Marosvásárhelytől Marosvásárhelyig címmel Kincses Előd életútját bemutató kötetet adott ki az erdélyi Minerva Művelődési Egyesület. Kincses Előd jelenleg Budapesten és Marosvásárhelyen is működteti ügyvédi irodáját, a román-magyar gazdasági kapcsolatok erősítését segíti munkájával. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 6./

Napvilágot látott Gál Mária D. O. (Kényszerlakhely) /Minerva Művelődési Egyesület, Kolozsvár, 1996, Minerva Könyvek - 3/ Alcíme: Az erdélyi föld és földbirtokosság sorsa a második világháború után.

Megjelent Tibori Szabó Zoltán Ferenczy Júlia /Minerva Művelődési Egyesület és Szabadság kiadása, Kolozsvár, 2000/ című monográfiája. A kolozsvári festőművész pályáját fényképekkel és reprodukciókkal gazdagon illusztrált könyv felvételeit László Miklós és Csomafáy Ferenc készítette. /Szabadság (Kolozsvár), máj. 16./ Ferenczy Júlia /Nyárádszentbenedek, 1909. ápr. 3. - Kolozsvár, 1999. júl. 26./

Tibori Szabó Zoltán monográfiája /Ferenczy Júlia, Minerva Művelődési Egyesület és Szabadság kiadása, 2000/ többet ad annál, amit ez a műfaj nyújtani szokott: túl a művész életrajzi adatain és pályafutásának kiemelkedő fejezetein, betekintést nyújt a korabeli Kolozsvár szellemi életébe. Annak ellenére, hogy ezeknek a tehetségeknek a feje fölött egyik napról a másikra országhatárok vonultak át, s bár kikerültek nemzetük művészi vérkeringéséből, nem adták fel a küzdelmet, és újrarendezve soraikat folytatták azt, ami tulajdonképpen természetes feladata minden felelős értelmiséginek: ecsettel, vésővel, daccal szolgálták a köz ügyét, a megmaradást. Ilyen ember volt Ferenczy Júlia is, aki 1941-ben egy olasz tanulmányút helyett inkább a székelyföldi ösztöndíjat választotta. - Több, mint tíz évi gyűjtés, szerkesztés eredménye ez a könyv. /Ferenczy Júlia. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 22./

Megjelent Murádin Jenő művészettörténész monográfiája Kovács Zoltán festőművészről a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület gondozásában. Páll Árpád Kovács Zoltán visszaemlékezéseit az 1950-es évek elején szalagra rögzítette. Ez volt az alapja a monográfiának. Ezt egészítette ki - a pályaképet föltárva - Murádin Jenő. Kovács Zoltán 1913. szeptember 30-án született Kolozsvárott, öt esztendeig (1937-1942) a budapesti Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt. /Kovács Zoltán-monográfia. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 29./

"Márc. 8-án Kolozsváron, a Röser könyvesboltban Szilágyi Júlia irodalomkritikus bemutatta Tibori Szabó Zoltán Élet és halál mezsgyéjén - Zsidók menekülése és mentése a magyar-román határon 1940-1944 között /Minerva Művelődési Egyesület, Kolozsvár/ című kötetét. /Élet és halál mezsgyéjén. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 9./"

"Nagy elismeréssel méltatta Randolph L. Braham (a New York-i Egyetem professzora) Tibori Szabó Zoltán könyvét /Élet és halál mezsgyéjén. Kolozsvár, Minerva Művelődési Egyesület, 2001/. Ebben a szerző az erdélyi zsidóság tragédiájáról írt. A második bécsi döntéssel visszatért Észak-Erdélyben 164 ezer zsidó élt. A magyarok kezén marad zsidók sokkal rosszabb sorsra jutottak, mint a hagyományosan idegengyűlölőnek és antiszemitának tartott románokén maradt hittársaik. A dél-erdélyi zsidóság csaknem érintetlenül megmenekült, Észak-Erdély zsidósága Auschwitzban kötött ki. Ezen ellentmondásos helyzetet vette számba a "nagy tiszteletnek örvendő erdélyi újságíró, Tibori Szabó Zoltán". Tibori Szabó tanulmánya cáfolta román nacionalisták beszámolóit, amelyeknek célja a Ion Antonescu marsall nácibarát rezsimje által a második világháború idején elkövetett gyilkosságok szőnyeg alá seprése. Miközben rögzítette a magyarok felelősségét közel 600 ezer zsidó megsemmisítéséért, leleplezte a románok "humanizmusát" a magyarok "barbárságával" szembeállító román nacionalistáknak próbálkozásait. Az Antonescu rehabilitációjáért küzdő románok már az 1980-as évek közepétől kezdődően nagyjából két idős és személyesen érdekelt egyén kitalált mentési akcióira alapoztak. Ezek dr. Mosche Carmilly-Weinberger, Erdély fővárosa, Kolozsvár kisszámú neológ hitközségének egykori főrabbija, illetve Raoul Sorban román festő és egyetemi tanár, akit 1986 novemberében Népek Igazának ismertek el, s aki később Antonescu rehabilitálásának bajnokává vált. Az említett két személy által kreált mítoszok és legendák leleplezésével Tibori Szabó a történelmi igazságot segítette. A könyv többnyelvű könyv- és cikkbibliográfiát is tartalmaz, amely az 1984 és 2000 között Romániában megjelent, a magyar holocausttal foglalkozó írásokat veszi számba. /Randolph L. Braham (a New York-i Egyetem professzora): Élet és halál mezsgyéjén. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 15./"

"Tibori Szabó Zoltán képzőművész-monográfiájáról /Ferenczy Júlia, Minerva Művelődési Egyesület, Kolozsvár, 2000. és Balázs Péter, Komp-press, Kolozsvár, 2002./ írt a legnagyobb elismeréssel Szabó Csaba. Tibori Szabó Zoltán egyúttal korképet is adott. A Ferenczy Júlia-monográfiát évtizedes kutatómunka előzte meg. A Balázs Péter-monográfia sem mentes az empatikus megközelítésektől. A szerző az erdélyi közelmúlt történéseit boncolgatja, ezt mutatták korábbi munkái /Teleki Béla erdélyisége -1993, Élet és halál mezsgyéjén - 2001/ is. Tibori számára a Trianon utáni erdélyi sors egy nagy folyó, amelyben a megmaradottak csónakélethez vannak kötve; a sorsszabadság szegényes: kievezni jobbra, kievezni balra, majd visszaülni - vagy egyszerűen már startból bevonni az evezőket. Nem tudna például teljes képet alkotnia az olvasó Balázs Péterről, ha nem ismerné meg a művész reakcióit a kor által kreált igencsak prózai helyzetekben. "Balogh Edgár szinte utasításként rám parancsolt, hogy a jövőben legyek elővigyázatosabb, mert ha egy váratlan ellenőrzés során megtalálják nálam a kilopott iratot, fejbe lőnek érte...". A csónaksors szétszórta a 20. század erdélyi magyar utasait, és a jobb és bal partnak ma is megvannak a szekértábor-maradványai. /Szabó Csaba: Csónaknyira a harmadik parttól. Tibori Szabó Zoltán tényregény-vázlatai. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 6./"

Április 29-án veszi át a bécsi egyetem dísztermében Andrei Marga, a Babes-Bolyai Tudományegyetem akadémiai tanácsának elnöke a Herder-díjat. A rangos kitüntetést Marga az európai kulturális örökség megőrzéséhez és gyarapításához való hozzájárulásért kapja. Több román és magyar neves alkotó is megkapta már ezt a díjat, köztük Constantin Daicoviciu történész, valamint Adrian Marino irodalomtörténész, aki a Szabadságot működtető Minerva Egyesület alapító tagja volt. Az erdélyi magyar személyiségek között található többek között Kányádi Sándor és Sütő András, a magyarországiak között pedig Csoóri Sándor érdemelte ki a díjat. /B. T.: Ma veszi át Andrei Marga a Herder-díjat. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 29./

Közlekedési balesetben váratlanul elhunyt Balló Áron /Kolozsvár, 1967. nov. 23. – Kolozsvár, 2006. júl. 7./, a Szabadság 38 éves főszerkesztője. Balló Áron a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar és angol irodalom szakán szerzett diplomát 1993-ban. Újságíróként már 1987-től dolgozott, az Echinox című kolozsvári diáklap magyar oldalainak szerkesztőjeként. 1990 tavaszán került a Szabadsághoz, ahol előbb riporteri, majd szerkesztői állást töltött be. 1990 és 1995 között a Kolozsvári Rádió magyar adása Diákperiszkóp című műsorát szerkesztette. 1995–1998 között a Szabadság főszerkesztő-helyettese, azóta a napilap főszerkesztője volt. Ugyancsak 1998 óta a lapot kiadó kereskedelmi társaság tulajdonosának, a Minerva Művelődési Egyesületnek az elnöke volt, s az utóbbi két esztendőben a Romániai Magyar Lapkiadók Egyesületét is elnöki minőségben vezette. A lap folyamatos korszerűsítésére törekedett, s arra, hogy az újság híven tükrözze az erdélyi magyarság életének fontos történéseit. Felkarolta a fiatal újságírókat, s ezáltal jelentős mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a szerkesztőség átlagos életkora 30 év alá csökkent. Egyik fő tevékenysége az olvasókkal való állandó kapcsolattartás és párbeszéd volt. Külföldi tanulmányutakat tett az Egyesült Államoktól Nagy-Britanniáig. /Balló Áron 1967–2006. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 10./

Nagyenyeden a Szabadság szerkesztői találkoztak az olvasókkal január 16-án a Bethlen Gábor Kollégiumban. Velünk tartottak a Kolozsvári Magyar Opera művészei is, akik hangulatos műsorukkal még több rajongót szereztek maguknak. Köllő Katalin, a Szabadság kulturális rovatvezetője, a kollégium véndiákja bemutatta a szerkesztőség jelenlévő tagjait, majd Újvári Ildikó főszerkesztő a Szabadságról beszélt. A Szabadság tulajdonosa az a Minerva Művelődési Egyesület, amelynek tagjai a szerkesztőség alkalmazottai. Az 1989 után kialakult struktúra a lap függetlenségének megőrzését hivatott szolgálni. Kiss Olivér, a Szabadság honlapjának szerkesztője emlékeztetett arra, hogy a Szabadság a magyar nyelvű lapok közül világviszonylatban elsőként került fel az internetre 1995-ben. Népszerűnek bizonyulnak a néhány hete beindult, szintén kommentálható blogok. Tibori Szabó Zoltán, a Szabadság főpublicistája a nemrég elhunyt Izsák Sámuel, az orvostudományok doktora, az orvos-és gyógyszerészettörténet jeles személyisége hagyatékából származó dokumentumokat adott át az iskola könyvtára részére. Csávossy György, a bor hazai lovagja emlékeztetett: Nagyenyed mindig Kolozsvár vonzáskörében létezett, a kapocs akkor gyengült meg, amikor a Ceausescu-korszakban megszületett a rendelet, miszerint nem szabad más megyében megjelenő lapra előfizetni. A találkozón jelen voltak a Szabadságban rendszeresen közlő helyi tudósítók is: Bakó Botond, Józsa Miklós, Dvorácsek Ágoston. A kollégium hatvanezer kötetes dokumentációs könyvtárában a gyűjtemény őrea, Győrfi Dénes kalauzolt el a vendégeket. A ritka kincseket őrző nagyenyedi könyvtárat sok megpróbáltatás érte, többször felgyújtották, állományát szétszórták, elhurcolták, így találtak rá például egy 1474-es ősnyomtatványra egy román parasztasszony „fejőszékeként”. /Kerekes Edit: Csávossy György: a Szabadság a nagyenyediek lapja. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 19./

Kolozsváron indult 1989. december 23-án a Szabadság, mint „a demokratikus közvélemény napilapja”, 1994. január 4-től „kolozsvári közéleti napilap”; jelenlegi alcíme (2007. január 16-tól): „erdélyi közéleti napilap”. Alapító-munkatársi gárdája a diktatúra bukásáig a Kolozsváron megjelent Igazság belső munkatársainak egy csoportja volt, amelyhez december 22-én spontánul a város több ismert magyar értelmiségije csatlakozott. Kiadója a Szabadság Kft., kiadótulajdonosa a Minerva Kulturális Egyesület. A Szabadság 2002 augusztusában kérelmezte felvételét, és 2003. február óta tagja az Európai Kisebbségi és Regionális Nyelvű Napilapok Szövetségének (MIDAS), amely 2007. május 3–6. között Kolozsváron tartotta meg éves konferenciáját és közgyűlését. /(t.): Szabadság. Laptörténeti adatok. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 12./

December 23-án a 21. életévébe lépő Szabadság még a régi számítás szerint is felnőtté válik. Joggal várhatja el tehát olvasóközönségünk, hogy a lap ehhez méltó módon viselkedjék a jövőben: megkomolyodva, de ugyanakkor érdekfeszítően és derűsen is szolgálja tovább „a nagyérdeműt” – fogalmazott Tibori Szabó Zoltán, a Szabadságot kiadó Minerva Művelődési Egyesület elnöke a lap huszadik születésnapja alkalmával szervezett ünnepségen. A rendezvény sajtótörténeti kiállítással kezdődött, majd ünnepi műsor következett. /Felnőtté vált a 20. születésnapját ünneplő Szabadság. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 14./

Markó: számos joggal élhetünk, de sok még a teendő
Se diktatúrát lerombolni, se demokráciát építeni nélkülünk nem lehet
Az RMDSZ stabilitásának az volt a feltétele az elmúlt húsz évben, hogy önálló maradt, soha nem tette mástól függővé a jövőjét, nem kötötte másokhoz a szekerét, így a szövetség csak egyvalakihez van hozzáláncolva: saját közösségéhez – fejtette ki Markó Béla szövetségi elnök szombaton Kolozsváron, az RMDSZ megalakulásának huszadik évfordulója alkalmából tartott gálaműsoron. Az ünnepségen a szövetség vezető tisztségviselői és egykori alapítói mellett jelen voltak a magyar kormány képviselői, a romániai és magyarországi politikai pártok képviselői, a Kárpát-medencei magyar szervezetek, valamint a magyar történelmi egyházak és civil szervezetek vezetői. Hivatalos volt az eseményre Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetője, az RMDSZ volt tiszteletbeli elnöke is, aki azonban a novemberben püspökké választott Csűry István felavatásán vett részt Nagyváradon.
A Himnusz eléneklésével kezdődött szombaton az RMDSZ huszadik születésnapja alkalmával szervezett ünnepi gálaműsor a Kolozsvári Magyar Operában. Ezt követően Skovrán Tünde kolozsvári színművész Tompa László Vallomás című versét adta elő, majd Az elmúlt húsz év című rövidfilm után Markó Béla szövetségi elnök lépett színpadra, és köszöntötte a jelenlévőket. Az elmúlt két évtizedet értékelő ünnepi beszédében a szövetségi elnök kifejtette: a kommunista diktatúra utolsó éveiben felgyorsult a bomlás, eltűnt a magyar nyelv a közéletből, már a legeldugottabb székely településen sem lehetett magyar emléktáblát látni. Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Csíkszereda, Nagyvárad és a többi erdélyi város és falu nevét már a magyar újságokban sem lehetett leírni magyarul, egyetlen önálló magyar középiskola sem volt. Közösségként szinte semmink se maradt, és a legnagyobb veszteség az volt, hogy a remény is eltűnni látszott. A nyolcvanas években egyre több magyar telepedett ki külföldre, úgy tűnt, hogy Románia egyszínűvé válik, és a kommunista nemzetállam teljes diadalt arat – mondta az RMDSZ elnöke.
Leszögezte: utóbb azonban az események bebizonyították, hogy mégis meg lehet itt maradni magyarnak, újjá lehet építeni az országot, és ezen belül a magyar közösséget.
Napok alatt többezren iratkoztak az RMDSZ-be
Bukarestben és Erdély különböző városaiban 1989 decemberében napok alatt jött létre az RMDSZ, napok alatt több száz­ezren iratkoztak be a szervezetbe, amely azóta is él és képviseli a magyar közösséget. Markó Béla szerint a magyar közösség tudta, mit kell tenni: szövetséget kell létrehozni, el kell kerülni a pártosodást, egységesen kell fellépni, erőt, szolidaritást kell mutatni, és azonnal el kell kezdeni a politikai küzdelmet. Az RMDSZ elnöke utalt a közösségen belüli vitákra és véleménykülönbségekre is, ám hangsúlyozta: Tőkés László temesvári szerepvállalása már akkor bebizonyította, hogy ebben az országban a magyarok nélkül sem diktatúrát lerombolni, sem demokráciát felépíteni nem lehet. Markó Béla kiemelte azt is, hogy fejet kell hajtanunk az RMDSZ első elnökének, Domokos Gézának, és Sütő Andrásnak az emléke előtt is.
Kiemelte: az RMDSZ nélkül továbbra sem lehet jelentős változást végigvinni az országban. Temesvár bebizonyította, hogy a diktatúrát nem lehet a magyarok nélkül lebontani, az elmúlt húsz év parlamenti küzdelmei és kormányzati szerepvállalásai pedig arról tanúskodnak: a demokráciát nem lehet nélkülünk felépíteni.
Az egyik legnagyobb érték, amit a romániai magyar közösség létrehozott az utóbbi két évtizedben a szövetség eszméje – mondta Markó, hozzátéve: az RMDSZ a romániai politikai élet legstabilabb politikai szervezete. Ennek az volt a feltétele, hogy a szövetség önálló maradt, soha nem tette mástól függővé a jövőjét, nem kötötte másokhoz a szekerét – mondta. Mint fogalmazott, többször léptünk koalícióra, egyezségeinket betartottuk, és ezután is be fogjuk tartani, de mi csak egyvalakihez vagyunk hozzáláncolva: saját közösségünkhöz.
Kitüntették azokat, akik sokat tettek a szervezetért
Ma a magyar közösség számos olyan jogot tudhat magáénak, amelyektől 1989 decembere előtt megfosztottak, és amelyektől azután is, például Marosvásárhely 1990-es véres márciusa alkalmával próbáltak távol tartani – hívta fel a figyelmet az RMDSZ elnöke, emlékeztetve egyben arra is, hogy mennyi minden nincs még az állami magyar egyetemtől egészen a különféle autonómiákig, illetve hány jogunk van papíron, amit a gyakorlatban még csak részlegesen alkalmaznak.
Ne adjuk fel Kolozsvárt
Markó Béla beszédét követően a meghívottak ünnepi köszöntései, felszólalásai hangzottak el. Elsőként Kántor Lajos kolozsvári irodalomkritikus, a Korunk című folyóirat volt főszerkesztője szólalt fel, aki mint az RMDSZ egyik alapítója osztott meg néhány gondolatot a jelenlévőkkel. Beszédének vezérgondolata az volt, hogy ne adjuk fel Kolozsvárt, amely szerinte „fel nem adható város”. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy az RMDSZ története szempontjából is jó választás volt Kolozsváron megszervezni 1990. január 7-én a szövetség első tanácskozását, most pedig a huszadik évforduló alkalmával tartott ünnepséget. Végezetül Kántor „jó választásokat” és „jó válaszokat” kívánt az elkövetkező húsz évre az RMDSZ-nek.
A határon túli magyar szervezetek nevében Kasza József kifejtette: fejet hajt az RMDSZ által az elmúlt két évtizedben elért eredmények előtt, amelyek szerinte az elkövetkezőkben sem fognak elmaradni. Az elmúlt években a politikából visszavonult újvidéki volt polgármester az anyaország és a határon túli magyarság viszonyáról szólva hangsúlyozta: általában az anyaországtól segítséget vár az országhatáron kívül élő magyarság, most azonban olyan időket élünk, hogy utóbbiaknak kell segítséget nyújtania az anyaországnak ahhoz, hogy talpra álljon, és ne vesszen el.
Emil Boc miniszterelnök üzenetét az RMDSZ-szel kormánykoalíciót alkotó Demokrata Liberális Párt (PD-L) alelnöke, Ioan Oltean olvasta fel. Levelében a kormányfő hangsúlyozta: az RMDSZ az elmúlt évek során az egyik legjobb partner volt, komoly, kiegyensúlyozott és pragmatikus politikát folytatott, és jelentős szerepet játszott a társadalom demokratizálásában. Boc üzenetében kifejezte reményét, hogy az RMDSZ-el való partnerség a hatékony kormányzás és az etnikumközi együttműködés modellje lesz. A Szociáldemokrata Párt (PSD) részéről Cristian Diaconescu alelnök vett részt az ünnepségen, aki pártja jókívánságait tolmácsolta, és azt hangsúlyozta: még sok a közös tennivaló.
Az RMDSZ megkerülhetetlen szereplő
Bajnai Gordon magyar miniszter­elnök üdvözletét Gémesi Ferenc, a Miniszterelnöki Hivatal szakállamtitkára tolmácsolta a jelenlévőknek. Megállapította: az RMDSZ nélkül nehezen beszélhetnénk ma magyar nyelvű intézményekről, magyar oktatásról, a magyar-román együttélés új korszakáról, közös kormány­ülésekről. A politikus szerint az elért eredményekhez nagy elszántságra, bátorságra és kompromisszumkészségre volt szükség. Úgy vélte, hogy az RMDSZ megkerülhetetlen szereplője a magyar-román viszonynak, és példát mutatott a Kárpát-medence egész magyarsága számára.­Végezetül Gémesi Ferenc egy emlékplakettet adott át Markó Bélának, amelyet a magyar kormány ajándékozott az RMDSZ-nek a huszadik évforduló alkalmával. A Magyar Szocialista Párt (MSZP) üzenetét Lendvai Ildikó pártelnök tolmácsolta. A magyarországi politikus párhuzamot vonva a két párt között hangsúlyozta, hogy az MSZP és az RMDSZ egyaránt nehéz és válságos időkben vállalt kormányzati felelősséget, amikor ez a tevékenység nem népszerűséget hozott, hanem hatalmas felelősséget rótt rájuk. Mint fogalmazott, az RMDSZ útja továbbra is változatlan, és a felelősség útját kell követnie.
Kedélyes beszélgetésekre is jutott idő az RMDSZ-es politikusok között
Harrach Péter, a Fidesz-KNPP képviselője, az Országgyűlés alelnöke kifejezte reményét, hogy az RMDSZ-nek lesz ereje a jövőben is párbeszédet folytatni a többségi társadalommal, felvállalni a nemzeti egység ügyét az európai normák betartásával. Csak egy erős anyaország képes arra, hogy a nemzeti egységet megvalósítsa, és amelyre az összmagyarságnak szüksége van – mondta Harrach Péter. A kettős állampolgárság megszerzését könnyítő, kudarcba fulladt 2004. december 5-i népszavazás miatt a határon túli magyarságot megkövető politikus hozzátette: áldozatvállalások és kompromisszumok árán is meg kell teremteni a nemzeti egységet. Csapody Miklós, a Magyar Demokrata Fórum (MDF) képviselője elmondta: az erdélyi magyar méltóság nyilatkozik meg jelen ünnepségen. Kifejtette ugyanakkor, hogy az RMDSZ olykor a románokkal viaskodva vagy együttműködve, hol ellenzékben, hol kormányon, mindig a pragmatikus nemzeti érdekképviselet szellemében cselekszik.
A Magyar Koalíció Pártját (MKP) Berényi József képviselte, aki a két határon túli magyar közösség helyzete között vont párhuzamot. A szlovákiai politikus elmondása szerint nagyon sok a hasonlóság a két közösség életében, és mint ilyen, az RMDSZ sok esetben példát mutat számukra.
Kétszáz személyt tüntettek ki
Az ünnepi köszöntések után emlékplakett-átadásra került sor: az RMDSZ vezetősége Gyarmathy János marosvásárhelyi képzőművész alkotásával és dísz­oklevéllel ajándékozott meg több mint kétszáz személyt, aki az elmúlt húsz évben valamilyen formában hozzájárult a szövetség megalapításához és működéséhez. Nevükben Cs. Gyimesi Éva egyetemi professzor mondott köszönetet: az értelmiség és a hatalom között párhuzamot vonva arra intett, hogy ne tévesszék soha össze a hatalom szeretetét a szeretett haza hatalmával.
Markó Béla szövetségi elnök az évforduló alkalmával bejelentette: bejegyezték a Kós Károly Akadémia Alapítványt, és a Szabadság napilapot kiadó Minerva Egyesülettel közösen egy erdélyi művelődési központot hoznak létre Kolozsváron.
Az RMDSZ ugyanakkor két kiadványt is megjelentetett: a Húszéves az RMDSZ című könyvet, amely a szövetség két évtizedes történetének kronológiáját, iratgyűjteményének egy válogatását, egykori és mai tisztségviselőinek névjegyzékét tartalmazza; a másik kötet pedig a közel hétszáz fényképet magába foglaló Évek és képek című fotóalbum.
A gálaműsoron fellépett ifj. Márkos Albert hegedűművész, aki id. Márkos Albert A táncban című művét adta elő. A jelenlévők Hatházi Andrást is hallhatták, a kolozsvári színművész Horváth István Tornyot raktam című versét mondta el. Végezetül a Harmadik zenekar kíséretében Demeter Panni népdalokat énekelt, majd a Bogáncs együttes néptáncokat adott elő.
PAPP ANNAMÁRIA. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyre kisugárzó értékek központja
Olyan sok, egész Erdélyre kisugárzó érték található Kolozsváron, hogy mindenképp hasznos lesz, ha létrejön a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Minerva Művelődési Egyesület égisze alatt működő Erdélyi Magyar Kulturális Központ – nyilatkozta a Krónikának Kántor Lajos közíró, irodalomtörténész, az RMDSZ alapító tagja.
Markó Béla, a RMDSZ elnöke szombaton a szövetség huszadik születésnapján jelentette be az alapítvány létrehozását és a kulturális központ tervét. Kántor Lajos szintén szombaton a „fel nem adható város”-nak nevezte Kolozsvárt.
Mint vélekedett, már az alapítvány névválasztása is jó, hiszen Kós Károly építész, író, grafikus, könyvtervező és politikus hagyatéka rendkívül gazdag és feldolgozatlan még. Tibori Szabó Zoltán, a Szabadság napilapot kiadó Minerva Egyesület elnöke érdeklődésünkre elmondta: a kulturális központ gazdasági alapját a Minerva által visszaigényelt és részben visszakapott belvárosi ingatlan jelenti – a még állami tulajdonban levő épület visszaszolgáltatása már folyamatban van.
A tervek szerint a kulturális központnak az 1920 és 1948 között a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézetnek helyt adó Brassai Sámuel utcai ingatlan ad majd helyet. Kántor Lajos úgy nyilatkozott, a helyszín megfelel a célnak, hiszen elég terület áll rendelkezésre, viszont a központ kialakításához várhatóan sok pénzt kell majd belefektetni.
Megkeresésünkkor Tibori Szabó Zoltán és Lakatos András, az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnöke egybehangzóan úgy nyilatkozott, egyelőre csak a kulturális központ alapkoncepciójával készültek el – eddig ugyanis az alapítvány alapszabályán dolgoztak, beszerezték a bejegyzéshez elengedhetetlenül szükséges okiratokat, és eldöntötték, milyen ingatlan ad majd helyet az új intézménynek.
Hogy tulajdonképpen miben áll majd az Erdélyi Magyar Kulturális Központ tevékenysége, később döntik el a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Minerva Művelődési Egyesület vezetői.
Kiss Előd-Gergely. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi Magyar Kulturális Központ alakul Kolozsváron
Olyan sok, egész Erdélyre kisugárzó érték található Kolozsváron, hogy mindenképp hasznos lesz, ha létrejön a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Minerva Művelődési Egyesület égisze alatt működő Erdélyi Magyar Kulturális Központ – nyilatkozta a Krónikának Kántor Lajos közíró, irodalomtörténész, az RMDSZ alapító tagja.
Markó Béla, a RMDSZ elnöke szombaton a szövetség huszadik születésnapján jelentette be az alapítvány létrehozását és a kulturális központ tervét. Kántor Lajos szintén szombaton a „fel nem adható város”-nak nevezte Kolozsvárt.
Mint vélekedett, már az alapítvány névválasztása is jó, hiszen Kós Károly építész, író, grafikus, könyvtervező és politikus hagyatéka rendkívül gazdag és feldolgozatlan még. Tibori Szabó Zoltán, a Szabadság napilapot kiadó Minerva Egyesület elnöke elmondta: a kulturális központ gazdasági alapját a Minerva által visszaigényelt és részben visszakapott belvárosi ingatlan jelenti – a még állami tulajdonban levő épület visszaszolgáltatása már folyamatban van.
A tervek szerint a kulturális központnak az 1920 és 1948 között a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézetnek helyt adó Brassai Sámuel utcai ingatlan ad majd helyet. Kántor Lajos úgy nyilatkozott, a helyszín megfelel a célnak, hiszen elég terület áll rendelkezésre, viszont a központ kialakításához várhatóan sok pénzt kell majd belefektetni.
Tibori Szabó Zoltán és Lakatos András, az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnöke egybehangzóan úgy nyilatkozott, egyelőre csak a kulturális központ alapkoncepciójával készültek el – eddig ugyanis az alapítvány alapszabályán dolgoztak, beszerezték a bejegyzéshez elengedhetetlenül szükséges okiratokat, és eldöntötték, milyen ingatlan ad majd helyet az új intézménynek.
Hogy tulajdonképpen miben áll majd az Erdélyi Magyar Kulturális Központ tevékenysége, később döntik el a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Minerva Művelődési Egyesület vezetői.. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Alanyi jogú sajtó?
Nem hozott meglepetést a Bethlen Gábor Alap döntése az Új Magyar Szó támogatási pályázatáról: a magyar állam 2011-ben is nulla forinttal járul hozzá az egyetlen országos romániai magyar napilap megjelenéséhez.
A határon túli magyar kultúra támogatására létrehozott Bethlen Gábor Alapnak (BGA) a napokban közzétett pályázati eredményhirdetése szerint ugyanis hasonló döntés született, mint a Szülőföld Alap (a BGA elődje) tavaly őszi pályázatainak esetében: az akkor szétosztott, összesen 1,315 milliárd forint összegű támogatásból egyetlen forint sem jutott az ÚMSZ-nek, miközben a magyar állami költségvetési pénzekkel gazdálkodó intézmény bőkezűnek bizonyult a jelenlegi budapesti kormány „szívének kedves” erdélyi magyar médiával.
Akadályverseny
Az idei, két részletben meghirdetett támogatások esetében újdonság, hogy – a korábbi gyakorlattal ellentétben – gazdasági vállalkozások nem pályázhattak, ami – legalábbis formálisan – leszűkítette a médiaintézmények pályázási lehetőségeit, a sajtóintézményeket ugyanis zömmel kereskedelmi társaságok – korlátolt felelősségű társaságok, részvénytársaságok – működtetik. Ez nem jelentett azonban áthághatatlan akadályt a pályázni szándékozóknak, ugyanis – mint ahogyan tette azt például az Új Magyar Szó vagy a kolozsvári Szabadság napilap – az illető médiaintézmények a tulajdonos civil szervezetekkel pályáztak: a Free Press Alapítvánnyal, illetőleg a Minerva Művelődési Egyesülettel.
Utóbbi sikerrel, még ha a támogatás összegével aligha lehetnek elégedettek kolozsvári lap pénzügyeinek irányítói: a kért ötmillió forintból alig 600 ezret ítélt meg számukra a Bethlen-alap az „első körben”. Igaz, a „második körben” ezt megtoldották további 700 ezer forinttal.
Hasonlóan kis összeget kapott a Média Index egyesülettel pályázó Transindex portál, amelynek meg kellett elégednie szintén 600 ezer forinttal, a „második körben” azonban a „transindexesek” már nem jártak sikerrel: a Pénzcsinálók.ro honlap működtetésére vonatkozó pályázatukra nem kaptak támogatást.
Magyarázatok
Első látásra meglepőnek tűnhet, hogy nem jelennek meg a korábban menetrendszerűen pályázó médiaintézmények sorában a tavaly ősszel bőkezűen támogatott, a Fideszhez közel állónak tartott sajtóorgánumok.
A 2010 őszi kiírás során a legnagyobb összegű támogatásban részesült Krónika lapigazgatója, Marton Sándor az ÚMSZ megkeresésére elmondta: az tántorította el őket a pályázástól, hogy idén csak civil szervezetek jelentkezhettek támogatásért. (A kiírás eme feltételét figyelmen kívül hagyó Hargita Népe Lapkiadó Kft. pályázatát például érvénytelennek is tekintették – szerk. megj.) Hasonlóan nem jelenik meg a pályázók listáján a tavaly szintén kiemelten támogatott Erdélyi Napló hetilap, illetve a Háromszék sepsiszentgyörgyi napilap.
A kérdés kulcsa?
Aligha hihető azonban, hogy éppen a magyar kormány szívéhez közel álló erdélyi médiaintézmények mondtak le a budapesti költségvetési pénzekről. A választ alighanem a budapesti kormánynak a határon túli támogatásokért felelős, azóta leváltott miniszteri biztosa lapunknak adott korábbi nyilatkozatában kell keresni. Néhány hónappal ezelőtt Ulicsák Szilárd az ÚMSZ-nek a Szülőfüld Alaphoz benyújtott pályázatok nagy mennyisége miatti „kezelhetetlenségre” panaszkodott.
Ulicsák akkor elmondta, a tervek szerint a 2011-ben külön járnak el a „kis pályázókkal”, akik néhány százezer, legtöbb 2-3 millió forint összegű támogatásra számíthatnak – ha egyáltalán –, miközben az úgynevezett „kiemelt jelentőségű” intézményeket normatív alapon támogatják. Így vélhetően a Fidesz-közelinek tartott határon túli sajtó is lemondott az apró-cseprő támogatásokkal való bíbelődésről, és normatív alapon, tehát alanyi jogon jut magyar költségvetési támogatáshoz.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Új magyar tudományos és kulturális központ nyílik Kolozsváron
Verseskötetet bemutató rendezvénnyel mutatkozik be az új magyar tudományos és kulturális központ, amely Kolozsváron kezdi meg működését, és amely a jövőben további kulturális és tudományos eseményeknek kíván helyszínt biztosítani, tevékenységét kiterjesztve médiaprogramokra, segítve az oktatást és kutatást is - mondta kedden az MTI-nek Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke.
A Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központot a helyi Szabadság című napilapot működtető Minerva Művelődési Egyesület, valamint a Kós Károly Akadémia Alapítvány hozta létre. A Kolozsvár belvárosában lévő, frissen felújított Lázár-házban megnyíló központ csütörtökön tartja bemutatkozó rendezvényét.
Ezen bemutatják a Fűzfa Balázs magyarországi irodalomtörténész által vezetett Savaria University Press Alapítvány gondozásában megjelent Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötetet. Az eseményen Láng Gusztávval, a kötet szerkesztőjével Kántor Lajos kolozsvári irodalomtörténész és Markó Béla költő, az est házigazdája beszélget.
Tibori Szabó Zoltán az MTI-nek kedden elmondta: az új intézményben az egyesület és az alapítvány égisze alatt különböző tudományos, kulturális és médiaprogramokat szerveznek.
Kifejtette, hogy a Minerva Művelődési Egyesület tulajdonát képező házban megnyíló központ összekapcsolja a kolozsvári magyar médiát, médiatörténetet és médiaarchívum-tevékenységet az egyetemi oktatással és kutatással, vagyis az alapképzés, a mesteri és a doktori programok különböző tudományos rendezvényeivel, kutatási munkáival.
A központ alappillérét az ingatlanban működő Szabadság című napilap és a köréje szerveződő médiatevékenység képezi, de azt kiegészíti majd a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem média szakkollégiumai által kezdeményezett oktatási és kutatási tevékenység, amely az egyesület birtokában lévő gyűjteményekre épül.
Az egyesület elnöke példaként említette, hogy a Minerva birtokában van 30-35 ezer sajtófotó, amelyek az elmúlt 50 évben készültek. Ezekből időnként kiállítást szervez majd a központ. A közeljövőben multimédiás erdélyi sajtófotó-kiállítást terveznek, amely az elmúlt húsz év terméséből nyújt válogatást.
MTI

Művelődés és tudás fellegvára a kincses város szívében
Megnyílt a Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ
Verseskötet-bemutatóval kezdte meg működését tegnap a Szabadságot kiadó Minerva Művelődési Egyesület és a Kós Károly Akadémia Alapítvány által közösen létrehozott Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ: a Jókai/Napoca utca 16. szám alatti intézmény emeleti termében a Savaria University Press gondozásában megjelent Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötetet ismerhették meg az érdeklődők, majd a könyv szerkesztőjével, Láng Gusztávval beszélgetett Kántor Lajos irodalomtörténész és Markó Béla költő. A felújított Lázár-ház előadótermében tudományos, kulturális és médiaprogramok találnak majd otthonra. A központ a kolozsvári magyar egyetemi szakkollégiumok programjai mellett kiállítások, könyvbemutatók, konferenciák, mesterkurzusok és más kapcsolódó tevékenységek helyszíne is kíván lenni. A következő időszakban a Minerva birtokában lévő több tízezer sajtófotóból is kiállítás nyílik.
A Minerva Művelődési Egyesület és a Kós Károly Akadémia Alapítvány elsődlegesen tudományos, kulturális és médiaprogramok szervezése céljából hozta létre a Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központot, tevékenységével pedig a kultúrát és az oktatást egyaránt szolgálni szeretné. A felújított Lázár-házban működő központ a tervek szerint összekapcsolja a kolozsvári magyar médiát, médiatörténetet és médiaarchívum-tevékenységet az egyetemi oktatással és kutatással, vagyis az alapképzés, a mesteri és a doktori programok különböző tudományos rendezvényeivel, kutatási programjaival.
Alappillérét a Szabadság napilap köré szerveződő médiatevékenység képezi, amelyet kiegészít majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem média szakkollégiumai által kezdeményezett tevékenység, amely egyebek mellett a Minerva birtokában lévő gyűjteményekre épül. Ilyen például az a 30–35 ezres sajtófotó-gyűjtemény, amelyből a központ időnként kiállításokat szervez. A közeljövőben multimédiás erdélyi sajtófotó-kiállításra is sor kerül, ez az elmúlt húsz év terméséből nyújt majd válogatást.
Délután az épület alagsori termeiben, ahol jelenleg Kiss János szobrászati kiállítása látható, a kolozsvári magyar irodalom szakos tanárok a „Gondoltam fenét” – irodalomtanítás másként című könyvbemutatón találkoztak Fűzfa Balázs szombathelyi irodalomtörténésszel, aki új középiskolai irodalomtankönyveit ismertette. Az érdeklődők 6 órára gyülekeztek a Kolozsvári Média, Tudományos és Kulturális Központ hivatalos megnyitójára, amelyen elsőként Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Köszönetet mondott mindazoknak, akik elősegítették és támogatták a központ létrejöttét, elsősorban a Lázár-örökösöknek, továbbá a Kós Károly Akadémia Alapítványnak is, amely pontos és elkötelezett partner volt a projekt kivitelezésében. Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke úgy vélekedett: következetes, kitartó és makacs emberekre van szükség, hogy az egyének által kitűzött célok megvalósuljanak. Mint mondta, ilyen emberekre talált Tibori és munkatársai személyében, így elsősorban nekik köszönhető a központ megvalósítása, de nagymértékben hozzájárult ehhez Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke is, aki szintén hitt a kezdeményezés fontosságában.
Az est folyamán bemutatták a Fűzfa Balázs vezette Savaria University Press Alapítvány gondozásában megjelent Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötetet, amelynek szerkesztőjével, Láng Gusztávval Kántor Lajos irodalomtörténész és Markó Béla költő beszélgetett. Dsida Jenő verseiből Laczkó Vass Róbert színművész szavalt, zárásként pedig 75. születésnapja alkalmából köszöntötték Láng Gusztávot. A közönség végigjárta a központ már felújított tereit. A Minerva azt tervezi, hogy az épületrehabilitációs munkálatokat a jövőben folytatja.
F. ZS. 
Szabadság (Kolozsvár)

Megnyílt a Kolozsvári Magyar Média-, Tudományos és Kulturális Központ
Kiállítások, könyvbemutatók, kisebb koncertek, tudományos ülésszakok helyszíne lesz a Kolozsvári Magyar Média-, Tudományos és Kulturális Központ – jelentette be Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke az új intézmény csütörtöki bemutatkozó rendezvényén.
A központot a Szabadság napilapot kiadó Minerva Művelődési Egyesület, valamint a Kós Károly Akadémia Alapítvány (KKAA) hozta létre. Tibori szerint hangsúlyos helyet kapnak a központban a média-tevékenységek, ugyanakkor a Babeş–Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia EMTE diákjainak részvételével tudományos kutatás is zajlik majd az intézményben. Tibori a központnak helyet adó épületről elmondta: a belvárosban lévő, frissen felújított Lázár-házat az örökösök bocsátották az általa vezetett egyesület és az RMDSZ-hez tartozó Kós Károly Akadémia Alapítvány rendelkezésére. Az intézményt a Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötet bemutatójával avatták fel. A Fűzfa Balázs magyarországi irodalomtörténész vezette Savaria University Press Alapítvány gondozásában megjelent kiadvány bemutatóján Láng Gusztávval, a kötet szerkesztőjével Kántor Lajos irodalomtörténész és Markó Béla, a KKAA elnöke beszélgetett.
Láng Gusztáv elmondta: a kötet több mint ezer költeményt tartalmaz, köztük ötszáz, eddig ki nem adott Dsida-verset. Kántor Lajos elmondta, a kötet az eddigi legteljesebb Dsida-versgyűjtemény, nem kritikai kiadásról van szó. Mind Kántor, mind Láng hangsúlyozta, a könyv összeállításában oroszlánrészt vállalt Urbán László bibliográfus, aki a könyvtári kutatást végezte. Fűzfa Balázs ugyanakkor elmondta: a Nemzeti Kulturális Alap támogatásának köszönhető, hogy ki tudták adni a példátlan gazdagságú versgyűjteményt. Tibori Szabó Zoltán korábban azt is elmondta, hogy a Minerva Művelődési Egyesület birtokában van 30-35 ezer sajtófotó, amelyek az elmúlt 50 évben készültek. Ezekből időnként kiállítást szervez majd a központ. A közeljövőben multimédiás erdélyi sajtófotó-kiállítást terveznek, amely az elmúlt húsz év terméséből nyújt válogatást
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Médiacéh Kolozsváron
A kolozsvári Szabadság napilap szerkesztőségének is otthont adó egykori Lázár-házban működik majd a Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ, amelynek megnyitóünnepségét tegnap este tartották a Jókai (Napoca) utca 16. szám alatti épületben.
A megnyitón Markó Béla, az intézményt a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesülettel közösen működtető Kós Károly Akadémia Alapítvány elnökeként kifejtette: Tibori Szabó Zoltán újságírónak, a Minerva elnökének köszönhető a központ létrejötte, minthogy Tibori „akkor is kitartóan hitt a központban, amikor annak megvalósulása még illuzórikusnak tűnt”. Markó szerint az épület, amelyben a központ helyet kapott, már önmagában is jelentéssel bír.
„Az egykori Lázár család leszármazottainak magántulajdona, amely mostantól közösségi tulajdonná vált és a magyar közösség céljait szolgálja” – hangsúlyozta a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke. Tibori kifejtette: a központ kulturális és tudományos eseményeknek kíván helyszínt biztosítani, tevékenységét kiterjesztve médiaprogramokra, segítve az oktatást és a kutatást is.
Mint hangsúlyozta: a Minerva tulajdonát képező házban megnyíló központ összekapcsolja a kolozsvári magyar médiát, médiatörténetet és médiaarchívum-tevékenységet az egyetemi oktatással és kutatással, vagyis az alapképzés, a mesteri és a doktori programok különböző tudományos rendezvényeivel, kutatási munkáival. A központ alappillérét az ingatlanban működő Szabadság napilap és a köréje szerveződő médiatevékenység képezi, azt kiegészíti majd a Babeş-Bolyai és a Sapientia média-szakkollégiumai által kezdeményezett oktatási és kutatási tevékenység, amely az egyesület birtokában lévő gyűjteményekre épül.
Az egyesület elnöke példaként említette, hogy a Minerva birtokában van 30-35 ezer sajtófotó, amelyek az elmúlt 50 évben készültek, ezekből a központ időszakos kiállításokat szervez majd. Tibori szerint a közeljövőben multimédiás erdélyi sajtófotó-kiállítást terveznek, mely az elmúlt húsz év terméséből nyújt válogatást.
A tegnap esti megnyitóünnepségen bemutatták a Fűzfa Balázs magyarországi irodalomtörténész által vezetett Savaria University Press Alapítvány gondozásában megjelent Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötetet. Láng Gusztávval, a kötet szerkesztőjével Kántor Lajos kolozsvári irodalomtörténész és Markó Béla az est házigazdája beszélgetett.
Sipos M. Zoltán
Új Magyar Szó (Bukarest)

Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

Munkáikba, gondolkodásukba beépült valami Cs. Gyimesi Éva munkájából, gondolkodásából”
Bemutatták az Újrateremtett világok című kötetet a Minerva-házban
– Az olvasó egy olyan tájékozódási gyakorlatot vállal ennek a könyvnek a lapozgatásakor, amelyben Cs. Gyimesi Éva a vonatkoztatási pont: sok világgal fog találkozni, sok újrateremtett világgal, amelyek az Éva emberi és szakmai habitusának megfelelően elméleti, irodalomtörténeti, oktatói, politikai és szakrális dimenzió szerint szerveződnek – hangsúlyozta Berszán István egyetemi tanár pénteken délután, a Cs. Gyimesi Éva tiszteletére összeállított Újrateremtett világok című kötet bemutatóján. Az eseménynek a Minerva-ház emeleti előadóterme adott otthont, amely a májusban, tragikus körülmények között elhunyt kolozsvári nyelvész, irodalomtörténész és publicista nevét viseli mostantól.
Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke köszöntőjében kiemelte: amellett, hogy Cs. Gyimesi Éva a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanított, ezalatt pedig sokaknak tanára és mestere volt, a Szabadság munkatársaként mindig őszintén elmondta véleményét munkánkról, a lapról és egyebekről. – Cs. Gyimesi Éva ugyanakkor a Minerva Művelődési Egyesület egyik fontos támogatója volt, s amikor az egyetemről oly szégyenteljesen eltávolították, a Minerva biztosított számára katedrát: az újságírók, a médiaszakemberek és a művelődésszervezők felnőttképzési tanfolyamán stilisztikát, műfajelméletet és más tárgyakat oktatott. Ezért is döntött úgy az egyesület, hogy a nehéz, éveken át tartó munka árán visszaszerzett és felújított épületünk legreprezentatívabb termét róla fogjuk elnevezni – magyarázta Tibori, hozzátéve: amíg a Minerva-ház a közösség számára nyitva áll, Cs. Gyimesi Évának mindig helye lesz itt.
A Balogh F. András, Berszán István és Gábor Csilla szerkesztésében megjelent Újrateremtett világok. Írások Cs. Gyimesi Éva emlékére című kötet keletkezésének körülményeiről Szilágyi Júlia esszéíró, irodalomkritikus elmondta: az eredetileg 2010. szeptemberére, Cs. Gyimesi Éva 65. születésnapjára tervezett kiadvány időközben tovább bővült, végső változatában pedig, amely idén augusztusban látott napvilágot a budapesti Argumentum Kiadónál, ötszáz oldalon, több mint hatvan írás kapott helyet. Versenyképes, európai teljesítménynek nevezte a kötetet, ugyanakkor úgy vélte: a jeles nyelvész, irodalomtörténész, publicista is örült volna, ha látja, hogy munkáját ilyen szépen továbbörökíti az utókor. – A tény, hogy lezárt életműről van szó, még inkább indokolja, hogy azt helyére tegye az irodalomtudomány története, a magyar tudományosság – hívta fel a figyelmet Szilágyi Júlia, kitérve a mostani kötet összetételére is, amelyben a kortársak, tanítványok, kollégák reprezentatív munkái mellett Cs. Gyimesi Éva „tartós értékű életmű-leltára” is megtalálható. – Éva úttörő munkája, bátorsága, közéleti és gondolkodói bátorsága olyan példamutatás, amit most, a lezárt életmű újragondolásával valóban meg kell tisztelnünk, és olyan értékeink közé kell emelnünk, amelyek a közösség számára nagyon fontos és bármikor, bárhol felmutatható értékek lehetnek – tette hozzá az esszéíró.
A szerkesztés örömeiről beszélt Balogh F. András, amelynek során egy kötetté szerveződött a sok beérkezett írás, természetesen csak azután, hogy megállapították közöttük az újrateremtett világhoz szükséges összefüggéseket. Egy olyan korpusz állt össze ezáltal, „amely végső soron lefedi Cs. Gyimesi Éva tevékenységi területeit, hiszen az erdélyi irodalomtól a világirodalomig menően jelen vannak benne azok a témák, amelyekkel Éva foglalkozott”. Berszán István, a könyv másik szerkesztője a borítón szereplő portréról ejtett szót, amelyet egyébként kollégánk, Rohonyi D. Iván készített Cs. Gyimesi Éváról. – Amikor ezt a képet megláttam, rögtön tudtam, hogy valaki olyan készítette, akit Éva szeretett. Bölcsészhallgató koromban ismerkedtem meg ezzel a mosollyal, azt jelenti: „barátocskám”. Egyrészt biztatás van ebben a „barátocskámban”, mesteri biztatás, hogy „na végre, próbálgatod a szárnyaidat”, de ugyanakkor figyelmeztetés is, amolyan kedves szigor. Ez utóbbit valahogy úgy fordítottam le magamnak, hogy „ugye tudod, az első szárnypróbálgatás még nem az óceán átrepülése?” Véleményem szerint Éva a teremtett világhoz, a kutatási témáihoz is ezzel a jóindulatú szigorral fordult – részletezte Berszán István.
Mint mondta, valamennyi szerző Cs. Gyimesi Évának írta, vagy neki ajánlotta, amit írt, hiszen szerették volna megosztani vele mindazt, amivel éppen foglalkoztak, s reménykedtek, hogy ha legközelebb találkoznak, erről is fognak beszélgetni. Ilyen tekintetben is érdekes anyagot gyűjtött össze a Cs. Gyimesi Éva felé fordulás, állapította meg az irodalomtörténész, aki szerint az első látásra egymástól nagyon távolinak tűnő kutatási területek, elméleti és gyakorlati mozgásterek Éva révén válnak szorosan és egyedien összefüggővé ebben a kötetben, „a szerzők munkáiba, gondolkodásába ugyanis beépült valami az ő munkájából, gondolkodásából”.
Az est folyamán László Lilla és Nagy Zoltán, a Láthatatlan Kollégium alumnusai, valamint Dénes Katalin és Nagy-Szilveszter Orsolya ismertette a könyvben szereplő írásokat, Demény Péter pedig néhány verset olvasott fel. Balogh F. András megjegyezte: most, hogy szép lassan elmúlik a gyász, amely sokakat hatalmában tartott Cs. Gyimesi Éva távozása miatt, szembe kell néznünk azzal az örökséggel, amit ránk hagyott. Tibori Szabó Zoltán pedig, aki az esemény befejezéseként elhelyezte a Cs. Gyimesi Éva névtáblát, így fogalmazott: „lehet – azt hiszem, ezt tanultam Évától, és az egész élete, a Szabadsághoz és a diákjaihoz való viszonya is azt bizonyította: lehet”.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Múltról a jelennek
Nagy Károly Tanúság című kötetét mutatták be szerdán délután a Minerva Művelődési Egyesület alagsori termében. A könyv a Kriterion Kiadó gondozásában látott napvilágot, a szerző pedig édesapja, Nagy István író alig ismert vonásait tárja az olvasók elé. Emellett az 1940 és 1977 közötti évek, főként a Kolozsváron végbement politikai események kulisszatitkai előtt is fellebbenti a fátylat, és a nagyközönség elé tárja Józsa Béla munkásmozgalmi mártír 1943 nyarán írt naplószerű feljegyzéseit is.
H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója szerint az utókor tartozik azzal, hogy árnyaltabb képet fessen a közelmúltról, ennek tekintetében is fontos a most bemutatott kötet, amelyből Nagy István másik, kevésbé ismert arcát is megismerhetjük. Az 1944 és 1977 közötti időszakról értekezett Asztalos Lajos helytörténész, személyes és társadalmi vonatkozásban egyaránt, hangsúlyozva: Nagy Károly könyvéből eddig nem nyilvános történések is kiderülnek, több más mellett a Bolyai egyetem felszámolásával kapcsolatban. Mint mondta, a szerző édesapja több szempontból is kiállt az „eredeti eszmeiség” mellett: őszintén hitt benne, ellentétben a többséggel, haszonélvezője azonban soha nem volt a rendszernek.
Emlékezetből írta meg a könyvet, magyarázta Nagy Károly, írott szövegekhez csak akkor fordult, amikor egyik-másik eseményt már nem tudta „leellenőrizni”. – Nemcsak Nagy István tragédiája olvasható ki ebből a könyvből, hanem azon radikális baloldali személyiségeké, akik vállalták egészségük megromlását, a börtönt és sok esetben a halált, s ezzel együtt a tömegeké is, amiért emberibb, igazságosabb társadalom létrejöttében reménykedtek – mondta a szerző.
(f) 
Szabadság (Kolozsvár)

Friss kávé mellé vadonatúj Káfé rádió
Új arculattal, új csapattal várja hallgatóit a kolozsvári Káfé rádió májustól, kezdetben a 19. KMDSZ Diáknapok hangjaként, később pedig napi 24 órában változatos zenével, délutáni műsorokkal és természetesen friss hírekkel. – A célközönség továbbra sem változott, akárcsak ezelőtt, elsősorban most is az egyetemistákat szeretnénk megszólítani – mondta el Könczei Zsolt a rádió lelkes programigazgatója. A fiatalos, lendületes stílusra mi sem jobb garancia, mint az egyetemistákból verbuválódott rádiós csapat. – Egyetemi szinten zajlott a munkatárstoborzás levelezőlisták, közösségi oldalak, plakátok, szórólapok segítségével. A 75 jelentkező közül végül 18 fiatallal bővült a csapat: nyolc új műsorvezetőnk, három hírszerkesztőnk, két zenei szerkesztőnk, két marketingesünk, egy pr-os munkatársunk van, ezen kívül pedig öttagú adminisztrációs személyzet koordinálja a munkát – tudtuk meg a programigazgatótól.
A májustól újrainduló rádió a MIÉRT és a Minerva Művelődési Egyesület támogatásával működik majd, de tervezik további pályázati pénzalapok lehívását is, amit a rádió fejlesztésére fordítanának. – Fontos megjegyezni, hogy a munkát mindenki önkéntesen végzi a rádiónál, ami szakmai gyakorlatnak is kiváló lehetőség – hangsúlyozta Könczei, aki szerint a cél egy olyan magyar nyelvű egyetemista rádió működtetése, amely lefedi az egyetemista diákok érdekeltségi köreit, és releváns információkkal szolgál a fiatal hallgatóságnak. A műsorrács még nem tisztult le teljesen, de az biztos, hogy délután 2 és este 10 óra között lesznek az élő műsorok, kétóránként híradóval, a nap többi részében pedig zenét sugároznak.
– A KMDSZ Diáknapok hangjaként komoly munka vár ránk a rádió beindításakor, de ez remek alkalom lesz kipróbálni a csapatot és a visszajelzések függvényében véglegesíteni a műsorrácsot – mondta a programigazgató.– Azon is dolgozunk, hogy idővel újrahallgathatóak legyenek a korábbi élő műsorok – tette hozzá.
A Káfé rádióról további információkat olvashattok a www.kaferadio.ro honlapon, valamint www.facebook.com/kaferadio oldalon. Ha jó zenére, friss hírekre és fiatalos lendületre vágytok, akkor ne habozzatok, májustól hallgassátok a Káfé rádiót!
(dézsi) Szabadság (Kolozsvár)

Három éve hunyt el László Ferenc
„Még nem tudjuk, kit veszítettünk el” – írta egy hozzászóló a Szabadság sportblogján László Ferenc halálhíre kapcsán. És valóban. A szerkesztőség gyászba borult, egykori munkatársai könnyet ejtettek érte, mi, a fiatalabbak pedig sorra kérdeztük kollégáinkat: ki volt László Ferenc? „Sportújságíró”, „a legjobb”, „humoros”, „gavallér”, „úriember” és folytathatnánk a sort. Mindenkinek mást-mást jelentett a vele való személyes kapcsolatától függően, de alapjában véve mindenkinek ugyanazt: a szakmájában zseniálisat nyújtó, emberként, barátként, munkatársként példaértékű személyt. Röviden: Fricit, esetleg Frici bácsit. És hogy kit veszítettünk el? Még mindig nem tudhatjuk, mert munkásságának egyes elemei csupán most kerülnek elő. Ami biztos: László Ferenc nemcsak felbecsülhetetlen értékű munkát tett le az asztalra, hanem az erdélyi magyar sportújságírás atyjaként magát az asztalt is ő maga faragta.
Egy nap híján három éve borította gyászba a Szabadság szerkesztőségét és az újságolvasók szívét a hír: elhunyt László Ferenc, az erdélyi magyar sportújságírás stílusteremtő, példamutató atyja.
Kolozsvárott született 1930. március 10-én. Apja, László Ferenc tisztviselő és műszaki rajzoló, anyja, Bácsi Erzsébet háztartásbeli. Tanulmányait szülővárosában kezdte, a Kolozsvári Református Kollégiumban tanult és utódiskolájában végzett és érettségizett 1949-ben. Az egyetemen kémiát tanult, de sosem vonzotta ez a szakma. Később a Marosvásárhelyi Pedagógiai Intézeten (Tanárképző Főiskola) román és magyar nyelv, valamint irodalom szakon szerzett diplomát, 1971-ben. Ezután a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának magyar–német nyelv és irodalom szakát is elvégezte, és 1975-ben államvizsgázott, akkor már közismert újságíróként.
Első publikációi közé az 1943 nyarán magánkiadásban megjelentetett bethleni Nyári Közlönyben írt sportcikkei sorolhatóak, 13 évesen ő szerkesztette a lap sportrovatát. A református kollégiumban eltöltött középiskolás diákévei alatt a Világosság című napilapnak ő írta a diáksággal kapcsolatos sporthíreket.
Elsőéves egyetemistaként értesült a Népsport – a mai Nemzeti Sport elődje – hasábjairól, hogy az újság sportújságírókat keres. Beküldött pályázatára pozitív elbírálást kapott és ekkor már a professzionális szaklap munkatársaként dolgozhatott. Tudósítói állása azonban alkalmi munkának bizonyult, a megélhetéshez ez nem volt elég. Éppen emiatt döntött úgy, hogy él a lehetőséggel és beáll az Armătura gyár bérszámfejtői közé nyárára. Nemsokára lapunk elődje, az Igazság levelezőket toborzott tanfolyamra. A gyár ifjúsági szervezete László Ferencet jelölte, akinek nyert ügye volt, amint kiderült, hogy Budapestre tudósít. 1950. november 1-jétől László Ferenc az Igazsághoz „igazolt”, és a napilap a későbbiekben már nevet változtatott, amikor ő még mindig a sportrovatának a vezető szerkesztője volt. Újságírói munkája mellett több sportot maga is űzött. 1947–1949 között a Kolozsvári CFR-nél leigazolt teniszezőként sportolt, 1948-ban a Kolozsvári Református Kollégium kosárlabdacsapatával városi bajnoki címet szerzett. 1947–1954 között hét éven át versenyszerűen is űzte a kosárlabdázást: a Kolozsvári Viktória, majd a Kolozsvári Vasas és a HSK után a Kolozsvári Szpártákban is kosarazott. A kosárpályától szakítva 1954–1960 között vívott és öttusázott a Kolozsvári Tudomány, majd a Kolozsvári Dinamó színeiben. 1949 és 1959 között kosárlabdaedzőként is tevékenykedett.
László Ferenc eleinte csak tudósításokat közölt az Igazságban, de 1950-től gyakorlatilag ő jelentette a napilap sportrovatát. Bár a sportrovatvezetői állását hivatalosan csak 1956-ban kapta meg, Dózsa Sándor egykori munkatársának visszaemlékezése alapján 1953-ban László Ferenc már egyedül szerkesztette a sportot. 1954-től a Kolozsvári Rádiónál is munkát vállalt, ez azonban nem akadályozta őt az újság szerkesztésében, mert egybevágott a két munkakör. Szepesi Györggyel való levelezése nagyban befolyásolta László Ferenc rádióriporteri munkásságát. Az Aranycsapat tizenkettedik tagjának titulált Szepesivel az-után vette fel a kapcsolatot, hogy a Kolozsvári Rádiónál megkezdte a rádiós munkásságát. Kettejük között életre szóló barátság alakult ki.
A rendszerváltás után Szabadság lett a magyar lap. 1991-ben László Ferenc nyugdíjba vonult, és ezután közölte mindazon cikksorozatait, amellyel hallgatnia kellett az átkosban. Nyugdíjazása után még több mint tizenöt éven át szerves részét képezte a Szabadság sportrovatának. Kalendárium-szerű írásai (Ezen a napon, Ezen a héten, Hétről hétre) mellett pályafutása egyik legnagyobb kutatómunkáját közölte a kolozsvári napilap hasábjain: az Ezredvégi arcképcsarnokot – belefoglalva a Kolozsvári Atlétikai Club (KAC) részletes történetét is.
Sportújságírói munkásságára felfigyelve a Révay Nagy Lexikona 1990-ben felkérte László Ferencet, hogy gyűjtse össze az ismert erdélyi magyar sportolók szócikkeit. 1990–1994 között ötszáz sportolót mutatott be, pályafutásukat, eredményeiket. A Révaynak végzett munkáját részben átültette – és kiegészítette – az 1996-ban megjelent Ki kicsoda Aradtól Csíkszeredáig? és az egy évvel később megjelent, 1997-es Romániai magyar ki kicsoda című lexikonba is.
Pályafutása során több mint tíz lapnak tudósított rendszerességgel, és három rádióban hallgathatta tudósító és megemlékező műsorait a közönség. Első, elismert lapban közölt írása 1948-ban jelent meg a Világosságban, utolsó újságírói munkáit pedig a Paprika Rádiónak telefonos bejelentkezések alkalmával vezetett műsora képzelte, 2008-ban. A fentiekből kiderül: több mint 60 éven át szolgálta a magyar olvasóközösséget cikkeivel, kutatásaival, teljes munkájával.
Az Igazság sportszerkesztőjeként 1979-ben és 1984-ben ő nyerte el a Penna-díjat. 1993-ban a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) neki ítélte a rádiós Nívódíjat – ő nyerte el először ezt az elismerést. Pályafutását, több mint félévszázados munkásságát a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) Aranytoll-díjjal koronázta meg 2001-ben.
2009. május 1-jén legyőzte őt a betegség, és kiragadta családja, munkatársai, olvasói köréből. Ugyanabban az évben szeptember 11-én a Minerva-házban megnyitották a László Ferenc Sporttörténeti Gyűjteményt, hagyatékát pedig ma is büszkén őrzi a Minerva Művelődési Egyesület. A három éve elhunyt László Ferenc az erdélyi sportújságírás legátfogóbb életművét hagyta az utókorra.
KOVÁCS HONT IMRE. Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvárra jön a Gazdaélet
Lapbemutatóra és sajtkóstolóval ízesített kötetlen beszélgetésre hívja az aktív gazdákat – és a még nem gazdákat – a tavaly novembertől havonta megjelenő Gazdaélet országos agrármagazin. Az eseménynek a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva terme (Kolozsvár, Napoca – Jókai – u. 16. szám, I. emelet) ad otthont 2012. május 9-én 16 órától.
A Székelyudvarhelyen megjelenő kiadvány szerkesztői nemcsak a nagygazdákat igyekeznek megszólítani a Székelyföldtől kezdve a Barcaságon keresztül a Partium sarkáig, hanem azokat az akár hétvégenként kedvtelésből veteményező városiakat vagy hobbikertészeket is, akik számára nem idegen a kerti szerszám és a termőföld, és nyitottak a szakemberek tanácsaira vagy az újdonságokra. A riportok, interjúk vagy tematikus összeállítások mellett az olvasók havi rendszerességgel értesülhetnek az aktuális pályázati kiírásokról, a mezőgazdasági támogatásokról, továbbá kertészmérnök, állatorvos, biológus és más agrárszakemberek adnak tanácsot aktuális kérdésekről. „Úgy véljük, nincs veszve a mezőgazdaság, még ha sok gazda nehéznek vagy akár értelmetlennek is látja azt gyakorolni. Pozitív példákkal, sikeres gazdák bemutatásával igyekszünk visszaadni a reményt a vidéki embereknek és újra meggyőzni őket arról, hogy igenis van jövője a mezőgazdaságnak” – állítja Daczó Dénes, a Gazdaélet főszerkesztője.
Az agrármagazinra a www.gazdaelet.ro internetes címen vagy a 0743-879399-es telefonszámon lehet előfizetni, 3, 6, és 12 hónapra.
Szabadság (Kolozsvár)

Hármas Polis-könyvbemutató a Minervánál
A Polis Könyvkiadó három új kötetét ismerhették meg az érdeklődők pénteken délután a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében. Dávid Gyula kiadóigazgató köszöntője után A bonchidai Bánffy-kastély című kötetet méltatta Hegedüs Csilla, a Transylvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatója. Hangsúlyozta: Gy. Dávid Gyula műépítész kezdeményezése, hogy körbejárja az egykor „Erdély Verszáliája” néven emlegetett kastély múltját és jelenét, nem új keletű. – Nekünk, akik a helyreállítással foglalkozunk, mindennapi bibliánk volt a 2001-ben napvilágot látott kiadvány. Ez az egyik legalaposabban és legkomolyabban dokumentált szakkönyv, ami valaha megjelent a témában, s amelyet tíz év után is hasznosan forgatunk – mondta Hegedüs Csilla, hozzátéve: míg az első mű inkább a szakmabeliekhez szól, a mostani kötet azt az olvasóréteget célozza meg, akik az átlag turistánál mélyrehatóbban szeretnék megismerni a bonchidai Bánffy-kastélyt.
Hogy múlt, jelen és jövő szerencsésen találkozhat a könyvben, a szerző alapos munkája és szakmai alázata mellett a kiadványt tervező Unipan Helga hozzáértését dicséri, „aki látta maga előtt, hogy milyen volt, milyen most, és milyennek kellene lennie a kastélynak és ennek a kötetnek”. Az alapítvány ügyvezető igazgatója reményét fejezte ki, hogy a mű nemsokára angol nyelven is megjelenhet, s hogy egy következő kötet bemutatója apropóján újabb megvalósításokról számolhatnak be a Transylvania Trust munkatársai.
Férj és feleség belső, olykor konfliktusos életét tárja a nagyközönség elé a Kós Károly eddig kiadatlan leveleit tartalmazó Édes Idám! című könyv, amelyet Benkő Samu akadémikus ajánlott az egybegyűltek figyelmébe. – Hogy a túlnyomórészt az első világháború éveiben, férjének konstantinápolyi kiküldetése során folytatott levélváltás mit jelenthetett Kós Károlynénak, azt bizonyítja a tény, hogy 1944. őszén, amikor eltávoztak a sztánai Varjúvártól, a feleség a retiküljébe tette ezt a levélcsomagot – magyarázta a sajtó alá rendezési munkálatokat végző Benkő Samu.
Megtudtuk: Sas Péter művelődéstörténész kutatásai során beigazolódtak az akadémikus korábbi sejtései, hogy a Kós-unoka, Czeglédy Enikő hűségesen őrzi a leveleket. Ekkor derült ki, hogy az unoka csak abban az esetben járul hozzá a levelek közzétételéhez, ha önálló kiadvány formájában, Benkő Samu gondozásában adnák ki őket. Ennek nyomán pedig, a budapesti Mundus Egyetemi Kiadónál 2003-ban, Sas Péter szerkesztésében megjelent Kós Károly levelezésecímű kötet után egy újabb érdekes és különösen értékes munka kerülhetett az olvasó asztalára.
A folytatásban Egyed Ákos akadémikus ismertette Incze László, a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum nemrég elhunyt igazgatójának A rendtartó székely város. Tanulmányok Kézdivásárhely és múzeuma történetéből című könyvét. Elhangzott: múzeumi munkája során Incze László a céhes város történetének tanulmányozásával is foglalkozott, s közbenjárt annak érdekében, hogy a magyar közösség megismerje Kézdivásárhelyt. Válogatott tanulmányokat tartalmazó kötetében a város múltja és jelene mellett megelevenedik a múzeum története, továbbá működéséről, felépítéséről, képzőművészeti anyagáról is hasznos információkat tudhatnak meg az érdeklődők, hangzott el az est folyamán.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Eötvös-kötet a Kriteriontól
A 2. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét alkalmával mutatták be tegnap a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyímesi Éva termében Eötvös József: A nemzetiségi kérdés című tanulmányát, amelyet ezúttal a Kriterion Könyvkiadó bocsátott útjára Schlett István magyarországi politológus, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Állam- és Jogtudományi Kara oktatójának előszavával.
Jakabffy Tamás emlékeztette a hallgatóságot, hogy ezzel a könyvvel a Kriterion Könyvkiadó régi adósságot törleszt. – Az 1990-es évek elején Fábián Ernő (1934-2001) erdélyi filozófus kiválogatta a kötet anyagát, amelyet a Kriterionnál kívánt megjelentetni. Fábián úgy vélte: Eötvös tanulmánya az akkori történelmi-politikai körülmények közepette új tartalommal telítődött volna, ezért szorgalmazta annak kiadását. A kiadó felkérte Fábiánt, hogy írjon a könyvhöz előszót, ám a filozófus betegsége és későbbi halála miatt ennek a kérésnek már nem tudott eleget tenni. Végül a Kriterion könyvkiadó a magyarországi Schlett István politológust kérte fel tavaly az előszó megírására.
A könyvbemutatón jelen volt Schlett István is, aki elmondta: személyesen ismerte Fábián Ernőt.
– Fábián valószínűleg a rá jellemző tenni akaró értelmiségi hév miatt gondolhatta azt, hogy Eötvös tanulmánya időszerű lehetett az 1990-es évek Erdélyében. Értelmiségiek gyakran gondolják azt, hogy az ész erejével befolyást gyakorolhatnak a politikumra, illetve irányt lehet adni a politikai folyamatoknak. Ez a magatartásforma főleg akkor nyilvánul meg, amikor a jövő nyitottnak tűnik. Ilyen időszak volt az 1990-es évek eleje Erdélyben és Magyarországon is. Ám ritkán sikerül az, hogy a politikán kívüli impulzusok vagy személyek irányt szabnak a politikának – magyarázta.
Eötvös József világosan látta azt, hogy Kossuth Lajos a XIX. század derekén az új, míg Széchenyi egy korábbi kor politikusát testesíti meg. Az 1867-es kiegyezés előtti években pedig értetlenül állt Deák Ferenc tenni nem akarása előtt. Elismerte kora politikai irányainak létjogosultságát, és a nemzeti egység szükségességét hangsúlyozta.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Csontokról a mozgólépcsőn
Kántor Lajos Konglomerát (Erdély) című, a Kossuth Kiadó által megjelentetett kötetét mutatják be a Kós Károly Akadémia Alapítvány és Minerva Művelődési Egyesület szervezésében június 21-én, csütörtökön délután 6 órakor Kolozsváron a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai/Napoca utca 16 szám). A könyvről a szerzővel beszélget Demény Péter és Markó Béla. A kötet bevezető írását az alábbiakban közöljük.
– Vannak csontjai?
– Tessék?
– Vannak csontjai?
Ez meg miféle őrület? Sebestyén nem érti, ki szólította meg, honnan jön a hang. Jó ideje üldözik a hangok, de nem ilyen agresszíven szokták megszólítani. Most tulajdonképpen nem is hang jön, csak kép, képről a szöveg, ahogy halad fölfelé, a kijáratnak. Egyszerű Sandoz-reklám, reklámok a mozgólépcső két oldalán, a kalciumhiány pótlását sulykolják beléd. Egymást érik, most már a belső képernyőn is.
Csontok, csontok… Párhuzamosan a reklámmal, egy vers sorai motoszkálnak Sebestyénben, persze nem a sajátjai, egy barátja írta, a híres kolozsvári ortopéd professzornak ajánlotta őket; a saját csontjait szólította meg, még abban az időben, amikor biztatta magát: „hogy: előre! – vagy csak tovább!” Azt is leírta, ami tulajdonképpen mindenkire érvényes, ha nem vesszük is tudomásul: „Időm egyre kevesebb”, viszont hozzátette: „s ez nem keresztény misztika”. Vajon hogyan reagálta le a dedikáció címzettje, jó emlékű dr. Fazakas János (valamikor Sebestyén is járt nála a klinikáján) a Sandoz-reklámot? Ó, dehogy, most nem a Sandoz szól az aluljáróban, hanem Szisz verse.
Csontok, csontjaim, csikorogtok,
amíg élek, amíg éltek.
S ha a halál késes angyalai
húsomból kiheréltek:
ti őriztek engem tovább,
évszázadoktól meggyötörten.
Tanúm leszel, ásványi váz.
Hogy nem hajlottam. Hogy csak törtem.
Végül is miben segít a Sandoz? Hogy ne törjünk, hanem csak hajoljunk? Mit válaszolna erre Fazakas professzor? Vagy mai utódja, akinél Sebestyén épp mostanában járt? És mit ők hárman, ahogy kezdik befészkelni magukat Sebestyén agyába? Most már SzGSz, vagyis az idősebb és a fiatalabb Sz, meg évtizedek óta vitafelük, főleg az idősebbik Sz-é, a híres szerkesztő, G. Sebestyén szerint még annyira sem fognák fel a mozgóbeli kérdést, mint ő. És mégis, mintha együtt válaszolnának, Szisszel.
– Csak csontjaink, csak csontjaink.
Már ha azok is el nem porladtak. Jóllehet mind a hárman fiatalabbak Sebestyénnél. Bizonyára valamennyien kalciumhiányban – de élnek. De élnek? Sebestyén László rögeszmésen ragaszkodik hozzá, hogy együtt kérdezze őket, hogy együtt válaszoljanak. Ők négyen együtt élnek. Négyen most már, a mozgólépcsőn haladó túlélővel, egyben-másban utóddal. Akinek ugyancsak elszámolni valója van. Velük.
Mi az, hogy él? Nehéz erre válaszolni. Él a celeb, a világ ura. Él „a világ bajnoksága”, Dél-Afrikától Kolozsvárig. Élnek a labdarúgás hősei. Él a mikrofonba hangját beeresztő énekes, a vele dübörgő zenekar. Él a mindenütt jelen lévő politikus. A tévésztár. A celeb, mindenekelőtt.
És mi az, hogy celeb? SzGSz ezt még nem hallotta.
Ha le akarná fordítani a benne, Sebestyénben sajátosan élő hármast, többé-kevésbé pontosan így nevezné őket: Szabédi László, Gaál Gábor, Szilágyi Domokos, a 20. századi Erdélyből, a Kárpát-medencéből. Főképpen Szabédi, ő nem hagyja nyugton Sebestyént, már évtizedek óta. De a szerkesztő előd G.G. és a fiatalon távozott Szisz (nem csak mint ellensúly). Ki ismeri még őket? Celebritások? Az ő, mármint SzGSz idejében (hármuk idejében) híres volt a költő, de akár a szerkesztő, a professzor, pláne ha akadémikus. Tévé? Internet. Csak nézi(k) Sebestyént. A sajtó, az más. Bulvár? SzGSz-szel nem illik, nem kellene viccelni. Bár ifjabbik Sz értette a viccet. Tervezett közös szemináriumaik előtt Sebestyén mai kortárs költő (nem parlamentbe választott celeb) mondatából idéz, most olvasta egy hetilapban: „…a tömegnyilvánosság, ez a celebidióta látványhomály a művészi megnyilvánulások zömével nem tud mit kezdeni”.
Akkor hát menekülni kellene a látványhomályból. Távol a metró reklám- és embersűrűjétől, keresni egy helyet, ahol Sz, G és a náluk nemzedéknyivel fiatalabb Sz vitatkozhat, Sebestyén pedig kihallgathatja, illetve faggathatja őket. A két idősebb erősen hitt, fiatalon, a világmegváltó eszmékben, később is kereste a világmagyarázatot. Az ifjú Sz-nek a kételkedés maradt. A mesternek választott Sz, az előd, huszonévesen a század, a huszadik betegségéről akart könyvet írni. De ő írta le a naplójában, hogy az igazság igen általános fogalom, s ha jól utánajársz, nem takar semmit; vagy nagyon is sok mindent takar, de csak úgy, mint a szekér ponyvája: olyan dolgokat, amik nem tartoznak együvé. Hát most erről kellene beszélni. Tőle olvasta Sebestyén azt is, hogy nem az eszet s a szívet kell magyarrá tenni, hanem az életet; lehet szép a magyar élet, és mindenki irigyelni fogja, nem gyűlölni. Létezhet ilyesmi? G egészen másokat gondolt. Legalábbis másként. Ő egész életében azt próbálta magyarázni, tanítani, hogy mindenütt előbújik a rosszul tanított múlt. És mint a valóságirodalom teoretikusa figyelmeztetett, ha úgy ítélte meg: mindennapjaink elköltőiesítve, elfabulázva ködlenek fel egy-egy lírai futamban. Ő a magyar életet, a kisebbségit különösen, internacionalista mértékkel mérte. De tudta: a kisebbségi élet nem teljesség, nem valódi és őseredeti egyetemesség; tartozéka volt egykor az egésznek, melyben, ha zavartalanabb egyéni vérkeringése volt is, rész és függelék jellege sosem volt eltagadható. Ifjú Sz már ebbe a nem-teljességbe született bele.
Három helyzet. Együtt: SzGSz. Több, mint három név, több, mint három élet külön-külön.
Sebestyén úgy gondolja, a csontokat össze kell rakni*. És azt, ami a csontoknál is fontosabb.
Egy korszak. A múltunk.
A jelenünk?
* A csontok összerakásához Sebestyén a Szabédi László, Gaál Gábor és Szilágyi Domokos leírt (tehát ellenőrizhető) szövegeit használta fel, megőrizve a három szerző – helyenként pedig a barátaik – eredeti fogalmazását
Kántor Lajos. Szabadság (Kolozsvár)