Karácsony Dezső karácsonya
A romániai karácsonyi népfölkelés, egyetlenként a keleti tömb országai közül, véres következményekkel járt, több mint ezer ember vesztette életét Ceauşescu futása után, a sebesültek száma több ezerre tehető. Pedig a hadsereg úgymond gyorsan és látványosan a forradalom mellé állt, a Securitatét és a milíciát lefegyverezték, mégis december 22-én késő délután előbb Bukarestben, majd az ország más városaiban is kezdetét vette a hatalomért folyó kíméletlen harc, melyet a fegyverek ezreinek szétosztása, majd használata kísért. Terroristákról szóltak a hírek mifelénk is azokban a napokban. Hivatalosan jelentették: Kökös felől terroristák tartanak Sepsiszentgyörgy felé. Azóta már tudjuk, szándékosan akartak zavart kelteni és vért ontani, de arra, hogy kik szervezték, irányították, mai napig sincs pontos magyarázat, s igen kétséges, hogy a következő években erre fény derülne.
Megszólaltak a fegyverek
Nos, ahol fegyverek szólnak, éles puskákkal lőnek, elkerülhetetlen, hogy áldozatok is hulljanak. A túlélők közül most Karácsony Dezsőt kerestük meg, huszonnégy évvel súlyos sebesülése után, melyet nem a barikádokon, nem a lázongó, forrongó utcán szerzett, hanem lakásának lépcsőházában. Rossz helyen lakott, a laktanyával szembeni tömbházban, melyet december 23-án szitává lőttek. Pár nap múlva, amikor az újságírói kíváncsiság arra vitt, döbbenten fedeztük fel, a kaszárnya épületein egyetlen lövedék nyomát sem látni, miközben a csetepaté alatt úgy tűnt, hogy golyók ezrei hulltak a katonaság épületeire. Ellenben szétlőtték a kaszárnyával szembeni tömbházat, lakások tucatja égett ki, emberek sebesültek meg. Ráadásul a mímelt terroristatámadás elhárítása ürügyén kiképzetlen férfiak százai lövöldöztek a várost körülölelő utakon, az állomás, a gyárak, a posta épülete előtt, a kórház környékén. Valójában utólag is csak gyanítjuk: ez a két-három napos időszak arra kellett, hogy az Iliescu-féle csoportosulás átvegye és biztosítsa hatalmát, a terroristák, kiknek identitása soha ki nem derült, a zavar- és félelemkeltés eszközei voltak, és nyomtalanul el is tűntek.
Jönnek a terroristák
Karácsony Dezső a villanymotorgyárban dolgozott, természetesen ő is a munkásőrség tagja volt, puskával kezében védte a forradalmat. A kaszárnyával szemben lakott két gyermekével és feleségével. December 23-án estefelé hazament szétnézni. Akkor még csend honolt a környéken, a tömbház is épen, érintetlenül állt. Ám megjelent egy hangszórós kocsi, melyből azt harsogták, Brassó felől terroristák közelednek, mindenki oltsa el a villanyt, senki ne mozduljon lakásából. Karácsony Dezső az ablakból figyelte a kinti mozgást, s észrevett két fegyveres embert, a tömbházuk felé igyekeztek. Gondolta, megnézi, kik azok, kilépett a sötét lépcsőházba, s egyikük tüzet nyitott rá. S el is találta. A golyózápor, mely rázúdult, vékony- és vastagbeleit, a máját, a forgója felső részét roncsolta szét. Lábán ment be a lakásba, felesége azonnal kilépett az ajtón, mert tudni akarta, ki lőtt rá. Kiderült, egyik szomszédjuk, de látva vérző és erejét vesztő férjét, Karácsony Éva a kórházba igyekezett vele, gyermekeiket hagyták volna valamelyik szomszéd gondjaira, de mindenki úgy meg volt ijedve a golyózáporoktól, a város felé tartó terroristáktól, meg a hivatalosan terjesztett rémhírektől, hogy ajtót is alig mertek nyitni. A tömbház előtt egy bátrabb autósra bukkantak, aki vállalkozott, hogy beviszi a kórházba, de mire indultak volna, nagy későre megérkezett a mentő. Azzal mentegetőztek, nem tudtak hamarabb jönni, mert a kórházat is pergőtűz alatt tartották a terroristák. Szerencsésen felértek a kórházba, s mert Karácsony Dezső rengeteg vért veszített, s meglehetősen rossz állapotban volt, azonnal megoperálták. Kint ropogtak a fegyverek, még a műtőbe is belőttek.
Napjai meg voltak számlálva
– Tele volt fegyverrel s kamasz fegyveresekkel a város hajnalban, amikor végre hazaindulhattam a kórházból – meséli Éva asszony. – Mi azt az embert, aki az uramat meglőtte, ismertük, meg is kérdeztem, miért lőtt a férjemre, azt válaszolta, mert azt parancsolta a főnöke, bizonyos Sós. Nem jelentettük fel, nagyon részeg volt, utóbb meg annyira szégyellte magát, hogy el is költözött Sepsiszentgyörgyről. – Műtét után – meséli Karácsony Dezső – kicsit javultam, három napra rá nagyon megehültem, s szóltam a nővérnek, hogy éhes vagyok. Hoztak a kórház konyhájáról marhahúst, megettem, s ettől szétszakadtak a beleim. Egyre rosszabbul voltam. Még egyszer megműtöttek, kiderült, hogy a beleim tele voltak puskaporral, ráadásul – ezt is elmondták – más vércsoportos vért kaptam, s az is bajt csinált. – Napjai meg voltak számlálva – veszi át a szót felesége. Nagy Vasilét, az akkori altatóorvost kérdeztem, mi lesz a férjemmel, s azt válaszolta, várunk még egy-két napot. Amikor láttam, milyen állapotban van, imádkozni kezdtem.
Uram, vagy elveszed most, vagy csodát teszel!
S ami ezt követően történt, Éva szerint maga volt a csoda. A kórházból hazamenet, a tervezőintézetnél, a kanyarban szembe jött vele egy nagy, fekete autó, oldalán vöröskereszttel, megállította. Franciák ültek az autóban, mukkanni is alig mert, de vele volt a fia, aki angolul elmondta, milyen állapotban hagyták édesapját a kórházban. A franciák a Medécines du Monde-tól voltak, és a kórházat keresték. Éva vállalkozott, hogy megmutatja nekik, hol találják, beült fiával együtt az autóba. Megvárta, míg elintézték hivatalos ügyeiket, s megkért egy fiatal orvost a kórházból, aki tudott angolul, hogy fordítson. Elmondta, a férje élet és halál között lebeg, itt már nem tudnak semmit tenni érte, segítsenek, vigyék el valahova, ahol meg tudják gyógyítani. Megígérték, hogy repülővel hamarosan átszállítják egy párizsi kórházba. Hitte is, nem is, de január 16-án értesítették – szombati nap volt –, hogy hétfőn indul a gép, mely Párizsba szállítja a férjét. – Útlevelet kellett csináltatnom az uramnak, pár óra alatt sikerült is, mert akkoriban minden hivatalban, még a rendőrségen is folyamatosan dolgoztak. Mentő vitte Bukarestig, de már nagyon rosszul volt, nem beszélgetett. Később Gocz Elvira elmesélte nekik, Otopeni-ből nem is akarták továbbküldeni magyar neve miatt, de végül csak felkerült a Herkules repülőgépre.
Tizenhárom műtéten esett át
Karácsony Dezső úgy emlékszik, este érkeztek meg Párizsba, a Pitié Salpetrière kórházban helyezték el hatvan román sebesülttel együtt. Vele a francia orvosoknak mindent elölről kellett kezdeniük: hasürege tele volt puskaporral, béltartalommal, gennyel, vérmérgezése volt. Másnap reggel már vitték is operálni. Több műtét után áthelyezték egy nagy szanatóriumba: Forcile-ba, ott erősítették fel. – Életben maradtam, mert bizonyára volt még valami dolgom a világban – szögezi le. Még Párizsban a reanimálóban megkereste Gocz Elvira, egy román pap, egy romániai kislány barátjával. Sokat segített rajta Forcile-ban Gheorghe Tatu, aki korábban szökött el Romániából, orvos volt, de asszisztensként dolgozott a szanatóriumban. S Gocz Elvira is szárnya alá vette, elintézte például, hogy minden hónapban kapjon francia frankot, hogy a szanatóriumban legyen valamennyi pénze, tetőtől talpig felöltöztette, bátorította.
– Elvitték, de hosszú ideig, majd három hónapig nem tudtam, hogy él-e vagy meghalt – veszi át a szót Éva asszony. – Elmentem Bukarestbe tiszta egyedül, ismeretlenül, megkerestem a Vöröskeresztet, akik elküldtek, mert nem tudtak semmiről, elmentem az egészségügyi minisztériumba, új miniszter volt, de ő sem ismerte a külföldre szállított betegek sorsát. Három napot és éjjelt álltam a követség kapujában, s amikor végre bejutottam, egy követségi tisztviselőhöz irányítottak, de tőle sem tudtam meg semmit. Végül az Intercontinental Szállóban kötöttem ki, hallottam, ott laknak és dolgoznak valami francia egészségügyiek. És mit ad isten, pont azokra az orvosokra bukkantam a Médecins du Monde-től, akikkel Sepsiszentgyörgyön korábban találkoztam, s akik vállalták, hogy elviszik gyógyulni az uramat Párizsba. Bár munkaidő után voltak, leültettek, meghallgattak, s az egyik orvos addig telefonált, míg meg nem találta az uramat. Akkor tudtam meg, hogy többször megműtötték, de él, akkor épp egy szanatóriumban kezelték. Elhatároztam, kimegyek utána Párizsba, még a fülbevalómat is eladtam, hogy meg tudjam venni a repülőjegyet, pénztárcámban azzal az ötven dollárral, amit a román egészségügyi miniszter postáztatott számomra. Május 30-án indultam el, csak azt tudtam, hogy Dezsőt Forcile-ben kell keresnem.
Minden lépésemet őrangyalom és a szerencse kísérte
Párizsban senkit nem ismert, pénze alig volt, franciául nem tudott. De az Isten megsegítette. A repülőn találkozott egy brassói cigány asszonnyal, ki a testvéréhez indult látogatóba Párizsba. Muzsikusok voltak. Évát – valami félreértés miatt – az Orlyn nem várta senki, odacsapódott hát a brassói muzsikusokhoz. Beszélgetés közben kiderült, egyikük valamikor énekelt a Sugás vendéglőben. Megtört a jég, a muzsikus hazavitte párizsi otthonába, s felhívta férjét, és elújságolta neki, hogy székely szilvapálinkát iszik a feleségével Párizsban. Másnap kivitték a szanatóriumba, s végre újra találkoztak.
– Rengeteget köszönhetünk a francia államnak, Elvirának, az egyszerű francia embereknek, kik engem szállásra sorra befogadtak, s bár beszélni nem tudtunk egymással, mindenben támogattak. Párizst valójában alig láttam, naponta azt az utat jártam, jórészt metróval, mely alkalmi szálláshelyeimről a kórházba vezetett.
Csak sejtésünk van, milyen töméntelen pénzbe került Karácsony Dezső talpra állítása. Egyszer valami adminisztrációs hiba miatt elküldtek címére egy kórházi számlát 6000 frankról. Megijedt, honnan vesz elő ennyi pénzt, de Şerban doktor, az egészségügy akkori megyei vezetője egy-két helyre telefonált, s csak annyit mondott: ni, ezzel nem lesz több baja.
Muszáj volt hazajönnöm
– Ha nehezen is, de meggyógyultam, és hazajöttem. Majdnem öt hónap után álltam talpra, mert a csípőcsontomat is megműtötték. A család közben elköltözött, új lakást kaptunk, előbb két-, majd háromszobásat. Felmentem a kórházba, az orvosok tátott szájjal néztek, csodálkoztak, hogy élek. Jól érzem magam, csak a bal lábam fáj időnként, mert főleg azt használom. A forradalom alakulásáról Franciaországban természetesen keveset tudtam, már a bányászjárásnál tartottak itthon, amikor figyelni kezdtem az eseményeket. Akkorra már megfordult a franciák viselkedése is Románia tekintetében, látták, hogy nem a legjobb irányba haladnak a dolgok. Kint maradhattam volna politikai menekültként, de nekem muszáj volt hazajönnöm. Mai napig hálásak vagyunk a sorsnak, hogy összehozott Elvirával, sokat köszönhetek neki. Amikor meghallottam, hogy hazajött, elmentem egy hatalmas csokorral, hogy megköszönjem, amit értem tett.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyógyító lélek
Gocz Elvira útja
Kovászna városnak talán nincs is olyan lakosa, aki ne hallotta volna legalább egyszer Gocz Elvira nevét. Életét a gyógyításnak szentelte, államférfiak, magas rangú katonatisztek, neves művészemberek ápolójaként ismerte meg a világ, és így figyelt fel rá – az Elvira asszony gyermekkorában még nagyközségnek számító – székely szülőváros is, ahonnan háborús nővéri végzettséggel rendelkező fiatalasszonyként a hatvanas években távozott. A XXI. század első évtizedében tért haza felkarolni az elesetteket, támogatni a város egyházi és világi intézményeit. Története igazi Hamupipőke-mese lenne – a nincstelen, árva lány felülemelkedése sorsán, amelybe éppen a körülötte élők kényszerítették –, ha nem villannának fel benne az utolsó percig a hétköznapi valóság sokszor komor kulisszái, és nem maradna el a boldog végkifejlet. Gocz Elviránál erre nem kerül sor, hiszen fiát, akiért az emberfeletti próbatételeket is vállalta, elveszíti a történet végén.
A különleges életutat Gyila Sándor fizikus, a Háromszék napilap munkatársa örökítette könyvbe. A titokzatos kovásznai asszony című, 2013-ban kiadott művet várhatóan idén ősszel Marosvásárhelyen is bemutatják. Több száz vásárhelyit azonban már március elején, a nyugdíjasok nőnapi ünnepségén megérinthetett Gocz Elvira különleges személyisége. A gyógyítás ajándéka mellett énektudásával is kiemelkedő asszony, az egykori monte-carlói tehetségkutató nyertese – akit hét nyelven éneklő Marylin Monroe-hasonmásként is emlegettek, amikor éppen nem az új Mata Harit, a kémnőt látták benne – a kikapcsolódni vágyó időseket ajándékozta meg dalaival. Szerkesztőségünkben tett látogatása, rövid beszélgetésünk talán ez után az élmény után még inkább számot tarthat sokak érdeklődésére.
– Drágám, én három évtizeden át aranytányérból ettem. De ez mit sem számított nekem, hiszen annak idején, kislányként három krumplival a zsebemben indultam útnak. Későbbi életemben csak az volt a fontos, hogy segíthessek, gyógyíthassak. Ez az én küldetésem – foglalta össze Elvira asszony pillanatok alatt a hihetetlen mélységekkel és magasságokkal teli élettörténetet. Jellegzetes francia akcentusával először a gyermekkoráról szólt, azt a pillanatot idézte fel, amikor évekkel édesanyja halála után, nyolcévesen, munka közben, a házuk udvarán meghallotta az égi biztatást: ne sírjál, mert én mindig veled leszek.
Tizenkét éves volt, amikor három sült krumplival a zsebében elszökött otthonról. Részeges apja elől menekült, aki lopásra kényszerítette, és egyszer úgy megverte, hogy kórházba került. Szentgyörgyre vitte a vonat, szolgálónak állt. Szerelmek, házasságok, veszteségek váltották egymást Gocz Elvira életében, volt idő, amikor szövőgyári munkásként dolgozott, közben Moszkvában háborús nővérképző iskolát végzett.
Kettesben a Golgotán
1966-ban következett a nagy fordulat. Harmadik házasságából, az asszonyát női mivoltában megalázó, rendszeresen bántalmazó repülőstiszt férj elől pár éves fiacskájával Nyugatra menekült. A kommunista Romániából érkezett, magát menekültnek vallott tisztfeleséget Olaszországban kémnek nézték. A trieszti menekülttáborban heteken, hónapokon át kínozták. Kibírta. Megtanult olaszul, és nővérként kezdett dolgozni. A következő állomás Párizs volt. Kisfiával a februári hóban gyalogosan vágott át az Alpokon. Francia földön emigráns nővérként dolgozott, közben kabarékban énekelt, és, hogy gyerekét eltarthassa, takarítói munkát is vállalt. Már franciaországi letelepedése elején jótékonysági munkára is jelentkezett a Francia Vöröskeresztnél, később pedig a Medecins du Monde szervezetnél. Tíz év múlva kapta meg a francia állampolgárságot. Ezt követően, egy ausztráliai turnéról visszatérve egy álláshirdetésből értesült arról, hogy az angol királyi házhoz ápolónőt keresnek. 160 jelentkező közül választották ki. Tíz évig gondozta a windsori hercegnőt, élete végéig mellette volt.
Az emberiség legjobb szolgálója
A hercegnő halála után sorra nyíltak meg Gocz Elvira előtt a világ különböző tájain élő hírességek otthonába vezető ajtók. A volt francia államelnök, Mitterrand családja, Pérez de Cuéllar ENSZ-főtitkár, a kuvaiti királyi udvar, a Rothschild család, Mihály román király, egy spanyol hercegnő, híres színészek, színésznők – közöttük Sophia Loren –, írók, üzletemberek bízták rá testi, lelki egészségük védelmét. Az 1989-es romániai forradalom kitörésekor ott hagyta kuvaiti állását, és csatlakozott az Orvosok Határok Nélkül szervezethez. December 22-én érkezett Romániába, a lövöldözések közepette hozta a segélyeket és biztosított orvosi ellátást a sebesülteknek, később pedig, Kuvaitba visszatérve, jótékonysági műsorokban szerepelve kért segítséget a nélkülöző gyerekek számára. Elvira asszony munkáját számos kitüntetéssel ismerték el, 1978-ban Párizsban vehette át a Tisztikereszt az Emberiség Legjobb Szolgálóinak kitüntetést, a kuvaiti nemzetközi nőegylet is értékes emléktárggyal jutalmazta munkáját.
Az új évszázad első évtizedében tért haza Kovásznára, ahol a kiválasztottak nagylelkűségével "szórta" a pénzt, a református, a katolikus, az ortodox egyházat, az iskolákat, egy óvodát, a Boldog Apor Vilmos Gyermekotthont, a városi, majd a szívkórházat és a mentőállomást is adományokkal segítette, és ő finanszírozta a városközpontban található borvízforrás fölötti monumentális építmény létrehozását is. 2005-ben Kovászna díszpolgárává választották, azóta is legtöbb idejét szülővárosában tölti, bár egészségi okokból mindegyre Párizsba kell utaznia.
A kalandos életút egyes állomásait – a trieszti megpróbáltatásokat, a franciaországi újrakezdést, a hírességek közelében töltött időt – felvillantó beszélgetés végén azt tudakoltam Elvira asszonytól, hogy melyik páciense maradt meg legélénkebben az emlékezetében, és ha elölről kezdhetne mindent, megpróbálná-e másként alakítani a történéseket.
– A legnagyobb feladat a Fehér Házban várt rám. Pérez de Cuéllar ENSZ-főtitkár Mexikóban kellően meg nem sütött csirkétől szalmonellát kapott, őt kellett kezelnem. A későbbiekben az étrendjét, táplálkozási szokásait is átalakítottam. Olyan tanácsokkal láttam el, amelyeket a mai napig igyekszem mindenkinek átadni. Egyrészt arra szoktattam, hogy naponta nem háromszor, hanem ötször kell étkezni. Pérez de Cuéllar azt fogyasztotta, amit én, persze, én előtte mindig megkóstoltam az ételt. Ugyanakkor azt tanácsoltam neki, hogy minden reggel igyon meg egy nagy bögre meleg vizet citrommal… Meggyőződésem, hogy patikában kapható gyógyszerek nélkül, természetes gyógymódokkel sokféle betegség megszüntethető. A tapasztalataim azt mutatják, hogy a világon nagyon elterjedt a patkóbélrák. Van egy receptem, ami ez ellen kitűnően véd. Azt szeretném, ha ezt majd a vásárhelyi közönség is meghallgatná, lejegyezné… Az előbbi kérdésére visszatérve, nem tudom, hogy másként tennék-e valamit, ha újrakezdhetném az életem. De az biztos, hogy mindenképpen gyógyítanék…
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)