Visszatérnek a lazarista szerzetesek Váradra
Szerda este Vita Consecrata. Nyolc évszázad szerzetesrendi történelem és művészet a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegyében címmel konferenciával egybekötött rendtörténeti kiállításmegnyitót tartottak a Püspöki Palotában, mely tavaszig tekinthető meg.
Az egybegyűlteket Böcskei László megyés püspök köszöntötte. Felidézte, hogy a 2014. november 30. és 2016. február 2. között zajlott Megszentelt Élet Évében az elmúlt hónapokban számos olyan rendezvényt szerveztek, melyek a kolostorokban és rendházakban élőkre hívta fel a figyelmet, a mostani azonban több ennél, hiszen arról szól, mit tettek az elmúlt évszázadokban, illetve tesznek még napjainkban is a váradi egyházmegye területén élő szerzetesek és nővérek, hozzájárulva ezáltal a társadalmi, kulturális, szociális és intézményi fejlődéshez. Dr. Kovács F. Zsolt atya, a püspökség irodaigazgatója úgy vélte, talán a „rendben vagyok, földön járok, égre nézek” mondat lehetne a legtalálóbb mottója a szimpóziumnak.
A konferencia első előadója dr. Botár Gábor székelyudvarhelyi plébános volt, aki a mallersdorfi ferences nővérek erdélyi tevékenységéről beszélt. Többek közt megtudtuk tőle, hogy a Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérek Szerzetesközössége 151 éve tevékenykedik Erdélyben. A rendet Paul Jozef Nardini atya alapította- akit sanyarú gyermekkora szociálisan érzékennyé tett- Pirmasensben, a székhelyet 1869-ben tették át Mallersdorfba. A kolostori élet alapja Szent Ferenc Harmadik Rendjének szabályzata, a nővérközösség pedig a Szent Család oltalma alatt áll. Erdélybe 1864. november 19-én érkezett az első hat nővér Nagyszebenbe, az intézmény fejlődése, koedukációs oktatási rendszer kialakítása céljából. Nagyváradon az egészségügy és az oktatás területén tevékenykedtek, 1895-ben Schlauch Lőrincz püspök kérvényezte, hogy a megyei kórházban vegyék át a betegek ellátását. 1897. január 1-től 15 nővér 250 beteget gondozott naponta, és a kórház kapacitása és a betegek száma évről évre nőtt. 1903. október 1-jétől a helyi gyermekkórházban is átvették a betegápolást, kezdetben 20 beteg mellett 5 nővér dolgozott, de számukra egyre gyarapodott. 25 év eredményes munka után az anyaház vissza akarta vonni a nővéreket, de néhányan még itt maradtak. Ezzel párhuzamosan közben Bognár István apátkanonok 3 nővért kért a szeminárium konyhájába, akik 1898. november 1-jétől elkezdték a munkát. Az I. világháború után Széchenyi Miklós püspök feloszlatta a papi szemináriumot, de utódja, Bjelik Imre újraindította, és szintén nővéreket kért a háztartás vezetésére. A II. világháború utáni 1948-as államosításkor a kongregáció intézményes befagyasztása is megtörtént, zaklatásokra került sor az iskoláikban, és kilakoltatták a nővéreket, akik annak ellenére, hogy le kellett tegyék a szerzetesi habitusukat, a külső formák hiányában is igyekeztek eleget tenni hivatásuknak. 1989 után az itt élő nővérek házukat a kongregációnak ajándékozták, melyet renováltak, és 1999 augusztusában felszenteltek. Jelenleg a Dózsa György utcai Kis Szent Teréz Házban 4 nővér gondoz 12 gyermeket, illetve 2012. október 11-én Böcskei László megáldotta a Brassói utcai Szent Ferenc Napközi Otthont.
Vincés nővérek
Barta Szabolcs lazarista szerzetes rendje és a vincés nővérek nagyváradi missziós munkáját mutatja be. Felvezetőjében arról beszélt, hogy lett az alapító, 19 évesen pappá szentelt Páli Szent Vince törtető, pénzéhes és karrierista fiatalemberből olyan személyiség, akit Franciaországban a szegények atyjaként, és a szeretet apostolaként tiszteltek. 1617-ben alapította a Szeretetegyesületet (mely a Caritas elődjének is nevezhető), 1625-ben a Missziós Társaságot (lazaristák), 1633-ban pedig a Szeretet Leányai Társulatot (vincés vagy irgalmas nővérek). Előbbiek működési területe a missziók, a papság képzése, valamint a szegényekkel, rászorulókkal való foglalkozás, utóbbiaké a betegápolás, az oktatás-nevelés és a karitatív szolgálat volt. 1878-ban Grazból indult egy nővércsoport Nagyváradra Nogáll János kanonok, későbbi püspök meghívására. Szolgálati helyük lett a Szent Vince Intézet, az Inmaculata Intézet, a velencei iskola, a Szent László Intézet, a Szent József kórház, a Katalin-telep, valamint Szentjobbon és Bélfenyéren is tevékenykedtek. A kommunizmus évtizedei után 1990-ben újrakezdték, 1996-ban költöztek be új tartományi házukba a Mioriţei utcában, ahol jelenleg 12-en élnek. A lazaristák 1940-ben érkeztek Váradra, a Katalin -telepre, ahol korábban a vincés nővérek végeztek lelkipásztori munkát. Népmisszióval, hittanoktatással foglalkoztak, pártfogolták a szegényeket és a munkásembereket. 1997-ben az utolsó lazarista atya is elhagyta Váradot, idén nyáron azonban a tartományi gyűlésen úgy döntöttek, jövőre visszatérnek a Katalin-telepre. Az amúgy váradi születésű Barta Szabolcs atya néhány napja már meg is érkezett, jelenleg a Szent László plébánián akkomodálódik.
Oklevelek
Az előadások végén Exc. Böcskei László megyés püspök oklevelekkel és az egyházmegye érdemérmének bronz kiadásával ismerte el a szerzetes és nővérközösségek tevékenységét. Ezt követően pedig megnyitották a Nyolc évszázad szerzetesrendi történelem és művészet a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegyében című kiállítást, melyhez Lakatos Attila kulturális referens fűzött néhány gondolatot.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Visszatért a lazarista rend a Katalin-telepre
A missziók, a papság képzése, valamint a szegények és a rászorulók megsegítése céljából alapította meg Páli Szent Vince a 17. században a Missziós társaságot, népies nevén a lazarista rendet, mely augusztus 1-jétől visszatért a váradi Katalin-telepre.
Páli Szent Vince (1589-1660) francia egyházmegyés pap 1625-ben alapította meg a Missziós társaságot, mely később a lazaristák népies elnevezést kapta, mivel Párizsban az anyaház a Szent Lázár-ház volt. A rendnek már a nevében is benne van, hogy missziós társaság, vagyis népmissziók, illetve külmissziók szervezésére hozta létre Szent Vince, ugyanis akkoriban, a 17. században a falvak nagyon elhagyatott állapotban voltak, nemcsak anyagi, hanem lelki szempontból is. A klérus, a papság, a szerzetesség inkább a városokban igyekezett letelepedni, mert ott volt jó élni, és ezért a falvakat elhanyagolták. Szent Vince amikor papként ezt tapasztalta, elkezdett szervezni népmissziókat, melyeknek olyan nagy sikere volt, hogy egyedül már nem győzte, így társakat toborzott maga mellé, s így jött létre a rend. Franciaországban sorra bejárták a falvakat, ott voltak egy bizonyos ideig, egy-két hétig, attól függően, hogy mekkora volt az illető település, vagy milyen szükségletek voltak. Prédikáltak, miséztek, gyóntattak, kibékítették a haragosokat, és megalapították az úgynevezett Szeretet-egyesületeket a szegények megsegítése céljából. Beindult tehát a rend élete, mely még Szent Vince életében a külmissziókkal egészült ki. Az alapító Madagaszkár szigetére küldött misszionáriusokat, valamint Írországba, s aztán a rend szépen lassan elterjedt Európában, és az egész világon. Ezen kívül a Missziós társaság feladatai közé tartozott még a papság képzése, valamint a szegények és a rászorulók megsegítése is.
Magyarországon az 1800-as évek végén jelent meg a rend, 1898-ban alakult meg az első ház Piliscsabán. Akkor még nem létezett önálló magyar tartomány, 1926-ban lett az. Ekkor Budapesten már megépült a központi rendház, ahonnan elterjedt aztán Erdélybe és a Partiumba is. Nagyváradon 1940-től voltak jelen a lazaristák, és volt egy missziós házuk Csíkszeredában, amit béreltek, és Kolozsváron terveztek építeni egy szép templomot, de sajnos közbejött a kommunista rendszer, ezért ez meghiúsult.
Katalin-telep
Az 1920-as években a vincés nővérek kezdtek kijárni a ma Katalin-telepként ismert városrészbe, mely egy szegénynegyednek számított. Kimondottan szegény emberek laktak ott, nyomorúságos körülmények közt, kunyhókban. Sár volt, utcák sem léteztek, egy régi bőrgyár működött ott, és nagyrészt ennek a munkásai laktak ezen a területen. A nővérek a gyerekekkel kezdtek el foglalkozni, vittek egy kis élelmet nekik, zsíros, lekváros kenyeret. Imádkoztak, tanították, és a gyerekeken keresztül eljutottak a szülőkhöz, a családokhoz is. Vasárnaponként litániákat szerveztek, különböző összejöveteleket, ájtatosságokat. Megépítettek egy kis kápolnát, mely a mostani plébániaépület legősibb része. Lassan azonban ezt a kis kápolnát kinőtték, és a ’30-as években kezdték el építeni a templomot, ami 1935-ben készült el, december 8-án szentelte fel Fiedler István püspök. A titulusa Csodásérmű Boldogasszony, róla nevezték el. Amúgy ezen városrészt egyes források szerint maguk a nővérek nevezték el Katalin-telepnek, az érmelátó Labouré Szent Katalinról.
1940-ban érkeztek meg a lazaristák, alapítottak itt közösséget, az első plébános Szedenik Nándor volt, aki negyven évig töltötte be ezt a tisztséget, 1983-ban halt meg. A Missziós társaság tagjai látták el a templomot, illetve a később a plébániát 1997-ig. Az utolsó lazarista plébános Dusik Tibor atya volt, akit megválasztottak tartományfőnöknek, így Budapestre kellett utaznia a központi házba, és akkor fiatal utánpótlás még nem volt. Nem volt tehát kit küldjenek helyette, és a Nagyváradi püspökség vette át a plébánia vezetését szerződés alapján. Ez tartott egészen mostanáig. A közelmúltban, 2015-ben Böcskei László megyés püspök levélben fordult a rendfőnökhöz, azt tudakolva: mi a lazaristák szándéka, szeretnének-e visszatérni vagy sem? A rendi gyűlés úgy határozott, hogy igen. Ezért van tavaly novembere óta Nagyváradon Barta Szabolcs, akinek a nevét Kunay Viktor rendfőnök terjesztette a püspök elé, amit ő jóváhagyott. A várad-újvárosi Szent László-plébániát jelölte ki tapasztalatszerzésre a számára, hogy beleláthasson egy plébánia működésébe, életébe. 2016. augusztus 1-től nevezte ki plébánosnak Katalin-telepre, tehát hivatalosan ettől a dátumtól kezdve vannak jelen a lazaristák ismét Nagyváradon.
Nem lesz egyedül
Barta Szabolcs mindenfajta értelemben hazatért Nagyváradra, hiszen itt született, nőtt fel, és az érettségi után került a lazaristákhoz Budapestre. A Katalin-telepen keresztelte a már említett Szedenik Nándor atya, ebben a templomban volt első áldozó, bérmálkozó, sőt itt szentelték pappá 2005-ben, tehát eddig minden szentséget itt vett fel. Nem egyedül fog szolgálni, ugyanis a lazaristáknál szabály, hogy közösségben élnek, tehát hosszú távon lazarista nem élhet egyedül, ezért ősszel érkezni fog egy rendtárs Magyarországról, aki egyébként szintén erdélyi származású. Ketten fogják tehát ellátni a Katalin-telepi plébániát, illetve a filiát, Biharszentjánost.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro