Verses-zenés műsorral búcsúztatták Dévai Eminescu-Petőfi Általános Iskola kisdiákjai a 2003-as esztendőt. A Melite Gyülekezeti Ház zsúfolásig telt termében szavaltak, énekeltek, kis színjátékok segítségével mutatva be magyar szokásokat és különböző európai népek ünnepi hagyományait. Csatlós Zsófia tanítónő, a rendezvény kezdeményezője elmondta, hagyományteremtő szándékkal rendezték meg e kis ünnepséget. Az előadás kezdetén Varga Károly, az önálló dévai magyar iskoláért dolgozó Geszthy Ferenc Társaság elnöke ismertette az eddig elért eredményeket. /Gáspár-Barra Réka: Kisdiákok a nagy iskoláért. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 7./

Dec. 1-jén összehívta az RMPSZ dévai szervezete a város aktív és nyugdíjas magyar pedagógusait. A Melite református gyülekezeti házban megtartott rendezvényen Máté Márta kisebbségi tanfelügyelő ismertette az épülő önálló magyar oktatási központ dokumentációját. Nincs még neve a létesülendő új tanintézménynek. A jelenlévők többsége dr. Téglás Gábor (1848–1916) hajdani középiskolai igazgató, jeles régész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja mellett voksolt. A Segesvári Miklós Pál Egylet népi tánccsoportja örvendeztette meg előadásával az egybegyűlteket. /Gáspár-Barra Réka: Pedagógustalálkozó Déván. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 2./

Május 14-én nyílt meg Déván a Melite Gyülekezeti Házban a Rákóczi és kuruc emlékek Európában című kiállítás. A Magyar Emlékekért a Világban Egyesület által bemutatott 55 pannót e héten lehet még megtekinteni. /(GBR): Kuruc emlékek Déván. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 18./

Február 4-én, vasárnap Déván, a Melite Gyülekezeti Házban Deák Piroska tanárnő Irodalmi találkozások című előadássorozatának mostani rendezvényén Kosztolányi Dezső költészetéről beszélt. /Gáspár-Barra Réka: Találkozás Kosztolányival. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 6./

A hét végén Déván megszervezett hagyományos adventi versmondó versenyen első alkalommal vehettek részt elemisták is. – Az Adventi koszorú nevet viselő versenyt immár hatodik éve szervezik meg Hunyad megyében, mondta el Deák Piroska tanárnő, aki zsűrielnökként évek óta követi nyomon e rendezvényt. – 2001-ben László Anikó tanárnő ötlete nyomán indult az Adventi koszorú, amelynek három évig a dévai Melite Református gyülekezeti Ház, illetve a Magyar Ház nyújtott teret. Három éve költözhetett be a verseny a Téglás Gábor Iskolacsoportba. A megye minden sarkából – Lupényból, Szászvárosról, Pusztakalánból, Vajdhunyadról és Déváról jöttek gyerekek. A Corvin Kiadó jóvoltából minden diák emléklappal és gazdag könyvajándékkal térhetett haza. /Gáspár-Barra Réka: Adventi koszorú, hatodszor. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 17./

Arad és Szeben megyéből is beneveztek idén a dévai Téglás Gábor Iskolacsoportban immár hagyományos Adventi koszorú versmondó versenyre. Kásler Izabella dévai magyar szakos tanárnő fiatal kolleganőivel karöltve évről évre részt vállal az Adventi koszorú megszervezésében. A verseny évekkel ezelőtt indult, amikor még önálló magyar iskola sem volt Déván és hol a Magyar ház, hol a Melite Gyülekezeti ház biztosított teret a pedagógusszövetség által kezdeményezett rendezvénynek. Pár éve az új iskola dísztermében zajlik a verseny. Idén három különdíjat is osztottak. /Gáspár-Barra Réka: Adventi koszorú hetedszer. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 15./

Hunyad megyében a kilencvenes évek elején, aki ünnepelni akart mind elfért a dévai vármegyeház dísztermében. Ma viszont a megye számos településén számos templom, gyülekezeti ház, sőt a dévai Téglás Gábor Iskola tágas aulája is szűknek bizonyult március 15-e ünnepléséhez. Az évek folyamán megerősödött apró magyar közösségek ugyanis ezúttal mind ünnepelni akartak. Egységesen, együtt ünnepelt a Hunyad megyei magyarság. A közel tucatnyi helyszín mindegyikén színvonalas, méltóságteljes ünneplés folyt. Winkler Gyula, EP-képviselő több helyszínen is hangsúlyozta az egység gondolatát. Végre megtörtént az új erdélyi magyar összefogás és egyénként, közösségként tagjaivá váltunk az Európai Uniónak, fogalmazott. Ferenczi István, megyei RMDSZ alelnök a piski csata emlékére állított obeliszknél hangsúlyozta: az áldozatvállalalást ma sem kerülheti el az, akinek fontos az itthonmaradás, a közösség, a szabadság. Szászvároson, ahol a híres Kun kollégium árnyékában ma alig tucatnyi gyermeket sikerül összetoborozni a magyar elemibe, most ékes magyar nyelven előadott műsorral léptek fel, majd a Szent Ferenc Alapítvány nagyszalontai otthonában nevelkedő gyermekek adták elő a 91 éves, Szászvároson élő Bíró Antal atya historiásénekét, melyet tavaly írt a gyulafehérvári püspökség 1000 éves fennállásának alkalmából. Végül megkoszorúzták gróf Kuún Kocsárd, forradalmi főispán mellszobrát, a református templom előterében. Vajdahunyadon szintén a református templomban zajlott a megemlékezés, illetve az előtte felállított Petőfi szobornál. A legszínesebb ünnepség ezúttal is Déván volt, a Melite református gyülekezeti házban Deák Piroska magyar szakos tanárnő felelevenítette a márciusi ifjak emlékét. Az ünneplők a hagyományhoz híven a temetőbe vonultak, a szabadság hőseinek emlékére emelt obeliszkhez. A rendezvénysor a Téglás Gábor Iskolacsoportban folytatódott. /Gáspár-Barra Réka: Hunyad. Ünneplés az összefogás jegyében. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 16./

Simonyifalva szülöttje és alkotója Brittich Erzsébet költő, író, festő, grafikus és szobrász. A dévai magyarság számára a napokban nyílt alkalom személyes ismeretséget kötni a művésznővel, aki ex-libriseiből állított ki a Melite gyülekezeti házban. Isten kegyelméből élek, mondta, hiszen már rákos daganattal is műtötték. A szobrászatot Magyarországon tanulta meg, ahová meghívót kapott egy alkotótáborba. /Gáspár-Barra Réka: Beszélgetés Brittich Erzsébet irodalmár képzőművésszel. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 30./

Omladozó templomok földjén
Nem volt az erdélyi magyarság bölcsője, de még csak ringatója sem Brád vagy környéke, az egykori Zaránd megye jelentős központja, az Aranynégyszöget alkotó bányász települések egyik csúcsa. A városka neve hallatán, főleg ilyenkor, ősz tájékán a magyarságban igencsak szomorú emlékek elevenednek fel. Előbb Horea 1784-es lázadása, majd Avram Iancu 1848-as pusztítása hagytak gyógyíthatatlan sebeket az itt élőkben, pontosabban túlélőkben.
A Mócvidék Erdély azon része volt, ahol a magyarság mindig is kisebbségben élt; a nemesség tizedelése, majd kiirtása után szinte elhanyagolható arányban. A reformátusok ezen kisebbségen belül is kisebbségnek számítottak, és számítanak mindmáig. Brádon és környékén templomaik még állnak vagy éppen düledeznek, netán már rég eltűntek a föld felszínéről.
Bő másfél évszázaddal ezelőtt, a Brádra látogató Jókai Mór a következőket vetette papírra: „Én nem tudom, talán a mondák emléke okozta azt, de ilyen szomorú falut én sohasem láttam; olyan elhagyatott minden...” Pedig a nagy magyar mesemondó nem is a reformátusokra és templomaikra utalt.
Még álló templom
Mint annyi mindenben, ami a Mócvidék utóbbi évszázadaihoz kötődik, a városka nevének eredetében sincs egyetértés a történészek között. A románok egy 1585-ös okiratra hivatkozva a fenyőt jelentő brad szót tartják a városka névadójának. A magyarok Bethlen Gábor, 1610-ben keltezett levelét tartják az első hiteles dokumentumnak, ebben pedig a Fenyőfalva megnevezés szerepel. Egyesek egy 16. század eleji okiratról is tudni vélnek, ebben állítólag Fenyőpatak szerepelt. A lényeg, hogy a név a környék sudár, örökzöld fáiból ered.
A kistérség legnagyobb gyülekezete a tizenháromezer fős településen, Brádon található. A valamikor virágzó bányavárosban háromszáznál is több reformátust tartottak nyilván, mára ez a szám a tizedére zsugorodott. „Nem annyira a beolvadásnak, mint inkább a ’89 után beindult folyamatnak köszönhetően. Munkahelyek szűntek meg, családok vándoroltak el. Igaz, a brádi magyarok jelentős része jövevénynek számít, s aki tehette vagy nem volt más választása, hazaköltözött” – helyez képbe a lelkész, Lovász János. Még így is, míg egy évközi vasárnap mindössze ötön-haton kíváncsiak Isten igéjére, sátoros ünnepek alkalmával, akár harmincan is helyet foglalnak a legalább négyszáz éves, de lényegesen újabbnak tűnő templom padjaiban. Az épület „korkülönbsége” az 1784-es és 1848-as sérülésekből, de főleg az 1926 és ’28 közötti helyreállítási munkálatok szakszerűtlenségéből adódik. A román stílusban felhúzott templom eredetileg boltozott volt, de ezelőtt közel kilenc évtizeddel teljesen elveszítette műemlék jellegét. Ablakait, csillagos mennyezetét, szentélyét, boltív feletti feliratát és portikusát hozzá nem értő kezek teljesen megmásították vagy eltűntették. Még az eredeti, faragott kőlapokból álló padlózatot is eltávolították. Tornyát, ahol valamikor két harang is szólt, közönséges bádoglemezzel fedték át. Ennél már csak a lelki templom pusztulása lehet szomorúbb. „Nem tudom, hogy mikor kereszteltem utoljára – látja be a tiszteletes. – Hét-nyolc, de lehet, hogy kilenc vagy tíz éve.” A ma már két nyelven zajló temetéseken kívül más szolgálatra nemigen kap felkérést. „Csupán kétszer eskettem, vegyes párokat. A fordulattól errefelé csak ketten konfirmáltak. Hiába, aki nem beszéli a nyelvet, az nem konfirmál, s valószínűleg ortodox lesz” – világít rá a szomorú valóságra a lelkipásztor. Ha a gyermek a családban nem tanulja meg a magyar nyelvet, az iskolában már nem teheti. Legalább is nem Brádon vagy környékén. A szülőknek a 35 kilométerre fekvő dévai kollégium már messze van. És egyébként is: az „itt csak a román nyelvvel lehet érvényesülni” beidegződés hatványozottan él és lüktet más szórványvidékekhez képest is.
Pedig a templommal szemközti telken valamikor a református iskola állott. „Az apám is ide járt” – mutat az elgazososodott területre a gyülekezet egyik presbitere, Baráth Gusztáv Zoltán. A valamikori virágzó tanintézményt az egyház pár évvel ezelőtt potom összegért értékesítette. A szocializmus, de főleg az azt követő közel negyed évszázad annyira lepusztította az egykori impozáns épületet, hogy a brádi reformátusok már annak is örültek, ha valaki lebontja, elhordja, s még ad is érte valamennyi pénzt. „Nem volt mit tenni. Miután a kétezres évek elején az épületből kivonult az állami iskola, a polgármester cigányokat költöztetett be. Ne tudja meg, hogy mi maradt, pontosabban nem maradt utánuk!” – eleveníti fel az iskola végnapjait a lelkész.
Jóval az iskola lebontása előtt eltűnt az utca, ahol a tanoda és a szemközti templom állt. Pontosabban az utcának a neve, ami hosszú időn keresztül annak a Brády nevű nemes családnak volt hívatott emléket állítani, melynek tagjait előbb Horea lázadói, majd Avram Iancu hordái tizedelték. És milyen a sors… Az egykori patinás, az identitásukhoz ragaszkodó magyarok által ma is Brádynak emlegetett utca ma a Horea nevét viseli.
A 69 éves Baráth Gusztáv Zoltán egyike azon kevés reformátusnak, aki ’89 után nem állt tovább a mócvidéki magyarok számára nem éppen jó emlékeket őrző bányavidékről. Pedig megtehette volna, elvégre a háború legjavában, 1944-ben Budapesten született. „Nem mentem, mert annak idején az apám sem tette. Kristyoron született, s nyugodtan Pesten maradhatott volna, hisz ott ismerte meg az anyámat, ott vette el feleségül, ott születtem meg én” – mondja. Kettőjük szerelméből hat fiú és egy lány született, aki közül csak a lány hagyta el szülőföldjét Róma kedvéért, a fiúk egytől egyig Hunyad megyében maradtak. „Soha nem akartam innen elmenni. Csak azt szerettem volna, ha visszakapom a magyar állampolgárságom. De hiába írtam 2001-ben Dávid Ibolyának, válaszából csak azt tudtam meg, hogy mit miért nem lehet. De rá tíz évre, 2011. október 23-án, a magyar forradalom ötvenötödik évfordulóján letehettem az esküt” – mondja büszkén a legnagyobb Baráth-testvér.
Üres templom
Körösbányán, a valamikor szintén virágzó városkában, ahol az egyházközséget már 1634-ben keltezett okiratok is említik, ma már egyetlen református sem él. A gyülekezet utolsó papja, Biberauer Tivadar kerek száz évvel ezelőtt, 1913-ban mondott búcsút a Brádtól hét kilométerre fekvő településnek. Utána már csak beszolgáló lelkészek látták el a híveket – ameddig azok egytől egyig el nem távoztak. Trianon kegyetlenebb tudott lenni, mint a magyaráldozatot követelő 1784-es parasztlázadás és a hasonló következményekkel járó 1848-as felkelés. A körösbányai református templom – egy névtelenséget kérő németországi adományozónak és uniós forrásokra pályázó helyi román polgármesternek köszönhetően – az idő viszontagságai és az elnéptelenedés ellenére még így is áll. Az ezredforduló után sikerült újrafedni és csatornázni, nemrég még a templom külsejét kissé helyrepofozni. Új arculata akár megtévesztő is lehet. Belsejében nem csak az ima és az orgona némult el, a padokat is elvitték, és a teljes gyülekezet is kihalt. Az utolsó protestánsok leszármazottjai már nem is hívtak református papot őseik koporsója mellé. Ma már üres, bezárt, de kívülről szépen megcsinosított templom fogadja a látogatót. „Volt is gondom e miatt a leköszönt esperesünkkel, aki attól tartott, hogy ha az önkormányzat tatarozza a templomot, esetleg kezet tesz rá. Csakhogy az nem úgy megy, mint ’89 előtt” – mondja Lovász János. A félreértés abból adódott, hogy a községháza a püspökség és a beszolgáló lelkész tudta és beleegyezése nélkül vágott hirtelenjében a brüsszeli pénzek elköltésébe.
Romtemplom
A körösbányainál lényegesen nagyobb anyagi támogatás ráférne a kristyori templomra is, amelynek falait már csak a Fennvaló tartja össze. A 18. század közepén felhúzott hajlék mennyezete beszakadt, alapja megrogyott, tornya megingott, bútorzata Brádra került. Egyedül az „Isten dicsőségére, édesanyám, Mária Magdolna emlékére D. Kristyory János” feliratot viselő, 1906-ban öntött harang kong még ma is – a mintegy negyven kilométerre fekvő dévai Melite gyülekezeti ház falán.
Szomorú látvány bokorra, fára, mezei virágra úgy tekinteni ablakon keresztül, hogy te kint vagy, azok meg a templom belsejében zöldülnek. Isten, pusztulásra ítélt hajléka mellett már csak a sírok fejfái tanúskodnak arról, hogy a faluban magyar reformátusok is éltek. Bár az egyházi statisztikák szerint még mindig él három református a faluban, Lovász János határozottan állítja, hogy az utolsót ő temette el húsz évvel ezelőtt. Friss, koszorúkkal borított sírt mégis találunk. A fakereszt szerint az idén, 53 évesen elhunyt Bozsitz Monica Agnetáé, akitől az Antal és Gulyas család egy „Nu te vom uita niciodată!” feliratú koszorúval búcsúzott. „Igen, nagyon szomorú, hogy egy evangélikus templom ilyen sorsra jut” – töri meg a csendet a hátunk mögött felbukkanó, szakálas, ortodox pópának tűnő férfi. Miután megismerkedünk, kiderül, hogy ő valóban görögkeleti pap, aki egy közeli hegyvidéki templomból érkezett látogatóba. Mint jó pap, ő is tanul tőlünk valamit: amikor másodjára is evangélikusnak nevezi a romtemplomot, kiigazítjuk, mondván, hogy református templom az, amelyről jobbára már csak múlt időben lehet beszélni. „De, ha valami szépet is akarnak látni, meg kell nézni az ortodox templomot” – invitál az alig ötven méterre lévő Isten háza felé, de aztán eszébe jut, hogy kristyori kollégája még nem ért haza, és a 14. században épült gótikus, faerkélyes görögkeleti templom ajtaja hétköznap zárva van.
Már nem létező templom
Brád, 1758-ban elnyert önállósodásáig ahhoz a Ribicéhez tartozott, ahol a helyzet a köröspatakinál és a kristyorinál is rosszabb: itt már se templom, se hívek nincsenek. Pontosabban egy 94 éves, reformátusnak keresztelt magyar bácsi mégiscsak akad, aki a szentírásbeli tékozló fiún is túltéve, nyolc-kilenc évtizedes vargabetű után, a közelmúltban visszatért egyházához. „Egyik alkalommal, a brádi igehirdetés közben, egy számomra teljesen ismeretlen öregúrra lettem figyelmes. Istentisztelet után be is hívattam az irodába, ismerjük meg egymást. Bemutatkozott, majd tökéletes magyarsággal nekem szögezte a kérdést: Tiszteletes úr, maga hisz Jézus feltámadásába? Mert én nem! – vágta rá. Mondom neki, hogy én nem is ezt kérdeztem. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy eddig hol volt, és hány éves. Amikor mondta, hogy a kilencvenen is túl van, elkértem a személyazonosságiját. Erre rám nézett és megkérdezte: Tiszteletes úr, ön hisz Krisztusba és nekem nem? Majd kilépett a kerékpárjához és behozta az iratait” – eleveníti fel a Bakcsi Lászlóval való első, nem mindennaposnak mondható találkozását Lovász János. A templom küszöbét hosszú évtizedek után átlépő öreg elmesélte, hogy azért nem konfirmálhatott, mert leszegényedett szüleinek nem tellett kosztümre, kopott ruhába pedig szégyellték az Úr asztala elé küldeni. Pedig akkor még Ribicén is állt az 1848-as gyújtogatást átvészelt, patakparti templom, aminek hajdanán az első sorát az a Ribitzei család foglalta el, mely újraindította a rómaiak által létrehozott, de a középkor feledésébe merült aranybányát. A Ribitzeiek Zaránd megye vezetésében is fontos szerepet kaptak, a család egyik sarja, Albert már 1603-ban főispáni tisztséget viselt. A Teremtő otthona a második világháború után tűnt el véglegesen a föld színéről; lebontása után, a szórványgyülekezet is kikopott a hunyadi egyházmegye nyilvántartásából. Annak az egyházmegyének az adattárából, ami a maga tizenhat anyaegyházközségével és kevesebb, mint tíz lelkészével a legkisebbik Erdélyben. n Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

In memoriam Lovász János lelkipásztor (1955. március 31.–2016. január 15. )
Gyülekezeti tagok, lelkésztársak, közeli és távoli családtagok, barátok, ismerősök megdöbbenve fogadták a hírt január 15-én, hogy a dévai református gyülekezet lelkipásztora visszaadta lelkét Teremtőjének.
Lovász János 1955. március 31-én született Lőrincrévén, szerető családban, elsőszülött fiúként. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, szülei mindent megtettek, hogy továbbtanulhasson, így a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, majd érettségi után a Kolozsvári Református Teológián folytatta tanulmányait.
1979-ben frissen végzett teológusként megnősült, feleségül vette Búzás Ibolyát. Ez év októberében a bácsi református egyházközség lelkésze lesz.
A sors már házassága elején megpróbálta, mert elsőszülött gyermeküket 1980-ban az Úr magához szólította még születése perceiben. De nem csüggedt el, és Isten 1981-ben leánygyermekkel ajándékozta meg: megszületett Kinga, majd 1985-ben fia, Mátyás. A gyerekek nőttek, és mivel a szülők magyar iskolába szerették volna íratni őket, Lovász János lelkipásztor 1988-ban Magyarpéterfalvát választotta szolgálati helyül, ahol erre lehetőség adódott. Majd 1990 februárjában gyülekezeti meghívásra Déván vállalt szolgálatot, és családjával ide költözött.
26 éven át volt a dévai gyülekezet lelkipásztora. Szolgálati ideje alatt minden erejével azon munkálkodott, hogy a gyülekezetet építse, lelki és anyagi gyarapodását biztosítsa. Tisztában volt azzal is, hogy szórványban a lelkipásztor feladata túlmutat a lélekápoló munkán, magyarságmegtartó törekvéseinek eredményeképpen a református temetőben obeliszk áll az 1848-as forradalom hőseinek emlékére. Hosszú éveken keresztül volt beszolgáló lelkész Brádon, ahol a maroknyi református gyülekezetet megerősítve, összefogva felújította a templomot. Nem sajnálta a fáradtságot, kéthetente istentiszteletet tartott, lelki vigaszt nyújtott.
Arra törekedett, hogy az egyházaktól elkobzott ingatlanok visszakerüljenek jogos tulajdonosukhoz.
1991-ben családjával Hollandiába utazott, ahol először tapasztalta azt, mekkora megtartó ereje van a gyülekezet rendelkezésére álló közösségi térnek, így hazatérése után úgy döntött, hogy gyülekezetében is megvalósítja azt. 1996-ban a dévai gyülekezettel és holland segítséggel elkezdte a gyülekezeti ház építését, melyet 1999-ben fejeztek be, és a Melite Ház nevet kapta, utalva Málta régi nevére, ami annyit tesz: a szabadulás szigete. A gyülekezeti ház az évek során be is töltötte rendeltetését, teret adva a gyülekezet és a szórványközösség lélekápoló és kulturális rendezvényeinek.
Lovász János lelkipásztor minden igyekezetével azon volt, hogy e ház a közösség és a gyülekezet épülését szolgálja. Az építkezéssel párhuzamosan renováltatta a gyülekezeti ház udvarán álló harangozói lakást is.
A dévai református templom fennállásának 100. évfordulójára kifesttette a templomot, és szobrot állíttatott Tordai Sándor Andrásnak, Erdély első hitvalló református püspökének, aki Déván volt református lelkész. Törekvéseinek eredményeképpen a templom előtti teret a polgármesteri hivatal Tordai Sándor András térnek nevezte át.
Később teljesen felújíttatta a templom csatornarendszerét és a parókia tetőszerkezetét is.
2013-ban kitartó munkájának eredményeképpen a gyülekezet visszakapta a parókia elkobzott homlokzati részét, melyet felújíttatott, és azon munkálkodott, hogy a gyülekezet javára fordítsa. A felújítási munkálatok alatt Lovász János lelkipásztor egyik nagy álma is megvalósult: a parókia homlokzati részén, Salamon Ferenc irodalmár, történész emlékére 1892-ben elhelyezett emléktábla is napvilágra került,  melyet a kommunizmus idején kényszerültek befalazni.
Örömökben is gazdagon részeltette a jó Isten. Felnőtt gyermekei családot alapítottak, két unokája született, akiket nagyon szeretett.
Az elmúlt három évben egészségi állapota megromlott. Felajánlották neki a betegnyugdíjazás lehetőségét, de nem tudta elfogadni a gondolatát sem, hogy szeretett gyülekezetétől megváljon. Amíg ereje engedte, végezte a szolgálatot: tette, amire Isten elhívta. Minden erejével azon munkálkodott, hogy a templom tetőszerkezetét is felújíttassa, rézlemezekkel. Sajnos ezt a tervet már nem tudta megvalósítani.
Emlékét szeretettel őrzik a gyülekezeti tagok, felesége, gyermekei és családjaik, unokái, lelkésztársak, rokonok, barátok, ismerősök.
 Csatlós Erzsébet Zsófia. Nyugati Jelen (Arad)

Arany és Luther Hunyad megyében
Keresztyén és magyar kultúránk két kiemelkedő személyiségét ismerhet meg egészen közelről október 24-én, kedden a dévai illetve vajdahunyadi közösség. Marosán Csaba színművész délben 12 órától a Téglás Gábor Elméleti Líceumban mutatja be Arany János ismeretlen arca című előadását Szémán Emese Rózsa rendezésében. Délután a reformáció 500. évfordulója kapcsán Luther asztalánál c. drámajátékra várja az érdeklődőket a fiatal színművész. A nagy reformátor életét munkásságát boncolgató előadásra délután 17 órától kerül sor a dévai Melite Gyülekezeti Házban. Ezt követően kedden este a vajdahunyadi református templomban is bemutatásra kerül Marosán Csaba egy személyes előadása Luther Mártonról. Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)