Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Marosvásárhelyi Református Leánygimnázium
3 tétel
2004. május 14.
A restitúciós törvény alapján került vissza a marosvásárhelyi református egyház tulajdonába az egykori Református Leányiskola épülete, amelynek állaga az elmúlt években folyamatosan romlott. Az épületnek továbbra is oktatási, nevelési és művelődési rendeltetést szánnak, elkészítették a Göcsi Máté Oktatási, Művelődési és Szociális Központ tervét, amely megvalósításra vár. A megvalósítása csak akkor kezdődhet el, ha a tulajdonos, a tíz marosvásárhelyi egyházközség támogatást kap az épület felújítására és két szinttel való kibővítésére. A tervek szerint elkészülése után itt működne a Kántor-Tanítóképző Főiskola teljes infrastruktúrájával, egyházzenei gyakorlótermekkel, leány- és fiúbentlakással, továbbá a Calepinus Idegen Nyelvű Népfőiskola és Nyelvvizsgaközpont, mellette egy pedagógiai és idegen nyelvű könyvtár. A szórványban élő tehetséges fiatalok számára kollégium létrehozását tervezik. A névadó Göcsi Máté az 1500-as években 35 esztendőn át volt Marosvásárhely református lelkipásztora, majd 1579-ben választották meg Erdély református püspökévé. Gyűjtést indítottak a tervezett központ megvalósítására. /(bodolai): Átalakul az egykori református leányiskola. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 14./
2012. június 5.
In memoriam Reisz Katalin (1928–2012)
Szomorúsággal értesültünk Reisz Katalin újságíró, szerkesztő és műfordító haláláról. Tudatában vagyunk annak, hogy a pályafutásunk egyszer véget ér, és hogy egyikünk élete sem végtelen, a búcsúzás pillanata mégis megrázó mindig, minden kedves embertársunktól.
Reisz Katalin Marosvásárhelyen született 1928. március 24-én. Iskolai éveit szülővárosában töltötte, 1946-ban érettségizett a marosvásárhelyi Református Leánygimnáziumban, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett francia-román nyelv és irodalomtudományi oklevelet. Kiváló tanulmányi eredményei okán 1949 és 1951 között az egyetem romanisztikai tanszékén tanársegédként kezdhette el pályafutását. 1951-ben került át az akkori kolozsvári magyar napilap, az Igazság szerkesztőségébe, s attól a perctől kezdve életét az újságírásnak szentelte.
A lapnál 1970 és 1974 között, az Igazság talán legtermékenyebb korszakában, főszerkesztő-helyettesi tisztséget töltött be, úgy, hogy közben 1970 és 1972 között megbízott főszerkesztő volt, 1974-től pedig, 1985-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig, a művelődési osztály vezetője volt. Ez utóbbi időszakban, mintegy négy éven át írta az olvasóközönség jelentős hányada számára mindmáig emlékezetes Tallózó című rovatot, valójában az egyetlen olyan kolozsvári fórumot, amely művelt, hozzáértő, el nem torzított kitekintést nyújtott Európára és a nagyvilág dolgaira. Kiváló írásait – némelykor Tordai Mária írói néven – a bukaresti A Hét, a marosvásárhelyi Új Élet, valamint a kolozsvári Utunk irodalmi lap és a Korunk folyóirat is közölte.
Munkájában Reisz Katalin az adott körülmények között maximális teljesítményre törekedett, és az esetek többségében el is érte azt. Így nem rajta múlott, hogy olyan korban vállalta magára a tollforgató hálátlan feladatát, amikor ennek a mesterségnek igen csekély önmegvalósítási mozgástere kínálkozott. Ennek ellenére, Reisz Katalin hűségesen és jó szakmai tudással szolgálta a magyar nyelvet és magyar olvasót. Stiláris és nyelvi igényességgel kérte számon munkatársaitól is az írások minőségét. Meggyőződéses, őszinte és becsületes baloldali ember volt, aki a köpönyegforgatást nem művelte, és aki elveihez élete utolsó szakaszáig hűséges maradt.
Életévek sokasága, a közvetlen munkatársi tapasztalatok hiánya, a világnézeteink közti különbségek választottak el Reisz Katalintól, ám a kölcsönös tisztelet és elismerés tekintetében mégis mindegyik találkozásunk alkalmával egyetértettünk. Emlékét írásai és az általa szerkesztett lapszámok és rovatok őrzik meg az utókornak, az egyetlen objektív fórumnak, amelyik valamennyi eltávozott alkotó ember befejezett életművéről, morális értékeiről, írástudói teljesítményéről és magatartásáról dönteni hivatott.
Emlékét kegyelettel megőrizzük, nyugodjék békében!
Tibori Szabó Zoltán. Szabadság (Kolozsvár)
Szomorúsággal értesültünk Reisz Katalin újságíró, szerkesztő és műfordító haláláról. Tudatában vagyunk annak, hogy a pályafutásunk egyszer véget ér, és hogy egyikünk élete sem végtelen, a búcsúzás pillanata mégis megrázó mindig, minden kedves embertársunktól.
Reisz Katalin Marosvásárhelyen született 1928. március 24-én. Iskolai éveit szülővárosában töltötte, 1946-ban érettségizett a marosvásárhelyi Református Leánygimnáziumban, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett francia-román nyelv és irodalomtudományi oklevelet. Kiváló tanulmányi eredményei okán 1949 és 1951 között az egyetem romanisztikai tanszékén tanársegédként kezdhette el pályafutását. 1951-ben került át az akkori kolozsvári magyar napilap, az Igazság szerkesztőségébe, s attól a perctől kezdve életét az újságírásnak szentelte.
A lapnál 1970 és 1974 között, az Igazság talán legtermékenyebb korszakában, főszerkesztő-helyettesi tisztséget töltött be, úgy, hogy közben 1970 és 1972 között megbízott főszerkesztő volt, 1974-től pedig, 1985-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig, a művelődési osztály vezetője volt. Ez utóbbi időszakban, mintegy négy éven át írta az olvasóközönség jelentős hányada számára mindmáig emlékezetes Tallózó című rovatot, valójában az egyetlen olyan kolozsvári fórumot, amely művelt, hozzáértő, el nem torzított kitekintést nyújtott Európára és a nagyvilág dolgaira. Kiváló írásait – némelykor Tordai Mária írói néven – a bukaresti A Hét, a marosvásárhelyi Új Élet, valamint a kolozsvári Utunk irodalmi lap és a Korunk folyóirat is közölte.
Munkájában Reisz Katalin az adott körülmények között maximális teljesítményre törekedett, és az esetek többségében el is érte azt. Így nem rajta múlott, hogy olyan korban vállalta magára a tollforgató hálátlan feladatát, amikor ennek a mesterségnek igen csekély önmegvalósítási mozgástere kínálkozott. Ennek ellenére, Reisz Katalin hűségesen és jó szakmai tudással szolgálta a magyar nyelvet és magyar olvasót. Stiláris és nyelvi igényességgel kérte számon munkatársaitól is az írások minőségét. Meggyőződéses, őszinte és becsületes baloldali ember volt, aki a köpönyegforgatást nem művelte, és aki elveihez élete utolsó szakaszáig hűséges maradt.
Életévek sokasága, a közvetlen munkatársi tapasztalatok hiánya, a világnézeteink közti különbségek választottak el Reisz Katalintól, ám a kölcsönös tisztelet és elismerés tekintetében mégis mindegyik találkozásunk alkalmával egyetértettünk. Emlékét írásai és az általa szerkesztett lapszámok és rovatok őrzik meg az utókornak, az egyetlen objektív fórumnak, amelyik valamennyi eltávozott alkotó ember befejezett életművéről, morális értékeiről, írástudói teljesítményéről és magatartásáról dönteni hivatott.
Emlékét kegyelettel megőrizzük, nyugodjék békében!
Tibori Szabó Zoltán. Szabadság (Kolozsvár)
2015. április 30.
Erdélyi csipke: könnyedség, elegancia, rafinéria
A Székely Nemzeti Múzeum időszakos kiállítása Marosvásárhelyen
Múlt szerdán a Maros Megyei Múzeum Néprajz és Népművészeti Osztályának épületében, a Rózsák tere 11. szám alatt megnyílt a Székely Nemzeti Múzeum időszakos kiállításaErdélyi csipkék címmel, mely az erdélyi csipkeművészet múltját, legfontosabb központjait mutatja be, technikáiba nyújt betekintést.
A kiállítást Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója nyitotta meg, a meghívott népművészeket Pop Angela, a népművészeti osztály vezetője mutatta be. A csipkeművészet múltjáról dr. Szőcsné Gazda Enikő, a kiállítás kurátora, a Székely Nemzeti Múzeum muzeológusa beszélt a jelenlévőknek. Mint elmondta, a nyugat- és közép-európai összefüggő csipkeövezetek árnyékában a XVII. századtól Erdélyben is nívós csipkeművészet élt, melynek összegyűjtésére eddig nem sok hangsúlyt fektettek a múzeumok. Ezelőtt két évvel rekonstruálták az erdélyi csipke XIX–XX. századi kultúrtörténetét, amely a Székely Nemzeti Múzeum saját gyűjteménye mellett több múzeum és számos magángyűjtemény féltve őrzött kincseit tartalmazza. A korai csipkeművészet remekei az egyházak és főúri udvarok köréből kerültek ki, és főként a nyugati csipkedivat Erdélybe áramlásáról árulkodnak: XVII–XVIII. századi miseruhák, egyházi tárgyak, nemesi díszruhák, átmeneti műfajú hímzett- áttört kézimunkáknak volt szerepük abban, hogy Erdélyben is megkedveljék a csipke által képviselt eleganciát és rafinériát. Az importált ritkaságok mellett megtekinthetők a segesvári, székelyszentkirályi, háromszéki és csíki vert csipkék, besztercei szász, székelyföldi magyar rececsipkék, szatmári és háromszéki frivolitás, dél- és nyugat- erdélyi román varrott csipke, árapataki rojtkötés, majd a XIX. század végétől egyre inkább teret nyerő horgolt csipke divatjára vilá-gított rá a szakértő, amelyet a szakirodalom nem tart csipkének, hanem csipkeutánzatként jellemez.
Erdélyben a csipke divatjának térhódítása a XVI. századtól kezdődött, a korabeli kolozsvári adójegyzékek szerint elsősorban a szászországi annabergi, a felvidéki és a lengyelországi csipkevásárok irányából érkeztek az első valódi csipkék Erdélybe. A csipkéről általában gyűjtőfogalomként beszélnek, holott rengeteg technikája és válfaja van. A legrégebbi a csomózott és a fonott csipke, a varrott és a hajós csipke, illetve a háló- vagy rececsipke, a legfontosabb technikával készült az eredeti vert csipke, amely a reneszánsz és a németalföldi divat hatására honosodott meg tájainkon – mondta a székelyföldi kiállítás kurátora.
Amint a bemutatón elhangzott, a XVII. században már létezett a torockói csipkeverő központ, melynek működését iparpolitikai megfontolásokból támogatták. A bányavidékeken, ahol a termőföld nem volt alkalmas növénytermesztésre, az asszonyokat arra ösztönözték, hogy alternatív megélhetési forrásként foglalkozzanak csipkekészítéssel. A Mária Terézia által kiadott kötelező jellegű csipkeoktatás begyűrűzött a háromszéki iskolai oktatásba, illetve a marosvásárhelyi Református Leánygimnáziumba is, melynek kiállított csipkemintái ugyancsak megtekinthetők a július végéig nyitva tartó kiállításon. A szentkirályi csipkeverés motívumkincsét megreformáló Bandi Dezső szerepéről is hallottunk, aki az 1960-as években csipketervező tanfolyamokat tartott, új technikákat vezetett be, valamint a háromszéki iparművész, Szentkatolnai Bálint Benedek által tervezett tüllhímzések is megtekinthetők.
Erdélyben németalföldi telepesek honosították meg a nyugat-európai országokban ötszáz éves hagyománnyal bíró csipkeverést. A Hargita megyei Székelyszentkirály a csipkeverés központja, 1924-től az egyház kezdeményezésére, szociális meggondolásból honosították meg a csipkeverést azért, hogy otthonmaradásra bírják a cselédként elszegődő lánygyermekeket.
A marosvásárhelyi megnyitó színfoltja a híres székelyszentkirályi vert csipke készítése volt. A jelenlévőknek a hagyományőrző Berze Ibolya unokájával, László Kingával, valamint Berze Katalin tanítványaival, most kilencedik osztályos diáklányokkal mutatták be a mai napig a legszebbnek és legértékesebbnek tartott vert csipke készítésének fortélyait. Nagymamák és unokák, tanítványok dobigálták ördöngös ügyességgel a húsz-harminc botocskát – egy sarjúval megtömött párna fölött, amelyre gombostűkkel felszúrt, kirajzolt mintát rögzítettek –, anélkül, hogy egyszer is elrontanák az irányt, a vert csipkét ugyanis visszabontani nem lehet.
A székelyszentkirályi Berze Katalin az ifjabb nemzedéknek örökíti át tudását, a település iskolájának hetedikes-nyolcadikos diáklányait tanítja a nagy türelmet és odafigyelést igénylő tevékenységre. A tibódi László Kinga nagymamájától, Berze Ibolyától olyan szinten sajátította el a csipkekészítést, hogy a nagyszebeni népi mesterségek országos versenyéről háromszor is első díjjal térhetett haza. Mint a csipkekészítés mesterei elmondták, egy tenyérnyi vert csipke napi nyolcórai munkával három nap alatt készül el, ezért is felbecsülhetetlen értékkel bír.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)
A Székely Nemzeti Múzeum időszakos kiállítása Marosvásárhelyen
Múlt szerdán a Maros Megyei Múzeum Néprajz és Népművészeti Osztályának épületében, a Rózsák tere 11. szám alatt megnyílt a Székely Nemzeti Múzeum időszakos kiállításaErdélyi csipkék címmel, mely az erdélyi csipkeművészet múltját, legfontosabb központjait mutatja be, technikáiba nyújt betekintést.
A kiállítást Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója nyitotta meg, a meghívott népművészeket Pop Angela, a népművészeti osztály vezetője mutatta be. A csipkeművészet múltjáról dr. Szőcsné Gazda Enikő, a kiállítás kurátora, a Székely Nemzeti Múzeum muzeológusa beszélt a jelenlévőknek. Mint elmondta, a nyugat- és közép-európai összefüggő csipkeövezetek árnyékában a XVII. századtól Erdélyben is nívós csipkeművészet élt, melynek összegyűjtésére eddig nem sok hangsúlyt fektettek a múzeumok. Ezelőtt két évvel rekonstruálták az erdélyi csipke XIX–XX. századi kultúrtörténetét, amely a Székely Nemzeti Múzeum saját gyűjteménye mellett több múzeum és számos magángyűjtemény féltve őrzött kincseit tartalmazza. A korai csipkeművészet remekei az egyházak és főúri udvarok köréből kerültek ki, és főként a nyugati csipkedivat Erdélybe áramlásáról árulkodnak: XVII–XVIII. századi miseruhák, egyházi tárgyak, nemesi díszruhák, átmeneti műfajú hímzett- áttört kézimunkáknak volt szerepük abban, hogy Erdélyben is megkedveljék a csipke által képviselt eleganciát és rafinériát. Az importált ritkaságok mellett megtekinthetők a segesvári, székelyszentkirályi, háromszéki és csíki vert csipkék, besztercei szász, székelyföldi magyar rececsipkék, szatmári és háromszéki frivolitás, dél- és nyugat- erdélyi román varrott csipke, árapataki rojtkötés, majd a XIX. század végétől egyre inkább teret nyerő horgolt csipke divatjára vilá-gított rá a szakértő, amelyet a szakirodalom nem tart csipkének, hanem csipkeutánzatként jellemez.
Erdélyben a csipke divatjának térhódítása a XVI. századtól kezdődött, a korabeli kolozsvári adójegyzékek szerint elsősorban a szászországi annabergi, a felvidéki és a lengyelországi csipkevásárok irányából érkeztek az első valódi csipkék Erdélybe. A csipkéről általában gyűjtőfogalomként beszélnek, holott rengeteg technikája és válfaja van. A legrégebbi a csomózott és a fonott csipke, a varrott és a hajós csipke, illetve a háló- vagy rececsipke, a legfontosabb technikával készült az eredeti vert csipke, amely a reneszánsz és a németalföldi divat hatására honosodott meg tájainkon – mondta a székelyföldi kiállítás kurátora.
Amint a bemutatón elhangzott, a XVII. században már létezett a torockói csipkeverő központ, melynek működését iparpolitikai megfontolásokból támogatták. A bányavidékeken, ahol a termőföld nem volt alkalmas növénytermesztésre, az asszonyokat arra ösztönözték, hogy alternatív megélhetési forrásként foglalkozzanak csipkekészítéssel. A Mária Terézia által kiadott kötelező jellegű csipkeoktatás begyűrűzött a háromszéki iskolai oktatásba, illetve a marosvásárhelyi Református Leánygimnáziumba is, melynek kiállított csipkemintái ugyancsak megtekinthetők a július végéig nyitva tartó kiállításon. A szentkirályi csipkeverés motívumkincsét megreformáló Bandi Dezső szerepéről is hallottunk, aki az 1960-as években csipketervező tanfolyamokat tartott, új technikákat vezetett be, valamint a háromszéki iparművész, Szentkatolnai Bálint Benedek által tervezett tüllhímzések is megtekinthetők.
Erdélyben németalföldi telepesek honosították meg a nyugat-európai országokban ötszáz éves hagyománnyal bíró csipkeverést. A Hargita megyei Székelyszentkirály a csipkeverés központja, 1924-től az egyház kezdeményezésére, szociális meggondolásból honosították meg a csipkeverést azért, hogy otthonmaradásra bírják a cselédként elszegődő lánygyermekeket.
A marosvásárhelyi megnyitó színfoltja a híres székelyszentkirályi vert csipke készítése volt. A jelenlévőknek a hagyományőrző Berze Ibolya unokájával, László Kingával, valamint Berze Katalin tanítványaival, most kilencedik osztályos diáklányokkal mutatták be a mai napig a legszebbnek és legértékesebbnek tartott vert csipke készítésének fortélyait. Nagymamák és unokák, tanítványok dobigálták ördöngös ügyességgel a húsz-harminc botocskát – egy sarjúval megtömött párna fölött, amelyre gombostűkkel felszúrt, kirajzolt mintát rögzítettek –, anélkül, hogy egyszer is elrontanák az irányt, a vert csipkét ugyanis visszabontani nem lehet.
A székelyszentkirályi Berze Katalin az ifjabb nemzedéknek örökíti át tudását, a település iskolájának hetedikes-nyolcadikos diáklányait tanítja a nagy türelmet és odafigyelést igénylő tevékenységre. A tibódi László Kinga nagymamájától, Berze Ibolyától olyan szinten sajátította el a csipkekészítést, hogy a nagyszebeni népi mesterségek országos versenyéről háromszor is első díjjal térhetett haza. Mint a csipkekészítés mesterei elmondták, egy tenyérnyi vert csipke napi nyolcórai munkával három nap alatt készül el, ezért is felbecsülhetetlen értékkel bír.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)