthon.ma

Bemutatták a Székelyföld története című monográfiát Budapesten
Bemutatták a Székelyföld története című, hiánypótló háromkötetes monográfiát kedden Budapesten. A tudományos munka első kötete a kezdetektől 1562-ig, a második az 1562-től 1867-ig, a harmadik az 1867-től 1989-ig tartó időszakot ismerteti – mondta el Fodor Pál, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója.
Kiemelte: olyan, a nagyközönségnek is szóló munkát akartak létrehozni, amely tudományos igénnyel, megalapozottan szól a régióról és népéről. Mint mondta, terveik között szerepel a monográfia rövidített, angol nyelvű fordításának elkészítése is.
Fodor Pál emlékeztetett arra, hogy Bunta Levente, Székelyudvarhely akkori polgármestere 2012-ben látogatta meg a magyar történettudomány fontos műhelyeit, így többek között az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontját, a Magyar Nemzeti Múzeumot, a Magyar Nemzeti Levéltárat és az Országos Széchényi Könyvtárt azzal az ötlettel, hogy az Erdély története mintájára hozzanak létre egy művet a Székelyföld történetéről. Székelyudvarhelyen 2012. március 15-én gyűlt össze a szerkesztőbizottság Egyed Ákos, az MTA külső tagjának a vezetésével.
A több mint húsz szerző munkáját 2200 oldalon összegző műről Zsoldos Attila történész elmondta: a könyv legnagyobb erénye, hogy nem bocsátkozik találgatásokba, számot vet a jelenlegi tudás határaival és nagyon szilárd, biztos útmutatást ad a további kutatásokhoz a szakembereknek és az érdeklődő olvasóknak egyaránt. Horn Ildikó történész elmondta, a második kötet két nagy részben ismerteti az 1562-től 1867-ig tartó időszakot mintegy 700 oldalon, a székely társadalom bemutatásától az alkotmány változásain és a mentalitás történetén keresztül a polgárosodásig. Az 1848-49-es forradalom történetével a mű 100 oldalon foglalkozik.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, valamint a Haáz Rezső Múzeum közös kiadásában megjelent könyvben nagy és új, eddig kevéssé ismert képanyag, valamint informatív térképek is láthatók. Borhi László történész azt hangsúlyozta, hogy ez a kiadvány a magyar történetírás kiemelkedő produktuma az utóbbi évtizedekben. Olvasmányos, stílusa egységes, a tudományosság rovására mégsem tesz kompromisszumokat.
Krónika (Kolozsvár)

Monumentális kiadvány készült a Székelyföld történetéről
Mítoszok, tévhitek, téves történeti elképzelések helyett hiteles, kutatásokon alapuló adatok, valamint értékelő, elemző megközelítés. Ez a lényege a most megjelent Székelyföld története című háromkötetes történettudományi műnek. A nagymonográfia 22 szerző összefogásával készült; közérthető stílusával a szakemberek mellett a székelység iránt érdeklődő nagyközönséget szándékozik megszólítani. A munka egyik társkiadója az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja.
Az erdélyi magyarság, azon belül pedig a szorosan vett Székelyföld múltja nem csupán a történészszakma és más társadalomtudományok számára kiemelkedően érdekes. Az 1986-ban megjelent, a jelen kötethez hasonlóan ugyancsak háromkötetes Erdély története a maga idejében komoly visszhangot váltott ki mind szakmai körökben, mind pedig a nagyközönség soraiban.
Ennek nyomdokain jelen kiadvány szerzőinek és szerkesztőinek szándéka elsődlegesen az volt, hogy a mítoszok, az elterjedt tévhitek, téves történeti elképzelések, továbbá a mindenkori politikai törekvéseket legitimálni szándékozó értékelések helyett hiteles, kutatásokon alapuló adatokra, valamint a leíró jelleg helyett az értékelő, elemző megközelítésre helyezzék a hangsúlyt. A történészek munkáját megnehezítette a forrásanyagok – főleg a székelység korai történeti időszakára jellemző – hiányos, töredékes volta. Az ezekben rejlő információk kibontása eltérő értelmezéseket eredményezett, amelyek – a kutatás szabadsága jegyében – a kötetben egyaránt helyet kaptak. Ugyanakkor az egyértelműen a legendák körébe sorolandó, szélsőséges értelmezések természetszerűleg kimAradtak.
Hogyan született meg a Székelyföld története?
Mivel 1986 óta több évtized telt el, és ez az időszak magába foglalta a rendszerváltás folyamatát is, egy új székely történet megírásának igénye mind sürgetőbbé vált. Végül 2008-ban vetette fel Bunta Levente, Székelyudvarhely akkori polgármestere egy, az új kutatási eredményeket összegző kiadvány ötletét, amelynek nyomán, sok egyeztetést követően, 2011-ben a munka tényleges előkészítése is elkezdődött. Ezt az a szakmai bizottság koordinálta, amely később szerkesztőbizottságként az elkészült köteteket is jegyezte, élén Egyed Ákos történésszel, az MTA külső tagjával. Kutatók, egyetemi oktatók és a Székelyföldi múzeumok szakemberei fogtak össze; a 22 szerző munkáját a szerkesztőbizottság, a Haáz Rezső Múzeum és az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja koordinálta, a kiadást pedig az Erdélyi Múzeum- Egyesület segítette.
A most megjelent háromkötetes, több mint 2200 oldalas munka hangsúlyosan kezeli azt a tényt, hogy a téma tudományos megközelítése messze túlmutat a kutatói érdeklődésen. Az első kötet a kezdetektől az 1562. évi székely felkelésig tárgyalja a régió történetét. Az írott források hiánya miatt e kötet a régészeti és az építészettörténeti kutatások fokozott mértékű felhasználásával készült. A második kötet az Erdélyi Fejedelemség korától 1867-ig, tehát Erdély és Magyarország uniójáig dolgozza fel a Székelyföldi viszonyokat. A harmadik pedig az 1990. májusi parlamenti választásokig foglalja össze a Székelyföldnek tekintett terület történetét.
A mítoszokat tisztelő, de azokat a történelemtől élesen elválasztó, a múltat is magába foglaló helyes önismeret kulcsszerepet kaphat egy sokat próbált közösség szellemi összetartozásának megőrzésében. Ennek szellemében a címválasztás nem teszi kétségessé, hogy jelen munka egy sajátos jogállású népesség régióját, annak sajátos arculatú közösségi és intézményesülési viszonyait mutatja be oly módon, hogy a szerzők a helyi történéseket, a lokális ismereteket a tágabb erdélyi, magyarországi/romániai, de az ezeken is túlmutató nemzetközi folyamatok kontextusában tárgyalják. A háromkötetes mű így alapvetően azon intézmények, viszonyok, külső és belső folyamatok gazdag múltjának ismertetését tűzte ki célul, amelyek a székelyek földjét Székelyfölddé tették, illetve azt – változó keretek között ugyan – máig fenntartották.
Egy nagyon sajátos régió
Székelyföld a középkorban a Magyar Királyság része volt. A Mohács utáni országszakadás idején viszont az önállóvá váló Erdélyi Fejedelemség államalkotó rendi nemzetei közé került, majd a fejedelemség megszűnése után a Habsburg uralkodók jogán csatolták ismét az ország egészéhez. Az Osztrák– Magyar Monarchia bukását követően, a 20. század elején Romániához került, amint az közismert, majd 1940–1944 között, néhány falut leszámítva, újból Magyarországhoz tartozott.
Fontos kiemelni, hogy a Székelyföld fogalma, valamint területi kiterjedése szükségszerűen változott az Árpád-kori dél-erdélyi szállásterületektől az 1330-as évek egyházi közigazgatásán át a 16. századi Erdélyi Fejedelemségig, amikor a székely székek területe más volt, mint pl. a 18. század végi, 19. századi régió. Az 1876. évi megyerendszer, az egységességet szem előtt tartó, modernizáló közigazgatás, de főleg az 1918. évi és az 1940. évi impériumváltás után Aranyosszék így már csak a "történeti Székelyföld" része volt. Az 1950-es évektől a "jelenkori Székelyföld" alatt a Magyar Autonóm Tartományt, az utóbbi évtizedekben pedig valójában immár főként Hargita és Kovászna megyét értik.
Van még elvégzendő kutatói feladat
A szerzők tehát a fent felvázolt irányvonalak mentén Székelyföld történetét az újabb kutatási eredményeket összegezve, ugyanakkor a még bőséggel adódó további elvégzendő feladatokat szem előtt tartva mutatják be. Az alapkutatások jelen pontján nem adható még minden kérdésre részletes válasz. Vagy azért, mert nem állnak rendelkezésre releváns forrásadatok, vagy azért, mert egyszerűen komoly kutatómunka vár még a történészekre. Ezzel együtt a szintetizáló kötet szerzői részben saját, részben más kutatók által folytatott forrásfeltárásra és kutatásra támaszkodhattak, és támaszkodtak is. Ezt egészítették ki a célzott kutatások, például a két világháború közötti közigazgatatás esetében.
A Székelyföld története nyilván különösen érdekes a Székelyföldön élőknek, de tudott, hogy a térség története jóval szélesebb körű érdeklődésre tart számot. Ám az érdeklődők kérdéseikre a meglevő, de régebbi szakirodalomból és a hiedelmek egyvelegéből gyakran töredékes választ kapnak csupán.
Mint látható, a rendszerváltás utáni szabadabb légkör lehetőséget teremtett az érdemi kutatómunka megújulására: a könyvtárak, a levéltárak és a különféle közgyűjtemények nyitottabbak lettek, új kutatási módszerek terjedtek el, és felnőtt egy új szakembergárda is. A régebbi, gyakran már elavultnak tekinthető munkák sokszor szinte hozzáférhetetlenek, a történeti forrásokat pedig eredeti nyelvükön nagyon kevesek képesek olvasni és főleg értelmezni. A modern, valóban tudományos munkák hiányának is köszönhető, hogy sok tudománytalan téveszme kering szabadon. Mindezeket figyelembe véve aligha kétséges, hogy hiánypótló alapmunka született meg.
A Székelyföld története I–III. című nagymonográfia az MTA BTK, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum közös kiadványa. Szerkesztette a szerkesztőbizottság: Egyed Ákos (elnök), Bárdi Nándor, Hermann Gusztáv Mihály, Kolumbán Zsuzsánna (titkár), Oborni Teréz, Pál Judit, Reisz T. Csaba (olvasószerkesztő). A három kötet ára 13.500 forint, kereskedelmi forgalomba nem kerül. Megvásárolható a 2016. július 5-én nyíló Penna Bölcsész Könyvesboltban, az MTA BTK új könyvesboltjában (1053 Budapest, Magyar utca 40., munkanapokon 13 és 17 óra között).
Népújság (Marosvásárhely

Új Lustra
A Székelyudvarhelyi múzeum új székhelye, a Haberstumpf-villa gazdag tevékenységgel és színvonalas programokkal való megtöltésére tett ígéretével indítja a Lustra harmadik évfolyamát a múzeum igazgatója, dr. Miklós Zoltán.
A folyóiratot ismét változatos tartalom jellemzi: Salló Szilárd, az Udvarhelyi Forrásközpont néprajzosa az énlaki juhászat 20–21. századi változásairól közli újabb kutatási eredményeit, Mihály János történész 16–17. századi Székelyföldi tánctörténeti adalékokat ad közzé, Bicsok Zoltán levéltáros folytatja a Csíkszeredai levéltár fondjait ismertető sorozatát, ez alkalommal a csíksomlyói-Csíkszeredai római katolikus gimnázium iratait ismertetve. Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt történészek az 1916. évi román megszállás dokumentumaiból közölnek, Veres Péter muzeológus Sikó Miklós iklándi-vadadi Filep Lászlóról készült rajzát hozza közelebb az olvasókhoz. Tóth Boglárka, Sófalvi András, Botár István és Grynaeus András folytatják az udvarhelyszéki templomtornyok dendrokronológiai keltezéséről 2015-ben indított cikküket, Nyárádi Zsolt régész-történész Székelyudvarhely régi piacteréről közöl nem csak ásatási eredményeket.
Két kötet is bemutatásra kerül: Róth András Lajos könyvtáros-történész a Székelyföldi jelképkutatás újabb kötetét, a Székely jelképek pecséten, címerben című 2015-ben megjelent tanulmánykötetet, Bernád Rita, a Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár főlevéltárosa Bicsok Zoltán Koronák, hat tyúk, liliomok – Crini, coroane, lebede című kétnyelvű kötetét ismerteti. A folyóiratban rövid felvezető és részlet található a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Haáz Rezső Múzeum közös kiadásában 2016-ban megjelent Székelyföld története háromkötetes monográfia bevezetőjéből.
Külön figyelmet érdemel Reisz T. Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára címzetes igazgatójának írása Székelyudvarhely címeréről a Magyar Nemzeti Levéltár Budapesti palotájában.
A cikkeket forrásértékkel bíró illusztrációk kísérik. A kiváló nyomdai kivitelezésben megjelenő, 64 oldalas folyóirat harmadik évfolyamának kiadási költségeit a Bethlen Gábor Alap támogatja.
Élő Székelyföld Munkacsoport
eloszekelyfold.wordpress.com

Székelyföld története (Könyvbemutató Sepsiszentgyörgyön)
Telt ház előtt mutatták be szombat este Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban a Székelyföld története című háromkötetes monumentális kiadványt, mely a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában jelent meg a nyáron (a Tusványoson tartott, vitával egybekötött bemutatóról lapunkban még akkor tudósítottunk).
A házigazda, Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntője után Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézetének főmunkatársa bemutatta a jelen lévő szerzőket, szerkesztőket. Rajta kívül Oborni Teréz, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, Hermann Gusztáv Mihály székelyudvarhelyi történész, egyetemi oktató és Pál Judit sepsiszentgyörgyi származású társadalomtörténész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzora ismertette az általa szerkesztett kötetrészt, továbbá Tóth-Bartos András, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa, Oláh Sándor csíkszeredai kutató és Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész az általa írt fejezetet foglalta össze, különös tekintettel a háromszéki eseményekre.
A hozzászólások során Cserey Zoltán történész leszögezte: a kiadványnak ott a helye minden székely család könyvespolcán, hogy bármikor tájékozódni lehessen belőle, de kifogásait is megfogalmazta. Kevesellte a Rákóczi-szabadságharcnak szánt tíz oldalt, továbbá a székely határőrség feldolgozása torzóban maradt. Székely Zsolt régész szintén hiányosságokra hívta fel a figyelmet. Bárdi Nándor válaszában elmondta, huszonkét szerzős, 2200 oldalas összegző munkáról van szó, bizonyára vannak aránybeli eltolódások, hiányosságok, de letettek egy munkát az asztalra, azt lehet bírálni, és a kritikák, valamint az újabb kutatási eredmények alapján remélhetőleg majd napvilágot lát egy javított, bővített kiadás is. Kérdésre válaszolva Oborni Teréz bejelentette, készül a Székelyföld történetének 900–950 oldalba tömörített angol változata, melyet az indianapolisi egyetem ad ki két éven belül. Ehhez az anyagi háttér és a szakfordító megvan.
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezés Micskén
Születésének 100. évfordulója alkalmából Jakó Zsigmond történészre, művelődés- és gazdaságtörténészre emlékeztek nemrégiben fiatalkorának helyszínén, Micskén.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Filozófiai és Történettudományok Osztálya illetve az Erdélyi Múzeum Egyesület Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezésére szervezett rendezvény utolsó állomásaként a Micskén elhelyezett Jakó Zsigmond emléktáblához zarándokolt el egy kisebb csoport, melynek tagjai úgy kívántak tisztelegni a neves professzor emléke előtt, hogy felkeresték gyerek- és fiatalkorának fontos állomásaként szolgált családi házat Micskén. Így érkezett rövid időre a hegyközi helységbe Fodor Pál, a MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója, Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) elnöke, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora, az MTA kültagja, Kovács András, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora, az MTA kültagja. E neves csoporthoz csatlakozott továbbá Zsoldos Attila az MTA BTK TTI tudományos tanácsadója, témacsoport-vezetője, az MTA rendes tagja, Szovák Kornél egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről, Fejér Tamás és Pakó László tudományos munkatársak, az EME Kutatóintézetéből. A debreceni egyetem képviseletében Dáné Veronka egyetemi adjunktus tisztelte meg a centenáriumi megemlékezést, míg Nagyváradról Emődi András levéltáros érkezett. A hivatalos tisztelgők mellett a helységhez való kötődés Ariadne-fonalát a professzor lánya, Jakó Klára és családja biztosította, elhozva rokonukat, Baranyi Katalint is, aki szülőfalujának nevezheti Micskét. A jeles megemlékezésen természetesen a helyiek is képviseltették magzukat.
Megemlékezés
A megemlékezésen a Görböc néptánccsoport leánykórusának népdalcsokra után Sipos Gábor röviden ismertette Jakó Zsigmond professzor munkásságát, kitérve történelmi jelentőségű érdemeire. Kosztandi Mihály helyi polgármester ünnepi köszöntőjében üdvözölte a vendégeket, örömét fejezve ki, hogy adódnak ilyen pillanatok, amikor a múltban elszenvedett történések talán feloldozhatóvá vállnak az emlékezések során, az idő múlása remélhetőleg elhozza és rehabilitálja a veszteségeket. További megemlékezés során Jakó Zsigmond emléktáblájánál Fodor Pál, Kovács András, Sipos Gábor, továbbá a polgármesteri hivatal és református egyházközség nevében Kosztandi Mihály és Gavallér Lajos lelkipásztor, a Miskolczy Károly Általános Iskola nevében Hodgyai Edit igazgató, a Görböc néptánccsoport nevében annak leánykórusa helyezte el a megemlékezés koszorúit.
erdon.ro

Marosvásárhely épített örökségéről értekeznek
A város színeváltozása címmel harmadszor szerveznek tudományos értekezletet a Marosvásárhely műemléki topográfiája program munkatársai. December 10-én, szombaton 9 órától a Maros Megyei Múzeum várbeli épületében elsősorban a projekt keretei között zajló kutatások 2016-os eredményeit mutatják be.
A Marosvásárhely épített örökségét felleltározó művészettörténészek ezúttal főleg a 19–20. század fordulójának építészetét kutatták. Az utcakép változásait illetően olyan, az építészeti arculatukat tekintve kevéssé ismert városrészeket ismerhetnek meg az érdeklődők, mint az egykori IV. Béla király út (a mai Cuza Vodă utca déli szakasza) szecessziós lakóházai, vagy a Baross Gábor (Horea) utca 1911-ben épült látványos és különleges emlékei, Földi Imelga illetve Barabás Kisanna előadásában.
De szó esik majd számos egyedi emlék történetéről is: a programot vezető Orbán János ezúttal a Rózsák tere 52. szám alatti emlék (Zanza kávézó) történetéhez kapcsolódó kutatásait ismerteti, Oniga Erika egy Kossuth utcai szecessziós lakóház mindennapjainak rejtelmeibe vezet be, Anthony Gall a közüzemek Kós Károly által tervezett épületéhéhez köthető friss kutatásait ismerteti, Karácsony István pedig a hajdan nagy népszerűségnek örvendő Transzilvánia Szálló stílusváltozásait veszi számba a historizmustól napjainkig.
Ezúttal sem maradnak el a szobrászati témájú előadások: Vécsei Hunor a Kossuth Lajos és Iskola utcák környékének köztéri szobrait elemzi a dualizmus korától napjainkig, Székely Miklós, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóintézetének munkatársa pedig a Székelyföldi Iparmúzeum elhelyezésének és szobrászati programjának tanulságairól értekezik előadásában. Mindemellett bemutatják a Marosvásárhely műemléki topográfiája program inventarizációs eredményeinek online adatbázisát is.
A műhelykonferencián bemutatják a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben (Szerk. Orbán János. Maros Megyei Múzeum – Erdélyi Múzeum-Egyesület, Marosvásárhely–Kolozsvár, 2016,) című művészettörténeti tanulmánykötet is, mely kilenc Erdélyben is tevékenykedő építész pályáját mutatja be a 17. századtól a 20. század elejéig. A vásárhelyiek kiemelt érdeklődésére tarthat számot a Jelinek Antal, Dósa László és Toroczkai Wigand Ede itteni tevékenyégét bemutató három tanulmány. A kötetet Entz Géza művészettörténész méltatja.
A rendezvényen a részvétel ingyenes, a szervezők mindenkit szeretettel várnak.
Antal Erika | 
Székelyhon.ro,

Akadémiai szintű ostobaság
A Román Akadémia a tőle már megszokott, kérlelhetetlen precizitással ismét megtalálta, mi a legfontosabb probléma Románia számára, amelynek az orvoslása nélkül elképzelhetetlen az ország és a polgárok boldogulása.
A tudós társaság szerdán olyan kutatócsoportot hozott létre, amelynek feladata a Romániában és Európában terjesztett orosz és magyar propaganda felkutatása és leleplezése. A többek között nemzetbiztonsági szakértőket is felvonultató, Dan Dungaciu vezette csoport létrehozásának szerdai bejelentésekor Ioan Aurel Pop, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem rektora, az akadémia tagja is felszólalt, értékes hozzászólásában mindvégig Magyarországot pocskondiázva.
A történész végzettségű rektor arról tájékoztatta a nagyérdeműt, hogy Magyarország kommunikációs és információs hadviselést folytat Románia ellen, amely jövőre ünnepli a gyulafehérvári román nagygyűlés századik évfordulóját. Pop szerint ezen információs hadviselés részeként Budapesten olyan állami hivatalt hoztak létre, amelynek célja a trianoni diktátum századik évfordulója alkalmából megtartandó rendezvények megszervezése. Pop szerint ezen hivatal feladata többek között az önálló erdélyi identitás hangsúlyozása, az autonómia támogatása, a román történelemszemlélet cáfolata, illetve annak nemzetközi szinten történő hirdetése, hogy az erdélyiek 1918-ban valójában nem is akarták az egyesülést Romániával.
Nos mi utánanéztünk, de nem találtuk nyomát ilyen állami hivatalnak. Sőt a magyar kormányoldal azt a javaslatot sem támogatta, hogy 2020-at nyilvánítsák Trianon-emlékévvé. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjában viszont Lendület Trianon 100 névvel valóban létrehoztak egy történészekből álló kutatócsoportot, amelynek feladata a trianoni diktátum körülményeinek vizsgálata, a még fel nem tárt tények, meg nem vizsgált események feltérképezése és megismertetése – magyar nyelvterületen és külföldön, idegen nyelveken egyaránt. Mindazonáltal ezen kutatócsoportot a románellenes „információs hadviselés” letéteményeseként beállítani már csak azért is problémás, mivel vezetője, a fiatal történész, Ablonczy Balázs Trianon-legendák című könyvében épp hogy arra tett kísérletet, hogy eloszlassa a diktátum kapcsán meglevő mítoszokat és tévhiteket. És ugyanez a kutatócsoport célja is.
Persze nincs miért csodálkozni a BBTE rektorának Magyarországgal kapcsolatos fixációján, hiszen februárban többek között ő kezdeményezett durván nacionalista hangvételű nyílt levelet, amelyet számos akadémikus aláírt. Ebben az akkor zajló tüntetések kapcsán a román nemzeti identitás és az ország szuverenitásának védelmére hivatkozva többek között a területi autonómia ellen próbáltak hangulatot kelteni, és az erre irányuló törekvések elleni fellépésre szólították fel az állami hatóságokat.
Ahogy a nyílt levél, úgy az akadémia mostani kezdeményezése kapcsán is elmondható: az nem több pótcselekvésnél. Ahelyett, hogy igazi tudósokhoz méltóan megpróbálnák azonosítani Románia valódi társadalmi és gazdasági problémáit, és megkísérelnének megoldási javaslatokat találni, a kezdeményezők nem képesek egyébre, mint hogy különböző – például a magyarokkal szembeni – frusztrációkat azzal próbálják kompenzálni, hogy a ceauşescui fasiszta kommunizmus retorikájának legszebb hagyományait idéző, bombasztikus hangvételű, hagymázas kezdeményezéseket indítsanak útjukra, ezzel próbálva igazolni a saját fontosságukat.
Pedig – ha már a történelemről, hamis hírekről és propagandáról van szó – talán nem ártana a saját portájuk előtt kezdeni a söprögetést. Hiszen a romániai diákoknak még mindig a dákoromán kontinuitással tömik a fejét, meg azzal, hogy a románok mindig is Erdélyben voltak, annak ellenére, hogy ezt sem történelmi dokumentumok, sem régészeti leletek nem igazolják minden kétséget kizáróan, miközben a magyarokat hazug módon az „őslakosok” barbár elnyomóiként állítják be. Márpedig ez nagyjából olyan, mintha a magyar történelemkönyvekben az állna, hogy a magyar nép eredete Hunor és Magor, valamint az őket kísérő száz vitéz vadászkiruccanására, illetve egy csodaszarvassal való találkozásukra vezethető vissza.
A Román Akadémiát tehát most ismét lejáratta néhány túlbuzgó tagja. Az új kezdeményezés bemutatóján elhangzott nyilatkozatok pedig nem csupán a romániai felsőoktatás és tudományos kutatás helyzetéről adnak szomorú képet, hanem általában véve a román társadalom mentális állapotáról is.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Reménytelen küldetés – új kötet a trianoni békeszerződést előkészítő küldöttség tevékenységéről
Kik, milyen körülmények között és hogyan próbáltak meg teljesíteni egy lényegében reménytelen küldetést? Milyen stratégiával és taktikákkal igyekezett minél kedvezőbb békefeltételeket kicsikarni Magyarországnak a párizsi béketárgyalásokon részt vevő magyar küldöttség? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre ad választ – nagyrészt korabeli, a szakemberek számára is újdonságot jelentő – a nagypolitika kulisszái mögé is betekintést engedő dokumentumok segítségével az a hamarosan megjelenő kötet, amelyet az MTA BTK Lendület Trianon 100 Kutatócsoport tagja, Zeidler Miklós szerkesztett.
Negyedóra – a feljegyzések szerint ennyi ideig tartott, amíg Benárd Ágost, magyar királyi munkaügyi és népjóléti miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd, rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter aláírták a Nagy-Trianon palota Cotelle termében Magyarország nevében az I. világháborút lezáró békeszerződést.
Az ehhez a – magyar békeküldöttség hivatalos naplóját vezető Wettstein János követségi tanácsos szavaival – „szomorú szertartás”-hoz vezető utat, pontosabban a delegáció 1920. január 5. és június 4. közötti tevékenységét mutatja be A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly – Versailles – Budapest (1920) címet viselő, forrásokat és tanulmányt is közlő könyv.
A napló, amelyből kettő van
A közölt forrásanyag zömét a békedelegáció hivatalos naplója teszi ki. Mint az a szerkesztő, Zeidler Miklós által írt előszóból kiderül: „ennek egyik változata már régóta ismert volt – főként a történé­szek előtt –, hiszen 1939-ben megjelent a Papers and Documents Relating to the Foreign Relations of Hungary (Iratok és dokumentumok Magyarország külpolitikájához) című kiadványsorozat első kötetében.
Ez az iratgyűjtemény elsősorban a külföld számára készült, s a második világháború idején a külvilág előtt kí­vánta forrásszerűen bemutatni – és igazolni – a magyar külpolitika 1918–1921 közötti lépéseit, a dokumen­tumokat értelemszerűen idegen nyelven közölte.
Az angol, a francia és a német nyelvű iratok eredeti nyelven jelentek meg, a többi forrás – így a békeküldöttség naplója is – angol fordítást kapott. Mivel alcíme szerint Csáky István gróf (Neuillyben Apponyi Albert személyi titkára, a kötet megjelenésekor már Magyarország külügyminisztere) feljegyzései alapján készült, olykor »Csáky-napló«-ként is hivatkoztak rá.”
A közelmúltban azonban egy a történetírás számára is újdonságot jelentő dokumentummal gazdagodott a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos források köre.
„Előkerült az angol fordítás alapját képező szöveg első – természetesen magyar nyelvű – változata, mégpedig annak a Wettstein Jánosnak a hagyatékából, aki a békedelegáció főtitkárhe­lyetteseként a feljegyzéseket készítette.” A szerkesztő előszavából az is kiderül, hogy „mivel a Wettstein-napló afféle belső munkaanyag volt, és nem a nyilvánosság számára készült, meglehe­tős nyíltsággal szólt néhány bizalmas ügyről is. Így például azokról a propagandaakciókról, amelyeket a magyar kormány által politikailag és anyagilag is támogatott magyarbarát szlovák, ruszin és bánáti aktivis­ták hajtottak végre 1920 első felében azzal a céllal, hogy a Felvidék, Kárpátalja és a Bánság területét ne csatolják el Magyarországtól.”
E két dokumentum közlésének módja határozza meg a kötet szerkezetét. A Wettstein-napló eredetije és a Csáky-napló magyar fordítása az oldalpárok bal oldalán olvasható, míg a jobb oldalon a napi bejegyzésekhez dátum, illetve téma szerint kapcsolódó egyéb források kaptak helyet.
A történelem iránt érdeklődő, de nem szakember olvasó számára talán ez utóbbiak a kötet legérdekesebb lapjai. Megelevenedő történelmi alakok, a háború utáni Párizs mindennapjai, a hírektől elzárt, tehetetlenségük miatt szélsőséges érzelmi ingadozások között élő delegátusok leginkább komor pillanatai ismerhetők meg a minisztertanácsi jegyzőkönyvekből, magánnaplókból, magánlevelekből, visszaemlékezésekből, újságcikkekből karikatúrákból és fényképekből.
-
„... tehetetlenül ültünk a Château de Madridban, vagy sétáltunk a Bois de Boulogne-ban (hogy ezt szabadon tehettük, még különös kegy volt), Párizsba detektív kíséretében benézhettünk, kirakatokat bámulhattunk, sőt pénzünket is ott hagyhattuk bevásárlásokban, de arra, hogy érveinket összemérjük ellenfeleink érveivel, hogy állításaikra reápiríthassunk, tetteiket reájuk olvashassuk, soha alkalom nekünk nem adatott. [...] És mégis: az az idő, amelyet ilyen lelki kínok közt töltöttünk el, kedves emléket is hagyott bennünk –gondolom, mindnyájunkban – annak a jelenségnek révén, amely azt tűrhetővé tette, sőt időnként kellemessé, lélekemelővé. Mert csoda történt ott Neuilly-ben, szeretetre méltó csoda, melyet vajha tudnánk itt nagyobb méretekben megismételni: együtt volt vagy hatvan magyar ember, és nem volt sem pártoskodás, sem veszekedés, sem versengés, sem gyűlölködés, sem intrika, sem érvényesülési tülekedés, hanem a legteljesebb harmóniában, a szent cél iránt való önzetlen odaadásban, kölcsönös szeretetben és megbecsülésben, fegyelmezetten végezte ennek a társaságnak minden tagja a reá bízott munkát...”
(Apponyi Albert előszava Benda Jenő riportkönyvéhez, 1920. június)
Historiográfiai unikumok
A kötet készítői igyekeztek releváns, jellegzetes és érdekes darabokat válogatni; közülük jó néhány első közlés – valódi historiográfiai unikum. Témájuk szerteágazó: szóban vagy képen megjelenik többek között a ma­gyar delegátusok feladatköre, a franciaországi magyar hadifoglyok helyzete, a delegációt vezető Apponyi Albert beszéde, a te­rületvédő propaganda, számos portré a békeküldöttség tagjairól, a külügyminiszter és a hercegprímás folya­modványa a katolikus egyház közbenjárásáért, egy tudósítás a párizsi árviszonyokról, egy alternatív határ­javaslat Székelyföld visszacsatolásáról, a magyar küldöttek fantáziáját is megmozgató franciaországi szép­ségverseny, a békekonferencia végső döntése a magyar határokról, az amerikai magyarok washingtoni tün­tetése, a francia–magyar titkos tárgyalások, Apponyi memoranduma a béke aláírásának vagy elutasításának kérdéséről s végül egy képriport a békeszerződés aláírásáról.
A 26 politikusból, diplomatából és szakértőből, háromfős irodai személyzetből, továbbá hat gépíró­nőből, négy nyomdászból, négy irodaszolgából, hat újságíróból, öt vasutasból és hatfős vasúti éttermi személyzetből álló, 1920. január 5-én a Keleti pályaudvarról Apponyi Albert gróf vezetésével útra kelt békedelegáció – amelyhez útközben, illetve később még néhányan csatlakoztak – szállását Párizs határán kívül, egy neuillyi szállodában jelölték ki.
Mozgását pedig korlátozták, nehogy a magyar küldöttek politikusokkal vagy új­ságírókkal lépjenek kapcsolatba a francia fővárosban, s így nagyobb nyilvánosságot szerezzenek nézeteik terjesztéséhez.
A körülményeket illusztrálja egyebek mellett az is, hogy ennek a második emeleti két szűk szobájában működött a békedelegáció irodája és irattára, s itt helyezték el az állami nyomdából kölcsönzött kis kézisajtót is, melynek lendkerekét a delegáció 50 év alatti férfi tagjai váltott műszakban, párosával forgatták.
A közölt dokumentumokban részletesen olvashatunk olyan, a magyar történelmi köztudatban legendává vált eseményekről, mint például Apponyi Albertnek a békekonferencián – felváltva francia és angol nyelven – elmondott, a magyar álláspontot ismertető, majd azt a jelen lévő olasz kormányfő iránti udvariassági gesztusként olaszul is röviden összegző beszédéről, annak közvetlen fogadtatásáról és közvetett hatásáról vagy Teleki Pál etnográfiai térképéről, a „carte rouge”-ról („vörös térkép”).
Kevésbé ismert az a dokumentumok alapján megelevenedő, az olvasó számára pedig még a végkifejlet ismeretében is drámai feszültséget hordozó dilemmával kapcsolatos vita, amelynek lényege, hogy megtagadhatja-e Magyarország a békeszerződést aláírását, ha a konferencia nem fogadja el javaslatait.
-
A kötetben a forrásokon kívül olvashatók a magyar békeküldöttség által 1920 januárja és márciusa között benyújtott 38 jegyzék és a hozzájuk tartozó mellékletek listája, a szakirodalmi, levéltári és múzeumi hivatkozásokat tartalmazó forrás- és irodalomjegyzék, valamint névmutató.
A magyar békeküldöttség naplója
Neuilly – Versailles – Budapest 
(1920)
A forrásszövegeket válogatta, az idegen nyelvű szövegeket fordította, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Zeidler Miklós
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Történettudományi Intézet
Budapest, 2017 http://mta.hu/tudomany_hirei

Székely haza
Magyarok, besenyők, románok, szászok
A háromkötetes históriában Hegyi Géza ír arról, hogy a betelepülő székelyek szlávok mellett magyarokat is kellett, hogy találjanak mai lakhelyükön. Az Erdélyi-medence központi részét megszálló magyarságnak itt is voltak települései, ezt régészeti (lásd Székely Zoltán ásatásait), nyelvjárási bizonyítékok is igazolnák, a Maros megyeiek egy része pl. ma is mezőségi, tehát nem székely tájszólásban beszél. De erre vallanak olyan összetett helységnevek is, melyekben a Székely kitétel éppen arra vall, hogy nem székely közegben jöttek létre. A szerző úgy véli, az uralkodó kiüríthette itteni birtokait, amikor a területet átadta a székelyeknek, a földesúri tulajdonban lévő falvak azonban népességükkel együtt itt maradhattak, több példa szerint utóbb beolvadtak jogilag is a székely társadalomba (Vécke, Zsákod).
A török eredetű besenyőkről is van adat, néptöredékként még Szászsebes vidékén szomszédjai voltak a székelyeknek, utóbb velük sodródhattak az áttelepedéskor, de együtt fordultak elő még a Dunántúlon is. Feladatuk a csatlakozó népekéhez hasonlóan az volt, hogy katonailag kiszolgálják a királyt. Feltehetően dél-erdélyiek voltak azok a székelyek, besenyők és románok, akik szász társaikkal együtt 1210-ben a szász ispán vezérlete alatt vonultak be a magyar királyi seregbe, hogy részt vegyenek a Vidin alatti hadjáratban. Háromszéken a Besenyő falunév utal jelenlétükre például, Kézdiszéken pedig a Jenő nemzetség Besenyő ága egyúttal azt is bizonyítja, hamar beilleszkedtek a székely vérségi szervezetbe.
A románokat először a vidini hadjáratban említik együtt a székelyekkel, a szerző szerint egy évszázadon át ők veszik át a besenyők helyét a közös hadi vállalkozásokban. Akkor még a király szabad jogállású népe voltak, harcos lovas pásztornépként elsősorban a havasok őrzése volt a feladatuk, utóbb a 14. században magyar várnépekkel együtt betagolódtak a jobbágyosztályba és elveszítették kiváltságaikat. A Székelyföldön a 16. századtól kezdődik meg tömeges betelepedésük, első falvaik akkor alakulnak. Érdekes korábbi kivétel az aranyosszéki öt román falué, ők nem jobbágysorban éltek, hanem székely jog szerint, de vallásukat és népiségüket megtartották.
B. Kovács András
A Székelyföld története I–III. című nagymonográfia az MTA BTK, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum közös kiadványa. Szerkesztette a szerkesztőbizottság: Egyed Ákos (elnök), Bárdi Nándor, Hermann Gusztáv Mihály, Kolumbán Zsuzsánna (titkár), Oborni Teréz, Pál Judit, Reisz T. Csaba (olvasószerkesztő). Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Történészkonferencia Szent László megidézésével
A Szent László emlékév tiszteletére szervezte idén a hagyományos Nemzetközi Történészkonferenciát az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyergyószentmiklósi fiókegyesülete és a Gyergyói Népfőiskola. Történészek, művészettörténészek, néprajzkutatók és egyházi író világítottak rá a szent király korára.
„Aki nem tanul az elődök tapasztalatából, az óhatatlanul megismétli ugyanazokat az iránytévesztéseket” – üdvözölte a történészkonferenciát, és méltatta Garda Dezső történész szervezői munkáját Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós polgármestere. A villongásokkal teli időszakban stabilitást teremtő, az országot függetlenné tevő Szent Lászlóról elmondta: a valláserkölcsi értéket nemcsak a magánéletében tartotta fontosnak, hanem a közigazgatásban, az ország építésében is érvényesítette, tartós békét teremtett egész Közép-Európa számára. A keresztény király ma is példakép, keresztény hite, erkölcsi szilárdsága iránymutatást ad.
Szent László korának és életének felelevenítését szolgálták az előadók: Tringli István, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutató Központ tudományos főmunkatársa, Csukovits Enikő, az MTA Bölcsészettudományi Kutató Központ tudományos tanácsadója, Jánó Mihály, Kovászna megyei művészettörténész, valamint Garda Dezső történész, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) egyetemi docense.
A rendezvényszervező történész nagy örömmel fogadta a középiskolásokat és tanárukat a hallgatóság körében, viszont sajnálatát fejezte ki, hogy a BBTE gyergyószentmiklósi tagozatának egyetemistái nem lehetnek jelen a kulturális turizmusban is jelentős előadásokon.
Érték, erő, kereszténység
Mi az a Szent László-i hagyaték, ami ma is érték a magyarság számára? – tettük fel a kérdést Pál Antal Sándor történésznek, a történészkonferenciák minden évben visszatérő előadójának. „Ez a kérdés elgondolkodtató a szakemberek és a hétköznapi halandók számára is. Ha visszagondolunk azokra az időkre, amikor Szent László uralkodott, mi történhetett akkor, hogy ilyen legendák maradtak fenn róla. Azt hiszem, hogy nem véletlen, hogy e konferencia az ő nevéhez fűződik.
„Szükséges, hogy ne feledjük, mit köszönhetünk neki, mert nem csak a múltunk, a jövőnk is másképpen alakulna, ha ő nem létezik. Ma is üzen nekünk, akár a Szent László pénze legendával: ha valamiért igaz szívvel küzdünk, harcolunk, az úgynevezett pénzzé, azaz értékké válhat” – fejtette ki a történész.
„A magyar népnek üzen ma is Szent László kultusza: elsősorban azt, hogy erő kell a megmaradáshoz. Nem feledjük el, hogy ő egy katona szent volt – válaszolta a kérdésre Tringli István történész. Az ő kultuszából ugyanakkor lényegesen kiemelkedik a kereszténység megőrzésének fontossága, és amikor a magyar kormány úgy döntött, Szent László emlékév lesz a 2017-es, akkor emögött nagyon komoly politikai szándék volt. Tehát erő és kereszténység, ez a kettő az emlékév üzenete székelynek, magyarnak egyaránt.
Csukovits Enikő e témakör kapcsán egy másik részletre is rávilágított. Előadásában elmondta, a zarándoklat Magyarországon egyidős a kereszténységgel. A szent királyok sírjához is rendszeresen volt zarándoklat az 1000-es évek elején. Szent István és Imre székesfehérvári, Szent Margit margitszigeti, Szent Gellért csanádi sírhelyét viszont korántsem keresték fel annyian, mint ahányan Nagyváradra zarándokoltak. Az új királyoknak illett koronázásuk után Szent László sírjához zarándokolni. Ennek tükrében nekünk sem megengedett, hogy ne hajtsunk fejet a valláserkölcsi értékek fontosságáról máig üzenő király előtt.
A konferencia folytatódik
Csütörtökön további előadásokat hallgathatunk a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ Karancsi Sándor termében. Kutatásait ismerteti Kisné Portik Irén és Balázs Lajos néprajzkutató, Vetési László egyházi író, szórványkutató, Pál Antal Sándor, Rüsz Fogarasi Enikő és Garda Dezső történész. Balázs Katalin / Székelyhon.ro

Magyar koronázási érmék és „Szent István koronája” Kolozsváron
Nem mindennapi tárlatra készül az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum
Több mint 300 olyan érmét állítanak ki az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban, amelyeket magyar uralkodókoronázások alkalmából, vagy ezekre a ceremóniákra emlékezve bocsátottak ki. A Coronatus In Regem Hungariae… A Magyar Uralkodókoronázások Érmei című kiállítást a Magyar Nemzeti Múzeummal dolgozták ki. A magyar Szent Koronának minőségi, hagyományos technikákkal készített másolata is megtekinthető majd. A Făclia, amely az utóbbi időben szélsőségesen nacionalista cikkekkel jelentkezett, szerdán elmarasztaló írást közölt. Kifogásolta: „István király koronáját” készülnek kiállítani, miközben Románia nemzeti ünnepnapjára, és a 2018-as centenáriumra készül. Megtudtuk: a kiállításnak semmi köze ezekhez a megemlékezésekhez, sőt már 2015-ben meg szerették volna nyitni. A koronázási érmék feltérképezése egy átfogó kutatási projekt része, 2014-ben a Magyar Nemzeti Múzeum Pozsonyban már nyitott egy hasonló tárlatot.
– A kiállítás tervezetén már 2015-ben elkezdtünk dolgozni a Magyar Nemzeti Múzeummal, de bürokratikus bonyodalmak miatt a megnyitása elmaradt. Mindamellett, első lépésként még abban az évben megjelentettük a tárlat magyar–román nyelvű katalógusát, amely a két múzeum közös kiadványa – mondta el lapunknak Mitu Melinda muzeológus, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum munkatársa.
A kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Karának keretében működő Történettudományi Intézet hozzájárulása révén jöhetett létre, és egy átfogó, interdiszciplináris kutatásra alapul. Az MTA BTK Lendület Fiatal Kutatói Programjának keretében tevékenykedő, Szent Korona Kutatócsoport a magyar uralkodókoronázások és a Szent Korona 1526 és 1916 közötti történetének rendszeres áttekintésével foglalkozik. Céljuk többek között a magyar király-, illetve királyné-koronázások 16–20. századi ceremóniáinak részletes áttekintése, a koronázási jelvények és szertartások eddig ismeretlen újkori forrásainak összegyűjtése, a koronázási érmék adatbázisának összeállítása.
Ebben a törekvésben partner a Magyar Nemzeti Múzeum, amely a koronázási érmék feltérképezésének projektjébe bevonta szomszédos országok múzeumait is – magyarázta Mitu Melinda. Ennek folytán jöhetett létre 2014-ben a pozsonyi várban a Szlovák Nemzeti Múzeummal közösen szervezett kiállításuk a Pozsonyi Magyar Uralkodókoronázások Érmei (1563–1830) címmel.
A kolozsvári tárlat kurátora Găzdac-Alföldi Ágnes numizmatikus, aki a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárának szakmuzeológusával, Tóth Csabával, Soltész Ferenc Gábor gyűjtővel, kutatóval és a Lendület Szent Korona Kutatócsoport vezetőjével, Pálffy Géza akadémikussal dolgozott együtt a jelentős emlékanyag összeállításán, bemutatásán.
A kiállítás több mint 300 arany-, ezüst- és bronzérmét vonultat fel; az anyagnak mintegy fele az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum gyűjteményeiből származik, másik fele a Magyar Nemzeti Múzeumból érkezett – tudtuk meg Mitu Melindától. A koronázási érmék a hatalmi reprezentációnak voltak fontos eszközei, először II. Lajos koronázása alkalmával, 1508-ban bocsátottak ki ilyeneket. A tárlaton 1563-tól 1916-ig kiadott érmék sora szerepel. A magyar Szent Korona kiváló másolata a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéből származik. A tárlatot a múzeum már augusztus folyamán megnyitotta volna, de a koronamásolat csak két hete került vissza Kassáról – tájékoztatott a muzeológus. Ez a magyarázata annak, hogy mostanra tolódott a kiállítás megnyitása, semmilyen vonatkozásban nem kapcsolódik a december elsejei román nemzeti ünnephez. A 2018-as centenáriumra két tárlattal is készül a múzeum – tette hozzá.
– A Magyar Uralkodókoronázások Érmei című tárlat kivételes szemelvénye Közép-Európa elmúlt évezredbeli történetének. Megvalósulása egyértelmű tanújele a szervező intézmények szívélyes munkakapcsolatának, amely lehetővé teszi az európai kulturális örökség értékeinek feltérképezését, közös bemutatását – emelte ki a sajtónak küldött közleményében az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum. A kiállítást november 24-én, pénteken 18 órakor nyitják meg a Constantin Daicoviciu/Bástya utca. 2. szám alatti Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban, és 2018. január 24-ig lesz látogatható. Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)