1993 októbere óta működik Marosvásárhelyen a Népi Egyetemen a magyar néprajzi és népművészeti tanfolyam. A tanfolyam hat hónapos. Kolozsváron kívül állami oklevelet magyar néprajzból csak itt lehet szerezni, ezért a szomszédos megyékből is jönnek erre a tanfolyamra. /Népújság (Marosvásárhely), febr. 24./

Asztalos Enikő közel három évtizede néprajzi gyűjtő és kutató, eddig hat kötete látott napvilágot. Marosvásárhely medgyesfalvi lakónegyedének iskolájában példamutató múzeumot hozott létre, a Népi Egyetemen, másnéven a népfőiskolán pedig már ötödik éve oktatja a néprajzot. Legújabb munkája /Szép szivárvány koszorúzza az eget /Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1998/, alcíme: Népélet Székelykakasdon/ a Marosvásárhely melletti Székelykakasd népéletéről szóló könyve. /Tófalvi Zoltán: Szép szivárvány koszorúzta Székelykakasdot. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 7./

"A Magyar Néprajzi Társaság júl. 24-26-a között Csornán rendezte meg a XVIII. Önkéntes Néprajzi és Nyelvjárási Gyűjtőtalálkozót. A rendezvényen nem első alkalommal vett részt hallgatóival Asztalos Enikő ny. tanár, aki tíz éve oktat, vezet néprajzi tanfolyamot a marosvásárhelyi Népfőiskolán. Asztalos Enikő előadásában beszélt az önkéntes magyar néprajzgyűjtők képzéséről: tíz éve folyik ez a képzés a marosvásárhelyi Népfőiskolán. Ez az országban az egyetlen olyan, felnőtteknek szánt néprajzi tanfolyam, mely oklevelet nyújt. /Járay Fekete Katalin: Néprajzosok találkozója. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 7./"

Ápr. 24-én Erdőcsinádon tizenegyedik alkalommal szervezik meg a Gyöngykoszorú hagyományőrző találkozót, ahol a színpompás lovas-zenés felvonulás, dalos-táncos előadás mellett népművészeti és népviseleti, valamint fotókiállítás nyílik. Dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének az elnöke sérelmezte, hogy a Marosvásárhelyen működő, a megyei tanács által fenntartott tizenegy művelődési intézmény közül mindössze egynek van magyar vezetője (a Látó folyóiratnak). A Népi Alkotások Házánál, a Maros Megyei Könyvtárban, a Népművészeti Iskolában nincsenek magyarok a vezetőségben. Azt is jelezte, ha a jelentős civil szervezetek, mint az EMKE nem kapnak normatív, azaz előrelátható, biztos anyagi támogatást, akkor kétségessé válik a működésük. – Ápr. 23-án, Marosvásárhelyen, a Református Diakóniai Központban az EMKE és a Romániai Magyar Népfőiskola Társaság továbbképzést szervez Maros, Beszterce és Szeben megyei közművelők részére. /(Máthé Éva): Anyagi gondokkal küzd az EMKE. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 23./

Márkod faluról egy műkedvelő Suba Ferenc írt könyvet, dolgozatot /Márkod históriája és néprajzi leírása. Magánkiadás, Marosvásárhely, 2004/, melynek anyaga nélkülözhetetlen lesz a majdani szakmonográfiához. Suba Ferenc /sz. Márkod, 1938/ gépészmesteri képesítést szerzett, sajtólevelezőként is tudósított, aztán emlékeit, tapasztalatait foglalta írásba. Ősz fejjel tanulta a gyűjtőmunka titkait a Marosvásárhelyi Népi Egyetemen, Asztalos Enikő tanárnőnél. Felhalmozott kincseit egymaga kívánta feldolgozni, s ez meglátszik munkáján. Suba Ferenc munkálkodása azonban minden tiszteletet megérdemel. Adattára, történeti, földrajzi, egyházi, gazdasági stb. leírásai, rajzi és fényképészeti adalékai igazolják szándékát: "...bemutatni ősapáink, nagyapáink életkörülményeit, szokásait – az idősebbek elbeszélései, egyházi és levéltári adatok, valamint gyermekkori visszaemlékezéseim alapján." Ilyen magánkutatókra mindenütt szükség van, mert a kincsek alámerültek a pusztulásba. /Bölöni Domokos: Márkodnak is van már falukönyve. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 8./

Marosvásárhelyen a Népi Egyetem épületében működő drámapedagógiai szakkör Ripacsok nevű színjátszó csoportja hét éve működik. A csoportban fiatalok sokasága tanulta esztendőkön át a színjátszás, a beszédtechnika fortélyait. A megvalósított előadások, produkciók rengeteg díjat nyertek. A csoport vezetője, pedagógusa, rendezőjével és (legújabban) háziszerzője, Tatai Sándor színművész elmondta, hogy a színjátszó csoport egy oktatói folyamat eredményeképp jött létre. Kialakult a folyamat: kétéves a képzés, van egy első-, és egy másodéves csoport, középiskolások számára. /Nagy Botond: Több mint játék – sulikomédia. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 21./

Marosvásárhelyen a Népi Egyetem magyar néprajzi tanfolyama az egyetlen hivatalosan engedélyezett ilyen jellegű kurzus Erdélyben, 1993 őszétől Asztalos Enikő tanárnő vezetésével működik. Sokan a tanultak hatására fogtak hozzá szülőfalujuk vagy választott szülőföldjük népi értékeinek összegyűjtéséhez, a diákok, egyetemi hallgatók általános műveltségük kiegészítésére folytattak néprajzi tanulmányokat. A hallgatók évi nyolcvan órában a magyar néprajz alapfogalmaival ismerkedhetnek meg, a harmadik évfolyamon általában azok maradnak, aki kutatással szeretnének foglalkozni. A Népi Egyetemnek szerződése van a Pedagógusok Házával, ami azt jelenti, hogy a tanárok, tanítók számára érdempontok járnak a tanfolyam elvégzéséért. A hallgatók gyűjtésének eredményét a Marosvásárhelyi Napok keretében megnyíló kiállításon mutatják be évről évre. /(bodolai): Bevezetés a néprajztudományba. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 23./

Megkezdődtek a beiratkozások a marosvásárhelyi Népi Egyetem magyar néprajzi tanfolyamára. A tanfolyamra diákok és felnőttek jelentkezését várják. Naiv művészek, népi iparművészek, tanügyben dolgozók számára hasznos az itt elnyert oklevél. Várják azokat az érdeklődőket is, akiket vonz a magyar nép őstörténete és népi kultúrája. /Néprajzi tanfolyam indul. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 16./

Asztalos Enikő tanárnő egyszemélyes intézmény, Marosvásárhelyen a Népi Egyetem egyik néprajzi szaktanfolyamának vezetője 1993 óta. Ez az egyetlen akkreditált magyar néprajzi és népművészeti tanfolyam az országban. Most tért vissza a gyűjtési vakációról a III. évfolyam. Az órákon ki-ki bemutatja egyéni gyűjtését. A tanfolyamon résztvevők gyűjtése egy budapesti kiadású népmonda-gyűjteményben megjelent. Minden második évben rendezik Magyarországon az Önkéntes Néprajzi és Nyelvjárási Gyűjtőtalálkozót, oda a Kárpát- és Duna-medence országaiban munkálkodó magyar pályázók képviselőit hívják meg. Ezen a nyáron Csepregen és Bükkben tartották a találkozót, a Magyar Néprajzi Társaság és a Honismereti Szövetség rendezésében. Erdélyből Bernád Ilona saját gyűjtését ismertette, két könyvét a népi gyógyászatról. Asztalos Enikő a tanfolyamukon jelentkezett naiv művészekről és a népi iparművészekről tartott előadást. A Népi Egyetemen a magyar nép őstörténetét, társadalmi, anyagi (tárgyi) kultúráját és a magyar folklórt ismerhetik meg. Asztalos Enikő hangsúlyozta, hogy Erdély még mindig kincsesbányája a néprajzkutatásnak, a kutatást pedig a néprajzi alapismeretek elsajátítása előzi meg, ez az ő tevékenysége. /B.D.: Erdély még mindig kincsesbánya. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 21./

Asztalos Enikő tanárnőt 1993-ban kérték fel, hogy a Marosvásárhelyi Népi Egyetemen magyar néprajzi tanfolyamot szervezzen. Ez az egyetlen, azóta is folyamatosan működő, magyar nyelvű tanfolyam az intézményben, az egyetlen tanfolyam Romániában, amely hivatalos oklevelet is nyújt. A Magyar Néprajzi Múzeum pályázatain rendszeresen és sikerrel vettek részt a hallgatók 2005-ig. Népmonda-gyűjtésük megjelent az 1998-ban kiadott „Beszéli a világ, hogy mi magyarok…” Magyar történeti mondák című gyűjteményben. Idén a magyar néprajzi tanfolyam 1997-től végzett hallgatóinak gyűjtő csoportjával ismét küldtek pályamunkákat. Az egyik téma a népi vallásosság és a szakrális emlékek az ezredvégi Erdélyben. Olyan dolgozatok születtek, mint A marosvásárhelyi cseralji református egyházközség rövid története (szerzője Kolumbán Erika), Konfirmáció, a túlélő beavatási szertartás Erdélyben, a modern korban (Törzsök Gyopár), A marosvásárhelyi VII., Szabadság úti református egyházközség megalakulásának története és működése 2004-ig (Törzsök Gyopár), Az úrvacsora néprajza Magyarsároson az unitárius egyházközségben (Tóth Gyula), A templomi ülésrend a marossárpataki református templomban (Bakó Béla Pál). Másik témakör a településkép változásai a 19.-20. században, ide sorolható: Jedd község történeti változásai 2006-ig (Maki Böjte Éva) stb. A falusi és városi közösségek mindennapjai témához tartozik Soós Eszter dolgozata a cserkészéletről, Czirjék Lajos munkája a Maros megyei képzőművészek egyesületének történetéről. Székely Lajos a csittszentiváni faragókörről írt. Van más téma is, Maki Böjte Éva: Hadifogság, munkatábor, internálás Jedd községben az I. és a II. világháborúban és Tóth Katalin: A népi ruházat alakulása, változatai Magyarsároson. /Bölöni Domokos: Néprajzi rajzás Marosvásárhelyen. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 22./

A marosvásárhelyi Népi Egyetem magyar néprajzi tanfolyama népművészeti és népi iparművészeti kiállítást rendez a marosvásárhelyi várban, a hallgatók gyűjtéseit, saját kézimunkáit láthatja a közönség. Ugyanitt a csittszentiváni faragókör és iskola diákjainak alkotásai is megtekinthetők. /Népművészeti kiállítás a várban. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 23./

Asztalos Enikő tanárnő „nagydiákjai”, a Marosvásárhelyi Népi Egyetem keretében működő néprajzi tanfolyam 1977-től végzett hallgatói találkoztak június 24-én, főleg azok, akik részt vettek az országos magyar néprajzi pályázaton. A dolgozatokat az ELTE BTK Folklór Tanszéke, az MTA Kutatóintézete, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Magyar Néprajzi Múzeum munkatársai bírálták el. A dolgozatok szerzői a találkozón kis kollokvium keretében beszámoltak egymásnak munkásságukról. Asztalos Enikő tanárnő ismertette a pályázat eredményét. A gyűjtőpályázatra 207 dolgozat érkezett Budapestre, az anyaország határain túlról 39 pályamunkát küldtek be. Pótolhatatlan az iskolai szintű néprajzi oktatás. /Bölöni Domokos: Kis néprajzi kollokvium. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 27./

Elhunyt Barabás István festőművész /Lapusnyak, 1914. jan. 19. – Marosvásárhely, 2007. febr. 12./, Marosvásárhely kiemelkedő személyisége. Művésznemzedékeket indított útjukra a marosvásárhelyi művészeti iskola tanáraként, tizennyolc éven át töltötte be a tartományi Képzőművész Szövetség elnöki tisztét. Több kiadvány mutatta be művészetét. /Barabás István. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 15./

2006 augusztusában Magyarsároson felavatták a Bandi Dezső nevét viselő falumúzeumot. Tóth Katalin tanítónő hangsúlyozta, hogy a névadóban, a falu neves szülöttében régen megfogalmazódott a múzeumalapítás gondolata, de senki sem vállalt áldozatot érte. A tanítónő férjével, Tóth Gyulával beiratkozott a marosvásárhelyi Népi Egyetemre, ahol elsajátították a múzeumszervezés csínját-bínját. A helyi unitárius egyházközség segítette elképzelésüket. Rendbe tették az egykori kántori lakot, ahová berendezték a falumúzeumot. Értékes bútorok, szőttesek, edények, ládák, könyvek, népviseleti darabok kerültek elő gyűjtésük eredményeképpen. A falumúzeum még két évet sem ért meg békességben, április végén vita alakult ki a Tóth házaspár és Kozma Albert unitárius lelkész között. A lelkész kijelentette, hogy a kulcsot nem bocsátja többé a házaspár rendelkezésére, mert a helybeliek szerint unitárius és nem falumúzeum, amit berendeztek. Tóth Katalin sajnálja, hogy kiutasítják őket abból a múzeumból, amelyet nagy lelkesedéssel hoztak létre. Kozma Albert lelkész szerint pünkösdig megtűrik a tárgyakat, de tovább nem. A tanítónő a közösség érdekében a békesség útját szeretné járni, mert szükség van a múzeumra. /Mezey Sarolta: Kié a magyarsárosi falumúzeum? = Népújság (Marosvásárhely), máj. 6./

A Marosvásárhelyi Népi Egyetemen végzett hallgatók néprajzi gyűjtőcsoportja kimagasló sikereket ért el a budapesti 50. Országos Néprajzi Gyűjtőpályázaton. Tóth Katalin és Tóth Gyula magyarsárosi tanítók II. díjat, Bíró Beáta demeterfalvi óvónő IV. díjat nyert pályamunkájáért. A többi pályázat készítői, Czirjék Lajos, Bakó Béla Pál, Koncsag Erzsébet, Barabás Katalin és Bognár Buja Melinda dicsérő oklevelet kaptak. A pályamunkákat Asztalos Enikő tanárnő irányította. /Néprajzgyűjtők sikerei. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 9./

Sz. Kovács Géza Segesváron élő képzőművész közel ötven festményéből és grafikájából nyílt kiállítás a marosvásárhelyi Bernády-házban. A tárlatnyitón a művészt bemutató, a csíkszeredai Pallas–Akadémia Kiadó Műterem-sorozatában megjelent kiadványt is megismerhették az érdeklődők, melyet a Magyarországon élő, erdélyi származású Banner Zoltán művészettörténész írt, aki a művészt a székely festőiskola egyik késői nemzedékéhez sorolta. Sz. Kovács Géza nyolcgyermekes, szegény családból származik Székelyszentkirályról, szülőfalujára utal a nevéhez toldott Sz betű. Ötven évvel ezelőtt végzett a marosvásárhelyi művészeti iskola festészeti szakán, majd Kolozsváron szerzett egyetemi diplomát grafika szakon. Segesváron több évtizede él, és tanít. Körülbelül 1990-ig a művész inkább grafikákat készített, majd festeni kezdett. Grafikáira az aprólékos megmunkáltság, a díszítő elemek sokasága jellemző. Sz. Kovács Géza a tárlatnyitón elmondta, hogy elsősorban az erdélyi falvak ezeréves múltját szeretné megörökíteni. „Minden paraszti porta olyan, mint egy műalkotás. Minden generáció valamit elvesz belőle, és valamit hozzáad. Ez a világ valóban el fog tűnni. Tehát jó, ha nyomuk marad a kultúrában, amikor a globalizáció végképp bedarálja e falvakat” – magyarázta. /Máthé Éva: Hagyománymentés a művész vásznán. = Krónika (Kolozsvár), jan. 8./

Ki tudja, kicsoda Virginia Zeani? A cikkíró több embert megkérdezett, köztük zenetanárokat is, senki sem hallott róla, egyetlen idős román tanárnő tudta a választ. Marosvásárhelyen az egykori Népművészeti, ma Művészetek Iskolája száz éves, a vásárhelyiek számára ismeretlen emberről nevezték el. A világ legtermészetesebb dolga az lett volna, hogy Metz Albert, az alapító nevét vegye fel az iskola, de mert nem román, keresni kellett valakit. És találtak is olyat, akinek annyi kötődése van Marosvásárhelyhez, hogy Görgényoroszfaluban, tehát a megyében született 1925-ben, Amerikában él, és nagy karriert futott be operaénekesnőként. Nem dicsekedett román származásával, mert a nevét is olaszosította (eredetileg Zehan), 19 éves korában már Olaszországban volt, ott tanult, ott indult énekesi pályafutása. /Kuti Márta: Névadás kérdőjelekkel. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 13./

A nagy múltú marosvásárhelyi Művészetek Iskoláját Virginia Zeani operaénekesnőről nevezik el, ez a névadás jogosan kérdőjelezhető meg, hiszen sok marosvásárhelyi sohasem hallott róla. A Civil Elkötelezettség Mozgalom közleményében kifogásolta, hogy a város nem követte a törvényes előírásokat, ugyanis a névadást nem előzte meg szakbizottsági vita. Ezért beadvánnyal fordultak a prefektushoz, amelyben kérik, hogy a tanácsi határozatot érvénytelenítését. /(mezey): Törvénytelen a Művészetek Iskolájának névadása. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 15./

Asztalos Enikő magyar szakos tanár és néprajzkutató augusztusban ünnepelte 70. születésnapját. A marosvásárhelyi Népi Egyetem ma is tevékeny előadója 1993 óta vezeti a magyar néprajz és népművészet tanfolyamot. A 16 év alatt népi iparművészek, pedagógusok, lelkészek, diákok, egyetemi hallgatók számára tárta fel népi kultúránk üzenetét, jelrendszerét, hagyományait, díszítőelemeit, a népszokásokat, táncokat, viseletet stb. Tanítványait bevezette a szakszerű gyűjtőmunkába, amelynek eredményét díjak, elismerések egész sora jelzi. Magyarfodorházán a papilakban született, édesapja református lelkész, édesanyja kántortanító volt. Kényszerűségből tanárrá átképzett szülei Kalotaszegen, Mákófalván állapodtak meg. Asztalos Enikő Kolozsváron végezte a magyar nyelv és irodalom szakot. A Babes és a Bolyai egyetemek egyesítése után Szabédi László az ő évfolyamukon tartotta az utolsó elméleti óráját, mielőtt öngyilkos lett volna. Férjhez ment Kicsi Antalhoz, aki Marosvásárhelyen a Pedagógiai Főiskolán lett tanár. Hat év után elváltak. Asztalos 28 évig volt tanár a városban. 1979-től tanítványaival néprajzi szakkört, majd néprajzi múzeumot hoztak létre. 1993-ban meghívást kapott a Népi Egyetemtől, hogy indítsa be a magyar néprajzi tanfolyamot, amelyen azóta évente két évfolyam végez. Az oktatás mellett részt vett a Budapesten meghirdetett önkéntes néprajzgyűjtőknek szóló pályázatokon, ezenkívül konferenciákon, kongresszusokon volt jelen. Hallgatói számára újdonság az őshazáról szóló elmélet ismertetése, a szakrális, vallásos néprajz. A hagyományok tiszteletében az értelmiségnek kell példát mutatnia, vallja Asztalos Enikő. 1990 óta tíz könyvet adott ki, kettő még kézirat formájában maradt. /Bodolai Gyöngyi: Orsót virágzó kancsók. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 3./

Fában menti át a mát az utókornak
A nyárádszeredai fafaragó mestert, Bíró Jánost is tüntette ki nemrég Könyv és gyertya díjjal a Maros megyei RMDSZ a megye magyarságáért vállalt közösségi szolgálata elismeréséül.
Bíró János 1954-ben született a Maros megyei Abafáján, itt végezte gimnáziumi tanulmányait, a középiskolát pedig Szászrégenben. A kolozsvári műszaki egyetem gépészmérnöki karán tanult tovább, gyakornokként Nagyenyeden dolgozott, majd visszakerült Szászrégenbe. 1990-ben a nyárádmenti születésű felesége főkönyvelőként Nyárádszeredába került a Nyárád szövetkezethez, őt követve került ő is a településre. Technológusként, főgépészként, majd a bankszektorban dolgozott. Ma mindenki fafaragóként ismeri.
– Mióta farag Bíró János?
– Már első osztályos koromtól. Édesapám hegyező helyett bicskát adott a kezembe, amivel mindent összefaragtam, főleg az ujjaimat. A tudatos fafaragást 1970-ben kezdtem. Középiskolás koromban is készítettem portrékat és ágszobrokat, Baróthi Ádám legidősebb diákgenerációjának tagja voltam, ő igazgatta a munkáimat, de megengedte, hogy önállóan dolgozzam. Harmadéves egyetemista koromban a Zsigmond Emese vezette diákrádió jegyzetírója voltam. Egy kis kiállításom volt, Visszhang-díjat is kaptam Török Istvántól, aki ma a VIM Spectrum gyógyszertár igazgatója. Amikor Nyárádszeredába kerültem, pályáztam és nyertem, részt vehettem az első faragótáboromban Magyarországon, Vigándpetenden.
– Miket farag?
– A petendit magyarországi táborok sora követte, egyre több megrendelést kaptam kis és kötött székelykapuk készítésére, kopjafa, plakettek készítésére, templomi ereklyék, bútorzat díszítésére. 1997-ben végeztem a marosvásárhelyi Népi Egyetem néprajz szakán, itt szereztem alapot, és dísztárgyaktól kezdve emlékoszlopig, használati eszközökig, falitékáig sok mindent készítek.
– Hol állnak kapui?
– Nyárádremetén, Márkodban, Nyárádszeredában, Jobbágyfalván, Vadasdon, Kerelőszentpálon, fő művem a nyárádszeredai Bocskai István Gimnázium faragott kapuja. Magyarországon Dukán, Nyergesújfaluban, most készül Szomódra, és körvonalazódik egy Mórra a millennáris parkba. Gyakran faragok emlékoszlopokat, kopjafákat is. A honosítást köszönik meg Magyarországon a Kiskinizsen, Móron és Szerencsen átadott oszlopok. Itthon Backamadarason, Jobbágyfalván, Csíkfalván, Márkodban, Erdőszentgyörgyön, Magyardellőn, Búzásbesenyőben, a templomépítés évfordulójára Magyarózdon állítottunk kopjafát, Kemény János szülőfalujában, Magyarbükkösön is. Kopjafaegyüttesem áll Erzsébetvárosban a történelmi Ebesfalván, ahol Apafi Mihály fejedelem és Bornemissza Anna kopjafapárosa áll a templom előtt, de Magyarországon életfám is van Szentendrén, a Püspökmajorban.
– Mit jelent az Ön számára a faragás?
– A gépészmérnöki mesterségem „kifutott”, így a fafaragás hivatás lett számomra.
– Meglepte ez a kitüntetés?
- Nem tartom magam híresnek, ezért meglepett, hogy nyolcvanegynéhány esztendős tanárokkal együtt engem, mint hatvanegy éves „fiatalembert” is kitüntettek Könyv és Gyertya díjjal. Igaz, hogy volt közéleti tevékenységem is,de nem annyira jelentős, mint az, hogy megpróbáltam a tárgyi néprajz nyelvén közeledni az emberekhez szűkebb és tágabb hazánkban. Tartottam kopjafafaragási előadást az első Székely Szigeten Zeteváralján, az EMI gyergyószentmiklósi táborában és a szovátai unitárius templomban is. Gyerekeknek tanítottam fafaragást mintás és alakos megmunkálással Nyárádszeredában, Székelyberében és Márkodban. A Határtalanul nevű program keretében a szeredai Bocskai István középiskola diákjaival és a móri Perczel Mór szakközépiskolával készítettem kis székelykapukat, ők adták az elektrotechnikai részét – hiszen a kapuk gombnyomásra zárultak-nyíltak – , én a fafaragási rész irányítója voltam. Próbáltuk összekapcsolni a régit és az újat. Örömet találok a faragásban, minden egyes munkám egy kihívás, például a nyárádszentlászlói Pásztortűz panzió udvarán haranglábat állítottam a márkodi Sükösd családnak, de Magyarországon is készítettem haranglábat. Egy magyarországi barátom mondta: a fa nem örök, csak az erdő örök. Ebből a mulandó fából próbálok valamit átmenteni az utókor számára.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Gyermekkorunk bútorai
Asztalos Enikő Népi lakberendezés a Nyárádmentén a XIX. század végétől napjainkig című könyvének a bemutatóján újra szüleink, nagyanyáink, falun élő rokonaink házában, bútorai és használati tárgyai között érezhettük magunkat.
Sokan gyűltek össze a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János termében, a szerző neve és munkássága, valamint a feldolgozott téma ugyanis biztosíték volt arra, hogy a marosvásárhelyi közönség hasznos és érdekes könyvvel ismerkedhet meg. Nagy László unitárius lelkipásztor bevezető szavaiban a hajdani otthon, a falusi élet rendje, megfontoltsága, harmóniája iránti vágyakozás és ezen értékek megtartásának fontossága szólalt meg.
Kilyén Ilka, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke mint szervező Asztalos Enikő gazdag munkásságát ismertette, amely a néprajz minden területét felöleli. Már gyermekkorában megismerkedett a falusi ember életével, a népművészet minden műfajával. Annak tudatában, hogy a népi kultúra, „a népiség a hagyománytartalék számon tartója, a népfaji örökségek biztosítója, őre és propagálója” (Horváth János), az irodalom és minden művészetek alapja, oktatói, pedagógusi hivatásának gyakorlása mellett állandóan gyűjtött. Gyűjtéseiben átfogó képet nyújt annak a falunak az életéről, ahol alapos néprajzi és népköltészeti kutatásokat végzett. Nemcsak a magyar, a román folklór, szokásvilág szakértő gyűjtője és továbbadója, hanem az együtt élő nemzetiségek, például a romák szokásait, az azokhoz fűződő népköltészeti alkotásokat is gyűjtötte és közreadta. Mint a Marosvásárhelyi Tudományos és Kulturális Egyetem (akkoriban Népi Egyetem) magyar néprajz és népművészet szakának oktatója, több mint hatszáz, egész Erdélyt átfogó hallgatót vezetett be a kutatás tudományába, és nyújtott szakmai igazolást a különböző intézmények szakmai véglegesítéséhez, népi iparművészek vállalkozásához. A Magyar Néprajzi Múzeum, a Magyar Néprajzi Társaság, a Kriza János Néprajzi Társaság számos díjjal és elismeréssel tüntette ki. Az EMKE Maros megyei szervezete 2014-ben Értékteremtő díjjal, Magyarország 2016-ban Arany Érdemkereszttel ismerte el munkásságát.
A könyvet, annak egyes fejezeteit Bodolai Gyöngyi újságíró mutatta be. A manapság oly divatos kínai lakberendezési elv, a feng shui – szabadon áramló energia – elvével párhuzamot vonva elmondta, hogy a rendtartó székely faluban, így nyárádmenti településeken is, a falusi ember nagyon egyszerűen és praktikusan rendezte be a házát. Minden bútornak megvolt a helye és szerepe, tájolásában, felosztásában és berendezésében pedig minden lakás hasonlított egymásra. Asztalos Enikőnek a nyárádmenti népi lakberendezésre vonatkozó gyűjtése, amelyet sorozatban a Népújság közölt, megismerteti velünk az erdélyi magyar ember „lakberendezési tudományát”, amelynek pontos szabályai voltak a ház elhelyezésétől kezdve egészen a helyiségek berendezéséig. Az egymást követő fejezetekben a szerző beszámol arról, hogy milyen kelengyebútort kapott a lány, kik voltak azok a marosvásárhelyi és nyárádmenti bútorasztalosok, akik a lakberendezési tárgyakat készítették, milyen volt a népbútor és a piaci bútor, milyen bútordarabok voltak az első és a hátsó házban, hogyan alakult a lakás berendezése. A falusi lakóhelyiségekben a berendezés az átjárhatóságot, az energia szabad áramlását biztosította, s a lakásbelsőt szőttes és varrottas kézimunkák díszítették, jelképek sokaságával véve körül a ház lakóit. Asztalos Enikő tizenharmadik megjelent könyvében összegyűjtve, rendszerezve olvasható mindaz, ami a hagyományőrző erdélyi ember térrendezési tudományának lényege. A kötetet tájszavak, adatközlők jegyzéke, helynévmutató is kiegészíti.
Különleges meghívottja volt az eseménynek Pál atya, aki ezúttal nem mint lelkipásztor, ferences barát, árvaházat működtető közéleti személyiség szólalt meg, hanem mint egy asztalosmester fia, aki gyermek- és ifjúkorában nagyapja műhelyében, édesapjától, Bakó Ferenctől tanulta meg az asztalosmesterség csínját-bínját. Pál atya előadása lenyűgöző volt. Annyi elkötelezettségről, szeretetről, hozzáértésről adott számot, hogy csak sajnálni lehetett, hogy vallomását, amely egyben a kétkezi munka, a mesterember dicsérete is volt, nem hallhatták pályaválasztás előtt álló ifjak is. Pál atya ismertette a népi bútorok elkészítésnek, pácolásának, festésének, díszítésének minden mozzanatát. Amikor a faanyag feldolgozásáról beszélt, és a nagy gyalu került szóba, egyszerre csak Nagy László lelkész eltűnt, és pár másodperc múlva egy „ropánttal”, azaz egyméternyi gyaluval tért vissza, ami minket is, de Pál atyát is jókedvre derítette. Megtudtuk, hogy a gipszelés, slájfolás (csiszolás) után például az első színező réteget, a grundot maguk készítették Sárpatak (hiszen ott élt Pál atya családja) környékén található, porig szárított és őrölt sárga agyag, valamint lenolaj keverékéből. Miután megszáradt barna olajfestékkel kenték le, ebbe még száradás előtt tengeri szivaccsal vagy egy gereblyeszerű ecsettel mintázatokat készítettek. Ez volt a fladerezés. Ha a megrendelő fényesebb bútort szeretett volna, és pénze is több volt, egy pikkelyszerű anyagot használtak, ami szeszben vagy rezes pálinkában feloldva lakkot adott. Ez volt a sellakk. A viaszos dörzsölés is szép és természetes fényt kölcsönzött a gyöngyléces kanapénak, a három filungos szekrénynek. Megtudtuk, hogy Pál atya hajdani vizsgamunkája egy kisszék volt.
Asztalos Enikő, mint a téma ismerője és kitűnő előadó, aki a nevelést mindig és mindenkor fontosnak tartja, előadása elején egy füzettáblára (flipchart) lerajzolta a nyárádmenti telkek beosztását. Hol állt és milyen tájolású volt a ház, az istálló, a csűr, a tyúk- és disznóól, a konyhakert. Elmagyarázta a ház beosztását, az egyes lakóhelyiségek helyét a ház egészében, illetve azok berendezését és azt, hogy ezek a szokások, törvényszerűségek nem véletlenül alakultak ki. Évszázadok tapasztalata, gyakorlata alakította ennyire észszerűre. Megosztotta velünk a gyűjtés és ennek nyomán születő könyv történetét, mely a következő: a Kriza János Társaság 1999-ben Bogdándon (Szatmár megye) tartotta vándorgyűlését, amelynek témája a tájházak berendezése volt. Akkor határozta el, hogy a berendezések közül azt a bútort mutatja be, amelyet a néprajz egy kissé mellőzött, de amit a magyar nép évszázadok óta használt. A népi bútor házilag is elkészíthető, a falu középrétege megvásárolta, a módosabbak megrendelték. Egyszerű, praktikus darabokból áll: asztal, szék, kanapé, kaszten, majd sifon, almárium, mosdó és persze a tűzhely, a csikókemence. A gyűjtésre az indította – mesélte –, hogy nagy csodálója a magyar nép leleményességének, tehetségének, kézügyességének, észjárásának, lakberendezési „stílusának”, amely az egyszerűség és hasznosság elvére alapul. A magyar nép rendkívül célszerűen rendezte be életterét, a bútorokat a falak mellett helyezve el, szabadon hagyva a helység közepét, ahol játszhattak a gyermekek, helye volt a gazdasszonynak a főzésre, a férfinak egyszerűbb munkák elvégzésére. Az egyes bútoroknak meghatározott helye van a szobában, és ez a hely az egész magyar nyelvterületen azonos. Ez a gyűjtés a Nyárádmentére vonatkozik, de Asztalos Enikő a Mezőséget és Kalotaszeget is jól ismeri, hiszen mindkét néprajzi területen élt, de ugyanez volt a berendezés Délvidék, Felvidék vagy Somogy falvaiban is.
A szerző szeretettel és csodálattal beszélt a magyar nép használati tárgyairól, sokszor szakrális jelképekkel teli varrottasairól, szőtteseiről, amelyekkel jellegzetessé, otthonossá, széppé, kellemessé varázsolták a lakásokat. Valamikor, ha egy Erdélyben élő városi ember vagy falusi értelmiségi házába belépett valaki, azonnal tudta, hogy kivel van dolga, mert a mi népünkre jellemző szőttesek és varrottasok díszítették a lakást. Érthetetlen, miért veszik át az emberek a jellegtelen, egyenlakás mintát. A tanárnő felhívta a figyelmünket értékeink megőrzésének fontosságára.
A könyv az Erdélyi Gondolat Könyvkiadónál jelent meg. A rajzokat Asztalos Enikő készítette és Báthory Katalin dolgozta át nyomtatásra.
Kiss Juliánna
Népújság (Marosvásárhely)