Szabó Gy. László, a nagyapa orgonaépítő mester volt, 40 évig űzött mestersége alatt legalább 32 orgonát épített Erdélyben, legalább 150 orgonát javított Székelyföldön, Csángóföldön, Partiumban. A Romániában fellelhető több mint 1100 orgonából legalább ezer hangszer Erdélyben található. Az unokák, a három testvér, hűek maradtak az orgonához: Molnár Csaba és Molnár József orgonaépítő, Molnár Tünde pedig orgonaművész Marosvásárhelyen, a Zeneakadémián doktorált, itthon és külföldön koncertezik sikerrel. Apjuk református lelkész Misztótfaluban, a Misztótfalusi Kis Miklós Múzeum alapítója. Marosvásárhelyen Molnár József megjavította a Keresztelő Szent János plébániatemplom orgonáját, ő hozta rendbe a ferencesek templomának orgonáját, az unitáriusokét, s most kezdi el a marosvásárhelyi Vártemplom orgonájának felújítását. A Vártemplom ugyanis új orgonát kapott Németországból, a régit Molnár a szentélybe viszi, az újat a karzaton építi fel. Molnár József már több mint száz orgonát javított, s újakat is épített Tasnádszántón, Bálványoson. Kiemelkedőbb teljesítménye a kolozsmonostori apátság orgonájának a javítása volt. A kolozsmonostori munka három évig tartott. Az eredmény: az Európai Unió a felújított apátsági templomot és felújított orgonáját európai örökségként Europa Nostra díjjal jutalmazta. /Lokodi Imre: Molnár József tenyere. = Vasárnap (Kolozsvár), aug. 7./

Magyar napok bánsági módra
Temesvár többségi és kisebbségi népei májusban felébredtek hosszú téli álmukból, egymást érik a rendezvények, az ember azt sem tudja, hová kapja a fejét. Az első héten egyszerre zajlott a Temesvári Nemzeti Színház Román Drámafesztiválja, a spanyol hét, illetve a XVII. Bánsági Magyar Napok. Utóbbinak az eseményeit Tasnádi-Sáhy Péter összegezte.
Május 3-án immár tizenhetedik alkalommal süthette el a Bánsági Magyar Napok közművelődési seregszemle képzeletbeli startpisztolyát Szász Enikő színművésznő, a Bánsági Magyar Nőszövetség elnöke, a rendezvénysorozat életre hívója és mindenkori főszervezője a Helios Galéria Identitás című, temesvári magyar képzőművészek munkáit bemutató tárlatának megnyitóján. A városban élő hivatásos alkotók munkáit Szekernyés János műkritikus, a Képzőművészeti Szövetség Temes megyei elnöke méltatta, kiemelve a művek technikai változatosságát, sokrétűségét, magas színvonalát. Nem rótta fel hibaként azt sem, hogy az alkotók egy része nem ragaszkodott mereven az identitás fogalmának etnikai vonatkozásaihoz, hanem inkább a személyes hangvételű önkifejezést helyezte előtérbe. Az ítész hozzáértő szavait Kiss Attila színművész zenés fellépése követte. Egy órával később dr. Zétényi Zsolt Az Aranybullától az Alaptörvényig című előadását hallgathatta meg a nagyérdemű; az előadó e sorok írójának felfogóképességét meghaladó logikával jutott el addig a végkövetkeztetésig, hogy a tavaly április 25-én elfogadott új magyar alaptörvényt „a történelmi alkotmányosság irányába tett jelentős lépésként” értelmezze, de ez bizonyára az újságíró és nem a képzett veszprémi jogász képességeit minősíti.
Másnap újabb kiállítás nyílt, ezúttal a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előcsarnokában. Itt – a civil szervezetek közti együttműködés jó példájaként – az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) természetjáróinak 64 természetfotóját mutatták be a szervezők. A kiállított képeket a víz és halmazállapotai, az élővilág és fa a néprajzban kategóriákban díjazták. A tagok munkásságának ilyen jellegű bemutatása – amint azt Illés Mihály, a Bánsági Kárpát Egyesület elnöke megjegyezte – százhúsz éves hagyomány az EKE történetében, mivel már 1892-ben is közöltek fotókat.
Műválasztás bekötött szemmel Május 5-én, szombaton a Zeneakadémia Contertino terme adott helyet a bánsági írók és olvasók találkozásának, s a rendszerváltás óta megjelent több száz kötetből vásárt is rendeztek a szervezők. Azt nehéz lenne megállapítani, hogy a jelenlevők közül kik voltak a szerzőket felsorakoztató 81 fős lista tagjai és kik pusztán csak mezei olvasók, de a kérdés talán nem is feltétlenül releváns, mivel a termet az utolsó székig megtöltötték. Először Eszteró István költő emelkedett szólásra. A bánsági költészet jelentősebb alkotóinak felsorolása mellett a Szabolcska Mihályt, Endre Károlyt, Franyó Zoltánt és Anavi Ádámot követő mai költőnemzedék sanyarú sorsára is felhívta a figyelmet: a versszeretők táborának apadása mellett a támogatások hiánya is sújtja őket. A próza-szekciót dr. Bárányi Ferenc képviselte, s bár ő igyekezett vidámabb hangot megütni, a bánsági írók helyzetéről mégsem sikerült a rímfaragókénál sokkal rózsásabb képet festenie. Szekernyés János a helytörténeti munkák fontosságáról beszélt, örömmel kijelentve, hogy ezek iránt, az egészséges lokálpatriotizmusnak köszönhetően, ma is töretlen az érdeklődés. Dr. Bodó Barna a társadalomtudományok képviselőinek munkásságát méltatta, felhíva a figyelmet arra, hogy a szórványlét nem csak hátrányokkal jár: ezen tudományterületek képviselő a Bánságban olyan folyamatokat vizsgálhatnak testközelből, amelyek máshol nem tapasztalhatók. Végezetül dr. Jánosi Endre a románul publikáló, Temesváron élő magyar oktatóknak és kutatóknak a város és a térség tudományos életében betöltött fontos szerepéről beszélt. A rendezvénnyel kapcsolatban, az ott kapott rengeteg értékes információ mellett, „az olyan kevesen vagyunk, nehogy megsértsük egymást” hangulat késztetett némileg töprengésre, melynek jegyében a felolvasó szerepét magára vállaló Mátray László színművész bekötött szemmel választott a kiállított kötetek közül, hogy senkinek a munkásságát se kelljen külön kiemelni, ezzel megbántva másokat, így kénytelen volt egy egyébként remek helytörténeti alkotásból a Rékást bemutató, valljuk be: némileg száraz szócikket primavisztázni. Abban bizonyos vagyok, hogy ez a mentalitás rövid távon nagyban szolgálja egy egymásra utalt emberekből álló, drámai tempóban fogyó kisközösség olajozott, súrlódásmentes működését, viszont az objektív – vagy legalábbis kollektíven elfogadott – mérce megőrzését esetleg akadályozhatja. Szerencsére a súlyos gondolatokat hamar kimosta a fejemből a két év szünet után újra összeálló temesvári rocklegenda, a Quo Vadis koncertje. A RockHouse-ban fergeteges műsorral nyűgözte le régi és új rajongóit az együttes.
A haza-vita elmaradt
A május 7-i program honismereti vetélkedővel indult a Bartók Béla Elméleti Líceum tanulóinak részvételével, a Szórvány Alapítvány szervezésében. Az estére meghirdetett Menni vagy maradni? A haza fogalma című vitaest, sajnos, érdeklődés hiányában elmaradt. Érdemes lenne utánajárni, hogy ezért csak a kellemes tavaszi este okolható-e, amely orgonaillatú szoknyáját meglebbentve maga után csábította az ifjúságot a Béga-partra, vagy a kérdést kellene-e esetleg valahogy trükkösebben megfogalmazni… Kedd este Florin Iepan temesvári rendező Lugosi Béla, a bukott vámpír című dokumentumfilmjét vetítették az Adam Müller-Guttenbrunn Házban, az érdekfeszítő alkotáshoz méltatlanul kis számú néző előtt. A film a Lugosról elszármazott, Blaskó Béla néven született kalandos életpályájú hollywoodi sztárt körüllengő misztérium boncolgatására vállalkozott, számottevő sikerrel. Az eseményen maga a rendező is részt vett, és a vetítés után készséggel válaszolt a kérdésekre. A szervezők az Európa-tudat erősítéséről sem feledkeztek meg, így május 9-én, az Unió hivatalos születésnapján (62 évvel ezelőtt Robert Schuman francia külügyminiszter ezen a napon kezdeményezte Európa országainak szorosabb együttműködését) a bartókos diákok az Integratio Alapítvány és a Diákönkormányzat által szervezett EU-MOZAIK című vetélkedőn tehettek játékos formában tanúbizonyságot unióval kapcsolatos ismereteikről, miközben természetesen gyarapították is őket.
Csütörtökön újabb kiállítás megnyitóján vehettek részt a fotózás kedvelői: Orbók Ildikó Budapesten élő újszentesi művész Erdély, ahogy bennem él című gyűjteményével örvendeztette meg a temesváriakat. Komoly mögöttes tartalommal bíró munkáinak a Temes Megyei Önkormányzat épülete adott időlegesen otthont.
Délután Szerbhorváth György De ki viszi haza a biciklit? című monodrámáját tekinthette meg a színházszerető közönség. A kisebbségi lét 21. századi mindennapjait hol vidáman, hol keserűen bemutató darabot Krizsán Szilvia, az Újvidéki Színház színművésze adta elő. A sokrétűségre törekvő rendezvénysorozat színházi kínálata természetesen nem ebből az egy produkcióból állt: a Temesvári Csiky Gergely Színház a Praht Lugoson és Zsombolyán is előadta, kihelyezett program keretében, a szegedi Kövér Béla Bábszínház pedig a Merlin Bábszínházban vendégeskedett a Mesemondók című előadással. A Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet (TEMISZ) is igyekezett a fiatal bánsági képzőművészek munkásságára felhívni a figyelmet, méghozzá sikerrel: A fejlődés világában témamegjelöléssel versenyt és kiállítást hirdetett hivatásos és amatőr képzőművészek részére; 18, a legkülönbözőbb technikákkal készült festmény, grafika, textilmű, illetve fotó érkezett. Szekernyés Jánosnak a bánsági képzőművészet történetét és jelentős alakjait bemutató rendkívül informatív előadása után maguk az alkotók is bemutatkozási lehetőséget kaptak: ki bátrabban, ki félénkebben beszélt saját eddigi munkásságáról és a versenyre nevezett művéről.
A hétvége nyitóeseményét szintén az egyetemistakorú ifjúságnak szánták: önéletrajzíró tréninget, illetve állásbörzét szerveztek számukra a Kós Károly Házban, Temes megyei vállalkozók bevonásával. A rendkívül hasznos program viszont messze elhalványult a valószínűleg az egész hét fénypontját jelentő néptáncgála, illetve az azt megelőző felvonulás mellett, amikor is a műsorban részt vevő együttesek tagjai – mintegy 300 fő – népviseletbe öltözve vonultak az Opera térről az eseménynek helyet adó Diákházig, természetesen zenés kísérettel. A több mint három óra hosszat tartó műsor szerencsére nem vette el a szereplők táncos kedvét, így a hivatalos esemény után jókedvűen ropták hajnalig a színház előterében rendezett táncházban.
A rendezvénysorozatot vasárnap majális zárta Újszentesen, ahol kispályás focibajnokság, történelmi magyar harcművészeti bemutató, rovásírás-oktatás, illetve gulyásparti kínált könnyed szórakozási lehetőséget azoknak, akik a hidegfront ellenére is a szabadba merészkedtek. A komolyzene kedvelői pedig a temesvári Bartók Béla vegyes kar Én mindig bíztam benned című, egyházi kórusművekből álló műsorával búcsúzhattak a Bánsági Magyar Napoktól. erdelyiriport.ro

Gyászol az erdélyi magyar régizene-mozgalom, elhunyt Deák Endre
Elhunyt Deák Endre, az erdélyi magyar régizene-mozgalom egyik elindítója. A lantművész 60 éves volt. Az 1952-ben Nagykárolyban született Deák Endre szülővárosában hunyt el június 17-én, és ugyanott temették el június 19-én, kedden.
Az egykori Marosvásárhelyi Zeneművészeti Főiskola hallgatójaként a hetvenes évek végén Deák Endre egyike volt az erdélyi magyar régizene-mozgalom elindításának. A nagykárolyi Collegium régizene-együttes alapítója és vezetője, Erdély egyik legjobb lantosa volt – olvasható a Csíkszeredai Régizene Fesztivál honlapján a zeneművész halálhíréről szóló közleményben. Deák Endre állandó fellépője volt a fesztiválnak, szinte minden évben szerepelt a zenei eseményen.
Az először 1980-ban megtartott Csíkszeredai Régizene Fesztivált az idén július 8–15. között rendezik meg a székelyföldi városban. Krónika (Kolozsvár)

„A legkisebb segítség is számít” – Pákozdi Judit a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület elnöke
Az olvasók többsége valószínűleg a Magyar Konyha című magazin főszerkesztőjeként emlékszik Pákozdi Juditra. Szeretnénk „új” oldaláról bemutatni a neves gasztronómiai újságírót, aki több civil szervezet munkáját is segíti, három éve pedig a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület elnöke.
Rendszeresen vigyáz az unokáira, de nagymamakorát meghazudtolva olyan sokat és akkora lelkesedéssel dolgozik, mint egy pályakezdő fiatal.
– Nemrég tudósítottunk arról, hogy Láng Zsolt polgármester a csángó gyerekeknek küldött könyvadományt, az átadáskor Ön is jelen volt. Két évtizede dolgozik a csángókért, családilag kötődik hozzájuk?
– Nincsen határon túli rokonom, szinte mindenkim Budapesten született. Mégis úgy gondolok a csángó magyarokra, mint a családomra. És előfordul az is, hogy a keresztgyerekemre többet költök, mint az unokáimra. 2006 óta vagyok keresztszülő. Ez azt jelenti, hogy rendszeresen támogatom a keresztgyerekem tanulmányait, magyarul levelezünk, és évente találkozunk. Az egyesülettel azért dolgozunk, hogy minél több csángó gyerek tanulhasson magyarul.
– Miért fontos ez?
– A csángók a történelem során magukra maradtak, és mára eljutottak oda, hogy kilátástalan a helyzetük. Sem magyar iskolájuk, sem magyar papjuk nem volt soha. A román oktatás nagyon gyenge, az emberek nagy része képzetlen. A férfiak és fiatalok többsége Spanyolországban és Olaszországban keres munkát, a nők pedig Európa-szerte idősekre vigyáznak. Tíz éve maroknyi lelkes magyarországi és erdélyi tanár elkezdte házaknál magyarul tanítani a gyerekeket, 2004-ben pedig elindult a „Legyen ön is keresztapa, keresztanya!” elnevezésű mozgalom.
– Mit értek el?
– Ma már közel 700 jelképes keresztszülő van, akik anyagilag és emberileg is támogatják a csángó gyerekeket. 2200 gyerek tanul magyarul, s már néhány helyen a román iskolákban is oktatatják idegen nyelvként a magyart. Jó pár gyerek tovább tanul erdélyi középiskolákban, és közülük néhányan magyar egyetemre is felvételt nyernek. Ma már tudjuk, hogy ez óriási siker. Fontos számunkra az is, hogy a magyar kultúrának az a szelete, amelyet a csángók őriznek, ne tűnjön el. Erre kicsi ugyan az esély, mert nagy az asszimiláció, de talán lassíthatunk a folyamaton.
– Az egyetemisták között vannak olyanok, akik visszatérnek a szülőföldjükre? – Sajnos, nagyon kevesen. Érthető ez: a kényelmesebb élet, a jobb boldogulási körülmények nagy vonzerőt jelentenek. Ha sikerülne elérnünk, hogy az állami iskolákban magyar nyelvű oktatás legyen Csángóföldön, akkor valószínűleg több gyerek tanulna tovább, és többen is maradnának otthon.
– Sokan támogatják az egyesületet?
– Szép számmal. Egész évben gyűjtjük az adományokat. Ünnepekre, iskolakezdésre csomagokat küldünk, nyáron táborokba hívjuk a gyerekeket. Természetesen nem akar minden adományozónk keresztszülővé válni, de ez nem is célunk, nekünk a legkisebb segítség is számít. Mecénásainkkal, társainkkal rendszeresen találkozunk, klubnapokat rendezünk, amelyekre az oktatási programban felnőtt csángó értelmiségieket, művészeket, tudósokat hívunk. Ismert csángó például Iankó Laura költőnő, a Magyar Írószövetség elnökségének tagja, vagy Diósi Felícia, a Csángó vagyok című könyv szerzője – ők mindketten a keresztszülőprogramban nőttek fel. Ugyanígy Petrás Mária keramikus és népdalénekes, vagy az Egerben énekszakon tanuló Mátyás Mónika, aki nagy örömünkre, vissza akar térni szülőföldjére. Kovács Krisztián a Zeneakadémia hallgatója, és már most népszerű előadó.
– Hogyan került kapcsolatba az egyesülettel?
– Amikor az ember befejezi aktív életének egy részét, és visszavonul a munkahelyéről, hirtelen nagyon sok szabadideje lesz. Ha valaki szívesen dolgozott egy életen keresztül, az nehezen hagyja abba. Erre jó a civil mozgalom, nagyon sok terület van, ahol lehet munkálkodni, és ahol igazán szükség van az emberre.
– A családja hogyan viszonyul a hobbijához?
– Egyedül neveltem fel a gyerekeimet, korán elváltam. Kevesen tolerálták volna, hogy fogom magam, és beülök a kocsiba, hogy elutazzam ezer kilométerre. A gyerekeim meglepően könnyen alkalmazkodtak, belenőttek ebbe a világba, a csángók élete nálunk napi téma. Az unokáim gyűjtik a játékokat és ruhákat, amiket elküldenek a csángóknak, részt vesznek a programjainkon, és találkoztak már a keresztgyerekemmel is.
– Másik szerelme a főzés, ami a csángókkal is összekapcsolódott…
– Bizony, évekkel ezelőtt megírtam a Csángó galuska című könyvet. A könyv elején egy néprajzi tanulmány olvasható arról, hogy hogyan élnek, étkeznek a csángók, utána következnek a receptek, amelyeket évek alatt gyűjtöttem össze a csángó asszonyoktól, akik csak meséltek – soha nem írtak le semmit. Kiváltságosnak érzem magam, amiért a sors engem ajándékozott meg azzal, hogy összegyűjthettem ezeket a csángó ételeket. Az idő múlásával ez az óriási kincs biztosan mind veszendőbe ment volna.
– Jut ideje a gasztronómiára nagymamaként?
– Egyrészt mindennap főzök. Másrészt rendszeresen foglalkozom gasztronómiával. Legutóbb 24 kezdő háziasszonynak tartottam háztartási tanfolyamot a Magyar Asszonyok Érdekszövetségében. Több fontos témával foglalkoztunk: gazdálkodás, készletezés, egészségmegőrzés, környezetvédelem – és persze főztünk is. Nagy volt a siker.
– Honnan van Önben ez a fiatalokra jellemző kifogyhatatlan energia?
– Egyetlen egy titka van: ha az ember valamit nagyon szeret, akkor azt könnyedén meg tudja csinálni. Akárcsak a főzésnél, ha szereti valaki, pillanatok alatt elkészíti az ételt, és az finom lesz, ha nem, akkor órákig tart, és nem lesz az igazi. Ezért lenne jó, ha mindenki azzal foglalkozhatna, amit szeret. Ezt mondom a gyerekeimnek is: elsősorban nem azt kell nézni, hogy mi az, amivel pénzt lehet keresni, hanem azt, hogy mi az, amit igazán szeretsz csinálni. Ettől lesz szép és örömteli az élet.
Novák Zsófi Aliz
***
A II. kerület márciusban kétezer kötetnyi könyvvel támogatta a csángók magyar nyelvi oktatását.
Kik azok a csángók?
A csángó több, Romániában élő magyar nyelvű kisebbségi népcsoport összefoglaló neve. A csángóknak három fő csoportjuk van: a moldvai csángók, a gyimesi csángók és a barcasági csángók. A moldvai csángók a magyar szóhasználat szerint a Romániában, Moldva tartományban élő magyar nyelvű népcsoport tagjai, akik vallási szempontból a moldvai katolikus lakosság részét alkotják. A román szóhasználatban a ceangău (’csángó’) népnevet a román nyelvű moldvai katolikusokra is alkalmazzák. Az ő hagyományos kultúrájuk szintén különbözik az ortodox vallású románokétól, és sok hasonlóságot mutat a magyar nyelvű csángókéval, tekintve, hogy elsöprő többségük elrománosodott magyar. A moldvai csángók Bákó (Bacău), Neamţ, Iaşi és Vrancea megyékben alkotnak számottevő közösségeket. A magyarul is tudó moldvaiak száma ma 62 ezer körülire tehető, ami a moldvai katolikusoknak csak mintegy az egynegyede (25,8%-a). A moldvai román anyanyelvű katolikusok jó részének ősei azonban szintén az egykori magyar lakosság között keresendők. budaipolgar.hu
Erdély.ma

A Kultúrpalota centenáriuma
Kereken száz éve történt
Szántay Lajos építész remekműve a helyi cégek és az aradi iparosok jelentős hozzájárulásával alig több mint két év alatt készen állt a nagy eseményre.
Forgassuk vissza az idő homokóráját!
Idézzük fel, hogyan rendezték meg eleink a város legfontosabb művelődési intézményeit befogadó gyönyörű hajlék ünnepi átadását!
A házavatás napját 1913. október 26-ra tűzték ki.
A szervezők tulajdonképpen az előző napot is az eseményre szánták (egyes dokumentumokban ezért október 25-e szerepel megnyitóként), de a meghívott vendégek érkezése, fogadása és távozása miatt nem minden szigorúan az elképzelések szerint sikerült. Jászai Mari színművész, Jendrassik Jenő festőművész, Róna József szobrász a déli gyorsvonattal, Herczeg Ferenc író, országgyűlési képviselő, Ilosfalvy Lajos műegyetemi tanár, Rákosi Jenő író- főszerkesztő csak délutánra jelezte érkezését. Rajtuk kívül még a szellemi és az egyházi élet számos jeles helyi és országos személyisége meghívást kapott az eseményre. Közöttük volt Márki Sándor történész, Tömörkény István író, szegedi múzeumigazgató, Szabolcska Mihály költő, Szendy Árpád, a budapesti Zeneakadémia professzora.
Már a megnyitó ünnepség-sorozat első napján, 1913. október 25-én este 8 órakor a hangverseny a zsúfolásig megtelt nagyteremben ünnepélyes és emelkedett hangulatban zajlott le. „Magyarország kultúréletének kiváló tényezői ez idő szerint Arad város vendégei. Eljöttek ide, hogy a mi nagy ünnepünk fényét megjelenésükkel emeljék, másrészt pedig, hogy velünk örvendezzenek, amikor legimpozánsabb kultúrintézményünket avatjuk fel, s állítjuk azt a magyar közművelődés szolgálatába” – írta a Függetlenség napilap riportere az eseményről szóló tudósításában (1913. október 26.)
A Philharmonia Egyesület nevében Mandl Vilmos elnök üdvözölte a vendégeket, köszönetet mondott mindazoknak, akik valamit is tettek ezért a gyönyörű létesítményért. Külön méltatta a tervező, Szántay Lajos tehetségét és ízlését.
Az Aradi Nemzeti Színház és a katonai helyőrség (33. gyalogezred) zenészeivel kiegészített filharmonikusok gróf Zichy Géza Ünnepi hangok című kompozícióját mutatták be a szerző vezényletével. Ezután Zellner Sándor dirigált. Schubert h-moll szimfóniájának első tételét, Goldmark Falusi lakodalmak és Bizet L’Arlésienne kompozícióját szólaltatták meg. Végül stílszerűen Beethoven Házavatás nyitányával fejezték be az ünnepi hangversenyt.
Másnap délelőtt, a tulajdonképpeni házavatón a vendégek zsúfolásig megtöltötték a palota nagytermét.
A Himnusz elhangzása után, melyet a dalárdák együttes énekkara adott elő, Jászai Mari elszavalta Herczeg Ferenc erre az alkalomra írt Prológját.
Jankovich Béla kultuszminiszter jelenlétében, aki maga is rövid köszöntőt mondott, ünnepi házavató beszédet tartott Rákosi Jenő író, Varjassy Lajos polgármester, Varjassy Árpád, a Kölcsey Egyesület elnöke, akit a polgármester felkért Arad szellemi életének irányítására, valamint Ioan Ignatie Papp aradi ortodox püspök.
A helyi társadalmi szervezetek, és a meghívott városok képviselői is rövid köszöntő beszédben emelték ki az új intézmény jelentőségét Arad kulturális életében.
Végezetül a palota irányítását nyilvánosan is átadták a Kölcsey Egyesületet évek óta vezető Varjassy Árpádnak. Az ünnepség a Szózattal zárult.
A vendégek a délelőtti rendezvény után látogatás tettek az új művelődési intézmény helységeiben. Megtekintették a ’48-as ereklyemúzeumot, az őskori gyűjteményt, a képtárat, a könyvtárat, illetve Domán Sándor aradi nagykereskedő szőnyegkiállítását a kisteremben és a hódmezővásárhelyiek majolika kiállítását a Palota alagsorában.
Délben a vendégek banketten vettek részt a Fehér Kereszt szálloda télikertjében, délután fogadáson vettek részt a városházán, este pedig megtekintették a Nemzeti Színház előadásában A falu rossza című színművet.24) „Az ünnepi szónoklatok között különösen kiemelkedett Papp I. János román püspök méltányos hangú, okos beszéde, amely a különböző anyanyelvű polgárok közti békés együttműködés szükségességét hirdette. Beszédét nagy ováció fogadta”– kommentálta a házavató mozzanatait a Függetlenség napilap október 28-i száma.
A Românul c. aradi lap október 29-én számolt be az eseményről „Momente de mare sărbătoare ungurească” címmel. A Kölcsey mellett a múzeum, a Philharmonia Egyesület, és az alakuló városi könyvtár méltó otthonra talált. Következtek a dolgos hétköznapok.
Részlet a centenárium tiszteletére Lapok a Kultúrpalota történetéből 1913–1948 címmel, román és magyar nyelven megjelenő, gazdagon illusztrált könyvből.
Puskel Péter
Nyugati Jelen (Arad)

„Tiszta” Romániát! - 18.
Magyartalanítási törekvések
Az etnikai arányok megváltoztatását Észak-Erdélyben már 1944 őszén beindítják, 1945-ben ez folytatódik – részben spontánul, részben szervezetten –, és tömegjelleget ölt. Megkezdik a magyar városok, köztük Kolozsvár elrománosítását.
Itt 1941-ben csupán 9814 (8,9 százalék) román él, de számuk 1948-ig eléri a 47 ezret. A románosítást a tömeges betelepítéssel és a magyar lakosság zaklatásával érik el. A „magyartalanítás” eszköze az elmenekültek visszatérésének akadályozása, az állampolgárságról való lemondásra kényszerítés. A katonai szolgálatra való behívást suttogó propagandával terjesztik, és azt is, hogy a leventéket le fogják tartóztatni. Érthető, hogy a magyar fiatalok tömegével mennek el, vagyonukat a román hatóságok elkobozzák. Ebben az ügyben a magyar külügyminisztérium is tiltakozni kényszerül, 1945. augusztus 28-án a Szövetségközi Ellenőrző Bizottsághoz fordul. A Groza-kormány kommunista igazságügy-minisztere, Lucreţiu Pătrăşcanu sem rejti véka alá, hogy több százezer magyar kitelepítését tervezi, és ezt szolgálja az 1945. április 4-én kiadott 261. számú állampolgársági törvény. Ennek értelmében nem kaphatnak állampolgárságot azok, akik Trianon (1920. június 4.) után a két háború közti időben sem nyerték el. Számuk mintegy 100 ezer körüli. Hasonlóképp azok sem, akik Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között folyamodtak magyar állampolgárságért. 1946 áprilisában a Román Kommunista Párt az állampolgársági törvényre hivatkozva kéri a Szovjetuniót, hogy engedélyezze 400–450 ezer magyar kitelepítését. Szerencsére a szovjet legfelsőbb vezetés elutasítja e kitelepítési programot. Az állampolgárság kérdését végül a román állam kénytelen 1948 júliusában – a párizsi békeszerződés aláírása után – rendezni.
Ígéretek, engedmények kora
Amikor Észak-Erdélybe 1944. november 14-én bevezetik a szovjet közigazgatást, az 575. számú törvény alapján megszervezik a Kisebbségi-Nemzetiségügyi Minisztériumot. 1945. február 7-én közzéteszik a február 6-án elfogadott 86. számú törvényt is, a Kisebbségi Statútumot (Nemzetiségi Statútum). Ez a dél-erdélyi magyarság számára bizonyos többletjogokat biztosít a korábbi jogfosztottsághoz mérve, de az észak-erdélyiek számára a meglévő jogaik korlátozását, szűkítését jelenti. A Statútum legfőbb hiányossága, hogy legtöbb előírása gyakorlatban nem érvényesül, mert azok többsége ellentétes az 1923-as alkotmány szellemiségével. A király is azért írja alá, hogy „legyen” egy ilyen, nem azért, hogy a nemzetiségi problémákat megoldja. Ez tehát külföldnek szól, gyakorlatilag kirakat-törvény. Ki tudja, hogy mikor veszik hasznát párizsi béketárgyalásokon, amikor érvekkel kell bizonyítani, hogy az erdélyi magyarság jogai széles mértékben biztosítottak. A Kisebbségi Statútum kiadásával megszűnt az a korábbi jogi lehetőség, hogy a kisebbségi panaszokkal a nemzetközi fórumokhoz lehessen fordulni, miként a háború előtt a Népszövetséghez. Mivel 1945. március 6-án megalakul a kommunista befolyás alatt álló Groza-kormány, Sztálin engedélyezi a román közigazgatás észak-erdélyi bevezetését. Kurkó Gyárfás, az MNSZ elnöke a demokrácia bizonyítékát látja abban, hogy – az udvarhelyi népgyűlés idején – 1945. március 27-én „a magyar szín [a magyar zászló a] szervezetünk székházán” már szabadon lenghet. Az 1946. október 25-i választási kiáltványban a szövetség az általa elért sikereket így foglalja össze: feloszlatják a munkásszázadokat, az emberek hazatérhetnek. Megszüntetik a katonaságnál működő külön bíróságokat, hazasegítették és hazasegítik a hadifoglyokat. Az MNSZ-et a Groza-kormány támogatásáért a magyarság egy része meggondolatlan behódolónak tartja. Bár a jogszabályok – így az 1945. augusztus 6-i – tiltják a diszkriminációt etnikai, nyelvi és vallási alapon, megszabják az anyanyelvhasználat jogát, a nemzeti kisebbségek iskoláit egyenlővé teszik a többségivel, a változások alig észlelhetők. Ez azzal magyarázható, hogy Észak-Erdélyben a visszatért hatóságok nacionalista magyargyűlölők, bojkottálják a magyarságra vonatkozó pozitív rendelkezések végrehajtását, miközben elsősorban magyarokat sújtó törvények is születnek. Így például az erőszakos sorozások, a munkaszolgálat, a bűnvádi eljárások, a kisajátítások, a földreform, az állampolgársági törvények, a szövetkezeti tulajdon felszámolása, az „idegen vagyonok” kisajátítása mind-mind a magyarokat hozzák hátrányos helyzetbe, mutatják az ígéretek és a valóság közti távolságot. Az illúziók a Groza-kormány nemzetiségi politikájának demokratizmusáról hamar szertefoszlanak. Tudomásul kell venni, hogy a visszatért „reakciós, soviniszta közigazgatás” feladatának érzi, hogy „apránként lerombolja a nemzeti egyenjogúságnak és megbékélésnek azt a nagy reményekre jogosító művét, amelyet széleslátókörű és humánus szellemtől áthatott férfiak alig egy negyedév leforgása [1944. november 14. és 1945. március 8. között – a szerző megj.] alatt alkottak”.
A magyar iskolahálózat
A demokrácia legnagyobb akadálya a sokat emlegetett „restitutio in integrum” elv érvényben maradása, amely az 1940. augusztus 30. előtti állapotok visszaállítására törekszik. Ennek szellemiségében – az 1945. május 29-én kiadott 406-os számú törvény értelmében – mindazokat az iskolákat, amelyeket a románok a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után hagytak el, ismét visszaveszik. Senkit nem érdekel, hogy azokat még korábban a magyaroktól vették el. Ilyen intézmény volt a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, valamint az 1920 és 1940 közt erőszakkal kisajátított magyar iskolaépületek sora. Minden gáncsoskodás ellenére 1945 májusától 1946 májusáig kiépül, megvalósul az anyanyelvű oktatás az óvodától az egyetemig. Beindul a könyvkiadás, a színházak, a tudományos műhelyek, a gazdasági szervezetek, a szövetkezetek tevékenysége. 1945 őszén hozzáfognak az 1943-ban betiltott dél-erdélyi magyar iskolák visszaállításához. Az MNSZ 1946-ban kiadja a jelszót: „Minden magyar gyereket magyar iskolába!” A magyar iskoláztatás fejlesztése irányába jelentős lépést jelent az 1946. március 13-i törvény, amely lehetővé teszi minden tantárgy – ideértve Románia történelmét, földrajzát és az alkotmánytant – magyar nyelvű oktatását. A román nyelv tanítása csak a harmadik osztálytól kötelező. Két központtal: Brassó és Kolozsvár önálló magyar főtanfelügyelőségek, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Szatmáron és Temesváron magyar nyelvű tanfelügyelőségek alakulnak. A magyar tannyelvű óvodák, az egy-négy osztályos iskolák, a gimnáziumok, a líceumok állami és egyházi kezelésben átfogják a magyarlakta településeket. 1946 és 1948 között az Oktatásügyi minisztériumban a nemzetiségi iskolákat dr. Felszeghy Ödön, majd Czikó Lőrincz magyar államtitkár irányítja. 1947 őszén Moldvában megnyílnak az első magyar iskolák, számuk a következő években fokozatosan növekszik.
1945-ben visszaállítják a magyar egyetemet, amely egyszerre nyitja meg kapuit Kolozsváron és Marosvásárhelyen Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem néven. Dr. Csőgör Lajos, a Bolyai Egyetem első rektora írja, hogy ennek megnyitása a „mostoha körülmények, a tudatos akadályozás és sokszor ellenséges légkör” ellenére történt. Érdekes az a tisztánlátás, ahogy Márton Áron püspök 1945/46 fordulóján az egyetem jövőjét látja. Csőgör a püspökkel való egyik találkozóján tapasztalja, hogy – bár frissiben beindult a magyar egyetem és nagy ütemben folyik a magyar intézményrendszer kiépülése – Márton Áron az egyházi és az állami magyar iskolák jövőjét bizonytalannak tartja. A kiépülő magyar intézményekre hivatkozva arról győzködi a püspököt, hogy nincs miért aggódni. Később gyakran eszébe jutnak a püspök szavai: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk”.
Csőgör nem volt az egyedüli, aki bizakodott. 1946. október 25-én az MNSZ választási kiáltványának 5. pontjában lelkendező szavakat olvashatunk, melyek mutatják a jövőbe vetett hitet: „Létrehoztuk hatalmas iskolai hálózatunkat. Az óvodától az egyetemig biztosítottuk a magyar anyanyelven való oktatást gyermekeink számára”. A 7. pont a közművelődés feltételeiről szinte büszkén említi: „Két főiskolánk van: a Bolyai Tudományegyetem és a Zeneművészeti Főiskola, s állami támogatásban részesül két színházunk.”
Az 1948-as tanügyi reform
Az 1948. augusztus 3-i tanügyi reform államosítja az egyházi iskolákat, megszűnik az önálló magyar intézményrendszer. A magyar egyházak mintegy 2000 épületét és a teljes magyar iskolarendszert a román állam veszi át. Felszámolják a nagy múltú magyar egyesületeket, köztük az Erdélyi Múzeum Egyesületet, az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet, az Erdélyi Tudományos Intézetet, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A színházak, a kulturális és közéleti folyóiratok, a könyvkiadás szintén a román állam politikájának függvénye lesz, mert a magán- és az egyházi tulajdon államosításával, a magyar szövetkezeti tulajdonnak a románba való beolvasztásával anyagi háttér nélkül maradt a magyar kultúra- és iskolarendszer. Megszűnnek a magyar tanfelügyelőségek, helyüket vegyes, azaz román és magyar tanfelügyelőségek veszik át. A román nyelv oktatását már az első osztálytól kötelezővé teszik. Immár senkit nem zavar, hogy két évvel korábban, 1946-ban csak a harmadik osztálytól követelték ezt, amikor még az volt a szakmai álláspont: tömeges oktatásban egy kisgyermek egy idegen nyelvet, mint a román is, csak úgy sajátíthat el, ha alaposan ismeri saját anyanyelvét és a fogalmakat. A reform következménye még, hogy a nagyszámú elméleti líceumból csak 22 működhet tovább. Magyar elméleti líceum nélkül marad Nagyszalonta, Szamosújvár, Szilágysomlyó, Nagykároly, Szászrégen, Medgyes, Kézdivásárhely, Gyulafehérvár, Nagybánya és Máramarossziget. Helyükbe román és magyar tagozatú műszaki középiskolákat szerveznek. A tanügyi reform negatívuma még, hogy több magyar egyházi iskolába román tagozatokat telepítettek. A közoktatásügyi minisztérium átszervezésekor megszüntették a nemzetiségekért felelős főosztályt is. A tanügyi reform utáni helyzetről az MNSZ új elnöke, Kacsó Sándor 1948-as kongresszusi beszédében megemlíti, hogy a teológiai főiskolákat leszámítva Romániában négy magyar főiskola és egyetem működik. A „Bolyai Tudományegyetem nyolc karral, a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet öt karral, a kolozsvári Művészeti Főiskola négy karral s a kolozsvári Mezőgazdasági Intézet egyelőre egy karral”.
Elmondható, hogy a Romániában 1948-ig kiépült önálló magyar iskolarendszert az államosítással alapjaiban rendítik meg, így felszámolva a kulturális autonómiát. Megkezdődik a magyar iskolarendszer elsorvasztása. Az elméleti líceumok egy részének megszüntetése után 1950-ben felszámolják az önálló magyar művészeti középiskolákat, főiskolákat, amelyek román és magyar tagozatúvá alakulnak. Egyértelmű: túl vagyunk az Észak-Erdélyt visszaadó 1947-es párizsi békeszerződés aláírásán, lejárt az ígérgetések és engedmények kora.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bodor Johanna könyvét mutatják be a kolozsvári színházban
Bodor Johanna Nem baj, majd megértem című könyve memoár és regény. Az 1983-ban induló történet főszereplője a balerinának készülő 18 éves Johanna, aki Bukarestben él értelmiségi szüleivel. A család úgy dönt, Magyarországra költözik. Először a szülők tudnak átköltözni, a lánynak még legalább két évet kell egyedül otthon maradnia, a régi viszonyai között új életet kezdeni, készülni a balettvizsgára, az érettségire; erdélyi életük felszámolására. Kapaszkodókat keres, holott elszakadnia és szakítania kell. Ha belép egy hivatalba, nem lehet benne biztos, hogy ki is jön onnan. Nyomában a titkosrendőrség és a fortélyos félelem, valamint a férfiak, akik egyre többet akarnak a sudár, saját testiségére ekkortájt ébredő fiatal teremtéstől. Felkavaróan őszinte emlékezés a sorsfordító esztendőkről, a felnőtté válásról, a tánc és a balett beavató rítusairól, a test függéséről és szabadságáról, valamint pontos beszámoló egy abszurd-kegyetlen diktatúra mindennapjairól, nyomasztó árnyairól és váratlan derűiről.
A szerző táncművész és koreográfus, Bodor Pál költő, műfordító és Zehán Julianna történész, könyvtáros gyermeke. 1975-1984 között a bukaresti Állami Balettintézet diákja volt. 1984-1985 között a bukaresti Operettszínház tagja volt. 1985 óta él Magyarországon. 1985-1986 között a Magyar Néphadsereg Művészegyüttes tagja volt. 1986-1989 között a Győri Balettban játszott. 1989-1993 között a Szegedi Balett táncművésze, 1990-1993 között magántáncosa volt. 1993 óta szabadúszó. 1994 óta koreográfiákat készít többek közt a Vígszínházban. 1997 óta a Zeneakadémia művészi mozgás tanára. 1998 óta a Bárka Színház mozgástervezője és koreográfusa. 2000 óta ismét szabadúszó.
A könyvbemutatóra december 17-én, szerda délután 17 órakor kerül sor a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében, Bodor Johannával Tompa Gábor igazgató beszélget.
maszol.ro

Milánóban a Kolozsvári Magyar Opera
A Milánói Világkiállítás idején nagyszabású magyar kulturális-művészeti rendezvénysorozatra kerül sor Milánó városában, és számos közeli helyszínen. Ennek része az a három operaelőadásból álló sorozat, amely a magyar operaművészet Bartók utáni korszakait hivatott bemutatni.
A műfaj legfontosabb intézményeinek – Kolozsvári Magyar Opera, budapesti Magyar Állami Operaház, Zeneakadémia – egy-egy produkcióját félszcenikus formában láthatja a milánói Il Triennale közönsége, mindhárom esetben a Rádiózenekar közreműködésével.
Szabadság (Kolozsvár)

Kallós Zoltán: Ez a kultúra tartott meg minket ezer évig
A moldvai csángók magyar identitásának megőrzését illetően pesszimistán, a táncházmozgalom fennmaradását tekintve pedig optimistán tekint a jövőbe Kallós Zoltán. A számos elismeréssel, többek között Kossuth-díjjal, Corvin-lánccal és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett népzenegyűjtővel válaszúti otthonában beszélgettünk. A Magyar Nemzet augusztus 31-ei számában megjelent interjú bővebb változata.
– Egyfajta sorsszerűség volt, hogy Moldvába és Gyimesbe került. Rengeteg gyűjtést köszönhet az utókor az ott tartózkodásainak.
– Lészpedre önként mentem, de ennek azért volt előzménye. A katonaságot Romanban töltöttem, mert amikor bevonultam, lehetett választani Husi, Suceava, Ias és Roman között, és én akkor azért választottam Romant, mert tudtam, hogy ott élnek az északi csángók. Szerencsésen alakult a helyzetem, mert a hadtesthez kerültem. Akkoriban a katonakönyveket ötévenként a helyszínen láttamozták, úgyhogy végigjártuk az egész megyét. Bár már nem sok helyen tudtak magyarul, de azért született kapcsolat, sőt volt két déli csángó kollégám is, az egyik lábnyiki, a másik újfalusi, őket a katonaság után felkerestem. Akkoriban Vistán tanítottam. '46-ban végeztem, és a katonaság után visszamentem Vistára.
Indulj el egy úton...
Szeptember 13-ig látogatható az Indulj el egy úton... címmel megrendezett Kallós Zoltán életmű-kiállítás a szentendrei Skanzenben, amelyet szombaton a II. Kárpát-medencei Táncházzenészek Találkozója alkalmából rendhagyó tárlatvezetéseken tekinthetnek meg az érdeklődők, többek között a Kossuth-díjas Korniss Péter fotóművész, a Nemzet Művésze és a Prima Primissima díjas Petrás Mária népdalénekes közreműködésével. Ezen a napon az esti gálán élőben hallhatjuk a magyarszováti Kádár Erzsébetet, akitől Kallós Zoltán is sokat gyűjtött, sőt a nap folyamán a központi színpadon éneket is tanít Tankó Eszter gyimesfelsőloki hagyományőrző énekessel együtt.
– Hogy cseppent bele az aktív gyűjtésekbe?
– A néprajzi katedra havonta tartott gyűlést Kolozsváron, oda eljárogattam – már azelőtt Gunda Bélának az óráit is látogattam a '40-es években mint kisdiák –, és ott a néprajzi katedrán a Kodály-, Bartók-tanítvány, Jagamas János is tartott előadást. Megkérdezte, honnan jöttem, mondtam, hogy Vistáról, erre mondta, hogy volt ott gyűjteni, de nagyon gyenge anyag került elő. Biztattam, jöjjön még egyszer. Kijöttek, és olyanok kerültek elő, mint A három árva, a Kolduscsúfoló, keservesek. Onnantól tartottam a kapcsolatot Jagamassal.
Egy alkalommal elmentem Mákófalvára, ahol az egyik barátomnál a tornácon láttam egy hosszú fát, aminek kerek volt a vége, és egy 1820-as évekbeli évszám állott rajta. Kérdem, hogy mi ez, s mire használták. Mondja, hogy ez a palága, ezzel büntették a legényeket, dédnagyapám, nagyapám legénybíró volt. Én tudtam, hogy Nádasmentén azt mondják a tenyeresnek, hogy palágát kap. Mindjárt kapcsoltam, elkértem, és bevittem a néprajzi múzeumba az ifjú Kós Károlyhoz. Kérdem, hogy mivel dolgoznak, mondják, hogy Kolozsvár monográfiáját készítik, és a cigány telepek felmérésével vannak megbízva, de olyan nehéz a bizalmukba férkőzni, nem ismerek-e valakit, aki tud cigányul. Mondom, hogy én tudok cigányul. Visszamentem Vistára. Jött az értesítés, hogy behívtak a Folklórintézetbe. Kimentünk a cigánytelepre Jagamassal, és ének szűrődött ki az egyik házból, egy anyuka altatta a gyermekét. Bementünk, még átjöttek az asszonyok. Akkor nem tudtuk felvenni, még nem volt magnó, fonográffal dolgoztunk, így bevittük őket a Folklórintézetbe, elkészültek a felvételek, én leírtam a szöveget és lefordítottam. Ismét visszamentem Vistára, megint csak jött az értesítés, hogy menjek be a Zeneakadémiára. Ott egy nagy bizottság várt: felvételi volt. Énekeltem egy román, egy magyar és egy cigány dalt, és felvettek.
Így kerültem a Zeneakadémiára Jagamas jóvoltából, ő külön is foglalkozott velem, mert az én zenei tudásom nem volt nagy, nem olyan volt a gyerekszobám, mint a többi kollégának, nekem az volt a fontos, hogy megtanuljak valamennyire fül után jegyezni. Három félév volt a folklór, színjelessel végeztem, aztán negyedéven kizártak társadalmi származásom miatt. Nem ez volt az első, kizártak másodéves koromban is, de Vistán volt egy országgyűlési képviselő és prezídiumi tag, egy asszony, Nyilas Ilona, aki ismerte a szüleimet és engem is, és akkor még visszavettek. Negyedéven aztán újra kizártak, és így nem végeztem el a Zeneakadémiát. Akkor elmentem önként Lészpedre tanítani, ott voltam egy évet és három hónapot.
– Hogyhogy csak ilyen rövid időt?
– Megszűntek a magyar iskolák. Hetven 1-4 osztályos magyar iskola volt Moldvában abban az időben, s kettő felső tagozat, egy Onesten, egy Lujzikalagorban. A magyar forradalom után aztán megszűnt mindegyik. Akkor elmentem Gyimesre, ott voltam nyolc évig. Azért oda mentem, mert onnan könnyen be tudtam járni Moldvába, s úgy folytattam a gyűjtéseket.
– Gyimesi gyűjtései is jelentősek.
– Igen, külön kötetben jelentek meg és külön CD-n.
– Mi alapján döntötte el, hogy hol gyűjt és hol nem?
– Sosem másztam bele másnak a gyűjtési területeibe. Négy területen gyűjtöttem: az észak-mezőségi falvakban Szék környékén, Kalotaszegen a nádasmenti falvakban, a gyimesi csángóknál és a moldvai csángóknál. Székelyföldön egyáltalán nem.
– Tudatosan?
– Tudatosan. Ott voltak gyűjtések. Itt Válaszúton a múzeumban is Székelyföldről csak egy rend férfi és egy rend női ruhát állítottunk ki. Rengeteg tájház van Székelyföldön, aki arra kíváncsi, menjen oda. Nekünk elsősorban Mezőséget kell képviselnünk, ezért három mezőségi szobánk van, két kalotaszegi, egy csángó, egy román és egy szász.
– Gyimest leszámítva azokon a területeken, ahol gyűjtött, különösen itt Mezőségen nagyon erős az asszimiláció. – A helyzet az, hogy Mezőséget annak idején elkerülték a kutatók, vegyes nemzetiségű terület lévén. Kodályék már az 1900-as évek elején kijelentették, hogy a régi magyar népzenei stílus eltűnőben van a magyar nyelvterületen. A negyvenes években mi is Magyarországhoz tartoztunk, elkezdődött a kutatás. Palotay Gertrúd etnográfus írt egy tanulmányt a széki írásosról, a rámán varrott írásosról, azt csak ott készítik, és ez Kodály kezébe került, aki azt mondta: ha ilyen a varrottasuk, milyen lehet a zenéjük? Ezután eljött Lajtha, és rádöbbent, hogy itt még virágzik a régi népzenei stílus. Itt a Borsavölgyében, Kidében Járdányi Pál megírta A kidei magyarság világi zenéjét, Vajkai Aurél a Népi orvoslás a Borsavölgyében című könyvét, Szabó T. Attila pedig Palotay Gertrúddal két rövid írást jelentettek meg az Erdélyi Múzeumi Közleményekben Ismeretlen mezőségi hímzések címen Válaszútról és környékéről. Ahogy a háború végével jött a változás, ez a gyűjtési fellángolás is abbamaradt. Később aztán a táncházmozgalomban figyeltek fel újra erre a területre.
– Akkor viszont Mezőség reflektorfénybe került, mivel zenéje és tánca elmaradhatatlan kellékévé vált a táncházaknak.
– Jagamas szerint a mezőségi zenei felállás lehetett az erdélyi fejedelmi udvarok muzsikálási módja. Nem véletlen az, hogy ilyen nevű dallamok maradtak meg, mint például Válaszúton Rákóczi ritka magyarja, vagy Széken Lajtha gyűjtötte fel Rákóczi keservesét, Jagamas Bethlenben a Bánffyak lassúját. Valamikor közös volt ez a zenei kultúra az úri osztállyal, amelyet magunkkal hoztunk keletről, aztán az arisztokrácia zenei ízlése nyugati hatásra megváltozott, a falusiak pedig megőrizték. Válaszútról is került elő olyan katonakísérő dallam, amelynek Jagamas megtalálta a csuvas változatát.
– Feltételezem, hogy a magyar identitás megőrzése vezérelte önöket, amikor Válaszúton létrehozták az iskolát és a hozzá tartozó kollégiumot.
– Ezekben a szamosháti falvakban nincsen iskola, nemhogy magyar, de még román sincs. A gyerekeink 26 százaléka vegyes házasságból jön. Egy része alig ért magyarul, nem is tud vagy csak keveset. Itt úgy megtanulnak magyarul, hogy a végén szebben beszélnek, mint a szüleik. Van olyan, aki itt kezdte és már az egyetemet végezte. Nem tudom, mi lett volna belőle, ha mi nem hozzuk el ide. Román iskolában már mind románok lettek volna. Most is van olyan kislányunk, már a testvére is jön, akinek csak a nagyapja magyar. Jönnének románok is, de nem vesszük fel, csak azt, akinek van magyar felmenője.
– Hány gyerek fér most el?
– Most 120 körüli a létszám, de beindult a felső tagozat és a 9. osztállyal a mezőgazdasági líceum, tavaly ebből egy osztály volt, most lesz kettő. Elég nehezen tudjuk őket elhelyezni az internátusban. A múzeumot is kellene bővíteni, rengeteg értékes tárgy van raktáron, amelyet helyszűkében nem tudunk kiállítani.
– Visszatérve az asszimilációra: Moldvában a táncházmozgalom által hangsúlyossá vált figyelem segíti a magyarokat az identitásuk megtartásában?
– Moldvában az lett volna jó, ha megmaradtak volna az iskolák, mert akkor kitermelődhetett volna egy értelmiség, de így? A papokon kívül semmi sincs, legjobban azok tiltják a magyar nyelvet.
– És az anyaországi kezdeményezések?
– Falra hányt borsó. Fakultatív. A gyerek megtanul írni-olvasni magyarul, s hova tovább? Sehova. Megy tovább a románosítás, főleg a papok részéről. Ez a Vatikánnak is tudatos politikája, hogy megtörje a görög egyház egységét a románoknál. Moldva missziós területnek számított, így olasz papok jöttek oda. Azok persze hamarabb megtanultak románul, mint magyarul. Később megtiltották a magyar nyelvű miséket a templomokban, csak románul és latinul lehetett misézni. Mivel nem volt minden faluban pap, a kántorok továbbvitték a régi magyar egyházi zenei hagyományt. Rengeteg olyan anyag került elő, amelyekről nincs is feljegyzésünk. Vallásos énekek, apokrif imák, a Mária-siralom. Ugyanez a helyzet a balladákkal, olyanokra bukkantunk, amelyek nálunk nincsenek, mint például az Ifjú Mátyás király (Talányfejtő leány), a Ráduly vajda, a Szeklédi Borbála, Az elrabolt leány, vagy a magyarul Szép fehér pakulár, a román Mioritának a változata. Érdekes módon magyarul hamarabb lejegyezte Petrás Ince János 1843-ban, mint románul Vasile Alecsandri 1860-ban. Az összes klasszikus ballada megtalálható Moldvában, s még azon túl vannak helyi változatok, költött igaz történetek is. Nagyon gazdag a hagyomány, és nem meglepő módon azokon a helyeken maradt meg igazán, ahol nem tiltotta a pap. Például Klézséből került elő a legtöbb ballada és lírai dal, ugyanis ott lengyel volt a pap, és nem tiltotta a magyar éneket sem a templomban, sem a guzsalyasban.
– Felmerül a kérdés, mennyire maradhat még élő ez a gazdag moldvai hagyomány a mai viszonyok között? – Most már vége az egésznek! Éppen néztem, hogy most megjelent az új Balladás könyv, 550 ballada és balladás hangulatú dal található benne 225 adatközlőtől, és ebből még él vagy húsz-huszonöt. A Balladás könyvnek van egy DVD-melléklete 348 eredeti helyszíni felvétellel.
– A fiatalok már nem tudják ezeket?
– Egy-két család még akad, például Lészpeden van három unoka, az ő nagyanyjuktól gyűjtöttem, és mind a hárman tudják mindazt, amit a nagyanyjuk tudott, ő már meghalt. Kettő sajnos már elment, az egyik Spanyolországba, a másik Olaszországba. A legnagyobb viszont Lészpeden van és gyönyörűen énekel, ahogy az anyja is.
– Lehet-e még érdemben népzenét gyűjteni?
– Lehet, sőt kell is. Sok olyan hely van, ahol ilyen szándékkal még nem járt soha senki, és még élnek olyanok, akik tudják ezeket a dalokat. Régen minden háznál a gyermekeket a nagyapák, nagyanyák nevelték, a gyermekek az öregektől vették át a hagyományt, nem a szüleiktől, azért él még. Van például egy hagyományőrző kicsi falu, Visa, még Kelemen kőművest is tudnak, sajnos az egyik asszony meghalt, a másik most nagybeteg, de még van egy öregasszony, attól tanulták ők is. Vagy ott van Szovát, a leggazdagabb díszítésű falu, ott még egy asszony él, aki sok mindent tud. Tőle még fiatalkorában is gyűjtöttem. Úgy mondta fel a nevét, hogy „énekeltem én, Kádár Erzsi 18 esztendős mulatságos kislány".
– Legalább olyan fontos, hogy a felgyűjtött anyagot rendszerezzék.
– Azt az MTA végzi. Erre a vidékre jellemzőek a 16 szótagos dallamok, s mint ahogy a tizenkettes dupla hatosokból tevődik össze, ez dupla nyolcasokból. Kodályék Székelyföldön gyűjtöttek egynéhányat, és „jajnótának” nevezték. Ezen a környéken viszont sok van még. Létezik egy olyan magyarázat is, hogy talán műköltési termék lenne, de a régi stílusból minden típust megtalálunk benne, pentaton dallamok is vannak, ereszkedő rendszerűek. Az is az érdekességük, hogy a dallamot csonkítani vagy bővíteni lehet a versek szótagszáma szerint. Mindenki azt fűzi bele, ami rá vonatkozik. Előfordul, hogy egy énekes egy dallamon belül 12, 11 és 16 szótagosat is énekel, azonos tartalmú szövegeket összefűzve. Nem tudjuk, mikor keletkezett ez a dallamtípus, csak azt, hogy itt maradt meg ezen a környéken. Mezőségnek van még egy különlegessége, a régi páros tánc, az akasztós. Ezen belül egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy egy nemzetség tánca: Kissek tánca, Ballák tánca, Csete nemzetség tánca. Ez is mutatja a tánc régiségét. Martin György tánckutató szerint ez lehetett a legrégebbi magyar páros tánc. Bethlen Gáborról van egy feljegyzés: olyan lassú táncot járt, hogy alig mozgatta a lábát. Ez a tánc épp ilyen.
– A táncházmozgalom elvitte a városba a népzenét, néptáncot, ugyanakkor a kialakító, éltető háttere, a szokásvilág és a paraszti kultúra eltűnt mögüle. Meddig maradhat fenn ebben a mesterséges közegben? – Nem félek, ez már megmarad. Aki kiöregedett, viszi a gyerekét és az unokáját. Beállott a folytonosság. Mindenkinek van egy anyanyelve, kell, hogy legyen egy zenei anyanyelve is, és ehhez szorosan kapcsolódik a magyar mozgáskultúra is, nem véletlen, hogy tánc közben mindig énekeltek. Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.
– Tehát e téren bizakodó?
– Már rég elmuzsikálták a táncházmozgalom halálát, mégis egyre jobban terebélyesedik, és nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon. Ez az a mozgalom, amely az egész világ magyar ifjúságát összefogja. De nézzük Japánt, ahol szintén népszerű: a japánoknak nincsenek csak rituális típusú táncaik. Ez a fajta tánc hiányzik nekik, és ázsiai nép lévén ők is ráharaptak a magyar táncokra.
– A magyar népzene lehet a kulcsa a magyar identitás megőrzésének?
– Itt az iskolában is nagyon fontosnak tartjuk a népdaloktatást, mindennap énekelnek a gyerekek, amikor elmegy a kisgyerek innen, már legalább 30-40 népdalt tud, az már egy zenei anyanyelv. Most jövőre két osztályunk lesz a nagyokból, lehet, hogy csinálunk egy tánccsoportot belőlük 6-8 párral. A táborainkban is fontos az éneklés, napi kétszer van népdaltanulás. Egy hét alatt legalább 30-40 népdalt tanítunk. Belecseppentünk egy latin-szláv tengerbe, és miközben sok nép tűnt el a Kárpát-medencében, mi csodával határos módon megmaradtunk magyarnak. Ez a kultúra tartott meg minket ezer évig.
Kiss Eszter Veronika
Magyar Nemzet

Elhunyt Horváth Károly nagyváradi születésű zeneszerző
Hatvanöt éves korában, rövid szenvedés után november 4-én, szerdán meghalt Horváth Károly nagyváradi születésű zeneszerző, előadóművész, a zalaegerszegi Griff Bábszínház korábbi igazgatója – közölte az intézmény az MTI-vel.
Tiszteletére a zalaegerszegi Griff Bábszínház a következő évadban ismét műsorra tűzi a Lúdas Matyi című meseoperát, amelynek a zenéjét Horváth Károly szerezte – mondta el a színház igazgatója az MTI-nek.
Szűcs István, aki a kezdetektől együtt dolgozott Horváth Károllyal, felidézte: a zalaegerszegi báb- és kőszínházban sok előadás kapcsolódik a zeneszerző nevéhez. Horváth Károly hosszú éveken át volt a Hevesi Sándor Színház zenei vezetője, 2007-től pedig öt esztendőn át töltötte be a bábszínház igazgatói posztját.
Zeneszerzőként új vonulatot indított el a bábszínház életében. Vezetése alatt több zenés, zenére épülő produkció született, köztük a Ludas Matyi című meseopera, a produkciót 2009-ben mutatták be először Zalaegerszegen. Generációk nőttek fel a zenés, bábos előadásokon, amelyekben zeneszerzőként közreműködött. A közönség értékelte ezeket a produkciókat, az előadásokat telt házzal játszották.
Horváth Károly 1950. október 25-án született Nagyváradon. A bukaresti zeneakadémián végzett, 1975-től a bukaresti televízió magyar adásának állandó munkatársa volt. Concorde és Táltos néven megalapította Erdély legelső folkegyütteseit. Nevéhez fűződik az első Siculus könnyűzenei fesztivál, a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, a Székelyudvarhelyi Ünnepi Játékok létrehozása.
A sepsiszentgyörgyi színház zenei vezetőjeként (1975-1987) számos romániai magyar színház előadásaihoz ír színpadi zenét. Magyarországra 1987-ben települt át, 1987 és 1992 között a Mákvirág folkegyüttessel több világturnén vett részt.
Krónika (Kolozsvár)

Virtuózok erdélyi versenyzőkkel
A magyarországi közmédia 2016-
Tavasszal a Duna televízión folytatódik a Virtuózok című komolyzenei tehetségkutató – tájékoztatta a Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. megbízásából az MTVA szombaton az MTI-t.
A közleményben emlékeztettek arra, hogy péntek este óriási sikert aratott a budapesti Zeneakadémián hagyományteremtő szándékkal megrendezett újévi Virtuózok gálahangverseny, amelyen fellépett Gyöngyösi Ivett, Szauer Bianka, Demeniv Mihály, Lugosi Dániel Ali, valamint Miklósa Erika és Molnár Levente. A nagy sikerre és az óriási érdeklődésre való tekintettel az ünnepi eseményen bejelentették, hogy 2016-ban ismét megrendezik a Virtuózok műsorsorozatot, ez alkalommal a Dunán. Amint arról már beszámoltunk, ezúttal erdélyi tehetséges fiatalok is jelentkeznek a versenybe.
Magyarország első komolyzenei tehetségkutató műsora 2014-ben debütált a közmédiában. Három korosztályban született győztes: Boros Misi a legfiatalabb, Lugosi Dániel Ali a középső korosztály, Gyöngyösi Ivett pedig a legnagyobbak között nyerte meg a versenyt. Misi és Ivett zongora-, Ali pedig klarinétjátékával nyűgözte le a zsűrit és a nézőket. A műsor különdíjasa Demeniv Mihály lett, aki harmonikáján szólaltatta meg a zeneműveket – közölte az MTVA.
„A közszolgálati médiaszolgáltatás küldetéséből adódóan, ahogy eddig, úgy a jövőben is kizárólag a klasszikus zenei képzettség és tehetség számít a versenyben. A Virtuózok szakmai csapata most is azoknak a fiataloknak a jelentkezését várja, akik kiválóan játszanak a klasszikus zenei hangszerek egyikén, vagy klasszikus énekben nyújtanak kiemelkedő teljesítményt” – áll a közleményben.
A tehetségkutatás mellett a műsor továbbra is azt tartja alapvető céljának, hogy minél szélesebb körben megismertesse és megszerettesse a klasszikus zenét a nézőkkel. „Vagyis a közmédia elkötelezett a társadalmi és kulturális értelemben átfogó médiaszolgáltatás, valamint az általa közvetített értékek gondozása mellett” – írta az MTVA. 
ban ismét megrendezi a Virtuózok című komolyzenei tehetségkutató műsort, amelyet ez alkalommal a Duna televízió közvetít. A versenybe erdélyi tehetségek is jelentkeznek. Krónika (Kolozsvár)

Másfél évtized a Kárpát-medence kincseinek nyomában
Az idén 15 éves a Hagyományok Háza, a magyar népi kultúra kincstára. Kelemen László zeneszerzővel, népzenésszel, a Ház főigazgatójával beszélgetünk az elmúlt 15 évről és a tervezett jövőről székházukban, a Budai Vigadóban.
– Főigazgató úr, hogyan és mikor született a Hagyományok Háza? 
– A Hagyományok Háza a táncház mozgalomból nőtt ki, amikor a 90'-es években felismertük, hogy egy mozgalomból hosszú távon az marad meg, amit intézményesíteni tudunk. Ennek a lehetőségét kezdtük el keresni. Ennek jegyében sikerült később a Zeneakadémián létrehozni a Népzenei Tanszéket, de tudtuk: egy központi intézményre van szükség. 1996-ban, amikor Sebő Ferenc a Magyar Állami Népi Együttes vezetője lett, összehívott néhányunkat, hogy megbeszéljük, hogyan lehetne az együttest megújítani. Ezen gondolkodva jutottunk el a Hagyományok Házáig.
Tudtuk, hogy kell egy intézmény, amely a mozgalom felé szolgáltat, és közben integrálja a civil kezdeményezéseket a kormányzati hierarchiába. A Hagyományok Háza hosszas tárgyalások nyomán 2001. január elsején jött létre az Állami Népi Együttes tevékenységeinek bővítéseként. További két nagy részleget állítottunk munkába. Az egyik az archiválás helyszíne, a Folklórdokumentációs Központ, amelynek előképe a Néptáncosok Szakmai Háza, a dr. Pávai István által létrehozott a Martin Médiatár volt, illetve a Néprajzi Módszertani Műhely, amely a tanfolyamok, az élő hagyomány átadásának színtere lett. 
Élő tapasztalat volt ugyanis arról, hogyan működik ez az egész. Amikor elkezdtünk Lajta László széki gyűjtéséből tanulni, vért izzadtunk. Aztán elmentünk Székre, és megtapasztaltuk, hogy élő módon mindig sokkal egyszerűbb átadni a hagyományt.
– Erdélyiként hazament gyűjteni... 
– Igen, és sokkal egyszerűbb volt megtanulni élőben, ott, a zenészektől, mint Lajta kottáiból. Ezért is vannak a tanfolyamaink, ahol az élő hagyomány átadását gyakoroljuk... A néptáncot és népzenét, de a kézművesség nagyon sok ágát tanítjuk, van itt élőszavas népmese-mondás, és sok más élő kurzus, amelyek, hála Istennek, nagyon népszerűek.
– Hogyan született, és mit jelent az Utolsó Óra program? 
– Az Utolsó Óra is része társadalmi szerepvállalásunknak. Már a 90'-es években rájöttünk, hogy ha nem teszünk semmit, a '89-es változások után a nyugatról beáramló populárisabb kultúra elsöpri azt, amit a vasfüggöny – bár mesterséges módon – de megőrzött számunkra. Úgy gondoltuk, hogy egy utolsó nagy látleletet kell rögzítenünk erről a hangszeres népzenei kultúráról. Segítségünkre volt a digitalizáció, a PC-k elterjedése, ebben a gyűjtésben nem a nyersanyag szabta meg, mennyit tudunk felvenni, egyenesen merevlemezre rögzítettünk mindent. Több mint 1200 órányi felvételen 125 zenekar muzsikáját örökítettük meg.
– Erdélyből hány zenekar jött? 
– Erdélyből 47 csoport jött, nemcsak zenekarok, hanem táncosok, énekesek is. Egy-egy csoportot egy hétig gyűjtöttünk. A programot 4 év alatt sikerült összehozni, ez a legnagyobb hangszeres egybefüggő gyűjtés ma Erdélyből és a Felvidékről.
– A tömbmagyar területeken kívül a szórványvidékeken is sikerült gyűjteni? 
– Soha nem néztünk szórványnak egyetlen vidéket sem. Az érdekelt, hogy ezek az emberek mit tudnak. Akik a 20. század elején születtek, a '20-as, '30-as években, kevesen élnek ma már. Erdély-szerte és a Partiumban is sok gyűjtés született, és nemcsak a magyar, hanem a cigány és román zenekaroktól is, hiszen sok olyan anyag van, amit csak ők őriztek meg magyarul.
– Van a Hagyományok Házának egy múzeumi részlege is... 
– Sikerült tevékenységünket bővíteni, 2005-től gazdái vagyunk a Népi Iparművészeti Múzeumnak, amit egy nagy bázisként használunk, hogy a kézműves mesterségeket is meg tudjuk mutatni. Több mint 8000 tárgyból álló gyűjteményünk mellett ott van a nyitott műhelyünk. Mesterségek képviselői „inicializálják”a látogatókat, vagyis felkeltik érdeklődésüket, és ennek nyomán akár tanfolyamon is részt vehetnek később nálunk.
– A Hagyományok Háza őrzi tehát a Kárpát-medence néprajzi kincseit? 
– Nem őrizzük, szolgáltatjuk. Kallós Zoltántól megtanultam: minden gyűjtés annyit ér, amennyi a társadalomban hasznosul belőle. Ugyanakkor nincs teljes gyűjtés, ezt néprajzosként tudnunk kell. Az Utolsó Óra után is maradtak olyan helyek, ahová még gyűjtő nem tette be a lábát. Fontos az is, hogy a különböző generációk elzarándokoljanak, akár gyűjteni is, a már ismertté vált helyekre.
– Hol vannak a legnagyobb fehér foltok? 
– Mindenütt vannak fehér foltok. És így is hívjuk az új programot, amely a háttérben most zajlik. De már nem hozzuk ide az adatközlőket, hanem kimegyünk a helyszínekre hiánypótló gyűjtéseket végezni. Legutóbb például saját szülőföldemre, Gyergyóba mentünk vissza, ugyanis rájöttünk, hogy a Putna-patak völgyében több település felgyűjtetlen. De felkeressük a Nagyszamos mentének szórványmagyarságát is...
Úgy tudom, mindez az összegyűjtött kincs ingyenesen hozzáférhető bárki számára... 
– Miután összegyűjtöttük, ezt az egészet rendszerezni kellett. Egy nagy adatbázisban helyeztük el tehát, informatikai szakemberek dr. Pávai István vezetésével több, mint 300 szempont szerint állítják össze ezt az adatbázist, ehhez csatlakozott most már a Néprajzi Múzeum, az MTA Zenetudományi Intézete, és a Magyar Rádió is. A kolozsvári folklórintézetet is próbáljuk bevonni, most például együttműködésben kiadtuk Jagamas János összes gyűjtését.
A munka hatalmas. Itt a házban több mint 13 ezer órányi anyag gyűlt össze, és mindet katalogizálni kell. Ez még folyamatban van, de már több ezer óra fent van az interneten, és ingyenesen hozzáférhető bárki számára. Honlapunkon (www.hagyomanyokhaza.hu) az Adatbázisok menüpontban, és a www.folkloredb.hu, illetve www.folkloredb.eu címek alatt is kereshetnek...
– A 15 éves Hagyományok Háza milyen különleges eseményekkel várja látogatóit? 
– Az ünnepi időszakban olyan neveket találnak a programjaink között, mint Kelemen Barnabás és Pál István Szalonna közös koncertje, új bemutatóval készül az Állami Népi Együttes Násztánc címmel, és sok külsős együttműködésünk is van. A Skanzenben például már harmadik alkalommal rendezzük meg a Kárpát-medencei táncház-zenészek találkozóját. Természetesen idén is folytatódik a Felszállott a páva tehetségkutató verseny-sorozat, amelyet a televízióban nyomon követhetnek, és még nagyon sok érdekesség van a tarsolyunkban... érdemes tájékozódni, és eljönni hozzánk egész évben. 
Réthy Emese
nyugatijelen.com. Erdély.ma