November 28-án Marosvásárhelyen az egykori főtéri ferences templom árván maradt tornyánál emléktáblát helyeztek el. A marosvásárhelyi Szent Imre római katolikus egyházközség a ferences szerzetesek nyolc évszázados tevékenysége valamint a Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegye alapításának 1000. évfordulója alkalmából kívánt emléket állítani. Az ünnepségen jelen voltak a marosvásárhelyi egyházak képviselői, Sebestyén Péter, az emléktábla-állítást kezdeményező plébános, Csató Béla, a Keresztelő Szent János-plébánia volt főesperese, ferences szerzetesek és Csegzi Sándor alpolgármester. Az emléktáblán négy nyelven ez olvasható: „A Ferenc-rendiek (kisebb testvérek) a XIII-XVI. században a vár területén működtek. 1735-1972 között ezen a helyen volt a kolostoruk. Itt mozdították elő a lelkek üdvösségét és az ifjúság nevelését. 1972-ben, a színház építésekor a templomot és kolostort lebontották. A ferencesek székhelyét a város nyugati szélére, az Ady negyedbe költöztették. Ennek emlékét őrzi ez a torony. ” Sebestyén Péter köszönetet mondott mindazoknak, akik tervének kivitelezését segítették, közöttük Keresztes Gyula műépítésznek, Csegzi Sándor alpolgármesternek, Nagy Károly kőfaragónak és Bende Sándor református gondnoknak. /Mezey Sarolta: Emléktábla a ferenceseknek. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 30./

Az élet igazságait keresve
Beszélgetés Sebestyén Péter marosvásárhelyi római katolikus lelkésszel világi és vallásos szféra találkozásairól
Az ökuménia azt jelenti, hogy meglátjuk a jót, a szépet a másikban, és azt átvesszük, akár azért, mert a mi hitünkből hiányzik, akár azért, mert felismerjük benne az értéket, mondja római katolikus lelkész beszélgetőtársunk, aki azt vallja, hogy az ökuménében akkor lehetünk mindkét oldalon, ha elsősorban a sajátunkat vesszük komolyan, és azt mint értéket, mint gazdagságot kínáljuk fel, nem azért, hogy a másikat elnyomjuk, hanem azért, hogy azt az övé mellé helyezzük. Sebestyén Péter több könyvben elmélkedik ezekről a témákról – munkái keletkezéstörténetéről is kérdezzük.
Legutóbb két kötete jelent meg, a Kincs mélyre ásva. Biblikus gondolatok és a Gördeszkán a mennyországba. Melyek az előzményei ezeknek?
– A Kolozsváron megjelenő katolikus hetilapban, a Vasárnapban már több mint egy éve biblikus gondolatokkal jelentkezem, a heti igerész magyarázataival. A katolikus egyház liturgikus beosztása szerint hároméves ciklusra vannak felosztva a szentírási könyvek, amelyeket vasárnap magyarázunk, prédikálunk, amelyekre épül a liturgia. És az első év van ezidáig készen, ennek a termése a Kincs mélyre ásva című kötet.
Kiknek szánja ezt?
– Elsősorban a hívőknek, de azoknak is, akik nem jutottak el a templomba, vagy lemaradtak valamelyik vasárnapi prédikációról, habár a világhálón is folyamatosan követhető. Ami az előbbivel rokonítja a második kiadványt, a Gördeszkán a mennyországba című esszégyűjteményemet, az az a tény, hogy majdnem fél évig párhuzamosan futott a két írássorozat. A szóban forgó kötetem írásai a Központ című vásárhelyi hetilapban jelentek meg egy éven keresztül, 2009–2010-ben. Úgy gondoltam, összegyűjtöm egy kötetbe, mert tematikájában teljesen elüt a templomi szóhasználattól, hiszen világiak számára írtam, az a fajta sorozat, amely próbálja megértetni a laikusokkal, hogy életünk minden rezdülése valahogyan Isten jelenlétében zajlik, és kötődik a hitünkhöz. Ezért próbáltam olyan témákat is feszegetni, amelyek talán nem férnének bele egy klasszikus prédikációba. Így, a szószéket meghoszszabbítva, az esszé műfajában próbálom szembesíteni az embereket az örök igazsággal.
Melyek azok a világi témák, amelyek egy katolikus lelkészt leginkább foglalkoztatnak?
– Engem minden érdekel, ami jó és ami közelebb visz a felebaráti szeretetben a másik emberhez, illetve ami elősegíti az ember örök üdvösségét. Ilyen szempontból a világ jó, a Jóisten jónak teremtette, még akkor is, ha becsúszott az eredendő bűnre hajló természetünk, amely, bizony, elront dolgokat. Ezért mondhatom azt, hogy ezek a témák, kissé elkoptatott klisével élve, az úton hevertek, illetve a hétköznapjaink különféle vetületei, a pénztől a lelkiségig, a betegségtől és médiától a politikáig, megtalálhatók bennük.
Van-e olyan, ami jobban érdekli?
– Ami tényleg foglalkoztat, az a minden mögött rejlő igazság. A nagybetűs Igazság, Istennek az Igazsága, amely Jézus Krisztusban vált nyilvánvalóvá. Ennek a fényében olyan témák érdekelnek, mint a család, a pénz, a hatalom, a konfliktus, a betegség. Mind e köré próbálom csoportosítani, oly módon, hogy akár egy újsághír, egy pletykafoszladék vagy életmentő esemény mögött fellelhessem azokat a transzcendens távlatokat, amelyek elgondolkodásra késztetik az olvasót. És úgy gondoltam, hogy érdemes ezeket hosszabb formában, sorozatban is kifejteni, mert sokszor úgy tűnik, mintha csak pletykálnánk róla szűk családi körben, vagy a kocsmában beszélünk egymás között, baráti társaságban, esetleg a bulvármédia mint szenzációt tálalja, de közben az igazságot nem érintjük, nem merészkedünk mélyebbre. Arra vállalkoztam e kihívás nyomán, hogy megkíséreljem lehántani a felszínt, egy kicsit az evangélium fényénél tegyem helyére a dolgokat, lehetőleg mellébeszélés nélkül, ha kell, tisztázzam a félreértéseket és közhelyeket is. És közben az is kiderült számomra, hogy az esszé nem más, mint a lélek szabad szárnyalása, műfajilag is, azt mondják a szakemberek, az értelemnek, a szellemi önállóságnak, a szabadságnak a műfaja, egyfajta értekező próza. És ebbe minden belefér, ráadásul személyes hangvételű, tömör.
Sebestyén Péter (1968, Csíkszentmihály)
Római katolikus lelkipásztor, esszéíró. Elemi iskoláit Csíkszépvízen végezte, a gimnáziumot Csíkszeredában, majd tizedik osztálytól Gyulafehérváron, a kántorképzőben tanult, az akkori kisszemináriumban érettségizett. Teológiai tanulmányai elvégzését követően 1992-ben szentelte pappá Bálint Lajos megboldogult érsek. Rövid ideig Sepsiszentgyörgyön, majd Csíkszeredában és Gyergyóremetén szolgált, 1997-től önálló plébános lett Erdőszentgyörgyön, 2006-tól Marosvásárhelyen, a Szent Imre egyházközségben teljesít szolgálatot. Rádiós műsorait és sajtópublikációit szerkesztette könyvvé, tizenkét év alatt ugyanannyi kötete jelent meg, köztük egy népdalszöveg-válogatás is. A Gördeszkán a mennyországba ellentéte a másiknak, hiszen a kincs a mélyben van, a gördeszka pedig, még ha a mennybe is visz, a felszínen marad. Ön egy gördeszkás lelkész?
– Ezt majd a kritikusok eldöntik, hogy milyen lelkész vagyok, illetve a Jóisten tudja. Igyekszem a kincseket kiásni a mélyből, miközben a saját utamat járom a rámbízott közösségben, és ez az út, ha kacskaringós is és gördeszkán is hordoz, azért a mennyországba vezet. Ennyiben összekötődik a kettő. Időrendben a korábbi keltezésűek a „gördeszkás kincsek”, mint a mélyen zajló kincsásás nagyrésze. Amit ott kamatoztattam stílusban, gondolkodásmódban, azt most a biblikus gondolatokban tovább lehet követni, ha nyitott szemmel olvas az olvasó. De visszakanyarodva a gördeszkához: számomra mindig sokat jelentettek a tömör publicisztikai írások, akár tárca, akár novella, ahol egzisztenciális kérdéseket érint az író, olyan szinten, olyan stílussal, szép nyelvezettel, amely rám is nagy hatással van. A lényeg, hogy hétről–hétre készülni kellett, újabb és újabb témákat kellett felkutatni és kiásni a mélyből, és ez nem más, mint a hitem örömét megosztani másokkal. Úgy érzem, hogy az elmúlt évtizedek alatt összegyűjtött kincseket ezeken a témákon keresztül tudom átadni, mint a hit örömét, mint életigazságokat, és talán másoknak is segíthetnek hitük elmélyítésében. Egy kicsit érthetőbbé tettem a saját hitemet, kicsomagoltam azokat az elvont dogmatikai igazságokat, amelyeket több mint tíz éve folyamatosan sugároz a Marosvásárhelyi Rádió, azok a prédikációk szintén ilyen terepgyakorlatot jelentettek. De merem állítani, hogy ez a kötet egyfajta lezárás és egy új kezdet is, ami az íráspróbálkozásaimat illeti, mert teljesen más műfajt, más szintet képvisel.
Említette, hogy húsz éve lelkész. Mikor döntötte el, hogy lelkipásztor lesz?
– A Jóisten döntötte el hamarabb, mert a szüleimen keresztül kaptam az első impulzust gyermekkoromban Csíkszépvízen, ahol édesanyám templomi szolgálatban kántorként, majd később sekrestyésként szolgált, édesapám a templom kórusában énekelt. A templomi liturgia, légkör nekem második otthonom volt. Természetesen a nevelésünk idején is bíztattak, hogy tanuljatok, fiaim, és a három fiúból aztán én lettem pap, a középső bátyám kántor lett, a legidősebb otthon gazdálkodik. Mindhárman megjártuk a gyulafehérvári teológiai intézetet, tehát a kántoriskolát. Amikor el kellett döntenem a hetedik–nyolcadik osztályban, hogy mi leszek, hiszen gyakran faggatak felőle, volt, amikor azt mondtam, milicista akarok lenni, mert szerettem azért a rendet is. Másfelől lelkem legmélyen tudtam, hogy nekem itt a helyem, és soha nem tevődött fel komolyan a kérdés, hogy más legyek. Nekem ez az életem, nem voltak soha hivatásbeli kételyeim, se kísértéseim, hogy váltsak vagy meggondoljam magam. Az elején inkább attól tartottam, hogy nem ütöm meg a mércét, mert tisztában voltam vele, milyen magas intellektuális követelményeket támasztanak a vizsgák.
Ez azt jelenti, hogy nem is mérlegelte, miről kell majd lemondania?
– Így van. A hivatás olyan, mint a szerelem, érte mindent vállal az ember, a szívével gondolkodik, az agyával szeret, és fordítva. A papi hivatásban számomra soha nem a lemondások jelentették a fő problémát, azok a velejárói voltak legfeljebb, nem mondom, hogy ezzel könnyebb volt, néha fogcsikorgatva megy át az ember az ilyen kríziseken, de mindig az lebeg a szeme előtt, hogy aki hívta, annak válaszolnia kell, és ha már egyszer az alapvető döntést meghozta, akkor az lendíti előre, segítséget is ad. A papi szentségben Isten ad egy külön állapotbeli erőforrást, olyan segítséget, hogy az ember ki tudjon tartani, meg tudjon felelni annak, amit megfogadott, Istennek ígért. Ez működik a jó házasságban is, ez viszi előre még a konfliktusok ellenére is a kapcsolatot. Ilyen szempontból a papi hivatásomban is állandóan csak hívott újból és újból a Jóisten, és előrelendít, sőt, a kihívások által meg is erősít, mondván, így is szeretlek, segítlek és veled vagyok.
Hogyan látja húsz éves tapasztalattal a háta mögött, a mai felgyorsuló világban az emberek hite erősebb-e vagy gyengébb? Egyáltalán szükség van-e a hitre?
– Azt látom, hogy mindenki érzi a hit szükségességét, ki így, ki úgy próbálja a hiányt betölteni. A hagyományosan vallásos ember általában a templomi közösségben, a liturgiában találja meg, a kevésbé hívők, akik fiatalkoruk után egy kicsit elhanyagolják a hit dolgait, meglazítják kapcsolatukat az Istennel, azok esetleg ünnepi keresztényekké lesznek, néha-néha nosztalgiából erősítik meg magukat. Ismét egy másik réteg az értelmiségieké: ők a keresők vagy inkább csalódottak rétege, akiknek nemcsak az élmény fontos, hanem az értelmi meggyőződés, és ez a személyes kapcsolatokon keresztül működik. Ezért tartom fontosnak, hogy közösségek legyenek akár az egyházközség határain túl, az életben, ahol természetes legyen hitről, Istenről beszélgetni, megosztani egymás között a tapasztalatainkat. Én nem nevezném hitvitának, de mindenképp fórumok kellenének, akár a közéletben, akár egy rádióstúdióban, ahol ne csak a hétköznapi életünkről, a pénzről vagy az időjárásról, a politikáról beszéljünk, hanem életünk alapvető kérdéseiről is. Én ebben szeretnék segíteni a magam módján, kézbe adva azokat a felismeréseket, azokat a már helyettük is megrágott igazságokat, amelyek segítenek ebben, azért, hogy valóban őket is érdekelje. Mert hiszem, hogy mindenkinek szüksége van hitre.
Mi a véleménye az ökuméniáról?
– Az ökuménia elsősorban a keresztények egységéről szól, és nem a vallások egy tégelybe való egybekotyvasztásáról. A más vallásúaknál is azt keressük, ami összeköt, összefog, Isten teremtményei vagyunk, a bennünk lévő jó alapvetően azonos. Az ökuménében akkor lehetünk mindkét oldalon, ha elsősorban a sajátunkat veszszük komolyan, és azt mint értéket, mint gazdagságot kínáljuk fel, nem azért, hogy a másikat elnyomjuk, hanem hogy azt az övé mellé helyezzük. Gondoljunk csak a vegyes házasságokra, ahol katolikus, református, unitárius, evangélikus él egy családban. Na mármost, leghamarabb ott kellene megélnie egy hívő embernek az ökuméniát, hogy legyen nyitott a másik másságára, közben nem adva fel a sajátját. Ismerje meg az övét, értékelje és tegye mellé azt is, ami esetleg onnan hiányzik, vagy ami úgy tűnik, hogy a másikéban is megkapó. És ezért adjon hálát a Jóistennek. Csak nyerhetünk az ökuménia által. Ha felszínes marad és udvariassági szinten mozog, akkor üres, és tényleg nagyon könnyen csupán reklámszöveggé válik, aminek nincs súlya, értéke, nyoma életünkben. De ha komolyan vesszük, ahogy ebben a városban is az imahéten nagyon szépen kiviláglott, akkor értékteremtő, felemelő. Hogy a lelkük mélyén mi zajlik, nem tudom, de merem remélni, hogy előbb-utóbb az átlag hívők lelkében is mozdul valami azáltal, hogy bátran kinyitja a másik ember templomának ajtóját is, együtt imádkozik és elfogadja, hogy így is lehet imádkozni, és milyen jó, hogy annyi út visz Istenhez, és mindegyik közelebb tud vinni, ha szeretet van bennünk. Számunkra Jézus a mérce, és ha minden felekezet Jézushoz méri magát, akkor érdemes megélni az ökumenét, és ezért dolgozni.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Cigánygyerekek ferences rendi árvaházban
Pál atya a gondviselésben bízik
Marosvásárhelytől 15 kilométerre, Marossárpatakon működik a Szent Erzsébet Társulás otthona árván maradt gyerekek számára. A környék egyetlen magyar római katolikus árvaháza a szűkös állami támogatás és a munkájukat nehezítő gyerekjogvédelmi törvény ellenére stabil intézménnyé nőtte ki magát.
Takaros falusi porta képét mutatja a marossárpataki gyerekotthon. Az egymás mellett sorakozó épületek rendre készültek el, annak függvényében, hogy mikor mennyi pénzből gazdálkodhatott az árvaházat fenntartó alapítvány. A régi udvarházak stílusának megfelelően az épületegyüttes jókora udvart fog körül, ami a délután folyamán és hétvégeken gyerekzsivajtól hangos. Több mint harminc, zömmel cigány származású gyerek állandó otthona a marossárpataki épületegyüttes, ahol a legfiatalabb négy éves, a legidősebb pedig huszonegy.
Mire Pál atyával megérkezünk, a helyi iskolából kezdenek hazaszállingózni a gyerekek. Kisebb elemista csoport – az oktató irányításával – az udvar mélyén felállított ponyva hűvösében készíti házi feladatát. A frissen érkezők ebédelni mennek, aztán a házirend szerint rájuk is sor kerül. Amint Pál atyát meglátják, körbefogják a gyerekek, mindenik a maga mondandójával. Van, aki a jó jegyet adja tudtára, egy kislány viszont arról panaszkodik, hogy a vallástanárként dolgozó ortodox lelkész hármast adott. Pál atya már szokva van a gyereksereggel, hol örül, hol aggodalmaskodik, vagy éppen az oktatót utasítja, hogy holnap menjen be az iskolába, és ismét szóljon, hogy hiába román nevű Alexandra, ő nem ortodox, hanem római katolikus, így a lelkésznek nincs joga őt osztályozni. Felém fordulva mondja, hogy a néhány román nevű, ám magyarul beszélő gyerekkel folyton baja van a vallásoktatónak: képtelen elfogadni, hogy nem minden román nevű gyerek ortodox…
Ketten egy szobában
Amíg Pál atya magára ölti a ferences rendi szerzetesek ruháját, a kis kápolnában nézelődöm: itt tart heti rendszerességgel misét gyerekeknek és felnőtteknek, és itt kerül sor a gyerekekkel folytatott lelki beszélgetésekre is. Körbejárjuk az épületszárnyak hálószobáit. A kétágyas szobákba olyan gyerekek kerülnek, akik kedvelik egymást. Az egyik ágy mellett lábprotézisszerű járóalkalmatosságot látok. Megtudom, súlyos testi és lelki fogyatékkal élőket nem tudnak fogadni, van azonban néhány kevésbé súlyos eset, aki már jól beilleszkedett a közösségbe. Minden szoba tiszta és rendezett, ám az egyik különösen az. Mint kiderül, a 18 éves Kinga lakik itt, akire nem csak ő, hanem az alkalmazottak is büszkék. Ha a kislány beleegyezik, a lelkész szerint ő lesz az első, akit alkalmazni fognak fizetéssel az árvaházban, hiszen mindent szívesen vállal. Kinga története éppolyan szomorú és fájdalmas, mint az idekerülő legtöbb gyereké. Héderfáján született és nőtt fel három testvérével, mígnem egyik napról a másikra szétesett a család. Gyerekszerető és -nevelő szülő számára talán fel sem fogható a kislány története: szülei otthagyták őket, megszöktek otthonról. A tizenéves kislány hamar megérezte a helyzet súlyosságát, így maga próbált kisebb testvéreiről gondoskodni. Erdei gyümölcsöket szedett, kéregetett, mígnem egy hideg téli estén az arra járó polgármesternek feltűnt, hogy a házban mozgás van, de az ablakok be vannak fagyva. Riadóztatta a marosvásárhelyi gyerekvédelmi igazgatóságot, akik új otthont kerestek a magukra maradt gyerekeknek.
Román nevű gyerek románul beszéljen!
Pál atya nem szívesen beszél a gyerekjogvédelmi központtal történő együttműködésről. A törvény értelmében kötelező kapcsolatban állnak egymással. Ennek lényege, hogy az állam minden gyerek után napi 8 lej 30 bani kosztpénzt fizet, illetve havi 97 lej „gyerek-kihelyezési juttatást”. Ám csak abban az esetben, ha a gyereklétszám belefér a megyei intézmény büdzséjébe. Pál atya negyven gyerekéből csak 33-nak jut támogatás, mert ennyire van pénz. Az állami segély a teljes költségeknek mindössze egyharmadát fedezi, a többit adományokból kell előteremteni. A lelkész szerint a gyerekjogvédelmi törvény a legsötétebb kommunista bürokráciát idézi. Egyik cikkelye kimondja, hogy román nevű gyerek csak román iskolába járhat, más nemzetiségű gyerekekről viszont nem rendelkezik. A Szent Erzsébet Társuláshoz kerülő gyerekek az otthonban magyarul beszélnek, de az alapítvány tiszteletben tartja vallásukat és származásukat. A román nevük miatt kötelezően román osztályba íratott gyerekek – gyengébb nyelvtudásuk miatt – könnyen a pedagógusok célpontjaivá válnak. Az otthonban, családias légkörben nevelkedő cigánygyerekeknek számos hátránnyal kell megküzdeniük. Ők a „megjegyzett” gyerekek, az árvaháziak. Ezt csak „súlyosbítja” cigány származásuk. Ha csintalanok, a tanár a fejükhöz vágja, hogy titeket mire tanít a pap? Az otthon néhány lakója halmozottan hátrányos helyzetbe szorul, amiért román nevű cigánygyerekként magyarul beszél… A gyerekvédelmi igazgatóságnak azonban nagy szüksége van az otthonokat működtető alapítványokra. Amikor bejelentés nyomán egy kiskorú hozzájuk kerül, előbb körbetelefonálják a gyerekotthonokat működtető magánalapítványokat, hogy nem vállalja-e valaki. Csak végső esetben marad állami gondozásban a gyerek. Becslések szerint az alapítványi kihelyezés költségeihez képest az állami gondozás ötször többe kerül.
Cégadományok: Az 1998-ban létrehozott, marosvásárhelyi székhelyű Szent Erzsébet Társulást az erdélyi ferences rend vezetőinek jóváhagyásával alapította Pál atya. A gyerekek fogadására Marosvásárhelyen három családi típusú ház jött létre, Marossárpatakon pedig elkészült az alapítvány épületegyüttese. Összesen 40 gyerek számára vannak kialakítva az otthonok. A 16 alkalmazott bére, illetve a fenntartási költségek nem kis fejfájást okoznak az alapítvány vezetőjének, Bakó Bélának, Ferenc-rendi nevén Pál atyának. Úgy fogalmaz: ezt a gondviselésbe vetett hit nélkül nem lehet vállalni. Gyerekei soha nem éheztek, mindig volt rajtuk rendes ruha, az épületekben van meleg víz, télen pedig fűtés. Intézményüket egy angliai és egy magyarországi alapítvány támogatja, de több vállalkozó is segít. Marosvásárhelyi éttermek a nagyobb rendezvényekről megmaradó ételt ingyenesen áthozzák, cégek gyűjtenek alkalmazottaiktól pénzt, mások ruhát, kenyeret, élelmiszereket adományoznak. Szűkösen, de minden hónapban kijön a számítás, az alkalmazottak bére két hétnél többet soha nem késik. Van olyan kolozsvári cég, melynek alkalmazottjai felváltva utaznak hétvégenként Marossárpatakra, hogy az otthonban, illetve az otthon melletti kis farmon segédkezzenek.
Szent Ferenc nyomdokain
Erdélyben két árvaházi intézmény működik a római katolikus egyház keretében: Déván a Böjte Csaba által alapított Szent Ferenc Alapítvány, Marosvásárhelyen pedig Bakó Béla Szent Erzsébet Társulása. Mindkettőt ferences rendi szerzetesek alapították. Nem véletlen, hogy Böjte Csaba csíkszeredai káplánja Pál atya volt, ő készítette fel a teológiára. Hogy jobban megértsem e „vállalkozás” lelki mozgatórugóit, a marosvásárhelyi alapítvány Ady utcai székhelyén vendéglátóm, Bakó Béla a kezdetekről mesél. Gyerekkorában, a tehetős marossárpataki gazdaportán ismerte meg az adakozás lelkületét. A faluban gazdag családnak számítottak, szüleinek sok földje volt, sok napszámos forgolódott a portán. Szüleitől látta, hogy aki rászorult, annak segítettek. Gyerekként ismerte meg a cigány–magyar együttélés hétköznapjait, hozzájuk is több cigánycsalád bedolgozott. Olyanok is dolgoztak a portán, akiknek a dédapja is a Bakó család munkása volt. „Ha anyámhoz eljött a cigányasszony, mert nem volt mit főznie a gyermekeinek, kihozott a kamrából egy csontot, és kettévágta. Azt mondta: felét főzze meg, a másik felét megfőzzük mi!” Az otthon kapott útravaló végigkísérte a teológián, ahol eldöntötte, amint lehetősége nyílik, beáll a ferences szerzetesek közé. Erre a rendszerváltás után kerülhetett sor. Az egyszerűség, szegénység, tisztaság és engedelmesség jegyeit hirdető egyházi rendben találta meg az elhivatásának leginkább megfelelő életpályát. Marosvásárhelyi lelkészként 1994-ben előbb szegénykonyhát indított, majd 1998-ban árvaházat alapított. Pál atya tisztában van azzal, hogy cigánygyerekekkel nehezebb foglalkozni, de meggyőződése, hogy amit munkatársaival nyújtani tud, az előbb-utóbb hatással lesz az otthon lakóinak mindennapjaira. A gyerekek szakmát tanulnak, az idén pedig már két egyetemista is kikerült a gyerekotthonból. Az intézetben való tartózkodásnak nincs felső korhatára, a fiatalokat azonban előbb-utóbb sikerül útra bocsátani. Munkahelyeket keres számukra, mindenkinek esélyt ad a boldoguláshoz. Az otthonba jórészt Maros megyei településekről kerülnek a „szociálisan árva” gyerekek, akiknek az esetek többségében ugyan élnek a szülei, ám gyerekeiket nem keresik. Igazi apjuk így Pál atya lett, őrá hallgatnak, és őrá néznek fel.
Pál atya
Bakó Béla 1954. július 23-án született Marossárpatakon. Szászrégenben érettségizett, 1975 és 1981 között pedig a Gyulafehérvári Római Katolikus Teológia Karon tanult. 1981 és ’84 között csíkszeredai káplán, két évig brádi plébános, 1986-1990 között anyai nagyszüleinek falujában, Orotván plébános. 1990-ben kéri felvételét a ferences rendbe, 1991-ben tesz fogadalmat Csíksomlyón. Marosvásárhelyre helyezik az Ady utcai Szent Imre plébániára. Több évig helyi börtönlelkészként is dolgozik. 1994-ben elindítja Marosvásárhely első szegénykonyháját, 1998-tól az általa alapított Szent Erzsébet Társulás elnöke. Tizennégy évet szolgált Marosvásárhelyen. 2005-ben Csíksomlyóra, majd két év múlva Dévára helyezik. Idéntől a kolozsvári Ferenc-rendi templom munkatársa. Kolozsvár, Marosvásárhely és Marossárpatak között ingázik folyamatosan.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az isteni jelenlét bűvkörében (Ezüstmisés Péter Páter)
Sebestyén Péter, becenevén Péterpáter az előszóban utal az írás fontosságára. Tanáraitól tudja: lelkészi gyakorlatában, legalább az első öt évben, érdemes leírni a prédikációt. (Ennek az időtálló tapasztalatnak köszönhető számos nyelvemlékünk…) Manapság éppolyan fontos, hogy (idézem:) a jó beszéd keltse fel az érdeklődést, kösse le a figyelmet, ‘legyen ütős’, emelje fel, biztassa a hallgatót, vonja be az isteni jelenlét bűvkörébe. Érezze a hívő, hogy személyesen érintett az ügyben, ismerjen magára, nyissa fel a szemét; kényszerítse megállásra, és gondolkodtassa el élete értelmén. A leírt beszéd aztán gondozott szöveggé alakul, közölhetővé válik, és „az lesz a valódi fegyvertény, ha a szóról szóra felolvasott, előadott homília vagy búcsús beszéd annyira közelít az élő beszédhez, hogy hallva azt, már észre sem vevődik, hogy így is volt leírva…” Huszonöt, lelkipásztori szolgálatban eltöltött esztendő emlékezetes pillanatait megörökítő krónikáinak gazdag terméséből válogatott a szerző, abban bízva, hogy mondandói tanítanak, nevelnek, hitet erősítenek, gyarapítják a műveltséget, megkedveltetik az igé- nyes, szép beszédet, életvezetési ötleteket sugallnak, életszentségre buzdítanak, kibékítik egymással az értelmet és a szí- vet, miközben korszerű, naprakész, friss teológiai tudással is felvértezik a befogadót. Sebestyén Péter hittel reméli: szavai nem tűnnek el a semmiben, hanem az egymást követő nemzedékek haszonnal forgatják könyvét, akár több emberöltőn át – keresztény-magyar identitásunkban pedig megtartó erőt meríthetünk tanításából. A könyv két tömbre tagolódik, összesen ötven cím, terjedelemben az első rész a nagyobb, a tudományosabb (Tanulmányok, búcsús beszédek, elmélkedések), a második (Vegyes beszédek, esszék) a sokszínűbb, közelítve az irodalmi publicisztikához. Ha minden címnél elidőzve a csillaggal jelölt lap alji apró betűs forrásjelölést is szorgosan elolvassuk, nos, ekkor döbbenünk rá, mennyire szerteágazó a szolgálat, micsoda alkalmakat kínál a hivatását gyakorló felszentelt személy számára a Gondviselés, hogy Istent hirdesse. És Sebestyén Péter csaknem minden kínálkozó eseményt megragad üzenetei közvetítésére. Élvezhetővé, könnyen olvashatóvá teszi könyvét a szerző alapból derűs egyénisége, átütő humora, az otthonról hozott erős képi nyelvezet, a székely gondolkodásmód megannyi sajátossága. Következetessége, kitartása előtt pedig le a kalappal. A számvetés szakszerűségét dicséri az is, ahogy a kötet végén, a 390. oldalon a szűkszavú, de pontos életrajzi jegyzet eligazítja a mindenkori olvasót. Innen puskázunk: Sebestyén Péter (1968) a csíkszépvízi elemi iskola után Gyulafehérváron tanult, a Római Katolikus Kántoriskolában érettségizett, ugyanott folytatta teológiai tanulmányait a Megtestesült Bölcsességről Nevezett Szemináriumban (SIS). Csíksomlyón szentelte pappá 1992. április 25-én ft. Bálint Lajos, a Gyulafehérvári Főegyházmegye első érseke. 1997-től Erdőszentgyörgyön plébános, vezetésével templom épült az elárasztott Bözödújfaluból leköltözött hívek számára, amelyet dr. Jakubinyi György érsek szentelt fel 2004-ben. 1998-tól a Marosvásárhelyi Területi Rádió Hitvilág rovatának állandó munkatársa, azóta jelennek meg írásai is az erdélyi és anyaországi lapokban. 2006-tól a marosvásárhelyi Szent Imre egyházközség plébánosa. Könyvvé szerkesztett rádiós jegyzeteiből, katekézissorozataiból, esszéiből 15 kötet látott napvilágot. 2014 húsvétjától önálló alkotói honlappal – www.peterpater.com – jelentkezik, melyben naprakész, időszerű gondolatai, friss karcolatai olvashatók. Ezzel a szép, tizenötödik könyvével az ezüstmisés szerző negyedszázados papi szolgálatáért ad hálát. Annak érzékeltetésére pedig, hogy a szerző csak szakaszt jelző kedves mérföldkövet állított, ámde semmit le nem zárt gyümölcsöző munkálkodásában, hadd zárom ismertető és köszöntő írásomat egy frissebb szöveg részének idézésével, amely karácsony és újév ölelésében figyelmeztet valamire, ami szilárdan megtarthat mindannyiunkat a Teremtő bűvö- letében: „Az Istenre fordított időt nem vettük el mástól. Ő nem rabolja az időnket. Amit neki adtunk, szabad akaratból, az van a legjobb helyen. A szent és profán, a vasárnap (ünnepek) és a hétköznapok között feszül az életünk. Ez már a bibliai időkben kialakult, úgy is, mint intézmény, úgy is, mint az idő kettőssége. Az ünnep alkalmával kissé megáll az idő, áttör a profánon a szent, az isteni jelenléte. Azzal alakítjuk a történelmet, hogy az ünnepen, a vasárnapon kilépünk a profán idő- ből, és megéljük az örökkévaló előízét. Kitárul a lét, beengedjük a kronoszba a kairoszt. Ezek a kegyelmi pillanatok, órák, napok adnak súlyt a hétköznapoknak is. Isten a hét napból egyet kikér magának. Nemcsak azért, hogy pihenjünk, hanem hogy megszenteljük ezzel a többit. Nem leigáztuk az időt, sokkal inkább ünnepeljük a teremtést. Mintegy a szív ritmusának megfelelően tagoljuk az esztendőt. Ha jól bánunk az idővel, a kronosz és a kairosz szőttesét készítjük halálunkig. Szabadon, önfeledten, szentségben.” (Az idő szolgaságában – Élő Székelyföld, http://www.eloszekelyfold.com/web/)
Sebestyén Péter: Ezüstbeszéd, 2016 (Magánkiadás. Szerkesztette és gondozta Balog László)
Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbemutató a Magányosok Klubjában
Sebestyén Péter, a marosvásárhelyi Szent Imre plébánia lelkészének könyvét Kopacz Imola vezetőnk mutatta be a Magányosok Klubjában. Röviden vázolta a szerző életútját. Elemi iskoláit szülőfalujában, Szépvízen végezte, majd pappá szentelése után segédlelkészként Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Gyergyóremetén szolgált. Erdőszentgyörgyi szolgálata idején a Bözödújfaluból kitelepített hívek számára templomot építtetett. 1998-tól a marosvásárhelyi közszolgálati rádió Hitvilág rovatának állandó munkatársa, tagja a Szent György Lovagrendnek. Az Ezüstbeszéd című, nagyon szép kivitelezésű jubileumi kötetében az ezüstmisés szerző 25 évi papi szolgálatáért ad hálát. Nagyon szépen írja: A magyarságot ma nem az Európai Unió vagy a sok pénz menti meg a pusztulástól, hanem az erkölcsi és hitbeli felemelkedés. Merjünk kitartani Isten törvényei és egyházunk mellett! A könyv végén szívbemarkoló a búcsúztatója: „Testvéreim! Van beteljesedett élet! Ilyenkor, amikor az érett gyümölcs lehull az élet fájáról, nem a semmibe, a pusztulásba hull, hanem Isten tenyerére, aki átnyújtja a kezét a halál szakadéka fölött, és átsegít a halál kapuján.” Sebestyén Péter ezüstmisés plébános szavaival zárom írásomat: „A nyáj, ha elhanyagolják, szétszóródik, ha nem vezeti senki, megy a maga feje után, és magányossá válik, még inkább ki van téve a veszélyeknek. A pásztor feladata, hogy összegyűjtse őket. Jézus azért jött, hogy életünk része legyen, hogy megmutassa Isten végtelen szeretetét, és meghívjon ebbe a nyájba. Árpád-házi Szent Erzsébet, a középkor nagyasszonya mondja: ahol szeretetet vet az ember, ott öröm sarjad”. Köszönjük a szívhez szóló szavakat, ami segített abban, hogy lelkünk ráhangolódjon a húsvét üzenetére.
Czerán Erzsébet / Népújság (Marosvásárhely)